Izrael története és az arab-izraeli háború

Izrael története és az arab-izraeli háborúk

/Harmat Árpád Péter/

 

Az arabok és Izrael közti konfliktus – noha a zsidó állam csak 1948 óta létezik hivatalosan – a palesztinai zsidó és arab lakosság közti összecsapások formájában a 20. század eleje óta folyik változó intenzitással hadi-, politikai- és gazdasági síkon. A kérdés a hidegháborúnak köszönhetően kapott világpolitikai súlyt, mivel az Amerikai Egyesült Államok feltétlen támogatását élvező Izrael ellenében a Szovjetunió (miután kezdetben támogatta a független Izrael létrehozását, és elismerte az új államot) az arab államokat nyerte meg magának. A kétpólusú világrend felbomlása és néhány végeredményben eredménytelen békekezdeményezés azonban nem vetett véget a konfliktusnak, melyben mindkét oldal az emberi jogok szempontjából kifogásolható eszközökkel él. Jórészt a konfliktus hozadéka a palesztinok nemzettudatának kialakulása, de a sokszínű zsidóság nemzetté kovácsolódása is. A mai értelemben vett arab–izraeli konfliktus előzményei a tágabb történelmi múltban keresendő, azonban maga a kifejezés a 20. században lett használatos a század történéseire.

A zsidóság ősi története

Az i. e. 3. évezred végén, a 2. évezred elején kánaániták, illetve semita törzsek telepedtek meg a későbbi Palesztina-Izrael területén, így a térséget először, ezekről az első lakókról nevezték el Kánaánnak. Alig valamivel később, de feltehetően még Krisztus előtt 1800-2000 körül hükszoszok, hurriták hódították meg a vidéket és velük zsidók is letelepedtek Kánaánban. Az Ábrahám mondakör szerint ezek a legelső zsidó törzsek Mezopotámiából (Ur városából) érkezhettek. A hükszoszok és zsidók nem maradtak sokáig Kánaánban, nagyjából Krisztus előtt 1730-1800 körül betörtek a gazdag Egyiptomba és átvették ott a hatalmat. A hükszoszok közül kerültek ki a fáraók, és a zsidók is megbecsült körülmények közt élhettek. Ám körülbelül 200 év után (Kr.e. 1558 körül) az egyiptomi lakosság fellázadt a hükszosz - zsidó uralom ellen, és legyőzve őket, rabszolgasorba taszította a két népet. A hükszoszok beolvadtak a helyi népek tengerébe, a zsidókat viszont Mózes felemelte a rabszolgasorból. Ő volt a zsidó történelem első nagy alakja, aki Krisztus előtt 1250 -ben a Sínai félszigeten keresztül visszavezetett a 12 zsidó törzset Kánaánba. Itt letelepedtek és fejlett civilizációt teremtve saját városokat emeltek.

Később, Krisztus előtt 1200 körül egy új népcsoport is megjelent a térségben, őket filiszteusoknak nevezték!  A filiszteusok nem bizonyítható módon, de vélhetően a palesztinok őseinek tekinthetőek, és Palesztina tartomány is róluk kapta nevét a római időkben. Az első zsidó állam i.e. 1020 körül Saul vezetésével jött létre, de egységes formájában csak alig 100 évig állt fenn. A zsidó királyság Salamon uralkodása után ugyanis i.e. 929 körül ketté szakadt, és létrejött északon Izrael délen pedig Judea állam. A területet először i.e. 721 -ben Asszíria, majd  i.e. 586-ban az Újbabiloni Birodalom igázta le („babiloni fogság”). Amikor pedig a kialakuló Perzsa Birodalom legyőzte Babilont, a hatalmas ázsiai államkomplexum része lett a zsidó terület is. Nagy Sándor hódításait követően  pedig a Makedón Birodalomhoz, majd a Ptolemaioszok Egyiptomához, később a Szeleukidák birodalmához került.

A Szeleukidák elleni felkelés révén létrejött a második önálló zsidó állam a Makkabeusok uralma alatt. (A Kr.e. 165 -ös görögök feletti győzelmet ünneplik a zsidók Hanuka ünnepén.) Izrael Kr.e. 63-tól került a Római Birodalom fennhatósága alá. Az i. sz. 66–73 közötti zsidó háború és a Bar Kohba-lázadás (132–135) után Syria Palaestina néven római provincaként egyesült. Ezt követően a zsidó lakosság nagy része kivándorolt, diaszpórába kényszerült. A zsidók ekkoriban jelentek meg Európa városaiban és teremtették meg közösségeiket. Később Izrael (Palesztina) 395-ben a Bizánci Birodalom tartománya lett, majd csak a 7. században került arab fennhatóság alá, akik a kalifátusokhoz csatolták. A megmaradt lakosság nagy része átvette az arab nyelvet és felvette a muszlim vallást. A kis-ázsiai szeldzsuk-török fejedelemség (1072) után 1099-ben a keresztesek létrehozták a feudális jeruzsálemi királyságot. Szaladin hadai döntötték meg 1187-ben. A 13. század második felétől mameluk uralom alatt állt, majd 1516-1517-től 1918-ig az Oszmán Birodalom tartománya.

A zsidóság modern-kori történelme

Herzl Tivadar (1860-1904) Pesten született zsidó jogász 1897-ben Bázelben hívta össze az első cionista kongresszust, és létrehozta a Cionista Vilászervezetet. Munkásságát, melynek célja egy zsidó haza megteremtése volt, Chaim Weizmann (1874-1952) folytatta, aki 1920 és 1946 között - az 1931-35-ös időszakot leszámítva - az egész Cionista Világszervezetnek, majd a megalakuló Izrael Államnak is elnöke volt!

Fogalmak:

  • Cionizmus: a 19. század második felében elindult zsidó nemzeti mozgalom és ideológia, amelynek célja egyrészt a történelmi Izrael területén egy zsidó állam megalakítása, illetve helyreállítása, másrészt a zsidó érdekek védelme a világ más országaiban.
  • Antiszemitizmus: szó szerint: szemita-ellenesség, vagyis zsidógyűlölet, amely szélsőséges formájában durva zsidóüldözéssé, a zsidóság fizikai megsemmisítésének elméletévé torzult.

A zsidó visszatelepülés megindulása

A 19. század második felében Európában felerősödő, zsidók iránti, antiszemitizmus, valamint az ez időben kialakuló cionista mozgalom, a cionizmus miatt egyre fokozódott a zsidók bevándorlása az akkori Palesztina területére. A különböző méretű bevándorlási hullámoknak (alijáknak) köszönhetően növekvő számú zsidó telepek (kibucok és később a mosávok) egy idő után a helyi arab lakosok és arab vezetők egy részében ellenérzéseket váltottak ki. 1914-ig gyakorlatilag a török hatóságok engedélye nélkül telepedtek le főként araboktól megvásárolt földterületeken, vagy arab földesuraktól bérelték azokat. Kivétel ez alól például Tel-Aviv, aminek területét a török hatóságoktól vették meg 1909-ben a Zsidó Nemzeti Alap pénzügyi támogatásával. Kezdetben, a 19. század végén csak kisebb atrocitások érték a bevándorlókat, majd idővel, a 20. század elején már halálos áldozatokat is követeltek az összetűzések (például 1909 húsvétja). Mindeközben a letelepedett, főként mezőgazdasági munkákból élő, szocialista szellemben szerveződő zsidók egyre hatékonyabban kezdték kialakítani mindennapjaikat: újságok, könyvek nyomtatása, iskolák, kórházak, klinikák, tangazdaságok alapítása stb. Többek között megalakultak a zsidó önvédelmi örsök, amiket főként az Orosz Birodalomból emigráltak szerveztek meg az ottani pogromok ellen kidolgozott elveik szerint. Egyelőre csak a telepek önálló védelmét látták el, ezek még nem voltak egységes védelmi rendszerré összehangolva. Az őrsök önkéntes jellegűek, a telepek (általában férfi) lakosaiból szerveződtek. 1909-ben megalakult az első zsidó önvédelmi szervezet, a Hásomér (magyarul: Őrszem). Ekkoriban mintegy 40 fővel rendelkezett, aratás idején ez kiegészült 250 fős tartalékos állománnyal. Európából egyre-másra telepedtek be az elüldözött zsidók (második alija), a cionista ellenes fellépések egyre gyakrabbá váltak, az arabok a zsidó bevándorlás megállítását követelték a törököktől. 1914-re Palesztinában 90 000 zsidó élt, ebből 75 000 bevándorló volt. Az arabok száma ekkoriban megközelítőleg 500 000 fő volt. 1914 nyarán a török kormány megtiltotta a nem török állampolgárságú zsidók letelepedését. Ez volt eddig a legsúlyosabb intézkedés török részről.

A zsidók palesztiniai helyzete az I. világháború idején

1914 októberében az Oszmán Birodalom belépett az I. világháborúba a Központi hatalmak oldalán. Ettől kezdve Nagy-Britannia, Franciaország és Orosz Birodalom háborús ellenfele lett (lásd Antant hatalmak). A törökök növekvő gyanakvással tekintettek a palesztinai zsidókra, hiszen többségük Oroszországból települt be. A török katonai parancsnok, Dzsemal pasa határozottan fellépett minden nemzeti megmozdulással szemben. Sok arab vezetőt akasztatott fel Bejrútban és Jeruzsálemben, továbbá 18 000, a török hatalomra veszélyesnek vélt, zsidót is száműztek a környező országokba (például Arthur Ruppint Konstantinápolyba, a Hásomér két vezetőjét, Mánjá és Izráel Sohátot pedig Anatóliába), másokkal pedig kényszermunkát végeztettek. Ezt követően a zsidók egy kis félkatonai egységet alapítottak, a jaffói csoportot, mely továbbra is a telepek védelmét szolgálta lehetőségeihez mérten. A Hásomér tagjai az északi (főként a galileai) telepek védelmét látták el, illetve további kibucokat alapítottak főként védelmi célokra.

A világháború kitörése idején cionista körökben körvonalazódott a gondolat, mely szerint létre kell hozni egy zsidó hadtestet, amely az Antant-hatalmak oldalán harcol majd a törökök ellen. Remélték, hogy részt vehetnek a palesztin területek törökök alóli felszabadításában és elnyerik a szövetségesek szimpátiáját egy zsidó haza megteremtésére. A két legfőbb támogatója, Vlagyimir Zsabotinszkij és Jószéf Trumpeldor, szintén orosz származású volt. 1915. március 22-én a Palesztin Menekültek Tanácsa Egyiptomban határozatot fogadott el egy zsidó légió felállításáról, amit a brit kormánynak fognak felajánlani. Zsabotinszkij és Trumpeldor közbenjárásával a brit kormány hozzájárult a hadtest felállításához, nevük Cion Öszvéres Osztag, összlétszáma 650 fő lett. Az alakulat a Gallipolinál partra szállt brit-francia csapatokat segítette. A Gallipoli-partraszállás kudarcától függetlenül a brit parancsnok nagyra értékelte tevékenységüket, ezzel megteremtődött a zsidó katonai részvétel lehetősége Palesztina elfoglalásában. Noha a félszigetet novemberben kiürítették, ebben az időben a britek jelentős sikereket értek el a törökökkel szemben a Sínai-félszigeten, majd Mezopotámiában is.

