A Német-római Birodalom története

A Német-római Birodalom története

A Szent Római Birodalom története

A Német-római Birodalom, eredeti nevén: Szent Római Birodalom (angolul: Holy Roman Empire, németül: Heiliges Römisches Reich, latinul: Imperium Romanum Sacrum) mintegy 844 éven keresztül, 962 és 1806 közt állt fenn. A hatalmas területű császárság majdnem ezer éve alatt alapjaiban határozta meg Európa történelmét. Fénykora vitatott, de legnagyobb kiterjedését V. Károly (ur.: 1530-1558) Habsburg uralkodó alatt érte el. Ekkoriban vitathatatlanul a kontinens legnagyobb hatalma, legmeghatározóbb birodalma volt.

A birodalom központi irányításának első meggyengülését a reformáció, és az azt követő háborúk, illetve megosztottság hozta el. Később a harminc éves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648-ban) egy fajta szakaszhatárt jelentett, ekkor ugyanis 294, külügyeiben is önálló államra esett szét. Hanyatlása megállíthatatlanná vált, végül Napóleon Bonaparte nyomására II. Ferenc Német-Római Császár 1806 -ban rendeletben végleg felszámolta a nagy múltú birodalmat. A helyét a Rajnai-Szövetség, majd 1815 -től a bécsi kongresszus döntése alapján a Német Szövetség foglalta el.

A kezdetek

A középkori német királyság gyökerei a Frank Birodalomba nyúlnak vissza. A 6. és a 8. század között a Rajnától keletre lakó, német nyelven (Theotisca lingua) beszélő törzsek (gentes) fokozatosan frank uralom alá kerültek, a frank államban területi-politikai szervezetet nyertek, s felvették a kereszténységet. A Frank Birodalom, s különösen Nagy Károly öröksége a továbbiakban évszázadokon át meghatározó szerepet játszott mind a francia, mind a német királyság sorsának alakulásában.

A keleti frank királyság

Nagy Károly birodalmának felosztása három unokája között Verdunben 843-ban még beleillett a frank királyság több évszázados gyakorlatába, a kortársak számára nem tűnt végérvényesnek. (Későbbi felosztások: merseni szerződés 870 -ben, és Ribemonti szerződés 880 -ban.) A 9. század végén Nagy Károly birodalma újra egy kézben egyesült: III. (Vastag) Károly keleti frank királyt 881-ben Rómában császárrá koronázták, majd 885-ben a nyugati frank előkelők is őt választották királyuknak. Ez az egység azonban mindössze két évig tartott: Károly alkalmatlan volt az uralkodásra, ezért 887-ben a keleti frank előkelők megfosztották a tróntól, s unokaöccsét, Arnulfot (887-899) választották királlyá. Károly ezután hamarosan meg is halt, s ezzel ténylegesen részekre szakadt a birodalom.

Egy korabeli forrás szerint "a teuton frankok és a latin frankok" elváltak egymástól, és így "a Rajnán túli törzsek" külön fejlődési útra léptek. Midőn Arnulf fiával, IV. (Gyermek) Lajossal 911-ben kihalt a Karolingok német ága, fel sem merült, hogy a Karoling nyugati frank uralkodót hívják meg a trónra, hanem a német törzsi hercegek közül választottak királyt. 921-ben a keleti és a nyugati frank király bonni találkozójukon kölcsönösen elismerték egymást, s ezzel hivatalosan is megpecsételték a végleges szétválást.

A két királyság közötti határ már a 9. század utolsó harmadában kialakult: 880-ban a ribemonti szerződéssel egész Lotaringia a német királyság birtokába került. A frank elnevezés még a szétválás után is sokáig tovább élt: a német királyságot hivatalos iratokban a 10-11. században is általában "regnum Francorumnak" nevezték. Igaz, már 919-ben felbukkant a "regnum Teutonicorum" elnevezés is, de ez csak a 11. század vége felé vált általánosan használatossá.

Törzsi hercegségek

Bár a királyi hatalom felaprózódása, privatizációja nem öltött oly méreteket, mint a nyugati frank területeken, német földön is meggyengült a királyság, s kialakultak a területi fejedelemségek. Az egykori királyi tisztviselők, a grófok, őrgrófok és palotagrófok hivatali területükön önállósították magukat, örökletessé tették hatalmukat és birtokaikat, s magukhoz ragadták a király uralmi jogosítványainak (bannum) tekintélyes részét. Saját hadsereggel rendelkeztek, saját területükön bíráskodtak, önálló külpolitikát folytattak és a helyi egyházat is hatalmuk alá vonták. Ebben szerepet játszott a külső támadás is: a 9. sz. második felében a normann rablóhadjáratok, majd kelet felől a magyarok portyázásai, amelyekkel szemben a védelem szintén a helyi hatalmakra hárult.

Ez a folyamat német földön sajátos formát öltött: törzsi hercegségek alakultak ki, a törzsi területek vezetése egyes kiemelkedő családok, részben az egykori Karoling birodalmi arisztokrácia leszármazottainak kezébe került, akik megszerezték maguknak a hercegi (dux) címet.

A 10. század elejére négy törzsi hercegség alakult ki: a szász, a frank, a sváb és a bajor. Hamarosan felzárkózott melléjük Lotaringia, viszont Türingia nem tudott önállósulni, hanem a szász hercegek uralma alá került. Ezek a hercegségek a 10. század elején laza hűbéri kapcsolatban álltak a királlyal, s igyekeztek önállóságukat bővíteni. Ebben a rendszerben a királyi hatalom elsősorban három pilléren nyugodott: a király saját hercegségének erőforrásain, a Karoling-korból örökölt királyi birtokokon, valamint a birodalmi egyház feletti rendelkezésen.

A Karoling-dinasztia kihalása után ezek a törzsi hercegek választottak maguk közül királyt, mégpedig Ottó szász herceg javaslatára a frank Konrádot (911-918), aki sikertelenül igyekezett a törzsi hercegek hatalmát korlátozni, s a portyázó magyarokkal szemben is tehetetlennek bizonyult. I. Konrád okult saját kudarcából, s halála előtt nem öccsét javasolta utódjául, hanem a legnagyobb hatalmú herceget, a szász Liudolfing-családból származó (Madarász) Henriket (919-936).

A Német-római Birodalom 1000 és 1300  között

A szász dinasztia

A szász dinasztia (919-1024) trónra kerülése fordulatot jelentett a német történelemben: kezdetét vette az a folyamat, amelynek során a keleti frank királyságból, a törzsi hercegségek laza szövetségéből megszületett a német állam, majd létrejött a Német-római Császárság. A család névadó őse, Liudolf gróf a karoling állam tisztviselőjéből lett a "keleti szászok hercege", fia, Ottó pedig már az egész szász törzsi terület feje. A szászok tagolódtak be legkésőbb a Frank Birodalomba, ők vették fel legkésőbb a kereszténységet, érthető tehát, hogy náluk éltek legelevenebben a germán hagyományok. A szász hercegek képviselték leginkább Nagy Károly örökségét: az ország egész területe feletti közvetlen királyi hatalom elvét.

I. Henriket 919 tavaszán a szászok és a frankok királlyá választották. A svábok és a bajorok azonban egyelőre másképp döntöttek: Arnulf bajor herceget választották a "Német Királyság" (regnum Teutonicorum) uralkodójává, ám két éven belül ők is behódoltak a "szász" királynak. Henriknek uralkodása végén nemcsak azt sikerült elérnie, hogy utódjául fiát válasszák meg, hanem szakított azzal a Meroving és a Karoling frank államban egyaránt szokásban volt gyakorlattal is, miszerint az uralkodó felosztotta a birodalmat fiai között. Másodszülött fiát, I. Ottót (936-973) jelölte ki egyetlen örököséül, s ezzel biztosította a királyság egységét és oszthatatlanságát.

I. Ottó uralkodása (936-973)

Amikor I. Henrik másodszülött fiát - a későbbi I. Ottót - jelölte utódául, a trónörökös két fivére természetesen nem nyugodott ebbe bele: a régi rendszernek megfelelően részt kértek a királyi hatalomból, de a kitört küzdelemben vereséget szenvedtek. Thankmart menekülés közben megölték, Henrik azonban kétszeri lázadás után is kegyelmet nyert bátyjától, s a törzsi hercegi család kihalása után megkapta Bajorországot. A legfiatalabb testvér, Bruno egyházi pályára ment, s bátyja kölni érsekké tette meg őt.

I. Ottó hatalomra kerülve elérte, hogy 949-re mindegyik hercegség az ő családja kezébe került. Persze ez sem jelentett abszolút biztosítékot a hercegek esetleges önállósági törekvéseivel szemben, hiszen 953-ban saját fia, Liudolf sváb herceg, valamint veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg kelt fel ellene. Miután a felkelés összeomlott, Liudolf és Konrád kegyelmet kapott, de elvesztette hercegségét. Lotaringiát Ottó ekkor öccsére, Bruno kölni érsekre bízta. I. Ottó jól használta ki, hogy a hercegségekben is fokozottabb mértékben érvényesítse a királyi felségjogokat, elsősorban a bíráskodás és az egyház feletti rendelkezés terén.

