A doni katasztrófa

A doni katasztrófa

Kapcsolódó cikkünk: Magyarország a II. világháborúban

/Harmat Árpád Péter/

 

A második világháború alatt, 1943 januárjában a Don mellett elszenvedett katonai vereség egyike a magyar történelem legnagyobb katasztrófáinak. A németek oldalán a Szovjetunió ellen indított támadásban a 2. magyar hadsereg összesen 207 500 katonája vett részt, ám a frontról történő kivonást követően Magyarországra ennek a létszámnak csak alig 40% -a tért vissza. A sokszoros túlerővel szemben hiányos felszereléssel harcoló magyar sereg az összecsapásokban, az iszonyatosan hideg orosz télben, illetve a vereséget követő hadifogságban összesen körülbelül 120 ezer magyar katonáját vesztette el. Az elesettek és fogságba kerültek pontos számát megállapítani szinte lehetetlen, azonban a szovjet csapatok harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, ezek nagy részének sorsáról sajnos nem sokat tudunk. A doni harcokban meghaltak, fogságba kerültek és eltűntek számáról több publikáció is megjelent. Ezekről részletesebben is szólunk cikkünk végén.

A doni harcok előzményei

A Trianonnál igazságtalanul megcsonkított Magyarország az 1930-as években köteleződött el az egyetlen olyan európai hatalom oldalán, mely hajlandónak mutatkozott a magyar revíziós törekvések támogatására. Ez az ország az Adolf Hitler vezette Németország volt. A Gömbös Gyulával, 1932-ben kezdődő állami revíziós politika 1938 és 1940 közt "meghozta" a maga eredményeit. Az első és második bécsi döntésekkel, Kárpátalja megszállásával és a Délvidék egy részének visszacsatolásával - a hitleri Németország támogatásának köszönhetően - összesen mintegy 80 ezer km2-nyi területet tudott visszaszerezni Magyarország. (Egészen pontosan: 79 316 km2 -t.) Újra a miénk lett a Felvidék déli része, Erdély északi fele, Kárpátalja és a Délvidék egy szelete. A Trianon előtt még 325 411 km2 nagyságú - Horvátországgal együtt értendő - hajdani Nagy-Magyarországtól igazságtalanul elvett területeknek 35% -a újra hazánk birtokába kerülhetett! A lakosságot tekintve a visszacsatolt részekkel 5 millió fővel gyarapodott a Magyar Királyság (bár ennek a létszámnak csak alig fele vallotta magát magyarnak)! A külpolitikai sikereknek viszont megvolt az ára: Hitlert kellett támogatnunk a második világháborúban, és osztoznunk kellett a hitleri Németország későbbi sorsában!

Hazánk 1940 november 20 -án csatlakozott a németek vezette Háromhatalmi Szerződéshez, majd 4 hónappal később részt vett Jugoszlávia lerohanásában. Ezzel a két lépéssel Magyarország végérvényesen Hitler oldalára állt! Amikor Adolf Hitler 1940. decemberében jóváhagyta a Szovjetunió megtámadásának tervét, a Barbarossa-tervet, Magyarország is kényszerpályára került. Jugoszlávia esetében az volt a helyzet, hogy – bár német nyomásra csatlakozott – a náci szövetséghez, de azt a kormányt, mely aláírta ezt a nyilatkozatot, puccs távolította el a hatalomból. A németek azonnal be akartak vonulni Jugoszláviába, de Teleki Pál miniszterelnök (aki „örök barátsági szerződést”) írt alá az állammal, 1941. április 3-ra virradó éjjel inkább az öngyilkosságot választotta a szerződésszegés helyett. Utódának már nem voltak ilyen aggályai s a magyar csapatok részt vettek Jugoszlávia megszállásában. A magyarok hadba lépését Kassa „szovjet” bombázása „indokolta”. (Legalábbis ez volt a közvetlen ürügy.) Mint később kiderült, provokációról volt szó. Ám 1941 június 27-én - a bombázás másnapján - hazánk belépett a második világháborúba, és hadat üzent a Szovjetuniónak! A németekkel együtt a Szovjetunióba behatoló magyar haderő miatt rövid időn belül Magyarország hadiállapotba került a Szovjetunión kívül Angliával és az Egyesült Államokkal is.

