Források a magyar őstörténet korszakához

Források a magyar őstörténet korszakához

/Kapcsolódó cikkünk: Magyar őstörténet és honfoglalás/

/Harmat Árpád Péter/

 

Népünk Honfoglalás előtti történetét nevezzük röviden őstörténetnek, mely néppé válásunktól egészen honfoglaló harcaink befejezéséig, azaz a pozsonyi csatáig (907) terjed. A jelzett korszakba illeszkedik a kalandozások kora, melynek első szakasza még az őstörténeti időkbe nyúlik vissza, második periódusa pedig a pozsonyi csata utáni több mint hat évtizedet öleli fel, 970-ig. Ha a magyar őstörténeti időket vizsgáljuk, akkor rögtön szembetalálkozunk azzal a súlyos problémával, hogy nagyon kevés forrás segít bennünket a bizonyítható tények összegyűjtésében. Ennek legfőbb oka pedig az, hogy a magyarság olyan földrajzi területen formálódott néppé, amelyet sajnos nem határoltak magas kultúrájú, írásbeliséget használó népek és birodalmak. (Ezen térség meghatározása a mai napig bizonytalan.) Így korai történetünkről nincsenek írott emlékeink, csupán régészeti, nyelvi és néprajzi források segítenek bennünket az események rekonstruálásában. Később viszont, amikor a magyar törzsek megindultak Európa irányába, és a magas civilizációjú társadalmak közelébe értek (pl. Bagdadi kalifátus, Bizánci Birodalom, ruszin fejedelemségek) felfigyeltek ránk ezen kultúrák, és írott források kezdték dokumentálni szokásainkat, megjelenésünket és vándorlásunkat. Sajnos ez csak 830 körül következett be, így nagyjából innentől dokumentálható a magyar őstörténet.

1.) Bizánci források:

Írott forrásaink közül hitelesség szempontjából a legrangosabb helyet a bizánci írások foglalják el. Ide tartozik VI. (Bölcs) Leo (ur.: 886-912) 904 körül keletkezett Taktika, és VII. (Bíborban született) Konstantin (ur.: 912-959) 954-re befejezett De Administrando Imperio című műve. Ez utóbbi munkának, - melynek magyarra fordított címe „A birodalom kormányzásáról” - a 38, 39, 40 és 41. számú fejezetei kifejezetten a magyarokról szólnak. Idézet a 38. fejezetből: „ … a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem apja Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tisztségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s etttől fogva mindmáig ennek a nemzettségéből lesz Turkia fejedelme.” Ugyancsak fontos információkat, például törzsneveinket is a DAI egyik fejezetéből tudjuk, mégpedig a 40. fejezetből: „ … Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtgyarmaté, ötödik a Tarjáné, hatodik a Jenehé, hetedik a Keri, nyolcadik Keszi. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le.

2.) Muszlim források:

Az írott források második csoportját a muszlim történetírók munkái alkotják. Az arab, perzsa, türk történetírók közül ki kell emelnünk a következőket: Al-Balhi, Isztakri, Ibn-Haukál, Ibn-Ruszta, Dzsajhani, Gardézi, Tabari, és Maszudi. Többségük a ma Iránhoz tartozó – 821 és 873 közt fennálló - muszlim vallású Horászán emírségben élte életét. Ezen emírség, - mely fejlett írásbeliségével a Közép-ázsiai régió legfejlettebb állama volt – több nagy utazónak és kutatónak adott otthont, akik számtalan írást hagytak hátra a magyar törzseiről és azok szokásairól. Az emírség a hatalmas Bagdadi Kalifátus részét képezte, csak úgy mint utódjai, a Számánida és Gaznavida Birodalmak 900 és 1186 közt.)

3.) Orosz évkönyvek

A bizánci és muszlim írásokon kívül őstörténetünk kutatásakor harmadik helyen az orosz évkönyveket említhetjük. Az Ipatyjev-évkönyv részét képező Poveszty vremennih let (közismert rövidítéssel: PVL) illetve a szintén az Ipatyjev krónikacsaládhoz tartozó Kijevi évkönyv is több helyen említi a magyarokat.

4.) Német évkönyvek

Forrásaink felsorolása nem volna teljes a német kolostorok által honfoglalásunk korában írt évkönyvek – Szent Bertin, Fuldai és Salzburgi évkönyv – megemlítése nélkül.

