A titokzatos da Vinci kód és a Krisztusi vérvonal, a Sang Real rejtélye

A titokzatos da Vinci kód és a Krisztusi vérvonal, a Sang Real rejtélye

/Harmat Árpád Péter/

 

Sok évvel ezelőtt (2003 –ban), az amerikai Doubleday Group kiadó gondozásában egy különleges, villámgyorsan felkapott és hirtelen óriási népszerűséget elérő regény jelent meg az USA –ban, melynek címe „A da Vinci kód” volt. A mű több országban is azonnal a bestseller listák élére került, világszerte könyvklubok, olvasócsoportok, rajongói honlapok, újságcikkek foglalkoztak vele, és a megjelenés utáni hat évben, 2009-ig több mint 80 millió példányban kelt el. A da Vinci-kód nemcsak műfaja legsikeresebb könyve lett, hanem a legtöbb vitát kiváltó is. A könyvvel szembeni támadások nagy része a római katolikus egyháztól eredeztethető, melynek haladó irányzata szerint a regény csupán egy érdekes krimi, ám valláskritikaként nem vehető komolyan. A regény körüli indulatok és népszerűség miatt 2006-ban Ron Howard rendező egy filmet is forgatott a történet alapján, Tom Hanks, Adrey Tautou, Jean Reno, Ian McKellen és Paul Bettany főszerepelésével. Bár a film sikere már koránt sem volt olyan jelentős, mint a regényé, mégis milliók látták szerte a világon.

A Da Vinci kód írója Dan Brown, 1964-ben született amerikai művészettörténész, tanár és regényíró, egy különleges témát választott regényéhez, méghozzá a Biblia illetve a katolikus egyház alapvető tanításainak megkérdőjelezését. Művében olyasmit vetett fel, mely az olvasó nagyközönség számára szerte a világon újdonságnak számított, és a megdöbbenés zavarba ejtő érzését keltette minden olvasójában. A könyv központi témája annak az elméletnek a boncolgatása, mely szerint Jézus Krisztusnak volt felesége – Mária Magdaléna személyében – aki a megváltó megfeszítése és feltámadása után francia földre menekült és ott életet adva közös leánygyermeküknek, megteremtette Jézus leszármazottainak máig meglévő – és a titokzatos Sion-rend által védelmezett – családfáját. Jézus leszármazottait az 1090-ben megalapított titokzatos rend évszázadokon át védelmezte (és védelmezi napjainkban is), olyan híres történelmi alakok segítségével, mint Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Botticelli és Victor Hugo, akik szintén tagjai voltak a szervezetnek. Ám ezek a kivételes és tehetséges tudósok, művészek nem vitték magukkal a titkot a sírba, hanem különböző utalások – úgynevezett kódok – formájában elrejtették azt műveikben, mint például da Vinci az Utolsó vacsora című alkotásában.

Miért foglalkozik egy történész a da Vinci kóddal és krisztusi vérvonal elméletével?

Amikor az irodalomban, filmművészetben, vagy a tudomány területén megjelenik egy érdekes új információ, esetleg egy forradalmian új elmélet a múltunkról, vagy az emberiség korábbi eseményeiről, akkor a történelmet kedvelők rendszerint felkapják fejüket, és fokozott érdeklődéssel kezdik megvizsgálni az új teóriát. Általában ezt a lelkesedést egy idő után csalódás szokta követni, mert a történészek mindenkinél gyorsabban rájönnek az újnak vélt elképzelés hibáira, ellentmondásaira és így valótlanságára. Persze a laikusok rajongása ettől még megmarad, és rendszerint sokáig töretlenül érvényesül még. Nagyjából ez történt a Dan Brown féle könyv megjelenésekor is, a „szenzációsnak” kikiáltott „felfedezés” tömegeket vonzott, ám a történészek, vallás-kutatók és művészettörténészek nagyon hamar „szétcincálták” az egész teóriát. Jómagam történészként és ugyanakkor Istenfélő emberként kettős érdeklődéssel vetettem rá magam annak idején a Dan Brown könyvre, rögtön annak megjelenése után, még 2003-ban. Elolvastam, és sokat gondolkoztam felvetésein. Ám hivatásom nem engedte meg a történészi kritika és alaposság mellőzését, így a könyv elolvasása után rögtön a bizonyítékok és megemlített forrásanyagok ellenőrzésével kezdtem foglalkozni. Ezt követően azonban sajnálkozással kellett elfogadnom a tényt – sok hozzám hasonló történésszel együtt - hogy a műben megjelenített elméletnek sehol nincs bizonyító erejű dokumentálása.

Ugyanakkor felvetődött bennem egy másik gondolat is: ha egy elméletet nem tudunk bizonyítani, még megkísérelhetjük annak kizárását is. Ám a krisztusi vérvonal létezésének kizárása nem lehetséges. Vagyis az egész elmélet nem bizonyítható, ám ugyanakkor nem is zárható ki. Ez volt az a felismerés, mely végül kilenc évvel a da Vinci kód elolvasása után arra ösztökélt, hogy újra felelevenítsem és bemutassam olvasóimnak a teória lényegét.

Mielőtt azonban rátérnék a részletes elemzésre, kiemelnék néhány dolgot. Nincs semmilyen történelmi bizonyíték Mária Magdolna és Jézus párkapcsolatára, Mária Magdolna franciaföldre utazására, Jézus gyermekének, a Sion-rendnek, és a krisztusi vérvonalnak, vagy Sang Realnak a létezésére. Ám az is igaz, hogy Mária Magdolna és Jézus esetleges párkapcsolata nem is zárható ki teljesen, illetve Mária Magdolnának minden lehetősége megvolt arra, hogy a Krisztus megfeszítése után elhagyva a Szentföldet életet adjon egy Jézustól származó gyermeknek.

