Nagy Sándor birodalma

Nagy Sándor birodalma

/Harmat Árpád Péter/

A makedón állam kialakulása: A görögökkel rokon makedón törzsek a Krisztus előtti 12. században még a Hellasz északi határszélein a Dél-albániai Pindos hegységben, a Haliakmón felső folyásánál éltek. Nevüket is ezen tájegységről kapták (Makedónia folyóvölgy hegyei után „hegyi emberek”) Törzseik közül az Argedaja törzs volt a vezető, mely a Kr.e. 7. századtól argosi telepesek befolyása alá került. A makedónok ekkoriban transzhumáló életmódot folytattak, a mindenkori királyuk volt minden föld tulajdonosa, és a vallási – áldozati – szertartások vezetője. Első nagy uralkodóik egyike volt Perdikkas, a Témenida dinsztia és a főváros Aigai megalapítója. (Aigai jelentése kecske, később címerállat a makedón pénzeken) Később I. Amyntas (Kr.e. 540-495) idején a makedón törzsek dél felé terjeszkedtek, egészen az Olympos folyóig.

A térségben időközben megjelenő perzsák előtt (Kr.e. 513) a makedónok behódoltak, így a hatalmas perzsa sereg nem dúlta fel Makedóniát. Később I. Alexandros (Kr.e. 495-452) elérte, hogy a görög poliszok elismerjék hellén származását, és így a makedón nép görögökkel való rokonságát. (Görögként való elismerésében kulcsszerepe volt annak, hogy Kr. e. 500 körül részt vett az olümpiai játékokon.) A perzsa háborúk alatt Alexandros hintapolitikát folytatott, így egyik fél sem fenyegette. Ennek köszönhetően megindult a makedón gazdaság fejlődése, sőt Makedónia területe északon és nyugaton kitolódott a természetes – hegyvidéki – határokig. A görög – perzsa háborúk második szakaszában, Kr.e. 480 –ban Alexandrosnak biztosítania kellett a területén átvonuló 200 ezres perzsa sereg ellátását. Miközben azonban „kiszolgálta” a perzsákat és ennek fejében észak felé hódításokat hajtott végre, figyelmeztette Athént és Thessáliát is a perzsa támadás veszélyére (Az isthmosi gyűlés ekkor döntött a thermopylai csata mellett.)

A perzsák Kr.e. 479 –ben elszenvedett döntő veresége után (platajai csata) már nyíltan lett perzsa ellenes lett, és rohanta le egész Trákiát a Sztrümonig. Később Makedóniának több konfliktusa is lett Athénnal, például amikor fegyveresen is támogatta Tassos szigetét, amikor az ki akart válni az Athén vezette Déloszi szövetségből (Kr.e. 465). A háttérben természetesen az állt, hogy Makedónia is szerette volna megszerezni a Sztrümon környéki nemesfém bányákat. A konfliktust és az Athénnal való nyílt háborút akkor elkerülte I. Alexandros mert Kimón, aki leverte Tassos lázadását, végül nem támadta meg a szomszédos Makedóniát. (Később emiatt az athéni népgyűlésben megvádolták azzal, hogy I. Alexandros lefizette.)

I. Alexandros alatt Makedónia kétségkívül a Hellas egyik legjelentősebb állama lett, amit az is mutat, hogy az eredeti makedón törzsterületekhez képest négyszeresére növekedett kiterjedése. Alexandros alatt kezdődött meg Kr. e. 478 után az önálló makedón ezüstpénz verés is, melyet a trákoktól vett át a makedón uralkodó. A király a hódítások során szerzett vagyonból és földterületekből leginkább a felső arisztokrácia számára adományozott birtokokat és pozíciókat, ezzel érdekelté tette őket a terjeszkedő politika támogatásában.

Alexandroszt a Kr. e. 450-es évek második felében valószínűleg meggyilkolták. Halála után öt fia közül három, Philipposz, Alketasz és a végül trónra jutó II. Perdikkasz (Kr.e. 450-413) között súlyos polgárháború robbant ki. A széthúzás és belső válság miatt Makedónia jelentősen meggyengülve sodródott az ókori görög történelem legnagyobb háborús konfliktusába, a pelopponészoszi háborúba.

Makedónia a pelopponészoszi háborúban (Kr.e. 431 – 404)

Makedónia a pelopponészoszi háborúban, csakúgy, mint korábban a görög-perzsa harcok idején hol az egyik, hol a másik felet támogatta, aszerint, hogy érdekei éppen mit diktáltak számára. A háború kezdetén a szomszédos Poteidaia konfliktusában a spártai szövetség mellé állva szembeszállt Athénnal, amikor a kis észak hellaszi állam megpróbált elszakadni Athéntól. Később azonban, amikor Athén összefogott a trákokkal, és Szitalkész trák király Kr.e. 429 -ben 150 ezer katonájával feldúlta Makedóniát, kénytelen volt egyezséget kötni, és átmenetileg békét kötni Athénnal, illetve dinasztikus kapcsolatokkal kiengesztelni a trákokat.

Néhány évvel később a pelopponészoszi háború Arkhimadosz spártai királyról elnevezett szakaszában, Kr.e. 424 –ben, a spártaiak Braszidasz vezetésével északra vonultak, és egyesültek Perdikkasz makedón seregével. Ezt követően a hatalmas had bevette az athéniak legfőbb északi városát Amphipoliszt. Ezután azonban megromlott a viszony a spártaiak és a makedónok közt, mert a spártai had fosztogatni kezdte a környéket, és a makedón városokat. Makedónia ekkor köpönyeget fordított és átállt Athén oldalára. Ám az átállás nem hozott katonai sikereket, mert az Amphypolisz visszavételéért indított csatában Athén és Makedónia együttes hadereje vereséget szenvedett a spártaiaktól. A háború további részében Makedónia újra Spárta mellé állt, ám amikor az athéni flotta bevette Methonét, békét kényszerült kötni a Déloszi szövetséggel. Végül a pelopponészoszi háború legvégén, Athént támogatta, így újra birtokába került Herakleion, és a bisaltiai fémbányák.

Makedón belháborúk évei (Kr.e. 399 – 359)

A Krisztus előtt 399 és 359 közti 40 esztendő állandó trómharcokkal telt. A trónkövetelő királyi rokonok külső hatalmak támogatásával próbálták magukhoz ragadni a hatalmat, a polgárháborúk egymást követték. Végül Krisztus előtt 356 –ban II. Philipposz került a trónra, és az ő uralkodásával Makedónia végre újra egységes és erős nagyhatalom lehetett.

Nagy Sándor apja: II. Phlipposz

Philipposz Makedóniában született III. Amüntasz makedón király fiaként, de fiatal kora miatt nem ő volt a korona fő várományosa. A trónra bátyja, II. Alexandrosz került, aki – egy békeszerződés értelmében – Kr. e 368-ban Thébába küldte, ahol túszként tartózkodott, egészen 365-ig. Itt görög nevelésben részesült és a görög hadi szokásokkal is megismerkedett (többek között itt sajátította el a ferde phalanx alkalmazását). Kr. e 368-ban meggyilkolták II. Alexandroszt, és helyére III. Perdikkasz, a másik báty lépett. Az új uralkodó Kr. e 365-ben visszahozatta öccsét Makedóniába. Ekkor az országot délről a görög városok terjeszkedése fenyegette, és a trák hódítók is jelentős makedón területeket vontak ellenőrzésük alá. Miután a harcokban III. Perdikkasz elesett (Kr. e 359), átmenetileg gyámság alá került, de a hadsereg görög mintára való átszervezését elkezdhette. Kr. e. 355-ben került a trónra, és hozzálátott hatalmának megerősítéséhez.

Először Makedónia északi határait biztosította, amikor az itt fekvő 5 ellenséges északi állammal (Trákia, Paión, Elimeia, Épeiros, Dardánok) kiegyezett. Némelyeket pénzzel, másokat dinasztikus házasságokkal sikerült békére kényszerítenie. Az ekkoriban jelentős nagyhatalomnak számító Épeirossal például úgy kötött békét, hogy feleségül vette fejedelme leányát, Olümpiaszt. Ebből a fontos politikai házasságból született meg később, Kr.e. 356 -ban Nagy Sándor. A békekötésekkel II. Philipposz időt nyert, amit arra használt, hogy hatalmas haderőfejlesztésbe kezdett. Ennek során megerősítette a falanx hadrendben harcoló gyalogságát, mely ekkor már 8 ezer katonát számlált. A makedón király katonái 6 méteres sarissa lándzsákkal is rendelkeztek, melyekkel rendkívül hatékony és sikeres módon tudták visszszorítani a paiónokat és dardánokat. Az új makedón haderő már támadó hadműveletekre is képes volt, így jelentősen növelni tudta a királyság területét.