A királyság hatalmának és tekintélyének megnövekedéséhez hozzájárult az országot dúló magyarok felett aratott győzelem. Henrik jól kihasználta a magyaroktól 926-ban évi adófizetés ellenében vásárolt kilencévi békét, megszervezte a védelmet, átalakította a hadsereget - különösen a lovasság létszámát növelte -, s az adófizetés felmondása után, 933 tavaszán a Riadénál nagy győzelmet aratott felettük. I. Ottó Augsburg melletti győzelme 955-ben egyszer s mindenkorra véget vetett a magyar kalandozásoknak német földön.

I. Henrik és I. Ottó a külpolitika irányítását is kivette a törzsi hercegek kezéből. Az Elba és Odera között élő szláv törzsek a német király adófizetőivé váltak, területükön őrgrófságokat szerveztek. A politikai szervezéssel párhuzamosan haladt a német kolonizáció és a keresztény hittérítés az I. Ottó által létrehozott, s 968-ban érseki rangra emelt magdeburgi egyházi központ irányításával. Az Elba és Odera között püspökségek létesültek, s német papok vezetésével folyt a cseh és a lengyel misszió is, amelynek előrehaladását jelzi a poznani (968) és a prágai püspökség (973) alapítása. Mindkettő a német egyházszervezetbe tagozódott: a magdeburgi, illetve a mainzi érsekségnek voltak alárendelve.

A cseh hercegség nemcsak egyházszervezetileg kapcsolódott a német királysághoz, hanem politikailag is: a cseh herceg a német király hűbéreseként előkelő helyet foglalt el a birodalom területi fejedelmei között. Az Ottók keleti politikájának legjelentősebb eredménye azonban az önálló lengyel és magyar egyházszervezet létrejötte volt az ezredfordulón. Ez a két ország politikailag is önálló egységként kapcsolódott be az európai keresztény népközösségbe.

A Német-Római császárság megszületése

Mikor 936 -ban I. Henrik meghalt, a korabeli szász krónikás joggal nevezte őt az európai királyok között a legnagyobbnak. Még inkább megillette ez a cím I. Ottót, akit a hadsereg az augsburgi győzelem után imperátorként ünnepelt, s uralmát a korabeli közvélemény "imperiale regnumnak" minősítette. Érthető tehát, hogy Ottó előbb-utóbb igényt tartott arra, hogy Itáliát és Rómát, s ezzel a császári koronát is megszerezze. Annál is inkább, mert úgy vélte, hogy a magyarok feletti győzelemmel és a szláv misszió sikereivel, mint "a pogány barbárok legyőzőjét, a kereszténység terjesztőjét és az egyház védelmezőjét" megilleti őt a császári méltóság. Amikor a Frank-Birodalom felbomlása után létrejött királyságok közül az Itáliai Királyság élén álló Lothar 950 -ben meghalt, küzdelem indult az itáliai trónért. Ebben a harcban a meghalt uralkodó özvegye - Adelheid - külső segítségkérésre kényszerült, így I. Ottóhoz folyamodott a legveszélyesebb trónkövetelő Berengár őrgróf ellen. I. Ottó seregével 951 -ben indult meg Itáliába, ahol győzelmeket aratva visszaverte a trónkövetelőket, majd érdemei elismeréséül megkapta a "longobárdok királya", vagyis Itália királya címet. I. Ottó már ekkor folyamodott császárrá koronázásáért is, ám Róma ekkor még elutasította kérését.

Alig 10 évvel később azonban az itáliai események, és legfőképpen Berengár újabb támadásai már Róma urait Albrechtet, sőt fiát XII. János pápát fenyegették! Ezúttal maga a pápa kérte fel I. Ottót Róma megvédésére. Ottó viszont határozottan kijelentette, csak akkor fog seregeivel átkelni az Alpokon, ha a segítségnyújtásért cserébe a pápa császárrá koronázza.

A pápa beleegyező nyilatkozatát az Ottoneánum nevű oklevélbe foglalták, mely valójában egy alkut tartalmazott! Az Ottoneánum szabályozta a császárság és a pápaság viszonyát. Mindenekelőtt megerősítette Szent Pétert és helyettesét, a pápát mindazon területek birtokában, amelyeket elődei, Pippin és Nagy Károly adományoztak neki, biztosította a pápák törvényes, azaz az egyházjogi előírásoknak megfelelő szabad választását, de azt is előírta, hogy beiktatása előtt a megválasztott pápa köteles hűségesküt tenni a császárnak, akinek küldöttei (missi) jelen lesznek a pápai fennhatóság alatt álló területeken, s ellenőrzik a kormányzást és a bíráskodást. Mivel azonban a következő évben a pápa ellene fordult, kiegészítette az Ottonianumot: a rómaiak tegyenek esküt, hogy a jövőben a császár előzetes hozzájárulása nélkül senkit sem választanak pápává. A lázadó pápát pedig a császár által összehívott római zsinat megfosztotta méltóságától.

Maga a császárrá koronázási ceremónia 962 február 2 -án zajlott a római Szent Péter templomban. Ezzel létrejött a Német-római Császárság, amely csaknem ezer évig (1806-ig) fennállt. A császári címet ettől kezdve a német királyok nyerhették el, ha Rómába mentek a koronázásra (azaz császár csak német király lehetett, de nem minden német király lett császár).

I. Ottót császárként szinte azonnal elismerték a Dél-itáliai longobárd hercegek, sőt Bizánc is. A bizánci elismerés mögött egyrészt az arab fenyegetés állt, másrészt az a tény, hogy I. Ottó fiát (a későbbi II. Ottót) egy bizánci hercegnővel készültek összeháziasítani. Az Itáliát fenyegető arab veszéllyel szembeni fellépés érdekközösséget hozott létre a két császár között. Bizánc végül is elismerte Ottó és utódai császárságát, s Ottó Theophano személyében császári hercegnőt kapott fia számára feleségül. III. Ottó is hasonló kegyben részesült, ám ő meghalt, mire a bizánci hercegnő Itáliába érkezett.

Itáliában és Rómában nem volt könnyű feladat a császár uralmát biztosítani. A római nemesség ismételten felkelt ellene, s Észak-Itáliában is zűrzavaros viszonyok uralkodtak. I. Ottó a császárrá koronázása és a halála között eltelt 12 évből kilencet kénytelen volt Itáliában tölteni. Ez a tény már előrevetíti a jövő képét: a német királyok figyelmét és erejét egyre növekvő mértékben lefoglalja a császárság és az itáliai hegemónia megszerzése, ezért elhanyagolják a szorosan vett német ügyeket, a királyi felségjogokat egyre inkább átengedik a területi fejedelmeknek. A császári ambícióknak és az itáliai politikának a 12-13. században döntő szerepe lesz abban, hogy Németországban a partikularizmus kerekedik felül, a szász dinasztia erős német királysága a 14. századra önálló kisállamok laza szövetségévé alakul át.

II. Ottó uralkodása (973-983)

I. Ottó még életében megválasztatta és megkoronáztatta fiát, II. Ottót (973-983)! Így a kis Ottó már 6 évesen német király, majd 12 évesen társcsászár lehetett. Apja halálakor pedig, 18 évesen szilárdan kezében tartotta a birodalom vezetését. Ugyanakkor ki kell jelenteni, hogy bár hatalomra kerülése zökkenőmentesen történt, mégis később, akadtak problémái trónkövetelőkkel. Unokatestvérével, Henrik bajor herceggel (Szent István királyunk apósával) gyűlt meg a baja, aki az utókortól méltán kapta a "Civakodó" melléknevet. 976-ban meg is fosztották hercegségétől, de 985-ben visszakapta azt.

II. Ottó külpolitikáját a terjeszkedési szándék jellemezte. Az ifjú császár elsősorban az arabok, longobárdok és bizánc uralta Dél-Itáliát szerette volna megszerezni, így nagyszabású támadó hadjáratokat vezetett a félsziget déli területeire. A döntő csata Cortone mellett zajlott, ám a bizánciak itt győzelmet arattak.

II. Ottó alatt került sor a magyar támadások nyomán összeomlott délkeleti végek újjászervezésére: 976-ban felújították az Ostmarkot (Ostarrichi), s megszervezték a Karantán Hercegséget, amelyből az ezredforduló után kihasították a Krajnai és Stájer Őrgrófságokat.

II. Ottó fiatalon, alig 28 évesen halt meg, amikor fia és örököse - a későbbi III. Ottó - mindössze 3 éves volt csupán. Ugyan a gyermeket megkoronázták Veronában, mégis jelentkeztek az első trónkövetelők. A legbefolyásosabb közülük megitcsak Civakodó Henrik volt, aki többször próbálta magához ragadni a hatalmat. Az irányítást azonban II. Ottó bizánci özvegye, és anyósa Adelheid szilárdan tartotta kezében. Végül 11 évnyi "nőuralom" után, 994 -ben nagykorúsították a 14 éves III. Ottót, aki végre megkezdhette valódi uralkodását.

III. Ottó uralkodása (983-1002) a római császárság felújítása

I. Ottó tisztában volt császári hatalmának tényleges kiterjedésével és határaival: "a rómaiak és a frankok császárának" nevezte magát, s rómaiak alatt ténylegesen Róma és környéke lakóit értette. Unokája, III. Ottó viszont egy univerzális, nemzetek feletti keresztény birodalomról ábrándozott.