5.) Konstantin és Metód legendái

Kicsit részletesebben kell szólnunk a Konstantin és Metód legendákról. A Konstantin legenda írója Szent Cirill bizánci filozófus, hittérítő, nyelvtudós, a szláv írás megalkotója volt. Konstantin (a Cirill nevet nem sokkal halála előtt vette fel) a 860-as esztendőben testvérével, Metóddal együtt császári utasításra utazott a kazárok földjére. Küldetésük elsősorban a keresztény tanokat terjesztése volt, ám közben Herszónban (Krim félsziget, Szevasztopol mellett) felkutatták Szent Kelemen vértanú földi maradványait is. Eközben találkoztak a kazárokkal szövetségben álló magyarokkal, akik ugyan először rájuk támadtak, ám később mégis meghallgatták térítő beszédét, és ígéretet is tettek a megtérésre. „ … midőn az első órában imáját mondta, rátámadtak az ugrok, farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni … ám isteni parancsolatra megszelídültek és hajlongani kezdtek előtte …

Metód a magyarok honfoglalása előtt 870 körül Pannónia püspöke és Moravia érseke volt. Ebben a minőségében 881 körül találkozott Árpád fejedelemmel a morva főváros közelében, amikor a magyar törzsek Szvatopluk fejedelem szövetségeseként vonultak a frankok ellen. „ … uralkodóhoz méltóan tisztelettel fogadta .. és elbeszélgetvén vele (Metóddal) úgy, ahogy két ilyen férfiúnak társalogni illik … elbocsátotta, mondván neki: emlékezz meg rólam, tisztelendő atyám, szent imáidban mindenkor.”

6.) György barát folytatójának krónikája (948)

Georgius monachus - vagy György barát - bizánci szerzetes volt, aki 842 körül egy krónikát írt a világ történetéről. Később egy ismeretlen bizánci személy folytatta krónikáját, melyben értékes leírásokat készített a magyarokról. A munka 948 körül keletkezhetett – legalábbis ekkor ér véget az elbeszélés. A szerző leírásaihoz felhasználta a konstantinápolyi városi évkönyvet és kortárs tanúk beszámolóit is. Legfontosabb része a Bizánci Birodalom követei és Árpád vezér közti tárgyalásokat mutatja be, melyek eredményeképp a magyarok szövetségre léptek Bizánccal és 894-ben megtámadták a Bolgár Birodalmat.

„ … Niketas elment, találkozott azok fejeivel, Árpáddal és Kusanesszal, és miután megállapodtak egymással a támadást illetőleg, és kezeseket is kapott, visszajött a császárhoz. A császár meg viszont elküldte a tengeren át Eustathios patrokiost, a hajóhad drungariosát, szárazföldön pedig elküldte Nikephoros Phokas patrokiost és domestikost a tartományi hadakkal. És benyomultak egészen Bulgáriáig. … A türkök tehát átkeltek, és mialatt Symeon Phokas seregével volt elfoglalva, egész Bulgáriát leigázták.”

7.) Anonymus: Gesta Hungarórum (1210)

Az Gesta Hungarórum írója Anonymus, aki magát P. mesternek hívta („P. dictus magister”) valójában egy ismeretlen személy volt. Vélhetően III. Béla jegyzőjeként készítette el főművét, nagyjából 1210 körül. Történész kutatások szerint Anonymus egy magyar arisztokrata lehetett, aki a Felső-Tiszavidékről származott, és az itt birtokos Abákhoz szoros kapcsolat fűzte. Iskolai tanulmányait Nyugat-Európában, valószínűleg Párizsban végezte és ott ismerkedett meg a regényes Gesta újszerű műfajával, melyet mintául vett a magyar honfoglalás-történet megírásához. Műve a honfoglalástól a Szent István koráig tartó időszakot öleli fel.

Mivel maga a gesta műfaj inkább irodalmi igényű elbeszélés, mint forrásanyagként használható történeti írás, a Gesta Hungarorum is fenntartásokkal kezelendő alkotás. Ugyanakkor Anonymus értékes hagyományanyagot őrzött meg művében a magyar nemesi nemzetségek múltjából, továbbá hivatkozik a magyar történelmi népköltészetre, regös-énekekre is. Az anonymusi Gesta Hungarorum vélhetően korábbi hazai feljegyzések és egyéb források alapján összeállított mű. Anonymus a magyarokat a hunok rokonainak tartotta, akiknek a rómaiak szerződéssel adták át a tartomány keleti sávját, Valeriát. A geszta nyomán terjedt el a köztudatban a Turul-monda, Vereckei-hágón át történő bejövetel, a hét vezér közismert névsora (Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm), a vérszerződés, a pusztaszeri gyűlés, Zalán vezér menekülése.

Idézet: „ … a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is a végső nemzedékig Álmost, Ügyek fiát, és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak … a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért - pogány szokás szerint - saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.”

A Gesta Hungarorum 1754-ig kallódott, ám ekkor Kollár Ádám megtalálta a Habsburgok könyvtárában. Egyetlen, 13. századi példánya az Országos Széchényi Könyvtárban található. A latinul írt művet Lethenyey István pécsi kanonok (1791), Mándy István (1799) és Szabó Károly (1860) fordították magyarra. Művének korai kiadása Mátyás Flóriántól való.