II. Philipposz uralma során többször viselt háborút Athén ellen, ám mindig győzelmet aratott az attikai város felett. Képes volt elfoglalni Amhypoliszt (Kr.e. 355), sőt a Makedónia ellen szövetkező illyr-trák-paion-athéni koalíció egy évvel későbbi támadását is visszaverte. II. Philiposz egyik legnagyobb sikerét a Makedóniát délről övező Thessália megszerzésével aratta. A terjeszkedés előzménye, a Delfoi jósda és Fókisz viszálya állt, melyben Delfoi támogatókat keresett a hatalmaskodó Fókisz és az őt támogató Ferai terjeszkedése ellen. Makedónia ekkor, mint a térség nagyhatalma léphetett fel, és visszaszorította a két poliszt. A krókosz mezei diadala után, a thessal városok arkhónjukká (vezetőjükké) fogadták a makedón királyt.

A Hellasz feletti uralom megszerzése

Krisztus előtt 349 és 346 közt Makedóniának egy ürügyre hivatkozva sikerült elfoglalnia Olyntost, és Stageirát, mivel a két polisz állítólag befogadott és támogatott két trónkövetelőt – II. Phlipposz féltestvéreit. Később Kr.e. 346 és 340 közt a makedón uralkodó a trákokat hódoltatta meg, és északon végleg biztosította növekvő birodalma határait. A második hadseregreformja előtt gazdagságát mutatta, hogy ezüst tetradrachmák helyett már arany statérokat tudott veretni. Magas jövedelmeiből modernizálta hadseregét, majd a zsoldos katonaság számát lecsökkentette, és helyette bevezette a jutalmazások rendszerét. Katonáit érdekelté tette a hódításokban, mivel birtokokat, rangokat adományozott számukra. Azt is lehetővé tette, hogy a korábban elitegységeknek tekintett nemesi nehézlovasság (hetairosok) körébe más rétegek harcosai is bekerülhessenek.

Az egész Hellaszra kiterjedő makedón uralom kialakítása egy Lokris és Delfoi közti határvitával vette kezdetét. Ebben a határvitában a Thessal városszövetség és Makedónia Delfoi védelmére sietett, Thébaj és Athén pedig Lokrist támogatta. A görög városállamokat megosztotta a konfliktus, mely hamarosan átalakult egy Makedónia terjeszkedése elleni tiltakozássá. A görög poliszok egyesített serege Kr.e. 338 –ban Khairóneia mellett ütközött meg a makedónokkal. A csatában II. Philipposz nagy győzelmet aratott. Ebben az ütközetben a 18 éves Alexandrosz vezette a balszárnyon a lovassági támadást, szétzúzva a thébai szent csapatot, a kor egyik legütőképesebb elit alakulatát, jelentős segítséget nyújtva ezzel atyjának.

A győzelmet követően Athénnak le kellett mondania Chersonésosról, a thébaji fellegvárban és Korinthosban makedón helyőrség települt, Megarában pedig makedón barát kormány alakult. Spárta, az egyetlen ütőképes rivális elszigetelődött, így II. Philipphosz Kr.e. 338 –ban a korintosi összgörög kongresszuson létrehozhatta a Pánhellén Szövetséget, melynek ő maga lett a vezetője. Ezzel az egész hellén világ befolyása és uralma alá került. Miután ez megtörtént, minden figyelmét Perzsia felé fordította, hogy régi vágyát teljesítse, Perzsia meghódítását és kifosztását.

II. Philipposz a második Pánhellén Kongresszuson vetette fel a Perzsia elleni hadjárat tervét, melyre azt az ürügyet találta ki, hogy a támadás bosszú lenne a 152 évvel korábbi (Kr.e. 490 –es) nagy perzsa invázió és fosztogatás megtorlására. (Beszédében a görög szentélyek felgyújtásának felemlegetésével próbálta terve mellé állítani a poliszok képviselőit.) A kongresszus végül a hadjárat támogatása mellett döntött, így a következő évben, Kr.e. 337 –ben a király legfőbb hadvezére Parmenion 11 ezer harcossal elindult Kis-Ázsia partjai felé.

Itt kell megjegyezni, hogy a görögök Perzsia elleni támadása mögött valójában erős gazdasági érdekek húzódtak, meg.  A haladóbb szellemű görög vezetők ráébredtek arra, hogy a görög poliszok kereskedelme, és ipara hanyatlóban van. Szükség volt arra, hogy új területeket kapcsoljanak be a hellén kereskedelembe, és a gazdag Perzsia erőforrásai lehetőséget tudtak adni a válságból való kilábalásra.

Miközben II. Philipposz a perzsa hódításokkal volt elfoglalva, Kr.e. 336 –ban lánya esküvőjére is készülődött. A mennyegzőn azonban az egyik ifjú testőre – Pauszaniasz – váratlanul meggyilkolta. A megdöbbentő merénylet hátterét Arisztotelész, majd Diodórosz is boncolgatta, és mindketten arra a következtetésre jutottak, mely szerint az ifjú testőr tette mögött egy konfliktus állt Pauszaniasz és a király legújabb feleségének – Kleopátrának – nagybátyja, Attalosz közt. A vitában II. Philipposz Attalosz mellé állt, így az ifjú testőr bosszút állt rajta sérelmeiért.

Nagy Sándor uralkodásának kezdete (Kr.e 336 – 335)

Kr. e. 336-ban az akkor húsz éves Sándor követte apját a trónon. Hogy ez említésre méltó ellenállás nélkül ment végbe, az elsősorban Antipatrosznak köszönhető, aki a sereget rábírta, hogy ismerjék el Alexandroszt királynak. Már az első napokban megindult apja gyilkosát támogatók, és így a merényletben hallgatólagosan résztvevők elleni irtó hadjárat. Nagy Sándor először Philipposz feleségét, Kleopatrát és annak kislányát Olümpiasz gyilkoltatta meg (elevenen elégették őket), majd az ifjú király megbízta Parmeniont Attalosznak és szinte teljes rokonságának megölésével. A bosszú során Nagy Sándor megragadta az alkalmat arra, hogy egyúttal leszámoljon a lehetséges trónkövetelőkkel és azok támogatóival is, így kivégeztette II. Perdikkas fiát, majd a Felső-makedóniai Linkéstis család két tagját.

Még 336-ban Sándor Korinthoszba ment és felújíttatta a görög városállamok közötti szövetséget. Azonban előbb északon Trákia és Illíria, majd délebbre Thessalia, Athén és Thébaj is fellázadt a Makedón uralom ellen. Nagy Sándor egymás után, sorra verte le a felkeléseket. Először Kr.e. 335 –ben, 30 000 katonával északra vonult, hogy betörve a mai Bulgária területére legyőzze a lázadó trák és illír törzseket, majd szinte azonnal délre fordult, hogy hatalmas haderejével rettentse el a Közép-görögországban lázadásra készülő thessalokat.

Északi, majd Közép-görögországi hadjáratai alatt azonban Démoszthenész a híres athéni szónok és Hüpereidész a makedónok elleni összefogásra buzdította Athént és Thébajt. Így az utóbbi polisz polgárai kiűzték a makedón katonaságot a városból. Nagy Sándor azonnal reagált a hírekre, és hadseregével a lehető leggyorsabban Thébai alá érkezett, és véresen leverte a lázadást. Perdikkasz miután elfoglalta a várost, kegyetlen példát statuált a többi városállam számára: a templomok és Pindarosz, a nagy költő háza kivételével mindent leromboltatott. Katonái hatezer polgárt öltek meg és kb. 30 000 embert adtak el rabszolgának. Thébai városa megszűnt létezni. Húsz évvel később újra felépítették, de korábbi jelentőségét soha többé nem kapta vissza.

Athénnek azonban megkegyelmezett a makedón uralkodó, hiszen tisztában volt a jelentős hajóhaddal rendelkező város fontosságával. Mindössze arra kötelezte, hogy lojális maradjon a korinthoszi szövetséghez. Miután Sándor a többi városállamban is megszilárdította hatalmát, megkezdte Perzsia elleni hadjáratait.

Perzsia elleni támadás megindítása (Kr. e. 334–333)

A Perzsa Birodalom volt Sándor korában a Föld legnagyobb területű hatalma: magában egyesítette Egyiptomot, Szíria és Palesztina vidékét, Anatólia nagy részét, Mezopotámiát és a tágabban értelmezett iráni területeket egészen az indiai határig. Amikor Sándor a Perzsa Birodalom ellen vonult, ott az akhaimenida III. Dareiosz uralkodott. Már Philipposz is tervezte Perzsia elfoglalását és az első lépéseket meg is tette: Parmenión vezetésével egy hadsereg már az ázsiai Hellészpontoszon állomásozott, de a perzsák visszaverték őket, viszont Kis-Ázsia északkeleti területén foglalt egy kisebb területet ami támaszpontul szolgált fiának.

Alexandrosz Kr. e. 334 májusában kelt át a Hellészpontoszon hadseregével, amely egyes források szerint 65 000, míg más források szerint csupán 35-40 000 makedón és görög katonából állt. A hadsereg összetétele vegyes volt, de döntően jól képzett és fegyelmezett katonákból állt. A magot a falanx gyalogság alkotta, amely hosszú lándzsákkal és könnyű, de biztos védelmet adó pajzsokkal volt felfegyverezve. A lovasság elsősorban makedón és görög előkelőkből állt, de nem volt akkora jelentősége. Összehasonlításképp a perzsa lovasság volt a csatát eldöntő fő erő, amely hevesen rohamozott, de más funkciója nem volt, ez pedig hátrányt is jelentett, ezzel szemben a Nagy Sándor-féle lovasság a rohamozáson kívül más feladatokat is ellátott, mint a terep és a sereg oldalainak biztosítása, felderítés, stb.

