A Dózsa György vezette parasztfelkelés

A Dózsa György vezette parasztfelkelés

/Harmat Árpád Péter/

 

A Dózsa György-féle parasztfelkelés egyike történelmünk legsokoldalúbban megítélt eseményeinek. A XX. század során hol méltatlanul hanyagolták, hol meg indokolatlanul felmagasztalták jelentőségét. Egy azonban biztos: a mindössze két hónapig tartó felkelés a XVI. századi Magyarország egyik legkiemelkedőbb történése volt, messzeható következményekkel, és a korabeli népesség emlékezetében évszázadokig megőrzött emlékekkel. Megértéséhez viszont nagy szükség van a történelmi előzmények ismeretére.

A XV. század második felében Magyarország lakosságát a török közeledése miatti állandó félelem és rettegés töltötte el! Így amikor meghalt V. László, olyan uralkodót akartak trónjukra, aki képes megvédeni a déli határokat a terjeszkedő Oszmán Birodalomtól. A nemesség is és az egyszerű nép is azt gondolták, hogy a nagy törökverő Hunyadi János fia Mátyás ideális választás volna. Az ifjút 1458-ban meg is koronázták, ám hamarosan kiderült: Mátyás nem akar a törökökkel háborúzni, sokkal jobban érdekli a Német-Római császári cím megszerzése. Célja érdekében 1483-ban békét is kötött az oszmánokkal és háborúkba bonyolódott Ausztriában és Csehországban. A költséges hadműveletek miatt magas adókat vetett ki az országra, így a nép elégedetlenkedni kezdett. A közhangulat romlásához társult a nemesség zúgolódása is, amiért Mátyás nem vonta be őket uralkodói döntéseibe. A kétségtelenül népszerűtlen Mátyás idején azonban az ország mégis biztonságban volt egészen 1490-ben bekövetkező haláláig.

A keménykezű, és a nemeseket mellőző Mátyás után a főurak olyan királyt akartak, akit kézben tarthatnak, de azért képes megvédelmezni az országot is. A számukra megfelelő ember II. Ulászló volt, akit 1490 szeptember 18-án meg is koronáztak. Mellette szólt, hogy a cseh király volt és a lengyel trónnak is várományosaként három ország erejével védhette meg az országot a töröktől. (A lengyel trónt végül nem ő, hanem testvére örökölte, így „csak” cseh-magyar király lett.) Koronázása előtt esküt kellett tennie arról, hogy a rendekkel együtt fog uralkodni! Ezt messzemenően teljesítette is, hiszen szinte átengedte a hatalmat számukra. A hozzá kérésekkel forduló nemesek, állandó szavajárása után („jól van, jól van” azaz dobzse, dobzse) el is nevezték Dobzse Lászlónak.

A nemesek a megszerzett hatalom birtokában azonban egymásnak estek. Megkezdődött a marakodás a befolyásért. A rendi gyűlés két pártra szakadt: főnemesi és köznemesi táborra! Mindkettő több hatalmat követelt magának! Az egyik konfliktus forrás a következő uralkodó személye miatt alakult ki. II. Ulászló 1505-ben már majdnem 50 éves volt, ám nem született fiú utódja. A nemesség két tábora pedig vitázni kellet, hogy honnan hívjanak új királyt, ha a régi meghalna. A főnemesség a Habsburgokat pártolta, a köznemesség a legnagyobb magyar főurat Szapolyai Jánost. A vita két külön szerződést eredményezett (Rákosi végzés: 1505, Házassági szerződés a Habsburgokkal: 1506) Végül a királynak mégis gyereke született, a későbbi II, Lajos, így a vita elnapolódott. (Húsz esztendővel később viszont a két szerződés miatt a két párt, két külön királyt választott, így 1527-28 –ban polgárháború dúlta az országot.) A másik nagy vita a nádori, és más főméltóságú hivatalok betöltéséről szólt. A köznemesi tábor Szapolyai és Werbőczi vezetésével követelni kezdték, hogy ezen az országos hivatalok élére köznemeseket nevezzenek ki, ám a főnemesi párt a Báthoryak és Perényiek irányításával ellenállt. (A nádorokat 1504 és 1530 közt a Báthory és Perényi család adta.) Az elfajuló viták közben írta meg Werbőczy István országbíró (a nádor utáni főméltóság) híres joggyűjteményét a Hármaskönyvet (Tripartitum) a köznemesség kivívott jogairól. A könyv három része: nemesi magánjog, nemesi perjog, jobbágyi jogok. A dokumentum megmutatja: az ország urai ekkoriban csak saját kiváltságaikkal törődtek.