1916-ban egy delegáció érkezett Angliába, hogy meggyőzzék az akkori külügyminisztert, gr. Arthur J. Balfourt, hogy a brit kormány nyilatkozatban támogassa a zsidók palesztinai letelepedését. A tárgyalások több mint egy évig tartottak, mire a nyilatkozatot mindkét fél számára elfogadható formában megfogalmazták. Ez lett az ún. 1917-es Balfour-nyilatkozat, melyet Winston L. S. Churchill is támogatott.

Az egyre hatékonyabban működő zsidó ellenállási szerveződések miatt 1917 húsvétján a törökök kiűzték őket Jeruzsálemből és Jaffóból is. Ennek egyik következménye az lett, hogy a világ közvéleményének figyelmét Palesztinára irányította. A másik, hogy megalakult egy, a briteket ellátó kémszervezet, a NILI (a mozaikszó feloldva magyarul: Izrael ereje nem hazudik). A kémszervezetet szervező Aaronsohn család egyik tagjának, Aaron Aaronsohnnak döntő szava volt Balfour meggyőzésében. A nyilatkozatot 1917. november 2-án adta ki a Külügyminisztérium levél formájában Walter Rothschild bárónak címezve. Ebben a nyilatkozatban a Brit Birodalom lehetőséget adott a zsidó népnek egy "nemzeti haza" megteremtésére Palesztina területén. Később, 1917. december 7-én Allenby tábornok vezette brit csapatok bevették Jeruzsálemet. Eközben a brit hadseregben megalakult a 38. királyi lövészzászlóalj, amely zsidó önkéntesekből állt. Az alakulatot 1918 februárjában vezényelték Palesztinába. A második zászlóalj, a 39. az USA-ban szerveződött, de a háború befejezéséig nem érte el a teljes hadrafoghatósági szintet, bevetve csak 2 százada volt. Az USA hadba lépése újabb lökést adott az ottani zsidók önkéntes egységekbe szervezéséhez.

Arábiában Thomas Edward Lawrence alezredes (ismertebb nevén Arábiai Lawrence) megszervezte és irányította az ún. arab felkelést, melyben a stratégia egy újszerű formájával fárasztotta ki a helyi oszmán erőket: a lehető legkisebb erőkkel a legtávolabbi pontokon mért csapást, legfőképpen a török vasútvonalakra. Ezzel a több évig tartó költséghatékony kifárasztással elérte, hogy Allenby 1918 szeptemberében döntő csapást mérjen az oszmán főerőkre. Korábban, 1918 júniusában a 38. királyi lövészzászlóaljat és a 39. zászlóalj 2 századát a Jeruzsálemtől északra húzódó frontra, valamint a Jordán-folyó völgyébe vezényelték. Az itt végrehajtott támadások, valamint a Lawrence-féle kifárasztás biztosították a britek előretörését Damaszkuszig, majd annak sikeres bevételét is. A győzelem kiaknázásaként a britek folytatták az előrenyomulást, de az Oszmán Birodalom több nyugati csapás után október 31-én megadta magát.

Az Oszmán Birodalom 1918-as kapitulálása után a brit koalíciós erők az elfoglalt területeken maradtak (Palesztina, Transzjordánia, Irak), a franciák pedig többek között Libanonban és Szíriában. Közvetlenül a világháború után újra felélénkültek az oroszországi zsidók elleni pogromok, különösen nagy intenzitásúak voltak az ukrajnai kozákokéi. A "zsidó nemzeti haza" sorsa teljesen a Balfour-nyilatkozat nagyhatalmak általi elfogadtatásán múlott. Továbbá azon, hogy sikerül-e azt az újonnan megalakult Népszövetség mandátum-záradékába belefoglalni. Ennek biztosítására Hájim Weizman vezetésével delegáció indult Párizsba, ahol 1919. február 27-én fel is szóltak. A párizsi béketárgyalásokon megállapodtak abban, hogy a mandátumot Nagy-Britannia kapja, lévén, hogy az érintett területeket ő foglalta el, valamint biztosítják a nyilatkozatban megígért támogatást és letelepedési engedélyeket.

A Balfour-nyilatkozat és a népszövetségi mandátum-záradék negatív fogadtatásban részesült az arab körökben. A palesztinai brit mandátum területén több helyen zavargások törtek ki. 1919 elején a Felső-Galileában élő zsidók fegyveres összecsapásokba sodródtak a helyi arabokkal és a területért felelős francia katonasággal. Még ebben az évben a franciák átadták a terület feletti ellenőrzést a briteknek. Ezzel párhuzamosan folytatódtak az arab atrocitások északon.

Izrael 30 évre angol mandátumterület lesz

Korábban Izrael területe 1516-től egészen 1918-ig az Oszmán Birodalom tartománya volt, ám az első világháború fordulópontot hozott! Mivel Törökország a vesztes oldalon fejezte be az első világháborút, a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy az oszmánok államának törzsterületein túli gyarmatait, így például a mai Irak - Szíria területét és Izraelt is ideiglenesen saját gondnokságuk alá veszik. Izrael tehát 1919 -ben angol mandátumterület lett!

A zsidók bevándorlási hullámai, az aliják

A legelső modern-kori zsidó bevándorlás, vagyis alija a századfordulón ment végbe, az 1881-82-es oroszországi pogromok után, aminek nyomán főleg orosz és kelet-európai zsidó bevándorlók (héberül a bevándorlók csoportjait olim-nak hívjuk) hagyták el addigi hazájukat egy jobb élet reményében, de többen érkeztek Jemenből is, összesen mintegy 35 ezerrel növelve Palesztina zsidó lakosságának létszámát. Bár az ideérkezők közel fele a letelepedési nehézségek miatt pár éven belül visszatért szülőhazájába. A második alija 1904-14-ig tartott, melynek hátterében a cári Oroszország zsidósága ellen foganatosított antiszemita intézkedések álltak, így ez alkalommal is zömében oroszokból állt a mintegy 40 ezer fős olim. Ebben az időszakban jöttek létre az első kibucok, a szocialista ideákat magukénak valló orosz fiatalok munkája nyomán, illetve az első modern zsidó város, Tel Aviv is. A kezdeti nehézségek azonban a bevándorlók felét megint eltántorították.

  • Első alija: 1882 Főleg Oroszországból 35 ezer bevándorló érkezett
  • Második alija: 1904-1914 Főleg Oroszországból 40 ezer bevándorló érkezett
  • Harmadik alija: 1919-1923 Főleg magyar, lengyel orosz területekről 40 ezren
  • Negyedik alija: 1924-1929 Kelet-Európából 82 ezer bevándorló érkezett
  • Ötödik alija: 1929-1939 Egész Európából 250 ezer bevándorló érkezett

Az 1919-23-ig tartó harmadik alija alkalmával az I. világháború után felerősödő antiszemita pogromok elől vándoroltak be Palesztina területére a zömében magyar, lengyel és orosz zsidók – összesen 40 ezren, akik közül már csak nagyon kevesen tértek haza. Az 1924-29-es időszakban a negyedik alija során 82 ezer zsidó érkezett Palesztinába, közvetlenül a nagy világgazdasági válság, a lengyel zsidó-ellenes intézkedések és az amerikai bevándorlási kvóták szigorítása miatt, viszont 23 ezren így is hazatértek pár éven belül. Ez a hatalmas bevándorló áradat azonban már nem csak lakhatási vagy foglalkoztatási nehézségeket okozott a zsidó közösségnek, de felvetette a közös nyelv kialakításának igényét is. Ez a héber lett. Az utolsó, ötödik alija (1929-39) kiváltó oka Németország náci uralom alá kerülése és a közép-kelet-európai országok jobbratolódása volt. Ez volt a legtöbb olimot hozó alija, hiszen 1940-re mintegy 250 ezren érkeztek az ekkor brit mandátumterületként működő Palesztinába. (Bárki jogot formálhatott Európában egy-egy alijában való részvételre, ha legalább egy zsidó nagyszülővel rendelkezett.) A negyedmilliós szám maga után vonta az egyre feszültebb viszonyt a Palesztinában élő – ekkor még jóval népesebb – arab lakossággal, amely nem egyszer összecsapásokba torkollott, arra késztetve a briteket, hogy bevándorlási kvótát vezessenek be. 1939-ben született meg a brit kormány javaslata, amely amellett, hogy 75 ezer főben maximalizálta az elkövetkező öt évben bevándorló zsidók számát, földvásárlási korlátot szabott ki a zsidó lakosságra. A javaslatot végül az arabok nem fogadták el, Palesztina kapui pedig a II. világháború alatt zárva maradtak, esélyt sem adva a menekülésre a közben Európában életét vesztő hat millió zsidónak. A zsidók lakosságaránya 1940 -re 23 százalékra növekedett, vagyis 445 457 zsidó, és 1 501 698 palesztin lakos élt a területen (A fejezet forrása: Baumann Zsófia: Izrael a bevándorlók országa. Kitekintő.hu. 2011.01.16)

Az 1920-as évek

1919-ben kezdődött a harmadik alija, ami négy évig tartott és közel 35 000 fő új telepessel nőtt Palesztina lakossága. Ebben az időben a földterület 12-14%-a volt művelés alá vonva, a többi nagy része egyelőre művelésre alkalmatlan volt. A sok kis munkáscsoport egységesítési igényére 1920 decemberében megalakult az Héber Általános Munkásszövetség, a Hisztádrút. Fellendültek a kibucépítési mozgalmak, 1921 szeptemberében megalakult az első mosáv. 1921-ben a brit hatóságok földterületeket osztottak a Zsidó Légió leszerelt tagjainak. Mindezek még a polgári közigazgatás megszervezése előtt történtek.

Az északi, galileai incidensek közepette 1920. április 4-7. között palesztin felkelés robbant ki Jeruzsálem óvárosában (Nebi Musa-i felkelés). Az újabb zsidó betelepülések miatt kirobbanó felkelést kisebb nehézségek árán a brit katonaság leverte. Az incidens 9 halálos áldozatot és körülbelül 300 sebesültet követelt. A felkelésekben a zsidó védelmi szervezetek megkísérelték megvédeni lakosaikat, de a brit katonaság ezt megakadályozta, a Hágáná több fontos személyét (például Zsabotinszkijt is) tiltott fegyverviselés miatt börtönbe zártak. Németország 1918-as kapitulációja után még két évig maradt fenn a birt katonai irányítás Palesztinában. Ezt követően mandátum-főbiztosok lettek kinevezve.

A zsidó vezetők előtt világossá vált, hogy a kis létszámú Hásómér, ami helyi, kis létszámú csoportokból állt és főként Galileában tevékenykedtek, nem elegendő a telepek védelméhez. Ezért 1920 decemberében a Hisztádrút alapító konferenciáján megkezdődött egy speciális védelmi erő szervezése. Ennek eredményeképpen 1921-ben létrehozták a Hágáná (magyarul: Védelem) szervezetet. Az eredetileg titkos szervezet célul tűzte ki, hogy megvédi a palesztinai zsidó javakat és oltalmazza a zsidó életeket. A szervezet egészen Izrael Állam megalakulásáig működött. Első feladatai az állomány toborzása, annak kiképzése és felfegyverzése lett. 1921 májusában újabb arab zendülés tört ki (Jaffói felkelés), mely az egy évvel korábbinál hevesebb volt, betörtek Jeruzsálem zsidó negyedébe is. A felkelés egy hétig tartott, több zsidó telepet leromboltak, 47 zsidó halt meg. A nem sokkal ez előtt kinevezett brit főbiztos, Sir Herbert Samuel azzal próbálta meg lecsillapítani az arab kedélyeket, hogy ideiglenesen felfüggesztette a zsidók betelepülését. Több hajó e miatt nem köthetett ki, átirányították őket egyiptomi kikötőkbe. Az utasok többsége innen érkezett illegálisan a mandátum-területre, egy részüket a brit hatóságok kitoloncolták. A tilalmat követően az arabok rájöttek, hogy bizonyos fokú erőszakot alkalmazva politikai engedményeket lehet elérni a briteknél. A lázadásokat vezető Hadzs Amin al-Huszeini egy éven belül Jeruzsálem muftija lett. A mufti az elkövetkező tíz évben jelenős politikai személyiséggé vált, ez idő alatt megpróbálta rávenni a briteket a zsidó betelepülések megállítására. A felkelést követően a Hágáná megbízottakat küldött többek között Bécsbe, hogy lőfegyvereket és lőszereket vásároljanak a szervezetnek. Ezeket a fegyvereket a legváltozatosabb módon csempészték be Palesztinába, ahol a britek és arabok előtt rejtett fegyverraktárakban kezdtek felhalmozni. A Hágáná-tisztek folyamatos katonai továbbképzésben részesültek.

