Írország rövid története

Írország rövid története

/Harmat Árpád Péter/

 

Írország első korszaka (432-1171): Az Angliától nyugatra fekvő, hazánk méretével majdnem azonos méretű ír sziget történelmének kezdete a Római Birodalom idejébe nyúlik vissza, amikor egy Szent Patrik nevű skót származású püspök 432-ben keresztény hitre térítette lakosságát. A 432 és az 1171-es esztendők közt 5 királyság alakult ki, melyek egymással, majd a vikingekkel is állandó háborúkat vívtak. Végül a vikingek elűzése után, 1014 és 1171 közt rövid időre egység született a szigeten. Azonban nem sokkal ezt követően 1171-ben II. Henrik angol király meghódította egész Írországot. Kezdetét vette a hosszú angol uralom kora.

Az Angliához tartozó Ír Királyság kora (1171-1652)

Az első évszázadokban az angol és ír főnemesek még együttesen zsákmányolták ki az ír parasztokat, és az angol királyi hatalom ellen is összefogtak, ám 1536-tól, amikor Anglia elszakadt a pápai hatalomtól, és az anglikán reformáció során megkezdte a pápa hűségén maradt - vagyis katolikus - ír földek elvételét, felkelések kezdődtek. A lázongások 1597 és 1603 közt folyamatosan zajlódtak, és hosszú időre jelentősen elmérgesítették az angol-ír viszonyt. Közben Angliában 1603-ban a Stuart dinasztia trónra lépésével, Skócia és Anglia közt perszonálunió jött létre. Bár a király személye közös volt, Skócia jelentős autonómiát élvezett, hiszen teljesen különálló parlamenttel rendelkezett.

Írország, mint gyarmat (1652-1801)

Az angol forradalom erősen radikalizálódni kezdett, amikor 1644-ben egy Oliver Cromwell nevű képviselő új, és sikeres hadsereget szervezve legyőzte a királypárti seregeket, majd 1649 januárjában kivégeztette I. Károlyt. Cromwell koncepciója az volt, hogy Anglia fossza meg minden autonómiájától, a tőle függő területeket, így Skóciát és Írországot. Amikor mind Írország, mind Skócia fellázadt az angol törekvések ellen, fegyveres háború kezdődött.

Cromwell először a könnyebb ellenfél Írország ellen indította el az angol hadsereget 1649. nyarán. Az írek összefogtak, de a mindössze másfél milliós ír lakosság nem volt képes megfelelő erőt felmutatni a túlerő ellen, így Cromwell 1650 tavaszára könnyedén legyőzte csapataikat. A brit győzelem után minden képzeletet felülmúló kizsákmányolás és elnyomás kezdődött. Az aprócska ír sziget területeinek kétharmadát elfoglalták az angol nemesek, kisajátítva szinte minden földet.

A könnyű ír győzelem után Cromwell a nehezebbnek ígérkező skót hadjáratra indult 1650 szeptemberében. Azonban itt is győzelmeket aratott, először Dunbar mellett, majd egy évvel később Worchesternél. A régi skót nemesség földjeit elkobozták.

Írország tehát 1650-ben gyarmati sorba került. Megszűnt mindenfajta autonómiája, és az írországi földek 75%-a angol birtokosok kezébe került. Ezen időszak 150 éve (1652-1801) volt az angol elnyomás legsúlyosabb korszakát hozta.

A súlyos angol elnyomás elleni első nagyobb felkelés 1690-ben történt. Előzménye volt, hogy 1660-ban, Cromwell halála után a parlament a kivégzett király fiát II. Károlyt hívta a trónra, lezárva a forradalom időszakát. Azonban II. Károly (1660-1685) majd öccse II. Jakab (1685-1688) a vallási intolerancia (katolikusok pártolása) a franciabarát külpolitika és az abszolutizmus újbóli alkalmazása miatt megint kivívták a nép haragját, így a forradalom újra fellángolt.

A „dicsőséges forradalom” lángját leginkább az élesztette fel, hogy II. Jakab nyíltan katolikus volt. Így az angol parlament megelégelve abszolutizmusra törő politikáját, 1688-ban megfosztotta hatalmától, és nagyobbik lányának, Máriának férjét, Orániai Vilmost - Hollandia hercegét és kormányzóját - hívta meg a trónra. Orániai Villmos 1688 november 15-én partra is szállt Angliában, Jakab pedig igyekezett vele szemben egy hadsereget felállítani, ám kísérlete kudarcot vallott, mivel saját katonái is cserbenhagyták. Végül Jakab veje, Orániai Vilmos engedélyével elmenekülhetett Franciaországba.