Ez a zseniális fiatalember, akit a kortársak "a világ csodájának" neveztek, nevelője és barátja, a kor legnagyobb tudósa, a francia Gerbert hatására és sugallatára meghirdette a "római császárság felújításának" programját (renovatio imperii Romanorum). Természetesen a keresztény császárok, elsősorban Nagy Konstantin és Nagy Károly birodalmára gondolt, s koncepciójában a keresztény misszió központi szerepet játszott. Ezt fejezte ki azzal, hogy római császári titulusát kiegészítette a "Jézus Krisztus szolgája", majd később az "apostolok szolgája" címmel. Székhelyévé Rómát tette, ott építtette fel palotáját a Palatinuson, s onnan kívánta irányítani II. Szilveszter néven a pápai trónra emelt barátjával és nevelőjével, Gerberttel együtt azt az egyetemes keresztény birodalmat, amelynek az ő szemében Italia, Gallia és Sclavinia (azaz Lengyelország) Germaniával egyenrangú tagjai.

III. Ottó álma a nemzetek feletti keresztény császárságról nem volt megvalósítható, hiszen 1001-ben még székvárosából is elűzték őt és Szilveszter pápát a fellázadt rómaiak. Arra azonban ez a rövid, de kivételes történelmi pillanat elég volt, hogy az ezredfordulón a császár beleegyezésével, sőt személyes közreműködésével létrejöhessen az önálló, a birodalmi egyháztól független lengyel és magyar egyházszervezet s a Német Királyságtól független Magyar Királyság és Lengyel Hercegség.

III. Ottó utóda lemondott az egyetemes birodalmi ambíciókról, s a Frank Királyság, azaz Németország megújítását tűzte ki céljául, hiszen a megelőző években a Német Királyságban az erőviszonyok a területi fejedelmek javára tolódtak el a királlyal szemben.

Császárok az invesztitúra harcok előtt

A 22 éves korában elhunyt III. Ottónak nem volt gyermeke, de a szász dinasztia hatalma és tekintélye már annyira megszilárdult, hogy utódát is e család oldalágából választották: a már említett Henrik bajor herceg unokáját, Gizella magyar királyné bátyját, aki II. Henrik néven foglalta el a trónt (1002-1024). Vele végleg kihalt a család férfi ága, de az ezután trónra kerülő száli (frank) dinasztiára (1024- 1125) is azért esett a választás, mert női ágon rokonságban állt az Ottókkal: II. Konrád (1024-1039) I. Ottó leányának dédunokája volt.

Miután a trónutódlás folyamatosságát és a királyi hatalom egységét sikerült biztosítani, a szász uralkodók legfőbb törekvése a királyi hatalom megerősítése, a törzsi hercegségek különállásának megszüntetése volt. Igyekeztek azokat integrálni a megerősödött királyság keretei közé. A száli dinasztia királyai, elsősorban II. Konrád az Ottók politikáját folytatták tovább, de a királyságot új társadalmi erők bevonásával igyekeztek megerősíteni. Az egyház mellett elsősorban a nemesség alsóbb rétegeire, a kishűbéresekre (valvassorok) és ministerialisokra (földesúri függésben élő, eredetileg nem szabad, de udvari és katonai szolgálatuk révén az uradalmi népek sorából kiemelkedő és a nemességhez közeledő csoport) támaszkodtak.

A kora középkori Német Királyság a 11. század közepén, III. Henrik uralkodása idején élte virágkorát, az I. Henrik és I. Ottó által kezdeményezett fejlődés ekkor teljesedett ki. De ekkor jelentkezett a rendszer válsága is. III. Henrik támogatta az egyházi reformot, különösen amíg az egyház belső megtisztulásáról volt szó, de hamarosan kiderült, hogy ez a reformmozgalom bizonyos határon túl már nem egyeztethető össze a birodalmi egyház rendszerével, ami pedig a német királyság alappillérét jelentette. III. Henrik ültette a pápai székbe azokat a német főpapokat, akik kezdeményezői voltak annak a mozgalomnak, amelyet gregorián reformnak nevezünk, s amely az invesztitúraharc kirobbantásával alapjaiban rendítette meg a német királyságot.

A birodalmi egyház, kettős egyházszervezet

A hercegekkel és a világi előkelőkkel kapcsolatos tapasztalataik meggyőzték Henriket és Ottót, hogy a királyi hatalmat elsősorban az egyházzal szövetségben, arra támaszkodva építhetik ki és erősíthetik meg. Ezért vált a 10-11. századi német királyság egyik legfőbb jellegzetességévé a királyi hatalom, az államszervezet és az egyház szoros összekapcsolódása. Az egyház szakrális legitimációt nyújtott a császár felé (a királyi hatalom isteni eredetű, így nem vonható kétségbe) és írástudó hivatalnokokkal látta el a császári közigazgatást, cserébe pedig püspökségeik privilégiumokat, és regále jogokat kaptak (vámok, piac) az uralkodótól.

A szász és a száli dinasztia hatalmának legfőbb támasza tehát a birodalmi egyház lett. Henrik és Ottó igyekezett megakadályozni azt, hogy a hercegek tartományi egyházakat építsenek ki, s végül sikerült megszerezniük valamennyi hercegségben az egyház feletti rendelkezést. Ennek ellenére a középkori Német-Római Birodalomban mégis jellemző maradt a kettős egyházszervezet: vagyis létezett egy királyhoz tartozó birodalmi egyházszervezet, illetve megvolt a tartományi kolostorok hálózata is.

A király, mint szakrális személyiség, a krizmával való felkenés révén a klérus tagja, "mintegy pap", a birodalmi egyház feje is volt, aki érvényesíteni tudta befolyását a püspöki és apáti székek betöltésénél, ő rendelkezett az egész ország területén az invesztitúra jogával, vagyis a pásztorbot és a gyűrű átadásával ő iktathatta be az új főpapot tisztségébe és birtokaiba. Míg Franciaországban a 11. században a püspökségeknek csak egyötödével rendelkezett a király, addig Németországban minden püspökség a király főkegyurasága alá tartozott.

Az egyházat nagy birtokadományokkal látták el, s az egyes püspökségek és apátságok immunitast is kaptak, ami azt jelentette, hogy birtokaik területére királyi tisztviselő nem tehette be a lábát, mert ott minden "állami" funkciót maga a főpap gyakorolt az ezzel megbízott tisztviselő, a Vogt útján. A központi kormányzat, sőt fokozatosan a helyi közigazgatás is teljesen az egyháziak kezébe került. Ők voltak a király tanácsadói, ők töltötték be a legfontosabb udvari pozíciókat, ők állottak a legtöbb grófság élén, Itáliában pedig ők voltak a városok urai.

Az udvari kápolna volt az az intézmény, ahol a főpapi utánpótlás nevelkedett, itt ismerkedtek meg az államügyekkel, itt sajátították el azok intézésének technikáit. A királyi kápolnában nevelkedett klerikusok közül kerültek ki a püspökök és a nagy birodalmi apátságok vezetői. A főpapok kötelesek voltak ellátni a királyt és kíséretét, ha területükön tartózkodott, s ők adták a birodalmi hadsereg zömét is. 982-ben több mint 2000 páncélos lovas (loricata) egység állt II. Ottó rendelkezésére, ebből egyháziak állítottak ki 1510-et, míg a világi előkelők csak 534-et. A mainzi és a kölni érsek, az augsburgi és a strassburgi püspök 100-100 páncélos lovast állított ki, a trieri érsek 70-et, a reichenaui apát 60-at, míg a legerősebb világi kontingens létszáma mindössze 40 lovag volt.

A császárság megszerzése után ez a birodalmi egyházi rendszer Rómára is kiterjedt. I. és III. Ottó, valamint III. Henrik pápákat tett le és nevezett ki. Így került a 990-es években a pápai székbe az első német (V. Gergely), majd az első francia pápa (II. Szilveszter). Ezt a birodalmi egyházat és az egész reá épülő hatalmi struktúrát alapjaiban rendítette meg a világi invesztitúra tilalmával a gregorián reform. Érthető tehát, hogy az invesztitúraharc a Német-római Császárságban bontakozott ki leghevesebben.

Az invesztitúra háborúk

III. Henriket 1056 –ban gyermekkorú fia IV. Henrik követte a trónon, aki kezdetben követte apjának egyházi reformokat pártoló politikáját, ám később mikor ő is felismerte azok hatalmára veszélyes voltát, szembefordult az egyházzal. A császári hatalom megerősítésére tett törekvése először azonban a délnémet tartományokkal okozott konfliktust, amikor birodalmi várakat kezdett építtetni a déli térségekben. A délnémet felkelés leverését követően kapott erőre a pápával kezdődő vitája.

A vita lényege egyrészt az volt, hogy a német király császárrá választásához szükséges e a pápai koronázás, másrészt hogy a püspökök kinevezése a pápa vagy a császár joga e?!

1075-ben VII. Gergely pápa a Dictatus papae című enciklikájában deklarálta, hogy a római egyház isteni alapítású, így a római pápa hatalma egyetemes, ezáltal kiterjed az egyházi tisztségviselők kinevezésének és elmozdításának kizárólagos jogára. A pápai oklevél kiadására az adott okot, hogy Henrik 1071-ben a pápa beleegyezése nélkül nevezte ki Milánó új érsekét. Az új érsek ráadásul egy olyan személy volt, akit II. Sándor pápa korábban kiátkozott. A Dicatus Papae ellen IV. Henrik császár levélben fejezte ki tiltakozását, és új pápa megválasztását követelte, egyszersmint megvonta császári támogatását.