Az új alija fogadása és foglalkoztatása annyira leterhelte a helyieket, hogy maguk a palesztinai cionisták is a betelepülések leállítását javasolták a XII. Cionista Világkongresszuson. Az európai nagypolitikát természetesen nem tudták befolyásolni: a lengyelországi és ukrajnai események folytán egyre több zsidó tette pénzé megmaradt vagyonát és indult meg a Szentföld és az USA felé. Ez időben magas rangú delegáció utazott Londonba, hogy meggyőzzék a brit kormányt a korlátozások feloldásának szükségességéről. Az 1922-ben kiadott Churchill-féle Fehér könyv többek között ezt hangsúlyozta, valamint a Népszövetség 1922 júliusában ratifikált mandátumának 4. cikkelye adta meg az igazi támogatást. A cionisták javaslatára kikötötték, hogy a betelepülő zsidók létszámát Palesztina gazdasági eltartóképességeihez kell igazítani. A betelepülés folyatódhat mindaddig, amíg a zsidó lakosság többséget nem alkot. Ekkor kezdhető meg a zsidó állam megszervezése. Az 1922-es Rutenberg-koncesszió lehetőséget biztosított nekik a Jordán folyón vízi erőmű építésére. A ratifikálás idején 83 790 zsidó és közel 750 000 arab élt Palesztinában.

Ebben az időben kezdett egyre jobban terjedni az anticionizmus is. 1924 és 1927 között több mint 65 000 zsidó érkezett Palesztinába. 1927-től, valamint a Nagy gazdasági világválság idején kétszer annyian távoztak, mint ahányan érkeztek. A Palesztinában elért eredmények gyakorlatilag a világszerte élő zsidók magántőkéjének, adományaiknak és a földeken dolgozók eredményei voltak. Ettől függetlenül az új telepesek által alapított és fenntartott telepek védelmére a Hágánának növelnie kellett taglétszámát. 1928-ban ugyanis jelentősen erősödtek az arabok ellenséges megnyilvánulásai. A mufti álhíreket keltve, például a templom-hegyi al-Aksza mecsettel kapcsolatban, memorandumot nyújtott át a palesztinai brit kormánynak, valamint korlátozni akarta a zsidók jogait a Siratófalnál. Ebben az évben megkezdődött Palesztina régészeti feltárása, mi alatt több 2000 éves leletet is találtak. Igazolódni látszott a "zsidó haza" eszméje.

A Zsidó Ügynökség kibővítésének híre, valamint a zsidóellenes propagandák miatti feszültség odáig fajult, hogy 1929. augusztus 23-án újabb palesztin felkelés tört ki a jeruzsálemi Óvárosban. Az incidens még aznap átterjedt Hebronba és több kisebb településre is. Az augusztus 29-én befejeződő utcai zavargások 133 zsidó és 87 arab áldozatot követeltek. Több zsidó települést ki kellett üríteni, valamint Jeruzsálem külső övezeteiben 4000 zsidót kényszerítettek lakóhelyük elhagyására. A zavargásokat több helyen a Hágáná már a brit rendőrséggel és katonasággal együttműködve, egymást kiegészítve fékezte meg. A hét napos konfliktusban több helyen már magánjellegű zsidó válaszcsapások is kialakultak. A zavargások leverésével a gyilkosságok megszűntek, de a zsidóellenes propagandák nem. Szeptember 11-én palesztin diákok propaganda-röplapokat kezdtek terjeszteni, melyek zsidó telepek és személyek elleni támadásokra buzdítanak. A támadások végrehajtásának csak a brit katonai jelenlét szabott gátat. Szeptember 29-én a palesztinai Arab Végrehajtó Bizottság Paleszináért elnöke, Musza Kazim pasa megfenyegette a vezető brit hivatalnokokat, ha a zsidó nemzeti haza brit politikája nem változik meg, fegyveres felkeléseket helyez kilátásba arab részről. A pasa nemcsak palesztin, hanem a szír, a transzjordániai és az iraki arabokat is megemlítette, a briteket is célpontként megemlítve. Október 12-én a főbiztos tájékoztatta Londont, hogy jelentős mennyiségű fegyver érkezik folyamatosan Szíriából, Hedzsászból és Transzjordániából a palesztinai arabokhoz. A kibucok megtámadásai rendszeressé váltak, valamint a folyamatos betelepülések miatt újak építése is. Az ebben az évben történtek nem vetettek jó fényt Palesztinára, az arabok zsidóellenessége már-már hadiállapotot eredményeztek. 1929. december 18-án a brit kormány vizsgálóbizottságot állított fel az augusztusi lázadás okainak felderítésére. A vizsgálatot 1930 márciusában hozták nyilvánosságra, melyben többek között megállapították, hogy a zsidó betelepülések intenzitása az arabok azon félelmeit erősítették meg, miszerint megélhetési forrásaik elvesztek és zsidó uralom alá kerültek. A vizsgálat rögzítette továbbá, hogy az új zsidó telepekben szinte kizáróan csak zsidó munkaerőket alkalmaztak és az 1922-es megállapodástól eltérően a betelepülés nem Palesztina gazdasági kapacitásához mérten történt. A jelentés javaslatot tett a brit kormánynak, milyen politikát szükséges a későbbiekben folytatnia a betelepülésekkel kapcsolatban.

Az 1930-as évek

Az 1929-es palesztin felkelések egyik következménye a cionisták közötti megosztottság elmélyülése lett. Az egyik csoport továbbra is az enyhébb, közös arab-zsidó politika folytatásában, míg a másik a katonai szembenállásban látta az egyetlen megoldást. Utóbbi a Betár ifjúsági mozgalomból indult ki, a későbbi években erősen radikalizálódott. Minden Betár-tag elsődleges feladata a védelem gyakorlása volt, alapos harcászati és fegyveres kiképzésben részesültek. 1934-től "mobilizált csoportoknak" nevezték őket. 1931-ben létszáma 22 300 fő, 1938-ra ez elérte a 90 000 főt. A megosztottságot mélyítette az Arlosorof-gyilkosság is.

1930. március 1-jén a brit kormány delegációt fogadott az arab bizottságból (amiben többek között Musza Kazim pasa és unokaöccse, a mufti is szerepeltek). A delegáció közölte az arabok álláspontjait: nem fogadják el a brit-mandátumot, a Balfour-nyilatkozat érvényvesztését remélik, valamint követelték a zsidók földvásárlási jogainak betiltását és demokratikus intézmények létrehozását is (például Törvényhozó Tanács). 1930 októberében a britek újabb bizottsági jelentést adtak közre. A vizsgálat célja az előző következtetéseinek felülvizsgálata volt. Rögzítették többek között, hogy az arab földművelési módszerek miatt nincs elegendő művelhető földterület Palesztinában. Az újabb jelentés közzététele után a brit kormány a zsidó emigráció szigorúbb korlátozását tűzte ki célul, kiadták az 1930-as Fehér könyvet. Közben az Európa legtöbb országában megnyilvánuló antiszemita politikák miatt tömeges zsidó emigrációk voltak várhatóak a közeljövőben. 1930 novemberében Weizman diplomáciai úton kieszközölte, hogy a brit kormány lemondjon az új Fehér könyv bevándorlási záradékáról. 1931. február 13-ai alsóházi beszédében a brit miniszterelnök figyelmeztette a cionistákat a brit politika felülvizsgálására, ha nem történik változás politikájuk és az arab munkaerők alkalmazásával kapcsolatban.1932-ben a palesztinai populációk letelepedését szervező cionista vezetők egyre világosabban látták, hogy a terület zsidó igazgatásának eléréséhez szükséges zsidó többséget csak további betelepítésekkel tudják elérni. Ettől az évtől kezdve a Szovjetunióból megszűnt az emigráció. 1933. január 30-án Németországban hatalomra kerül az Adolf Hitler által vezetett NSDAP, melynek nyílt zsidóellenes politikáját hamar a gyakorlatba ültették. Ennek eredményeképpen tömeges kivándorlás kezdődött meg Németországból, valamint Lengyelországból, Ukrajnából és Romániából is a helyi politikai berendezkedés jóvoltából.

1933 októberében, az Arab Végrehajtó Bizottság a betelepülések ellen tiltakozó követeléseit követően, arab tüntetők brit középületeket és rendőri posztokat támadtak meg Nabluszban, Jaffón és Jeruzsálemben. A politikai viták miatt kialakult incidens 1 brit rendőr és 27 arab életébe került. 1934-ben további 42 ezer, főként német zsidó érkezett brit engedéllyel, ami új mosav-mozgalmat indított el. Ebben az évben a zsidó állam létrehozását követelő revizionisták 16 alkalommal kíséreltek meg illegálisan bejuttatni zsidókat vízi úton, amiktől a zsidó szervezetek hivatalosan elhatárolódtak, de sohasem tiltottak meg. Az emberek többségét a britek deportálták, vagy internálták. 1935-ben 61 ezer zsidó érkezett Palesztinába. A Hágáná tovább folytatta fegyverbecsempészését. Októberben a britek lefogtak egy illegális fegyverszállítmányt, mire tiltakozásul az arabok általános sztrájkot hirdettek, egyértelmű szankciókat követeltek. 1933 és 1936 között Palesztina zsidó lakossága 234 967-ről 384 078-ra emelkedett. Az 1936-os újbóli sztrájkok ideje alatt április 15-én 3 zsidót öltek meg palesztin szélsőségesek. Másnap egy kis szakadár zsidó csoport, az Irgun Cvái Leumi (magyarul: Nemzeti Katonai Szervezet, héber rövidítése kiejtve: Écel) válaszként Tel-Aviv közelében arab munkásokat gyilkolt meg. Két napon belül palesztin csoportok újabb célpontokat támadtak. A Zsidó Ügynökség elítélte az Irgun terrorakcióit, önmérsékletre intett. Május 7-én arab vezetők találkoztak Jeruzsálemben, ahol eddigi, változatlan követeléseiket adták közre a brit vezetőknek, kiegészítve az arab többségi kormány megalakításának igényével. Palesztina szerte újabb arab felkelések kezdődtek, és  1935-ben kirobbant az Izaldin Kasszem vezette arab felkelés.