A belső harcok közben, az országot egyre jobban fenyegette a török. Az Oszmán Birodalom 1362-ben született meg amikor I. Murad elfoglalta Drinápolyt. Utóda I. Bajezid 1389-ben a Rigómezei, majd az 1396-os Nikápolyi csatákban meghódította az egész Balkánt! Ám mielőtt lerohanhatták volna Magyarországot, a mongolok Timur Lenk vezetésével keletről támadva váratlanul legyőzték őket. A mongol pusztítás óriási volt, a Török Birodalom összeroppant. Összesen több mint ötven évig, a Nándorfehérvári diadalig (1456) nem is indítottak új  inváziót Magyarország irányába. Ezt az időszakot használta ki Luxemburg Zsigmond arra, hogy létrehozza a déli végvári vonalat. Ám később, 1459-ben újra feléledt a törökök támadó kedve, és megkezdték a magyar határ közelében fekvő várak bevételét: 1459 elesett a fontos Szendrő vára (ezzel Szerbia teljes egészében a törökök kezébe került, majd 1512-re elesett Szrebernik is, mely kulcsfontosságú része volt a végvárrendszerünknek.

A magyar parasztság helyzete

A Mátyás után megerősödő köznemesség kihasználva nagyobb befolyását elérte, hogy az országgyűlések 1492-ben, 1498-ban és 1504-ben növeljék a jobbágyok terheit, és a nemesi önkényt! Döntéseik nyomán a jobbágyok földesuraik felé egyre nagyobb terhekkel tartoztak:

  • Földesúrnak: munkajáradék vagy robot (servitum) Évi pár napról havi egy napra nőtt (1504)!
  • Földesúrnak: kilenced (nona) Kiterjesztették a nemesektől földet bérlő városiakra is (1498)!
  • Földesúrnak: pénzjáradék (cenzus) évente kétszer tavasszal (Szent György napján) és ősszel (Szent Mihály napján)
  • Földesúrnak: ajándék (munera) az évente három alkalommal
  • Költözés joga: korábban bármikor lehetséges volt, ám 1492 után csak kijelölt napokon, szolgabírói engedéllyel költözhettek másik földesúr földjére.
  • A földesúr földjén történő szabad vadászat, madarászat 1504 után tiltva lett
  • Mezővárosok adófizetésénél a kollektív befizetés jogát megvonták, helyette: személyenként kellett adózniuk
  • A királynak fizetendő füst-, vagy telekadó
  • A királynak fizetendő hadiadó (subsidium)
  • Az egyháznak fizetendő papi tized (decima)
  • A nemesi vármegyének fizetendő háziadó (domestica)

A felsoroltakból kiderül, hogy a parasztok terhei óriási mértékben megnövekedtek az 1492 és 1504 közti országgyűlések döntései nyomán. A megszorítások miatt a parasztság 1504-re elkeseredett (főleg a robot emelése és a költözéskorlátozása miatt) és 1510 után egyre elégedetlenebbé vált.

Ki volt Dózsa György?

Az erdélyi Kovászna megyében lévő Dálnokon született 1470-ben székely (lófő) családban. Apja nyomdokaiba lépve lett belőle végvári katona. Kiemelkedése is katonai pályájának volt köszönhető, mivel a déli végvárakban szolgálatot teljesítve figyelt fel hősies tetteire a király. Történt ugyanis, hogy miután 1513-ban lovaskapitányi rangra emelkedett, 1514 februárjában Nándorfehérváron egy nevezetes párbajban legyőzte a törökök legsikeresebb párbajhősét. Ellenfele egy hírhedt szpáhit (török lovastiszt) volt, akit egészen addig még senki nem tudott legyőzni. A párbaj híre elterjed szerte a végvárakban, és a magyar győzelem óriási lelkesedéssel és büszkeséggel töltötte el a parasztkatonák tízezreit. Dózsa ismertsége ezzel a bajvívással szinte országos lett. Tettéért a király földet és pénzt adományozott neki, és a magyar nemesek közé emelte. Közben azonban Csáky Miklós csanádi püspök panaszt tett ellene, katonához nem méltó viselkedésért. Nem tudjuk a részleteket, de Dózsa bosszút esküdött ellene. (Három hónappal később a felkelés során teljesíthette is esküjét: 1514 május 28 -án karóba húzatta a püspököt.)

Amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek 1514 április 16-án kihirdette a török ellen meginduló keresztes hadjáratra a toborzást, a parasztok nagy része a nándorfehérvári párbajhőst, a székely földművesből lett nemest, azaz Dózsát követelte vezérnek. Végül az érsek engedett a parasztok kérésének, és őt tette meg a gyülekező keresztes seregek vezérének. Választása több szempontból is jó döntésnek tűnhetett: részint Dózsa profi katona, gyakorlott lovastiszt, bátor harcos hírében állt, aki képes volt tekintélyt szerezni katonái körében. Amellett jelentős hírnevet szerzett párviadalával, így a parasztok őszintén csodálták. Természetét tekintve Dózsa igazi katonajellem volt: határozott, egyenes és amit elvállalt azt teljesíteni is akarta! Sokáig – mikor már serege a nemesek ellen fordult – ő még nem tett le arról, hogy meginduljon a török ellen. Hű volt a királyhoz, de el akarta érni a nemesi túlkapások megszüntetését is! Gyakori tévedés, hogy a korszak legkegyetlenebb embere lett volna. Nem igaz. Maga a korszak, a XV. század volt kegyetlen, az élet minden területén. A gyerekeket felnőttként kezelték, a nők legalább annyit dolgoztak, mint a férfiak, a kivégzéseket pedig nyilvános eseményeknek, afféle szórakozási alkalomnak tekintették. A gyengéket a korszak eltiporta, a részvét és az együttérzés ritka megnyilvánulásoknak számítottak. Dózsát ezzel a mércével kell tekinteni, és ha ezt tesszük, rájövünk, hogy semmivel sem volt kegyetlenebb az őt legyőzni akaró nemeseknél. Sőt ami azt illeti kivégzését – melyet Szapolyai János erdélyi vajda, és későbbi magyar király rendelt el – az európai történetírás eddig ismert legkegyetlenebb kínzásai előzték meg. Dózsa sikereit részben alvezéreinek köszönhette. Közöttük legismertebb: öccse Gergely és Lőrinc pap voltak. Délvidéki dandárát Sárközi Nagy Antal, pesti erőit Száleresi Ambrus, egri csapatait Barabás pap vezette! Nevezetes tisztje volt még: Balogh István tanító is. Az említetteken kívül kisnemesek, papok, tanítók, polgárok, értelmiségiek vettek részt hadműveletei irányításában és megszervezésében. Óriási tévedés azt hinni, hogy Dózsa seregét csak parasztok alkották. Seregei nagy részét valóban jobbágyok adták, ám az irányítás, szervezés és a bonyolultabb feladatok mindig polgárosult, nemesi, vagy egyházi jogállású személyek kezében összpontosultak.

A keresztes hadjárat terve

A keresztes hadjárat gondolatát, melyből végül a Dózsa-féle parasztfelkelés kialakult Bakócz Tamás hozta az országba! Bakócz jobbágy családból származott, de báttya a prépostságig vitte (püspöki tanácsadó) így segíteni tudta öccse felemelkedését is. Ennek köszönhetően a fiatalabb testvér Mátyás idején már 44 évesen püspök lehetett. (Mátyás szerette felkarolni az alulról feltörekvőket, mert ezzel is mérsékelni tudta a régi magyar nemesség befolyását. Emiatt uralma idején számtalan polgári és paraszti származású tehetséges közrendűnek sikerült vezető beosztásokat szereznie. Így kerülhetett az egyházi méltóságok közé a paraszt származású Bakócz család két tagja is.) Bakócz Tamás később, II. Ulászló trónra kerülésekor már kancellár lett, majd 1497-től haláláig (1521) esztergomi érsek. Karrierje csúcspontját 1513-ban érte el, amikor bíborossá történő kinevezése után (1500) II. Gyula pápa halálakor majdnem őt választották pápává. (Végül azonban a dúsgazdag firenzei Medici János lett a pápa X. Leo néven.)