Az elkövetkező hónapok során Henrik belső hatalmát kívánta stabilizálni. Eközben azonban újabb bíborosokat nevezett ki, többek közt Fermoban és Spoletoban. Az 1076-os böjti zsinaton a pápa levelében kiátkozta a császárt, és kijelentette, hogy a császári trón üres. Ezzel előállt az a helyzet, hogy a két méltóság kölcsönösen elmozdította a másikat annak pozíciójából.

A német arisztokrácia üdvözölte a császár elmozdítását, és a kitörő polgárháborúban felkeltek a császár ellen, erődöket építettek, ami korábban törvénytelen volt. Az elégedetlenségüket vallásos köntösbe bújtatták. Meglepő módon azonban a német püspökök nagy része a császárt támogatta, így a wormsi birodalmi zsinaton együttesen mondták fel az engedelmességet a pápának. Az erőviszonyok azonban 1077 –ben a pápa és a német hercegek számára kedveztek, így IV. Henrik időlegesen meghátrált.

Henriknek nem maradt más választása, mint legalább addig visszavonulnia, amíg elég erős hadsereget tud kiállítani. 1077-ben megmaradt hűséges követői élén Canossába utazott pápai megbocsátásért (Canossa-járás). A találkozó helyszínét Canossa toscán grófnő javasolta, aki saját várába invitálta a feleket. (A grófnő a pápa híve volt.) A pápa bár három napig váratta a császárt, végül a bűnbocsánat jegyében kénytelen volt neki megbocsátani. A nemet tartományurak azonban a császár feloldozása ellenére ellenkirályokat választottak (Sváb Rudolf, Herman von Salm). Közülük a legutolsót, Rudolf von Rheinfeldet 1080-ban az elsteri csatában maga IV. Henrik győzte le.

A császár ezután, 1084-ben elfoglalta Rómát, ahol egy ellenpápával ismét császárrá koronáztatta magát. A pápát erőszakkal akarta elmozdítani, hogy egy barátságosabbat helyezzen a Szent Péter-i trónra, ám Gergely behívta szövetségeseit, az Itáliában tartózkodó normannokat, - Guiscart Róbert vezetésével - akik 1085-re kiszorították a német hadakat. Azonban fosztogatásba kezdtek, ezért a nép pedig felkelt a pápa ellen, akinek menekülnie kellett: délre vonult a normannokkal, és Salerno városában halt meg 1085. május 25-én.

Henrik győzedelmesen tért vissza birodalmába. Az új pápa, II. Orbán elsősorban az 1095-ös clermonti zsinaton elhangzott beszédéről híresült el, mely az első keresztes hadjáratot indította el. IV. Henrik bukását végül saját fia okozta, aki fellázadt apja ellen, és legyőzve őt, 1106 –ban lemondásra kényszerítette.

V. Henrik ( 1160-1125 ) az utolsó száli uralkodó volt. Eleinte ő is szembeszegült a pápa II. Paszkál akaratával, és uralma idején kiújultak a harcok. A háború során 1111-ben V. Henrik a pápát is foglyul ejtette és megfosztotta mind az invesztitúra, mind a császárkoronázás jogától. A pápa azonban hamar kiszabadult a fogságból, és azonnal visszaszerezte elvett jogait. Idővel V. Henrik meghátrálásra kényszerült, és 1122 –ben megkötötte a Wormsi Konkordátumot.

A II. Callixtus pápa valamint V. Henrik császár közt megszületett dokumentum szerint a császár lemondott a pásztorbottal és gyűrűvel történő invesztitúrajogról, sőt a bíborosok választásában szabad kezet adott a birodalom egyházának. Ugyanakkor a császár jelen lehetett a püspökválasztásokon, és viták esetén az ő szava lehetett a döntő. Emellett az új püspököket világi javaikba a császár iktathatta be (kormánypálca adásával), így a püspökök hűségesküt tettek a császár felé is.

A pápaság és császárság további harcai a Stauf-dinasztia idején

V. Henriket az egyik legkisebb hatalmú hercegi család a Supplingburg-dinasztia követte a trónon III. Lothar (1125-1137) személyében. Lothar halála után III. Konrád (1138-1152) megkoronázásával a középkori Német-Római Birodalom egyik legjelentősebb családja, a Stauf-dinasztia foglalhatta el a császári trónt!

Az eredeti nevükön Hohenstaufnak nevezett család, mint svábföldi palotagrófok, a 11. század elején tűntek fel először. Később, 1118-tól már a Rajna-térségben is megvetették lábukat, 1125-re pedig a birodalom leggazdagabb és leghatalmasabb fejedelmi családjává léptek elő. III. (Stauf) Konrád uralkodását részint a keresztes hadjáratokban való részvétel, részint a kezdődő – és a korszakot hosszú évtizedekre meghatározó - Welf-Stauf ellentét kialakulása jellemezte.

I. Stauf (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) harca a pápával

I. Frigyes apai ágon Stauf, ám anyai ágon Welf volt, így személyében egyesült a két legnagyobb hatalmú német család ereje és befolyása. Azonban Barbarossa Frigyes (lásd: a képen, Francois-Édouard Picot festményét) nem birodalmának német területeire összpontosította figyelmét, és hatalmát, hanem Itália felé fordult, és uralkodása alatt elsősorban a pápaválasztásba kívánt beleszólni, illetve a gazdag itáliai városok megadóztatását szerette volna elérni. Az itáliai adókból az egész birodalom újjáépítését tervezte, és erős birodalmi hadsereget akart létrehozni.

Itáliát jól felügyelhető várak, paloták és városok hálózatává akarta alakítani, ahol császári hivatalnokok felügyelték volna a városok önkormányzatát. Emellett a császári Itália minden lakosára kivetették az úgynevezett fodrum adót. Intézkedései a városok a szabadságjogainak korlátozását jelentették, így az itáliai települések többsége a császár ellen fordult. A feszültség akkor tetőzött, amikor az itáliai városok Bandinelli bíborost III. Sándor néven pápává választották, ám Barbarossa Frigyes és hívei ellenjelöltet állítottak Ottaviano de Monticello bíboros személyében, aki IV. Viktor néven kezdte meg pontifikátusát.

III. Sándor pápa, annak érdekében, hogy a császárságtól független pápaságot hozzon létre, 1160-ban kiközösítette Frigyest. Sándort támogatta a korabeli Európa többsége, így Anglia, Franciaország, Spanyolország, Magyarország, a lombardok és Mánuél bizánci császár is.

Barbarossa Frigyes és III. Sándor pápa, illetve az őt támogató lombard városok ligája közt végül két hadjáratban hágott tetőfokára a viszály. A döntő csatát 1176 –ban Legnano mellett Barbarossa Frigyes elvesztette, így végül meghátrálásra, és az itáliai városok jogainak elismerésére kényszerült. Frigyes ezek után Anagniban békét kötött a pápával, akit az 1177-es velencei békében elismert. (IV. Viktor ellenpápa, Frigyes támogatottja 1164 –ben halt meg.) Barbarossa Frigyes belpolitikáját a későbbiekben a Welf (Oroszlán) Henrik elleni viszály, illetve a harmadik keresztes hadjáratban való részvétel határozta meg. Amikor ugyanis 1187-ben Szaladin hadserege elfoglalta Jeruzsálemet, Frigyes meghirdette a harmadik keresztes hadjáratot. A hadjárat során 1190-ben a Szalef (Kalikadnosz) folyóba fulladva halt meg.

A Welf-Stauf ellentét kezdete

A két hercegi dinasztia közti ellentét Welf (Oroszlán) Henrik (élt: 1129-1195) felbukkanásával, és túlzott megerősödésével kezdődött. Welf Henrik apja (Büszke Henrik) Szászország és Bajorország hercege volt, így fia is arra törekedett, hogy a két leghatalmasabb német tartományban elismertesse hercegi rangját. Először 1142 –ben a szász, majd 1154 –ben a bajor hercegi címet szerezte meg, ám fokozatosan túlzott hatalomra tett szert, amikor 1158-ban megalapította Münchent és 1159-ben Landsberget. (Később 1160-ban elfoglalta Mecklenburgot, az 1164-es vercheni csata után pedig Hátsó-Pomeránia hűbérura lett.)

Egyre fokozódó befolyását európai szintre emelte, amikor 1168 –ban feleségül vette II. Henrik angol király és Aquitániai Eleonóra lányát, Matildát. Barbarossa Frigyes túlzottnak tartotta hatalmát, és 1180 –ban Oroszlán Henrik ellen fordult. A szembeszállásra az ürügyet Oroszlán Henrik és birtokszomszédjai közti viszály nyújtotta. 1180 januárjában a würzburgi birodalmi gyűlés távollétében bűnösnek nyilvánította Henriket abban, hogy eltulajdonította az egyház javait és felségsértést követett el. Kimondták rá a birodalmi átkot, ami azt jelentette, hogy elvesztette birtokait és minden vagyonát, jogilag halottnak számított és bárki kirabolhatta vagy megölhette őt jogi következmények nélkül.