Az elmélet forrásai

Maga az elmélet nem Dan Brownól származott. Az amerikai író „csupán” kiváló érzékkel rátapintott a történelemben már több alkalommal lejegyzett hipotézisre, és a sajátos teória köré egy regényt készített. Az egész felfogás alapját képező házastársi kapcsolat Jézus és Mária Magdaléna közt a történelemben legelőször a 10. században kerül említésre. Körülbelül 1012 és 1020 között ugyanis Limousin vidékén – Dél-Franciaországban - egy sajátos vallási szekta bukkant fel, a katharok. (Nevüket a görög „katharosz” = „tisztultak” tiszta, tökéletes szavakból eredeztetik.) Ők mondták ki először, hogy Jézus és a tanítványai között többször felbukkanó – a Biblia által is megemlített - Mária Magdaléna házasok voltak. Már az akkori világban is megdöbbenést keltő kijelentésük eredete ismeretlen, de nagyon is „összevág” a katolikus egyház által el nem ismert (sőt betiltott) Krisztus utáni 3. – 4. században íródott úgynevezett gnosztikus iratok tartalmával. (A gnosztikus szó töve, a gnózis görögül tudást jelent. A Gnózis az igazi tudás tana) A katharok és gnosztikusok mellett az elmélet jogosultságát alátámasztja egy Dossiers Secrects nevű dokumentum is, mely egy olyan titokzatos szervezet létezését tárja fel, amely állítólag ezer esztendeje védelmezi Jézus és Mária Magdaléna leszármazottait. A dokumentum írója egy francia arisztokrata, bizonyos Henri de Lénoncourt, aki Henri Lobineau álnéven készítette a jegyzeteket és minden bizonnyal tagja volt a rejtélyes rendnek. Az anyag az 1090-ben Szent földön, Bouillon Gottfried által alapított Sion–rend történetét beszéli el, külön kiemelve a szervezet felépítését és nagymestereinek neveit. A nagymesterek listája 1188-ban egy bizonyos Jean de Gisorssal kezdődik, de később a listán találjuk 1510 és 1519 közti dátummal Leonardo da Vincit, Isaac Newtont (1691 és 1727 közt), illetve Victor Hugot, aki állítólag 1844 és 1885 közt vezette a Sion-rendet. A főként levelekből, újságkivágásokból és iratokból álló anyag legérdekesebb része a Jézus és Mária Magdaléna utódait ábrázoló családfa, kiemelve a leszármazottai közt a Meroving királyokat, illetve a Sint-Claire, Blanchefort, és Plantard nemesi családokat.

Az eddig említett három forrás után meg kell még említeni a sorrendben negyedik dokumentumot, mely szintén a Jézus és Mária Magdaléna kapcsolatot boncolgatja. Ezt a művet, melyet 1982 –ben Szent Vér, Szent Grál (Holy Blood, Holy Grail) címen három angol újságíró - Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln - készített, a Sion-rend legfőbb alapdokumentumának tekintik. A könyv alapját az szolgáltatja, hogy a három angol oknyomozó újságíró, állítólag kapcsolatba tudott lépni a Sion-rend akkori nagymesterével, egy bizonyos Pierre Plantard –al, és rá tudták venni arra, hogy beszéljen nekik a titokzatos szervezetről. A forrásul szolgáló Plantard állítólag 1981 és 1984 között vezette a Sion-rendet, és ő maga is tagja volt azon egyik családnak, mely a Dossiers Secrects szerint Jézus és Mária Magdaléna frigyéből származott. Plantard nem kevesebbet állított, mint azt, hogy II. Dagobert Meroving király egyenes ági leszármazottja. Bár 1984-ben lemondott a rend vezetéséről, eltűnt a nyilvánosság elől, és 2000-ben elhalálozott, a későbbi elemzések szerint azért volt hajlandó nyilatkozni a Sion-rendről, mert nyilvánosságra akarta hozni, hogy Meroving felmenői révén jogosan követelhetné a francia trónt. Plantard bár sokat elárult a rendről, azt a tényt, hogy fő feladatuk valójában a krisztusi vérvonal, vagy Sang Raal védelmezése, azaz Jézus és Mária Magdolna utódainak oltalmazása lett volna, sem megerősíteni, sem cáfolni nem volt hajlandó! Bár azzal, hogy bevallotta, hogy a Sion-rend évszázadokon át a Merovingok trónra való visszajuttatásán fáradozott, valójában a krisztusi leszármazottak védelmezését is elismerte, hisz az 5. -6. század óta összefonódott a Meroving és krisztusi dinasztia.

Összefoglalva azt a megállapítást tehetjük, hogy a Da Vinci kód írója, Dan Brown egy régi elméletet vett elő, és erre építve készítette el regényét. Az elmélet legerősebb alátámasztását az ősi gnosztikus evangéliumok jelentik, másodsorban a katharok tanításai, és legvégül a két modern kori anyag, melyeket a titkot védelmező rejtélyes rend tagjai és vezetői írtak. De tekintsük át kicsit részletesebben a legfontosabb forrásokat, a gnosztikus anyagokat és a katharok tanait.

A gnosztikus iratok

A mai modern történettudomány összesen négy gnosztikus írásgyűjteményt tart nyilván, melyek mindegyike az ókori Egyiptomból származik, a Krisztus utáni 2. és 4. század közti időkből. (Codex Askewianus, Codex Brucianus, Codex Berolinensis, és a Nag Hammadi-i apokrif iratok) Közös jellemzőjük, hogy tartalmuk ellent mond a katolikus egyház tanításainak, így nem kerülhettek bele a Bibliába sem. Krisztus után 325 -ben Nagy Constantinusz császár a nicaeai zsinaton, az akkori keresztény egyház 300 összehívott vallásvezetője (püspöke) segítségével „fogadta el” a „hivatalos” evangéliumokat, melyek később a ma ismert Biblia anyagát jelentették. A zsinaton egyeztek meg az egyház dogmáiban, kitűzték az egyház fő irányvonalát, kimondták az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságát, Jézus isteni lényegét. Az alternatív nézeteket valló írásokat, evangéliumokat pedig betiltották. A zsinat rendelkezéseivel egyet nem értők, a dogmák kihirdetése után elrejtették a gnosztikus írásokat, mert azok eretnekséget hordoztak a püspökök szerint.