A május 11-i brit rendteremtési bejelentés ellenére tovább fokozódtak a zsidók elleni arab támadások. Októberre 140 arab és 33 brit katona vesztette életét, a konfliktus még három évig zajlik, 1939 márciusára verik le a bitek. A Hágáná válaszul a kezdeti arab támadásokra éjszakai ellencsapásokra kiképzett egységeket szervezett, amik brit segítséget is kaptak. Nevük SNS lett (Special Night Squad – különleges éjszakai osztag). Kiindulópontul a megtámadott település szolgált, a támadást mindig a támadó arab település ellen vezették. Az éjszakai csoportok egyik szervezője Jichák Landsberg, a Vörös Hadsereg egykori tisztje volt, brit parancsnokuk Orde Vintage százados. A felkelés alatt több illegális félkatonai szervezet jött létre. Zsidó részről a Lehi (Lohamei Herut Izráel – Izraeli Szabadságharcosok), későbbi nevükön a Stern-csoport (tagjai az SA-hoz hasonló barna-fekete egyenruhát viseltek), valamint arab részről az Arab Felszabadító Hadsereg és a Arab Megváltó Hadsereg, ami a britek és a zsidók ellen is harcolt.

1937 első felétől a zsidók újfajta, egy nap alatt felépíthető (egy éjszaka és az azt követő nappal), erődített, két oldalról palánkolt, földdel töltött kerítésű, őrtoronnyal ellátott településeket kezdtek építeni. Ebben az évben a Brit Királyi Vizsgálóbizottság - a Peel-bizottság - arra a megállapításra jutott, hogy az egyre fokozódó betelepülések miatti településfejlesztések növelik Palesztina népességmegtartó képességét, a bevándorlási kvóta emelésének nem látták akadályát. A kabinetnek írt jelentésükben kétállamos megoldást tettek közzé: arabok, zsidók azt a területet igazgassák, amely területen többségben élnek, valamint Jeruzsálem továbbra is brit ellenőrzés alatt maradjon. Ezt az új gyarmatügyi miniszter is támogatta. A jelentést július 7-én tették nyilvánossá, melyben a zsidók állama egészen kicsi lenne, valamint az elkövetkező öt évre évenkénti 12 000 fős bevándorlási kvótát írt elő ideiglenesen, hogy az arabok ellenszenvét megpróbálják csökkenteni. Több vezető cionista (köztük Zsabotinszkij) tiltakozott a jelentés ellen, de az augusztusi XX. Cionista Világkongresszuson elfogadták a felosztás elvét, viszont a terület méretével nem értettek egyet. Az arabok egyértelműen elutasították a felosztást, a szeptemberi damaszkuszi konferenciájukon elutasító határozatot hoztak. 1937 végére újabb erőszakhullám alakult ki, a helyi palesztinok és más arabok azt sem akarták, hogy a zsidó többségű területeket zsidók igazgassák. Kiújultak a britek elleni arab támadások, a zsidók ellen pedig fokozódtak: telepeseket szúrtak le, rálőttek az utakon közlekedő autóbuszokra és teherautókra. A zsidó szélsőségesek elfogadottnak vették a megtorló akciókat, hitték, hogy a terror vezet az államisághoz. Ezt a Zsidó Ügynökség továbbra is elítélte. A kiújuló terrorra brit kormánykörökben kialakult az a nézet, mely szerint az arabokkal szembeni békés viszonyt csak úgy érhetik el és tarthatják fenn, ha a zsidók sohasem kapnak szuverenitást területeiken. Ha mégis, az Nagy-Britanniát "összetett hatású katonai költségekbe" sodorná, amit el kívántak kerülni. Ez az új jegyzék lett a brit kormányoknak irányadó egészen a II. világháborúig. A cionisták elzárkóztak ettől, úgy érezték elárulták őket. Ezzel párhuzamosan újabb és újabb telepek épültek az új bevándorlók által, akiket előtte tangazdaságokban intenzív mezőgazdasági képzésben részesítettek a helyiek. Az új telepalapítások célja az évtized közepétől immár főként a területszerzés lett. Felépítésük általában szervezett, előre megtervezett helyeken történtek. Az évtized második felére, 10 évvel a mandátum "zsidó nemzeti haza" megteremtésének döntését követően, kiépültek a zsidó nemzeti intézmények, amikre a későbbi államiság épülhetett.

1938-ban a megszállással fenyegetett Csehszlovákiából és az Anschluss-al csatlakozó Ausztriából, valamint Lengyelországból és Németországból is tömegével érkeztek zsidók Palesztinába. Február 7-én Zsabotinszkij elnökletével a revizionisták kiadtak egy határozatgyűjteményt, melynek lényege a szembenállás minden olyan törekvés ellen, ami gátolja a zsidó állam létrejöttét. A Zsidó Ügynökséget és alszervezeteit árulóknak minősítették, amik feladták Herzl és a cionizmus eszméit, valamint intézményesítették az arab támadások elleni megtorlásokat. Ettől kezdve az arab terrorakciók után néhány órával az Irgun ellencsapással válaszolt. Márciusban a Hágáná erődöt épített a libanoni határ mellett Hániátnál, hogy ezzel akadályozzák meg az arab terrorcsoportok beszivárgását Palesztinába. Nyáron a brit mandátum kormány példastatuálás címén felakasztott egy zsidó revizionistát. Ez volt az első zsidó halálos ítélet brit részről. Az Európából irányuló betelepülések és az arab tiltakozások folytán a brit Gyarmatügyi Hivatal a palesztinai főmegbízottnak előírta, hogy ez év áprilisa és szeptembere között mindössze 2000 anyagilag független zsidó telepedhet le.Az Egyesült Államok is hasonló módon kívánta az emigrációnak elejét venni. A cionisták világosan látták, hogy a palesztinai kvótaszigorítás betartásával sohasem fogják elérni a zsidó többséget, így gyakorlatilag az összes cionista szervezet az illegalitás felé mozdult el.A Hágáná hajókat bérelt (például Poszeidon, Tiger Hill), valamint az év végén felállított egy kisegítő szervezetet, amely hajókat és legénységet szervezett, valamint az illegálisan betelepülő menekülteket fogadta Palesztinában. Az új telepek kijelölése továbbra is előre szervezetten történt.

1939-ben megalakul az Amerikai Palesztina Alapítvány, amely a nagyszámú bizottságokat lett hivatott összefogni és az anyagi támogatások leghatékonyabb elosztását segítette. Ez év márciusában verték le az arab lázadást, ami joggal nevezhető akár már függetlenségi háborúnak is. A legtöbb arab szervezetet a britek feloszlatták, vezetőik a felelőségre vonás elől elmenekülve főleg Olaszországban és Németországban kaptak menedékjogot. Egyiptom, Szaúd-Arábia, Jemen, Irak és Szíria palesztinai (erősen olasz és németbarát) politikája olyan kritikussá vált, hogy a brit kormány úgy határozott, szakít az 1922-ben Churchill által kiadott Fehér Könyv alapelveivel (például a zsidó többség elvével). Új Fehér Könyvet adtak ki, melyet az akkori gyarmatügyi miniszterről, Malcolm MacDonaldról neveztek el. Ez előírta, hogy a következő öt évben (1944 májusáig) "csak" 75 ezer zsidó vándorolhat be Palesztinába, valamint még 25 ezer végszükség esetén. Ekkor fogják a többségi elv szerint meghatározni az igazgatás további módját. Továbbá megtiltották a zsidók további földvásárlását is telepeiken kívül. Ezzel kívántak kedvezni az araboknak, illetve enyhíteni akarták a feszültségeket. A zsidók ezt csak "fekete könyvnek" nevezték. Ekkor 445 457 zsidó és 1 501 698 fő arab élt a mandátum területén. Az új szabályozást a még élő Peel-bizottsági tagok, és Churchill is ellenezte. Véleményük szerint ez nem oldja meg a problémákat, csak további kiszélesedést idéz elő. Churchill a kormányt és az akkori miniszterelnököt, Neville Chamberlaint is élesen bírálta. Hitler annektálta a csehszlovák Szudéta-vidéket és a náci törvényeket kiterjesztették Ausztriára és Csehszlovákiára is. Ebben az időben a brit politika nyomást gyakorolt Romániára, Bulgáriára, Jugoszláviára és Görögországra, hogy akadályozzák meg a helyi zsidók Palesztinába való jutását. Törökországot szintén tengeri útvonalainak fokozott ellenőrzősőre utasították. Július 30-án az Alsóházban MacDonald bejelentette, hogy a kormány további 6 hónapra felfüggeszti a legális bevándorlást. Az illegális betelepülőket szállító hajókat fel fogják tartóztatni és visszafordítják őket. Augusztus 23-án Hitler és Sztálin egyezményt kötött, melyben többek között felosztották egymás között Lengyelországot. Az ottani hárommillió zsidó sorsa megpecsételődött. Augusztus 24-én a XXI. Cionista Világkongresszus Weizman híres beszédével zárult. Szeptember 1-jén, lengyel helyi idő szerint 5:45-kor kitört a II. világháború.

A II. világháború

A háború idején nagy számban harcoltak zsidó katonák a szövetségesek oldalán. A Vörös Hadseregben szolgáló 500 000 zsidó katonából 200 ezer esett el a keleti fronton. A brit hadseregben több mint 750-en haltak meg. A világháború és a holokauszt nagy áldozatot követelt az európai és a palesztin zsidóságtól. A pontos adatok sohasem lesznek ismertek. Európa súlyos árat fizetett etnikai kisebbségei egy részének elvesztéséért.

Az ENSZ két államot javasló döntése és Izrael kikiáltása

A II. világháború után Palesztínában az egyre agresszívabb helyi konfliktusok elsődleges nemzetközi problémává léptek elő. Főleg azt követően, hogy 1946 július 22-én a korszak legnagyobb terror akciójában - 91 embert megölve - az Irgun felrobbantotta az angol haderő jeruzsálemi központját a Dávid Király Szállót. A súlyos támadást követően Nagy-Britannia nem kívánta tovább vállalni Palesztina igazgatását.

A palesztiniai problémák megoldására Nagy-Britannia, az USA, a Szovjetunió és az ENSZ erőteljes lépéseket tettek. Eltökélték, hogy beavatkoznak a helyzetbe és "kétállamos megoldást" eszközölnek. Az ENSZ 1947-re kidolgozott egy megosztási tervet, amelyet ez év november 27 -én megtartott szavazáson elfogadásra is került. (A döntésről november 29 -én határozat is született: "az ENSZ 181. számú határozata") Ez alapján egy területfelosztási terv készült, mely két szuverén ország, vagyis egy zsidó és egy palesztín  állam kikiáltását engedélyezte. (A térképen a sárgával jelölt rész Palesztín Állam, narancs színnel jelölt rész: Izrael Állam.) Az ENSZ döntés kínálta lehetőséggel azonban csak a zsidók éltek: 1948. május 14.-én David Ben-Gurion Tel-Avivban kikiáltotta Izrael állam függetlenségét. Az új ország első elnöke Chaim Weizman (1874-1952) lett. Az Arab Liga viszont nem ismerte el a végeredményt, mert szerintük  a palesztínoknak nem szabad osztozniuk a térségen senkivel. A palesztinok elutasították a "két állam"koncepciót és kizárólag egyetlen, általuk uralt országot követeltek.