Az új pápa életcéljául választotta, hogy megvédje Európát a törököktől. Így Magyarországra küldte volt riválisát, Bakócz Tamást azzal az utasítással, hogy hirdessen a nevében keresztes hadjáratot A hadjárat résztvevőinek bűnbocsánatot, akadályozóinak kiközösítést ígért. A magyar nemesek nem örültek a pápai bullának, melyet 1514 április 16-án hirdetett ki az érsek. Az ellenkezés oka pedig az volt, hogy nem szívesen engedték el jobbágyaikat a tavaszi és nyári munkákról. Erdélyben pedig ahol a parasztfelkelések gyakoriak voltak, sokáig ki sem hirdették a bullát! Végül 1514 áprilisának végén mégis országszerte megindult a toborzás, és a Magyar Királyság több pontján alakultak paraszti táborok. (A legnagyobb Buda alatt jött létre, de jelentős volt még a kalocsai, egri, később pedig a mezőtúri és váradi tábor is.) A toborzás során a paraszti tömegek kérésére április 24-én nevezte ki Bakócz a hírneves Dózsát a seregek fővezérének (és egyben a Buda alatti tábor parancsnokának)

A legnagyobb, 15 ezer fős központi tábor – melyet innentől főseregnek neveztek - 1514 május 10-én a indult el Dózsa vezetésével délre, Horvátország felé, hogy megütközzön a törökökkel. Ám az elindulás utáni napokban a paraszttömegek hangulata jelentősen megváltozott, és részben a különböző csatlakozott aggitátorok részben az összezártság, közös panaszok okán a nemesek ellen fordultak. Éjszakánként a tábortüzek mellett folyó beszélgetések során ébredtek rá a parasztok arra, hogy az elmúlt évek parasztellenes törvényei okán az ő igazi ellenségük nem a török, hanem a nemesség! (pl.: robot emelés, költözködési törvény.)

A felkelés kezdeti szakasza

A nemesek fosztogatása már május 10-én az elindulás napján megkezdődött előbb a Pest környéki, majd a sereg délre vonulásával a vidéki kúriákat illetően. Dózsa eleinte csak a nemesek „megfegyelmezésének” szándékát látta katonái viselkedésében (melyet jóindulatú elnézéssel viselt el) és az eredeti célt követte: támadást a török ellen. Ám a fordulat május 18-án bekövetkezett: Bakócz – a nemesek panaszai miatt – betiltotta a további toborzást (később, május 24-én az egész hadjáratot is)! Ez már hatalmas felháborodást szült a parasztok körében! Azt hitték, hogy a nemesség még a beígért üdvözülés lehetőségét is el akarja venni tőlük. Ekkor tört ki a felkelés! Dózsa megértette és támogatta a parasztok követeléseit. Ennek jegyében elvállalta a felkelés vezetését, és Ceglédre érve egy beszédet tartott, melyen meghirdette a felkelést. (A beszéd tartalmát eredetiségében nem sikerült rekonstruálni, csupán elképzelések maradtak meg arról, hogy miről is beszélhetett Dózsa.)

