A középkori feudális magyar társadalom

A középkori, feudális magyar társadalom

/Harmat Árpád Péter/

 

A középkori magyar feudális társadalom változások során átesve alakult ki a honfoglalás korától egészen a mohácsi csata időszakáig kitolódva. Ebben a több mint fél évezredes időszakban (900-1526) fokozatosan jelentek meg az egyes társadalmi rétegek (jobbágyság, nemesség, polgárság) és lett egyre "árnyaltabb" a társadalom szerkezete. Az egyes csoportok jogai és kötelezettségei folyamatosan változtak, elmondható, hogy a háborúk, törvények, mozgalmak és az európai környezet hatásai egyaránt alakították azokat. A jogilag egységes jobbágyság és nemesség egyaránt csak az Árpád-kor végére alakult ki, de ezen rétegek helyzete, és törvényekben, jogszabályokban rögzített kötelezettség és kiváltság   rendszere még ezt követően is számtalan változáson esett át. A polgárság pedig a nyugat-európai és itáliai helyzethez képest megkésve jelent meg Magyarországon, és megkésve vált jelentős társadalmi csoporttá. A két legfontosabb társadalmi rétegnek, a nemességnek és jobbágyságnak a története összesen öt fontos fordulópontot tartalmaz. Ezek voltak azok a fordulópontok, melyek alapjaiban meghatározták a két réteg helyzetének alakulását:

  1. Az államalapítás és Szent István törvényei, melyek először rögzítették a társadalom egyes rétegeinek kötelezettségeit. Pl.: a keresztény uralkodó hatalmának elfogadása, a kereszténység felvétele – gyakorlása, adófizetés az egyháznak.
  2. Az Aranybulla 1222 -es becikkelyezése, a nemesi adómentesség elrendelése, a nemesi rétegek meghatározása, szerviensekkel való kibővítése, illetve az Aranybulla utáni években a nemesi vármegye kialakulása.
  3. Az 1267 –es törvények, melyek meghatározták, hogy mely társadalmi csoportok számítanak jobbágynak és nemesnek, illetve milyen kötelezettségei vannak a jobbágyoknak, és milyen joghatóságok rendelkeznek felettük (földesúr, király)
  4. Az 1351 –es törvények, melyek Nagy Lajos idején rögzítették a nemesi föld eladhatatlanságát és a jobbágyokat terhelő legfőbb szolgáltatások egységességét a földesurak felé.
  5. Az 1514 –es Tripartitum, azaz a Werbőczy István országbíró által megírt Hármaskönyv, mely egészen a 19. századig mértékadóan írta le a parasztság és nemesség jogait, lehetőségeit, és a jobbágyság kötelezettségeit.

Az újkor két fontos szakaszhatása a társadalom szempontjából:

  1. Mária Terézia Urbáriuma 1767 -ben
  2. A neoabszolutizmus modernizációs törvényei 1850-1853 közt: jobbágyfelszabadítás, ősiség eltörlés, közteherviselés bevezetése.

Az Árpád-kor társadalma

A honfoglalás-kori magyar társadalom csupán kétszintű, egyszerű tagozódásban létezett, így szabadokra (liber) és szolgákra (servus) oszlott. A szabadokon belül azonban mindenképp meg kell különböztetnünk a vezérek környezetét és az alattuk lévő harcosok rétegét. Később a kalandozások 970 –ben történő lezárulását követően a vezérek hatalma és a főfejedelemmel szembeni önállósága fokozatosan csökkenni kezdett, és a társadalmi rétegződés is lassan több szintűvé változott. A szabadok társadalma innentől már három csoportra oszlott. A legvagyonosabb – uraknak nevezett – réteg az Istvánt támogató hazai előkelőkből, s a király külföldről jött adományokkal elhalmozott híveiből állt (bőség), a vitézeknek nevezett középrétegbe a katonáskodó életmódot folytató, kisebb vagyonú emberek tartoztak, a szabadok társadalmának legalján pedig megjelentek a nincstelenek is. Ők személyükben szabadok voltak ugyan, de elszegényedtek (ínség). Még valamivel később a személyileg szabadok társadalma egy sajátos társadalmi réteggel, a vendégekkel (hospes) gyarapodott. A külföldről betelepült parasztok – megegyezés szerint – mások földjét művelték.