Az arab-izraeli háborúk

Izrael állam 1948 -as kikiáltásával azonnal megkezdődtek az arab-izraeli háborúk, melyek közül ötöt tart nyilván a történettudomány, ám hatodik háborúként a második nagy intifádát is oda lehet sorolni, saját polgárháborúként, mely négy ezer palesztin és ezer izraeli életet követelt. A háborúk tehát a következők voltak:

  • Első arab-izraeli háború: 1948-1949 Izrael megvédi magát
  • Második arab-izraeli háború: 1956, a szuezi válság miatt
  • Harmadik arab-izraeli háború: 1967 -ben megszállt területeket eredményez
  • Negyedik arab-izraeli háború: 1973 Izrael újra megvédi magát
  • Ötödik arab-izraeli háború: 1975, a libanoni PFSZ elleni izraeli támadás
  • Hatodik arab-izraeli hábor: 2023 Hamasz támadása Dél-Izrael ellen
  • Egyéb harcok: Három intifáda: 1987, 2000, 2017; Hamasz rakétatámadások: 2008, 2012, 2014

Az 1949 és 1967 közti évek

Izrael létrejöttét követően az arab államok többségében úgynevezett Szent háborúra (dzsihádra) szólították fel a muzulmán lakosokat. Egyiptom, Libanon, Szíria, Transzjordánia és Irak háborút indított Izrael ellen. Az első arab támadások rossz szervezetlensége segített az új zsidó állam haderejének lábra állításában, ami a nulláról indult. A szárazföldi ellenállás a Hagana és egyéb, az államalapítás előtti időkben terrorszervezetnek nyilvánított szabadcsapatok szintjén működött.

Az új kormány tovább szervezte Izrael védelmi erejét, melynek hivatalos neve Izraeli Védelmi Erő (IDF) lett. Hadfelszereléseket és zsoldosokat vettek, ill. béreltek a II. világháborúban nyertes félen álló államoktól, úgymint az USA, Nagy-Britannia és Franciaország, továbbá az 1947-es Párizsi békeszerződésekben létrejött új államok hadseregeiből, úgymint Csehszlovákia és Jugoszlávia, illetve Magyarországból is. Kezdeti védelmi haderő igen vegyes összképet mutatott, az utánpótlások megszervezése igen bonyolult és olykor kilátástalan helyzetekbe hozta a katonákat.

A támadó arab államok bírták a Szovjetunió támogatását, mindez hadfelszereléseiken is megmutatkozott. Viszont harcászati és hadászati taktikájuk mindezt nem tükrözte, ellenben az izraeliét, hisz az új állam puszta létéért küzdött.

Az első arab-izraeli háború (1948 május 15 - 1949 január 7)

Az elhúzódó háborúba az USA is tevőlegesen beavatkozott, másodvonalba visszavont hadfelszereléseket szállított (például vadászgépek, harckocsik) saját készleteiből. Ugyanis az amerikai haderő levonva a nemrég befejezett világháború tapasztalatait, új fejlesztési szemlélettel látott neki a korszerűsítésnek, az elavulófélben levő haditechnikai eszközöket eladta szövetségeseinek (például Franciaország, Jugoszlávia, Izrael). Mindez később a konfliktus kimenetelén is meglátszott. Az új izraeli haderő az 1949-es ENSZ által kieszközölt fegyverszüneti tárgyalások idejére már nagyobb területtel bírt, mint amit az államalapítás idején az ENSZ határozata előírt. Ezekről a területekről az arab és palesztin lakosság nagy része elmenekült, a környező országok a lakosságot nem fogadták be, területeiken mint menekültek éltek, élnek a mai napig. Az 1948/49-es harcok végére Izrael képes volt magát megvédeni, és stabilizálnia államát. A támadókat kiűzte, bár Ciszjordániát és Gázát nem tudta megszerezni, mert azokat a környező államok szállták meg. Így az ENSZ által megálmodott Palesztin Állam nagy része a környező arab államok birtokába került! Jordánia "bekebelezte" Ciszjordániát, Egyiptom pedig Gázát. Ezzel az önálló Palesztina megvalósulása meghiúsult!

A második arab–izraeli háború (a Szuezi válság)

1956 – Elkezdődik a Szuezi válság. Izrael tiltakozik Egyiptom intézkedése ellen, mellyel kizárja őt a Szuezi-csatorna használatából. Október hónap végén Izrael Nagy-Britanniával és Franciaországgal együtt megtámadja Egyiptomot, elkezdődödik a második arab-izraeli háború. A konfliktusnak a Szovjetunió és az ENSZ vet véget.

A palesztin Nemzeti Mozgalom kialakulása

A Kairóban született és az ottani egyetemen mérnöki diplomát szerző Jasszer Arafat (1929-2004) Kuvaitban alapította meg 1959-ben az al-Fatah, azaz Hódítás nevű politikai szervezetét. Ennek programja:  pártoktól és államoktól elkülönült palesztín fegyveres harc a cionizmus ellen. Azonban 1959-ben Kasszem iraki elnök fogalmazta meg először hivatalosan is a palesztínok addig ki nem mondott óhaját: Ciszjordániában és Gázában alakuljon palesztin kormány, mely kikiálltja a Palesztin Köztársaságot. Az első palesztín kongresszust 1964 május 28 - június 2 közt tartották Jeruzsálemben, ahol a 422 küldött megalakította a Palesztín Felszabadítási Szervezetet! Ennek első vezetője még nem Arafat volt, hanem Ahmed Sukeiri, egészen 1969-ig. Ám ezen évben az Arafat által képviselt irányzat és a Fatah előretört, így 1969 elején Arafat kezébe került a PFSZ vezetése.

A harmadik arab–izraeli háború (a hatnapos háború)

1967. jún. 5- 10. között zajlott az Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak alkotta összefogás illetve Izrael közti hat napos háború! Közvetlen kiváltó okát illetően ma is megoszlanak a vélemények, abban azonban megegyeznek, hogy több tényező együttes hatása érvényesült. Az egyik ilyen tényező a Jordán folyó szabályozását tervbe vevő, és a folyó folyásirányát módosítani készülő izraeli döntés volt. Az okok közt második helyen mindenképp meg kell említeni az 1964-ben, tehát alig 3 évvel korábban megalakult PFSZ fokozódó tevékenységét is. A harcokban maradéktalanul érvényesült Izrael jobban felszerelt hadereje, így a zsidók győzelme a számbeli fölényben lévő arab hadseregekkel szemben hamar bekövetkezett! A zsidó győzelem lényeges változást eredményezett a Közel-Keleten. A Sínai- félsziget, a gázai övezet, Jeruzsálem egy része, a Golán- fennsík és Ciszjordánia izraeli megszállás alá került. (Ezek közül Gáza, Ciszjordánia és Jeruzsálem egyes részei ma is izraeli területek jelentős palesztin önkormányzattal.) A hatnapos háború követő időszakban jelentős változások mentek végbe az arab világban. Egyiptom pozíciója megerősödött azáltal, hogy Líbiában és Szudánban 1969-ben Kairóval szimpatizáló katonatisztek hatalomátvételére került sor. A másik jelentős fordulat az volt, hogy Nagy-Britannia bejelentette, hogy anyagi okok miatt felszámolja a Szueztől keletre fekvő érdekeltségeit.

Izrael 1967-ben a hatnapos háborúban azon régiókat szállta meg, melyeket eredtileg a palesztín-arab államnak kellett volna birtokolnia, de amelyeket az első arab-izraeli háború végére (1949) a környező arab államok vettek birtokukba. Ki kell emelni tehát, hogy 1949-ben voltaképp a környező arab országok foglalták el Palesztinát nem pedig Izrael. A zsidó állam, csak 1967-ben tette rá kezét az ENSZ által "körvonalazott" Palesztinára - saját védelme okán ütköző, biztonsági zónát teremtve,és ennek során foglalta el Ciszjordániát a Jordán Királyságtól, a Golan fensíkot Szíriától, Gázát és a Sínai félszigetet pedig Egyiptomtól. Később ezek közül a Golan és a Sínai félsziget visszakerült régi tulajdonosukhoz, ám Izrael a mai napig megszállva tartja Ciszjordániát és a tengerparti Gázát. A palesztínok legfőbb célja 1967-től a megszállt területek visszaszerzése és egy teljesen önálló palesztín állam megteremtése. Az új állam fővárosának Jeruzsálemet szánják.

A hatnapos háborúban Egyiptom légierejének csúfos kudarca Szovjetunióban is nagy port kavart. Az egyiptomi elnök modernebb és hatékonyabb fegyvereket követelt. Erre a SZU KB katonai delegációt küldött Egyiptomba, hogy kiderítsék a kudarc okait. A delegáció tapasztalatai révén a szovjet vezetés elhatározta, hogy drasztikusan átszervezi és átképzi az egyiptomi légierőt. Az átképzés során több szovjet egység is áttelepült az országba, természetesen "nem hivatalosan". Ezt követően nem váratott sokáig magára az izraeli-szovjet konfrontáció.

A negyedik arab–izraeli háború (jom kippuri háború) 1973 okt.6-24

Előzményei: az izraeli titkosszolgálat (a MOSZAD) számára észrevétlenül Egyiptom és Szíria nagyarányú csapatösszevonásokat kezdeményezett szeptember közepén az izraeli határok közelében. Az arab államok összehangolt támadásának kitűzött időpontját az egyik zsidó ünnep, az ún. engesztelés napjának idejére tették, tudván, hogy ez időben nagyarányú szabadságolások kezdődnek az izraeli védelmi haderőben is. Katonai elemzőik elképzelései hozták a papírformát, ugyanis a támadás teljesen váratlanul érte az izraelieket.

1973. október 6-án, szombaton, Jóm-kipúr napján, 13:50-kor 1650 db löveg kezdte meg a 20. század IV. arab-izraeli háborúját. A támadások intenzitása minden korábbit felülmúlt.

Az ötödik arab–izraeli háború (az első libanoni háború) 1975 április

Libanoni kérdéshez kapcsolódik. 1975-ben robbant ki a háború. Libanonban ellentétben álltak a keresztény és az iszlám csoportok. Izrael Libanonból kiinduló gerillaakciók megakadályozására 1982-ben támadást indított az ott lévő PFSZ erők ellen. A háború eredménye az lett, hogy a Bejrútban tartózkodó palesztin fegyveres csoportoknak távozniuk kellett, de hatására meggyengült a PFSZ, és Szíria is katonai veszteségeket szenvedett.

A Palesztin Önkormányzatiság létrejötte

A Palesztín Állam, pontosabban a mai értelemben vett autonóm Palesztína kialakulásának több "sarokpontja volt". Az első a már említett PFSZ kialakulása volt, 1964-ben. A második kulcsfontosságú esemény pedig 1974-ben jött el, amikor az ENSZ elismerte a palesztin nép önrendelkezési jogát! Alig 4 évvel később az 1978-as Camp Davidben tartott tárgyalásokon Izraelnek már ígéretet kellett tennie, hogy 5 éven belül önkormányzatot ad a két legjelentősebb palesztínok lakta területnek: Ciszjordániának és Gázának. Végül 1988 november 13-án megalakulhatott a Palesztin Állam, melynek kikiáltására a jelzett napon Algírban került sor (Ugyanezen évben, 1988 -ban jött létre az Al-Kaida nevű terrorszervezet is Pakisztánban.)

A végső és döntő lépés a Palesztin Önkormányzat kialakulásában, az 1993 szeptember 13-án  Washingtonban, az oslói békefolyamatok részeként aláírt elvi nyilatkozat után 1994 május 4-én jött el, amikor Kairóban végre megtörtént a Gáza-Jerikó autonómia egyezmény aláírása! Ez tartalmazta a korlátozott önrendelkezés biztosítását 2 millió megszállás alatt élő palesztin számára, és csapatkivonásra kötelezte Izraelt a Gázai övezet szinte teljes területétől, valamint a Jordán nyugati partján fekvő Jerikóból. Megalakulhattak a palesztinok saját kormányszervei (miniszterek, rendőrség ...stb)

A 2000-es esztendő utáni évek

Második Intifáda: 2000 szeptemberében , mikor Ariel Saron a Likud akkor ellenzékben lévő párt akkori vezetője kis csapat élén belépett a Templom-hegyen lévő al-Aksza mecset területére. Kis idő elteltével palesztin fiatalok kövekkel kezdték őket dobálni. Erre a fegyveresek tüzet nyitottak a fiatalokra, majd távoztak a szent területről. Az incidensben többen súlyosan megsérültek.