Dózsa terve

Dózsa a seregét három részre osztotta, és a főerőkkel megindult Erdély felé. A terve vélhetően az volt, hogy országos méretűvé teszi a felkelést, és így kikényszeríti az ország vezetőitől, hogy visszavonják a parasztokat korlátozó törvényeket. Tervei közt szerepelt a fontosabb várak bevétele és a nemesi kiváltságok csökkentése is. Feltehetően ezért adta utasításba embereinek, hogy a nemesi kúriák kifosztásakor égessék el a nemesi okleveleket! Valószínűleg egy új kolozsmonostori egyezmény lebegett szemei előtt. Az említett egyezményt a száz évvel korábbi (1437-es) Budai Nagy Antal féle erdélyi parasztfelkelés során fogadták el. A parasztok átmeneti győzelmeinek hatására a nemesség hajlandó volt csökkenteni a parasztság terhein. Később a felkelés leverése után azonban az egyezmény pontjainak nagy részét visszavonták. Dózsa viszont bízott abban, hogy ezúttal elérhet egy olyan szerződést is, mely sokáig érvényben maradhat. Ehhez azonban győznie kellett, és megmutatnia ereje nagyságát. Erőit megosztotta: egy csapata Eger felé indult Barabás pap vezetésével, hogy összefogják a felvidéki felkelőket. Egy másik csapat Bács felé ment délre, Sárosi Nagy Antallal az élen. A főerők pedig Dózsával a Tiszán át Csanád megyébe vonultak.

Az első csaták

Dózsa főerői Várkonynál maguk építette hídon keltek át a Tiszán! A kivételes teljesítmény is igazolja: seregében kisnemesek vezették a hadakat és számtalan polgári személy, illetve kispap és szerzetes vett részt a hadműveletek megtervezésében, a katonák lelkesítésében! Az első összecsapás Mezőtúrnál zajlott (Dózsa elővédjével), majd a sereg Gyulára vonult, ahol haditanácsot tartottak. Itt Dózsának döntenie kellett: Erdélybe megy Szapolyai János vajda ellen, vagy előbb beveszi a Báthory István által védett Temesvárt, erős bázist épít, és aztán vívja meg a fő csatáját. Az utóbbit választotta, így Balogh István tanító vezetésével egy dandárt küldött délre a Marosmenti apátfalvai révhez, hogy előkészítse csapatai átkelését a Maroson. Ám május 23-án a dandárt legyőzték, ugyanis Báthory István (temesi ispán) és Csáky Miklós csanádi püspök csapatai váratlanul ütöttek a parasztokon. A nemesi erők győzelmük után a közeli Nagylakon ünnepeltek. Azt hitték ezzel a csatával megrendítették a paraszti erőket, így készületlenül érte őket Dózsa főerőinek megjelenése. A parasztsereg felgyújtotta a várat és ezzel gyakorlatilag el is döntötte a küzdelmet: a várőrség elmenekült. A nagylaki diadal (május 27) Dózsa első igazi győzelme lett. Báthory félig felöltözve szolgái körében futott délre, hogy átvegye a temesvári parancsnokságot, és a hatalmas falak közt pihenje ki megszégyenülését. Dózsa Nagylak bevétele után törvényt ült, azaz bíráskodott a nemesek felett. Csáky mellett még négy nagybirtokost húzatott karóba. A kegyetlen tettet a korszak szokásain keresztül kell megítélnünk, kiemelve, hogy a karóba húzás sajnos elterjedt kivégzési mód volt a 15-16. században. (A történelemben a legtöbb karóbahúzást Vlad Tepes havasalföldi vajda követte el 1456 és 1462 közt. Hihetetlen kegyetlenkedései miatt az utókor Drakula grófként emlegetve, azt a mendemondát terjesztette róla, hogy éjszakánként várából kijárva, emberek vérét itta.)

A felkelés leverése

Dózsa a nagylaki csata idején követte el fő hibáját, ugyanis nem gondoskodott a közeli Erdély mozgósításáról, illetve megfelelő csapatok, alvezérek Erdélybe küldéséről! A terület tele volt elégedetlenséggel, a parasztok csak megfelelő vezérre és támogatásra vártak. Ám Dózsa nem gondoskodott az erdélyi jobbágyok összefogásáról és vezetéséről. Ha megtette volna, akkor Temesvár ostroma közben, a fellázadó erdélyiek képesek lettek volna feltartóztatni Szapolyai főseregét a vár bevételéig. A jelentős időnyerés pedig megfordíthatta volna az események menetét. Ám Dózsa nem gondolt erre és seregének egy részét a nagylaki győzelem után Arad felé indította a Marosmenti Lippa és Solymos bevételére (Brandenburgi György várait.), ő maga pedig a főerőkkel Temesvár alá vonult. Egyetlen cél lebegett szemei előtt: Temesvár mielőbbi bevétele. Közben Lippát június 6-án adta fel Bodó Ferenc várkapitány, Solymos ugyan ellenállt egy darabig, de június 11-én azt is bevették a paraszt seregek! Eközben Dózsa erői június 9-én megkezdték Temesvár hosszú ostromát!

