Oroszország története a kezdetektől Nagy Katalinig

Oroszország története a kezdetektől Nagy Katalinig (882-1796)

/Harmat Árpád Péter/

 

A Kijevi Rusz (882-1240)

Az ukrán, az orosz és a fehérorosz nép joggal tekinti történelme legkorábbi államának a Kijevi Ruszt, melynek központja természetesen Kijev városa volt. Felemelkedése a „varégoktól a görögökig vezető út” –ként is felfogható, hiszen a távolsági kereskedelemnek volt döntő szerepe Kijev hatalmi centrumként való felemelkedésében. Ez az útvonal Skandináviát a Dnyeper mellett kötötte össze Bizánccal. 1204-ben, mikor a keresztesek elfoglalják Bizáncot, az útvonal veszít jelentőségéből, megszűnik a Rusz jövedelmének nagy része. A Kijevi Rusz fejedelemségekre való szétesése hosszabb folyamatként valósult meg, első lépésként említhető meg az 1169-es Ljubesi találkozó, melyen a résztvevő fejedelemek deklarálták különállásukat és formális kapcsolódásukat Kijevhez. (A térképen a lilával jelölt hatalmas terület mutatja a Kijevi Ruszt.)

A rusz igazi bukása és teljes felbomlása azonban egy bizonyos Dzsingisz kán nevű mongol felbukkanásával kezdődik, aki 1206-ban egyesíti a mongol törzseket és meghódítja Ázsia nagy részét. Unokája Batu kán már a Kijevi Rusz ellen támad, és  1223-ban a Kalka folyónál döntő győzelmet arat seregei felett. A rusz ekkor ténylegesen is különálló fejedelemségekre hulik szét, és előbb Kijev városa 1240-ben, majd sorra szinte minden orosz fejedelemség a mongolok fenhatósága alá kerül. Innentől kezdve 240 évig tart a mongol uralom a térségben. A fejedelemségek Rosztov-Szuzdal, Valagyimir, Moszkva, Novgorod Halics, Volhínia mind adót fizetnek a mongol kánnak, ugyanakkor egymástól elkülönülő, teljesen önálló politikát folytatnak.

Részfejedelemségek és a mongol hatalom kora: 1240-1480

Ezen korszakban a Mongol Birodalom már önálló kánságokra esik szét, így az orosz területek az Aranyhorda fennhatósága alá kerülnek. A részfejedelemségek éves adóval és szükség esetén katonai segédcsapatokkal tartoztak a mongolok felé. Itt kell kiemelni, hogy az orosz fejedelemségek közül sajátos helyzetben volt Novgorod, mert túlságosan északi fekvése miatt elkerülte a mongolok csapásait és megőrizte kereskedelmi kapcsolatait is Észak-Európával. Idővel viszont Moszkva került ugyancsak sajátos helyzetbe,  majd vezető pozícióba, mivel az orosz egység szimbólumaként tisztelt vallásvezető metropolita 1325-ben Moszkvába helyezte át székhelyét.

Itt kell megemlíteni a görög-keleti ortodox egyház különleges szerepét Oroszországban. Az orosz területek  988-ban Vlagyimir fejedelem révén a görög-keleti kereszténységet veszik fel, természetesen eleinte nem önálló egyháztartományként, hanem a konstantinápolyi pátriárka irányítása alatt. Így a Kijevi Rusz egyháza konstantinápoly alá tartozva Bizánc egyfajta irányítását kellett, hogy elfogadja (kinevezési jog)  Idővel mintegy 15  püspökség alakult ki. Ugyan közben bekövetkezett a rusz szétesése, ám a kijevi vallásvezető metropolita rangot nyerve megőrizte minden fejedelemségre kiterjedő különleges hatalmát és befolyását, sőt az orosz egység szimbóluma lett. A mongol uralom évszázadaiban a tatárok ráébredtek arra, hogy a metropolitákkal való jó kapcsolat segíti hatalmuk fenntartását is.  Így idővel egy kölcsönösen előnyös viszony jött létre az orosz vallásvezetők és a mongol kánok közt. Az alku lényege az volt, hogy a metropoliták megkapták a szabad mozgás és adómentesség jogát, és néhány egyéb kiváltságot amikor minden évben elmentek a kán udvarába, cserébe viszont prédikációikban kiemelve a tatár megszállás isten büntetéseként való  beállítását gátolták a lázadások kirobbanását.