Henrik területeit a következőképpen osztották fel: A Bajor Hercegségből leválasztották Stájerországot és az isztriai őrgrófságot. A maradékot a Wittelsbachok kapták, név szerint Wittelsbach Ottó. A hatalmas méretű Szász Hercegséget még alaposabban felszabdalták. Vesztfália és Engern Vesztfáliai Hercegség néven a kölni érsekséghez kerültek. Szászország keleti része az Askani-családbeli Bernhardé lett. A két rész között a Weser volt a határ. III. Lajos türingiai gróf kapta a szász palotagrófságot, de 1181-ben lemondott testvére. I. Hermann javára. A többi birtokot visszaadták az eredeti tulajdonosnak vagy szétosztották. Ezzel a felosztással a császár Oroszlán Henrik jövőbeli hatalmi lehetőségeit akarta korlátozni, ugyanakkor itt kezdődött az a folyamat, amely a kis, elzárkózott hercegségek kialakulásához vezetett.

1181 novemberében az erfurti birodalmi gyűlésen Henrik behódolt a császárnak. Csak ekkor kapta meg szászországi Bernhard a terület mellé a szász hercegi címet. 1182-ben a császár végül mégis kimondta a száműzetést, így Oroszlán Henrik apósához, II. Henrik angol királyhoz vonult el. Később 1194-ben kibékült a Staufokkal, majd ismét elfoglalta braunschweigi birtokát és ott is halt meg 1195. augusztus 6-án. Oroszlán Henrik fia Ottó, aki anyai ágon az angol király (II. Henrik) unokája volt, idővel a Staufok fő ellenségévé, majd riválisává vált.

VI. Henrik (1190-1197) harca a pápával

Barbarossa Frigyes fiának, kezdetben főként az apja életét is megkeserítő Oroszlán Henrik „lázadásaival” kellett foglalkoznia, ugyanakkor próbálta megszerezni a felesége révén rá szálló Szicíliai királyságot is. Ez utóbbi célja elérésében végül a véletlen segítette, ugyanis fogolyként kezébe került Anglia királya Oroszlánszívű Richárd, akit híve Ausztriai Lipót fogott el. Az értékes foglyot csak magas váltságdíjért engedte haza, és a kapott hatalmas pénzösszegből erős sereget teremtve szerezte meg a Szicíliai királyságot.

VI. Henrik fia, a kis Frigyes 1194-ben született meg, és rögtön várományosa lett a császári cím mellett a Szicíliai és Jeruzsálemi királyságnak is. IV. Henrik 1197 –ben halt meg, mikor gyermeke alig volt mindössze három éves, ám a haldokló király úgy gondolta biztosította a gyermek akadálytalan trónra lépését, mikor a német hercegeke fia hűségére eskette.

II. Frigyes (1212-1250) uralkodása és a trónharc időszaka

A kisgyermek Szicíliát gond nélkül örökölte meg (itt I. Frigyes néven uralkodott). Gyámja először anyja, Konstancia, majd annak 1198-as halálát követően III. Ince pápa lett 1212-es felnőtté válásáig. A német választók ezzel szemben korábbi határozatukat megtagadva nem tették trónra II. Frigyest! A német hercegek 1198 –ban két jelöltet választottak uralkodójukká, így hamarosan polgárháború köszöntött a birodalomra. A két jelölt a Német Birodalom két leghatalmasabb családjából került ki, ugyanis az egyik oldalon a Staufok, a másikon pedig a Welfek álltak. A gyermek II. Frigyes a polgárháborúk évei alatt 1198 és 1212 közt, egészen 18 éves koráig a pápa gyámsága alatt, visszavonultan szemlélte a birodalomban folyó hatalmi harcokat, és csak ezt követően léphetett színre.

A Stauf-Welf polgárháborúban (1198-1212) a Staufok jelöltje a II. Fülöp Ágost francia uralkodó által támogatott Sváb Fülöp volt, aki Frigyes apjának testvéreként állt a Stauf-párt élén, a vele szemben álló Welfek pedig Ottót támogatták, aki Oroszlán Henrik fiaként régi sérelmeket kívánt megtorolni a Staufokon. Ottót természetesen anyai felmenői miatt az angolok is segítették. (Oroszlánszívű Richárd, majd 1199 –től utódja I. János.) Végül 1198 –tól Sváb Fülöp ugyan trónra került, ám a Welfekkel folyamatos háborúban állt, és hatalma ingatag maradt. Végül 1208 –ra úrrá lett a birodalom belső viszályain és visszaszorította Welf Ottót is ám ekkor egy lányát megkérő, de elutasított német gróf (Ottó von Wittelsbach) megölte.

Sváb Fülöp halálával Welf Ottó előretörhetett, és amikor a pápa is elfogadta, megtörténhetett császárrá koronázása is. IV. Ottó (1208-1215) a Welf dinasztia egyetlen császára lett. Megkoronázásakor a pápa felé ígéretet kellett tennie arról, hogy nem fogja egyesíteni a német és szicíliai területeket. Ám 1210-ben ígéretét megszegve megindult, hogy hadai élén egyesítse Szicíliát a Birodalommal. Ez a bekerítéstől félő Ince részéről 1211-ben kiközösítést vont maga után, ami a hercegek lázongásához vezetett német földön.

Ottó az ellene forduló német hercegek és a pápa befolyása miatt meghátrálni kényszerült, így II. Frigyest 1209 decemberében német királlyá választották. Ottó azonban továbbra is gondot jelentett, mivel északi területein kiátkozása ellenére megőrizte hatalmát. Végül az 1214-es bouvines-i ütközetben francia segítséggel sikerült legyőzni Ottó csapatait, aki családi birtokára menekült vissza, és 1218-ban itt halt meg támogatók nélkül.

A bouvinesi csata a korszak egyik legnagyobb ütközete volt. Az egyik oldalon a franciák (II. Fülöp Ágost) által támogatott Staufok (II. Frigyes) álltak, míg a másik oldalon az angolok (I. Földnélküli János) által segített Welfek (IV. Ottó) hadai harcoltak. A fényes Stauf-francia győzelem egyúttal azt is jelentette, hogy az angolok, akik II. Henrik rokoni kapcsolatai révén birtokolták Franciaország egy részét, most kiszorultak II. Fülöp Ágost országából.

1215-ben a választófejedelmek ismét királlyá választották Frigyest, akit július 23-án Aachenben maga III. Ince kent fel annak fejében, hogy megtiltotta neki Szicília és a Birodalom egyesítését. Császárrá koronázására csak hosszas tárgyalásokat követően került sor: 1220. november 20-án III. Honorius pápa Rómában illesztette fejére a koronát. Viszonzásképpen ebben az évben királyi felségjogokat (adó- és vámszedés, pénzverés, várépítés) adományozott egyházi nagyhűbéreseinek.

II. Frigyes igyekezett minél kevesebb időt tölteni Németországban, ezért képviselőként fiait küldte északi országába. Eleinte idősebbik fia Henrik, majd apja elleni lázadása után kisebb fia, Konrád igazgatta a német területeket. II. Frigyes halála után a császári cím 1250 –ben IV. Konrád (1250-1254) kezébe került, aki azonban állandó trónharcban állt az ellenkirályként megválasztott Hollandiai Vilmossal. Konrád 1254-es halálával majd 20 éves interregnum kezdődött Németországban, mely alatt senki nem tudta legitimen megszerezni az uralkodói címet. Végül a problémát Habsburg Rudolf megválasztása oldotta meg 1273-ban.

Interregnum (1254-1273)

A Német-Római Birodalom a névleges király hatalom időszakában tartományok laza konföderációjában élt. A tartományok élén álló fejedelmek, grófok olyan felségjogokkal rendelkeztek, mint az önálló pénzverés, bíráskodás, vámszedés. A tartományi fejedelmek közt idővel két közös szerv alakult ki: a Birodalmi Gyűlés és a Birodalmi Kamarai Bíróság! A világi és egyházi tartományok legfőbb vezetői császárválasztó joggal is bírtak, vagyis közös gyűlésükön megválaszthatták a következő császárt. A császárválasztók köre kezdetben széles volt, vagyis kiterjedt az összes német érsekre, püspökre és világi fejedelemre, később azonban a választók körét szabályozták.

A stabilizáció kezdete

Az interregnum anarchikus korszakának végét Habsburg Rudolf császárrá választása hozta meg. Ugyanis a német fejedelmek1273- ban végre egyességre jutottak arról, hogy ki legyen a birodalom következő, legitim császára. A két jelölt: Premysl Ottokár cseh király, és Habsburg Rudolf volt. Választásuk végül Habsburg Rudolfra esett, mivel csupán a Sváb hercegség területéhez tartozó (ma svájci) Habitsburg várát, és körülötte kevéske földterületet birtokolva, családja nem tartozott a legnagyobb német dinasztiák közé. Mivel csekély birtokállománnyal rendelkezett, a hercegek úgy vélték jó választás lesz, hiszen nem lesz elég ereje erős központi hatalom megteremtéséhez.

Habsburg Rudolf (1273-1291)

Rudolf hamarosan rácáfolt a róla kialakult képre, amikor megválasztását követően jelentős területeket szerzett és saját területi hercegséget hozott létre. A terjeszkedési szándék mögött az állt, hogy a leendő Svájc autonóm tartományai, a kantonok folyamatos harcban álltak a Habsburgok területeivel, így Rudolf számára égetően szükség volt új, békés birtokokra. Kapóra jött számára, amikor Babenberg gróf halálával gazdátlanná vált az Osztrák Hercegség. (A tartomány 1156 –ban emelkedett őrgrófságból hercegségi rangra.)