A granikoszi csata, és a Kis-ázsiai partok elfoglalása

Először a Granikosz folyónál találkoztak a perzsa haderőkkel, akiket a rhodoszi Memnón vezetett. Memnón görög volt és a perzsa király szolgálatában nagyon sok görög zsoldos szolgált, akik ellenszenvet tápláltak Sándor iránt, ezért harcoltak nemcsak a makedónok, hanem görög honfitársaik ellen is, egy-egy csatában ők tartottak ki a legtovább. Sándor ezekkel, mint árulókkal keményen bánt el, ha a fogságába estek, de később sok görög zsoldos állt a makedón táborba, apasztva ezzel Dareiosz seregének ütőerejét, hisz rajtuk és a „Halhatatlanok” elit csapatán, valamint a lovasságon kívül a többi perzsa katona nem rendelkezett számottevő harci tudással.

A granikoszi csatában (Kr.e. 334 májusa) történtekről Arrianos nevű római katona feljegyzéseiből tudunk részleteket. (Arrianos Hadrajannus császár tisztje volt, aki olvasta egy Ptolemajos nevű testőr – később egyiptomi uralkodó – feljegyzéseit.) A leírtak szerint az ütközetet a makedón hetairos lovasroham döntötte el.

Annak ellenére, hogy a görög zsoldosok is használták a falanx technikát, nem voltak igazán hatékony harcosok Nagy Sándor ellen. A makedón falanx új harcmodort képviselt. Ez elsősorban Sándor apjának, Pilipposznak volt tulajdonítható. A régi görög falanxban rövid lándzsákat használtak és nagy, viszonylag nehéz pajzsokat, amely a közelharcban jó védelmet biztosított. Ezzel szemben a mozgásuk nagyon lassú volt és egészen közel voltak az ellenséghez harc közben. Philipposz reformálta ez a harcmodort, méghozzá úgy, hogy a pajzsok méretét és súlyát csökkentette, ezzel szemben hosszabb lándzsákat alkalmazott, így az ellenséget még távolabb lehetett tartani.

A kézitusában használt kardok is mások voltak. A hagyományos görög falanxnál a kardok rövid tőrszerű fegyverek voltak, inkább másodlagos szerepre degradálódtak. Ha a közelharcban úgy jött, akkor ezt használták az ellenség ledöfésére. A makedónok viszont hosszabb kardokat használtak, azonkívül sokkal gyakorlottabbak voltak a vívásban mint a görög zsoldosok, hiszen a kardvívást nem tette célszerűvé az, hogy az ő rövid kardjaik másodlagos funkciójú fegyverekké degradálódtak. A makedón lovasság hajlított, szablyához hasonló kardokat használt, amelyet könnyen lehetett forgatni alakja miatt.

A perzsa hadsereg viszont nagyon komplex és hibrid felépítésű volt. Gyalogságuk nem volt képzett, többnyire íjakat használtak, hogy heves nyílzáporral gyengítsék az ellenséget, így a lovasság rohamát megkönnyíthessék. Mivel azonban a lovasságnak jó terepre volt szüksége, s ha ez nem volt adott, a gyalogosoknak kellett volna átvenni a rohamozás és a biztosítás szerepét, de ezt a perzsa gyalogság fegyelmezetlensége és rossz felszereltsége miatt nem tudta megoldani. Tovább bomlasztotta a perzsa sereget, hogy nem kizárólag perzsa nemzetiségűek alkották. Perzsák inkább a lovasságban szolgáltak, a gyalogságot jobbára a birodalom népeiből toborozták, tehát döntően mezopotámiai, kis-ázsiai, kaukázusi, afrikai és közép-ázsiai nemzetiségekből kerültek ki. A perzsa seregben nem voltak ritkák az etnikai ellentétek ezen népelemek, vagy a görög zsoldosok között, amelyek III. Dáriusz uralkodásakor éleződtek ki legjobban, tekintve, hogy a birodalom már a teljes szétesés útján állt. Seregeinek megsemmisülése után Dáriusz arra kényszerült, hogy még több zsoldost toborozzon, elsősorban a mai Afganisztán, Pakisztán és India területéről, de ezek sem mentették meg.

Sándor győzelmével lehetségessé vált a kis-ázsiai ión városok felszabadítása, mely Sándor hadjáratának egyik oka volt. A győzelem után Nagy Sándor a terület élére helytartót nevezett ki, és világossá tette, hogy nem szabadítja fel a városokat, hanem makedón területekként elfoglalja.

Lüdiában Sándor harc nélkül vonult be Szardeiszba. Ott felavatta a helyi Zeusz-templomot, lefoglalta a város kincstárát és kifizette az embereit, azután továbbvonult Kis-Ázsia nyugati partjainak legnagyobb városa, Milétosz felé. Az itteni satrapa nem adta fel a várost, bízott abban, hogy a 400 hajóból álló perzsa hajóhad megvédi őket. De Sándor már odarendelte Parmenión testvére, Nikanór vezetésével a 160 hajóból álló flottát, amely elállta az öböl bejáratát, s megakadályozta a perzsák kikötését. Így szinte satuba fogta a várost, amely végül megadta magát.

A perzsák, még mindig Memnón parancsnoksága alatt Kária fővárosában, Halikarnasszoszban gyülekeztek és készültek a város ostromára. A harc Alexandrosz számára nagy veszteségekkel járt, különösen a perzsa oldalon szívósan harcoló görög zsoldosok miatt. Közben még fegyverszünetről is alkudozott, hogy a makedón elesetteket biztonságba helyezze; s ezt soha azelőtt és soha azután nem tette meg. Amikor végül áttörte a városfalakat, Memnón katonái nagy részével hajón menekült el a megszállt városból. Miközben Sándor Halikarnasszoszt Adának, a káriai satrapa lányának ígérte, egy Kária népével kötött szerződéssel biztosította magát. Néhány forrás úgy tudja, hogy Adát Sándor adoptálta. Itt tanúsította először azon taktikáját, hogy nagyvonalúságot gyakorol a legyőzött népekkel szemben, hogy azok ne lázadozzanak a makedónok ellen.

A perzsa hadjárat eredeti célját, Kis-Ázsia nyugati partjainak elfoglalását ezzel elérte. Sándor mégis úgy határozott, hogy az expedíciót folytatják. Lükia és Pamphülia partjai mentén a makedón-görög sereg semmiféle jelentős ellenállásba nem ütközött. Egyik város a másik után harc nélkül adta meg magát. Sándor barátját, Nearkhoszt nevezte ki Lükia és Pamphülia helytartójává. Kr. e. 334/333 telén Sándor elfoglalta Anatólia belső területeit. Ő maga délre vonult, hadvezére, Parmenión Szardeisz felé nyugatra. A két hadsereg Gordionnál, Phrügia fővárosánál találkozott. Itt vágta szét Nagy Sándor a legendás „gordiuszi csomót” egy kardvágással. A csomóról a jósok azt hirdették, hogy aki szétbogozza, az lesz Ázsia ura.

A makedónok egy ideig Gordionban maradtak, várva a katonák utánpótlását és a termés betakarítását. Ebben az időben, 333 augusztusában halt meg betegségben Memnón, a perzsák parancsnoka. Utóda Pharnabazosz lett, és a perzsák azonnal sereget gyűjtöttek, melyhez már nem annyira görög, sokkal inkább ázsiai zsoldosokat toboroztak, így Sándor újra elindult. Antigonoszt Gordionban hagyta Phrügia helytartójaként, akinek feladata Észak-Anatólia meghódítása és az utánpótlási vonalak biztosítása volt. Kappadókián át vonult Nagy Sándor serege Kilikiába. Ott egy rövid ütközet után elfoglalta Tarszoszt, és októberig ott maradt.

Az isszoszi csata (Kr. e. 333)

Tarszoszban hallotta Sándor, hogy III. Dareiosz a veszélyt felismervén seregét Perzsia belsejéből nyugatra vezeti. Plutarkhosz szerint a perzsa sereg 600 000 katonából állt. Ez a szám első pillantásra is túlzásnak tűnik. Ha a forrásokat nagyon óvatosan kezeljük, akkor a perzsa hadsereg legfeljebb 100 000 emberből, a makedón sereg kb. 25-30 000 katonából állhatott.

Dareiosznak sikerült Alexandrosz seregét északról megkerülnie, az Isszoszi-öblöt elérnie, és az utánpótlási vonalakat elvágnia. Ugyanakkor lemészárolta az Isszoszban hátramaradt sebesülteket. Az isszoszi csatában a seregek egészen addig harcoltak, míg Darieosz a perzsa sereg nagy veszteségei miatt a csatamezőről elmenekült. Egyedül a görög zsoldosak tartottak ki legtovább, akik rendezetten vonultak vissza a csatából. A makedónok 450 halottat és 4000 sebesültet vesztettek. A perzsa veszteség ismeretlen, de valószínűleg sokkal magasabb. Összességében a perzsa vezetés a csatában több hibát is elkövetett, kezdve az elhelyezkedéssel – az átcsoportosításra Alexandrosz nem reagált. A csatának szimbolikus jelentősége is volt: Dareiosz nem nőtt fel az ellenfeléhez, és ez megbosszulta magát. A király megpróbálta bevetni a Hallhatatlanokat, de azokkal a görög és makedón harcosok könnyűszerrel elbántak. A lovas harckocsi egységek is megsemmisültek, ez pedig a harci szekér korának végét jelentette.