Az "együttműködés" 1350-ig működött, ám ekkor megkezdődött a mongol hatalom gyöngülése, mely egybeesett a Litván Nagyfejedelemség megerősödésével. A pópák innentől már  a büntetés lejáratát prédikálva ösztönözték az oroszokat a tatárok kiűzésére. A mongol iga lerázásának első lépése az 1380-as Kulikovói csata volt, melyben Dimitrij Donszkoj moszkvai fejedelem először tudta legyőzni az Aranyhorda seregeit. Később ugyan 1382-ben Tochtamis kán büntető hadjárata elérte Moszkváit, ám innentől a mongolok mindenható verhetelenségébe vetett hit gyengüli kezdett. Az orosz fejedelmek tudva, hogy közeleg a mongolok kiűzése versengeni kezdtek az elsőség jogáért. Ekkor költöztették a metropolitát 1299-ben előbb Vlagyimírba, majd 1325-ben Moszkvába, ahol aztán végleg megtelepedtek, de továbbra is viselték a Kijevi Rusz metropolitája címet.

Az orosz állam kialakulásának sarok időpontjai: 

• Kalka menti csata 1223 május 31. A mongolok legyőzik az orosz-kun seregeket, kezdetét veszi a 250 éves mongol uralom (1480-ig)
• Kulikovoi csata 1380 szeptember 8-án. A moszkvai fejedelem győzelme a mongolok felett.
• III. Iván 1471 és 1485 közt csatlakozásra és behódolásra kényszeríti szinte az összes orosz fejedelmet: 1471-ben Jaroszlav,1474 -ben Rosztov, 1478 -ban Novgorod, 1485 -ben pedig Tver veszítette el a függetlenségét. (1521-ben a Rjazanyi fejedelemség is meghódolt)
• III. Iván 1480-ban végleg függetleníti a Moszkvai Nagyfejedelemséget az Arany Hordától
• IV. Iván 1547-ben felveszi az oroszok cárja címet

III. Iván (1462-1505)

III. Iván fejedelem Moszkva vezető szerepének kiharcolójaként vonult be az orosz történelembe. Ugyanis miután uralkodása idején Moszkva megtagadta az Arany Horda felé az adófizetést, és a mongolok már nem tudták megtorolni engedetlenségét, Novgorod mellett  az egyetlen mongoloktól független fejedelemség lett a térségben. Igazi riválisa tehát ezen időktől kezdve Novgorod lett, mely kezdetektől gazdag városállamként önállóan kereskedett az Észak-európai államokkal, és sajátos államformát alakított ki. A városban a fő hatalom a bojár  (nagybirtokos) tanács kezében volt, a fejedelem nem rendelkezhetett földekkel Novgorod területén.  Moszkva másik riválisa a Tveri fejedelemség volt, mely a kánok segítője szerepben működve kiváltságokat - alacsonyabb adót, és kőház építkezés jogot - élvezett. III. Iván a mongoloktól történő elszakadás után előbb Novgorodot, majd Tvert legyőzve az összes orosz fejedelemség felett megszerezte a főhatalmat és a vezető szerepet.

Egyesítés: Novgorodot két részben sikerül behódoltatni az 1471-1487 közti hadjáratokban. Az első támadásra az ürügy az volt, hogy  a novgorodi fejedelem Moszkva ellen szervezi a többi fejedelmet. A nagy létszámmal meginduló moszkvai túlerővel Novgorod nem mert szembeszállni, így önként megadta magát, és elfogadta, hogy a továbbiakban Moszva vazallusa lesz. Ezt követően a sokkal gyengébb és kisebb fejedelmek is  sorra behódoltak. Novgorod teljes integrálására végül 1485-ben, a második hadjáratot követően került sor, amikor  Novgorod titokban egy lázadó szövetséget próbált megszervezni, ám Moszkva időben észlelve a kisérletet,  csírájában elfolytotta a próbálkozást. Novgorod végső bekebelezése  után Tver is elfogadta Moszkva főségét, így a XV. század végére a valamikori Kijevi Rusz egész területe  Moszkva, és így III. Iván uralma alatt egyesült.

