Az olasz és német egység kialakulása

Az olasz és német egység kialakulása

/Harmat Árpád Péter/

 

A német és olasz lakosságú európai területek politikai berendezkedése egészen a XIX. század elejéig a megosztottság, a különállás és a széttagoltság állapotát mutatta. Idővel azonban két hercegség, Brandenburg és Savoya, illetve a XIX. század közepén két államférfi Camillo Benso (Cavour grófja) és Ottó von Bismarck (kancellár) az egységtörekvések élére állva végre megteremtették Németországot és Olaszországot. Az egységhez vezető út azonban sok éves nemzetközi konfliktusok és küzdelmek sokaságán vezetett keresztül, mivel mind az olasz, mind a német területek Európa két legjelentősebb nagyhatalmának, a Habsburg Birodalomnak és Franciaországnak a befolyási övezetéhez tartoztak. Nem véletlen tehát, hogy az egységes német és olasz állam megalakulása csakis e két nagyhatalom legyőzésével válhatott valóra.

A német és az olasz egység kialakulása tehát három háború nyomán valósult meg, melyeket Poroszország és az olaszok Ausztria és Franciaország ellen vívtak meg. Az első háborúban 1859 –ben Piemont a franciák támogatásával győzte le Ausztriát. A második háborúban 1866 –ban Poroszország és Ausztria mérte össze erejét az előbbi győzelmével, míg a harmadik háborúban Poroszország és Franciaország harcolt egymással határvitáik miatt. Természetesen mind a német, mind az olasz egység kialakulásához vezető utat sokkal régebbi múltra visszatekintve lehet csak megérteni és vizsgálni.

Itália széttagoltsága a XVI – XVII. században

Itália nem több mint földrajzi fogalom - hangoztatta 1848 előtt Metternich, a Habsburg Birodalom kancellárja. Tulajdonképpen igaza volt, hiszen Itália a Római Birodalom bukása után közel másfélezer éven át a teljes politikai széttagoltság állapotában volt. Területén német, spanyol, francia hódítók osztoztak, virágzó városállamok születtek és tűntek el.

Az újkor kezdetén (XVI. század) északon a Német – Római Birodalommal laza kapcsolatban álló  hercegségek igazgatták önmagukat, középen a pápaság -Róma székhellyel világi hatalommal rendelkező jelentős államot tartott fenn, délen pedig a spanyolok uralma érvényesült a Nápolyi Királyságban. A félszigeten tényleges önállósággal csak a Velencei Köztársaság rendelkezett.  A XVI. században az Itália feletti uralomért a két szomszédos nagyhatalom, a Habsburg Birodalom és a franciák kezdtek versengeni, és a rivalizálás hosszú háborús időszakot vont maga után, mely egészen 1556 –ig a Cateau-Cambrésis-i béke megkötéséig tartott, melyben a franciák (II. Henrik) végleg lemondtak itáliai követeléseikről. Később a XVIII. század elején kirobban Spanyol Örökösödési háború – melyben a Habsburgok és a Bourbonok harcoltak a spanyol trónért – újra átrajzolta Itália képét, hiszen a kompromisszumos Utrechti béke (1713) a spanyol tróntól eleső Habsburgokat itáliai birtokokkal kárpótolta. Így került a Habsburgok kezére a Nápolyi királyság, illetve Németalföld és Milánó.

Az utrcehti béke (1713) Poroszország és Savoya királysággá válása

Az utrechti béke a német és olasz egység szempontjából egyaránt fontos fordulópont volt, hiszen ekkor emelkedett királyi rangra, és nagyhatalmi szintre az a két – addig szinte elhanyagolhatónak tartott – kis európai hercegség, melyek alig 150 évvel később a német és olasz egység megvalósítói lettek. A két állam a Brandenburgi fejedelemség, és Savoyai hercegség volt. Az utrechti béke elismerte a brandenburgi fejedelem királyi rangját, így 1713-tól I. Frigyes Vilmos Poroszország királyaként léphetett fel Európában. (Brandenburg és a porosz hercegség 1657 –től egyetlen a család, a Hohenzollern-dinasztia kezén volt.) Savoya pedig az Utrechti békében kapta meg Lombardia egy részét, Piemont területeit, illetve Szicíliát, melynek élén a savoyai herceget – II. Viktor Amádét – már királyaként ismerte el Európa. Később ugyan a békekötés után 7 évvel a spanyol uralkodó – V. Fülöp – visszaszerezte Szicíliát, de a Hágai béke kárpótolta Savoyát, méghozzá Szardínia odaítélésével. Tehát 1720 –tól megmaradt Savoya királyi rangja, de neve Szárd – Piemonti királysággá változott.