Az első gnosztikus iratok még az 1700-as években kerültek elő. Az első a 3.- 4. században íródott Pisztisz Szophia volt, mely Angliában bukkant fel egy londoni orvos házi gyűjteményében. (dr. Askew egy régiség kereskedőtől vásárolta meg, ma a British Museum tulajdonában van, mai neve: Codex Askewianus) A második irat szintén az 1700-as években került elő Egyiptomból, amikor egy skót utazó (James Bruce) Théba területén átutazva ráakadt (Mai neve: Codex Brucianus, és szintén a 3. – 4. században íródhatott, két része Jeú két könyve és egy un. Cím nélküli értekezés.) A harmadik gnosztikus iromány az egyiptomi Achmim közeléből került elő, és 1896-ban került a Berlini Múzeum gyűjteményébe. (Három része: az Evangélium Mária szerint, János titkos irata és Jézus Krisztus bölcsessége.) Végül a negyedik, egyben legfontosabb gnosztikus kódex gyűjtemény a Nag Hammadi apokrif iratok nevet viseli, és 13 gnosztikus kódexet tartalmaz. Az egyiptomi Nag Hammad közelében 1945-ben találták meg a kódexeket, melyek egy része a 2., egy része a 4. században íródott.

Jézus és Mária Magdolna kapcsolatáról a felsorolt iratok közül a Nag Hammadi kódexekben, egészen pontosan Fülöp evangéliumában esik a legtöbb szó. Ebben a szövegben az áll, hogy Jézus „jobban szerette őt (Mária Magdalenát sic.), mint többi tanítványát”, és „gyakorta szájon csókolta”. Noha nincs közvetlen célzás házasságra vagy ágyastársi kapcsolatra, a kopt nyelvű szövegek a koinonosz szót használják Máriára, amelyet több szakértő (pl. Susan Haskins) ágyasnak vagy társnak fordít. A kódexgyűjtemény másik irata a Mária evangéliuma szintén megemlíti Jézus és Mária Magdaléna bizalmas, sőt bensőséges kapcsolatát, amikor rögzíti Levi mondatait, melyeket Péterhez intéz: „… ha a Megváltó értékesnek tartja ezt az asszonyt, ki vagy te, hogy elutasítsd? A Megváltó mégiscsak jobban ismeri őt. És ezért szereti jobban, mint bennünket.”

A katharok

Bár a gnosztikus iratok és a kathar vallási mozgalom közt nincs bizonyítható kapcsolat, a katharok mégis pontosan ugyanazt állítottak a 10. században, amit a betiltott evangéliumok is sugalltak, nevezetesen, hogy Jézus és Mária Magdaléna egy párt alkottak és vélhetően házasok voltak. A Dél-Franciaországban, Touluse környékén élő katharok hittek az Isten és az Ördög, a Jó és a Gonosz, a Fény és a Sötétség ellentétes erejű hatalmának létezésében. Ugyanakkor tagadták Krisztus keresztre feszítését és feltámadását, illetve a Szentháromságot. Híveik körében nagy tisztelettel viseltettek a perfektek iránt, akik egy szertartás, úgynevezett consolatio után új életmódot folytatva nem ettek többé húst, nem házasodtak, és cölibátus közepette aszketikus, puritán szerzetesi életet éltek. Azt vallották, hogy a halál után a lélek újra meg újra reinkarnálódik, állati vagy emberi alakban, amíg bele nem költözik egy Jó Ember testébe, ahol eléri a tökéletességet. A reinkarnáció azonban elkerülhető és azonnal elérhető a tökéletesség, mégpedig mártíromsággal. Utóbbi tételnek köszönhetően a katharok mindig bátran vállalták az önfeláldozást. Tanaik veszélyesek voltak a megszilárduló 10. és 11. századi katolikus egyházra, és a pápaság intézményére is – hiszen a katharok magát a pápát sem fogadták el felettük állónak. Mindezek miatt III. Jenő pápa 1147-ben megpróbálta békés eszközökkel megállítani a kathar tanok terjedését, ám kudarcot vallott. Fél évszázaddal később, 1209-ben III. Ince pápa már fegyveres megoldást választott és keresztes hadjáratot hirdetett a katharok, vagy albigensek ellen. (Az albigens elnevezés Albi városára utal, ahol rendkívül erős volt a katharok befolyása.) A fegyveres fellépésre azért is szükség volt, mert a kathar tanok terjedni kezdtek, és megjelentek Észak-Itáliában, sőt bogumil néven a Balkánon is. Az első nagy hadjáratot Simon de Montfort lovag vezette és óriási pusztítással irtotta ki a katharok egy részét. A harcok majdnem 50 éven át folytak, az utolsó kathar erőd 1255-ben esett el (Quéribus). Később, 1330 után az Inkvizíció feljegyzései már nem tartalmaztak katharok elleni eljárásokat. Az utolsó ismert kathar „Perfect” a 14. század elején halt meg.

Az elmélet lényege

A továbbiakban azon elmélet lejegyzése olvasható, mely az említett forrásokra támaszkodik, ám bizonyítása nem lehetséges. Jézus Krisztust - a zsidó főpapok követelésére - időszámításunk szerint 26 és 36 közt ítélte halálra a Római Birodalom helytartója Poncius Pilátus. A megfeszítést követően a hatóságok Jézus testét - tiszteletben tartva a helyi zsidó szokásokat - a legközelebbi férfi rokonnak adták ki, aki Arimatheai József volt. Pontos rokoni kötődése nem ismert, egyes feltételezések szerint Krisztus fivére, más nézetek szerint Szűz Mária nagybátyja volt, de elterjedt az a nézet is, hogy csupán a Megváltó egyik tanítványaként kérte és kapta meg Jézus holttestét. Ő birtokolta azt a kelyhet is, melyből Jézus az utolsó vacsorán ivott, és melybe a kereszten szenvedő Jézus vérét is felfogták. (Ezt a tárgyat nevezik a későbbi legendák Szent Grálnak.) Krisztus feltámadásától kezdve azonban a további történések leírása kettéágazik, a „hivatalosan” elfogadott egyházi verzióra, mely követi a Biblia leírásait, és egy másik elméletre, mely csak a már említett gnosztikus írásokban olvasható el. A katolikus nézetek szerint Jézus feltámadása után a Megváltó tanítványai megkezdték mesterük tanainak lejegyzését – megindult a Biblia elkészítése – míg Péter és Pál apostolok a legfontosabb feladatok megvalósításához láttak: Péter Rómába zarándokolt, hogy Jézus akarata szerint létrehozza az egyetemes anyaszentegyházat, míg Pál térítő körutazásokba kezdett, a kereszténység elterjedése érdekében. Rajtuk kívül Jézus hajdani követői közül senkinek nem szentel figyelmet a Szentírás, így hallgat Mária Magdalénáról is. A katolikus tradíció csupán annyit jegyez meg róla, hogy a feltámadást követően elhagyta a Szentföldet, és görög Epheszosz városában telepedett le Jézus anyjával Máriával és Jánossal a negyedik evangélium feltételezett szerzőjével együtt, és később itt is halt meg.