A központi, királyi hatalom megerősödésével – még István uralma idején - a „bőségnek” nevezett rétegen belül megjelentek a szerviensek, akik a királytól kapott szolgálati birtokon éltek (ez nem örökbirtok volt, hanem bármikor visszavehető földterület.) Birtokaik nagysága nem tette lehetővé, hogy az uralkodó osztályba tartozzanak. Közszabadságukat viszont biztosította, hogy a királynak teljesítettek katonai szolgálatot, hadba vonuláskor sem az ispán, hanem a király vezetése alatt álltak. Nem az ispán, hanem a királyi bíráskodás joghatósága érvényesült felettük. Ugyancsak István idején jött létre a várjobbágyok rétege, akik a királyi várakban teljesítettek hadiszolgálatot, amiért a várbirtokból kisebb, szolgálati birtokot kaptak és az ispán vezetésével vonulhattak hadba. A XIII. században a társadalmi átrétegződés felgyorsult, megjelentek az új társadalmi rendszer, a rendiség csírái. A III. Béla fiai, Imre (1196-1204) és András közti trónharcok során mindkét fél birtokok adományozásával kívánta erősíteni a táborát. A királyi birtokállomány tekintélyes részét eladományozták, aminek következtében kialakult a későbbiekben báróknak nevezett főnemesi réteg. Azonban II. András uralkodása idején a nemesi csoportok – várjobbágyok, szerviensek, kisbirtokosok – összefogtak és az Aranybulla mozgalom révén kiharcolták, hogy a király a főnemesi tábor mellett elismerjen egy szélesebb kiváltságos réteget is, az adómentességet élvező egységes magyar nemességet. Az okmány a bárók követelései mellett (egész vármegyék adományozásának, méltóságok halmozásának, az idegenek birtokszerzésének és hivatalviselésének tilalma) az oklevél biztosította a szerviensek kiváltságait: az adómentességet (melyért cserébe védelmi kötelezettséggel tartoztak), a szabad végrendelkezés jogát, valamint azt, hogy csak a király bíráskodhatott felettük. Az Aranybulla ellenállási záradéka a világi és egyházi előkelőknek jogot adott az ellenállásra, amennyiben a király megszegi az oklevélben ígérteket. Az Aranybulla kiadása nem változtatott András politikáján, a birtokadományozások a korábbi ütemben zajlottak tovább. 1231-ben az egyház az Aranybulla megújítására, 1233-ban pedig a beregi egyezmény kiadására kényszerítette az uralkodót. Mindkét oklevél az egyháziak külön jogállását és kiváltságait biztosította.

A kis-, és köznemesség megerősödését mutatja az is, hogy IV. Béla idején a királyi vármegyékből fokozatosan nemesi vármegyék lettek. A nemesi vármegye pontosan ugyanazon határok között feküdt, mint a királyi vármegye, de vezetése átalakult. A megye élén álló ispánt (később főispánt) ugyan továbbra is a király nevezte ki, de már együtt kellett működnie az alispánnal és az 1232 –től megyénként megválasztott szolgabírákkal, akik az adott közigazgatási egység nemesei jelöltek ki maguk közül. Bár a szolgabírók fő feladata eleinte csak a serviensek vitáinak eldöntése volt, később funkcióik jelentősen kibővültek, és a vármegye legfőbb tisztviselőivé váltak. Eleinte megyénként általában négy szolgabírót választottak, de később a szolgabírák testülete megyegyűléssé változott, melyben az adott megye összes nemesének joga volt jelen lenni. A későbbi évszázadokra jellemző municipiális rendszer a nemesi vármegye hálózatra épült, ahol a megye fontos közigazgatási egység, saját vezetéssel, jogképességgel és vagyonnal. Adót szedhet, ítélkezhet, gazdálkodhat, rendeleteket alkothat. A megyegyűlések saját tagjaik sorából választottak képviselőket (megyénként kettőt) és ezt a képviselőt küldték el a rendi gyűlésbe (országgyűlés), mely a 15. században Rákosmezején, majd a mohácsi vész után Pozsonyban voltak.