Itália új megosztottsága 1735 és 1815 közt

Az utrechti (1713) majd az azt némileg módosító Hágai (1720) béke után Itália legjelentősebb önálló állama a Szárd-Piemonti királyság lett. Ám a két említett békét tovább módosította az 1735 –ös lengyel örökösödési háború, melynek végén a Bécsi béke (1735) egyes pontjai újra változtattak Itália politikai viszonyain. Ekkor került ugyanis a Bourbonok kezére a Nápolyi Királyság, és ekkor kapták meg a Habsburgok – kárpótlásul – északon Toscanát. Így tehát 1735 –től a napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszusig – Napóleon átmeneti változtatásait leszámítva – Itáliában északon két nagyobb önálló állam létezett: Velence és a Szárd-Piemonti királyság. Rajtuk kívül észak Itáliában több önálló – de erős Habsburg befolyás alatt álló – hercegség  igazgatta önmagát: Milánó, Párma, Genova, Modena, és Lucca (Firenze). Itália közepén továbbra is nagy önállósággal létezett a Pápai Állam, délen pedig a spanyol Bourbonok uralták az egész Nápolyi-Szicíliai kettőskirályságot. (A lengyel örökösödési háborús végén zajló osztozkodásban a spanyol király (V. Fülöp) fia, Károly pármai herceg kapta meg Dél-Itáliát, ám 1759 –től ő lett Spanyolország királya is III. Károly néven, így Spanyolországgal perszonálunióban érvényesült a spanyol-francia uralom  Nápolyi-Szicíliai kettőskirályságban)

A napóleoni háborúk idején 1796-ban Napoléon Bonaparte tábornok seregei elfoglalták Itáliát, és a megszállt területeken a Francia Köztársaság „testvérköztársaságait”, azaz csatlós államokat hozta kétre.

A Bécsi Kongresszus (1815) területrendezése

Az 1814-es Bécsi Kongresszus – melyen a Napóleon legyőző nagyhatalmak (Anglia, Ausztria, Oroszország, Poroszország) kialakították Európa új rendjét - részben helyreállította Itáliában is az 1795-ös, Napóleon előtti állapotokat. Itália így ismét a Habsburg Birodalom és a spanyol Bourbon-ház érdekkörébe került. A Habsburg befolyás azonban tovább növekedett, hiszen egész Lombardia (Milánóval együtt) és Velence is az Osztrák Császársághoz birtokába került. A közép-itáliai kis fejedelemségek, mint a Toszkánai Nagyhercegség, Pármai Hercegség, Modena és Reggio hercegségei szintén osztrák befolyás alá kerültek. Helyreállt a Pápai Állam. A Nápolyi-Szicíliai kettős királyság pedig a továbbra is a Bourbonok spanyol ágának uralma alatt létezett. Velence Ausztriához kerülésével 1815 után Itáliában már csupán egyetlen állam, a Szárd-Piemonti Királyság - röviden „Piemont” - őrizte meg függetlenségét (sőt még terjeszkedni is tudott, Genova bekebelezésével)

Az egységet akarók két tábora

A Bécsi Kongresszus utáni Itáliában rendkívül ellentmondásos helyzet alakult ki, mivel Itália széttagolt és megosztott, ám mélyen függetlenségre és egységre vágyó államcsoporttá változott. Fokozták a problémákat a gazdasági eltérések is, mivel a déli részek sokkal fejletlenebbek voltak, míg északon már kezdett kibontakozni az ipari forradalom.

A külső hatalmaktól való függetlenséget és olasz egységet akaró itáliaiak körében két irányzat jött létre: az egyik a népfelség elve szerint el akarta űzni a feudális dinasztiákat, és önerőből akarta kikiáltani a köztársaságot, ide tartozott Giuseppe Mazzini, és Giuseppe Garibaldi. A másik irányzatot a Piemonti Királyság vezetésével egyetértők alkották, akik Cavour piemonti miniszterelnök mögé felsorakozva azt az elvet vallották, hogy külső segítség kell, és az alkotmányosan uralkodó savoyai dinasztia vezetésével kell egyesíteni Itáliát. Az olaszok nagy többsége végül is -a realitásokat elismerve- a dinasztikus megoldás mögött sorakozott föl.