A csata után Parmenión követte a menekülő királyt Damaszkuszba. Ott kifosztotta a várost, s mivel Darieosz a csata előtt oda küldte a kincseit, a zsákmány hihetetlen mennyiségű volt. 7000 málhásállaton érkezett az arany és az ezüst Isszoszba, ahol Alexandrosz katonái között szétosztották. A makedónok foglyul ejtették Dareiosz családját, anyját, feleségét, tizenöt éves fiát és két lányát. Alexandrosz tisztelettel bánt velük. Dareiosz közben elérte Eufráteszt és kérte Alexandroszt, hogy kössenek baráti szerződést és engedje szabadon a családját. Alexandrosz azt válaszolta, hogy ha Dareiosz elébe áll, és őt mint Ázsia királyát ismeri el, akkor teljesíti a kérését; ellenkező esetben készülhet a harcra. Alexandrosz nem üldözte Dareioszt, hiszen fontosabb tervei voltak. A Kelet elfoglalása előtt meg kellett semmisítenie a perzsa flottát és meg kellett hódítania a Földközi-tenger keleti partvidékét.

A csata után Alexandrosz megalapította első városát Ázsiában, amelyet magáról nevezett el: Alexandretta, a mai nevén Iskenderun. Itt telepedett le a csata 4000 sebesültje.

Palesztina és Türrosz meghódítása

Az isszoszi csata után Alexandrosz előtt két lehetőség állt: Dareiosz üldözése Perzsia belsejébe vagy a perzsa uralom alatt álló földközi-tengeri partvidék elfoglalása. Pharnabazosz parancsnoksága alá továbbra is egy 400 hajóból álló perzsa flotta tartozott, amely állandóan támadott, amikor Alexandrosz csapata az ország belsejében volt. Alexandrosz a föníciai és egyiptomi perzsa kikötők elfoglalásával vetett véget ennek.

Föníciában Alexandrosz ellenállás nélkül foglalta el Tripolisz, Büblosz, Berütosz (ma Bejrút) és Szidón (ma Saida) kikötőjét. Egyedül Türoszban ütközött Alexandrosz ellenállásba. Ugyan Türosz tárgyalásokat kezdett, de megtagadta Alexandrosztól azt a jogot, hogy a város isteneinek templomában áldozatot mutasson be, mert a városba törvény szerint csak a saját uralkodójuk teheti be a lábát. Ezt Alexandrosz sértésnek érezte, és jogához ragaszkodva, ostromolni kezdte a várost, amely egy part menti szigeten feküdt, és nem mellesleg a perzsa hajóhad fontos kikötője volt.

Türosz ostroma Kr. e. 332 januárjában kezdődött és hét hónapig tartott, míg a makedón és behódolt föníciai városok hajóiból álló flotta az ellenállást meg nem törte. A Türosz utcáin folyó harcokban több száz makedón katona vesztette életét. Bosszúból Alexandrosz minden férfit megöletett; az utolsó 2000 túlélőt a tengerparton feszítették keresztre. A türoszi asszonyokat és gyerekeket (30 000 főt) rabszolgának adták el.

Dareiosz egy második üzenetet küldött Alexandrosznak, amelyben az Eufrátesztől nyugatra eső területeket, 10000 talentum aranyat és egyik lánya kezét ajánlotta fel, valamint azt, hogy Alexandroszt ugyanolyan rangú Nagykirálynak ismeri el, cserébe a még mindig makedón fogságban élő családját kérte, s azt, hogy legyen ez elég és Alexandrosz fejezze be a hadjáratot. Miután az üzenetet meghallották a makedón hadvezérek, Parmenión így szólt: ”Ha én Alexandrosz volnék, elfogadnám.” Alexandrosz így válaszolt: ”Ha Parmenión volnék, én is.” Ez az eset már jelezte az Alexandrosz és az idősebb katonák közötti ellentéteket, valamint a fiatal uralkodó elhivatottság érzését.

Alexandrosz megüzente Dareiosznak, hogy nem elégszik meg birodalma harmadával, mikor mindet megszerezheti, és nem elégszik meg kincsei egy részével, mikor mindet megkaphatja.

Türosz elestével minden perzsa hajók által használt kikötő makedón kézre került. A kikötővárosok visszahívták a hajóikat és megfosztották a perzsákat a flottájuktól. A tenger felől többé nem fenyegette veszély Alexandroszt. Dareiosznak írt válaszával világossá tette minden tisztje számára, hogy a Földközi-tenger keleti területeinek meghódítása Alexandrosz terveinek csak egy része volt: ő az Akhaimenidák örökségét akarta, az egész perzsa birodalmat, és nem csak egy részét.

Alexandrosz tehát továbbvonult déli irányba, és a következő elfoglalandó város Gáza volt, amely ellenállt a makedón hadaknak. A perzsák mellett a környéken élő filiszteusok is részt vettek a harcban. Az ostrom három hónapig tartott és a teljes férfilakosság legyilkolásával ért véget. Batiszt, a város perzsa parancsnokát Alexandrosz életben hagyta és egy harci kocsihoz kötözve halálra vonszoltatta, épp úgy, mint Akhilleusz Hektórt Trójánál.

Egyiptom elfoglalása (Kr. e. 332–331)

Pelusziumban (ma Port Szaíd) várta őt Mazakész perzsa satrapa és kinyilvánította Egyiptom kapitulációját. Ezzel megszűnt az ok a katonai beavatkozásra. A makedónok Héliopoliszba vonultak, ahol Alexandrosz fáraóvá és Amon-Ré fiává kiáltatta ki magát. Innen továbbment Memphiszbe. Az antik források megemlítik, hogy az út során a makedónokat és görögöket mindenhol felszabadítóként fogadták. Lehetséges, hogy ez valóban így volt, hiszen az egyiptomiak tizenegy évvel ezelőtt elveszítették perzsaellenes harcukat. Alexandrosz megnyerte az egyiptomiakat azzal a lépésével, hogy hagyta a hatalmi pozíciókat helyi lakosokkal betölteni.

Alexandrosz a Nílus mentén észak felé vonult és Kr. e. 331 januárjában a Földközi-tenger partján megalapította legjelentősebb városát, Alexandriát. A város később Egyiptom fővárosa lett, ma is a legszebb és a legnagyobb Nagy Sándor városai közül.

Márciusban Alexandrosz 600 km-t tett meg a sivatagon keresztül, hogy elérje Amon isten Szíva-oázisban található jóshelyét. Hogy ott milyen üzenetet kapott, nem tudjuk. Az ókori források szerint a Zeusszal azonosított Amon isten isten kinyilvánította neki származásának titkát, azt hogy az uralkodó az ő fia. Viszont kétségtelen, hogy ezután Alexandrosz „Zeusz fiának” szólíttatta magát. Szívából visszatért Memphiszbe, ott időzött még néhány hétig, majd tovább indult Palesztinába.

Perzsia végső térdre kényszerítése, a gaugamélai csata (Kr. e. 331–330)

Kr.e. 331 májusában Alexandrosz visszatért Türoszba. Itt megparancsolta a város újjáépítését, s szövetséges föníciaiakat telepített le. 15000 katona érkezett tavasszal Makedóniából, és júliusban Türosznál csatlakoztak Alexandroszhoz. Így serege 40 000 gyalogosból és 7000 lovaskatonából állt.

Alexandrosz kelet felé vonult Szírián át és elérte az Eufráteszt. A terve az volt, hogy innen dél felé Babilonba vonul, de a perzsa hadsereg Mazaeus satrapa vezetésével elvágta az utat. Alexandrosz kikerülte a sereget, amely nagyobb volt, mint az övé, és tervét megváltoztatva észak felé vonult. Eközben Dareiosz összevonta csapatait Asszíriában, és ez a haderő volt az, amellyel Alexandrosz találkozni akart. 331 szeptemberében a csapata elérte a Tigris folyót.

Szeptember 20-án, közvetlenül a csata előtt, holdfogyatkozás volt, amit a perzsák rossz előjelként fogtak fel. A makedón sereg 11 km-re táborozott a perzsa hadseregtől egy Gaugamela nevű falu mellett, amely a régi asszír főváros Ninive romjai közelében volt, s ezért a következő csatát gaugamelai csataként ismerik (Kr.e. 331 szept.) Dáriusz nagyszámú seregében igen sok volt az idegen zsoldos. Baktriából (Afganisztánból), valamint Pakisztán és India vidékeiről rengeteg idegen zsoldos érkezett, s harci elefántokat is bevetettek. Október 1-jén a makedón és a perzsa sereg összecsapott; a makedónok ezúttal is győztek, bár Dareioszt nem ölték meg és nem fogták el. Majdnem ugyanaz történt, mint az előző ütközetnél: bár a perzsák létszámbeli fölényben voltak, a perzsa uralkodó nem tartott ki, hanem pánikba esett és elmenekült. A király menekülése után serege gyakorlatilag megsemmisült. A király rossz stratégiája is hozzávezetett a vereséghez. Alexandrosz uralma alá hajtotta a babiloni területeket és bevonult a világ leggazdagabb városába, Babilonba. Mazaeusz, aki a csata után Babilonba vonult vissza, átadta a várost Nagy Sándornak, aki az Istár-kapun át lépett be a városba, és kikiáltatta magát „Ázsia királyává”.