Az 1222 –es Aranybullát erősítette meg 45 évvel később IV. Béla az 1267 –es törvényeiben. elismerte a királyi szerviensek nemességét is, s őket egyszerűen csak nemesnek (nobilis) nevezte. A formálódó nemesi társadalomban IV. Béla (1235-1270) uralkodásának végétől kezdve mások is beépültek. A királyi kiváltságok alapján a várjobbágyok is megkaphatták a nemesi jogokat. Nemesítésük során – egy részük valóban szabad földhöz, közép- és kisbirtokokhoz jutott. Nemessé válásukkal a királyi várszervezet végleg bomlásnak indult.

Azok az óriási birtokadományok, amelyekkel IV. Béla a hozzá hű bárókat megtisztelte, megváltoztatták a nemesi társadalom szerkezetét. Ekkor alapozódott meg több olyan bárói hatalom, amely a XIII. század utolsó negyedében lehetetlenné tette a királyi kormányzat működését.  A mindössze 10-20 famíliából kikerülő báróknak vagyonuk révén sikerült szert tenniük az ország főméltóságaira, mely tisztségeket aztán családon belül örökítettek a későbbiekben. Belőlük alakult ki a főnemesség. A közép- és kisbirtokos köznemesek – az egykori királyi szerviensek és várjobbágyok – általában nem tudtak függetlenedni a nagybirtokos báróktól. Közöttük mindkét fél számára előnyöket nyújtó kapcsolat született, a familiaritás! A kisebb birtokosok behódolva a sokkal erősebb nagybirtokosoknak, önként adták át királytól kapott földjeiket, amelyért cserébe biztonságot és megélhetést kaptak, mint familiárisok. A familiáris segített az uradalom igazgatásában, a katonai kíséret, a háztartás, a família tagja lett. Innen származik a kapcsolat elnevezése: familiaritás. Aki szolgálatba állt, az a familiáris nemes. A szolgálat fejében a familiáris juttatásokat, ellátást és védelmet kapott. A folyamat tönkretette a magyar államot, mely tartományurak kezébe került. (Csákok, Abák, Kőszegiek)

Közben a közszabadok és alávetettek rétegeiben is megindult a szétválás. A közszabadok egy része felfelé emelkedve nemes lett, egy része pedig az alávetettekkel együtt jobbággyá változott, akik csak használhatták egy – egy nemes földjét de nem tulajdonolhatták. A használatért pedig adót és szolgáltatásokat kellett nyújtaniuk. (Kilenced, robot, ajándék) Az 1267 –es törvények kimondták a jogilag egységes jobbágyság létrejöttét, mivel pontosan rögzítették a jobbágyok kötelességeit, és jogait. A tatárjárás népességcsökkenése nyomán kialakuló munkaerőhiány miatt a birtokosok elismerték, hogy a jobbágyok telküket szabadon örökíthetik, szabadon költözhetnek, s ezt az 1298-as törvény országosan is biztosította. [1]

Az Anjou és Zsigmond kor társadalma

Az Anjouk idején a kis-, és köznemesség elérte a tartományurak megzabolázását és az 1351 –es törvények megszületését. Ezekben a törvényekben Nagy Lajos kimondta az ősiséget – vagyis azt, hogy a nemesi föld nem adható el (csak örökíthető) és nem is kényszeríthető átadásra. Ugyancsak ebben a törvényben lett rögzítve a jobbágyi terhek egységesítése, pontosabban a kötelezően egységes kilenced szedése. (Erre azért volt szükség, mert elharapódzott az a szokás, hogy egyes földesurak úgy próbáltak több munkaerőhöz, paraszthoz jutni, hogy a kilenced elengedésével, vagy csökkentett beszedésével csábították magukhoz más birtokosok jobbágyait.) Közben egy sajátosan érdekes folyamat is kezdetét vette, kettévált az udvari és vidéki nemesség. A Budához kötődő udvari nemesség tagjai pedig egyre sűrűbben kapták meg az úgynevezett szabadispánságot. Ez a később pallosjognak nevezett kiváltság feljogosította őket arra, hogy a kézre került bűnösöket – a megyei törvényszék mellett – ők is kivégeztessék.