Az olasz egység kialakulása

Piemont az európai nagyhatalmak számára a XIX. század közepéig jelentéktelen államnak számított, így az egységes Itália megteremtőjeként, és az itáliai államok vezetőjeként sem számíthatott Anglia, vagy Franciaország támogatásra. Ám 1853 –ban egy nemzetközi konfliktus, - a Krími háború – révén mégis a nagyhatalmak figyelmének középpontjába került. Ekkor ugyanis hadaival csatlakozott Franciaországhoz és Angliához a Törökországot jogtalanul megtámadó Oroszország elleni háborúban. A győzelem után a Szárd–Piemonti Királyság elnyerte mindkét nagyhatalom rokonszenvét és támogatását. Ezt kihasználva 1856 végén, a krími háborút lezáró párizsi béketárgyalások során Cavour gróf (piemonti miniszterelnök) titkos politikai találkozót beszélt meg III. Napóleon francia császárral.

A találkozón, melyre 1858 júliusában Plombiersben került sor Camillo Benso (Cavour grófja) kifejtette, hogy hazájának legfőbb célja egész Észak-Itáliát egyesíteni II. Viktor Emánuel piemonti király uralma alatt. A piemonti miniszterelnök azt is elmagyarázta a francia uralkodónak, hogy az Észak-itáliai térséget uraló Osztrák Császárságot hazája egyedül képtelen volna legyőzni, viszont a franciákkal összefogva közös győzelmet arathatnának. (Piemont egymagában mindössze 40 ezer katonát tudott volna szembeállítani a hatalmas több mint 220 ezres osztrák haderővel.) Az osztrák ellenes francia-piemonti szövetség végül 1858 –ban megszületett, de a körülbelül 200 ezres francia katonai támogatás fejében Piemontnak át kellett engednie Franciaországnak Nizza és Savoya városát.

Az uralkodók szövetségét dinasztikus házasságkötéssel is megpecsételték: Napóleon herceg („le prince Napoléon”), azaz Napoléon Joseph Charles Paul Bonaparte tábornok (1822-1891), Jérôme Bonaparte fia, a császár unokafivére, akit a krími háborúban tanúsított gyávaságáért csak „Plon-Plon generálisnak” csúfoltak, 1859. január 30-án feleségül vette Savoyai Mária Klotild szárd királyi hercegnőt (1843-1911), II. Viktor Emánuel király leányát.

Az 1859 –es szárd-francia–osztrák háború

A szárd-francia-osztrák háborút osztrák és német történészek szárd háborúnak (Sardinischer Krieg) nevezik. Az angolszász szakirodalomban francia-osztrák, néha osztrák-szárd háborúként szerepel. Az olasz történészek a nemzeti egységért vívott háborúk sorába helyezve második olasz függetlenségi háborúnak (seconda guerra di indipendenza italiana) nevezik. A francia történészek egyszerűen csak az 1859-es itáliai hadjáratnak (campagne d'Italie) vagy itáliai háborúnak (guerre d’Italie) hívják. Magyarországon az osztrák-francia, vagy piemonti-osztrák-francia háború elnevezés is használatos.

Az 1859-es katonai összecsapások valójában mindössze néhány hónapig tartottak csupán. A francia csapatokat a tehetséges Patrice de Mac-Mahon tábornok, míg az osztrákokat Gyulay Ferenc császári-királyi táborszernagy (1798–1868) illetve személyesen Ferenc József császár vezette. A rövid háború két legnevezetesebb csatáját 1859 júniusában Magenta, majd Solferino mellett vívták, a francia-szárd csapatok óriási győzelmével.

A véres solferinói ütközet után III. Napóleon, aki saját céljait lényegében elérte, tárgyalásokba kezdett Ferenc Józseffel. Megegyezési készségét erősítette, hogy a francia hadsereg emberveszteségei és a hadjárat költségei a vártnál lényegesebben magasabbra rúgtak. Meggyengült hadseregének súlyos kockázatot jelentett volna egy offenzíva az Erődnégyszög (Quadrilatero) ellen, ahol az osztrák haderő elsáncolta magát Mantova, Peschiera del Garda, Legnago és Verona között. III. Napóleon értesült arról is, hogy az osztrák haderő vereségének hírére a Porosz Királyság és a Német Szövetség 350 000 katonát mozgósított. Ha a francia haderő folytatja előnyomulását Ausztria felé, ez a haderő Franciaországot hátbatámadással fenyegette.

