Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században

Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században

/Harmat Árpád Péter/

 

Demográfia: Az emberi népességek, összetételük, területi elhelyezkedésük és változásaik számszerű elemzésével foglalkozó tudomány. Magyarország történetében a demográfia kérdése folyamatosan komoly jelentőséggel bírt, hiszen például a tatárjáráskor - alig két és évszázaddal honfoglalásunk után - a teljes kipusztulás "réme", majd a kor újkori török inváziók, a XVI. századi háborúk idején pedig a megtizedelődés veszélye fenyegette a magyarságot. Cikkünk - a 2011-es emelt szintű történelem szóbeli érettségi tételeket figyelembe véve (6-os tétel) a XVIII. század demográfiai változásaival foglalkozik. A XVIII. század népesedési helyzete és annak változása alapjaiban határozta meg a magyarok egész újkori lakosságszámát!

Népességpusztulás

A XVII-XVIII. század háborús évtizedeiben a Magyarországot ért csapások közül a legsúlyosabb következményekkel járó és hosszútávon a legnagyobb kihatású az emberveszteség, a népességpusztulás volt. A XVII. század során és XVIII. század elején négy jelentős háború zajlott a Magyar királyság területén: a 15 éves háború (1591-1606), a Habsburg-török háború (1663-1664), a török kiűzése (1683-1699), és a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) melyek szenvedéseket, károkat, a falvak kiirtását és emberek legyilkolását illetve rabságba hurcolását hozták a magyarság számára. Egymást követték az éhínségek, járványok, így mindezen tényezők együttesen jelentősen megváltoztatták Magyarország demográfiai arculatát, nagy mértékben csökkentve  a népességszámot! A lakosságcsökkenés hatásai legerősebben a Hódoltságban és Erdélyben jelentkeztek, de érezhetőek voltak a Királyi Magyarország területén is. (Erdélyben súlyosbította a helyzetet, hogy az 1663-1664-es Habsburg-török háborút megelőzően a II. Rákóczi György ellen felvonuló oszmánok tatár segéderőkkel 1658-ban végigpusztították az egész tartományt, olyan mérhetetlen pusztítást végezve, melyet Erdély korábban soha nem élt meg.)

Egész területek váltak lakatlanná a seregek nyomán, a Délvidéken a Maros vonalától délre, a Dél-Dunántúlon és a Duna mentén egészen Pest térségéig teljes volt a népességvesztés; a mai Magyarország területén, a Felvidék déli részein és az Erdélyi-medencében is jelentős népességvesztés történt. (Az Alföldön 1 fő/km² átlagos népsűrűség volt jellemző, Erdélyben ugyanez a mutató 25-30 fő/km² volt.) Ezek a területek többnyire alacsony domborzattal, viszonylag jó megközelíthetőséggel rendelkeztek, vagy – mint például a Duna mente – hadi utak mentén helyezkedtek el. A jelentős pusztulástól csak a magasabban fekvő, nehezen megközelíthető vidékek (mocsarak, lápok, sűrűségek) menekedtek meg, melyek kiestek a hadak vonulási útjából: a Felvidék északi részei, az Erdélyi-szigethegység, Kárpátalja, illetve a belső területnek számító Székelyföld és Szászföld.

A 150 éves török uralom során a legnagyobb népességpusztulással leginkább az elhúzódó harcok jártak: visszafordíthatatlan folyamatokat okozott az 1591-1606 között zajló tizenöt éves háború, majd a török kiűzésének jó másfél évtizedes időszaka (1683-99). A Rákóczi-szabadságharc (1703-11) tanulságainak levonását követően a Habsburg uralkodók igyekeztek helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, az ország újbóli betelepítésén fáradoztak, s mindenirányú fejlődését segítették elő. Az új rend (felvilágosult abszolutizmus) gyors bevezetése miatt kialakuló elégedetlenséget elfojtották, az országon belüli parasztfelkeléseket időben leverték (Maros-Körös köze 1735, Nyugat-Dunántúl 1765-66, Erdély 1784).