A gazdag területre azonban régi riválisa Premysl Ottokár is igényt tartott, sőt, megelőzve Rudolfot, be is vonult a tartományba. Rudolf ekkor felelevenítette azt a szokást, mely szerint ha a birodalomban kihal egy főnemesi család, akkor a császár dönthet az adott terület sorsáról. Ezután megindult hadaival, és szövetségre lépett IV. László magyar királlyal, majd együttes erővel 1278 –ban Morvamezőnél legyőzte Ottokár seregét. Az Osztrák hercegség mintegy 640 évre a Habsburgok kezére került. A tartomány ekkor 5 részből állt: Felső Ausztria, Alsó Ausztria, Stájerország, Karintia és Krajna. A régi svájci birtokokért a Habsburgok még 180 évig háborúztak, ám végül fel kellett azokat adniuk. Ausztria birtokbavétele után 85 évvel lett Habsburg terület Tirol, majd 1526 –ban Csehország és Magyarország.

Luxemburgok és Wittelsbachok a trónon (1308-1439)

Habsburg Rudolf megerősödése miatt, a család egy időre elvesztette a német fejedelmek bizalmát, így előbb Nassaui Adolfot (1292-1298) választották császárrá. Az új uralkodó azonban szintén területi fejedelemség megteremtésén kezdett munkálkodni, így végül megint visszatértek a Habsburgokhoz, Habsburg Albert (1298-1308) megválasztásával. Viszont a fiatal uralkodó alig tíz esztendőnyi regnálás után egy családi viszálynak esett áldozatul, amikor saját unokaöccse ölte meg.

Ekkor a német fejedelmek 130 évre elfordultak a Habsburgoktól, és 1308 és 1439 közti időszakban hol a Luxemburg, hol a Wittelsbach családból választottak császárokat! A sorban az első, VII. (Luxemburg) Henrik (1308-1312) volt, akinek uralkodására leginkább az itáliai városokkal szembeni viszály volt jellemző. A gazdag itáliai városok Firenze mögé állva nyíltan szembeszálltak a császárral, aki megregulázásukra jelentős hadakat vonultatott fel. A kezdődő harcok azonban hamar végetértek, mivel az uralkodó 1312 –ben, Siennában váratlanul meghalt.

IV. (Wittelsbach) Lajos (1314-1347)

Trónra lépése a Habsburgok miatt sok nehézség árán sikerült, ugyanis I. Habsburg Albert fia III. (Szép) Frigyes osztrák herceg szembeszállt vele a császári trónért. Miután a császárválasztáson 4:3 arányban alulmaradt, nem törődött bele a vereségbe, és fegyveresen is megtámadta IV. Lajost. A döntő csata Mühldorf (valójában Ampfing) mellett azonban IV. Lajos győzelmével végződött. A történészek egy része a mühldorfi csatát tekinti a lovagkor utolsó nagy ütközetének. Az összecsapás után Frigyes egy ideig fogoly volt, majd kiegyezett Lajossal, aki „átengedte” számára a német királyi címet, míg ő maga megtartotta a császári trónt!

IV. Lajos uralkodását egy újabb invesztitúra harc kísérte végig, ugyanis a császár és a pápa közt súlyos vita kezdődött a császárrá koronázás kérdésében. A pápa ugyanis azt vallotta, hogy mivel a mindenkori császár a kereszténység egyik legfőbb védelmezője, így alkalmasságát a kereszténység legfőbb vezetőjének, - azaz római pápának - joga és kötelessége ellenőriznie. Az ellenőrzést pedig maga a koronázás jelenti, amikor a Szent Atya személyesen találkozik a császárral, és annak fejére helyezi a koronát. Tehát a pápa a császárrá koronázásnak nagy jelentőséget tulajdonított, amit még azzal is kiegészített, hogy a mindenkori pápa a császár helyettesítőjeként is felléphet, amennyiben épp üres a császári trón.

Ám mindezzel ellentétben IV. Lajos másként gondolkodott: szerinte a mindenkori Német-Római császár minden európai király felett áll, sőt királyi rangra emelhet főnemeseket is, így a pápától teljesen független, vele egyenrangú személy. A császárrá koronázás IV. Lajos szerint csupán formaság, mivel a szertartás megelőző német királlyá koronázással a leendő uralkodó minden császári jogosultságot és hatalmat megkap. A vita az avignoni pápaság idejére esett, így a kérdésben maga az egyház is széthúzást mutatott. Az avignoni pápaság IV. Fülöp francia király „jóvoltából” alakult ki, ugyanis a pápával viszályban lévő uralkodó elfogatta az éppen hatalmon lévő egyházfőt, majd a saját befolyása alatt álló bordeauxi érseket nevezte ki pápának Avignon városában. Ezt követően pedig 125 éven keresztül (1309 és 1434 közt) a pápák francia területen uralkodtak, a mindenkori francia király befolyása alatt.

A IV. Lajos és a pápa közti vitát tehát beárnyékolta az avignoni pápaság, így a ferencesek például a császár mellé álltak. Az 1338 –as Reimsben megtartott birodalmi gyűlés végül a császár álláspontját erősítette meg, és kimondta, hogy a továbbiakban a német királlyá választással a német uralkodó rögtön megkapja a császári jogokat is!

IV. (Luxemburg) Károly (1346-1378)

VII. Henrik korábbi Német-Római császár legidősebb fiát, János herceget összeházasította II. (Premysl) Vencel cseh király lányával, Premysl Erzsébettel. A házasság az ifjú luxemburgi herceg számára a cseh királyi címet hozta meg, melynek a házasságból született Károly is várományosa lett. A gyermek Károly Franciaországban nevelkedett, ahol apja is ideje jelentős részét töltötte. János erősen érdeklődött a Nyugat-európai területszerzések felé, így cseh uralkodóként az angolok és franciák közt kirobbanó százéves háborúba is belépett. Ám 1346 –ban a Crécy halálos sebet kapott. Halála után a cseh és német királyi cím fiára, Károlyra szállt, aki 1355 –ben hívei élén Rómába is ellovagolt, ahol megtörtén császárrá koronázása is!

Az új uralkodónak komoly gondokkal kellett szembenéznie, mivel a Német-Római Birodalomban ekkor a széthúzás és az állandó belső háborúskodások jelei mutatkoztak. IV. Károly szerette volna elérni, hogy a császár saját jövedelmei, és befolyása erősödjön, ezért először próbaképp Csehországban megkísérelte bevezetni a nagyobb központosítást. Ám kísérlete kudarcot vallott, így az 1356 –os nürnbergi birodalmi gyűlésre már új programtervvel érkezett.

A Nürnbergi birodalmi gyűlés

IV. Károly kettős céllal érkezett a gyűlésre: egyrészt szerette volna elérni, hogy a birodalmon belül béke legyen, másrészt mindenképp szabályozni akarta a császárválasztás rendjét, azaz meg akarta határoztatni a császárválasztásra jogosultak pontos körét. A fejedelmek azonban más ügyekben akartak döntést kicsikarni, így el akarták érni, minden fejedelem maga dönthessen a területén beszedhető vámokról, illetve önállóan verethessenek pénzt, sőt megkaphassák a bányaregále jogokat is!

A császár a nürnbergi birodalmi gyűlésen végül meghátrálásra kényszerült, és saját céljai elérése érdekében, minden más kérdésben engednie kellett a fejedelmeknek. A birodalmi gyűlés 1356 január 10 –én zárult a német Aranybulla kiadásával, és császári aláírásával.

A Német Aranybulla (1356)

Az aranybulla császári kérésre rögzítette a birodalmi béke helyreállítását. A fejedelmek bár ezt követően is viselhettek egymás ellen magánháborúkat, ám a harchoz kellő indokot kellett felmutatni, és szükséges volt a lovagi státusz illetve a lovagi szabályok betartása is (megfelelő hadüzenet, tanúk biztosítása, fegyvernemek egyeztetése … stb) Ugyancsak császári kérésre szabályozta az Aranybulla a pfahlbürgerek letelepedését. A pfahlbürgerek olyan városlakók voltak, akik vidékre költözve sem a város, sem a vidék igazságszolgáltatása alá nem tartoztak. A dokumentum tiltotta az igazságszolgáltatás ilyen módon történő kijátszását.

A császári előterjesztések legfontosabbika azonban a császárválasztás szabályainak rögzítése volt. A szabályok három részből álltak: részint azon világi fejedelmek körét határozták meg, akik szavazhattak a választáson, másrészt kijelölték azon egyházi főméltóságokat, akiknek további szavazati jogot kaptak, és harmadrészt rögzítették a szavazás menetét. A világi választók közé az Aranybulla előtt, a XI – XII. században, még minden a 13 német világi fejedelem bekerülhetett, sőt mind a 35 egyházi vezető is szavazhatott. Ám később, 1202 –ben, a történelemben első alkalommal sor került a császárválasztás szabályzására. III. Ince pápa ugyanis bullában rögzítette a választás menetét. A szabályzásra az 1198 –as kettős császárválasztás miatt került sor, ugyanis 1198 –ban, amikor VI. Henrik meghalt, és fia – a későbbi II. Frigyes csak 3 éves volt – az összegyűlt német fejedelmek két császárt választottak: Stauf Fülöp és Welf Ottó személyében. Később, 1209 –ben végül Welf Ottó ragadta magához a hatalmat, majd miután IV. Ottó néven elfoglalta a császári trónt, felkérte a pápát a császárválasztás szabályzatának kiadására.