Július 12-én - a piemonti fél megkérdezése nélkül - a két császár aláírta a villafrancai fegyverszünetet, amelyben Ausztria csak Lombardiáról mondott le (Franciaország javára), de megtarthatta Venetó tartományt, Velencét és - Cavour nagy csalódására - a stratégiai fontosságú Erődnégyszöget is. Az 1859. november 10-én megkötött zürichi békeszerződés, amit már II. Viktor Emánuel is aláírt, ezt a megegyezést hagyta helyben. Lombardiát, a háború egyetlen gyümölcsét Franciaország átengedte a Szárd-Piemonti Királyságnak, cserébe - a szövetségi szerződés értelmében - megszerezte Savoyát és a Nizzai Grófságot.

A véres solferinói csatát humanitárius katasztrófa is kísérte. Kiütközött a tömeghadseregek egészségügyi ellátó szolgálatainak teljes elavultsága. Sok, egyébként gyógyítható sebesült és beteg katona halt meg a rossz higinéniai viszonyok, az elégtelen orvosi ellátás, a gyógyszer- és kötszerhiány miatt. Egy véletlenül arra utazó fiatal svájci üzletembert, Henri Dunant-t olyan mértékig megrendítették a látottak, hogy útjának eredeti célját feladva, napokon át a szenvedők sorsának enyhítésén, és segélyszállítmányok megszervezésén dolgozott. Hazatérve „Emlékezés Solferinóra” („Un souvenir de Solférino”) címmel megírta tapasztalatait (1862). Egy ével később barátaival és támogatóival együtt Genfben megalapította a sebesült katonákat segítő nemzetközi bizottságot (Comité international de secours aux militaires blessés), amelynek 1864-ben már első kongresszusát is megtarthatták. A szervezet nevét 1876-ben Nemzetközi Vöröskeresztre (Comité international de la Croix-Rouge) változtatták.

A zürichi béke tehát jelentős lépés volt az egységes Itália felé, hiszen mostmár a Piemonti királyság – vagyis a legerősebb olasz nyelvű állam – kezére került észak Itália nagy része Velence kivételével.

Itáliai szabadság mozgalmak (risorgimento)

A villafrancai béke után, - még 1859 őszén - a közép-itáliai fejedelemségek – Párma, Toscana, Modena Romagna – lakosai a piemonti kormány támogatásával (és biztatására) sorra fellázadtak a Habsburg befolyást eltűrő uralkodóik ellen, majd 1860 –ban egymás után mondták ki a Piemonti Királysághoz való csatlakozásukat. Így 1860 –ra Észak Itália Velence kivételével egységes – olasz – vezetés alá került. Viszont Dél-Itáliában továbbra is a spanyol Bourbonok uralkodtak, egészen addig, amíg a térség szabadságmozgalmainak vezetése egy bizonyos Giuseppe Garibaldi (1807-1882) kezébe nem került. A nizzai születésű Garibaldi – aki tengerészként, pontosabban egy kereskedelmi hajó kapitányaként kezdte pályafutását - 1833 –ban került kapcsolatba Giuseppe Mazzinivel (1805-1872), az „Ifjú Olaszország” nevű titkos társaság alapítójával. Egy évvel később, 1834 –ben már közösen tettek kísérletet arra, hogy közös hazájukban, Piemontban köztársasági felkelést szervezzenek. A kísérletük kudarcot vallott, így Garibaldinak menekülnie kellett.

Egy ideig Dél-Amerikában vezetett köztársasági mozgalmakat, majd az 1848 –as forradalmak idején rövid időre hazatért Itáliába, hogy az osztrákok ellen harcoljon. A 48 –as forradalmak leverése után New-Yorkba távozott (itt munkásként élt) majd néhány évnyi tengerészkedést követően végül 1854 –ben tért újra vissza Itáliába. Caprera szigetén telepedett le, de az 1859-es szabadságharc hírére azonnal kardot ragadott. Miután Viktor Emánuel szárd király tábornoki rangra emelte résztvett az Észak-itáliai harcokban. Amikor a villafrancai fegyverszünetről értesült (július 11.) felháborodott és a torinói parlamentben nyilvánosan nekirontott Cavournak, aki szülőföldjét, Nizzát "eladta a franciáknak". Ezután otthagyta a szárd hadsereget és Caprerára vonult vissza.