Népesség számadatok

A veszteségek nagyságáról nincsenek pontos adataink. A pusztulás mértéke máig vitatott, hiszen népszámlálást először a XVIII. század végén tartottak Magyarországon, s így főként a török adóösszeírások, a defterek adataira támaszkodva a történeti demográfia kutatói inkább csak becslésekkel dolgozhatnak. A kutatók a XVI. század eleji népességet  többnyire 3,5-4 millióra, (esetenként 4,5 millióra) becsülik, az 1711-es népesedési mélyponton pedig  3,9-4 millió fős lakosságot feltételeznek. Ennek megfelelően a török idők előtti évek, vagyis a XV. század vége és 1711 közti két évszázadban enyhe népesség csökkenésről  vagy stagnálásról beszélhetünk.

Mindazonáltal nem vitatott, hogy a két évszázad alatt Magyarország vérvesztesége mégis rendkívül jelentős volt. Ezt jól mutatja az a tény is, hogy Európa népessége a korszakban átlagosan közel 60%-kal növekedett, azaz Magyarország népessége kedvezőbb körülmények között hozzávetőleg másfélszeresére nőhetett volna, ahelyett, hogy stagnált vagy enyhén csökkent. A nagyarányú magyar népességvesztéssel és az ezzel párhuzamos jelentős európai népességnövekedéssel a magyarok számaránya is csökkent Európában: az ország népességének aránya a kontinens lakosságában 6%-ról 4%-ra csökkent. Tovább árnyalja a képet az a tény, hogy a stagnáló népességszám magában foglalja a két évszázad jelentős mennyiségű román és szláv bevándorlóit is.

Népességmozgások

A nagyarányú népességpusztulás hatására komoly változások, mozgások indultak el Magyarország demográfiájában, melyeknek három formája alakult ki: a népesség belső mozgása, a népesség kintről történő bevándorlása (öntevékeny betelepülés) és a tudatos, szervezett betelepítés.

A népesség belső mozgása (migráció)

Még a török kiűzése előtt, a harcokkal egy időben kialakult a népesség egyfajta mozgása Magyarország határain belül, melynek köszönhetően alapvetően megváltozott a háborús pusztítások által leginkább érintett térségek településszerkezete. A tizenöt éves háború visszavonhatatlan változásokat hozott e téren is: az Alföld egykori aprófalvainak népe, a Temesközben és a hadi utak mentén fekvő falvak lakossága a nagyobb biztonságot nyújtó településekre menekült, melyek így idővel óriásfalvakká, később mezővárosokká nőtték ki magukat. Az aprófalvak, a jobban veszélyeztetett kisebb települések így teljesen elpusztultak, miközben lassan kialakult egy új társadalmi réteg, a mezővárosok polgársága.

Az aprófalvak pusztulásánál azonban jelentősebb volt a belső népességmozgás (migráció) azon fajtája, mely a háborúk elmúltával komoly szerepet játszott a ritkán lakott területek benépesítésében. Mivel a pusztítások nem egyenletesen érintették az ország területét, a jórészt sértetlenül maradt hegyvidékek népsűrűsége magasabb volt, s így ezen országrészek lakossága a völgyek, dombságok és sík földterületek felé indult meg. Ezt a hatalmas népességmozgást a hegyvidékek kevés és rossz minőségű termőföldjének korlátozott eltartó képessége indokolta, s a gyéren lakott területeken fellépő munkaerőhiány, s az ott biztosított kedvezmények (pl. átmeneti adómentesség) ösztönözték.