A Szovjetunió megtámadása

A magyar hadvezetés 5 dandárt, összesen 40 ezer főt jelölt ki a Szovjetunió elleni támadásra, Szombathelyi Ferenc tábornok vezetésével. A gyorshadtestből 2 gépkocsizó dandár és egy lovasdandár, a kassai hadtestből pedig egy hegyi és egy határvadász dandár alkotta a Kárpát csoport nevű támadó alakulatot. A németekkel összehangolt feladatuk kettős volt: a gyorhadtestnek csatlakozva a német déli hadseregcsoporthoz, egészen a Donyec folyóig kell előretörnie; míg a kassai hadtest két dandárának megszálló feladatokat kell ellátnia.

A Kárpát-csoport 1941 július 1 –én lépte át a határt (a gyorshadtest némileg lemaradva, mert Jugoszláviából vonták ki őket), és egy hónappal később, 1941 július 31 –re a gyorshadtest elérte a Dnyeper parti Zaporozsjét. Itt komoly harcokat kellett vívniuk a zaporozsjei szigetért, ahonnan folyammegfigyelést kellett folytatniuk. 1941 október elején a magyar csapatok továbbindultak keletre, a kijelölt pontig, a Donyecig. Egyes egységek a 200 km-re lévő Izjum városáig is eljutottak, de ekkorra olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy a magyar hadvezetés német engedéllyel hazarendelte az egész támadó alakulatot. Viszont a megszálló erőknek maradniuk kellett, sőt további 4 dandárral kiegészülve továbbra is 40 ezer magyar katona maradt a Szovjetunióban.

Az 1941 –es háborús év végére még mindig úgy tűnt Németország mindenütt győzelmeket tud aratni. Azonban már bizonyos figyelmeztető jelek is mutatkoztak: 1941 december 5 –én a Moszkvához már 40 km –re lévő német erők súlyos veszteségeket szenvedve (50 német hadosztály semmisült meg), 150 km-t hátráltak; az USA a Pearl Harbort ért japán támadás után belépett a világháborúba (1941 december 7), és új hadüzenetek születtek. Anglia Magyarországnak, Romániának, Finnországnak; Németország, Olaszország, majd 1941 december 13 –án Magyarország pedig az USA –nak üzent hadat.

Magyarországon pedig a németeknek alárendelt hadigazdálkodás, illetve megszorító intézkedések – kenyér, liszt, majd tej és húsfejadagok jegyrendszere; a gazdáknak beszolgáltatási rendszer (Jurcsek Béla államtitkár révén) – bevezetésére került sor. Nem késett soká a zsidóellenes intézkedések újabb hulláma sem: 1941 augusztus 8 –án megszületett a harmadik zsidótörvény, mely tiltotta a zsidó-keresztény házasságot és nemi életet. Ezt követően Hitler gépezetének nyomásra, a Magyarországon élő külföldi zsidókat adták át a németeknek, és meghozták az –es kormányrendeletet is arról, hogy minden katonaköteles korú izraelitának munkaszolgálatot kell teljesítenie.

1941 végére a magyar belpolitikai közéletben lassú kormányellenes fordulat kezdődött, a 48 –as függetlenségi mozgalom révén, melyet Szekfü Gyula Történelmi Emlékbizottsága hívott életre. Súlyosbította a Bárdossy elleni negatív közhangulatot az is, hogy 1942 elején csendőr és honvédcsapatok Újvidéken, a szerb partizánok elleni harc ürügyén 500 jugoszláv polgárt és zsidót mészároltak le. Horthy 1942 elejére érzékelte a bel- és külpolitikai hangulatot, a Németország elenni nemzetközi összefogást, mely az 1941 augusztus 10 –i Atlanti Chartában jutott kifejezésre, Churcill - Roosevelt, majd szeptember 29 –től Sztálin részvételével, és a kezdődő német vereségeket Moszkvánál. Mindezekből levonva a következtetéseket némileg változtatott politikai irányultságán. Először 1942 februárjában az alsó és felsőház közös ülésén elérte, hogy az idős kora és betegeskedései miatt indokolttá vált kormányzói utód kijelölésénél, neki legyen a döntő szava. Így idősebbik fiát, Hothy István választották kormányzóhelyettesnek. Második lépésként pedig felmentette Bárdossyt. Utódja kijelölésénél abból a körből választott miniszterelnököt, mely Bethlen köré csoportosulva már régóta hangoztatta a németektől való távolodást és a nyugattal való különbékét. Az új kormányfő 1942 március 7 –én - a németellenes és nyugathoz közeledő - Kállay Miklós lett.