Bár a görögök az ázsiaiakat barbároknak tartották, Alexandrosz más szemmel nézte őket. Babilon pompájától elbűvölve parancsot adott az épületek megkímélésére. Megbocsátott Mazaeusznak is és kinevezte babiloni helytartónak.

Ötheti időzés után Alexandrosz továbbvonult kelet felé, hogy megtámadja Perzsia nagy városait. Szuza harc nélkül adta meg magát. 330 januárjában foglalták el a makedónok a perzsa fővárost, Perszepoliszt. A város számos lakója a makedónok bevonulása előtt öngyilkos lett vagy megszökött. Alexandrosz katonái a várost kifosztották és a királyi palotát földig rombolták. Perzsia térdre kényszerítésének hadjárata Kr.e. 330 januárjára véget ért.

Ázsiai hadjárat, Dareiosz majd Besszosz üldözése (Kr. e. 330)

Bár Perzsia már Alexandrosz kezében volt, III. Dareiosz király még életben volt és elmenekült. Miután Alexandrosz megtudta, hogy Dareiosz Médiában van, júniusban követte nyomait északnyugatra, Ekbatana felé. Dareiosz híveinek már nem volt több reménye Perzsia visszaszerzésére. A tökéletes vereség két lehetőséget hagyott: a megadást vagy az élethosszig tartó menekülést Dareiosz kíséretében. A királyi család egyik tagja, Bithanész, elhatározta, hogy Ekbatanában marad, ahol fogadta Alexandroszt és feladta a várost. Alexandrosz újra tanújelét adta nagyvonalúságának, és egy perzsát nevezett ki Média helytartójának.

Dareiosz közben továbbmenekült. Remélte, hogy Baktriában búvóhelyre talál, hiszen ott rokona, Besszosz volt a satrapa. De Besszosz elfogatta és küldöncöt küldött Alexandroszhoz. Felajánlotta, hogy Dareioszt átadja a makedónoknak, ha cserébe Baktria szabad marad. Alexandrosz nem tárgyalt, de folytatta az üldözést. Besszosz júliusban megszökött és túszát magával vitte, de útközben megölette.

Dareiosz testét Nagy Sándor Perszepoliszba vitette, és ott illendően, királyhoz méltóan eltemettette. Az Akhaimenidák törvényes utódjává Alexandroszt választották. Időközben Alexandrosz belátta, hogy a perzsa birodalom feletti uralom biztosítása érdekében szüksége van a perzsa nemesek támogatására. Dareiosz meggyilkolását felhasználta arra, hogy a perzsákat a Besszosz elleni bosszúhadjáratra szólítsa fel, aki eközben IV. Artaxerxész néven Perzsia Nagykirályává koronáztatta magát.

Alexandrosz katonái nem lelkesedtek azért, hogy az ősi ellenségük halálát megbosszulják, és hogy a perzsákkal közösen harcoljanak, bár a baktriai harcosok sokat harcoltak (így Gaugamela mellett is) a görög-makedón sereggel. Ezen kívül az ország északkeleti része is teljesen ismeretlen volt számukra. Az ottani provinciák, Baktria és Szogdiane körülbelül azon a területen feküdtek, ahol napjainkban Afganisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán.

330 augusztusában indította el Alexandrosz új hadjáratát, és legelőször Hürkaniát foglalta el, a Kaszpi-tenger déli partjain fekvő perzsa szatrápiát. Ellenfele Oxüartész volt, Dareiosz egyik testvére. Hürkania helyett az Arián keresztül vezető úton indult Baktria felé. Aria szatrapája ekkor Szatibarzanesz volt, aki részt vett Dareiosz elfogásában. Alexandrosz elfoglalta a fővárost, Artakoánát, lakosait eladta rabszolgának, és a várost átnevezte Alexandreiának; mai neve Herat.

Közben Philótasz, Alexandrosz hű vezérének, Parmeniónnak a fia összeesküvést szervezett Nagy Sándor ellen. Hogy ez valóban igaz volt-e, vagy sem, ma sem világos. Lehet, hogy ez az eset csak ürügyül szolgált Alexandrosz számára, hogy megszabaduljon Parmenióntól, aki kritikusainak szószólójává lépett elő. Alexandrosznak az a szokása, hogy kedvelte a perzsákat és szívesen viselte öltözéküket, sok görög szemében azt jelentette, hogy egy barbár néppel a kelleténél szorosabb kapcsolatot tart fenn. A perzsákkal szemben tanúsított mérsékelt politikája miatt is háborogtak. Philótaszt a helyszínen kivégezték, pedig még a kínpadon is ártatlanságát hangoztatta. Alexandrosz egy küldöncöt küldött Parmenión helyetteséhez, hiszen öreg hadvezére, aki annak idején a trónra segítette, Ekbatanában maradt és valószínűleg az egészről nem tudott semmit. A helyettes követte Alexandrosz parancsát, és megölte Parmeniónt.

A Tarnak folyó mellett megtett fáradságos utazás után érte el Alexandrosz 329 áprilisában a mai Afganisztán középső területét, ahol megalapította újabb városát, amit szintén Alexandriának nevezett el: Alexandria a Hindukusnál (ma Chârikâr). Innen akart Alexandrosz átkelve a hegyeken Baktria területére behatolni. Egy legenda szerint megtalálta azt a hegyet, amelyen Prométheusz volt leláncolva.

Amint a hírek megérkeztek Baktriába, hogy Alexandrosz közeledik, és átkelt a Hindukuson, Baktra (ma Balch) lakosai rettegni kezdtek, hogy a várost megbüntetik, ezért elüldözték Besszoszt. A fáradságos átkelés a hegyeken arra kényszerítette a katonákat, hogy málhásállataik egy részét megegyék. Kimerülten érkeztek Baktriába, és az harc nélkül megadta magát.

Alexandrosz nem sokáig időzött Baktrában, hanem követte Besszoszt, aki északra az Oxusz folyó (Amu-darja) felé menekült. A 75 km-es menetelés a száraz sivatagon keresztül sokak végzetét jelentette. Besszosz közben elpusztíttatott minden hajót, amellyel az Amu-darján át lehetett volna kelni, így a makedónoknak öt napba telt, míg elég tutajt készítettek az átkeléshez. Azután bevonultak Szogdianába, ami a mai Türkmenisztán területén volt.

Besszosz kísérete nem akart tovább menekülni. Fellázadtak ellene, elfogták és átadták Alexandrosznak, aki bebizonyította könyörtelenségét, és Besszosz orrát és fülét levágatta. A megcsonkított foglyot átadta Oxüartésznek, és ő Médiában arra a helyre vitte, ahol Dareiosz meghalt. Ott Besszoszt keresztre feszítették. Alexandrosz eközben továbbvonult észak felé és meghódította Szogdiana fővárosát, Marakandát (ma Szamarkand). Ezzel a Perzsa Birodalom minden része a kezébe került.

Alexandrosz Szogdianában (Kr. e. 329–327)

Szamarkand elfoglalása után Alexandrosz továbbvonult egészen a Szir-darjáig és ott 329 májusában egy újabb várost alapított, Alexandria Eszkhatét, vagyis a Legtávolabbi Alexandriát, a mai Hodzsent Tádzsikisztánban. Ez idő tájt Szogdiana népe fellázadt Alexandrosz ellen. A lázadás vezetője Szpitamenész volt, aki elárulta és Alexandrosznak átadta Besszoszt. A szogdok, akik Alexandroszt örömmel üdvözölték, most úgy látták, hogy az egyik idegen elnyomást a másik váltotta fel, s lemészárolták a város védelmére hátrahagyott görög és makedón katonákat. Alexandrosz összevonta csapatait és az egyik lázadó várostól a másikig vonult, hetet közülük megostromolt és megölte a városban lakó összes férfit, amivel elrettentő példát statuált. Közben Szpitamenész visszafoglalta Marakandát, ám Alexandrosz újra elfoglalta. Szpitamenész elmenekült. Mivel a serege legyengült és erősen megfogyatkozott, Alexandrosznak abba kellett hagyni az üldözést. Bosszúból azoknak a parasztoknak falvait és szántóföldjét felperzselte, akik a szogd felkelésben részt vettek. Kr. e. 329/328 telén a déli méd területekre vonult vissza és várta új seregét, amely nyugatról sikeresen meg is érkezett.