8.) Rogerius: Siralmas ének (1243 körül)

A honfoglalás kora előtti időkből származó források közül az egyik legfontosabb, Rogerius mester, itáliai származású váradi kanonok írása mely épp a tatárjárás idején keletkezett. A mester Sopronban írta meg a magyarországi tatárjárásnak, különösen pedig saját bujdosásának történetét Carmen miserabile (Siralmas Ének) címen, amelyet régi pártfogójának, Toletanus János paesti püspöknek ajánlott. Művét először Pruisz János váradi püspök nyomatta ki Thuróczi János krónikája 1488. évi brünni kiadása függelékéül, de még azon évben megjelent a Thuróczinak augsburgi kiadásában is.

9.) Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum (1283)

A középkori magyar források sorában harmadik helyen kell megemlítenünk Kézai Simonnak, IV. László udvari papjának írását, mely 1282-83 táján íródott, és magyarra fordított címe: „A hunok és a magyarok cselekedetei” Munkája – mely forrásértékét tekintve nem tartozik a legmegbízhatóbb, és más források által is igazolható anyagok közé – a hun-magyar rokonságot vallók Anonymus utáni második legfőbb hivatkozási alapja. Kézai ugyanis a hunokkal hozta kapcsolatba a székelyeket, s azt írta, hogy az Attila halála után annak fiai (Csaba és Aladár) testvérháborújában Csaba oldalán vereséget szenvedtek, s Csigla mezején várakoztak Árpádnak és népének megérkezéséig. Itt változtatták meg nevüket és vették fel a székely megnevezést. Kézai Simon saját vallomása szerint művét olasz, francia és német krónikákból állította össze, azonban ezeknél sokkal szabadabban használta a már forgalomban levő magyar krónikákat (elsősorban Anonymus írását.)

Két könyvből álló műve Hunor és Magor híres történetével, a hunok és magyarok közös eredetének elbeszélésével kezdődik. Az első könyvben a hunoknak Attila haláláig és birodalmuk felbomlásáig, a másodikban pedig a magyaroknak a bejövetelüktől 1280-ig terjedő történetével foglalkozott. Krónikáját először Bécsben 1782-ben adták ki, másodszor – javítva – Budán ugyanazon évben Horányi Elek, harmadszor szintén Budán 1833-ban Podhradszky József, negyedszer St. Gallenben 1849-ben Endlicher István László adta ki Monumentáiban, ötödször Mátyás Flórián, és magyarul Szabó Károly adta ki Pesten, 1862-ben. Idézet a műből: „ … Menróth Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak …”

A gesta így ír Attiláról a hunok királyáról: „ … A húnok római módra Ethelét (Attilát) teszik magok fölé királylyá; ki is testvérét Budát a Tiszától a Don vizéig különféle idegen nemzetek fejedelmévé és birájává tette. Maga pedig alattvalóival magát húnok királyának, világ félelmének, isten ostorának neveztette …”

Az Attila halála utáni eseménysorban említi meg a székelyeket, a hunok leszármazottjaként:  „Azt hitték, hogy majd utána (Attila után) valamellyik fia uralkodik de a húnok községe pártokra szakada … a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala … kettejök közt a dolog háborúra kerül. Csaba hadát ugy legyőzik … a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyeknek nevezték”

10.) A pozsonyi évkönyv (1203)

Az egyetlen ránk maradt magyarországi évkönyv, mely Székesfehérvárott íródott és a 997 és 1203 közti évek eseményeit rögzíti. Imre királyunk felesége a királya halálakor – Pozsonyba való menekülése közben - magával vitte a királyi levéltárat, közte a Pozsonyi évkönyvvel. Itt az úgynevezett Pray kódexbe kötötték. A kódex 1813-ig a pozsonyi káptalan birtokában volt, azóta az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. A Pozsonyi Évkönyv számtalan értékes feljegyzést tartalmaz, például Gellértet 1030-ban történő püspökké szentelése, vagy Eufroszina királyné fogsága más forrásokban nem található meg. Bizonyos részei nagy valószínűséggel az elveszett Pannonhalmi Évkönyv szövegét hagyományozták ránk, de az évkönyv, más helyeken szövegszerű megfeleléseket mutat a 14. századi krónikakompozícióval is.

11.) István király intelmei Imre herceghez (1027)

Szent István királyunk fiához, a trónörökös Imre herceghez intézett tanácsait tartalmazó latin nyelvű munka. Eredeti címe: „Erkölcsök oktatása” volt. Lejegyzője nem István király volt, hisz feltehetőleg ő maga nem tudott írni olvasni, hanem egy bizonyos Tankmar nevű bencés szerzetes írta le a István tollba mondott gondolatait. Tankmar 1018-ban indult el Magyarországra egy német kolostorból (Hildeshejmből), majd később ide is tért vissza. Leginkább a bencés regula, a 10-es egység érvényesülése és az elzászi királytükröket idéző szellemisége valószínűsíti, hogy valóban Tankmar jegyezte le az intelmeket. Bár más történészeknél felmerül még Asrik, Asztrik érsek (Anasztáz) neve is.