Az események közepette, 1942 januárjában a magyar hadsereg – „válaszul” a partizánakciókra – közel négyezer embert gyilkolt le Újvidék térségében. Csak Kállay Miklós - aki egyébként is nagyobb távolságra törekedett a németekkel szemben - miniszterelnöksége alatt állították a bűnösöket hadbíróság elé.Kállay külpolitikai fordulata a belső erők követelése ellenére 1942 tavaszán még nem következett be. Része volt ebben annak is, hogy Hitler új szerepet szánva Magyarországnak, fokozta a ránk nehezedő diplomáciai nyomást. 1942 január 6 –án Joachim Ribbentropp külügyminiszter érkezett Budapestre azzal a kéréssel, hogy a kezdődő német offenzívában jelentékenyen vegyen részt a magyar haderő. Két héttel később pedig Wilhelm Keitel főparancsnok kérte ugyanezt. A magyar kormánynak nem maradt más választása, mint igent mondani szövetségesének. 

A német kérések mögött egy nagyszabású haditerv állt: Hitler belátva, hogy a több ezer km hosszú szovjet arcvonalon egyszerre nem képesek támadni, a déli hadseregcsoport prioritása mellet döntött. Az 1942 nyarára tervezett kék hadművelet lényege az volt, hogy a Jelec és az Azovi-tenger közti frontszakaszon áttörve el kell jutni a Donig, majd biztosítva a folyót, onnan kiindulva elfoglalni Sztálingrádot („B” hadseregcsoport), és délen a kaukázusi – bakui olajmezőket („A” hadseregcsoport). Ugyan a hadművelet alatt a leningrádi és moszkvai erőknek csak tartaniuk kellett a frontot, mégis több katonára volt szükség – összesen legalább 230 hadosztályra – az akcióhoz. A németeknek azonban csak 178 hadosztály állt rendelkezésére. A hiányzó erőket így a csatlós országoktól – Romániától, Olaszországtól, Szlovákiától és Magyarországtól – várták. A konkrét megállapodás szerint Magyarország egy teljes hadsereggel, és 5 megszálló hadosztállyal, összesen 207 ezer katonával járul hozzá az offenzívához.

A frontra vonulás

A második magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével sok nehézség közepette - a németek által megígért nehézfegyverek, műszaki felszerelés hiányával küszködve április 17-én indult el Magyarországról és június 27-re érte el a frontvonalat. Ezt követően a kék hadművelet keretében az offenzívára kijelölt frontszakasz legészakibb részére kellett hogy vonuljon, hogy onnan Voronyezs felé törve jusson el, és tartsa a Don partját. (Tőlük északra a 2.német hadsereg már a moszkvai hadseregcsoporthoz tartozott, így nem vett részt a hadműveletben.) A 2.magyar hadseregtől délre a 8.olasz hadseregnek kellett ugyanezt a feladatot végrehajtania.

Az olaszok alatt pedig a sztálingrádi akció egységei foglaltak helyet: a várostól északra és délre román hadseregeknek, a város ellen pedig két német hadseregnek kellett felvonulnia. A Kaukázus ellen pedig egy másik teljes német hadseregcsoport indult el. Hitler annyira biztos volt a kék hadművelet sikerében, hogy Rommelt is támadásra biztatta, azt tervezve, hogy ha áttör Egyiptomon, és átvonul a közelkeleti brit gyarmatokon, egyesülhet is a kaukázusi erőkkel. Így 1942 júniusában minden eddiginél nagyobb invázió kezdődött. A német remények és várakozások óriásiak voltak, a Führertől az utolsó bakáig mindenki egy nagy győzelemben reménykedett, mely megadásra kényszerítheti a hatalmas Szovjetuniót és annak keménykezű diktátorát Sztálint.