Az ország ritkán lakott belső vidékeit elsősorban az Észak-Dunántúlról és az Alföld peremvidékeiről érkező magyar jobbágyok népesítették be. A szlovák jobbágyok egyrészt az elvándorló magyarok helyére költöztek, másrészt – a magyar jobbágyokhoz hasonlóan – az Alföld szabad földterületein települtek le. Kisebb mértékű volt a szlovákhoz hasonló ruszin (rutén) népmozgás. Hosszabb távon súlyos következményekkel járt a védett hegyvidékek románságának belső vándorlása is, akik a völgyek és az Alföld irányában mozogva a XVIII. század végére túlsúlyba kerületek Dél-Erdélyben, az Erdélyi-szigethegységben és a Temesköz vidékén. A belső mozgások következtében a Kárpát-medence belseje felé húzódott vissza a magyar etnikai határ, ugyanakkor megmaradt az ország középső részének magyar jellege.

Az önkéntes bevándorlás

A bevándorlás öntevékeny betelepülés volt, azaz az ország határai mentén élő idegen ajkú népcsoportok a szabad földterületeket, a munkaerőhiánnyal küzdő magyar nemesek átmeneti engedményeit szem előtt tartva önként települtek be Magyarországra, ahol – a továbbra is török hódoltságban lévő Balkán országaival ellentétben – a békés munka, a nyugodt, rendezett élet lehetősége volt biztosítva. Kezdetben csupán délről indult meg a bevándorlás szerbek, bosnyákok, szlavónok, horvátok és vlachok (románok) részéről, majd északról csehek, lengyelek és ruszinok érkeztek. A szerbek (korabeli nevükön rácok) a Bácskában telepedtek le. A románok (korabeli nevükön oláhok) a török vazallus dunai fejedelemségekből, Havasalföldből és Moldvából nagyszámban vándoroltak be erdélyi területekre, s ennek is köszönhető, hogy az 1700-as évek végére több helyen többségbe kerültek. A csehek, lengyelek és ruszinok a Felvidék északi részein telepedtek le, s később beolvadtak a szlovák nyelvű népességbe.

A szervezett betelepítés

A tudatos, szervezett betelepítés kisebb részben a magyar földbirtokosok, nagyobb részben a bécsi udvar irányításával folyt. Míg a birtokosoknak a munkaerő pótlására volt szükségük ahhoz, hogy a termelés szintje elérje a békés évtizedek szintjét, addig az államot az adóalap növelése, a gazdaság talpra állítása vezette. Ennek értelmében a magyar földesurak – a korszak szellemének megfelelően – etnikai szempontok figyelembe vétele nélkül telepítettek le és láttak el munkával szláv és román jobbágyokat. I. Lipót (1657-1705) a török kiűzése után mintegy 100 000 menedéket kérő szerbet telepített le a későbbi Határőrvidék területén, s egyházi autonómiájukért cserébe a török határ védelmét bízta rájuk.

III. Károly (1711-1740) az 1716-18-i osztrák-török háborút lezáró pozsareváci békében visszaszerezte a Temesközt és a Szerémséget, továbbá Belgrádot (ez utóbbiról a másodikat lezáró 1739-i belgrádi békében le kellett mondania). Ezeket a területeket katonai igazgatás alá rendelte. Igyekezett hazánkat a Habsburg Birodalomba minél jobban bekapcsolni, érvényesíteni próbálta a központi akaratot. Tanácsadó testületével Bécsből kormányzott, döntéseit a magyar kancellária közvetítette. 1709–1723 között Budára és környékére, Tolna, Baranya és Somogy megyékbe, a törököktől visszafoglalt Bánságba, a Rákóczi-szabadságharc idején elpusztított észak-nyugat erdélyi területre, de máshová is több százezer német parasztot telepített. Az utóbbi területeken a magyaroknak tilos volt a letelepedés. Ezeket a korlátozó intézkedéseket később Mária Terézia – miután a magyar nemesek kiálltak mellette – részben feloldotta. A magyarországi rendek számára Mária Terézia politikája valamivel kedvezőbb volt, mint III. Károly királyé, de az ő uralkodása alatt is folytatódott a magyar rendek háttérbe szorítása. Elődjéhez hasonlóan Mária Terézia is folytatta a betelepítéseket Magyarországra. Az államkincstár költségén több tízezer németajkú telepest hoztak a Birodalom nyugati tartományaiból, akiket Pest, Buda és Esztergom környékén, a Pilisben, Szatmár vármegyében (a Rákóczi-szabadságharc során kipusztult magyar lakosság helyébe), Baranyában, a Délvidéken és a Bánságban (e három utóbbi helyen a török hódoltság idején kipusztult magyar lakosság helyére) telepítettek le. A Bánságot, bár a magyar korona része volt, császári megbízott igazgatta, itt egészen 1778-ig megtiltották a magyar lakosság visszatelepülését. Mária Terézia uralkodása alatt Magyarország, a Bánság és Erdély területére 350-400 000 román települt be a Kárpátokon túlról. A Kárpátokon túlról való román bevándorlás és az elsősorban az Alföld keleti peremére irányuló erős magyar kivándorlás lényegesen megváltoztatta az erdélyi lakosság etnikai arányait.