Az erdélyiek ugyan megkezdték saját felkelésüket, de szervezetlenül és késve. Amellett a Kolozsvár környéki parasztok és a Dózsa vezettek hadak közt nem jött létre megfelelő kapcsolat és kölcsönös támogatás. (Lőrinc pap csak Dózsa fogságba kerülése után ment el Kolozsvárra és állt az ottani hadak élére, de ez már kései lépés volt.)

Miközben Dózsa a nagylaki győzelmét ünnepelte, a király május 29-én a budai haditanácson elrendelte a felkelés leverését. Az Eger környéki felkelést helyi nemesekre, a Pest alatti tábor felszámolását Bornemissza János budai várnagyra és Tomori Pálra bízta, míg délen a vicebánok és szerbek összefogásának kellett legyőznie Sárközi Nagy Antal hadait. Magát Dózsát és Temesvár felmentését a király Szapolyaira hagyta. Közben Báthory, aki korábban a főnemesi párt vezéreként fő politikai riválisa volt Szapolyainak, szinte könyörgött most hozzá, hogy mentse fel Temesvárt. Még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy megígérje: ha jön hadaival és kimenti őt a várból, akkor támogatja királlyá választását.

A felkelés leverése júniusban minden hadszíntéren megindult. Eger közelében Debrőnél június 10-én győztek a nemesek, a délvidéken a szerb erők Bácsnál és Perleknél szintén ekkor arattak diadalt. Bornemissza János pedig június 21én verte le Pest alatt (Gubacs) Száleresi Ambrus erőit. A fő csata Temesvárnál zajlott július 15 -én, az egyhónapi ostromban kifáradt 40 ezres paraszthadak és Szapolyai alig fele akkora, mindössze 20 ezres lovasserege közt. Az ütközetet a vajda könnyűlovas rohama döntötte el. Dózsa és öccse megsebesültek és fogságba estek, Lőrinc pap pedig Kolozsvárra menekült, hogy az erdélyiek élére álljon! Az utolsó harcok a város környékén zajlottak, ám a parasztok itt már jelentős túlerővel álltak szemben, így hamarosan veszítettek. Ezzel pedig az egész Dózsa-felkelés elbukott!

Utóhatások - következmények

A 40 ezres paraszthad fele már a csatában elesett, az alig 20 ezres, de jól felszerelt, zömében lovasokból álló nemesi haderő kezétől. A király a további kivégzéseket Szapolyai János erdélyi vajdára hagyta. Ezen a ponton azonban ki kell emeljük: a felkelés megtorlásának mértékét illetően megoszlanak a történész-vélemények. Az egyik végpontot azok a kutatók képviselik, akik szerint a nemesség nem hajtott végre tömeges kivégzéseket, csupán néhány száz fő esett áldozatául a megtorlásnak. (Dózsa, illetve tisztjei.) Ezt a véleményt osztja például Erdélyi Gabriella történész is, egyik cikkében. A megtorlás mértékéről a történészek másik csoportja viszont egészen másként vélekedik: nagy számú kivégzésekről írva. (Tegyük hozzá ez a reálisabb megközelítés; honlapunk is ezt az álláspontot támogatja.) A súlyos megtorlás teória szerint a megtorlás megszervezője Szapolyai lett, aki a lehető legkegyetlenebb módon állt bosszút a parasztokon! Döntését részben a további felkelésektől való elrettentés, részben megfélemlítés motiválta. A döntő csatákat követően összesen 80 ezer, felkelésben részt vett, vagy abban segítséget nyújtó jobbágyot és parasztkatonát öletett meg országszerte. Ez a lemészárolt, fegyverforgatásban jártas paraszti tömeg viszont 12 évvel később, 1526 augusztus 29 -én nagyon is hiányzott Mohács mezején, ahol a magyarság egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el a törököktől. Szerémi György (1490-1548) történetíró és káplán, illetve Taurinus István gyulafehérvári kanonok 1519-es verses munkái alapján Dózsát és öccsét kegyetlenül megkínozták és élve elégették (Saját, kiéheztetett katonáival harapdáltatták a vezér testét, és csak ezt követte a tűzhalál.)