Ezt követően, a már amugy is küszöbön álló intifáda kirobbantásához adta meg az ürügyet Jasszer Arafatnak a Palesztin Nemzeti Hatóság akkori vezetőjének, aki 2000 nyarán Camp David-ben, teljes mellszélességgel utasította vissza az amerikaiak által kidolgozott perspektiv békeajánlatot, palesztin államiságot, és békekötés helyett a második intifádába menekült.

Az ezt követő napokban zavargások alakultak ki a Gázai övezetben, Jeruzsálemben, Ciszjordániában, Nabluszban és a többi nagyvárosban egyaránt, amik több hónapig elhúzódtak. Az intifáda kisebb nagyobb intenzitással a mai napig tartanak. 2000-2004 között többnyire brutális tömeggyilkos öngyilkos merényleteket alkalmaztak a palesztin terroristák, ezzel közel 1000 ártatlan izraeli halálát és több tizezer ember sérülését okozva. Az izraeli terrorelháritás gigantikus erőfeszitéseinek, és az épülő védőkerités következtében sikerült véget vetni az öngyilkos terrorizmusnak. A palesztinok látván az izraeli sikereket, taktikát váltottak, és elkezdtek rakétákat gyártani (Kasszám néven) és mai napig évről évre nagyobb méretü és egyre több, és egyre beljebb lőnek ki folyamatosan rakétákat Izrael területére. A legtöbb rakétatalálat a Gázai övezethez közel eső Szderotot éri, de az utóbbi években Askelonba is belőnek. A rakéta támadások következtében izraeliek ezrei élnek nap mint nap életveszélyben, egy új generáció nőhet fel folyamatos rakétatámadások árnyékában. Izraelnek a terrorizmus eme formájára mai napig nem sikerült megtalálnia a hatékony választ. A probléma megoldása a jövő izraeli vezetőire vár, hogy ezt a tarthatatlan helyzetet felszámolják.

A Hamasz előretörése és az izraeli blokád Gáza körül

A Fatah és Arafat által „tető alá hozott” új autonómia rendszer illetve megbékélési folyamat „bukása” az egyezményt kezdettől kritizáló Hamasz előretörését hozta, és az iszlamista szervezet népszerűsége 2000 után folyamatosan növekedni kezdett. Amikor 2004 –ben meghalt Arafat, a Hamasz már megelőzte a Fatahot is, majd 2006 –ban megnyerte a választásokat. Közben Izrael ígéretéhez híven ugyan kivonta csapatait Gázából, de a Hamasz előretörése miatt bármelyik percben készen állt a visszatérésre.

A térségben a feszültség a Hamasz 2006-os választási győzelme után folyamatosan növekedett. Gázában és Ciszjordániában egyaránt polgárháború tört ki a mérsékelt irányvonalú Fatah és a radikális Hamasz csoportok között. Végül a harcot Gázában 2007 júniusára a Hamasz nyerte meg, amikor a területről teljesen kiszorította a kisebbségben lévő Fatah fegyvereseket. Győzelme után megkezdte hatalma teljes kiépítését, vagyis a helyi maffiák és klánok visszaszorítását, majd az Egyiptom felé kiépített mintegy 60 csempészalagút irányítását. A Hamasz közismert Izrael ellenes programja – „nincs egyezkedés, csak háború” – szerint megkezdte csapatai kibővítését és felfegyverzését a csempész alagutakon keresztül behozott egyiptomi fegyverekkel, majd rakétatámadásokat kezdett izraeli városok ellen. Az eseményekre először a Fatah reagált, amikor Mahmud Abbasz a Fatah vezetője, Arafat utódja, és a PFSZ első embere elbocsátotta a Palesztin Hatóságból a Hamasz tagokat és önkényesen Fatah irányítást vezetett be Ciszjordániában. (Több nemzetközi elemző szerint lépése nem volt legális.)

Izrael ugyancsak 2007 nyarán reagált a gázai eseményekre, és hadseregével hermetikusan lezárta a Hamasz uralta Gázai-övezet határait, az izraeli városok elleni rakétatámadásokra pedig az energia és segélyforrások elzárásával válaszolt. Tehát 2007 nyarán a parányi, ám túlzsúfolt Gázai-övezet teljes blokád alá került, ami azt is jelentette, hogy a nemzetközi segélyszállítmányok innentől kezdve már nem köthettek ki Gáza partjainál.

A 2008-as arab-izraeli konfliktus

Az ENSZ BT határozatával egyezően 2008. június 19-én a Hamász hat hónapos tűzszünetet kötött Izraellel, ami december 19-én ért véget. A tűzszünet lejárta előtt több kis hatótávolságú, nem irányított föld–levegő rakétát indítottak a Gázai övezetből, Nyugat- és Dél–izraeli települések ellen, köztük Askelón városára. A rakétatámadást a Hamász és az Iszlám Dzsihád szervezetek vállalták magukra. Indokul a továbbra is fenntartott izraeli blokádot állították.

2008. december 27-én Izrael megkezdte az „Öntött ólom” hadművelet kivitelezését, azaz a Hamász Gázai övezetben található feltételezett fegyverraktárainak és egyéb fegyveres infrastrukúráinak – köztük az Egyiptom–Gázai övezet között fúrt több tucat föld alatti alagút – légi úton történő megsemmisítését, illetve a rakétatámadások megszüntetése a hadművelet fő célja. Az izraeli légierő hathatós légicsapásai során megsemmisítették a Hamász gázavárosi kormányzati épületét, több alagútban a precíziós csapásmérések során másodlagos robbanásokat figyeltek meg a térségben járőröző pilóta nélküli felderítő repülőgépek. Ez bizonyítja, hogy a támadott alagutakban robbanóanyagokat (fegyverek, hadi-robbanóanyagok, gépjármű-üzemanyag, palackozott földgáz stb.) halmoztak fel, illetve szállítottak. A hadművelet 8. napján, január 3.-án szombaton az izraeli szárazföldi csapatok is megkezdték hadmozdulataikat a műveleti cél elérése érdekében. A behatolást szombat éjszaka kezdték meg, hogy kihasználják a villamosáram nélküli kivilágítatlan sötét területek adta harcászati előnyt. A kijelölt hadműveleti irányok két részre osztották a Gázai övezetet, önálló áteresztési pontokat állítva, ahol szigorú ellenőrzések után kelhettek csak át emberek és szállítmányok. A gázai települések egy része ellen hétfőig nem kezdtek szárazföldi műveleteket, hétfőtől azonban aktív katonai műveleteket végeznek az izraeli csapatok. Kedden már egyáltalán nem volt engedélyezett átjárás az egyes műveleti övezetek között.

A katonai és polgári áldozatok számai egyelőre nem teljesek: 5 izraeli katona vesztette szerda estig életét (ebből 4 fő „baráti tűz” által) a több mint 600 Hamász–Iszlám Dzsihád katonával szemben; palesztín polgári áldozatok száma 450-500 főre tehető, több ezer a sebesült. A palesztin korházak megteltek, a sebesültek egy részét izraeli korházakba szállítják. A Nemzetközi Vöröskereszt munkáinak koordinálása sem megoldott. Áramellátás a Gázai övezet 70%-ában nincs, élelmet szintén nagy nehézségek árán képesek csak a külföldi és izraeli segélyszervezetek a célhoz juttatni, humanitárius katasztrófa fenyegeti az övezetet.

Izrael eddig elutasította a különböző tűzszüneti felhívásokat, illetve a Hamász követeléseit is: fejezze be a támadás a Gázai övezet célpontjai ellen és nyissa meg az övezet határait. Ehud Olmert izraeli miniszterelnök két alapvető feltételt támaszt: véget kell vetni a fegyvercsempészetnek és az Izrael elleni terrorakcióknak. Az ENSZ BT hétfőn ismét összeült, de a folyamatos csúcstalálkozón – ahol a legtöbb arab ország külügyminisztere és Mahmud Abbász Fatah-párti palesztin miniszterelnök is jelen vannak – egyelőre kevés érdemi történt. Tény: tűzszüneti megállapodás ENSZ BT-határozat nélkül nem lesz, e nélkül pedig nem lesz humanitárius segélyszállítás sem. A nem irányított rakétatámadások sem szüntek meg, de az indítások száma jelentősen csökkent. A rengeteg civil áldozat miatt azonban nem lehet a felelősséget csak Izraelre hárítani, a Hamász a mai napig nem fogadta el Izrael állam létét és komoly tűzszüneti megállapodásokra is képtelennek bizonyult. Az Izraeli Légierő több alkalommal dobott le röplapokat és figyelmeztette a palesztin lakosságot, hogy légitámadás fog következni, ne tartózkodjanak az utcán, de sokan nem tartották be. Az egyik nagy probléma még, hogy a Hamász terroristák elvegyülnek a civil lakosság között és saját népüket használják fel céljaik elérése érdekében.

A 2012 novemberi válság kezdetei

A 2009-es Gáza elleni izraeli támadás utáni években három hatás érvényesült Gázában: egyrészt felerősödött a megegyezés párti Fatah és a háború párti Hamasz közti rivalizálás, másodrészt folytatódott a 2007-ben megkezdett izraeli blokád Gáza ellen (és ezzel a nyomor, elmaradottság az övezetben), illetve harmadrészt magasabb szintre emelkedett Hamasz fegyverkezése, az iráni, illetve egyéb külső forrásokból történő rakétavásárlások intenzitása. A három jelenség 2012 novemberében jelentősen kicsúcsosodott, amikor a gázai Hamasz fegyveresek jelentős számú Fadzsr-5 tipusú iráni rakétához jutottak, melyekkel már képesek voltak akár 75 km távolságra is ellőni! 2012 novemberének közepén a gázai palesztinok nem haboztak ezeket a rakétákat ki is próbálni: alig nyolc nap alatt (november 14-21) majdnem ezer rakétát lőttek ki Izraelre.

Bár a zsidó állam új rakétaelhárító rendszere, a Vaskupola jól vizsgázott amikor a rakéták több mint harmadát a levegőben megsemmisítette (megvédve ezzel Tel-Avivot), a Hamasz mégis elérte célját! Egyrészt bebizonyította, hogy rakétáival most már képes elérni mind Tel-Avivot, mind Jeruzsálemet, másrészt a palesztin lakosság körében tapasztalható népszerűség terén nagy előnyre tett szert a Fatah -al szemben. Nem beszélve arról, hogy az arab országok egy része a novemberi válság végére tárgyalni kezdett a Hamasszal, mely így végre kikerülhetett a "terrorista szervezet" klisé alól. Összességében a válság a Hamasz számára lényegesen több hasznot hozott, és nagyobb győzelmet jelentett, mint Izraelnek, még akkor is, ha a zsidó haderő célzott támadásaival sikeresen likvidálni tudta a Hamasz vezetőinek egy részét.

