A görög - perzsa háborúk

A görög – perzsa háborúk

/Harmat Árpád Péter/

Az időszámításunk előtti 5.-6. században az ókori világ két legjelentősebb népe a perzsa és a görög volt. A görög és perzsa területek közti háború szinte elkerülhetetlen volt, tekintve a folyamatosan terjeszkedő Perzsa Birodalom politikáját és a görögök fejlett kultúráját és haditechnikáját. A majd fél évszázados ellenségeskedés furcsa módon a népesebb, nagyobb és elvben erősebb Perzsa Birodalom vereségével zárult, ami nem is olyan érthetetlen, ha figyelembe vesszük a görög falanx, a hoplita gyalogság, a tehetséges vezetők hatékonyságát, a görögök találékonyságát és a Perzsa Birodalom méretéből adódó „tehetetlenségét”. A háború kirobbanásához egy jelentéktelennek induló helyi konfliktus vezetett, mely az Égei-tenger szigetvilágában, és a Kis-ázsiai partvidéken kezdődött.

A naxosi és az ión felkelés (i.e. 500 - i.e. 494)

Athén, és a várost i.e. 500-ban irányító Peiszisztratosz jelentős befolyást terjesztett ki Naxos szigetére, amikor saját pártfogoltját Ligdamiszt segítette hatalomra. A lépésre a spártaiak azzal válaszoltak, hogy a naxoszi arisztokratákat támogatva elérték Ligdamis elűzését, és egy Spárta barát vezetés kialakítását. Válaszul a helyi demokraták Milétosz vezetőjétől (türannoszától) Arisztagorasztól kértek segítséget, aki felkereste Artafernészt, a sardeisi perzsa helytartót. Végül a perzsák maguk vették kézbe az irányítást, és eldöntötték, hogy Arisztagorasz mellőzésével, megtámadják Naxost. Meglepetésre azonban i.e. 499-ben vereséget szenvedtek, a szigettől.

Arisztagorasz becsapva érezte magát, és elhatározta, hogy a perzsák ellen fordul. Demokráciát vezetett be Milétoszban és felkelést hirdetett. Felszólította a többi ión városállamot, hogy csatakozzanak hozzá egy Perzsia elleni felkelésben. Emellett felkereste a görög poliszokat is, hogy katonai támogatást kérjen. Azonban csak Athén és Eretria igért összesen 20 hajót.

A felkelés során a iónok lerohanták Sardeist, melyet fel is gyújtottak. Ám a perzsa ellentámadás tengerhez szorította csapataikat, és az epheszoszi vereséggel véglegessé vált a felkelés kudarca. A ión lázadás utolsó csatáiban - Ladéi tengeri vereség: 495, Milétos ostroma: 494 – teljes lett a vereség! A perzsák győzelmük után békét akartak a térségben, így bizonyos engedményekre hajlottak: új helytartót neveztek ki, és a tyrannis intézménye helyett mindenhol hozzájárultak a demokratikus berendezkedéshez!

Az első nagy perzsa támadás (i.e. 492) Athén és Eretria megbüntetése

A perzsa nagykirály I. Dareiosz (uralkodott: 522-485) a ión felkelést támogató Athén és Eretria megbüntetésére az első hadjáratát 492 -ben indította. A sereg főparancsnoka Mardonios volt, aki egyidejűleg szárazföldi és tengeri támadást tervezett! A tengeri flotta Kilikiából indult, míg a szárazföldi hadsrege Abydosból. A szárazföldi sereget a trák területeken több trák törzsi támadás érte, amíg a Strymon felé közeledtek. A flottát pedig, miközben a Kis-ázsiai partok mentén északra hajózva elérte az Athos félsziget csúcsát, egy hatalmas vihar megtizedelte. A veszteségek miatt Dareiosz a hadjárat befejezésére adott utasítást, így a már Makedón területeken álló szárazföldi sereg is visszafordult.