Jobbágytörvények:

Az 1514 októberében tartott országgyűlés jóváhagyta Werbőczy hármaskönyvét, mely a parasztok terheit megemelte és egységesítette.

  • Megszüntették a jobbágyköltözést (röghözkötés) pár évtized múlva feloldottak.
  • A robot mértékét havi egy napról, heti egy napra növekedett
  • Ajándék: évi néhány alkalom helyett havi egyszer (egy csirke, 10 telken ként egy disznó)!
  • A falvak bíráit a földesúr nevezte ki.
  • Polgároknak parasztoknak tilos lett a fegyverviselés

Dózsa megítélése

Dózsa megítélésével kapcsolatban kijelenthető: korántsem nevezhető egyértelműen negatív történelmi alaknak, démonizálása pedig egyértelműen a túlzások kategóriájába tartozik. Dózsa György egy bátor végvári harcos volt, egy székely származású, következetes katonaember, aki készen állt hazája védelmére. (Ezt ifjúkorában a törökkel megvívott bátor harcai során számtalanszor bizonyította.) Nem volt kegyetlenebb korának más vezetőinél, inkább maga a korszak volt kegyetlen. Dózsa története azon a ponton vált megosztóvá, amikor választásra kényszerült: vagy a benne vakon megbízó, kiszolgáltatott és becsapott parasztság élére áll, vagy megmarad a király és a főnemesség hűségén és megtagadja sajátjait. Dózsa döntött, és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy  a 7 évtizeddel korábbi, 1437 -es kolozsmonostori egyezményhez hasonló szerződést harcol ki a parasztság számára. (Abban a korban pedig bármi "kiharcolása" csak erőszakkal volt lehetséges.) A cél reálisnak tűnt, megvalósulása esetén a magyar jobbágyok életkörülményei jelentősen javultak volna. Csapatai valóban kifosztottak számtalan főnemesi házat, de semmivel nem követtek el több kegyetlenséget, mint a korszakban bármely más harci esemény, vagy háború során. Viszont vereségük után a nemesség bosszúja valóban véres módon zajlott. Petőfi a maga forradalmi módján átérezte Dózsa történelmi szerepének jelentőségét, az ő szemében Dózsa soha nem a fosztogató, öncélú rabló alakjaként jelent meg. Dózsa szélsőséges ábrázolása – marxista idealizálása és kegyetlen bűnözőnek való beállítása – egyaránt túlzó. Meg kellene maradnunk valahol középen, az objektivitás talaján, ahol a Dózsát illető igazság talán inkább a Petőfi által megfogalmazott pozitív figura valóságában található meg!

Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Harmat Árpád Péter

 

Felhasznált kortárs források:

  • Verancsics Antal (1504-1573) történetíró, esztergomi érsek, bíboros. Pályája kezdetén pécsi megyéspüspök, majd Szapolyai, és Fráter György diplomatája.
  • Szerémi György (1490-1548) II. Lajos, Szapolyai, majd János Zsigmond udvari papja (udvari káplán). Verancsics bátorítására írja meg
  • Epistola de perditione regni Hungarorum, vagyis a Levél Magyaror-szág romlásáról című művét az 1456-1543 közti időszakról.
  • Taurinus István (1480-1591) Bakócz Tamás titkára, majd gyula-fehérvári kanonok. Bécsben jelentette meg 1519-ben egyetlen műVét: Stauromachia, id est cruciatorum servile bellum (Kereszteshá-ború, avagy a keresztesek rabszolgaháborúja)

Feldolgozások:

  • Horváth Mihály (1809-1878) Az 1514.-i pórlázadás, annak okai s következményei 1841)
  • Márki Sándor (1853-1925): Dósa György és forradalma (1883)
  • Hegedüs Géza (1912-1999): Így élt Dózsa György (1972)
  • Féja Géza (1900-1978): Dózsa György történelmi tanulmány (1939) 

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------