Főbb részei:

I. A katolikus hit megőrzéséről
"Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre."
István az apostoli hit őrzésére, az alattvalóknak való példamutatásra, az eretnekségről való elfordulása szólítja fel fiát. Arra is figyelmezteti őt, hogy a hitet csakis jó cselekedetekkel lehet teljessé tenni.

II. Az egyházi rend becsben tartásáról
"A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet, az egyház, melynek első ízben a mi fejünk, tudniillik Krisztus vetette el magját, majd az ő tagjai, vagyis az apostolok és szent atyák ültették át, meggyökereztették erősen, s elterjesztették az egész földkerekségen."
A szentegyházat védelmezni kell naponta megújuló szorgalommal, hogy növekedjen és ne fogyatkozzon, hiszen aki az egyházat csorbítja, az Krisztus testét csonkítja, és ezért büntetést érdemel.

III. A főpapoknak kijáró tiszteletről
"A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre, kedves fiam, ők legyenek főembereid, úgy vigyázz a főpapokra, mint a szemed világára."
Isten felkentjeit tiszteletnek és megbecsülésnek kell öveznie, nem lehet őket hamis vádakkal bemocskolni és nyilvánosság elé hurcolni, mert csak így lehet Istentől áldott az uralkodás. A bűnbe eső papokat négyszer kell emlékeztetniük vétkeikre, majd ha ezután sem hallgatnak, akkor kell jelenteni az egyháznak.

IV. A főemberek és vitézek tiszteletéről
"Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói."
Felhívja Imre figyelmét arra, hogy a főemberek és vitézek, katonák nem hajthatók szolgasorba. Békével kell uralkodni, mert a gőg bárkit letaszíthat a trónról, és a vitézek ereje is megfoszthat trónjától egy gyűlölködő királyt.

V. Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról
"A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása."
Az apró ügyek feletti ítélkezés a bírák feladata, a nagyszabású ügyekben azonban türelemmel és irgalommal kell ítélkezni.

VI. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról
"A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy' méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén."
István Róma példáját hozza fel, aki azáltal vált dicsőbbé, mert "sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról". Az idegenek különböző nyelveket, szokásokat és fegyvereket hoztak magukkal és ezzel elrettentették az ellenséget és emelték az udvar fényét. Mert gyenge az az ország, melynek csak egy nyelve és szokása van. Ezért István arra ösztönzi fiát, hogy gyámolítsa a jövevényeket (…"Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.".

VII. A tanács súlyáról
"A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igény. A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat."
Figyelmezteti Imrét, hogy a tanácsnak nagy hatalma van, ezért csak a legbölcsebb és legtekintélyesebb emberekből lehet összeállítani. Ifjaknak is helyet ad a tanácsban, de az ő javaslataikat felül kell vizsgálni a bölcsekkel.

VIII. A fiak kövessék az elődöket
"Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni."
Az isteni törvényeket veti az meg, ki őseit veszi semmibe. István az engedetlenséget a pestishez hasonlítja, és felszólítja fiát, hogy sohase veszítse szem elől az általa hozott törvényeket és feltétel nélkül kövesse szokásait.

IX. Az imádság megtartásáról
"Az imádság megtartása a királyi üdvösség legnagyobb járuléka, ezért a királyi méltóság kilencedik regulájában pendül meg. A folytonos imádkozás: a bűnöktől megtisztulás és feloldozás."
Az ősi imákat ajánlja Imre figyelmébe, mert csak ezek által válhat nagy királlyá. Inti továbbá, hogy imádkozzon a tétlenség, a tudatlanság ellen és az erény elnyerésért, valamint azért, hogy legyőzhesse ellenségeit, és békében élhessen.

X. A kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről
"Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a Királyok Királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. "
Kéri, megparancsolja fiának, hogy gyakorolja a kegyességet, az irgalmasságot, a türelmet, az erőt, az alázatosságot, a mértékletességet, a szerénységet, a becsületességet és szemérmességet.

12.) Szent Istvánról írt legendák (1080-1100)