A 2. magyar hadsereg felszereltsége

A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében az ország és hadsereg vezetői arra törekedtek, hogy a "rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni". Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a történelmi előzményeknek megfelelően – ez a "legjobb" így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverek terén, amiből körülbelül 620 db állt rendelkezésükre, ám ebből csak 50 db volt korszerűnek nevezhető és megfelelő tűzerejű. Ezek 75 mm-es, francia konstrukciójú páncéltörő lövegek voltak, melyeket a frontra érve kaptak meg a németektől. A többi páncéltörő fegyver nagy része alig 37 mm-es elavult löveg volt (494 db), illetve rendelkeztek még 77 db „PaK 38” típusú páncéltörő ágyúval, melyek 50 mm –es lövedékek kilövésére voltak alkalmasak. (Az oroszok által tömegével bevetett T-34 es harckocsik ellen csak az 50 db 75 mm –es lövegek voltak hatékonyak.)

Ezek mellett a tűzerőt tekintve következő legütőképesebb fegyverek a tüzérütegek voltak. Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva, így összesen 32 db 10-15 cm –es lövegek kilövésére alkalmas ágyúval és tarackkal rendelkeztek. A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult. A repülőterek légvédelmét a repülőalakulatok saját légv. gépágyús egységei alkották.

A 2. magyar hadsereg összesen 184 páncélozott járművel rendelkezett, ám ezek közül csak 22 db modernnek nevezhető német Pz-IV. páncélos akadt. A többi páncélozott jármű nagy része (108 db) a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikból állt, melyek nem vehették fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel. A 184 db jármű maradék részét könnyű harckocsik, páncél gépkocsik, páncélvadászok alkották. (Csaba páncélgépkocsik, Nimród páncélvadászok, Toldi könnyű harckocsik.) A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. Az 1. repülőcsoport 65 repülőből állt, köztük közel-, és távolfelderítők, vadászrepülők, bombázók, szállítógépek és futárrepülők. Az 57 gépből 26 db volt vadászgép (22 MÁVAG Héja, 4 Bü-131) és 18 db volt bombázó (14 db Ca-135bis, 3 db Bü-131, 1 db FW-58) A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30-cal). Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.

A hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt. További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.

A doni magyar hadműveletek

A 2. magyar hadsereg július 6 és 10 közt érte el a Don vonalát (északon a 3.hadtest, középen a 4., délen a 7.hadtest), és megkezdődtek a hídfőcsaták a három nagyobb (Uriv, Korotojak, Scsucsje) és 5 kisebb orosz hídfő ellen. Ezek az oroszok korábbi visszavonulása során maradtak szovjet kézen, a Don folyó nyugati partján. A nyár folyamán zajló hídfőcsaták végére, 1942 szeptember közepére a magyar haderő összesen 25 ezer fős veszteséget szenvedett. A több mint 10% -os veszteség „fejében” viszont csak a korotojaki hídfőt sikerült visszafoglalniuk (augusztus 28-án). A magyar katonák legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján.

Ráadásul közben megszületett a szovjet-amerikai kölcsönbérleti szerződés (1942 júni 11) aminek hatása, vagyis a jelentősen jobb színvonalú orosz felszerelés bevetése is fokozta a magyarokra nehezedő nyomást. 1942 augusztus 20 –án repülőbalesetben meghalt Horthy István, ami megintcsak baljós előjelnek tűnt. A Don mentén magyarok által védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen két erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre. Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.

A szovjet előretörés

A Sztálingrád elleni ostrom 1942 augusztus 20 –án kezdődött, és eleinte német sikereket hozott. Azonban az ostrom 90.napján, a város felett és alatt az oroszok áttörve a románokon, megkezdték a Paulus vezette teljes 6.,és a fél 4.német hadsereg bekerítését. A bekerített erők felmorzsolása 1942 november végétől 1943 február másodikáig tartott. 1943 január 12 –én pedig megkezdődött a szovjetek nagy voronyezsi támadása, melynek célja az volt, hogy minden délre eső német erőt elvágjanak. A magyarokat elérő Osztrogozsszk-Rosszos hadművelet a 40-ik szovjet hadsereg a sztorozsevojei (urivi) hídfőből indította el. A −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban) meglepetésként érte a magyarokat.

A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését. A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon. Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.

Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni. Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A késve bevetett Cramer-hadtest a szovjet előrenyomulást megakadályozni már nem tudta és maga is felmorzsolódott. A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak 10 nap után 500 katonája, 1 páncélosa és 1 rohamlövege maradt. A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették, ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé.