Kr. e. 328 elején Alexandrosz visszatért Szogdianába. A források szerint az Amu-darjánál egy újabb Alexandriát alapított, ami talán a mai Ai Khanum településnek felel meg. A szogd felkelők elleni harc egy évig tartott. Az első hónapban bebizonyosodott, hogy Szpitamenész hívei nem adják fel egykönnyen a harcot. A lázadás vezetőjét végül nem a makedónok, hanem egy sivatagi törzs tagjai, a masszagéták fogták el, és a fejét elküldték Alexandrosznak.

Miközben a győzelmet ünnepelték, viszály támadt Alexandrosz és hadvezére, Kleitosz között. Az idősödő Kleitosznak nemsokára Baktriába kellett mennie. Az ok az életkora volt, de Kleitosz ezt sértőnek érezte. Amikor mindketten ittassak voltak, Kleitosz elkezdte dicsérni Philipposzt, Alexandrosz apját. Ezzel annyira megsértette Alexandroszt, hogy kitört a veszekedés, aminek folyamán Alexandrosz hiába kereste fegyverét, amit óvatosságból az egyik testőr félretett. Alexandrosz tartott a lehetséges árulástól, ezért izgalmában kiragadott egy lándzsát egy őrt álló katona kezéből és megölte Kleitoszt, aki Granikosznál megmentette az életét. Amint észhez tért, azonnal teljes szívéből megbánta a tettét: azt mondták, hogy sírt, panaszkodott és megpróbálta megölni magát. Mindenesetre úgy tekintett erre a tettére, mit egy súlyos hibára, azonban Alexandrosz hajlama az alkohol túlzott élvezetére – bár kizárólag társaságban ivott – továbbra is olyan gyengeség maradt, amiben gyakran elveszítette az önkontrollját.

A következő évben, Kr. e. 327-ben Alexandrosz még két szogd hegyvidéki erődítményt foglalt el. Ezután az ellenállás teljesen megszűnt. Két évig lázadt Szogdiana Alexandrosz ellen, és vonta bele újabb és újabb csatározásba, de végül a legtöbben meghaltak vagy rabszolgasorba jutottak. Mielőtt Nagy Sándor visszatért volna Baktriába, 11 000 főből álló katonaságot hagyott Szogdiana megszállt területein.

Alexandrosz házassága a perzsa Rhóxanával (Kr. e. 327)

Baktriába visszatérve Alexandrosz egy sor olyan parancsot adott ki, amely nem nyerte el a katonák vezetőinek tetszését. Mivel a szogdianai hadjáratokban a baktriai lovasok kitűnő segítségnek bizonyultak, Alexandrosz megparancsolta a hadvezéreinek, hogy 30 000 perzsa és baktriai ifjút képezzenek ki a makedón harcmodor szerint. A lovasságban is alkalmazta a helyieket. A katonák idegenkedve fogadták a parancsot, mert még mindig nem bíztak a perzsákban.

Alexandrosz Baktriában feleségül vette Rhóxanét, egy előkelő szogd, Oxüartész (nem azonos Dareiosz testvérével) lányát. A házasság okáról eltérő vélemények születtek. Plutarkhosz szerint szerelemből vette el, hiszen az első pillantásra beleszeretett Ázsia legszebb asszonyába. Ezenkívül megpróbálta bevezetni a perzsa udvari etikettet. Ennek egyik része volt az a szokás, hogy aki a király elé járul, az térdre veti magát. De katonái ellenállásán megbukott, hiszen a büszke makedónok és görögök csak isteneik előtt térdeltek le. Így Alexandrosz legtöbb hadvezére annyira megalázónak érezte ezt, hogy megtagadta. Csak a perzsa alattvalók számára maradt kötelező.

Alexandrosz hasonló rendelkezéseit szintén annyira megalázónak érezték, hogy a görög katonák között nyílt lázadás létrejötte fenyegetett. Hogy ezt megelőzze, Alexandrosz a kíséretében lévő emberek egy részét, közöttük udvari életrajzíróját is, kivégeztette.

Ellentétek Nagy Sándor és hadvezérei közt

Az ifjú makedón uralkodó álma Perzsia legyőzése után egy egységes birodalom megteremtése volt, melyben a hellének és a perzsák egyenlő jogokkal bírhatnak. Ám a görögök sohasem ismerték el a perzsákat egyenlő félként, és a bizalom irányukba, sohasem alakult ki. Nagy Sándorra viszont erősen hatott rá a perzsa kultúra, így fokozatosan egy keleti despota módszereit, a perzsák szokásait kezdte felvenni. Jól példázza ezt a már említett eset, amikor megpróbálta megkövetelni a görögöktől is, hogy letérdeljenek előtte. Tisztjei azt is nehezen tűrték, hogy döntéseibe egyre jobban bevonta a perzsákat, emellett erősen kifogásolták házasságát is a perzsa Rhóxanéval. Fokozta a problémát, hogy a görög vezetők képtelenek voltak egy Nagy Sándor leendő gyermekére – annak félig perzsa származása miatt – úgy tekinteni, mint leendő uralkodójukra.

A hadvezérek már a Perzsia elleni hadjárat negyedik évében, Kr.e. 330 –hangot adtak nemtetszésüknek, és mind gyakrabban emlegették Nagy Sándor apját, mint igazságos és nagy uralkodót. Végül a jelzett évben kitört Nagy Sándor ellen az első összeesküvés, melyet Alexandros keményen elfojtott, és kivégeztette korábbi legfőbb hadvezérét Parmeniónt és annak fiát Philótaszt. Az első összeesküvés után azonban nem változtatott viselkedésén, így hamarosan újabb hadvezérével – Kleitosszal – került összetűzésbe, akit saját kezűleg ölt meg.

A távoli India elleni hadjáratot már az egész hadsereg ellenezte, de nyílt lázadásra csak akkor került sor, mikor már az egyszerű katonák sem bírták tovább a megpróbáltatásokat. Ekkor Nagy Sándor – először és utoljára – engedett, és visszafordította a sereget. Később újabb kísérletet tett arra, hogy a görögök és perzsák közti ellentéteket tompítsa, és megszervezte a Szúszai mennyegzőt (bővebbet később) de valójában ez sem csökkentette a feszültségeket, hiszen a perzsákat továbbra is egyre magasabb pozíciókba juttatta. Idővel mindössze 4 bizalmi emberrel vette magát körbe. Legfőbb bizalmasa – egyes vélekedések szerint homoszexuális szeretője – Hefaiston volt, akivel a keleti ügyekben értekezett. Kratérossal a görög-makedón ügyeket intéztette, Perdikkas általános főtanácsadóként volt udvarában, Antipatros pedig otthoni bizalmasa volt.

Az indiai hadjárat (Kr. e. 326)

A Perzsa Birodalom egészének meghódítása után Alexandrosz határozatot hozott arról, hogy birodalmát keleti irányba terjeszti ki. India a görögök számára legendák ködébe vesző terület volt, amit senki nem ismert. Az a terület, amelyet akkor Indiaként ismertek, nem azonos a mai Indiával. Ott kezdődött, ahol a Perzsa Birodalom véget ért: Kelet-Afganisztánban. Felölelte Pakisztánt és természetesen a mai Indiát. Az akkori India nyugati területe I. Dareiosz uralkodása alatt a Perzsa Birodalom része volt. Természetesen a perzsák a teljes meghódítására törekedtek, de keresztülvinni sosem tudták, akárcsak Görögországét. India nem volt egységes állam, hanem számos kevéssé ismert kis államból állt. Az indiai hadjáratnak nem volt katonai oka, valószínűleg Alexandrosz kíváncsiságával és harci kedvével magyarázható.

326 elején két görög-perzsa hadtest indult el a Kabul folyó völgyébe, amely akkoriban India része volt. Az előrenyomulás különösen kegyetlen volt. Alexandrosz a meghódított területeken egyre ritkábban gyakorolt nagylelkűséget. Városokat és falvakat romboltatott le és a lakosságot megölette. A két hadsereg az Indusnál találkozott. Alexandrosz a Kabul és az Indus között fekvő területet Gandhara provinciának nevezte el, és kíséretének tagját, Nikanórt nevezte ki helytartóvá.

Az Indus másik partján Alexandrosz küldöttségét fogadta Omphisz, Taxila királya. Taxila kb. 30 km-re feküdt a mai Iszlámábádtól. Alexandrosz Omphisz udvarában felszólította Pandzsáb többi államát, hogy hódoljanak be neki és ismerjék el istennek. Ezt a Hüdaszpész (Dzselám) folyó túlpartján fekvő Pauravasz királya, Pórosz megtagadta. Májusban, az esős időszakban kelt át Alexandrosz a Hüdaszpészen görögökból, indiaiakból, makedónokból, perzsákból és baktriaiakbók álló seregével és legyőzte a Pórosz fia által vezetett lovas sereget. A szövetségesek tovább vonultak kelet felé. Számszerűleg fölényben voltak Pórosz seregével szemben, de nehezen igazodtak el az állandó esőzésben a dús erdős területen. Közben értesítéseket kaptak arról, hogy Pórosz harci elefántokból álló egységet tart fenn, amivel a görögök és makedónok legfeljebb csak Gaugamelánál találkoztak, de igazán nem ismerték ezt a harcmodort. A Hüdaszpész melletti csatában legyőzték az indiaiakat. Ebben a csatában veszett oda Alexandrosz kedvenc lova, Bukephalosz, de más források szerint már a csata előtt időskori gyengeségben pusztult el, 33 évesen. Az ő emlékére alapította Alexandrosz Bukephala városát, (ma Dzsalapur). Pórosz a csatában megsebesült, és ő lett Alexandrosz helytartója Pauravaszban, egyben új barátja is.