Ám 1860 tavaszán, amikor Szicíliában spanyol-francia ellenes felkelés robbant ki, minimális szervezés után, minden politikai támogatást nélkülözve 1860. május 6-án két öreg lapátkeretes hajóval útnak indult Genovából. 1860 május 11-én partraszállt Marsalánál két ágyúval és 1064 emberével, köztük Türr Istvánnal és Tüköry Lajossal. Akciója nemzetközi jogi szempontból kalózkodásnak, magánháborúnak minősült, de ezt később már senki sem firtatta. Garibaldihoz első győzelmei után újabb és újabb tömegek csatlakoztak, s a népfelkelés segítségével elfoglalta Palermót (itt halt hősi halált Tüköry). A vörösinges vezért "a két Szicília" - azaz a nápolyi királyság - diktátorává kiáltották ki, aki a hatalmat II. Viktor Emánuel nevében gyakorolta. Augusztus 18-19-én átkelt a messinai szoroson, végigvonult Calabrián, szeptember 7-én elfoglalta Nápolyt, végül a Volturno folyónál 30 ezresre nőtt seregével megverte a nápolyi Bourbonokat. Győzelme után népszavazást írt ki, amely felhatalmazta, hogy Dél-Itáliát átadja Viktor Emánuelnek.

Mivel Cavour attól félt, hogy a nagypolitikai szempontokat figyelmen kívül hagyó, lelkes Garibaldi a római francia vagy a velencei osztrák helyőrség ellen fordulhat, ezért a szárd-piemonti seregek lóhalálában vonultak a pápai államon át dél felé. A király és Garibaldi november 7-én a volturnói síkon találkozott, kézfogásuk később igen kedvelt témája lett a festőknek. Garibaldi három nap múlva átadta a hatalmat, de visszautasította a felkínált kastélyt, hercegi rangot, kegydíjat, kitüntetést és egy zsák liszttel, egy sajttal, egy doboz heringgel, egy cipóval és négy tallérral visszatért szigetére.

Tehát 1860 őszén Dél-Itália Garibaldi felkelésének segítségével csatlakozott az Olasz Királysághoz. Észak és Dél-Itália Piemont alatti egyesítése után 1861. február 18-án az olaszok kikiáltotta az Olasz Királyságot (Regno d'Italia), és március 17-én II. Viktor Emánuelt Itália királyának (Ré d'Italia, magyarul Olaszország királyának) koronázták. Mivel a frissen megalakult Olasz Királyság 1861 –ben még nem terjedt ki az osztrákok uralta Velencére, és a franciák uralta Rómára, így Viktor Emánuel még 1859-ben Torinót tette meg Itália fővárosává, majd 1864-ban székhelyét áthelyezte Firenzébe.

Az egységes Olaszország további harcai

Az olasz egység történetében az 1861 utáni időszak új fejezetet jelentett, melyben az elsődleges cél Róma és Velence megszerzése lett. Bár az olasz vezetés nagyon is akarta a két város Olaszországhoz csatolását, mégis tudta, ennek még nem jött el az ideje. A király és Cavour is tisztában volt azzal, hogy a nemzetközi helyzetnek változnia kell ahhoz, hogy Olaszország kellő támogatással és egy erős szövetségessel összefogva meg tudja szerezni a két kulcsfontosságú várost. Így mivel Róma II. Viktor Emánuellel ekkor még szövetségesi kapcsolatokat ápoló III. Napóleon kezén volt, az olasz király határozottan megtiltotta Garibaldinak, hogy megtámadja a Pápai Államot. A tiltás ellenére azonban Garibaldi 1862 –ben mégis kísérletet tett Róma bevételére. Az olasz kormány ekkor közbeavatkozott, és a franciákkal való konfliktus megakadályozása érdekében feltartóztatta Garibaldi önkéntes csapatait. Öt évvel később, 1867-ben Garibaldi ismét a pápai állam ellen indult, ám ekkor maguk a franciák győzték le Mentanánál.

Az olaszok tehát az 1860 –as években a kivárás eszközéhez nyúltak, és megvárták mi lesz az eredménye Európa másik válsággócában az egymással versengő Ausztria és Poroszország vetélkedésének.

A Német Szövetség kialakulása

Európa németek lakta területei 962 és 1806 között a Német-Római Birodalom politikai kereteihez tartoztak. A birodalom azonban először az 1356 –os Német Aranybulla, majd az 1555 –ös Augsburgi béke révén önálló hercegségek, fejedelemségek és grófságok laza szövetségévé vált, melyben a császár hatalma szimbolikus lett. Később a 30 éves háborút lezáró 1648 –as Vesztfáliai béke 296 teljesen független politikai egységre bontotta a térséget.