A katolikus tradíció tehát nem emeli ki Mária Magdolnát, szerintük csupán egy tanítvány volt a sok közül, aki jelen lehetett ugyan a Megváltó megfeszítésnél, temetésénél és feltámadásnál is, ám különleges jelentőséggel nem bírt. (Az azért mégis csak bizonyos fokú "különlegességét" mutatja, hogy Márk és János evangéliumában - ő az, aki először beszél a sírnál a feltámadt Jézussal.) Később, a 6. század végén Gergely pápa félreértelmezve Lukács evangéliumát, - melyben egy másik Máriáról esik szó - romlott nőnek, azaz prostituáltnak nevezte Mária Magdolnát, és ezt a téves felfogást évszázadokig nem is helyesbítette – szándékos célzattal – a katolikus egyház. A pápaság már a 6. századtól kezdődően Mária Magdolna szerepének kisebbítésére, vagy alakjának meggyalázására törekedett, elutasítva még annak gondolatát is, hogy egy nő bármilyen módon is fontos szerepet tölthetett volna be az egyház megszületésében. Azt pedig, hogy Mária Magdolna esetleg párkapcsolatban és házastársi viszonyban lett volna Jézussal, egyenesen istenkáromlásnak, és eretnekségnek tartották (és tartják most is)!

A gnosztikus iratok szerint azonban Mária Magdolna igenis különleges személy volt, mégpedig Dávid király leszármazottja. Atyja Syrus volt, anyját Euchariának hívták. Fivérével, Lázárral és nővérével, Mártával együtt övék volt Magdala városa, mely két mérföldre fekszik a Genezáret tavától, továbbá Betánia, mely Jeruzsálem mellett van, illetve a családé volt magának Jeruzsálemnek is jó része. Úgy osztoztak meg mindezeken, hogy Mária kapta Magdalát, melyről a Magdolna nevet nyerte, Lázár a Jeruzsálem városára eső részt, Márta pedig Betániát. Mária Magdolna a gnosztikusok szerint Jézus legfontosabb tanítványa volt és egyben felesége is. A gnosztikus Fülöp és Mária evangéliumai szerint még Péter, a legelső tanítvány is féltékeny volt Jézus mellett betöltött különleges és kiemelt szerepére. A Jézus és Mária Magdolna közti házasságkötésre a Szent Vér, Szent Grál írói szerint a János evangéliumában felbukkanó Kánai menyegző a bizonyíték, mely valójában Jézus esküvője. Ebben a szertartásban tette Jézus első csodáját, amikor a vizet borrá változtatta, vagyis borral vendégelte meg híveit, akik az ő menyegzőjére érkeztek. A későbbiekben a gnosztikusok szerint Mária Magdolna különleges és kiemelt szerepét bizonyítja, hogy mindenütt jelen van Jézus mellett. Például Leonardo da Vinci 1498-ben elkészített híres alkotásán, az Utolsó vacsorán is a Megváltó jobbján foglal helyet. (Természetesen a Vatikán nem fogadja el ezt az álláspontot, szerintük Mária Magdaléna nincs jelen a képen, mert nem is volt ott az apostolok utolsó találkozásán. Ők a gnosztikusok által Mária Magdolnának vélt szereplőt János apostollal azonosítják.) Az egyház által elfogadott és a gnosztikusok sugallta Mária Magdolna kép tehát szöges ellentétben áll egymással.

Ebben az eltérő megközelítésben egy személyes észrevételt tennék: mint már a korábbiakban említettem, az egyházi tanítások szerint Jézus feltámadása után Mária Magdolna a görögországi Epheszoszba vándorolt, ahol a Megváltó édesanyjával élte le egész hátralévő életét. Ez a tény - melyet a "hivatalos" egyházi hatalom sem tagad - mindenképp azt valószínűsíti, hogy egy fiatal (talán huszonéves) leány nem marad korábbi vallásvezetőjének anyja mellett egy egész életre - lemondva a saját családalapítás esélyéről - ha nem kötődik az elhunythoz valamilyen nagyon erős kötelékkel (például házastársi kapcsolattal) Persze ez önmagában nem bizonyít semmit, de mégis elgondolkodtató.

A gnosztikus elmélet szerint Mária Magdolna a keresztre feszítés után elsők közt találkozott a feltámadt Jézussal, majd úgy döntött elhagyja a Szentföldet. A távozás menekülésként is értelmezhető, melyhez társakra volt szüksége. Ekkor már legfőbb támasza a korábban már említett Arimatheai József volt. Ám a gnosztikus Nikodémosz evangélium szerint Józsefet a zsidó vének a temetés után börtönbe vetették, így kiszabadulásáig – melyben a kódex szerint maga Jézus segítette – nem tudott Mária Magdolna mellé állni. Azonban kimenekülését követően csatlakozott hozzá, és együtt utaztak el a zsidók földjéről, mégpedig Marseillesbe. A gnosztikus iratok szerint a hosszú utazásban nem csupán ketten vettek részt, hanem velük tartott Fülöp apostol, Szent Maximinus, Mária, és testvérei Lázár, és bethaniai Márta is. Ám Marseillesben a kis csapat kettévált: míg Jézus özvegye az őt oltalmazó Lázárral együtt a mai Dél-Franciaországban maradt és megszülte Jézustól származó leánygyermekét Sárát, addig József és a többiek Galliába, majd onnan Britanniába utaztak hittérítő, prédikációs céllal. (Britanniába érkezésük dátuma ismeretlen, de sokan 37 és 63 köztre teszik.) József angliai tartózkodása megemlítésre kerül az Arthur-mondakörben is, ahol a Szent Grál birtoklójaként utalnak rá. József Angliában templomot is alapított Glastonburyben, majd Avalon szigetén halt meg. A tulajdonában lévő Szent Grál sorsa azonban ismeretlen, egyesek szerint Józseffel együtt eltemették (sírjának helye nem ismeretlen) mások szerint a templomos lovagok birtokába került.