Messze keleten, a Gangesznél feküdt Magadha fejedelemsége, amit maguk a pandzsabiak is alig ismertek. Alexandrosz ezt a földet is meg akarta hódítani. Pauravasz eligazította őt az útvonalat illetően. Sándornak nagy serege volt az egyre fogyatkozó makedónok és görögök mellé besorozott indiai, közép-ázsiai és perzsa, valamint baktriai katonákból, de a heves monszunesőkben küzdötte magát tovább a demoralizált sereg és az egyik megáradt folyó után kelt át a másikon. Július végén érték el a Hüphaszisz (ma Biasz) folyót, és Magdaha egyre távolabbinak tűnt. Bár csaknem India közepén jártak, de a katonák fellázadtak és megtagadták a továbbvonulást. Alexandrosz magánkívül volt, de sem a szónoklatok, sem az ígéretek nem hatottak a végsőkig kimerült emberekre. Valószínűleg ebben a hosszú kalandozásban az eredeti görög-makedón sereg fele már meghalt a háborúkban, a többiek pedig hazájukba akartak visszamenni. Az indiai szubkontinens éghajlata teljesen kikezdte az európai katonák egészségét, de még az ázsiai katonák sem voltak teljesen hozzászokva. Noha Sándor seregében képzett orvosok dolgoztak, azoknak a tudása már egyáltalán nem terjedt ki az olyan betegségek kezelésére, amit az itteni éghajlat, a rovarok és más okozott. Alexandrosz a Hüphaszisz partján alapított még egy Alexandriát, ahol veteránokat telepítette le, akik már csak reménykedhettek abban, hogy valaha visszatérnek Görögországba.

Visszatérés Perzsiába (Kr. e. 326–325)

A Hüdaszpészig vezető nehéz út szeptemberig tartott. Sándor azonban olyan úton akart visszatérni, ahol sehol sem volt, hogy legalább valami újat lásson. Bukephalában 800 hajót építtetett, amelyekkel a folyón egészen az Indiai-óceánig kellett lehajózni. Ez azonban nem volt elég arra, hogy az egész sereget elszállítsa, így a hajókat a gyalogosok a parton kísérték. Novemberben hagyták el Bukephalát, és tíz nap múlva elérték azt a pontot, ahol a Hüdaszpész találkozik az Akeszinesszel (ma Chenab) egy zuhatagban, s ezen a helyen sok hajó süllyedt el és sok görög katona halt meg.

A további út olyan indiai államokon vezetett át, amelyeket Alexandrosz nem igázott le. A sereget újra és újra megtámadták, és a görögök, makedónok és a perzsák elpusztították a falvakat és városokat, ami az útjukba esett. Alexandroszt az egyik csatában egy nyíl súlyosan megsebesítette. A vállán keresztül a tüdejét is érte, de Alexandrosz túlélte. A lábadozásának idejét arra használta fel, hogy egy újabb várost alapítson az Akeszinesz és az Indus összefolyásánál, amelynek mai neve Uch. Az új provincia helytartójává pedig apósát, Oxüartészt nevezte ki. Nemsokára ezután Ekbatanában meghalt Hephaesztion, a király gyermekkori barátja, akit fejedelmi pompával szállítottak Babilonba, de kinek ravatala mellett is világot rengető tervekkel foglalkozott. Nem kevesebbről volt szó, mint hajóhad építéséről, amely az Eufráteszen keresztül jutott volna el a Perzsa-öbölbe, hogy Nagy Sándor meghódíthassa Arábiát.

Amikor Alexandrosz megtámadta Sindh városát, serege előtt szabaddá vált az út dél felé. Mielőtt a monszun újra elkezdődött, a sereg 325-ben elérte az Indus torkolatát és az Indiai-óceánt. Alexandrosz itt egy újabb várost alapított, Xülinepoliszt (ma Bahmanabad) és megerősítette flottáját. Mivel csak serege negyedét tudta a tengeri úton elindítani, a nagyobb részével szárazföldön kellett visszatérni Perzsiába. 325 augusztusában a szárazföldi sereg Alexandrosz vezetésével útnak indult. A flotta Nearkhosz parancsnoksága alatt egy hónappal később sietve kelt útra, mivel az őslakosok között lázadás kezdődött.

A mai Beludzsisztán neve akkoriban Gedroszia volt. Jóllehet a perzsák óvták a gedrosziai sivatagon való átkeléstől, Alexandrosz vállalta a kockázatot, hiszen az óceáni parti hegységek erre kényszerítették ill. ez tűnt számára a legrövidebb útnak. A hadsereg létszáma ma is kérdéses; a 100 000 fölötti számok bizonyosan túlzottak, a 30 000 körüli becslések inkább reálisak. A hatvan napig tartó vesződséges átkelés alatt a hőguta, a kiszáradás és a fáradság tizedelte a hadsereg tagjait és a kísérőket: a férfiak fele és az összes asszony és gyerek odaveszett. Alexandrosz a katonáival együtt gyalogolt, és velük tűrte a hőséget és a szárazságot. Decemberben értek a katonák Purába (ma Bampur), Perzsia egyik déli határvárosába.

A szúzai menyegző, lázongás Opiszban (Kr. e. 324)

Miután visszatérésüket megünnepelték, Alexander 324 januárjában egy újabb Alexandriát alapított (ma Golashkerd). Útjuk végén Szúzába értek Nearkhosz és emberei is, akik számára a tengeri út tovább tartott. Egy újabb ünnepséget tartottak, amelyen 10 000 görög és makedón katona és 10 000 perzsa nő kötött házasságot. Alexandrosz célja a tömeges házasságkötéssel az volt, hogy a még mindig ellenséges görögöket és perzsákat kibékítse; a katonáknak jutalmul adósságuk elengedését ígérte. Ő is példával járt elől, hiszen feleségül vette Dareiosz lányát. A házasságkötés perzsa rituálé szerint ment végbe. Ezzel a házassággal csupán hatalmát szilárdította meg. A perzsa állam egy további jelképét átvéve Héphaisztiont, aki hosszú évek óta volt a barátja és ivócimborája, kinevezte vezírnek (halála után Perdikkasz vette át a tisztséget), és hadvezérét, Ptolemaioszt előkóstolónak. Nyugaton mindkét cím ismeretlen volt.

Az átalakítások csak növelték a szakadékot Alexandrosz és a makedón hadvezérek között. A perzsa katonák számaránya a hadseregben a görögök ellenében nőtt, és így attól tartottak, hogy egészen eljelentéktelenednek. A perzsák egyre magasabb rangot töltöttek be, ami a görögöket nagyon zavarta. Amint a hadsereg elérte a Tigris melletti Opisz városát, Alexandrosz sok makedónnak megengedte, hogy visszatérjen Görögországba. Amit ők várva vártak, az ellentétek forrása lett, hiszen a helyüket Alexandrosz perzsákkal töltötte be. Kiderült a számukra, hogy Alexandrosz egyáltalán nem számít rájuk, s ez lázadáshoz vezetett. Végül, miután látták, hogy Sándor nem enged, ők küldtek küldöttséget urukhoz, hogy bocsánatát kérjék. Alexandrosz megbocsátott és ünnepélyesen imát mondott a görög papok és perzsa mágusok társaságában, hogy a birodalmában barátság és összetartás legyen. A következő napokban 11 500 görög katona indult vissza hazájába.

324 őszén Alexandrosz Ekbatanába ment, ahol barátja, Héphaisztion alkoholmérgezésben meghalt. Alexandrosz mély gyászba merült. Barátja orvosát kivégeztette, több napos böjtöt tartott, és hatalmas temetési szertartást rendezett. De a halálesetben nem látta a sors intését, és italozó, kicsapongó életmódján semmit nem változtatott.

Alexandrosz halála Babilonban (Kr. e. 323)

Kr. e. 323 februárjában Alexandrosz visszatért Babilonba. Itt felvázolta egy új hadjárat terveit: az Arab-félszigetet akarta meghódítani, de ez csak az első lépés lett volna, amit követett volna egy India elleni hadjárat amelyhez nagyobb sereget és hajóhadat is kívánt felhasználni, hogy a hatalmas szubkontinenst hatalmas erők rohanják meg. Távolabbi terveiben szerepelt még a Földközi-tenger nyugati medencéjének elfoglalása Karthágóval és Rómával együtt. El akart jutni egészen a Gibraltárig. Hozzá is látott a hadjárat előkészítéséhez: Nearkhosszal megbeszélte egy újonnan felállítandó hatalmas hajóhad terveit, valamint stratégiai fontosságú támaszpontok felállítását határozta el. Júniusban megbetegedett, s bár a görög orvosok mindent megtettek, Nagy Sándor emberfeletti megerőltetéstől és alkoholtól megtört szervezete nem bírt ellenállni a kórnak, és Kr. e. 323. június 10-én, harminckét évesen meghalt.