Alig másfél évszázaddal később, 1792-ben a szomszédos francia monarchia összeomlott, és a francia forradalom eszméit hamarosan Napóleon serege hozta el a Német-Római Birodalom területére. A császárság ismét hadszíntérré változott, és a jelentős veszteségek az uralkodót arra kényszerítették, hogy területileg és intézményileg is átszervezze a birodalmat. 1803-ban ezért felszámolták az egyházi birtokokat, és a szabad városokat is a birtokaikat elvesztő főuraknak adták kárpótlásul. A kegyelemdöfést az austerlitzi csata adta meg. 1806. augusztus 6-án II. Ferenc lemondott a császári címről. (A korabeli dokumentumokban a birodalomra németül, mint Deutsches Reich, franciául Confederation germanique néven hivatkoznak.) Ezzel hivatalosan megszűnt a Német-római Birodalom, és helyén különböző államok jöttek létre. A két legerősebb állam fennmaradt. Ezen kívül pedig francia vezetés alatt megalakult a Rajnai Szövetség (Rheinbund), mely mindössze hét évig állt fenn, 1813 –ig. Napóleon bukása után, az 1814-es párizsi szerződés kinyilvánította a német államok függetlenségét.

Az 1815-ös bécsi kongresszus újrarajzolta a kontinens térképét. A német belterületen kisebb változások történtek, és a megalakuló Német Szövetség (1815-1866) közel azonos államokból állt, mint a Rajna Szövetség. Napóleon egységesítő törekvéseinek nagy részét a bécsi kongresszus meghagyta. A Német Szövetségnek tagjai lett az összes Bécsi Kongresszus által elismert német állam, vagyis 6 királyság (Poroszország, Ausztria, Bajorország, Würtenberg, Szászország és Hannover), 28 hercegség és 4 szabad város (Lübeck, Frankfurt am Main, Bréma és Hamburg). A 39 államból álló szövetség ügyeit a szövetségi gyűlés, az ún. Bundestag intézte, amelynek székhelye Frankfurt am Mainban volt és az egyes államok megbízottjaiból alakult, Ausztria elnöklete alatt.

Porosz – osztrák versengés első fejezete

A Német Szövetség két legerősebb tagja már a megalakuláskor Poroszország és Ausztria volt, így a köztük egyre élesebbé váló vetélkedés már a XIX. század elején megindult. A versengés tétje egyrészt a Német Szövetségen belüli vezető szerep megszerzése, másrészt az egyre többek által kíván német egység osztrák vagy porosz vezetés alatt történő megvalósítása volt. Ahogyan Poroszország újabb és újabb területekkel gyarapodott, és lett egyre erősebb politikai – gazdasági hatalom, úgy lett a versengés is egyre erősebb. Amikor a század közepére Poroszország birtokába került a Rajna vidék, Európa egyik legjelentősebb ipari nagyhatalmává vált. Gazdasági ereje ekkor már elérte, sőt meghaladta Ausztriáét. Egyre magabiztosabban kezdte hirdetni a „kis német egység” tervét, mely a német tartományok egységét Ausztria nélkül kívánta elérni. Ausztria ezzel szemben továbbra is kezében akarta tartani a Német Szövetség vezetését, és a „nagy német egység” tervét támogatva egy német-osztrák birodalom megtartásán munkálkodott.

A versengés sajátos fejezete volt az 1834 –ben létrehozott Zollverein, mely a Német Szövetséget alkotó államok közt vámközösséget írt elő, vagyis közös vámtarifa érvényesült a külföld felé, bent pedig a teljes lett a kereskedelmi és közlekedési szabadság. Poroszország elérte, hogy ezen vámszövetségbe Ausztria ne kerülhessen bele, a hatalmas német területeken túlnyúló birtokai (pl.: Magyarország) miatt.

Ottó von Bismarck politikája

A további vetélkedés során bukkant fel a német történelem egyik legnagyobb alakja Ottó von Bismarck. A későbbi „vaskancellár” ősi, de jellegzetes vidéki junker családban született. Fiatalon jogi diplomát szerzett, majd előbb a berlini városi bíróság fogalmazója lett, majd rövid idő után átment az államigazgatásba (Aachen városába). Bismarck 1838-ban teljesítette katonai szolgálatát, ezt követően a családi birtokot igazgatta bátyjával. Mivel nem elégítette ki a mezőgazdasági tevékenység, élénk társasági életet élt, utazásokat tett Angliába, Franciaországba és Svájcba.