Mária Magdolna további sorsa még a gnosztikus írások alapján is feltáratlan. Annyi kikövetkeztethető, hogy hátralévő életét a mai Franciaországban élte le. A 6. században élt Tours-i Szent Gergely egy korabeli legendára utal egy művében, mely azt állítja, hogy Mária Magdolna a dél-franciaországi Aix-en-Provance településen is élt. Talán itt adott életet - ismeretlen időpontban, - de vélhetően 27 és 37 közt - Jézustól származó leánygyermekének Sárának is. Sára leszármazottai pedig négy évszázaddal később vérségi kapcsolatba kerültek (vélhetően beházasodás révén) a területre 486 körül megérkező frankok vezetőivel, a Merovingokkal. A germán eredetű frank törzsek ekkoriban özönlötték el a rómaiak és gallok lakta egész Gallia tartományt, letelepedtek a területen, majd fokozatosan megtörtént a lakosság keveredése, így évszázadok alatt a római eredetű lakosság, a gall népesség és az újonnan érkező frankok keveredéséből kialakult a francia nemzet. Ezen folyamat során került sor Jézus és Mária Magdolna leszármazottainak és a frankok uralkodói családjának a Merovingoknak is a vérségi keveredésére.

A Meroving dinasztia 482 -től (I. Chlodvig uralma kezdetétől) majdnem három évszázadon keresztül egészen 751-ig uralta a Frankok államát. Utolsó királyát III. Childerichet III. Pippin távolította el a hatalomból (kolostorba záratta), és ezzel egy új dinasztia a Karoling került hatalomra. A gnosztikusok szerint azonban a Meroving család, és így Mária Magdolna illetve Jézus leszármazottai tovább éltek a Karoling Birodalomban is, a helyi nemesség között. (Egyes feltételezések szerint a Karolingokkal is vérségi kapcsolatba kerültek.) Később, 880-ban felbomlott a Frank Birodalom, melynek nyugati részén a Nyugati Frank Királyságban Île-de-France tartomány hercegét, Párizs grófját, Hugo Capet-t koronázták királlyá. Vele került hatalomra, az egészen 1848 –ig Franciaországban uralkodó Capeting dinasztia.

A Jézustól és Mária Magdolnától származó „isteni” vérvonal, azaz Sang Real (vagy saint clair) épségét és titkosságát a kezdetektől oltalmazta valaki, így a dinasztia fennmaradt a történelem viharaiban is, és ma is köztünk élnek leszármazottaik. A család tagjait kezdetben Arimatheai József és Lázár védelmezte, mégpedig Arimatheai József óriási vagyona segítségével, mely Mária Magdolna és családja számára évszázadokra biztosította a gazdagságot, és annak lehetőségét, hogy a helyi birtokos arisztokrácia tagjainak körében biztonságban lehessenek. (Ez a társadalmi rang tehette lehetővé azt is, hogy Sára leszármazottai később vegyülhessenek, a királyi Meroving dinasztiával.) Miután ez bekövetkezett, háromszáz évig nem volt szükség a krisztusi leszármazottak védelmére, hiszen ők maguk alkották Frankföld uralkodói családját, így lovagok ezrei, tízezrei óvták őket. A Merovingok bukása után három évszázad következett, 1090-ig – a Sion-rend megalakulásáig – amikor nem tudni, hogy mely erők védelmezték a családot. (Vélhetően tekintélyes vagyonuk és hűbéreseik biztosították védelmüket.) Később pedig létrejött a történelem két legrejtélyesebb szervezete, melyek legfőbb célja az lett, hogy évszázadokon át védelmezzék Jézus és Mária Magdolna titkát, oltalmazzák leszármazottaikat, és védjék Mária Magdolna titkos sírhelyét. A két szervezet neve: Sion-rend és Templomos lovagrend volt.

A Sion-rend és a Templomos lovagok

A középkor derekán, 1090 és 1099 közt fontos változás történt a család életében. Bouillon Gottfried, Lotaringia hercege - anyai ágon Nagy Károly leszármazottja, és így a Karolingok rokona - a pápa felhívására keresztes hadjáratra indult a Szentföldre. Ezen hadjárat során, valamikor 1090 és 1099 közt a Szentföldön hozta létre a Sion-rendet, mely legfőbb titkos céljának, krisztusi leszármazottak oltalmazását és a titok megvédését tekintette. Nyilvánvalónak tűnik a kérdés: honnan tudott Bouillon Gottfried a krisztusi leszármazottakról? A választ sajnos nem tudjuk, de feltételezhető, hogy a lotaringiai herceg felmenői kapcsolatba kerülhettek a Meroving dinasztia túlélő tagjaival, és talán beavathatták őket a titkukba. Elképzelhető, hogy a főnemesi család esküt tehetett a titok megtartására, és a krisztusi leszármazottak védelmére. Később vélhetően a titok apáról fiúra szállt Gottfried családjában, és így az ifjú herceg is megismerhette azt. Amikor pedig felnőtt férfiként elfoglalta Jeruzsálemet - és így óriási hatalomra tett szert - elhatározhatta, hogy a továbbiakban egy saját szervezet megteremtésével oltalmazza a krisztusi leszármazottakat. Egy másik vélekedés szerint - melyet Dan Brown könyve is megemlít - maga Bouillon Gottfried is Jézus és Mária Magdolna leszármazottja volt. Ezen teória alapján Gottfried azért indult a szentföldi hadjáratra, hogy részint hatalmat szerezve megalapíthassa a családját védelmező szervezetet (a Sion-rendet), részint, hogy birtokba vehesse a titkot leíró, jeruzsálemi titkos iratokat.