A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtest február 1-énkapott utasítást arra, hogy törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt. Végül a hadtestparancsnok (gróf Stomm Marcell) az alakulatot feloszlatta. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett.

Hazatérés és veszteségek

A hatalmas veszteségeket szenvedett magyar egységek a kijevi összevonási területen keresztül jutottak haza. Ami a magyar veszteségeket illeti, sokáig nagyon szélsőséges adatok láttak napvilágot. Például Horváth Miklós "A második magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál" című, 1958-ban megjelent dokumentumkötetében - forrásmegjelölés nélkül - 147 971 főben adta meg a Donnál elesettek, sebesültek, eltűntek, fogságba esettek számát, "A magyar hadtörténelem legnagyobb áldozatot követelő veresége ez" - írta Ránki György 1964-ben. A későbbi tankönyvekbe a másfélszázezres szám került; és ezt az adatot vette át Nemeskürty István és Kornis Pál is. (N.I.: Rekviem egy hadseregért. Budapest, 1972. 8. o., Kornis Pál: A voronyezsi front támadó hadműveletének előkészítése. Hadtörténelmi Közlemények 1982/3). Mennyi tehát a 2. hadsereg vesztesége az eredeti dokumentumok szerint, a legjobb kutatások alapján? A válaszadásban a HM veszteségi osztálya a legilletékesebb. A beérkezett veszteségi lajstromok több mint egy évig tartó feldolgozása után, 1944: május 15-én tették közzé a már említett, belső használatra szánt jelentésüket az 1941. június 25.-1943. december 31-i elszenvedett veszteségekről (ezeket a számsorokat az 1946-os béke-előkészítő anyagban is közölték). Eszerint a végső számadat: 142.699 fő. Közülük bizonyíthatóan elesett és meghalt 18.852 fő, a sebesültek és sérültek száma 40.551, 80.549 fő eltűnt (vélhetően szintén meghalt) 1747-en bizonyíthatóan hadifogságba estek. Ha az 1943 végéig elvesztett; durván 140.000 főből levonjuk az 1942 áprilisáig elszenvedett, valamint az 1943 áprilisa utáni veszteségeket (arról az időszakról van szó, amikor a 2. hadsereg még, illetve már nem volt kint a hadműveleti területen), akkor 127.000-t kapunk. A 2: hadsereg vesztesége azonban ennél kevesebb, ugyanis ez a szám a folyamatosan kinn levő, megszálló erők veszteségét is tartalmazza, ami durván 5-6 ezer főre tehető. MINDENT EGYBEVETVE valószínűleg nem sokat tévedünk, ha a Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg veszteségeit 120 000 főben állapítjuk meg. Ebből 100 000 a doni ütközetben esett el, sebesült meg, tűnt el, vagy került hadifogságba. A pontos elszámolást az eltűntek rendkívül nagy száma (80 549 fő) teszi lehetetlenné. A visszavonulás során nem lehetett felmérni az áldozatok, közülük is elsősorban a halottak számát. A halottá nyilvánításhoz az "azonossági jegybetétlap" (dögcédula) bemutatásán kívül még két tanúra is szükség volt, akik aláírásukkal igazolták a halálesetet. Mivel a hosszadalmas procedúrára a visszavonulás közben nem kerülhetett sor, a hősi halottak és a fogságba esettek az "eltűnt" kategóriába kerültek. Ha ismernénk a hadifogságba esettek számát, meg lehetne becsülni a halálozás nagyságát. Sajnos, a rendelkezésre álló adatok csak hozzávetőleges becslésre alkalmasak.

Az 1943-as, 1944-es, 1946-os HM jelentések - orosz tudósításokra hivatkozva - 26.000 főben állapítják meg a hadifoglyok számát. Ugyanakkor Gallyas Ferenc, a Don mentén fogságba esett magyarok 1943. február 9-i felhívásának fogalmazója 40.000 hadifogoly nevében írt: (Gallyas Ferenc: Az érzelmek és az értelem szerepe hadifogoly-magatartásunkban. Hadtörténeti Közlemények 1973/3) Horváth Miklós már idézett könyvében 30.000 hadifoglyot említ. Ugyanakkor a Palásthy Rezső által szerkesztett, a Magyar Harcosok Bajtársai Közössége által kiadott Fehér Könyv (Bad Vörischofen 1950) szerint 87.000 honvéd esett szovjet fogságba. Korabeli hadijelentések, valamint korábbi háborúk tapasztalata alapján megalapozottan azt feltételezhetjük, hogy a hivatalosan eltűntnek minősítettek mintegy fele hősi halált halt, míg a többiek a túlélés csekély esélyével fogolytáborba kerültek. Így a Honvédelmi Minisztérium veszteségi alosztálya által nyilvántartott közel húszezer elesett mellett még további negyvenezer áldozattal kell számolnunk. Az elesettek mintegy 60 ezres összlétszáma a világháború magyar hősi halottjainak közel ötven százalékát teszi ki.