Az udvar elsősorban azért éppen katolikus németeket költözetett Magyarországra, mert ezzel felekezeti szempontból udvarhű és a Habsburgokhoz lojális réteget nyert. A betelepülő katolikus németséget már a XVIII. században sváboknak nevezték el, „Sváb Törökország” volt a neve a Tolna és Baranya vidékén létre jövő összefüggő német tömbnek, sváb települések keletkeztek Buda környékén, a Bakony, a Vértes és a Pilis hegyeken, sváb szigetek alakultak ki Bácskában és Bánátban is. A német telepeseket az udvar komoly engedményekkel ösztönözte (pl. adómentesség hat évre), sőt, egyes helyeken (pl. Bánát) előre felépített és berendezett falvak várták az idegeneket.

Az egyes nemzetiségek a XVIII. században Magyarországon

A románok

A XVIII. század folyamán a románság nagy számban vándorolt be Havasalföldből és Moldvából Erdélybe, s Székelyföld kivételével Erdélyben többnyire túlsúlyba is kerültek. Így a század végére a román lett a legnagyobb nemzetiség Magyarországon: az ország lakosságának 13,7%-át tette ki. Román etnikai tömbök Erdélyben, a Partiumban és a Temesközben alakultak ki, de még a leginkább román többségű területeken is keverten helyezkedett el a magyar, a német és a román nemzetiség.

A románok csonka társadalmat alkottak a túlnyomórészt parasztságból álló etnikumban csak igen vékony vezető réteg jelent meg, kis számú egyházi, nemes és polgár. (Csonka társadalom: olyan társadalmi szerkezet, amelyből hiányzik valamelyik társadalmi réteg. A horvátokat kivéve az összes magyarországi nemzetiségre ez volt jellemző.) A görög katolikus püspökség székhelye Balázsfalva, míg a görögkeleti (ortodox) püspökség székhelye Szeben lett, s mivel a románság vezetésében első számú hely jutott a papságnak, mindkét város fontos központja lett a későbbi román nemzeti mozgalmaknak.

A németek

A németség volt Magyarországon a második legnagyobb nemzetiség (11,6%), azonban nem beszélhetünk róluk mint egységes etnikumról: a magyarországi németség a XVIII. századtól három viszonylag jól elkülöníthető csoportra oszlott. A szabad királyi városok német polgárai és az erdélyi szász polgárok (Szepesség, Szászföld) döntő többsége egyaránt evangélikus volt, és városi polgári életmódot éltek, jellemzően iparos, kereskedő vagy valamilyen értelmiségi mesterséget űztek. A bécsi udvar által nagy számban betelepített svábok nagyobb tömbökben, etnikai szigetekben helyezkedtek el Magyarországon (Tolna és Baranya megye, Buda környéke, Bakony, Vértes, Pilis tája, Bácska, Bánát). Zömében egynemű paraszti társadalmat alkottak, és a katolikus vallást gyakorolták.