A nemességhez hasonlóan a jobbágyság kialakulása is a XIV. századra fejeződött be. Apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásaik alapja a telek volt, mely belső (ház és kert) és külső (szántó, rét és erdőrész) telekből állt. A szántót - a nyomáskényszernek megfelelően - minden évben másutt mérték ki. A jobbágy a telek alapján rótta le szolgáltatásait földesurának (cenzus = pénzadó két részletben; kilenced = terményadó; évi háromszori ajándék; munkajáradék = fuvarozás); az egyháznak (tized a gabona és a bor után) és az államnak (kapuadó). A jobbágyok helyzete a XIV. században viszonylag kedvező volt. Nem éheztek, szabadon költözhettek adójuk megfizetése után. Javította helyzetüket a gazdasági fejlődés, az ország belső rendje, s hogy nem sarcolták az országot idegen hadak.

Az Anjouk idején kezdett megerősödni egy új társadalmi réteg a polgárság, megerősödtek a városok, kialakultak a céhek. Létrejött a középkori Magyarország három jellemző várostípusa a szabad királyi város, a mezőváros és a bányaváros. A kézművesek, iparosok, kereskedők egyre nagyobb számú réteget képeztek, és jellemzően a városokba koncentrálódtak. Az uralkodók pedig IV. Bélától egészen Luxemburg Zsigmondig pártolták létrejöttüket, mert ellensúlyt jelentettek az uralkodói hatalmat korlátozó nemességgel szemben. A várospártoló királyi politika miatt hívta meg a városok képviselőt az országgyűlésekre Zsigmond (1405 –től) és lett Mátyás idejére jelentős várossá Buda. [2]

Jobbágyság az újkor kezdetén

A Mátyás után megerősödő köznemesség kihasználva nagyobb befolyását elérte, hogy az országgyűlések 1492-ben, 1498-ban és 1504-ben növeljék a jobbágyok terheit, és a nemesi önkényt! Döntéseik nyomán a jobbágyok földesuraik felé egyre nagyobb terhekkel tartoztak:

  • Földesúrnak: munkajáradék vagy robot (servitum) Évi pár napról havi egy napra nőtt (1504)!
  • Földesúrnak: kilenced (nona) Kiterjesztették a nemesektől földet bérlő városiakra is (1498)!
  • Földesúrnak: pénzjáradék (cenzus) évente kétszer tavasszal (Szent György napján) és ősszel (Szent Mihály napján)
  • Földesúrnak: ajándék (munera) az évente három alkalommal
  • Költözés joga: korábban bármikor lehetséges volt, ám 1492 után csak kijelölt napokon, szolgabírói engedéllyel költözhettek másik földesúr földjére.
  • A földesúr földjén történő szabad vadászat, madarászat 1504 után tiltva lett
  • Mezővárosok adófizetésénél a kollektív befizetés jogát megvonták, helyette: személyenként kellett adózniuk
  • A királynak fizetendő füst-, vagy telekadó
  • A királynak fizetendő hadiadó (subsidium)
  • Az egyháznak fizetendő papi tized (decima)
  • A nemesi vármegyének fizetendő háziadó (domestica)

A felsoroltakból kiderül, hogy a parasztok terhei óriási mértékben megnövekedtek az 1492 és 1504 közti országgyűlések döntései nyomán. A megszorítások miatt a parasztság 1504-re elkeseredett (főleg a robot emelése és a költözéskorlátozása miatt) és 1510 után egyre elégedetlenebbé vált.