Szent István 1083-ban történt szentté avatásához kapcsolódóan - azt megelőzően, illetve azt követően - három legenda is született: nagy legenda, kis legenda, Hartvik püspök legendája. Szent István legendái közül időben legkorábban az ún. nagyobbik (értsd: hosszabb) legenda született. Ennek keletkezési idejét a legvalószínűbben az 1083. évi szentté avatást megelőző néhány évre tehetjük, van azonban olyan vélemény is, amely szerint Könyves Kálmán király idején (1095-1116) íródott. A legenda szerzője valószínűleg bencés szerzetes lehetett, ezen belül felmerült pécsváradi, pannonhalmi és székesfehérvári illetősége is. Akárki volt is e munka szerzője, a legendához minden bizonnyal felhasználta egyrészt a bencés vonatkozású írott forrásokat (pl. bencés regula), de ismerte Szent István intelmeit és törvényeit, illetve talán a magyar krónika ősváltozatát is. A nagyobbik legenda Szent Istvánt mint aszketikus állam- és egyházszervező szentet mutatja be, aki jóságos, népe valódi atyja és alázatos (húsvét előtt szegények lábát mossa). Ám viszonylag kevés csodás eseményt ír le. A legenda irodalmi megformáltságát, kidolgozottságát sok kritika érte, szövege Hartvik püspök legendaszerkesztményében élt tovább, annak elkészülte után az eredeti szövegváltozatot nem használták. Jelenleg négy kézirata létezik, valamennyi cisztercita másolók műve.

A kisebbik legenda valószínűleg Szent László halála után (1095) keletkezhetett, ugyanis felhasználta a nagyobbik legendát, annak mintegy rövidített változataként készült el, ugyanakkor viszont Hartvik püspök legendaszerkesztménye a kisebbik legendát használta fel, ezért a kisebbik legenda a nagyobbik és a Hartvik-féle változat között készülhetett. Ezen kívül korjelző szerepű, hogy a kisebbik legenda László királyt (1077-1095) már halottként említi, így keletkezését Kálmán király uralkodásának idejére tehetjük. Szerzője ugyancsak bencés szerzetes lehetett, aki azonban - a nagyobbik legenda szerzőjével ellentétben - valószínűleg nem kolostori környezetben (pl. a sokak által a legenda keletkezési helyének tartott Pannonhalmán), hanem a király udvarában élhetett. A műből kiérződik a szerző klasszikus műveltsége (kétszer is idézi Horatiust), ám ami ennél is fontosabb, hogy elődjéhez képest sokkal reálisabb képet fest első királyunkról. Istvánt az egyházi irodalomra és a legenda műfajára jellemző toposzoktól mentesen, nagyon is világi uralkodóként, dinamikus és határozott személyiségként mutatja be. Nem hallgatja el István keménykezű ítéleteit, a királyt szigorú de igazságos bíróként festi le. A szerző ezzel mintegy megindokolja, megmagyarázza és legitimálja is a belső harcokat folytató Kálmán szigorúságát, hisz saját korának uralkodóját a nagy István királyhoz hasonlítja. (Magyarán: Kálmán szigorúsága dicséretes, hisz nagy elődje István is az volt.) Mindezek mellett tényanyagát, információit tekintve is pontosabb és részletesebb képet ad István életéről. A kisebbik legenda a nagyobbik legenda sorsában osztozott: Hartvik püspök munkája teljességgel háttérbe szorította. Szent István legkésőbb készült és a középkorban gyakorlatilag hivatalosnak tekintett életrajzának megírása Hartvik püspök nevéhez fűződik.

A Hartvik püspök legendája úgy keletkezett, hogy Kálmán arra utasította a Győri püspökséget, hogy ötvözze egységes egésszé a másik két István legendát, de közben bővítse is ki olyan módon, hogy az Kálmán érdekeit is szolgálja. Hartvik püspök munkájának különös értéket ad, hogy szerzője a kor kiváló műveltségű stílusművésze volt, aki a Könyves Kálmán udvarában a 12. század elején kialakult szellemi pezsgés egyik meghatározó alakjává vált. Széleskörű műveltségének alapjait minden bizonnyal Nyugat-Európában szerezte (a hersfeldi kolostorban még a 11. században is hatott a Karoling-reneszánsz virágzása), klasszikus irodalmi tudása mellett érzékelhető a legjelentősebb nyugati egyházi művek, illetve a VII. Gergely-féle pápai reformmal szemben álló, császárpárti egyháziak írásainak hatása. A Hartvik-legenda az egész középkoron át - a korábbi életrajzokat háttérbe szorítva - I. István hivatalos életrajzának számított, ezt használták fel a liturgiában és a breviáriumok elkészítésénél is, sőt a 14. századtól Magyarországon jogforrásként is hivatkoztak rá. A legenda szerint a magyar koronát a pápa (II. Szilveszter) eredetileg Boleslav lengyel királynak szánta, ám előző esti álmában Isteni sugallatot kapott, mely szerint a koronát a másnap eléje járuló nép követeinek kellett adnia. Így a legenda szerint a korona révén István és utána minden magyar király, így természetesen Kálmán is, közvetlenül Istentől (és nem a pápától) nyerte hatalmát, vagyis mindannyian apostoli királyok. 1100 körül történelmi aktualitást nyert a leírás, mivel akkoriban zajlottak Európában az invesztitúra háborúk, és Kálmán a pápa oldalán, míg lázadó öccse Álmos a császár oldalán állt.