Az izraeli fal (West Bank Barrier)

Az izraeli kormány 2002 júniusában, vagyis a 2000 szeptemberében megkezdődő második intifáda elmérgesedése idején döntött arról, hogy védőfallal korlátozza a palesztinok átjárását Ciszjordániából Izraelbe, hogy így csökkentse az öngyilkos merényletek számát. A fal építése megkezdődött és  a 2002  - 2009 közti statisztikák szerint a várakozásoknak megfelelően valóban jelentősen csökkent a merényletek száma, így az izraeli közvélemény többsége a mai nap is támogatja  a fal megépítését  és folytatását.

A fal, mely az angol nyelvű híradásokban "West Bank Barrier" néven szerepel, összesen 708 km hosszúra van tervezve, ám 2012 nyaráig ennek csak 62% -a, 440 km épült meg. A fal több szakaszból áll: helyenként három méter magas, elektromos kerítés képezi, ám a veszélyesnek talált, városi területeken nyolc méter magas betonfalban folytatódik, amelynek mindkét oldalán szerviz- és járőrutak, mély árkok és nyomrögzítő homoksávok, szögesdrót kerítések és biztonsági kamerák találhatók. A legnagyobb problémát az okozza, hogy a fal nem a Palesztin Hatóság határán húzódik, a nyomvonal önkényesen kacskaringózik Ciszjordánia területén, kisajátított magánbirtokokon halad át, körbekerít palesztin városokat és falvakat, és van, ahol elválasztja a gazdákat földjeiktől és ivóvízforrásaiktól.

A Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott területe: 1,3 millió ember zsúfolódik össze 360 négyzetkilométeres területen. Minden oldalról megerősített határok, szögesdrót akadályok és betonfalak veszik körbe. Izrael 2005-ben erőszakkal kiköltöztette az ott élő mintegy 9000 zsidó telepest, és kivonta erőit az övezetből, ahol 2007-ben a radikális, Izrael létét el nem ismerő Hamász vette át a hatalmat. Izrael és Egyiptom továbbra is blokád alatt tartja a területet, ahová gyakorlatilag minden szükséges árut az egyiptomi határ alatt ásott alagutakon keresztül kell becsempészni. Az izraeli légierő azonban rendszeresen bombázza a csempészalagutakat. 2008 januárjában palesztin fegyveresek lyukat robbantottak a betonfalon, így néhány napig szabadon át lehetett jutni Egyiptomba, de a határőrség hamar lezárta az övezetet.

A jelenlegi palesztin-izraeli viszony

Az Izraellel korábban sikeres tárgyalásokat folytató – 1994-es Gáza-Jerikó egyezményt is tető alá hozó - mérsékelt Fatah, - mely sajnos az utóbbi években végzetesen meggyengült saját népe körében - 2014 májusában egységkormányt tervez a háború-párti, radikális Hamasszal, így az Izraellel történő béketárgyalások felújítása szinte reménytelenné válik. A palesztin-izraeli viszony sajnos 2014 -ben sem valószínű, hogy javulni fog.

A Közel-kelet kilenc súlyos válságtényezője

A Közel-Keletet jellemző problémák tehát az eddigiek alapján könnyen listába szedhetőek. Első helyen kell említenünk a politikai konfliktusokat és a vallási ellentéteket. Ezekben sajnos bővelkedik a térség. Talán a legjelentősebb politikai konfliktusforrás a Közel-Keleten az Izrael 1948 –as megalakulásával létrejött zsidó-palesztin viszály, mely 66 éve megoldhatatlan problémaként nehezíti a Közel-Kelet stabilizálását. Ehhez a konfliktushoz kapcsolódik az Izrael állam és arab szomszédjai közt kialakult ellenséges kapcsolat mely már számtalan háborút szült elsősorban a határviták, a menekültkérdés és a zsidó állam puszta léte miatt. A hármas számú politikai válságtényező 2011 óta Szíriában alakult ki, az ottani diktatúra és az ellene szerveződött felkelő csoportok között. A negyedik politikai törésvonal Izrael és Irán közt érezhető számtalan politika, katonai és vallási okból adódóan. További súlyos feszültségforrás a Közel-Keleten az olajlelőhelyek és olajkereskedelem miatt erős amerikai jelenlét Irakban és Szaúd-Arábiában, illetve a térség számtalan országában. Hatodik politikai problémaként emelhető ki a Közel-Kelet legnépesebb országának, Egyiptomnak a belső politikai-gazdasági válsága. Sokan fokozódó jelentőséget tulajdonítanak, a hetedik konfliktusként emlegetett kurdkérdésnek, mely több országban, de legfőképp Irakban és Törökországban okoz súlyos problémát. (A kurd népesség egy hazátlan, iráni eredetű etnikum, mely kisebbségként él és küzd jogaiért Irak, Irán, Törökország és Szíria területein.) Végül nyolcadikként megemlítendő az iraki helyzet is a politikai válságtényezők sorában. Irakban a 2011 –es amerikai katonai kivonulás óta sem tudott stabilizálódni a helyzet, a számtalan politikai, etnikai és vallási csoport egymással ellentétes tevékenysége és politizálása miatt. A kifejezetten vallási konfliktusok közt az iszlám két irányzatának - a szunnita és síita felekezeteknek - egymással szembenállását kell kiemelni. Ez a viszály egyrészt végigkíséri és súlyosbítja az előzőekben felsorolt nyolc politikai konfliktust, másrészt állandó ellenségeskedések forrása helyi csoportok szintjén, harmadrészt pedig két táborra osztja a Közel-keleti államokat, egy Irán vezette síita és egy Szaúd-Arábia vezette szunnita táborra.

  1. Zsidó-palesztin konfliktus (1948 óta)
  2. Izrael vitái szomszédaival (1948 óta)
  3. Szíriai polgárháború (2011 óta)
  4. Izrael - Irán konfliktusa
  5. Az amerikai jelenlét okozta konfliktusok
  6. Egyiptomi válság
  7. Kurd kérdés (Irakban, Szíriában, Törökországban)
  8. Iraki helyzet és polgárháború
  9. Szunnita - Síita ellentétek, más vallási konfliktusok

A vallási ellentétek sorában nyilván újra megjelenik a zsidó-muszlim ellentét, de jelentős a muszlimok és koptok (arab őskeresztények) közti viszály, és a Közel-Keletre Európából vagy Amerikából érkező – munkát vállaló, turista vagy üzleti célból ideiglenesen letelepedő – keresztényekkel szemben gyakran kialakuló muszlim ellenségesség.

Harmat Árpád Péter

Pontosítások Izraelről, a gyakori tévedések okán

 

A zsidók Izraelre vonatkozó jogait napjainkban sokan kétség bevonják. Sajnos a témát illetően rengeteg a téves információ, a félreértés és a pontatlanság. Történészekként azonban - anélkül, hogy személyesen bármilyen módon érintettek lennénk (vagy a zsidó valláshoz, néphez és kultúrához tartoznánk) - fontosnak érezzük, hogy történelmi szempontból kiigazítsuk a leggyakoribb tévedéseket. A továbbiakban a hét legtöbbet emlegetett történelmi vonatkozást rögzítjük.

Hét történelmi tény a zsidók izraeli jogait illetően

1.) Izrael a zsidók ősi földje. Krisztus előtt két ezer évvel ők hozták itt létre a legelső fejlett civilizációt, megelőzve minden más ide tévedő népet, beleértve a palesztinok ősének tartott filiszteusokat is. (A kutatások legtöbbje szerint a legelső héber és sémi eredetű népelemek Kr.e. 1800 körül vándoroltak Mezopotámiából Kánaánba. Ezt támasztja alá az Ábrahám-mondakör is.) Mindez persze nem azt jelenti, hogy a mai Izrael vidéke a zsidók megjelenése előtt teljesen lakatlan lett volna, hiszen bizonyos kánaánita népelemek már éltek itt, de ezen etnikumok részint mára eltűntek (beolvadtak más népekbe) részint nem tudtak fejlett civilizációt teremteni. Az első városokat az írásbeliséget az első államot a zsidók hozták létre Izrael ősi földjén. Második honfoglalásuk Krisztus előtt 1250 körül történt a Mózes vezette 12 zsidó törzs megjelenésével, akik Egyiptomból érkeztek a később Izraelnek nevezett vidékre. A térségre ma jogot formáló többi nép, így a palesztinok állítólagos ősei, illetve a föníciaiak, és pláne az arabok később (az arabok lényegesen később) telepedtek le a vidéken. (Ha a mózesi honfoglaláshoz viszonyítunk, akkor a filiszteusok 50 évvel, a föníciaiak 100 évvel, az arabok pedig 1900 évvel (!) érkeztek a zsidók után Izrael térségébe.) Az egész terület legelső elnevezése Kánaán és Izrael volt, Palesztinának csak sokkal később, a rómaiak idején - egészen pontosan 1300 évvel Mózes törzseinek megjelenése után - kezdték szólítani.

2.) A zsidók a mai napig őseik jogán, törvényesen, és történelmi alapon birtokolhatják Izraelt. Ábrahám és Mózes népének nagy része ugyan elvándorolt a térségből a Krisztus utáni 2. században, de a legalitás kontinuitása (folytonossága) azért megmaradt, mivel mindig éltek zsidók a területen. Vagyis: folyamatos a zsidók törvényes igénye Izraelre, mégpedig őseik letelepedése okán. És ahogyan senki nem vitatja az angolok jogát Angliára, a Franciák jogát Franciaországra, így a zsidók is jogosan birtokolják Izraelt, mind a mai napig! Mindehhez hozzátartozik még egy mostanában - bizonyos körök által - gyakran emlegetett téves történelmi párhuzam is, mely a zsidók Izraelre vonatkozó igényét vonja kétségbe más népekhez hasonlítva helyzetüket.  A párhuzam szerint az Izraelt évszázadokkal ezelőtt elhagyó zsidók és más, történelmi népek, így például a Kárpát-medencét elhagyó avarok, hunok, morvák közt hasonló analógia vonható, ez pedig a következő: ha elfogadjuk, hogy a zsidók jogosan követelhetik vissza Izraelt, akkor azt is jogosnak kéne tekintenünk, hogy bizonyos korai népek - mint az említett hunok, avarok, besenyők, vagy morvák - jelentkezzenek és visszaköveteljék Magyarországot. (Már persze elméleti síkon, ha élnének ma is ezen etnikumok képviselői.) Csakhogy ez a párhuzam sok szempontból téves. Például azért, mert Izrael földjén az ókortól kezdve megmaradt egy bizonyos zsidó populáció, mely az évszázadok alatt a terület lakosságának mindig legalább 10-15 %-át képezte. Ez a helyzet az említett analógiára nem igaz, hisz nálunk a lakosságnak sohasem alkotta jelentékeny részét egyik elvándorolt nép sem. A másik probléma az elmélettel az, hogy míg a Magyar Királyság az államalapítástól kezdve önálló, szuverén államként létezett, és a magyar nép tulajdonában volt, addig Izrael-Palesztina a zsidó állam megszűnése utántól kezdve soha, egyetlen percig sem volt önálló, soha nem képezte a palesztinok tulajdonát. Mindig valamelyik környező nagyhatalom birtokolta: eleinte az asszírok, majd Babilónia, utána a perzsák, majd a makedónok, rómaiak, arabok, keresztesek, mamelukok, végül a a XVI. századra a törökök, és legvégül a britek. A palesztinok lakta térség mindig afféle kevert lakosságú, több világvallás metszéspontjában fekvő - és mindig másokhoz tartozó - heterogén vidék volt, melynek valójában az ókori időkben volt utoljára törvényes, - nem hódítás útján megjelenő - birtoklója, mégpedig a zsidóság. Természetesen hozzátehetjük: végső soron annak idején a zsidók is meghódították a területet a kánaáni őslakosoktól, és így a honfoglalás illetve hódítás fogalmai összekeveredhetnek (nem beszélve arról, hogy akkor mi sem honfoglalókként hanem hódítókként érkeztünk a Kárpát-medencébe), de ezzel vissza is érkezünk a kiindulóponthoz: nevezetesen ahhoz, hogy az első államot mégis csak a zsidók emelték Izraelben, és ezt az államot hódították meg később sorra a felemelkedő birodalmak. (A palesztinok viszont soha nem birtokolták.)