A második perzsa támadás (i.e. 490)

Dareiosz az újabb támadás előtt követeket küldött a poliszokba földet és vizet, azaz behódolást követelve. Egyértelmű elutasítást csak Athéntól és Spártától kaptak. A többi városállam, köztük Aiginia, Bojótia, és Tessália, egyértelműen behódoltak. A második támadás útvonala a Kükládok szigetei közt vezetett az Égei-tenger középső részén. A hatalmas perzsa flotta Naxos érintésével 600 hajóval indult el Euboia szigete és Attika partjai felé. A perzsák ezúttal nagyon körültekintőek voltak, mivel görög tanácsadót is magukkal vittek, aki nem más volt, mint az Athént i.e. 560 és 527 közt uraló Peiszizstrátosz elűzött fia, a bosszúra vágyó és ezért árulóvá lett Hippiasz. A volt thürannosz Eretria megbüntetése után az Athén elleni hadjárathoz a Maratoni partraszállás javasolta, mivel családjának (Peiszisztradák) brauroni birtokai a térségben feküdtek, és a sík terepviszonyok is kedveztek a híres perzsa lovasságnak és a létszámfölénynek. Eretriát Datis és Artafernés brutális kegyetlenséggel büntette meg, amikor 7 napi ostrom után betört a városba és a lakókat Ázsiába hurcoltatta.

A marathoni csata

Az összesen 10 ezer fős athéni és ezer fős plataiai sereg úgy helyezkedett el, hogy lezárja az Athén felé vezető utat. Néhány napi szembeállás után a perzsák a lovakat hátravonták itatásra-járatásra, és megkezdték a sereg behajózását, hogy megkerülve Attikát, kedvezőbb helyen támadjanak. Az alkalmat a görögök kihasználták: Miltidésra ruházták a fő-parancsnokságot és támadtak. A csatában a főerő nem középen, hanem a szárnyakon helyezkedett el, így a közelharc során hátrálást színleltek, majd az előretörő perzsákat a szárnyak bekerítették. A korabeli világot megdöbbentő óriási görög győzelem hírét futva vitte egy katona a 42 km-re fekvő Athénba. A csata során 6400 perzsa, és mindössze 200 athéni katona vesztette életét.

A perzsa flotta ezután megkerülve Attikát délen,  Phaléronnál kísérelte meg a partraszállást, de a görög had erőltetett menetben addigra szintén odaért. Így a perzsák letettek szándékukról és inkább a hazatérét választották. Az események egyik érdekessége, hogy a spártai sereg késve ért a csatába, mert augusztusban a Karneja több napos ünnepét ülték. Miltiadés egy ideig a Hellas legismertebb ünnepelt hőse lehetett, még Themisztoklész is féltékeny volt sikereire. Gyakran emlegetett mondása: "Miltiadész trófeája nem hagy aludni." (görögül: "Ουκ εά με καθεύδειν το του Μιλτιάδου τρόπαιον") Ám dicsősége mégis hamar feledésbe merült, ugyanis a perzsákat segítő Parosz sziget elleni hadjárata sikertelenül végződött, így árulással vádolták meg. A pénzbírságot (50 talentum) nem tudta kifizetni, és az adósok börtönébe került, ahol i.e. 489-ben meghalt. Athén vezetése az arkhóni címmel i.e. 493 óta, sztratégoszi méltósággal pedig i.e. 490 óta felruházott, és a kereskedői réteg támogatását is élvező Themisztoklész, illetve a konzervatív nagybirtokosok által pártfogolt riválisa, Ariszteidész kezébe került. A vezetői tisztségek közül az arkhóni cím i.e. 487-ben némileg módosult, ugyanis ezen időtől kezdve az arkhónokat már nem választással, hanem sorsolással iktatták be. A sorsolás egyik szabálya volt, hogy a 10 phülé (közigazgatási egység) 500 jelöltet javasolt, majd ezekből sorsolták ki a 9 arkhón nevét. Athénban a legjelentősebb vezetői tisztség így a sztratégosz lett, melyet ezt követően is csak választással lehetett elnyerni, a leggazdagabb réteg tagjainak (500 mérő jövedelemmel bírók)

A harmadik perzsa támadás (i.e. 480)

Athén lakossága és vezetői számítottak egy újabb nagy perzsa invázióra, de a védekezés módjáról nehezen tudtak megegyezni. Themisztoklész és a mérsékelten konzervatív Ariszteidész a népgyűlésben vitatkozott a helyes stratégiáról. Ariszteidész nem támogatta a tengeri kereskedelmet és hadihajó-építést, így a hoplitasereg fejlesztését pártolta. Themisztoklész viszont az őt támogató démosz iparos és kereskedő rétege miatt a tengeri kereskedelmet pártolta, és úgy látta Perzsiát a tengeren kell legyőzni. Végül i.e. 488 –ban Themisztoklész álláspontját fogadta a népgyűlés, Ariszteidészt pedig 10 évre száműzték Athénból. Themisztoklész hozzáfoghatott a hajóépítési programhoz, melynek során a Lauroni aranybányák jövedelméből 180 db három evezősoros triérészt épített Athén.