13.) Budai Krónika (1095-1358)

A Budai Krónika Kálti Márk XIV. században élt fehérvári őrkanonok által összeszerkesztett Chronica Hungarorum –nak képezi a részét. Másik elnevezése: XIV. századi krónikakompozíció. (Krónika kutatóink: Fejérpataki László, Domanovszki Sándor, Horváth János, Kristó Gyula, Gerics Jóüzsef.) A Chronica Hungarorum –ot a kanonok 1358 májusában kezdte összerendezni, ám a szigorú ferences szerénységet komolyan véve, végig nem nevezte néven önmagát a krónikagyűjtemény összeállítójaként. Az utókor mégis őt tekinti a munka végrehajtójának, mivel egy másik forrás – Baranyai Decsi János Siralmas magyar krónikája - többször megemlít egy bizonyos Márkot, aki nem humanistaként (akkori szóhasználatban barbárként) fontos írásokat rögzített. A mai kutatások pedig bebizonyították, hogy 1358-ban valóban volt egy Márk nevű pap az uralkodói udvarban, méghozzá Kálti Márk, aki székesfehérvári prépostként, majd az óbudai káptalan őreként és a királynő udvari papjaként tevékenykedett. Ilyen minőségében természetesen hozzáférhetett a királyi levéltárhoz, mely elengedhetetlen volt a Magyar Krónika összeállításához.

A gyűjtemény másik része a Képes Krónika (vagy Bécsi Krónika). A két rész 5-5 kódexből áll. A Budai Krónika a magyarokat Noé megátkozott fiától, Kántól eredezteti azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a magyarok pogány múltját tagadva összemossa népünk eredetét a többi keresztény néppel. A krónika nyelvezetében érezhető, hogy az író a pogány őshazát visszataszítónak próbálja beállítani (hideg, ködös, zord, hatalmas békákkal és szörnyekkel) és hangsúlyozza, hogy a szebb vidékekre a szentlélek vezette a magyarokat. A krónikát feltételezhetően valamikor 1095 és 1099 közt kezdhették el lejegyezni, mert az írásból kiderül, hogy a szerző még látott pogány magyarokat, vagy beszélt olyannal, aki találkozott velük. Szent László és Könyves Kálmán idején még voltak pogányok, hisz törvények is születtek ellenük. Amellett segít a datálásban az is, hogy élő személyként említ meg egy bizonyos Koppány püspököt, aki feltételezhetően azonos azzal a főpappal, aki István seregparancsnokának Vecellin lovagnak volt az unokája, és egy kunok elleni csatában esett el 1099-ben. (Ebből tudható, hogy 1099 előtt kezdődhetett a krónika megírása.)

A Budai Krónika második lejegyzője II. István idején 1116 és 1131 közt folytatta az események lejegyzését, vélhetően udvari történetíróként. Később újra egy ismeretlen szerző bukkant fel, aki Vak Béla megkoronázásától egészen III. Béláig, azaz 1131 és 1172 közti négy évtizedről értekezett. Az ő személye azért volt különleges, mert éppen az Árpád-ház két ágának (Kálmán-ág és Álmos-ág) harca idején készítette művét. Ebben a harcban végül az Álmos ág győzött (bár közben ellenfelei megvakíttatták az ifjú uralkodót) A krónika írója, a korszak történéseihez igazodott, amikor az Álmos ágat dicsőítette és Kálmánt illetve fiát II. István negatív képben ábrázolta. A leírásban Kálmán púpos, szőrös, dadogó, harcra alkalmatlan, míg Álmos igazi dalia. Vak Béla fiát II. Gézát jó hadvezérnek nevezi, aki dicsőségese harcolt hat orosz hadjáratban. A krónika ezen szakasza kiemelten foglalkozik a Vak Béla unokája III. István és apja testvérei közt dúló trónharcról, melyben az ifjú István tudott győzni. III. Bélát illetően egy idealizált képet láthatunk, melyben egyértelmű a párhuzamállítás szándéka Szent Lászlóval. Ekkoriban zajlott László király szentté avatása (1192) így népszerűsége Szent Istvánéval vekekedett