A szlovákok

A harmadik legnagyobb nemzetiség (10,2% a XVIII. század végén) Észak-Magyarországon, a Felvidéken került túlsúlyba, de jelentős etnikai szigetek jöttek létre a migráció következtében az ország belsőbb területein is (pl. Buda és Pest környéke, Békés megye). A szlovákok is csonka társadalmat alkottak, hiszen túlnyomórészt jobbágyi sorban éltek, csak vékony polgári réteggel rendelkeztek (polgárság, kispolgárság a városokban), a szlovák származású kis- és középnemesek jobbára a magyar nemesség részének tekintették magukat. A kedvezőtlen adottságú terület (magas hegyek, hűvös völgyek, rossz termőföld) nem tudta eltartani a növekvő népességet, így a férfiak gyakran idénymunkák elvállalására kényszerültek, vagy mesteremberként járták a birodalmat (drótostótok, üvegestótok). A későbbiekben kibontakozó nemzeti mozgalmukat nem segítette saját, különálló egyház: az egyes tájak vallási viszonyainak megfelelően a magyarokkal keveredve katolikusok vagy evangélikusok voltak.

A horvátok

Annak ellenére, hogy a horvát csak a negyedik legnagyobb nemzetiség volt Magyarországon (9,1%), a magyar közjog egyedül Horvátországot ismerte el különálló országnak Magyarországon belül, s egyedül a horvát nemesség számított valódi nemesi nemzetnek a magyar nemességen kívül. Kiemelt helyzetük történeti okokkal magyarázható. Területi autonómiájuknak is köszönhetően egyedül a horvátok alkottak teljes társadalmat a magyarországi nemzetiségek között, hiszen a népes parasztság mellett kis számú polgárság és értelmiség, valamint rendi öntudattal bíró nemesség képezte társadalmukat. A horvátok katolikusok voltak, s a zágrábi püspökség kapcsolta egyházukat Rómához.

A szerbek

A szerbek 6,5%-kal részesedtek Magyarország lakosságából a XVIII. század végén, amihez jócskán hozzájárult, hogy a század folyamán a szabad földterületek, a nyugodt munka és a rendezett élet csábítására jelentős számban vándoroltak be a török hódoltságban maradt Szerbiából. Az ország déli részén, a Határőrvidéken éltek Bácska, Bánság és Szerémség területén egy nagyobb tömbben magyarokkal és németekkel keveredve, illetve jelentős szerb etnikai szigetek jöttek létre Szlavónia és Horvátország déli részein is a horvát többségi lakosság közé ékelve. A szerbeké is csonka társadalom volt: hiányzott a nemesi réteg, csoportjaik irányítása így elsősorban görögkeleti papságukhoz és – a Határőrvidék következtében – a szerb katonai vezetőkhöz köthető. A Határőrvidék közvetlenül a bécsi Haditanács igazgatása alá tartozott, így Magyarországtól független volt, s lakói nem kerültek földesúri függésbe. I. Lipóttól kapott egyházi autonómiájuk is megerősítette különállásukat, így a karlócai érsekség nemzeti fejlődésük központját képezte a későbbiekben.

A ruszinok

A ruszin (rutén, kárpátukrán) nemzetiség Északkelet-Magyarország hegyvidékén élt, s az ország lakosságának 3,4%-t tette ki. A jobbágyi tömegek mellől a nemesség és a polgárság rétege teljesen hiányzott, vezetőik a görög katolikus papság soraiból kerültek ki.

A  zsidók

A XVIII. század második felében Galíciából sok szegény, míg a Lajtántúlról (Morvaországból) kevés gazdag zsidócsalád vándorolt be Magyarországra. Mivel földtulajdonnal nem rendelkezhettek, s számos foglakozást nem gyakorolhattak, a magyar társadalomban hiányzó pozíciókat töltötték be, elsősorban a kereskedelemben.

A cigányok

A cigányság a XV-XVI. századtól települt be kelet felől, számaránya azonban még a XVIII. században is csekély volt Magyarországon. A vándorló életmódot folytató etnikumot drasztikus módszerekkel próbálták asszimilálni (nyelv betiltása, gyermekek elvétele szüleiktől); a század első felében a vármegyék időszakonként elüldözték őket területükről, a század második felében kísérletet tettek letelepítésükre.