Központosítás: III. Iván az orosz állam megteremtése után a központi, azaz fejedelmi hatalmat igyekezett megerősíteni. Ennek egyik eszköze az államgépezet és a hadsereg átalakítása volt.  A haderőt erős, ütőképes, katonai szervezetté változtatta, melyben eleinte a pénzhiány miatt a katonákat és hivatalnokokat az állam földdel fizette ki. A hagyományos örökbirtok azaz votcsina mellet így kialakult a szolgálati birtok, vagyis pomesztye birtokok rendszere. Így a fejedelmet és magát az államot szolgálókból új réteg kezdett kialakulni. A pomesztye birtokok adományozásához szükséges földeket Moszkva a behódolt novgorodi bojárok elkobzott birtokaiból szerezte meg.

Államigazgatás: III. Iván reformjainak fontos részét képezte az új hivatalok, azaz prikázok kialakítása. Ezek központi kormányszékek voltak meghatározott működési területekkel és illetékességgel ellátva. A prikázok a cárnak és így az államnak alárendelve működtek. Később, III. Iván után 180 esztendővel, I. Péter  a prikázok helyére  az akkori viszonyokhoz jobban megfelelő és korszerűbb szak kollégiumokat hozott létre, ám egészen addig, ezen kormányszékek segítették a köponti hatalom működését.

Törvénykönyv: Mivel Bölcs Jaroszlav (1019-1054) óta nem született Oroszországban új törvénykönyv, így III. Iván 1497-ben megteremtette a korszak körülményeihez jobban igazodó új orosz törvénykönyvet a Szugyevnyiket, mely az állam, az egyház és a pomesztyék (cárhű szolgálati birtokosok) érdekeit védte. A pomesztye birtokkal rendelkező szolgáló nemesség közvetlenül az uralkodótól függött, mivel birtokát a cár bármikor visszavehette. Így III. Iván és utódai egyre gyarapodó, cárhű  társadalmi bázisra tettek szert, visszaszorítva ezzel a Bojár Dumát, mely a hagyományos régi nagybirtokosság legfőbb szerve volt. A két réteg - vagyis a szolgáló nemesek és bojárok - rivalizálása I. Péter uralkodásáig tartott, amikor a két  nemesi csoport hivatalosan  is összeolvadt. A Bojár Duma hatalma 1711-ben szünt meg végleg, amikor Nagy Péter szenátusa megszüntette működésüket.

A törvénykönyv a jobbágyok szabad költözését megakadályozta, és előírta, hogy csak a Szent György napját követő két héten belül költözhetnek. Precedens értékű volt, hogy 1649-ben végleg röghöz kötötték a jobbágyokat, és Európában egyedülálló módon egészen 1861-ig fenntartották ezt az állapotot, mivel ezzel az uralkodók védelmezni tudták a szolgáló nemeseket a bojároktól, akik gyakran éltek a jobbágyok "átcsábításának" eszközével.

Ideológia III. Vaszilij idején () idején alakult ki a "Moszkva a harmadik Róma" elmélet, melyet egy Filofej nevű szerzetes  rögzített. Lényege, hogy Róma, majd Bizánc bukása után (1453) Moszkva hivatott arra, hogy létrehozza a legnagyobb igazhitű birodalmat, és vezesse a görög-keleti világot, mivel az orosz uralkodó az utolsó bizánci császár hatalmának legitim jogutódja.  A  felfogást az táplálta, hogy III. Iván feleségül vette az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin unokahúgát, Sophia Palaiologoszt. (Ebből a frigyből született III. Vaszilij, majd annak fia IV. Iván.)

Vatikán némileg elismerte ezt a fajta jogfolytonosságot, amikor kísérletet tett arra, hogy Moszkvát rávegye az egyházi unióra, ami végül nem valósult meg. Az orosz cárság vezető szerepét hangsúlyozta az is, amikor 1453- ban Bizánc eleste után Moszkva a török támadást Isten büntetéseként próbálta bemutatni, mely szerintük azért következett be, mert a bizácni császár és a konstantinápolyi pátriarka az 1439-42es firenzei zsinaton aláírták a római katolikus egyházzal az uniót. Moszkva szerint, ezzel elárulták vallásukat, Istenüket-, így az ortodoxok legfőbb védnöke ezentúl Moszkva lett!