Politikai karrierje 1847-ben indult, amikor váratlanul Berlinbe rendelték konzervatív képviselőnek az új rendi alapú egyesült országgyűlésbe (Vereinigter Landtag). Erősen konzervatív nézetei, a Hohenzollern-ház egyes tagjaihoz fűződő gyerekkori kapcsolata, de tehetsége révén is a rövid ülés alatt ismertté vált. A forradalom idején a konzervatívok lapja, a Neue Preußische Zeitung egyik alapítója és rendszeres cikkírója volt. 1850-ben ő lett Poroszország küldötte (követe) az új szövetségi parlamentben (Bundestag), Frankfurt am Mainban. Ekkor kezdte meg azon tevékenységét, mely Ausztria visszaszorítását célozta meg, így például évekig megakadályozta, hogy Ausztria csatlakozzon a német vámunióhoz. Karrierje csúcspontját 1862 –ben érte el, amikor I. Vilmos császár (1861-1888) szeptember 22 –én előbb Poroszország miniszterelnökének, majd ezen posztja mellé külügyminiszternek is kinevezte. Bismarck már miniszterelnöksége elején felismerte, hogy Poroszország csak akkor tudja visszaszorítani Ausztriát, ha nagy létszámú, modern hadsereget hoz létre. Így az ő nevéhez fűződik az ütőképes porosz hadsereg megteremtése, a 3 éves szolgálati idő, a fejlett tüzérség és a vasútfejlesztés segítségével.

Bismarck az 1860 –as években két alkalommal is elérte, hogy a német tartományok szemében Poroszország Ausztriával egyenrangú félként tűnjön fel. Először amikor tanácsára Ferenc József német császárrá koronázásakor a porosz uralkodó tüntetőleg távolmaradt, másodszor pedig a Schleswig-Holstein konfliktus megoldásakor.

A konfliktus 1864 –ben a németek és a dánok közt bontakozott ki, ugyanis a dán király elrendelte a két szomszédos német hercegség Schleswig és Holstein megszállását ami kivívta a német államok haragját. Ausztria szintén csatlakozott azon felhíváshoz, hogy a dánok vonuljanak ki a két hercegségből, s Poroszországgal egyetemben háborúval fenyegették meg Koppenhágát. Miután a megszállók nem tágítottak Ferenc József Dánia ellen küldte az osztrák hadsereget, amely a poroszokkal karöltve működött. Az osztrákok egy sor győzelmet arattak, ám a német államok szemében úgy tűnt, hogy Ausztria a porosz hadsereg nélkül nem tudott volna győzni. A területszerzéses katonai siker megerősítette Bismarckot. Elutasította az osztrákok újabb csatlakozási kérését a német vámunióhoz, és nem engedett a kizárólagos porosz uralomból a megszerzett hercegségek felett. Ennek ellenére a király Bismarck szabadsága alatt megkötötte a Gastsein-i szerződést (1865. augusztus 14), melyben Ausztriának engedte át Holsteint, megtartotta Schleswig tartományt és a Lauenburg hercegséget.

Az 1866 –os porosz-osztrák háború

Bismarck a Schleswig-Holstein konfliktus után már azt a célt tűzte ki, hogy háborúban győzze le Ausztriát, és nélküle hozza létre, az első poroszvezetésű német szövetséget. A háborút diplomáciailag is előkészítette, amikor elérte, hogy Anglia és Oroszország távol tartsa magát a harcoktól, mivel mindkettőt meggyőzte, hogy a terjeszkedő III. Napóleonnal szemben, csak egy erős Poroszország lehet megfelelő ellensúly. Ugyanakkor III. Napóleont azzal tartotta távol, hogy Poroszország csupán segíteni akarja az Ausztria ellen Velencéért küzdő Olaszországot. Végül szövetséget hozott létre Olaszországgal, és megegyezett II. Viktor Emánuellel arról, hogy az olasz hadsereg a poroszokkal összefogva fogja megtámadni Ausztriát, és így a győzelem után Olaszország megkapja Velencét.

A háborúra az ürügyet maga Bismarck provokálta ki, amikor a Német Szövetségben Ausztria érdekeit sértő reformokat javasolt, majd Ausztria tiltakozása után javasolta a Ferenc József uralta császárság kizárását. A háború rövid ideig tartott. Itáliában ugyan Ausztria győzni tudott (Custozzónál, majd a Tengeren Lissánál is, Tagethoff admirálismak köszönhetően), de a mindent eldöntő legfőbb csatában a Csehországi Königgrätz mellett 1866 július 3 -án végül Poroszország elsöprő győzelmet aratott. (A győzelemben fontos szerepe volt a poroszok legnagyobb tábornokának Bernhard von Moltke tábornoknak.)