Perzsa előkészületek: I. Dareiosz halála után fia Xerxész (úr: i.e. 485 – i.e. 465) vette át a birodalom irányítását és azt a küldetést, hogy meghódítsa a görög területeket. Így az új király követeket küldött a görög városállamokba, ám a követjárás eredménye hasonló volt a 10 évvel korábbihoz. Eltérés talán csak abban mutatkozott, hogy ezúttal több város esetében az Athén ellenesség is szerepet játszott a Perzsa követek „baráti” fogadásában. Thébaj például i.e. 508-ban Spárta oldalán vett részt az athéni Hippias elűzésében, és miután Athén a városban maradt spártaiakat elűzte, büntetőhadjáratot indított Thébaj ellen is. A város így Athén ellenes érzelmű maradt. A perzsák a harmadik hadjáratuk előtt többféle előkészületet is megtettek. Például az athoszi földnyelven csatornát építettek abból a célból, hogy ne kelljen megkerülniük a félszigetet, mely i.e. 492-ben pusztító viharával okozta sok ezer perzsa katona halálát. Emellett hídépítésbe kezdtek a Hellészpontoszon, és raktárak létesítettek a trák partokon.

A támadás megindulása: A perzsa hadsereg Szardeiszből indult el 200ezer fős óriási létszámmal, melyről Herodotosz azt írta, hogy 5 milliót számlált. A perzsa flotta pedig Ejonból Athoszon és Thermán keresztül hajózott Athén felé.

A görögök i.e. 481-ben az Istmoszon található Korinthoszon tanácskoztak arról, hogy hol és hogyan kíséreljék meg a korabeli világ legnagyobb haderejének megállítását. A gyűlésen 31 állam követe vett részt, melyen megjelentek a Spárta vezette Pelopponészoszi szövetség vezetői is. A gyűlés legfőbb döntése a közös, perzsa ellenes összgörög haderő spártai vezetése és a perzsák Tempé völgyében történő megállítása volt. Amikor azonban hír jött annak, hogy Thesszália behódolt a perzsáknak, új helyet kellett választani a perzsák megállítására. A választás a thermopülai szorosra esett. Itt ugyanis a földrajzi viszonyok lehetővé tették, hogy egy kisebb haderő is sikeresen verjen vissza egy számbeli túlerőben lévő sereget. A tanácskozás azonban számolt annak lehetőségével is, hogy esetleg a perzsák majd mégis áttörnek a szorosban. Erre az esetre azt tervezték, hogy kiürítik Athént, és minden erejüket az isztmoszi szoroshoz vonják, melynél falat emelnek, a Pelopponészosz védelmére.

A thermopülai csata

Összesen nagyjából 8000 főt számláló görög sereg vonult a szoroshoz, Leonidas spártai király vezetésével. A perzsa támadás ötödik napján azonban egy Ephialtész nevű malisi (helybéli) görög megmutatta a perzsáknak az Anopaia ösvényt, melyen keresztül a szoros megkerülhető. Amikor a görögök számára világossá vált, hogy elárulva őket, a perzsák a szoros mindkét végén támadhatnak, azt a döntést hozták, hogy megosztják erőiket. A Leonidasz vezette 300 legbátrabb spártai és a thébaiak feláldozva magukat a szorosban maradnak, és addig tartják fel a perzsákat amíg csak tudják, és amíg mind el nem hullanak. Ezen idő alatt pedig az eredetileg 8000 fős görög sereg többi része visszavonul az Iszthmoszhoz. A tervet végrehajtották, és bár Leonidasz minden katonájával együtt hősi halált halt, a görög sereg megmenekült a biztos pusztulástól. A thermopülai csata idején az Artemisison foknál (Euboja északi csúcsán) részben a vihar, részben görög hajók miatt a perzsa flotta súlyos veszteségeket szenvedett.