Parasztfelkelések a középkori Magyarországon

Az Árpád-korban nem voltak jelentős parasztfelkelések Magyarországon, az első jobbágyok kezdeményezte lázadásra csak a 15. században, a vegyes-házi királyok korában került sor. Ez volt a Budai Nagy Antal vezette 1437-1439 közti Erdélyi parasztfelkelés. Azt ezt követő száz évben, még két hasonló parasztlázadásról tudunk: az 1514 -es Dózsa György vezette parasztháborúról, és az 1526-27 -es Cserni Jovan vezette délvidéki felkelésről. Bár hozzá kell tenni: ez utóbbi nem írható le egyszerű parasztlázadásként, hiszen itt kicsit másról volt szó. A szomszédos Szerbiából a török elől Magyarországra menekülő, és Szapolyai által letelepített rác katonaparasztok egy Cserni Jovan nevű végvári parasztkatona köré gyűltek, aki az általános elégedetlenséget arra használta fel, hogy 30 ezres sereget szervezve valamiféle önálló vajdaságot hozzon létre saját uralma alatt. Cárnak neveztetve magát, hatalmasra duzzadt parasztseregével végül a Szapolyaival polgárháborúban álló - magyar koronáért háborúzó -  Ferdinánd mellé állt, ám 1527 nyarán Szapolyai két hű hadvezére Perényi Péter erdélyi vajda és Czibak Imre váradi püspök segítségével legyőzte. A Cserni Jovan felkelésről szóló cikkünk itt olvasható.

Az 1437 -es erdélyi parasztfelkelés /forrás: [3]/

Az Erdélyi parasztfelkelés régibb formában erdélyi parasztháború, a románoknál Răscoala de la Bobâlna (Bábolnai felkelés) néven ismerik. 1437 kora nyarán kiütött nagyszabású megmozdulás az erdélyi parasztság részéről, melyhez a helyi románság is csatlakozott. A felkelés Észak-Erdély majdnem teljes területét beborította. A harcok egészen az év végéig tartottak, de ténylegesen az ellenállásnak csak 1438 elején sikerült véget vetni Kolozsvár visszafoglalásával. A parasztfelkelők vezére a diósi kisnemes Budai Nagy Antal volt.

A felkelést kiváltó okok

Luxemburgi Zsigmond kincstárának vagyonát különösen a huszita háborúk jelentős mértékben felemésztették. A jövedelemszerzésnek azt a módját választotta, hogy az Árpád-korban alkalmazott pénzrontás eszközéhez folyamodott, s az országot három éven keresztül rossz minőségű ezüstpénzzel árasztotta el. Erdélyben a helyi püspök Lépes György nem szedett be adót amíg a rossz pénz forgalomban volt, a parasztság kezében pedig csak ilyen pénzből halmozódott fel jövedelem. 1437-ben aztán újból a jó pénzt helyezték forgalomba, a püspök kiadta a parancsot adószedőinek a pénzbehajtásra, de ezúttal három évre visszamenő tartozásra hivatkozva, s amit mostani pénzzel kellett volna kifizetni, ez viszont többszöröse volt a korábbinak. A parasztság nem tudott ekkora összeget megfizetni. Emellé a püspök az ortodox vallású románokat is tizedfizetésre akarta kötelezni, pedig ők vallásuk révén egyáltalán nem tartoztak tizeddel a római katolikus egyháznak. Hasonló beszolgáltatást követeltek a főnemesek birtokaikon. Minekután a parasztok nem fizették ki járandóságaikat, ezért a püspök egyházi átok alá vetette a parasztokat, kiközösítetve őket az egyházból. Erdélyben már évekkel korábban terjedtek a huszita eszmék, most már a parasztság javarésze annak a híve lett, főleg a radikális táborita ágának. Az egyház már korábban kényszerült ezért bevezetni az inkvizíciót. Az Erdélyt járó inkvizitor keményen sújtott le az eretnekekre, amennyiben egy elhunyt személyről kiderült, hogy életében huszita volt, akkor kiásták sírjából és megégették holtestét. A huszitizmus terjedését csak erősítette a kiközösítés az egyházból, ami elkeserítette a parasztokat, mert ez által meg lettek fosztva (a halotti kenet, a szentáldozás révén) a halál utáni üdvözülés reményétől.