A háború nyertese Poroszország mellett Olaszország lett, hiszen magkapta Velencét, mely ezentúl az Olasz Királyság része lehetett. Az osztrák császár pedig az 1866. augusztus 23-án aláírt prágai békével elismerte a Német Szövetség feloszlását, a német területek újrarendezését porosz vezetéssel. (Ausztria 40 millió porosz tallér háborús jóvátételt fizetett.) 1866. augusztus 18-án a Majna folyótól északra fekvő német hercegségek és a Hanza-városok Poroszország vezetésével (Augusztusi Szövetség) létrehozták az Észak-Német Szövetséget, ekkor 15 tagállammal. Az Észak-Német Szövetséghez tartozott Poroszország Majnától délre fekvő területe, a Württemberg és Baden közé beékelődött Hohenzollern-tartomány. A katonai szövetség egy évvel később, 1867-ben vált a szerződő partnerek egyetértésével alkotmányos szövetséggé, azaz szövetségi állammá. Az alkotmány szövegét Bismarck fogalmazta és figyelt arra, hogy a szöveg elég homályos maradjon abban a tekintetben, hogy az új szövetség egységes állam illetve államszövetség-e.

Bajorország, Württemberg, Baden, valamint a Hesseni Nagyhercegség a Dél-német Szövetségbe (Süddeutscher Bund) tömörültek, de ennek sem különösebb politikai súlya sem gyakorlati jelentősége nem volt.

Az 1870 –es porosz-francia háború és a Német Császárság kikiáltása

Franciaország árgus szemekkel figyelte a történéseket és tartott az európai porosz hegemóniától. Ekkor azonban kirobbant a spanyol belpolitikai válság, mely lehetőséget adott Bismarcknak arra, hogy szembeszálljon Franciaországgal és ezáltal teljes összefogást hozzon létre a németek közt.

A spanyol válság 1868 –ban robbant ki, ugyanis II. Isabella spanyol királynőt a Cortes, a spanyol nemzetgyűlés megfosztotta trónjától. A spanyol trónhoz az európai uralkodóházak többségét rokoni kapcsolat kötötte. A Bourbon házi rokonság okán a trónra a franciák igényt tartottak, de Bismarck nyomására a poroszok Lipót porosz trónörökös igényét is bejelentették. A porosz térnyeréstől tartó III. Napóleon válaszul felszólította Poroszországot, hogy a herceg lépjen vissza. A herceg ekkor ugyan visszavonta trónkövetelését, de Franciaország ezután azt is kikötötte, hogy I. Vilmos nyilvánosan jelentse ki, a herceg a jövőben sem lesz spanyol trónkövetelő. A francia követeléseket Bismarck - aki éppen Bad Emsben töltötte szabadságát - az emsi táviratban 1870. július 13-án durván - és tudatosan provokatívan - visszautasította. Franciaország erre 1870 július 19-én hadat üzent, azonban a német államok egységesen összefogtak, és a dél-német államok - Ausztria kivételével - az Észak-Német Szövetség katonai támogatása mellett döntöttek.

Végül 1870 júliusában lázas diplomáciai próbálkozások után Franciaország hadat üzent Poroszországnak, Olaszország pedig hadat üzent Franciaországnak. A német-francia fronton vasúton, német precizitással megalkotott tervek szerint özönlöttek a porosz egységek a francia határhoz. A Patrice de Mac-Mahon tábornagy vezette francia hadsereg sorozatos vereségeket szenvedett. A III. Napóleon vezette sereg felmentésükre indult, de Moltke Sedannál körülzárta a franciákat, így szeptember 2-ára a francia császárnak nem maradt más választása, mint a fegyverletétel. Közben 1870 szeptember 20 –án az olaszok is bevonultak Rómába, ahonnan kiszorították a franciákat,  pápa pedig a Vatikánba húzódott.

A sedani harctéren maga III. Napóleon császár is porosz fogságba esett. Két nappal később Párizsban kikiáltották a köztársaságot – a bonapartizmus rendszere megbukott. Szeptember közepére a poroszok körülzárták Párizst. A főváros helyőrsége néhány hónapig védekezett, de utánpótlás hiányában januárra megadták magukat. 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében a német fejedelmek ünnepélyes keretek közt bejelentették a Német Császárság megszületését. A végleges német-francia békét Majna-Frankfurtban írták alá 1871. május 10-én. Németország megszerezte Elzász és Lotaringia vidékét, ezen felül ötmilliárd aranyfrank hadisarchoz jutott.

A porosz függetlenségi háborúk végeztével egy új nagyhatalom születhetett és Poroszország vezetésével megvalósult a bismarcki kisnémet egység. Közben az egységes Olaszország is megszerezte Rómát, mely végre az Olasz Királyság fővárosa lett.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Második Kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978
  • Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történet 1789-1890. Korona Kiadó, Budapest, 1998
  • Gunst Péter (szerk.): Európa története. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996
  • Kis Aladár: Olaszország története 1748-1968. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975