A szalamiszi csata

A thermopülai vereség hírére Themisztoklész kiüríttette Athént, és a város lakosságát a környező szigetekre telepítette. Ezt követően pedig tanácsot és jóslatot kért a delfoi jósdától. A jósok azt a meglepő víziót festették le Themisztoklésznek, hogy Athént csak a „fabástyák menthetik meg"! A furcsa jóslatot Themisztoklész úgy értelmezte, hogy hajókkal – azaz úszó bástyákkal - kell megvívni a döntő csatát. Ekkor cselhez folyamodott. A perzsák számára azt a látszatot keltette, hogy hazája ellen fordult, és elárulja Athént. Rabszolgájával megüzente Xerxésnek, hogy a görög flotta szökni készül, de még elkapható a Szalamiszi öbölben. Xerxész elhitte Themisztoklész „átállását” ami nem volt ritka eset az ókori görögség köreiben (Hippias példája) így a perzsa flottát a szalamiszi szorosba küldte. Ezzel azonban nagy hibát követett el, mivel a karcsú, gyors, és döfőorral felszerelt görög triérészek nagy előnyben voltak a nehézkes, lassú perzsa hajókkal szemben a szűk szorosban.

A csata előtt a főparancsnoknak kinevezett Euribiadés és Themisztoklész élénk vitát folytatott. Ugyanis a spártai főparancsnok nem látta át a terv lényegét, és inkább a Pelopponészosz partjainál akarta megvívni a csatát. Themisztoklész dühében felmondta neki az engedelmességet. Ezen tette is hozzájárult ahhoz, hogy később i.e. 471 körül osztrakizálták (száműzték) és Spárta gyűlölt ellenségének nyilvánította. A szalamiszi csatát a görögök nyerték, ezzel megakadályozva a perzsák további terjeszkedését. A csatát követően a perzsák még egy éven keresztül tartották megszállva Athént.

A plataiai csata (479)

Xerxés i.e. 480-ban a Salamisi vereség után hazatért, de fővezére Mardonios Athénban maradt és újra feldúlta a várost. Egy év elteltével i.e 479-ben azonban Plataja mellett – Athén közelében - megütközött a Pauszaniasz spártai vezér vezette görög sereggel. A győzelem után Mardonios is kivonult, mivel Themisztoklész azt a hírt terjesztette, hogy szándékában áll felégetni a Hellészpontoszi hidat. Athén kezdeményezésére i.e. 478-ban létrejött a déloszi-szövetség, melynek tagjai közösen vállalták, hogy pénz és hajók felajánlásával megteremtik a későbbi esetleges perzsa támadások elleni harc anyagi alapjait.

A görög-perzsa háborúk vége

Athén a perzsa flottát nem sokkal a plataiai csata után a Mükalé hegyfoknál győzte le, és ezután a Kis-Ázsiai városok is lerázták a perzsa igát. Az utolsó jelentősebb perzsa-görög összecsapás i.e. 469-ben zajlott. Ekkor már Athén vezetője Miltiadész fia Kimón volt. Az eurymedóni tengeri ütközetben döntő győzelmet aratott a 200 hajóból álló teljes perzsa flotta felett. Míg az utolsó perzsa – görög csaták idején a görögök a déloszi szövetségben látták védelmük zálogát, addig később megváltozott a helyzet, és a déloszi szövetség egyre inkább egy erőszakkal összetartott és Athén gazdagságát kiszolgáló önkényes szövetséggé vált. Így amikor i.e. 449-ben Kypros (Ciprus) is felszabadult a perzsa uralom alól, és megszületett végre a görög-perzsa háborúkat lezáró Kalliaszi béke, már a legkevésbé sem ez érdekelte a görögöket, hanem a közelgő Pelopponészoszi háború (i.e. 431 – i.e. 404) melyben a görögség a két rivalizáló állam, - Athén és Spárta – harcában lett 3 évtizedre megosztott.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Hegyi Dolores, Kertész István, Németh György, Sarkady János: Görög történelem. A kezdetektől Kr.e. 30 -ig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
• Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976.
• Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza: Az ókor története I-II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.