A magyar és román parasztok tömegei tanácskozásra gyűltek össze 1437 nyarán a Bábolna-hegyen, mely Alparét mellett állt. Csatlakozott hozzájuk sok adóktól sújtott kisnemes és néhány pap. Köztük volt Budai Nagy Antal is. Megállapodtak abban, hogy követeket küldenek Csáki László vajdához, s békés úton próbálják jobb belátásra téríteni az urakat. A vajda helyettese Lépes Lóránd, György püspök testvére irányította Erdélyt általában, mert Csáki kevésszer tartózkodott az országban. A parasztküldöttek érkezésekor azonban éppen itt volt. A követek bár kellő tisztelettel járultak a vajda elé, de Csáki "mintha valami gyalázat érte volna", elfogta, meggyaláztatta, aztán kegyetlenül kivégeztette őket. A hír hallatára a parasztok fegyverhez nyúltak. Csáki lovagi serege elindult a parasztok bábolnai tábora ellen, azonban Dés mellett Nagy Antal parasztserege megtámadta a nemesi hadat és szétverte. Ez volt az első eset Magyarországon, hogy parasztok levertek nemesi sereget. A csatában a parasztok egy része szekérvárba zárkózva harcolt, akárcsak a husziták.

A nemesek engedékenységüknek kívánták jelét adni, hogy tárgyalásba bocsátkoztak a felkelt parasztokkal. Ígéretet tettek, hogy csökkentik a parasztok terheit és a felkelésben résztvevők bántatlanul hazatérhetnek. Július 6-án alá is írták az első kolozsmonostori egyezményt, de a nemesek csupán időt akartak nyerni, hogy erőiket összeszedjék. Közben sok paraszt és nemes hazatért otthonába, míg a többiek továbbra is Nagy Antal mellett maradtak. A vajda ügynökei igyekeztek bomlasztani a parasztsereget azzal, hogy viszályt próbáltak kelteni a magyarok és az oláhok közt, ám erősfeszítéseik nem értek célt. Az egyezményt a nemesség megszegte és ősszel folytatták a harcot. A nemesi sereg rátámadt a viszonylag kisebb létszámban levő parasztokra. A véres apáti csatában (október 6.-10.) azonban ismét Nagy Antal diadalmaskodott. A felkeléshez így most már a Tiszántúl is csatlakozott, s Kolozsvár és Nagyenyed falai közé engedte a parasztokat. Az egyre nagyobb területet lángba borító felkelés a királyt is nyugtalansággal töltötte el.

A második kolozsmonostori egyezmény a győzelem ellenére jóval kedvezőtlenebb volt a parasztokra nézve. A főurak most már minden erejükkel a felkelés elfojtásán voltak. A magyar, a székely és a szász rendek megkötötték a kápolnai "testvéri" uiót. Hivatalosan az Erdélyt fenyegető mongol és oszmán veszély ellen, de ténylegesen a parasztok ellen irányult a szövetség. A koalíció évszázadokra fennmaradt. 1437 télelőjén újabb összecsapások következtek. Az erdélyi magyar-szász-székely sereg Kolozsvár ellen vonult, ahová a maradék paraszthadak vették be magukat. A felkelők elkeseredetten küzdöttek tovább, de alulmaradtak a túlerőben levő erdélyi sereggel szemben. A parasztvezér, Budai Nagy Antal hősi halált halt, s a parasztok csatát vesztettek, december 15-én pedig elesett Nagyenyed. A maradék felkelő paraszterőket rövid időn belül leverték, Kolozsvárt azonban csak január 8-án tudták bevenni és megsemmisíteni az ellenállás utolsó maradványait. A felkelők még életben maradt vezéreit és sok parasztot a vajda karóba húzatott, vagy egyéb kínhalállal végeztetett ki. A felkelés leverését Zsigmond már nem érte meg, a kolozsvári csata előtt egy nappal, december 9-én elhunyt. Halála után a jobbágyok terhei azonban fokozatosan csökkentek. A felkelés azonban apasztotta az erdélyi országrész erejét, s a néhány évvel később betörő török portyázó hadak szinte akadálytalanul dúlják az ország déli felét. [3]

A Dózsa György vezette 1514 -es parasztfelkelésről szóló külön írásunk itt olvasható el!

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • [1] Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Bp. 2003
  • [2] Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526. Osiris Kiadó, Bp. 2003
  • [3] magyarhaza.mindenkilapja.hu

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------