Minden esetre tény, hogy Gottfried 1099 és 1100 közt Jeruzsálem legfőbb uraként - egyes források szerint Jeruzsálem királyaként - valóban a Szentföld legbefolyásosabb embere lett. Ilyen minőségében rendelte el a Sion-hegyi Miasszonyunk-apátság megépítését egy ősi bizánci templom romjain, és a Sion-rend megalapítását. A rend gyorsan megerősödött a Szentföldön, mivel a szervezetet létrehozó Gottfried családja még 60 éven át birtokolta a jeruzsálemi trónt. Eközben - három évtizeddel a rend megalakulása után, 1118-ban - a titokzatos szervezetnek egy katonai szárnya is lett, mely a Templomos lovagok nevet kapta. Tagjai hordani kezdték a híres fehér ruhát, amelyet a cisztercitáktól vették át, és vörös keresztet adtak hozzá. Nyilvánosan arra esküdtek fel, hogy védelmezik a Szentföldre vezető utakat, de másik, titkos esküjükben a Sion-rend szolgálatára is ünnepélyes ígéretet tettek. Titkos esküjük szerint védelmezniük kellett a krisztusi leszármazottakat, másrészt fel kellett kutatniuk Jeruzsálem ősi templomát, - melyet még Salamon építtetett - és ott meg kellet keresniük a Jézus és Mária Magdolna kapcsolatát bizonyító iratokat. Ezen feladatukat vélhetően sikerrel hajtották végre, mivel főhadiszállásuk a jeruzsálemi Sziklatemplom lett – melyről nevüket is kapták - és állítólag ez a templom a Salamon építette ősi jeruzsálemi templom helyén feküdt. Feltételezhető tehát, hogy a templomosok birtokába került mindazon kincs, melyet az ősi zsidó templom rejtett, így például a frigyláda, a Szent Grál és a krisztusi leszármazottak létezését bizonyító számtalan irat is. (A Szent Grál történetének másik változata szerint a kehely Angliában volt - ahová Arimatheai József vitte - de a rejtekhelyéül szolgáló templommal együtt a templomosok birtokába került.)

A Templomosok a 13. században kivételes hatalomra tettek szert, nem kellett adót fizetniük, - sőt maguk szedhettek birtokaikon tizedet - impozáns és hatalmas várakat emelhettek a Szentföldön, és hatalmas birtokaik lehettek szerte Európában. Mindezek mellett ők hozták létre a zarándokló nemesek anyagi ügyeinek intézésével foglalkozó, első bank jelleggel működő pénzügyi rendszert is a kontinensen. A zarándokutak mentén fekvő rendházakban biztosítottak pénzfelvételi helyeket, ahol az arra haladók – ha előzetesen betéteket helyeztek el a rend franciaországi központjaiban – pénzt vehettek fel, így az utazás kezdetétől nem kellett teljes vagyonukat magukkal vinni és félni a rablóktól.

Közben, mintegy 70 éven át (1118-1188) töretlen volt az együttműködés a Sion-rend és a Templomosok közt, ám ekkor a Sion-rend vélhetően megelégelte a Templomosok egyre nagyobb hatalomvágyát, és Normandiában, Gisors-ban megtörtént az elszakadás. („Szilfa kettéhasítása”) A Dossiers Secrets szerint a két rend szétválása után a templomosok továbbra is nyilvánosan működtek, saját, független nagymestereik irányítása alatt, és inkább a vagyonszerzést és hatalomgyakorlást tartották legfőbb céljuknak. Végül 1307-ben a nagyhatalmú francia uralkodó, IV. (Szép) Fülöp megelégelte hatalmaskodásukat, és megirigyelte óriási vagyonukat, így 1307 október 13-án, pénteken (innen ered az a hiedelem, hogy péntek 13 szerencsétlen nap) Franciaországban elrendelte a Templomos lovagok meggyilkolását, vagyonuk elvételét. (Bukásuk után egyes lovagjaikat Skóciában Robert Bruce befogadta, és az ő segítségükkel futamította meg az 1314-es bannockburni csatában a majd háromszoros túlerőben lévő angolokat. (A templomosok a korszak legjobb harcosai voltak.)

A Sion-rend azonban a templomosok bukása után is tovább védelmezte Jézus és Mária Magdolna leszármazottait, és folytatta titkos küldetését az elkövetkező 700 évben is egészen napjainkig. Kidolgozták sajátos belső szervezeti felépítésüket, melyben legfelül a nagymester (navigátor), alatta pedig hét rendfokozatban további vezetők helyezkedtek el. Minden fokozatnak háromszor annyi tagja volt, mint a fölötte álló magasabb fokozatnak. (A főparancsnok székhelye Rennes-le-Chateau volt, a dél-franciaországi Aude régióban, míg a legjelentősebb parancsnokok Bourgesban, Gisorsban, Jarnacban, Mont-Saint-Michelben, Montrevelben és Párizsban voltak.) A nagymester alatti három vezető rangja: Princes Noachites de Notre-Dame (Dan Brown könyvében: chénéchal), alattuk kilenc vezető (Croises de Saint-Jean), majd 27 parancsnok (commandeurs) következett.