A 2.magyar hadsereg körülbelül 110-120 ezer főt vesztve 1943 áprilisára ért haza, és került ideiglenesen elkülönítő táborokba. Májustól pedig megkezdődött a magyar hadsereg újjászervezése, vagyis a teljes hadosztályokból kialakított Szabolcs hadrend létrehozása. Bizonyos egységek viszont továbbra is elláttak megszálló feladatokat, bár ezek fogyatkozása miatt a fronton is mind többször kerültek bevetésre.

A háború vége Magyarországon

A háború további szakaszában a német hadsereg folyamatosan visszavonulásra kényszerült. Egyetlen komolyabb ellentámadási kísérletére 1943 júliusában került sor, Kurszk környékén. Ám ebben a jelentős ütközetben (a háború legnagyobb tankcsatájában) is végül alulmaradt. Később a szovjet hadsereg augusztusban visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt rajta. A Vörös Hadsereg 1944-ben nagyrészt befejezte a szovjet föld felszabadítását. A német vereségek és az általános fronthelyzet hozzájárultak ahhoz, hogy Kállay Miklós - Horthy tudtával és engedélyével – 1943 februárjától - a németek előtt titokban tartva - kapcsolatba lépett a nyugati szövetségesekkel. Ám 1943 november 28 –án, amikor Churchill, Roosevelt és Sztálin Teheránban összeülve fontos döntéseket hoztak, összeomlottak a magyar remények is. Ugyanis a konferencián egy normandiai, és egy dél-franciaországi partraszállásról született megállapodás, vagyis egyértelművé vált, hogy Magyarországot a szovjetek fogják először elérni. Ráadásul a nagyhatalmak másfél hónappal később nyomatékosan fel is szólították a magyar kormányt: kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval. A Kállay féle tapogatózások közben, 1943 áprilisában a németek tudomására jutott, hogy a magyar kormány különbékére készül a szövetségesekkel, és következett a német megszállás (1944 március 19.)

Mivel Horthy a megszállás után is helyén maradt, legitimizálta a megszállást. Az egyezség szerint 1944 március 22 –én németbarát kormányt nevezett ki, melynek élén a volt berlini követ Sztójay Döme miniszterelnök állt. Áprilistól a szövetségesek elkezdték bombázni az országot. Ekkor kezdődött meg magyar területeken is a háború. A keleti fronton fordulat történt 1944. augusztus 23-án, a román király Antonescu marsallt letartóztatta, és átállt a szövetségesek oldalára. Azonban ekkor már a németek helyzete erősen megingott a térségben. A szovjeteket nem tudták megállítani, így azok rövid idő alatt eljutottak a Kárpátokig. Ekkor már Horthy számára is biztossá vált a német vereség, és augusztus 29-én megkezdte a kiugrás előkészítését. Október 15-én pedig híres rádióbeszédében maga Horthy Miklós kormányzó jelentette be az ország lakosságának, hogy Magyarország kilép a háborúból. A kiugrási kísérlet azonban nem sikerült, a parancsot nem teljesítették a németbarát tábornokok és nyilas tisztek, vagy  a fegyverletételi utasítások eleve el sem jutottak hozzájuk. Horthyt letartóztatták, és másnap lemondásakor Szálasi Ferencet bízta meg kormányalakítással, aki átvette a hadsereg irányítását is, és november 4-én államfői megbizatást is kapott.