Utód: III. Vaszilij- tehetetlen, gyenge- uralkodó volt, halálakor fia csupán 3 éves, volt, így helyette egy 7 tagú régenstanács (Izbannaja Rada) kormányozta az országot, méghozzá a bojár duma mellőzésével. Részben emiatt is, III. Vaszilij halála után belviszály tört ki az országban, amit Jelena Glinszkaja és kegyence  Tnyelepnyev Obolenszky próbált kihasználni. Irányításukkal (534-1538) hatékony reformok következhettek. A részfejedelemségekbe kihelyezett helytartók hatáskörét jelentősen csökkentették, és egy déli - délnyugati erődépítésbe is belekezdtek. Emellett felülvizsgálták az egyházi és világi adományok jogosságát és pénreformot rendeltek el. A moszkovka helyett egy sokkal alacsonyabb ezüsttartalmú új pénzt kezdtek veretni, a kopejkát. A megmaradó ezüst az állam kincstárát gazdagította. Később 1538-ban bekövetkezett a számüzetésük,  így átmenetileg a régenstanács kormányzott. Kilenc évvel később, 1547-ben, 16 évesen trónra kerülhetett az orosz történelem leg ellentmondásosabb uralkodója, IV. Iván.

IV. Iván (1547-1584)

IV. Iván már külpolitikájában is használta a cár megszólítást. Uralkodásának első felét - 1547-1560 közt - pozitív változások jellemezték, ám a második korszak 1560-1584 közt a "véres időket" hozta. A nevében szereplő Groznij szó jelentése rettenetes vagy rettegett, mely kifejezetten negatív tartalmat hordoz. Ám a groznij kifejezés ugyanakkor hatalmasat is jelent, mely viszont a középkori orosz társadalomban egy uralkodót tekintve pozitív jelentéssel bírt.

Tehát IV. Iván megítélése korántsem olyan fekete – fehér mint napjainkban hisszük. Uralkodása második felében zajlott véres cselekedetei, vagyis rettegetté válása alaposabb vizsgálatot igényel. Ezt illetően két elmélet vált ismertté: az egyik szerint a cár veleszületetten volt őrült, így a kormányzásban mások segítették. Tehát uralma alatt született rendelkezései nagyrészt más tanácsadók munkájának eredményei. A másik elmélet szerint viszont ugyan nem volt teljesen "normális", ám mégis képes volt az önálló uralkodásra, tehát kordában tudta tartani hajlamait. Kiemelendő, hogy első felesége Anasztázia Romanova kifejezetten jó hatással volt IV. Ivánra. Ám az is tény, hogy a halálával sokat súlyosbodott Iván állapota. Ma már tudjuk, hogy rendkívüli termete – közel két méteres testmagassága – erős gerincfájdalmakkal gyötörte, mely fájdalmak ellen drogokat használt. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy IV. Iván intelligens, tájékozott és a korabeli viszonyokhoz képest művelt uralkodó volt.

Összefoglalva tehát 1547 –ben Oroszország élére egy tehetséges, és intelligens ember lépett, aki egy évtizednyi uralkodás után megváltozott. Felesége elvesztése, testi fájdalmai, és vélhetően veleszületett lappangó agresszivitása, illetve labilis idegrendszere uralkodása második felére felszínre törtek. Csak ekkortól vált valóban rettegetté.

A reformidőszak:

Az 1549 és 1560 közti időszakot tekinthetjük reformidőszaknak. Ekkor IV. Iván eleinte anyja, Jelena Glinszkaja reformjait próbálta folytatni, majd saját politikába kezdett. Fontos volt az 1549-es „megbékélés gyűlése” melyen az egyházi zsinat által és a bojárok révén összeállított reformjavaslatokat – földkérdés, birtokösszeírás, adás-vétel – rendezték. Később a cár feloszlatta a kiválasztottak tanácsát, és anyja árnyékából kilépve megkezdte saját, önálló reformpolitikáját. Ennek első lépéseként eltávolította a hatalomból Szilveszter pópát és Alekszej Adasevet, akik még anyja idejéből szereztek befolyásos címeket a cári udvarban. (Mindkettőt a vesztes livóniai háború bűnbakjainak kiáltott ki, és Szibériába száműzetett.)

Hadseregreform - sztrelecreform

1550-től a hadseregreform került a döntések középpontjába. IV. Iván megkísérelte azt, hogy a legfelső kormányzó réteget kiszorítsa a hadsereg irányításából, és korlátozza őket a hadvezérek kijelölésében is. Ez volt az úgynevezett sztrelecreform. Ennek során egy cárhoz hű háromezres tűzfegyveres katonaságot alakított ki. Betelepítésük kezdetben Vorobjevóba történt. A reform során kialakult egy békeidőben iparűző, kereskedő életformát folytató katonai réteg, mely szükség esetén – lázongások, vagy háborúk - azonnal mozgósítható lett, és csak a cárnak engedelmeskedett. Később a sztreleceket cári testőrségnek tekintették.