Jakab Franciaországban XIV. Lajos vendégszeretetét élvezhette, a francia uralkodó saint-germainti lévő palotájában. Egyetlen esztendő elteltével azonban döntő lépésre szánta el magát, úgy határozott visszaszerzi királyi trónját.

Jakab terve az volt, hogy Franciaországból Írországba hajózik, ahol hozzá hasonlóan katolikus és Vilmos ellenes lakosság élére állva felkelést robbant ki. A felkelés élén pedig betör Angliába, elűzi Vilmost, és újra elfoglalja az angol trónt.

A tervhez megnyerte XIV. Lajost is, aki összesen 7 ezer francia katonát adott Jakab mellé a vállalkozáshoz. Jakab 1689-ben szállt partra Írországban, és megnyugodva tapasztalta, hogy a katolikus írek azonnal melléálltak. Írország lakossága ugyanis autonómiát, a vallási elnyomás mérséklését, jogaik visszaállítását akarta, és mindezt Jakab meg is ígérte nekik. Így összesen 25 ezer ír csatalakozott Jakabhoz, a franciákkal együtt 32 ezres, jelentős sereget alkotva.

A híres Boyne menti csata: Az ír történelem egyik legfontosabb eseménye lett a Boyne folyó völgyében, - Dublintól északra, Drogheda közelében – 1690 július 11-én megvívott csata. Az összecsapásban Orániai Vimos 36 ezer fős seregének részét képezték a holland, dán, német, ulsteri protestáns katonák is. Így csata egy katolikus – protestáns ütközetté vált. Az összecsapást végül Orániai Vilmos nyerte, Jakabnak újra menekülnie kellett (megint Franciaországba) A győzelem tiszteletére azóta is minden évben, július 12-én Belfastban az Orániai rend, erőszakba torkolló felvonulást rendez.

A csata után írek nagy árat fizettek felkelésükért. A korabeli feljegyzések szerint az 1690-es összecsapás annyi áldozatot követelt, hogy vérük vörösre festette a folyó hullámait. A protestáns győzelem, pedig egyben azt is jelentette, hogy az ír katolikusok gyakorlatilag minden politikai jogukat elveszítették, így többek között nem viselhettek közhivatalt és nem lehetett földtulajdonuk, még lovat sem tarthattak. Az őslakosság több mint egy évszázadon át még saját kelta nyelvét sem használhatta, és nem játszhatta hagyományos zenéjét. Az elkobzott ír földeket olcsón kiárusították angol protestáns vállalkozóknak. Az ír textilipart adó- és tarifatörvényekkel gúzsba kötötték és elsorvasztották. Írország mély és kilátástalan kiszolgáltatott gyarmati sorba sülyedt!

Később 1798-ban ugyan újabb felkelés bontakozott ki, a titkos társaságok lázadása néven, ám ennek mérete messze elmaradt a Boyne menti felkeléstől. A zendülés mégis ráébresztette Angliát arra, hogy előbb-utóbb mégis kénytelen lesz némi jogokat biztosítani Írországnak. William Pitt miniszterelnök, aki 1773 és 1801 közt volt kormányfő, több sikeretlen javaslatot is tett ez ügyben.

Írország unióban Angliával (1801-1921)

Némi változást, és ezzel új korszakot hozott az 1801-es esztendő, amikor törvény született Nagy-Britannia és Írország egyesüléséről. Ezzel Írország gyarmati státusza megszűnt, és az időközben 8 millióssá növekedett Írország része lett az új államkomplexumnak, melynek neve ettől kezdve Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága lett. Az unió azt jelentette, hogy Írország képviselőket küldhetett a londoni parlamentbe, vagyis némileg beleszólhatott a saját területén folyó ügyek intézésébe is. Az engedmények ellenére, előbb 1848 –ban az Ír Konföderáció nevű szervezet, majd 1867-ben a Fenian szövetség indított felkelést a teljes önállóság eléréséért. A fegyveres megmozdulások mellett megkezdődött a diplomáciai harc is az elszakadásért. A közös parlament ír képviselői törvényes felszólalásokban követelték az autonómiát.