Fontos és érdekes írója a krónika következő szakaszának az 1162 és 1270 közti évszázadra vonatkozóan egy bizonyos Ákos mester, aki minden bizonnyal az 1270 és 1272 közt uralkodott V. Istvánnak volt az udvari történetírója. Ákos az őshazáról is említést teszt, kifejezetten szép vidéknek beállítva a magyarok szállásterületeit. A honfoglalást az előkelők érdemének tulajdonítja, ami jelzi, hogy sorainak lejegyzése idején a tartományúri hatalom már jelentősnek számított. A Budai Krónikát összerendező Kálti Márk az 1162 és 1270 közti időszakra vonatkozó résznél Ákos mester mellett felhasználta egy bizonyos 1370-ben meghalt Mügeln (Müglin) Henrik nevű szász író munkáit is. A krónika ezen szakasza mégis szűkszavú, sokszor csak azt rögzíti, hogy melyik magyar király mikor uralkodott és hol temették el. III. Bélát görög Bélának nevezi, utalva arra, hogy Bizáncban nevelkedett, és kiemeli, hogy szigorúan üldöztette a tolvajokat. A Budai Krónika következő fejezetét Károly Róbert egyik ferences rendi udvari szerzetese rögzítette 1332-körül. Feltehetően a budai ferences rendház tagja volt, mivel részletes beszámolót tudott írni a Buda ellen támadó Csák Mátéról, Aba Amádéról és Borsa Kopaszról. Leírásaiban írt Károly Róbert külső riválisairól Vencelről és Wittelsbac Ottóról, illetve a belső ellenfeleiről a kiskirályokról. Kissé idealizálta Károly Róbertet amikor kiemelte uralkodásában a jók megjutalmazását és a bűnösök megbüntetését és legfőbb erényének az igazságosságot tartotta. A krónikaszöveg 1332-ig folyamatos, ám ennél az évnél váratlanul, egy mondat közepénél elakad. Mindebből feltehető a szerző a szerző hirtelen halála.

14.) Képes Krónika (1360)

A Képes krónika a Chronica Hungarorum másik nagy részét képezi, szinte latin nyelven megírva, és öt kódexből összeállítva. Jelenleg a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban őrzik Clmae 404. jelzeten. Körülbelül 1360 körül készülhetett Nagy Lajos budai udvarában, szerzője feltehetően Kálti Márk. A szöveg elejétől végig egy kéz írása, kalligrafikus könyvírás, minden valószínűség szerint magyar másoló munkája. Feltételezhetően egy magyar kódexfestő műhelyben készülhetett, szakértők szerint stílusa a XIV. századi Hertul fia Miklós kezemunkáját idézi. A Budai Krónikánál díszesebb (innen a neve) ám az ábrázolások történethűsége sokszor problémás, hiszen például a 9. és 10. századi honfoglalókat 14. századi viseletben mutatja be.

A Képes Krónika másik neve Bécsi Krónika, mert a XVI. századtól kezdve hosszú évszázadokon keresztül Bécsben őrizték, és csak az 1932-ben megkötött velencei kultúregyezmény eredményeként, került vissza Magyarországra. Megírása után Nagy Lajos legidősebb lányának, Katalinnak a hozományául akarta átadni leendő vejének, Orleansi Lajosnak. Csakhogy Katalin korán meghalt, így a nászajándéknak szánt krónika Zsigmond, majd Mátyás udvarában maradt egészen 1490-ig. Ekkor Barankovics György szerb despotához került, a XVI századtól pedig a bécsi Udvari (majd Osztrák Nemzeti) Könyvtár állományába tartozott. A krónika a XI. század végétől a XIV. század közepéig dolgozza fel történelmünket.

Törzsanyaga 75 (kis)fólió pergamen (kb. 300×210 mm), amik elé egy, mögé harmincegy papírlapot kötöttek. Kötése 16. századi papírtáblás fehér bőr, vaknyomásos díszítéssel. Az első pergamenlap üres, a második a címlap. A szöveg a 74. fólión megszakad. Beosztása kéthasábos, teljes szövegtükör esetén 33 soros. 147 miniatúra díszíti: tíz nagyobb kép az írástükör, huszonkilenc a hasáb szélességében, négy kisebb a lap alján, kerek medalionformában, 99 iniciáléba foglalva és 5 iniciálé kép nélkül. Ezen kívül 82 lapon található lapszéldísz.

15.) Lajos király krónikája (Chronicon de ludovico rege, 1380)

A krónika írója Tótsolymosi Apród János (vagy Küküllei János) 1320 táján született köznemes volt, aki kezdetben aradi és egri olvasókanonok, később 1353-ban zágrábi és székesfehérvári kanonokság tulajdonosa, s haláláig erdélyi kanonok és küküllei főesperes lett. (Két ízben esztergomi érseki helynök is volt.) Apja még Károly Róbertnek volt apródja, majd megbecsült udvari nemese. Fia Nagy Lajos gyóntatójaként került a király bizalmába, és indulhatott el az egyházi karrier útján, miközben az uralkodó 1358-tól különös káplánjává, s kancelláriájában vezetőjegyzővé tette. Művéhez felhasználta saját tapasztalatait, a különböző korabeli beszámolókat és kancelláriai okleveleket. A bevezetőben Zsigmond királyhoz címezve mondatait, a lovagkort eszményítette, mely a Lajos halála utáni évek politikai zűrzavarában idealizált korszakként kerül bemutatásra. Műve első része (25 fejezet) az 1360 és 1365 közti évekről szólnak – főleg a két nápolyi hadjáratot bemutatva - míg a második rész 30 fejezete az 1382 utáni eseményeket részletezi, kitérve a király erényeire és életrajzára. Megemlíti Lajos király sikeres szerelmi házasságát Boszniai Erzsébettel, és leírja – idealizálás nélkül – Nagy Lajos külsejét is. Nagy terjedelemben esik szó a kolostoralapításokról, a boszniai bogumilok elleni harcról és a zsidók kiűzetéséről is. A Chronicon de ludovico rege az első világi életrajz a középkori magyar irodalomban.