Földreform, vagy Opricsnyina rendelet:

IV. Iván a cári hatalmat korlátozó és túlzott befolyást szerzett orosz főnemesi réteget, vagyis a bojárokat próbálta meg visszaszorítani. Ennek a visszaszorításnak első lépcsőjét jelentette a földterületek megváltoztatásának elrendelése. Az 1565 -ös cári rendelet az orosz földeket két részre osztotta: opricsnyina és zemscsina földekre. A főváros közeli jobb minőségű opricsnyina földeket elvette a bojároktól és először állami kézbe vette, majd cárhű, szolgáló nemesek számára adta át. Ugyanakkor a bojárok a fővárostól távolabb kaptak birtokokat a zemscsina földeken. Itt bizonyos önállósággal élhettek, például önálló hadsereg-fenntartási, és adókivetési joggal bírhattak, sőt a bojár duma saját „berkeiben” még külön törvényeket is hozhatott. A rendelkezéssel IV. Iván azt akarta elérni, hogy a bojárok a továbbiakban ne tudjanak beleszólni a birodalom ügyeibe, és országos hatalmuk helyett csak helyi szinten legyen befolyásuk. Az új rendszer azonban nem volt működőképes, így a nép nyomására nyolc év elteltével IV. Iván visszavonta a földreform rendeletét. (Később még két hasonló kísérlete volt: 1575 –ben az ugyel földek kilakítása és 1577 –ben a dvor földek létrehozása. Ám mindkettő hasonló kudarcot szenvedett.)

A 2. szugyebnyik törvénykönyv (1550)

Mindössze 53 évvel az első Szuebnyik után született meg 1550 –ben a második, vagy Új Szugyebnyik törvénykönyv. Az előző korszerűsítéséből állt, vagyis felszámolta a bíráskodási rendszer hiányosságait (bűnök és büntetések felsorolása) és a szokásjog helyett a cári rendelkezésekre támaszkodást írta elő. Ugyanakkor rögzítette a szolgáló nemesség és cári hivatalok lényegesen nagyobb részvételét a bíráskodásban, és az orosz parasztság röghöz kötését. Alig egy évvel a 2. Szugyebnyik után született meg a Sztoglav 1551 –ben. Ebben a görögkeleti egyházra vonatkozó törvényi szabályozás öltött testet, nagyrészt korlátozásokkal. Felülvizsgálták az egyházi földek tulajdonjogainak törvényességét, és a szabálytalanul egyházhoz került kolostori földeket elkobozták, és állami tulajdonba vették. Emellett elrendelték a az egyházi birtokok adómentességének megszüntetését is, és az egyházi földeken élőkre új adó kivetését rendelték el. (Az új adófaj neve: ekealj. Ez azt jelentette, hogy ezen földeken 25% -al kellett magasabb adót fizetni.)

Sikeres hódítások:

IV. Iván utasítására 1552-ben az Orosz Birodalom elfoglalta a Kazanyi Kánságot, majd további hódítások következte a Volga mentén. A hódítások sikerességének biztosítása érdekében 1555/56 -ban a cár elrendelte, hogy minden birtokos köteles 150 hektár föld után egy lovas katonát biztosítani az uralkodó részére. Ezzel egyidejűleg országos mustrán vették számba az összes birtokost, majd meghatározták a birtok-kategóriákat, s az ebből adódó kötelezettségeket. A norma alattiak birtokkiegészítést kaptak. A katonai földesúri osztály rendszeres pénzadományt kapott

A helytartók (mesztnyicsesztvók illetményeI helyett egységes adót vezettek be. IV. Iván reformjai során az egységesen fellépő világi uralkodó osztály kompromisszumra kényszerült az egyházzal, illetve a cárral, mert nem tehette rá a kezét sem a kolostori sem a fekete/ szerzett/ földekre.

Az önkényuralom kora (1560-1584)

A cári autokrácia a korlátlan uralkodói hatalom IV. Iván uralkodásának második felére alakult ki.  A cár elűzte korábbi bizalmasát Andrej Kurbszkij herceget, aki Lengyelországba menekült. Ám később mégis hiányzott neki a herceg, és bölcs tanácsait sem akarta nélkülözni, így idővel levelezés kezdődött kettejük közt. (Vissza sohasem hívta, és kegyvesztettsége a levelezés ellenőre megmaradt.)