A népességmozgások következményei

A szervezett és az öntevékeny betelepülésekkel a magyarság számaránya a XVIII. században Magyarországon jelentősen csökkent. Ehhez még a betelepülések előtt hozzájárult, hogy a népességvesztés legnagyobb mértékben eleve a többnyire síkvidéken, dombságokon vagy völgyekben élő magyarságot érte, míg az idegen ajkúak többsége a jórészt érintetlen hegyvidékeken lakott. Így a két tényező hatására a XV. századi 80%-ról 40-42%-ra esett vissza a magyarság számaránya az országban a történeti demográfia becslései szerint. Az etnikai összetétel és arány megváltozásával Magyarország soknemzetiségű állammá vált, ami egyben multikulturalitást is jelentett. A nemzetállamok létrehozásában később a XIX-XX. században komoly gondot okozott, hogy Magyarország a XVIII. századra nemcsak soknemzetiségű, de kevert nemzetiségű lett, azaz az egyes nemzetiségek keverten helyezkedtek el. Az etnikai tömbök határai egymásba fonódtak, etnikai szigetek jöttek létre, nem lehetett egyetlen vonallal szétválasztani a különböző nemzetiségeket. (Gyakran egy falun belül is egymás mellett éltek több nemzet tagjai.)

Ugyanakkor a XVIII. század végéig a nemzetiségek egymás mellet élése nem vezetett komolyabb ellentétekhez. A nacionalizmus még nem terjedt el Magyarországon, a fő azonosulási pont továbbra is a társadalmi helyzet és a felekezeti hovatartozás volt; a nemzettel való azonosulás helyett még az országgal való azonosulás („hungarus”-tudat) volt jellemző. (A Horea és Closca-féle 1784-es román parasztfelkelés volt a Kárpát-medencében az első, ahol nemzeti szempontok is fölmerültek.)

A népességmozgások legfőbb kedvező hatása – és egyben szükségessége – az volt, hogy az ország újra benépesült, az ország népessége „regenerálódott”, a munkaerőhiány megszűnt, így biztosítva volt a gazdasági fejlődés alapja.

Népességnövekedés

Az első magyarországi népszámlálás II. József uralkodása alatt, 1787-ben zárult le, s eredménye azt mutatja, hogy az ország népessége kevesebb, mint egy évszázad folyamán megkétszereződött. Az 1711-es 4 millió körüli népességhez képest 1787-ben a lakosság száma megközelítette a 10 millió főt. A békés évtizedek, a gazdaság helyreállása, az éhínségek megszűnése, a nélkülözések és járványok csökkenése jól látható módon meghozta gyümölcsét. A nagyarányú népességnövekedés egyszerre volt köszönhető a betelepüléseknek és kisebb részben a jelentős népszaporulatnak.

Összegzés

A XVI-XVII. század török- és Habsburg-ellenes harcai, valamint a Rákóczi-szabadságharc rendkívül tekintélyes népességvesztéssel járt Magyarországon. A XVII. században meginduló migráció, a belső népességmozgás, a külső öntevékeny bevándorlás és a szervezett betelepítés újra benépesítette Magyarországot és megteremtette a gazdasági fejlődés alapját; majd a XVIII. századi népszaporulattal megkétszerezte az ország népességét az 1711-es demográfiai mélyponthoz képest. Az idegen ajkúak bevándorlásával azonban a magyarság számaránya a Kárpát-medencében 50% alá csökkent, ami Magyarország későbbi története folyamán a legsúlyosabb gondok egyikévé vált. Ezért állíthatjuk, hogy a korszak háborúskodásaiban a Magyarországot ért csapások közül a legsúlyosabb következményekkel járó és hosszútávon a legnagyobb kihatású az emberveszteség, a népességpusztulás.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Bánszki Hajnalka: Népösszeírások, népszámlálások, statisztikák. olvass-sokat.hu/leveltar
  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp., 2001

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------