16.) Chronica Hungarorum II. (Hess Andrástól, 1473)

Hess András 1473-ban elkészített munkája azonos nevet visel Kálti Márk 1358-as művével, ám terjedelme sokkal rövidebb. Abból a célból készült, hogy az 1382-ben véget érő Lajos király krónikája és az 1473-ban kezdődő Thuroczi krónika közti 91 esztendős „lyukat”, vagyis feldolgozatlan időszakot kitöltse. Hess András német származású volt, scriptorként működhetett Rómában, ahol megismerte és megtanulta a nyomdászmesterséget. Karai László budai prépost, alkancellár hívására jött Budára, s az ő segítségével alapította Magyarország első nyomdáját 1473-ban. Itt nyomtatta ki a Budai Krónika néven ismert legrégibb magyar nyomtatványt a Chronica Hungarorum –ot. A mű rövid terjedelmű, szinte csak az uralkodókat sorolja fel. A hunokról szóló rész közvetve Kézai Simon Gesta Hungarorumából származik.

17.) Thuróczi-krónika (1488)

Thuróczi János (1435? – 1489?) Felvidéki, Hunyadi párti birtokos köznemesi családban született. Világi emberként jogi pályát futott be: 1465-ben procuratorként, ügyvédként működött a sági premontrei monostornak az országbíró előtti perében. 1467-től országbírói jegyző volt, majd 1470-től a sági hiteleshelyen, 1475-től pedig újra az országbírói hivatalban működött. Később, 1486-ban Drági Tamásnak, a személynöki bíróság vezetőjének lett az ítélőmestere. Hivatali főnökei (Hásságyi László és Drági Tamás) biztatására fogott neki 1480 körül a magyarok régi történetének megírásához. Legelőbb Lorenzo de Monaci 14.-15. századi velencei követ verses műve alapján írta meg II. (Kis) Károly történetét. Ezt követően egy kompilációt (több forrásból álló összedolgozást) készített. Ebben átdolgozta a 14. században keletkezett Képes Krónika és a Budai Krónika szöveghagyományát, főként a szkíták és a hunok történetéről szóló fejezeteket bővítette ki Aeneas Sylvius Piccolomininek és Antoninus firenzei püspöknek a művei alapján, miközben átvizsgálta a korai középkorban keletkezett történeti munkákat is. Ehhez csatolta hozzá a II. Károly-történetet, valamint Küküllei János, küküllői főesperes és királyi alkancellár munkáját I. Lajos királyról. Az 1386-1470 közötti esztendők történéseit ezután önállóan dolgozta fel, így történeti szempontból ez a legjelentősebb rész, s az így létrejött szöveghez végül függelékként hozzácsatolta Rogerius mester Siralmas énekét. A munkában vannak tévedések is, például a Nándorfehérvári diadalt 1457-re tette. Az írásmunka Bécsújhely 1487 augusztus 16-i bevételével ér véget. Művét, amely a Chronica Hungarorum címet viselte, 1488. március 20-án Brünnben és Augsburgban fametszetekkel illusztrálva kinyomatta (a Budai Krónika után ez a második nyomtatásban is megjelent történeti mű, mely a magyarok történetét taglalja). Az első kiadást Drági Tamásnak, a másodikat Mátyás királynak ajánlotta. A kiadást két budai könyvkereskedő, Feger Tibold (Theobald Feger) és Ruem György támogatta, valamint Erhard Ratdolt.

A munka dicséri Mátyást, ám mégis keveset ír róla. Ennek hátterében talán az állt, hogy Mátyást nem szerette a korabeli lakosság, amiért a török elleni harc helyett inkább nyugati hódításokat hajtott végre és ezek fedezésére magas adókat vetett ki. Thuróczi inkább Mátyás apját, Hunyadi Jánost dicsőítette.

Harmat Árpád Péter, 2012 július 19. 

Felhasznált irodalom:

  • Tóth Sándor László: Levédiától a Kárpát-medencéig. Kiadta: JATE, Szeged, 1998
  • Tóth Sándor László előadásai a Szegedi Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2008-ban (személyes jegyzetek, Harmat Árpád Péter)
  • Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet. Balassi Kiadó, BP., 2007
  • Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Balassi Kiadó, Bp., 1993
  • Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Bp., 2003
  • Bánó Attila: 55 meghökkentő eset a magyar történelemből. Athenaeum Kiadó, Bp., 2011
  • Vékony Gábor: Magyar őstörténet - Magyar honfoglalás. Nap Kiadó, Bp., 2002

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------