A furcsa levelezésből tudjuk, hogy a nép szemében a cár hatalma Istentől származik, és az uralkodó egyedül Istennek felelős tetteiért, vagyis felette áll minden törvényes ellenőrzésnek. A cárral szembeszállni Isten ellen való vétek. A cár szemében az alattvalók Isten által adományozott rabszolgák. (A cárnak írt beadványok alján ezért szerepel mindig a holop tvoj- a te rabszolgád formula.) Máér jóval IV. Iván előtt kialakult Oroszországban a „jó cár” elmélet, vagyis az az általános felfogás, hogy minden cár eredendően jó, atyuskának nevezhető, aki a nép jólétén munkálkodik. Később, IV. Iván idején újfajta elvárás lett a cárral szemben az, hogy félelmetes, hatalmas legyen, aki képes megvédeni népét, és bővíteni birodalmát. IV. Iván ennek a képnek igyekezett megfelelni, így részben érthető volt „erőskezűsége”! Ám 1570 után ez az erőskezűség már rémuralommá változott, és a cáron erőt vett az idegrendszeri labilitás Amikor Novgorod vissza akarta szerezni városköztársasági státuszát, és külföldi kapcsolataira támaszkodva el akart szakadni Oroszországtól, IV. Iván véres hadjáratot indított Novgorod ellen.  Közel 40-50 ezer novgorodi lakost mészároltatott le, részben példa statuálásból, részben őrült gyilkolási vágyból.

Az őrült ámokfutás újabb része volt, amikor IV. Iván 1581 –ben saját kezűleg ölte meg idősebb fiát. (Források szerint a fiú szakasztott mása volt.) A gyilkossággal azonban dinasztikus probléma vetődött fel, ugyanis másodszülött fia Fjodor gyengeelméjű volt, a harmadik gyermek Dimitrij pedig még túl kicsi volt az uralkodásra. A cár kénytelen volt gyengeelméjű második fiát elismertetni a bojárokkal. Ám a Bojár Duma az elismerésért cserébe az követelte, hogy zárja le az értelmetlen Livóniai Háborút.

A Livóniai háború (1558-1583)

Célja eredendően az volt, hogy a terjeszkedő Orosz állam Balti-tengeri kijáratot szerezzen. A harcok orosz kezdeményezésre a Livóniai Kardtestvérek által birtokolt Baltikumi területek megtámadásával kezdődtek. A háború alatt azonban a lovagrend szekularizálódott (egyháziból világi kézbe került) és új neve Kurlandi Hercegség lett. Az új állam a szomszédos Litvánia segítségét kérte, aki viszont 1561-ben az eredménytelen harcok miatt Lengyelországhoz fordult, szövetséget ajánlva. Így 1569-re létrejött a litván-lengyel unió, mely később megszerezte a svédek támogatását is. Amikor pedig az erdélyi Bárthory István került a lengyel trónra, megkezdődött az oroszok feletti sorozatos győzelmek időszaka. A vereség jelentős volt, hiszen amellett, hogy Oroszországnak nem sikerült tengeri kijáratot szereznie a Baltikumban, még elveszett Szmolenszk városa is, melyet át kellet adniuk Lengyelországnak. Így 1582 -ben Svédországgal, 1583 –ban pedig Lengyelországgal született meg a béke. Alig egy évvel később, 1584 –ben maghalt Oroszország legvitatottabb uralkodója.

Zavaros időszak 1598-1613

Oroszország történelmének sajátos korszakát hozta a IV. Iván halálát követő 30 esztendő. Ezen időszakot zűrzavaros kornak is nevezhetjük, mivel háborúk, lázadások kísérték, ráadásul a központi hatalom meggyengült, és a trónharcok miatt nem volt központi akarat.

Fjodor cár halálával kihalt az addig hatalmon lévő Rurik dinasztia. A tanácstalanságot a nemzetgyűlés oldotta fel, amikor a Zemszkij Szabort (parlamentet) Isten akaratának beteljesítőjeként mutatta be. A nemesek cárválasztó joggal ruházták fel magukat, és cárrá kiálltották ki Fjodor cár sógorát Borisz Godunovot.