Da Vinci: Az utolsó vacsora

Időközben a rendbe olyan tudósok, írók és híres festők, gondolkodók is beléptek, mint: Leonardo da Vinci, Sir Isaac Newton, Botticelli, és Victor Hugo. Együttesen védelmezték a titkot, bár eközben alkotásaikban kódok formájában azért megjelentették Jézus és Mária Magdolna, azaz a Szent Vér rejtélyét. Az egyik legérdekesebb kód, a Leonardo da Vinci által 1498-ban elkészített Utolsó vacsora címet viselő freskón fedezhető fel. Az alkotást, mely 460 X 880 cm nagyságú, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor rendelte meg a mestertől, de egyes feltételezések szerint valójában maga Lodovico Sforza, Milánó hercege kérte fel Leonardot a fresko elkészítésére. A kép témája az a pillanat, amikor Jézus bejelenti, hogy az egyik tanítványa el fogja őt árulni. A mester pontosan azt a momentumot örökítette meg, amelyben az asztal körül ülő apostolok különböző reakciókat adnak a bejelentésre. Két kiváló angol kutató, Clive Prince és Lynn Picknett hosszasan tanulmányozták a művet, melyről könyvükben (The Templar Revelation) azt állították, hogy kódolt szimbólumokat tartalmaz. Először is úgy vélik, hogy Jézus jobbján (a mi nézőpontunkból balra) ülő alak valójában nem János, hanem egy nő. Ruházata ellentétes színű, mint Jézusé, és ellenkező irányba hajol, mint Jézus központi figurája, így "V" alakú tér keletkezik köztük, míg a testük "M" alakot formáz. A két kutató szerint a nő valójában Mária Magdolna, a "V" a szent nőiség jelképe, az "M" pedig Mária Magdolnát akarja jelenteni. Másodszor, Péter mellett van a képen egy kést markoló kéz, amelyhez látszólag nem tartozik test. Prince és Picknett azt állítja, hogy ez a kéz nem lehet a kép egyik figurájáé sem.  Harmadszor, közvetlenül Jézus balján (nekünk jobbján) Tamás felemelt ujjal - vagy, ahogyan a szerzők nevezik, a "János-gesztussal" - fordul szembe Jézussal. Végezetül azt állítják, hogy a Jézusnak hátat fordító Tádé valójában Leonardo önarcképe. Összegezve megállapítható, hogy a kép valóban különös jeleket hordoz, és talán tényleg a Sion-rend tagjaként - sőt egy ideig nagymestereként - működő Leonardo da Vinci szándékos jelzéseként értelmezhető. Persze hozzá kell tenni, hogy Leonardo ezeket a rendkívül nehezen és nagy odafigyeléssel felfedezhető kódokat egy olyan világban helyezte el a freskón, mely teljes mértékben a pápai és egyházi hatalom befolyása alatt állt, és amely hatalom tűzzel - vassal üldözte az eretnek tanokat. Így kijelenthető: az óvatosságra nagy szükség volt, hisz a mester valójában az életével játszott, amikor a szimbólumokat elhelyezte a képen. (Elég megemlíteni azt a tényt, hogy alig száz esztendővel később, 1600 -ban az egyház még elevenen égette el Róma főterén az eretnek tanokat hirdető Giordano Brunot.) Nyilván felvetődik a kérdés: miért tette da Vinci? Miért helyezte el a rejtélyes jeleket a képen, ha ezzel még kockázatokat is vállalt? A választ sajnos nem tudjuk, csupán találgatások láttak napvilágot. Sokan gondolják azt, hogy talán szerette volna, ha az utókor kiemelkedő értelmű tudósai megfejtik a freskó kódjait, felismerik a képen Mária Magdolnát, és mai szóval úgymond "rehabilitálják" emlékét. Persze innen már csupán egy lépés a nagy titok megfejtése, melyet Leonárdo rendje, a Sion-rend annyira védelmezett, de talán a mester nem is bánta volna, ha ez a titok napvilágot lát. Valójában sejtelmünk sincs arról, hogy mi járhatott Leonardo da Vinci fejében, és az összképet tovább bonyolítja a tény, hogy több alkotásán is vannak érdekes jelölések, sőt köztudott, hogy számos vallási tárgyú festményén rejtett el szándékosan eretneknek számító szimbólumokat.

A krisztusi vérvonal védelme

Sang Raal vagy isteni vérvonal védelmére három okból volt szükség: egyrészt a katolikus egyháztól kellett megóvni a dinasztiát, mely mindig eretneknek és üldözendőnek tartotta Jézus és Mária Magdolna valódi történetének követőit - másrészt a közvéleménytől kellett óvni a családot, harmadrészt pedig minden fajta – valódi kilétüktől független - külső fenyegetéstől, olyan támadásoktól, melyek a vérvonal megszakadását, a dinasztia kihalását eredményezhette volna. A három fenyegetés közül az egyházi volt a legveszélyesebb, tekintve, hogy 1307 (templomosok bukása) és a 17. század közt a pápaságnak óriási világi befolyása és hatalma volt az egész világ felett. Befolyásukat később is megőrizték, de világi hatalmuk ezt követően csökkenni kezdett. A pápaság és az egész katolikus egyházszervezet évszázadokon keresztül rettegett attól, hogy a titok kipattanhat és az ennek nyomán kialakuló nemzetközi botrány, végleg tönkreteheti a katolicizmust. Ennek egyik oka, hogy a titok fényt deríthet arra, hogy az egyházfők 2000 éven keresztül hazudtak Jézusról. A másik probléma a Jézusról kialakított misztikus és isteni kép, mely jelentősen sérülhet, ha kiderül, hogy a Megváltó hús és vér, gyarló leszármazottakat hagyott hátra, akik alakítói voltak az európai történelemnek. Ebben az összefüggésben még Jézus isteni mivolta is megkérdőjeleződhet, ami viszont az egész kereszténység számára végzetes folyamatokat indíthat el. Végül az egyház harmadik aggodalma az volt, hogy ha kiderül az igazság, akkor mihez kezdjen a még élő Jézus leszármazottakkal?