3.) A palesztinok hivatkozása történelmi jogaik alapján Izrael egészének birtoklására erősen vitatható, sőt téves. A palesztin nép eredete ugyanis nem tisztázott, tudományos szempontból egyáltalán nem bizonyított hogy ők a filiszteusok leszármazottai volnának! Sokkal valószínűbb, hogy az arab népesség egy etnikumát alkotják. Nyelvük arab, szokásaik arab szokásokat követnek, vallásuk pedig muszlim. Az arabok pedig a világ két legnagyobb kontinensét lakják, a Föld legnagyobb vidékei vannak kezükön. Ezen gazdag területekből bármikor adhatnának a palesztinoknak. (Ebben a kérdésben főleg Jordánia és Egyiptom neve vetődhet fel, melyek birtokolják a szomszédos vidékeket.) Ám soha nem ajánlottak fel egyetlen darabnyi földet sem az általuk mindenben támogatott - és fegyveresen is segített - palesztin "testvéreiknek".

4.) A palesztinok és arabok maguk utasították el az ENSZ javaslatát arról, hogy a zsidók mellett létrejöjjön egy palesztin állam. A zsidók sok évszázadon keresztül éltek távol ősi földjüktől, ahol csekély közösségük maradt csupán. Így a terület fokozatosan elarabosodott és jelentős többségbe kerültek a palesztinok és arabok. Közben azonban a cionista eszmék, melyek a zsidók számára újra Izraelt ajánlották hazájuknak, a századfordulón terjedni kezdtek, és ezzel megkezdődött a zsidók tömeges visszavándorlása Izraelbe. A második világháborúban a zsidók elleni tömeges népirtás felgyorsította a folyamatot. A háború kezdetén (1939) Izrael-Palesztina lakosságának egynegyede volt zsidó, ám 1948 -ra az izraeliták aránya már 30% körülire nőtt! A folyamatosan Izraelbe érkező zsidóknak viszonylag könnyen sikerült földet szerezniük, mert a palesztin fellahok (parasztok) gazdaságai többségében a csőddel küszködtek, így szívesen adták el azokat a világ minden tájáról érkező zsidóknak. Idővel azonban a két etnikum közt feszültség keletkezett, és mindennaposakká váltak a zsidó - palesztin összecsapások. A gonddal eleinte a Török Birodalomnak kellett szembenéznie (hiszen a 16. századtól egészen az 1. világháborúig birtokolta Palesztinát), majd az angolok feladata lett a konfliktus megoldása (Törökország első világháborús veresége utána  briteké lett a terület). Végül az ENSZ vállalta a helyzet igazságos rendezését. Az ENSZ 1947 november 29 -én határozatban (18. számú ENSZ határozat) engedélyezte, hogy Palesztina területén két független, önálló állam alakuljon: egy zsidó és egy palesztin. A zsidók éltek is ezzel a lehetőséggel amikor 1948 május 14-én kikiáltották saját államukat, Izrael Államot. Ugyanakkor a palesztinok elutasították a "két állam koncepció" elfogadását mondván: ők senkivel nem osztoznak Palesztinán, mely kizárólag csak őket illeti! Amellett az Arab Liga is hasonlóan nyilatkozott! Tehát az 1947 -es ENSZ határozat alapján valóban létrejöhetett volna két külön ország, de maguk a palesztinok nem akarták ezt a megoldást, mert az egész területet akarták! (Ahogyan most is.)

5.) Gyakori tévedés, hogy Izrael miért szállta meg az 1947 -es ENSZ határozat szerint palesztinoknak "adott" területeket. (Ciszjordániát és Gázát). Izrael állam kikiáltása után, a környező arab államok - Egyiptom, Libanon, Szíria, Jordánia - mind, egyidejűleg, óriási számbeli túlerővel támadtak Izraelre. Megkezdődött a harc, melynek során 1949 -re Izrael képes volt magát megvédeni, és modernebb hadseregével kiűznie a minden irányból támadó arabokat! A háború során viszont a Jordán folyó nyugati vidéke (azaz Ciszjordánia) és Gáza a támadó arab államok kezére kerül. Ciszjordániát a szomszédos Jordán királyság, Gázát pedig Egyiptom szállta meg. Tehát az ENSZ által megálmodott Palesztin Államot először nem is  Izrael, hanem a környező arab államok foglalták el 1949-ben! Éppen 18 évvel később, 1967 -ben az arabok újabb nagyarányú támadást indítottak Izrael ellen, ám most is vereséget szenvedtek. Ezúttal azonban a zsidó állam, saját biztonsága érdekében elfoglalta Ciszjordániát és Gázát. A két területet Izrael azóta is megszállva tartja, de az 1993 -as oslói békefolyamatok keretében 1994 május 4-én autonómiát adott a palesztinoknak! Ez volt a máig érvényes Gáza-Jerikó autonómia egyezmény! A szerződés teljes önrendelkezést biztosít a 2 millió megszállás alatt élő palesztin számára, amibe beleértendő, hogy a palesztinoknak saját kormányszerveik, minisztériumaik, és rendőrségük is lehet. Ugyanakkor tény, hogy a palesztinok nem elégednek meg ennyivel, teljes Izraelt akarják. Az általuk 2006 -ban Palesztina élére megválasztott Hamasz hallani sem akar békéről, és folyamatos harcra buzdít a zsidók ellen. Gázából rendszeresen löveti a zsidó városokat úgy, hogy a rakétaindító állásokat többnyire iskolák, mecsetek és kórházak épületeiben helyezi el. (Ezzel "két legyet üt egy csapásra", hisz az izraeliek így nem támadhatnak vissza, ám ha mégis megteszik, akkor a palesztinok telekürtölhetik a világsajtót azzal, hogy a zsidók aljas módon palesztin iskolákat, kórházakat és mecseteket bombáznak.)

6.) A világ népességének egy része részrehajlóan, a körülmények és történelem pontos ismerete nélkül ítéli el az izraeli konfliktus okozójának kikiáltott zsidókat. A világnak nagy felelőssége van abban, hogy a két nemzet - a zsidó és a palesztin - egymás mellett tudjon élni, de ez csak úgy lehetséges, ha a Föld népessége objektívan viszonyul a két etnikumhoz, és ismeri történetüket is! Sajnos azonban a világ egy része kizárólag a rossz körülmények közt élő palesztinokat látja, azt már nem, hogy a Palesztinát 2006 óta vezető radikális Hamasz szervezete tagadja Izrael puszta létjogosultságát is, egyértelműen deklarálva: célja örökre elűzni a zsidókat Izraelből. Semminemű együttműködést, megegyezést nem akarnak csak harcot és gyilkolást, terrorista eszközökkel harcolva Izrael és más képzelt ellenségeik ellen!

7.) Sok a téveszme, a téves berögződés a zsidók történetét illetően. Az egyik a zsidók két részre osztása körül alakult ki, mely a szefard és askenázi zsidók eredetét félremagyarázza, és két eltérő eredetű és leszármazású csoportnak állítja be őket. Valójában nincs ilyesmiről szó. A zsidók egységes népként a római időkben – egészen pontosan a Krisztus utáni 2. században, a rómaiak által kegyetlenül levert Bar-Kochba felkelést követően – vándoroltak el Izrael területéről, és szóródtak szét a római provinciákban. Később nagyobb részük német ajkú területeken próbált beilleszkedni a középkori társadalmakba, és a német illetve héber nyelv összeolvadásából létrejött speciális nyelvük a jiddis. (Főként Németország és Kelet-Európa vidékein élték életüket.) A zsidók kisebb része Dél-Európában - Spanyolországban, Görögországban - telepedett le, vagy visszatért Izraelbe. Az előbbi csoportot nevezték askenázi (jiddist beszélő, németajkú), az utóbbi csoportot szefárd zsidóknak. (A szefárd elnevezést a spanyolországi zsidók vették fel, utalva arra, hogy az asszírok áttelepítették őseiket.) Napjainkban sokan – tévesen – kizárólag a szefárd zsidókat tekintik a zsidó történelem örököseinek, azaz a valódi zsidóknak, és az askenázi zsidók eredetét félremagyarázzák. Természetesen ez történelmileg teljesen helytelen, hisz a zsidóság egységes maradt, és attól, hogy egy részük a német területeken, más részük Dél-Európában, vagy újra Izraelben kereste a boldogulás lehetőségeit, még nyilván nem beszélhetünk két külön zsidó népről. Az is lényeges, hogy miközben a zsidók letelepedtek a középkori Európa országaiban, szembesülniük kellett azzal a helyzettel, hogy a keresztény királyságok nem engedik meg számukra, hogy földművelésből éljenek. Ez a tiltás vezetett oda, hogy kényszerűségből – életben maradásuk érdekében – más foglalkozásokat kellett kitanulniuk. Így váltak a zsidók idővel a pénzkölcsönzés (uzsora), kereskedés, aranyművesség, később pedig más polgári foglalkozások (ügyvédkedés, tanítás, művészetek) szakértőivé, nagyarányú művelőivé.

A zsidókat egyébként gyakran összefüggésbe hozzák az ázsiai kazárokkal is, ám ez is teljesen téves kapcsolat. Kazároknak egy rövid életű, – a hetedik és a tizedik század közt fennálló - birodalmat alkotó türk eredetű népet hívunk. Ez a nép jelentős kereskedelmi kapcsolatban állt az Izraelben maradt zsidókkal, és a szoros gazdasági kapcsolat kihatással volt mindennapjaikra is. A kapcsolatok erősödése során vették át a kazár előkelők a zsidók vallását 800 körül. Ám maga a kazár nép nem gyakorolta a zsidó vallást. A magyar törzsek a 9. század elején kerültek a Kazár Birodalom határvidékére, majd onnan a Kárpát-medence felé vándoroltak. A tovább vándorláskor azonban a Kazár Birodalom egyik etnikuma, a kabarok csatlakoztak hozzánk. Feltételezhető ugyan, hogy ezen törzs néhány előkelője szintén a zsidó hitet felvettek közé tartozott, de ha így is volt, a későbbiekben nem gyakorolták izraelita vallásukat.

Felhasznált irodalom:

  • J. Nagy László: Az arab országok története. JATE Press, 2004, Szeged
  • J. Nagy László egyetemi tanár előadásai, SZTE Bölcsészkar, 2008
  • Hahn István - Kákosy László - Komoróczy Géza: Az ókor története II. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995.
  • Rostoványi Zsolt:  A Közel-Kelet története. A rövid XX. század. Kossuth Kiadó, Bp., 2011
  • Arthur Jr. Goldschmidt: A Közel-Kelet rövid története Maecenas Kiadó, Bp., 1997.
  • Baumann Zsófia: Izrael a bevándorlók országa. Kitekintő.hu 2011.január 16.
  • Az arab-izraeli konfliktus: 1948-2007. Biztonságpolitikai Szemle Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület. biztpol.corvinusembassy.com