Szálasi nemzetvezetői "kinevezésével" kezdetét vette a nyilasok 170 napos (rém)uralma, a budapesti zsidók üldözése, és az ország megmaradt erőforrásainak végső kimerítése. A nyilas időszakban azonban Szálasi hatalma a frontvonal folyamatos nyugatra tolódásával egyre kisebb területre korlátozódott. A mögöttes területeken - vagyis a szovjet haderő által már megszállt régiókban - már 1944 december 22-én létrejött egy új kormány Miklós Béla - az 1. magyar hadsereg átállt tábornoka - vezetésével. Első teendői közé tartozott a fegyverszünet megkötése, népbíróságok felállítása és egy új földreform előkészítése.

A frontvonal 1944 karácsonyára érte el Budapestet, és megkezdődött a második világháború egyik leghosszabb ostroma, mely összesen 50 napig tartott. A főváros végső felszabadulása csak 1945 február 13-án  történt meg. Később a szovjet csapatok alig egyetlen hónap alatt az egész Dunántúlt elfoglalták és 1945 áprilisára Magyarország teljes területéről kiűzték a németeket. Alig néhány héttel később, április 30-án Hitler öngyilkos lett, és 1945 május 7-én Reimsben Alfred Jodl tábornok aláírta a fegyverszünetet.

Összegzés és értékelés

A második világháború a mai magyar államterületre vetítve hatszázezer áldozatot követelt. Ennek a megdöbbentően magas számnak a felét tették ki a hadsereg halottai, és a 300 ezres katonai veszteségnek is majdnem felét a második magyar hadsereg veszteségei adták (A 600 ezerből 80 ezer a polgári-, és 200 ezer a zsidó áldozatok száma. Ha a régi országhatárokat nézzük, akkor a második világháború magyar áldozatainak száma majdnem egymillió.) A doni katasztrófa történelmünk egyik legnagyobb drámája, melynek értékeléséhez figyelembe kell vennünk katonáink hősiességét is, hiszen tény, hogy az ellenfél jelentős technikai fölényben volt, hogy a magyar katonák számottevő páncélos és páncéltörő fegyverekkel nem rendelkeztek, és hogy vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen volt a tüzérségük is. A február 8-ig tartó téli hadműveletek során a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a harcok és a visszavonulás alatt. Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse bele és megsemmisítse a Don menti arcvonalat védő magyar, német és olasz seregtesteket. Bár 1943 január 24-én Jány Gusztáv még megfutamodással vádolta katonáit („A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancsában), de hat héttel később, - a körülmények alaposabb vizsgálata után - ezt a közleményét hatályon kívül helyezte, majd egy másik hadparancsában (1943. március 12. kelt 30. számú hadsereg parancs) már elismeréssel méltatta a magyar katonák bátorságát:

„A m. kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban, de elérte azt, hogy ellensége is felmorzsolódott. … Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket. ..."

Akkor és ott, olyan körülmények között rendkívüli hősiességnek számított, hogy a halálra fagyott, kimerült és rosszul felszerelt magyar katonák szembeszálltak a sokszoros túlerőben lévő oroszokkal. A doni katasztrófa évfordulóján hős katonáinkra emlékezünk!

 

Harmat Árpád Péter

 

A Don menti harcokban esett el egy fiatal és bátor magyar honvéd: Hermanitz Dénes. Ő volt nagyapám testvére. Sajnos nem tudjuk, hogy pontosan mikor, és hogyan halt meg, csak annyi biztos, hogy a doni harcokból már nem tért haza, és a hadifoglyok közt sem találtuk nyomát. Elesésének körülményei tehát ismeretlenek, de valószínűsíthető, hogy harc közben vesztette életét. A tanulmányt az ő emlékének is ajánlom. /Harmat Árpád Péter/

 

 

 

Felhasznált irodalom:

  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Sipos Péter: A második világháború és az azt követő békék./ Korszerű történelem érettségizőknek és felvételizőknek sorozat/ Sorozatszerkesztő: Kertész Imre. IKVA Kiadó, Budapest, 1991.
  • Balogh Sándor, Gergely Jenő, Izsák Lajos, Föglein Gizella: Magyarország története 1918-1975. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.
  • Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája. III.kötet 1848-1944. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország története. Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 2001.
  • Stark Tamás: A magyar hadtörténelem legtöbb áldozatot követelő veresége. Hatvanezer hősi halott a Donnál. Magyar Nemzet, 1993 január 11., Megjelent: mek.oszk.hu

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció honlapunkon: ITT

------------------------