Összegezve elmondható, hogy a Vatikán évszázadokon át tagadta következetesen a gnosztikus írások tanait, a Mária Magdolna kultuszt, és legfőképp a Jézus és Mária Magdolna közti házastársi kapcsolatot, illetve az ebből a frigyből származó utódok létezését. Azonban ezen túlmenően az egyház valószínűleg nyomozásokat is folytatott a gnosztikus tanok követői után, illetve vélhetően megpróbálkozott a dinasztia tagjainak titkos felkutatásával is. (Nyilvánvalóan azért, hogy örökre eltüntesse őket.) Az egyház ilyen irányú fellépése miatt volt szükség évszázadokon keresztül a Sion-rendre, mely félrevezette az egyházi nyomozókat, és elrejtette a család tagjait. A Dan Brown által készített regényben a dinasztia után kutató egyházi szervezet az Opus Dei, mely saját bérgyilkos (Silas) felfogadásával öleti meg a Sion-rend nagymesterét és további három vezetőjét. Valójában az Opus Dei (jelentése: Isten műve) egy 1928 óta, pápai támogatással működő katolikus lelki szekta, melynek fő célja a katolikus keresztényi életmód terjesztése a mindennapi életben. Nincs bizonyíték arra, hogy ezen túlmenően harcoltak volna a Sion-renddel, vagy arra, hogy ők próbálták volna (vagy próbálnák napjainkban) felkutatni a Jézus leszármazottakat. A rendet egy spanyol pap, Josemaría Escrivá de Balaguer alapította Madridban, 1928. október 2-án. Alig 52 évvel később pedig, 1982-ben - pont azon évben, amikor a közérdeklődés a Szent Vér, Szent Grál megjelenése után a Sion-rend és a jézusi leszármazottak elmélete felé fordult – II. János Pál pápa személyes prelátusává (követévé) tette a szervezetet, és a Vatikán kiemelt védelme alá helyezte. Jelenleg az Opus Dei 80 ezer tagot számlál a Föld 60 országában. Székháza New Yorkban, a Lexington Avenue 243 alatt egy hatalmas és impozáns 17 emeletes épület, mely a rend rendkívüli gazdagságáról árulkodik. Világszerte rengeteg jómódú ember tagja a szervezetnek, ami azt jelenti, hogy vélhetően rendszeresen adományoznak tekintélyes összegeket az Opus Deinek, mely így a világ egyik legbefolyásosabb szervezete.

Zárásul néhány személyes történészi észrevétel. A cikkben leírt elmélet nem bizonyítható, és a történettudomány illetve a Vatikán egyaránt tagadja is létjogosultságát. Azok a „forrásoknak” nem nagyon nevezhető dokumentumok, melyek Dan Brown műve kapcsán a cikkben említésre kerültek, valójában nem tekinthetőek bizonyító erejűnek. Személyes véleményem az, hogy a teória alátámasztásához szerteágazó kutató munkára volna szükség, amelyre egyenlőre a világ egyetlen történésze nem vállalkozik, saját tudományos hitele megőrzése érdekében. A téma kutatása ugyanis tudományos és történész körökben nem „szalonképes” és ha valaki mégis komolyan veszi, az a szakma számára komolytalanná és hiteltelenné válva tönkreteheti saját szakmai hírnevét is. Nagyjából ezért nem veti bele magát senki a teória mélyebb ellenőrzésébe. Ugyanakkor, ha mégis foglalkozni kezdene valaki a dologgal, és sikert érne el, az a világtörténelem legnagyobb felfedezését tehetné. Én úgy gondolom a kutatásokat Dél-Franciaországban kellene kezdeni annak érdekében, hogy rábukkanjunk Mária Magdolna gyermekének, unokáinak és többi leszármazottjainak nyomaira.

Végezetül egy másik megközelítés, a „valószínűség” irányából. Néha a történészek ezen eszközhöz nyúlnak, mert sokat segíthet egy – egy téma megvitatásakor a józan emberi logika, és annak a kérdésnek a feltétele, hogy „mi a legvalószínűbb és leglogikusabb?” Ha ezen keresztül nézzük az elméletet, akkor két szempontot emelnék ki: az egyik, hogy nem valószínű, hogy az emberiség legnagyobb titka – Jézus leszármazottjainak létezése – kétezer éven keresztül titok tudott volna maradni. Ahhoz túl sokat tudhattak róla. Ennyi éve alatt bármikor elárulhatta a család egyik tagja (már ha egyáltalán tudtak arról, hogy kik ők valójában, ami nem is biztos), elárulhatta volna az állítólagos Sion-rend valamelyik tagjai is, és egyéb módon is kiderülhetett volna. A másik, hogy ha elfogadjuk a teóriát és azt, hogy Jézus utódai köztünk éltek a középkori, majd újkori és 20. századi Európában, akkor miért nem hagytak nyomot az emberiség életében? Hiszen ők Jézus Krisztus, azaz Isten gyermekei voltak. Ha Jézus isteni mivoltát nem kérdőjelezzük meg, akkor mindenképp különleges embereknek kellett lenniük, akiknek isteni származásuk okán nagy tettekre voltak alkalmasak. Ám nem maradt nyoma annak, hogy állítólagos élőhelyükön, Franciaországban rendkívüli dolgok történtek volna. Sőt éppen ennek ellenkezője az igaz, a Meroving királyok híresen gyenge kezű uralkodók voltak, akik alatt szétszakadt a birodalmuk. Ha pedig teljesen átlagos életet éltek, vagyis ugyanúgy korán haltak meg betegségekben, háborúkban, mint bárki más, akkor felvetődik a kérdés: Jézus miért nem segítette leszármazottait? Ezen a ponton pedig nyilván még az is felmerülhet, hogy éppen azért éltek átlagos életet, mert Jézus, nem volt isteni személyiség, és akit 26 és 36 közt Jeruzsálemben megfeszítettek egy egyszerű halandó volt csupán, aki tehetséges prédikátorként egy világvallást alapított. Bárhogyan is nézzük, a teória rendkívül érdekes kérdéseket vet fel, és amíg nincs bizonyítva létjogosultsága, vagy éppen kizárhatósága, addig mindenkinek saját hite, vagy éppen fantáziája és logikája szerint kell eldöntenie, hogy miként vélekedik róla.

Harmat Árpád, 2012 június 23.

 

Felhasznált irodalom:

  • Simon Cox: A Da Vinci-kód feltörése. Gabo Kiadó, Budapest, 2005
  • Georges Duby: Franciaország története I., Osiris Kiadó, Bp., 2005
  • Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998
  • Paul Johnson: A kereszténység története. Európa Könyvkiadó, Bp. 2012
  • Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Bp., 1976.
  • Ellen G. White: Jézus élete. Advent Kiadó, Budapest, 2000