Ebben a legelső szabályzatban az 1198 –as választáson megjelentek körét vették alapul, így mindössze három családot jelöltek ki arra, hogy az elkövetkezőkben részt vehessenek a birodalom császárainak megválasztásában. A három család az Ascáni-ház (szászok), a Wittelsbach-ház (bajorok) és a Premysl-ház (csehek) volt! Az 1198 –as választáson résztvettek mindegyike ezen három családból került ki, és mindannyian I. Henrik és Matild leszármazottai voltak. A pápai bulla szerint a későbbiekben ezen családok leszármazottai voksolhattak, vagy azok, akik az úgynevezett „régi jó szokás” szerint már legalább három alkalommal választottak.

Így tehát az 1356 –os Német Aranybulla, az 1198 –as hagyományokra támaszkodva a következő világi méltóságokat határozta meg császárválasztóként: Szász fejedelem (Ascáni-család), Rajnai palotagróf (Wittelsbach-család), Brandenburgi őrgróf (Wittelsbach-család), Cseh király (Premysl-család)! A választói méltóság apáról fiúra szállt, ha pedig egy-egy családban egyszerre több jelölt is betölthette a választói rangot, akkor a császár joga volt döntést hozni, a választó kijelöléséről. A választófejedelmek körének meghatározásáról két kiváló német történész is fontos kutatásokat folytatott: Armin Wolf és Heinrich Mitteis.

Az egyházi választókat illetően az Aranybulla csupán 3 egyházi főméltóságot jelölt meg szavazóként: a kölni, a trieri, és a mainzi érseket! A döntés hátteréről kevés az információnk. A történészek három okot tudnak felsorolni, melyek mindegyike lehetséges, a döntés indoklásaként. Az első lehetséges ok, amiért pont a felsorolt érsekek szavazhattak az, hogy a három érsekség volt a birodalom három legrégebbi egyháztartománya. A második ok, hogy anyai ágon az említet három érsek állt rokoni kapcsoltban a császárral, a harmadik ok pedig a „régi jó szokás”. A régi jó szokás szerint, ha egy adott procedúra háromszor már egy bizonyos módon lezajlott, akkor szokásjoggá válhatott. Így elképzelhető, hogy az említett 3 érsekség vezetői vehettek részt az első időkben, és 1198 –ban is a császárválasztásokon. A szavazás menetét tekintve, a döntés egyszerű szavazattöbbséggel született meg, vagyis a 7 személy voksai alapján, az lett a császár, akire többen szavaztak.

Az Aranybulla a birodalmi béke rögzítése, a császárválasztás szabályainak leírása, és a pfalzbürgerek tiltása után mindazon engedményeket is tartalmazta, melyeket a császárnak kellett tennie, az előbb felsoroltak törvénybe iktatásáért cserébe. Ide tartozott a pénzreform, vagyis az, hogy a birodalom fejedelmei szabadon verhettek pénzt, szedhettek vámokat és bányaregálékat. Mindemellett a német fejedelmek együttesen határozhatták meg a rajnai vámtarifákat, és szabad külpolitikát folytathattak. Ezzel a Német-Római Birodalomban a központi hatalom sokkal gyengébb, a tartományi önállóság pedig sokkal nagyobb lett, mint bárhol másutt Európában.

Az Aranybula megalkotása után 10 hónappal újabb birodalmi gyűlés jött létre 1356 novemberében Metz városában. Itt a francia dauphin, a császár, a fejedelmek, és a pápai követ jelenlétében a következő döntések születtek: a pápának nincs beleszólása a császárválasztásba, mely csak a választófejedelmek ügye, viszont a császár a továbbiakban nem szólhat Észak-Itália ügyeibe; a császárválasztást ezentúl Frankfurtban, a koronázást Achenben, az első birodalmi gyűléseket pedig Nürnbergben fogják megtartani; és végül a gyűlés rendelkezett az uralkodó neveltetésének kérdéseiről.

A választófejedelmek körének bővülése a XVII és XVIII. században

Az 1356 –os Német Aranybullában még 7 választásra jogosult német fejedelem szerepelt, ám később ez a szám 8 –ra, majd 9 –re növekedett a bajor, a pfalzi, majd a hannoveri fejedelemségek bevonásával.

  • 1623. február 25-én a II. Ferdinánd császár elvette a protestáns rajnai palotagróftól (a harminc éves háború fehérhegyi csatájában vereséget szenvedett V. Frigyestől) a választójogot és a katolikus Bajorországnak (I. Miksa bajor hercegnek) adományozta.
  • 1648. október 24-én a vesztfáliai békével Pfalz visszakapta választófejedelmi címét, de Bajorország is megtarthatta azt, így a választófejedelmek száma nyolcra emelkedett.
  • I. Ernő Ágostot, Braunschweig-Calenberg hercegét I. Lipót császár szolgálatai jutalmául 1692. december 9-én választófejedelmmé tette. Ezzel létrejött a kilencedik választófejedelemség, a hannoveri.
  • 1777. december 30-án III. Miksa bajor választófejedelem halálával kihalt a Wittelsbach-ház bajor ága, Bajorországot és a választófejedelem méltóságát Károly Tivadar pfalzi választófejedelem örökölte. Ezzel a választófejedelmek száma ismét nyolcra csökkent.
  • A napóleoni háborúk szétzilálták a birodalom szervezetét. 1803-ban, az 1801. február 9-ei lunévillei béke következményeként az egyházi választófejedelemségek javait szekularizálták, a mainzi érsek fejedelemségén kívül az összes egyházi fejedelemséget megszüntették. A mainzi érsek székhelye Regensburgba került át. Négy új világi választófejedelemséget alakítottak: Baden, Württemberg, Hessen-Kassel és Salzburg. Ezzel a választófejedelemségek száma tízre emelkedett, de ennek már nem volt jelentősége, mert a német-római császári cím megszűnésével (1806. augusztus 6.) a választófejedelmi méltóság is lényegében megszűnt. Csak a hesseni választófejedelem tartotta meg ezt a címet 1866-ig, amikor országát bekebelezte Poroszország. 1875. január 6-án halt meg az utolsó választófejedelem, a hesseni Frigyes Vilmos.

Vélemények az Aranybulláról

Karl Zeumer szerint a Német Aranybulla a korábbi gyakorlat kodifikálása volt csupán. Ekhort Müller Mertens szerint az Aranybulla legfőbb célja, a kettős császárválasztás elkerülése volt. Petersen szerint az Aranybull a választófejedelmek központosítás felett aratott diadala volt. Armin Wolf viszont úgy gondolta, hogy a dokumentum a négy legfőbb hatalmi tényező, a császár, a választók, a fejedelmek és a pápa szövetségét jelentette. Berndt Hergemöller a fontos iratot a politikaművészet körébe sorolta, kiemelve szokatlan kompromisszumkészségét.

A német-Római Birodalom újkori történetének főbb állomásai

A Német-Római Birodalom élén az Aranybullát követő 8 évtizedben, egészen 1438 –ig a Wittelsbach és Luxemburg császárok álltak. A 14. század járványai hatalmas mértékben tizedelték meg a német lakosságot. A háborúk szintén nem segítettek a gazdasági fellendülésnek. A nyugati államokban a parasztok helyzete egyre jobb lett, és a rendiség is kezdett kialakulni, míg keleten a második jobbágysággal vívódtak, ezzel visszalépve a fejlődésben.

Habsburg hatalom kora (1438-1806)

Ebben a lehetetlen helyzetben szerezte meg a trónt 1438-ban II. Albert, és végül sikerült megteremtenie a Habsburgok uralmát a császári trónon. Az uralkodók és a hercegek is belátták, hogy amennyiben meg akarják őrizni hatalmukat, reformokat kell eszközölni. A császári reformokat végül III. Frigyes indította el, ugyanis amikor pénzt kért a birodalomtól saját birtokainak védelmére I. Mátyás, magyar király ellen 1486-ban a hercegek csak nehézkesen reagáltak a császári kérésre. Ezért Frigyes és a hercegek úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Reichstagot, amelyen a birodalom császári birtokainak vezetői találkozhatnak, és megvitathatják a közös ügyeket. A Habsburgoknak ezen a birodalmi gyűlésen sikerült elfogadtatniuk a dinasztikus rendet, és helyreállították a Landfriedent is.

I. Miksa apja nyomdokaiba lépve 1495-ben Wormsba hívott össze egy Reichstagot, amelyen a hercegek és a császár megegyeztek a Reichsreform, vagyis a császári reform végrehajtásában. Ennek a reformnak főként az volt a célja, hogy olyan intézményi hátteret biztosítson a császárságnak, amely életben tartja azt. Így ennek a reformnak a keretében alakultak meg a Birodalmi Körzetek és a Reichskammergericht (a Császári Kamara Bírósága) is.

A Reformáció

1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára Martin Luther kitűzte 95 tételét, melyekkel megújítani kívánta egyházát. Ez a cselekedete indította el a reformációt, amely bizonyos értelemben a birodalom fennállásának utolsó felvonásaként is értékelhető.