Néhány protestáns képviselő, az autonómia gondolata mellé állt, amikor Isaac Butt képviselő az 1870-es években kidolgozta a Home Rule nevet viselő programot. Az elképzelés a brit birodalmon belül önkormányzatiságot és saját külön ír parlamentet tervezett, a hadügy, külügy és külkereskedelem közös vezetése mellett. Amikor Butt helyét Charles Parnell képviselő vette át az írek ügye egy tehetséges vezető kezébe került. Idővel később már maga Gladstone miniszterelnök is támogatni kezdte a programot, ám az angol parlament egészen 1914-ig nem volt hajlandó megszavazni.

Bár Parnell az autonómia kérdésében nem ért el sikereket, a földkérdés, és az ír bérlők helyzetének javítása terén eredményeket tudott felmutatni. A vezetésével megalakult Ír Földliga mozgalom (1879) bojkottálta az angol földesurak utasításait, így végül megszületett a második földtörvény 1881-ben. (az első 1870-ben nem váltotta be az írek reményeit.) mely megtiltotta az ír bérlők törvénytelen elűzését. Később Parnell 1891-es halálával egy időre a mozgalom is vesztett lendületéből, és az ír történelem másik nagy alakjának, Arthur Griffithnek felbukkanásáig egyhelyben állt.

A korszak nagy válsága volt az 1845 és 1848 közt kialakulta burgonyavész, mely addig sohasem látott éhínséget hozott Írországban. A katasztrófa súlyosságát az okozta, hogy a szigeten úgynevezett monokultúrás gazdálkodás alakult ki, mely azt jelentette, hogy szinte csak egyetlen gazdadasági haszonnövényt termesztettek, a burgonyát. Amikor megjelent az Írországba a a- vélhetően külföldről behurcolt - burgonyabogár, és a krumpli a földeken ment tönkre, egyszerűen nem maradt semmilyen táplálék a sziget lakossága számára. Becslések szerint 1845 utáni években 1 millió ír halt éhen, és másik 2 millió vándorolt ki Amerikába. A századfordulóra az ország lakossága 8 millióról 4 millióra csökkent.

Az 1900-as esztendő után megkezdődött a végső harc és összefogás a függetlenségért. Ennek első lépése volt, a Sinn Fein (mi magunk nevű) párt megalakulása Arthur Griffith vezetésével. Sztrájkokat szerveztek. Nyomásukra az angol parlament elfogadta végre az autonómia törvényt 1914 –ben, de nem hajtotta végre. Így 1916 –ban Dublinban felkelés tört ki Michael Collins vezetésével, melyet levertek. Azonban 3 évvel később 1919 januárban Dublinban E. De Valera vezetésével illegális Ír nemzetgyűlés, kormány és hadsereg alakult. Az írek ekkoriban létrehozott katonai szervezete lett az IRA (Irish Republican Army)

Háború kezdődött az angolok ellen, mely  2,5 éven át tartott és az angolok fegyverszüneti javaslatával ért véget. Az írek, és a Sinn Fein is megosztottá vált. A mozgalom egyik része elfogadta az angolok kompromisszum javaslatát (Michael Collins köre) másik részük viszont - Valera követői - elutasította azt. A javaslat szerint Írország független domínium lehet de cserébe lemond a sziget északi részéről, melyet Angliához csatolnak.(Így a szigetnek csak 84%-a lehetne szabad Ír állam, a többi 16% maradna Angliáé.) Végül a kompromisszumos szárny elérte a szerződés aláírását 1921 decemberében. Ezzel Írország 750 év után újra független lett!

Harmadik korszak, a függetlenség (1921-napjaink)

A függetlenség 3 állomásából az első a domíniumi státusz volt. A Sinn Fein kompromisszumot elutasító szárnya ki akart lépni ebből a státuszból, és 2 éves polgárháborúban (1921-23) Valera vezetésével legyőzték a baloldali szárnyat, melynek során Michael Collinst is megölték. A függetlenség hivatalos kimondására 1937-ben került sor. (2.állomás) A teljes függetlenség pedig később, 1949 –ben valósult meg, amikor létrejött a független Ír Köztársasággá (3.állomás)

készítette: Harmat Árpád