Halálának oka az ókori híradások alapján valószínűsíthető. Az antik leírások arra engednek következtetni, hogy Nagy Sándor tüdőgyulladással súlyosbított maláriában halt meg. Annyi bizonyos, hogy az állandó fizikai igénybevétel, a kicsapongó életmód és a mértéktelen alkoholfogyasztás hatalmas kárt tettek a szervezetében, s ezért a májzsugorodás sem kizárt, mint halálának egyik oka. Halála után szülte meg Rhóxané Nagy Sándor egyetlen fiát, IV. Alexandroszt.

Nagy Sándor birodalmának sorsa (Kr.e. 323 - 306)

Alexandrosz halála után hatalmas, de kellően meg nem szilárdított birodalma rövid idő alatt darabokra hullott. Nagy Sándor nem jelölt ki örököst maga után. Ő, aki mindig mindenre számított, arra az egyre nem, hogy meghalhat. Így Kr.e. 323 és 306 közti 17 esztendő állandó trónharcokkal és a hadvezérek közti háborúkkal telt. A törvények szerint ugyan két örökös is felülhetett volna a trónra, ám a görögök és a hadvezérek egyiket sem fogadták el. Az egyik jelöl Nagy Sándor fia volt, IV. Alexandros, ám a gyermek anyai ágon félig perzsa volt, így szóba sem kerülhetett királyként való elfogadása. A másik jelölt Archidaios, Nagy Sándor féltestvére volt, ám ő félig értelmi fogyatékosként alkalmatlan volt az uralkodásra. Hamarosan mindketten áldozatául is estek a harcoknak, és meghaltak. (Rhóxanét és Nagy Sándor fiát, Kassandros ölette meg.) Tizenhárom évvel Nagy Sándor halála után, közvetlen családjából és utódaiból senki nem volt életben.

Ezért szinte halála pillanatában megindult az önjelölt örökösök, a diadokhoszok között a harc az örökségért: Kasszandrosz Makedóniát és Görögország európai részét szerezte meg, és megalapította az Antigonidák uralmát; Lüszimakhosz Kis-Ázsiában és Trákiában alapított birodalmat (később megölték), Szeleukosz Mezopotámiában és Szíriában jutott hatalomra és Ptolemaiosz Egyiptomban. A birodalom romjain több kisebb állam is létrejött: Pergamon, Bithünia, Kappadókia, és egyes görög területeknek is sikerült megőrizniük függetlenségüket, mint Krétának és Rhodosznak.

Az egykori hatalmas Makedón Birodalomból végül három jelentős utódállam és uralkodóház nőtt ki: az Antigonidák Makedóniában Kr. e. 148-ig, a Szeleukidák Szíriában Kr. e. 64-ig és a Ptolemaidák Egyiptomban Kr. e. 30-ig uralkodtak.

Nagy Sándor történelmi jelentősége

Nagy Sándor tetteit talán rendkívül összetett személyisége magyarázza: makedón király, hellén világpolgár és keleti önkényúr volt egyszemélyben. Arisztotelész tanítványaként viselkedett, amikor Thébában megkímélte Pindarosz házát, makedón királyként, amikor megszerezte apja örökségét, hellén világpolgárként, amikor Perzsia meghódítására indult, és keleti despotaként, amikor kivégeztette Parmeniónt.

Arisztotelész megállapítása: „a hellénség a világ urává lehetne, ha egységes államszervezetbe tömörülne”, vezérfonal volt számára. Rájött, hogy a görögök csak a perzsák ellenében hajlandók az egységre. Az egységes állam létrejöttének első lépése volt a perzsaellenes hadjárat. Ahhoz, hogy a hellén egységes kultúrára alapozhassa makedónokat, perzsákat, egyiptomiakat és számos egyéb népet egyesítő, hatalmas birodalmát, keleti önkényuralmi módszereket kellett bevetnie.

Utolsó éveiben jellemében erőteljesen előtérbe kerültek az önkényuralkodói vonások. Több tettére ma sem találnak igazán logikus magyarázatot a kutatók.

Jellemének legpozitívabb vonásai a csatákban, katonái között jelentek meg. Bátor volt, gondolkodás nélkül vetette bele magát a harc sűrűjébe. Csatatéren hozott döntései, gyors felfogóképessége és taktikai érzéke párját ritkították. Bár az apjától örökölt hadi gépezet, a hihetetlenül jól kiképzett makedón hadsereg segítette, saját képességei, az, hogy ösztönösen tudta, mikor kell támadni vagy visszavonulni, a világtörténelem legnagyobb hadvezérei között biztosítanak számára helyet.

Birodalmának bukása ilyen rövid uralkodás után szinte törvényszerű volt. Túl nagy volt, túl nagyok voltak a különbségek a túl sok nemzetiség között, és túl kevés ideje volt a megszilárdítására. Az egyes országok a gazdasági-társadalmi fejlődés különböző fokán álltak, és minden népnek más szokásai és politikai hagyományai voltak. A birodalom Nagy Sándor halála idején csak laza katonai-adminisztratív szövetség volt, amelyet Alexandrosz személye kötött össze, és halálával ez a kötelék megszűnt.

Ókori források

Korabeli írott források sajnos nem maradtak ránk Nagy Sándor korából. Elveszett a király udvari történetírójának, Kalliszthenésznek a teljes munkássága, a királyt dicsérő Onészikritosztól csak töredékeket ismerünk. A katonák ismert emlékezései közül Arisztobulosz feljegyzései vesztek el, és nem maradt ránk Nearkhosznak az indiai hadjáratról és a flotta Indiától Perzsa-öbölig tartó útjáról készített naplója sem. Az egyik diadokhosz, Ptolemaiosz is emlékiratokat készített életéről, de ezek szintén elvesztek.

Szerencsére ezeket a munkákat jórészt felhasználták a későbbi történészek, akiknek munkásságát már ismerjük. A Kr. u. 1-2. században készült a három legismertebb mű. Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban Caius Iulius Caesar párjaként írta meg Alexandrosz életét. Az egyébként jószerivel ismeretlen Quintus Curtius Rufus Historiae Alexandri Magni („Nagy Sándor története”) című művének tíz könyvéből öt teljes egészében, három csak részleteiben maradt ránk. A 2. századi Flavius Arrianus Anabasis Alexandri („Alexandrosz anabaszisza”) című munkája a legteljesebb, legtöbb forrásmunkát felhasználva készített történet a makedón király hadjáratáról. Diodorus Siculus és Sztrabón helyenként szintén merítettek a korábbi forrásokból. Julius Valerius elbeszélése, De rebus Alexandri Magni gestis (Kr. u. 450.) viszont már semmi történeti beccsel nem bír, de forrása a középkor összes meséinek, melyek Alexandroszra vonatkozólag keletkeztek, és a római, majd európai latin nyelvű és ó-germán írásokban nagy szerepet játszottak.

Alexandrosz személye köré már életében legendák szövődtek, melyek az ókorban és középkorban egyre csak bővültek, mind mesésebbekké váltak. Főként Afganisztán és Perzsia területén, ahol mint Iszkendert felsőbb lénynek tekintették. Ezek a keleti mondák emlékeznek meg arról, hogy Irán sziklavárait megtörte, s a királyokat legyőzte. A mondakör a rómaiak idején eljutott Nyugatra is, és fontos alapja lett a középkori Sándor-regénynek. A Sándor-regény másik alapjául a Kalliszthenész neve alatt fennmaradt Alexandru praxeisz („Alexandrosz tettei”) c. mű, mely a makedón uralkodó életét dolgozza fel.

Halálának évszámát egy Halikarnasszoszi Dionüsziosztól származó levél az athéni Kephiszodórosz arkhónságának idejére teszi (Kr. e. 323).

A hellenisztikus világ legendái és szövegei között fontos helyet foglalnak el a Nagy Sándor leveleiként ismert szövegek – melyeket az uralkodó Arisztotelésznek és III. Dareiosznak küldött volna – ezek azonban minden bizonnyal későbbi alkotások.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Vojtěch Zamarovský: A görög csoda Madách Kiadó, 1980,
• Kertész István: Hellénisztikus történelem, Budapest, Budapest : História : Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 2000
• Kertész István: Nagy Sándor és a hellenizmus alapvetése, Bp. 1992. IKVA,
• Harold Lamb: Világhódító Nagy Sándor, Bp., Gondolat, 1980
• Mary Renault: Égi tűz, Bp., Európa, 1977
• Marie-Thérèse Davidson - Christian Heinrich: Nagy Sándor nyomában (A történelem nagyjai) Saxum Kiadó, 2006
• Paul Cartledge: Nagy Sándor, a hódító Jokerex Kiadó, 2005
• Harold Lamb: Világhódító Nagy Sándor Gondolat Kiadó, 1966
• Nick McCarty: Nagy Sándor - Egy hős életének igaz története Egmont Kiadó, 2004
• Stein Aurél: Nagy Sándor nyomában Indiába Franklin-Társulat Q.Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története. Szukits Könyvkiadó 2003.