V. Károly több kontinensre kiterjedő birodalmában a német fejedelmek a reformációban a császári hatalomtól való függetlenedés újabb lehetőségét látták. Jóllehet, a mindenkori császárok a kereszténység védelmezőinek számítottak, Károly - a franciák elleni háború miatt - nem tudott kellő erőket mozgósítani ellenük. 1522-ben felkeltek a német birodalmi lovagok, majd 1524-ben kitört a német parasztháború. Ezeket ugyan elfojtották, de a reformáció eszméje immár a birodalom minden zugában elterjedt. Az evangélikus hitre több fejedelem is áttért, hathatós támogatásukkal háborút is indítottak vallásuk elfogadásáért. 1547-ben ugyan a schmalkaldeni háborút elvesztették, 1555-ben az augsburgi vallásbékében azonban az Ágostai hitvallást követő lutheri irányzatot egyenjogúsították a katolikussal.

A katolikus hit és a pápa mellett kitartó tartományokból (Bajorország, Ausztria) kiindulva azonban hamarosan terjedni kezdett az ellenreformáció (katolikus restauráció). A császárok sorozatos rendeletei, törvényei, erőszakos intézkedései megpróbálták visszaszorítani a lutheri tanokat, ami hamarosan kiélezte az ellentéteket a hercegek és a központi hatalom, illetve az egyes tartományok között. Mindezek mellett - főként a birodalom déli részében - a kálvini tanok is terjedni kezdtek.

A harminc éves háború (1618-1648)

A világkereskedelmi útvonalak kora újkori áthelyeződése az atlanti térségre gyökeresen megváltoztatta a Német-római Császárság pozícióit, gazdasági és demográfiai visszaesést eredményezve a császárságban. A vallási ellentétek pedig megbénították a birodalom intézményeit. Az ellentétek odáig fajultak, hogy 1608-ban egyes tartományi urak és hercegek vezetésével megalakult a Protestáns Unió, majd válaszul 1609-ben a Katolikus Liga.

Végül 1618-ban a prágai defenesztrációval kezdetét vette a harmincéves háború, melyben a Habsburgok három évtizeden keresztül próbálták megvédeni birodalmi befolyásukat a protestáns fejedelmekkel, és az őket támogató külföldi országokkal szemben. Az egyes támogató hatalmak háborúba lépése szerint a háború cseh, német, dán, svéd és végül francia szakaszra oszlott! A harcok során felszínre került valamennyi, mélyen húzódó ellentét: nemzeti-etnikai (cseh - német), felekezeti (protestáns - katolikus), valamint politikai (fejedelmek - császár). A birodalom egész területe hadszíntérré változott. A harcokba beavatkozó hatalmak közül különleges szerepe volt Franciaországnak, hiszen mélyen katolikus államként állt a protestáns unió mellé, mivel hatalmi pozíciója és terjeszkedési tervei a Habsburgok tradicionális ellenségeivé tették őket. A háborút a hatalmas francia hadsereg megjelenése döntötte el. A harcok utolsó éveiben a korábbi legendás császári hadvezérek, mint Tilly gróf és Albrecht von Wallenstein eltűntek a hadszinterekről, és a Habsburgok erőtartalékai is kimerültek.

A hatalmas anyagi és emberáldozatokkal járó háborút - melyben a császárság népességének harmadát elvesztette 1648-ban a vesztfáliai béke zárta. Kimondta - többek között - a birodalom területén lévő 296 német állam szuverenitását. Ezzel a császári hatalom végképp névlegessé vált. Európa uralkodói elismerték a birodalomból kiszakadó Svájc, és Hollandia önállóságát, Brandenburg, Svédország és Franciaország jelentős területgyarapodását. Svédország megkapta Pomerániát, Franciaország Elzászt, Brandenburg pedig tengerparti kijáratot kapott északon. Ezzel Franciaország és Brandenburg a kontinens új nagyhatalmainak sorába emelkedhetett. A Habsburgok vereségüket követően kelet felé fordultak, és Magyarország, illetve Erdély teljes megszerzésével próbálták kárpótolni magukat (1699 – Karlócai béke után Magyarország Habsburg bekebelezése.)

Egy haldokló birodalom a XVIII. században

A vesztfáliai béke garantálta a birodalom államainak az önálló külpolitikát is. Ezzel a német-római császárok végképp elvesztették európai politikai hegemóniájukat. A Birodalom városai, gazdasága elvesztette korábbi meghatározó szerepét Európában. Ráadásul a szétzilált birodalom képtelen volt sikerrel versenyezni vetélytársaival az első gyarmatosítási hullám idején. A gazdasági visszaesés rendkívüli volt, a császárok pedig nem foglalkoztak többé a birodalmi érdekekkel.

A rendek és a városok politikai súlya egyre csökkent, a fejedelmek hatalma pedig növekedett. A birodalom államai a 17. század végén és a 18. század elején számos háborúban vettek részt, melynek során azonban csupán saját államuk, nem a birodalom területét kívánták növelni. 1672-ben kezdődött a francia–holland háború, majd 1688 és 1697 között az Augsburgi Liga háborújában vett részt a német államok egy része. 1701-től 13 éven keresztül a spanyol örökösödési háború foglalkoztatta a birodalom seregeit.

Mindezek következtében a 18. században a Német-római Birodalom területén két birodalom is igen jelentős hatalomra tett szert. Az egyik a Magyarország trónját is megszerző Habsburg Birodalom volt, míg a másik az 1701-ben megalakult Porosz Királyság. Kettejük küzdelme, az 1740-ben kitört az osztrák örökösödési háború, valamint az 1756-ban kirobbant hétéves háború szélesebb nemzetközi konfliktussá fajult

A birodalom vége

1792-ben a szomszédos francia monarchia összeomlott, és a francia forradalom eszméit hamarosan Napóleon serege hozta el a birodalom területére. A császárság ismét hadszíntérré változott, és a jelentős veszteségek az uralkodót arra kényszerítették, hogy területileg és intézményileg is átszervezze a birodalmat. 1803-ban ezért felszámolták az egyházi birtokokat, és a szabad városokat is a birtokaikat elvesztő főuraknak adták kárpótlásul. A kegyelemdöfést az austerlitzi csata adta meg. 1806. augusztus 6-án II. Ferenc lemondott a császári címről. (A korabeli dokumentumokban a birodalomra németül, mint Deutsches Reich, franciául Confederation germanique néven hivatkoznak.) Ezzel hivatalosan megszűnt a Német-római Birodalom, és helyén különböző államok jöttek létre. A két legerősebb állam fennmaradt. Ezen kívül pedig francia vezetés alatt megalakult a Rajnai Szövetség (Rheinbund).

A Birodalom területe, lakossága

A Birodalmat északon Dánia, a Balti- és az Északi-tenger, keleten Lengyelország, míg délen és délkeleten a Habsburgok területe határolta. Délen a Birodalom területéből alakult meg Svájc, míg nyugaton Franciaország és Németalföld heyezkedett el határainál.

A Birodalom a megalakulásakor 470 000 km² kiterjedésű volt, népsűrűsége 1000 körül 10 fő/km². A 11. század közepén területe elérte a 900 000 km²-t, lakossága a 10 millió főt. Három évszázad múlva, a pestisjárvány küszöbén már 14 millióan laktak itt.

A Birodalom lakossága etnikailag összetett. A németeken kívül számos germán és szláv népcsoport élt. A szlávok a birodalom keleti, míg a germánok a birodalom nyugati részén éltek.

A Német-római Birodalom vallásilag is szokszínű volt. Az ország középső és északi részén protestánsok, míg a déli részén a katolikusok voltak túlsúlyban.

Végkövetkeztetések

A történészek és a németek szerint saját történelmüket alapvetően három momentum határozta meg. Az egyik maga a Birodalom volt, a másik a Reformáció és harmadikként a két nagyhatalom Poroszország és a Habsburg Birodalom szembenállását említették meg. Ezek a nagy horderejű történelmi események mind a császárság idejében zajlottak le. Éppen ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért nem volt működőképes a birodalom, hiszen a szomszédos Franciaország is hasonló alapokról indult. A következő okokat lehet megemlíteni:

  • A Német-római Birodalom már a kezdetektől igen föderalisztikus elvek, módszerek alapján működött. Az uralkodót mindig választották, és ezért cserébe, a hála jeleként a császári birtokokat rendszeresen el kellett ajándékozni.
  • Gátolta a császárság fejlődését a birodalom összefonódása - és konfliktusa - a katolikus egyházzal.
  • A birodalom széttagoltságát erősítette az a tény is, hogy a császárság északi és déli tartományainak egészen más gazdasági partnerei voltak. Északon a Hanza-szövetség volt a meghatározó, amely a Balti-tengeren és az északi vizeken kereskedett, míg délen Itália, Velence és a Földközi-tenger jelentette a fő kereskedelmi útvonalakat.

 

Felhasznált irodalom:

  • Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. A középkor. II. kötet. Osiris Kiadó, Budapest, 2004 (186-196 p.)
  • Niederhauser Emil, Tokody Gyula: Németország története. Akadémia Kiadó, Budapest, 1983
  • Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Budapest, 2001. (348-358 p.)
  • Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat, Bp. 1987.,