Godunov megválasztása elsősorban szükséghelyzetben meghozott döntés volt, és nem rátermettségének szóló valódi választás. Godunov 1605-ig, 7 éven át volt hatalmon. Kezdetben népszerűségnek örvendett, de később a bojárok ellenzékbe vonultak, mert az új uralkodó túl rátermettnek mutatkozott, és a főnemesek már félteni kezdték korábbi pozícióikat.

Godunov reformjai

Borisz Godunov (1598-1605) Az új cár elsőként nyitott Európa felé. Felismerte az orosz lemaradás mértékét, és ráébredt az Európához való felzárkózás csak úgy lehetséges, ha nyit nyugat felé.

Európa több államából - főleg német területekről - hívott kézműveseket, akiket Moszkva Sloboda nevű negyedében telepített le. Az új mesteremberek fellendítették az ipart, ezért privilégiumokkal - adómentesség, önkormányzat, szabad vallásgyakorlat – ajándékozta meg őket. Godunov reformjait képezte az egyetemalapítási kísérlet is. Ennek során külföldi vendégprofesszorokkal próbált egyetemet alapítani, ám az egyház tiltakozott. A görög-keleti pópák a nép szemében befeketítették a leendő egyetemet, és az idegen kultúra fertőzésének veszélyéről beszéltek, így a kísérlet meghiúsult.

A reform érdekes részét képezte az is, amikor Godunov 15 nemes ifjat küldött Európába tanulmányútra. A cár arra gondolt, hogy az ifjak néhány év múlva visszatérve, az új ismereteikkel majd elindítják Oroszországot a modern fejlődés útján. Azonban ezen kísérlet is kudarcot vallott, mivel a 15 nemesifjú közül csupán egy tért vissza. Godunov utolsó próbálkozásai Oroszország felemelésére arra irányultak, hogy bevezette az Európába induló követek, utazók kötelező napló vezetését. Így igyekezett megismerni Európát. Összefoglalva Borisz Godunov Nagy Péter előfutárának tekinthető.

Godunov bukását az 1602-1603 –as években bekövetkező aszályt követő nyomor vetítette előre. Ekkor a nép úgy érezte, talán mégsem jól értelmezte a Zimszkij Szabor Isten akaratát, amikor Godunovot választotta cárrá. Az elégedetlenség odáig fajult, hogy a cár ellenzéke megmérgezte Godunovot, és a cári testőrök parancsnoka saját fiát nevezte ki cárrá II. Fjodor néven. Ekkorra azonban egy új trónkövetelő lépett fel, aki azt állította, hogy ő valójában IV. Iván harmadik gyermeke, Dimitrij.

Godunov cár halála utáni polgárháborúk kora

I. Ál-Dimitrij (1605 május – 1606 május) Egy Grigorij Otrejev nevű halicsi szolgáló nemes (korábban szerzetes) 1605 –ben jutott arra az elhatározásra, hogy IV. Iván gyermekként meghalt harmadik fiának fogja magát kiadni, és így fogja megszerezni a cári trónt! (A valódi Dimitrij herceg még 1591 -ben meghalt Uglicsban egy baleset következtében.) A trónkövetelő állításait egyre többen kezdték elhinni, így a lengyel király III. Zsigmond végül magához hívatta, és alkut ajánlott neki. Az alkuban arról egyeztek meg, hogy összefognak és együttesen szerzik meg az orosz cári trónt. A hatalomra került új cár pedig később a lengyeleknek fog birtokokat adományozni, és így hálálja majd meg Zsigmond segítségét. A szövetség kezdetben jól működött, és az 1500 fős lengyel sereg élén Varsóból Moszkvába masíroztak, ahol 1605 májusában át is vették a hatalmat. (A testőrök által önkényesen kikiáltott „cárt” valamint Godunov családját megölették.)

Alig egy esztendővel I. Ál-Dimitrij hatalomra jutása után a cár azonban megbukott. Egyrészt a vele érkező nemeseknek, és lengyeleknek túlzottan sok földet adományozott, ami sértette a bojárok érdekeit, másrészt egy lengyel katolikus nemes hölgyet vett feleségül, amivel vérig sértette az orosz nép vallási érzékenységét. Tényleges bukását egy Vaszilij Sujszkij nevű gazdag bojár felbukkanása okozta. A befolyásos főnemes 1606 májusában azt állította, hogy 15 évvel korábban személyesen volt jelen azon az eseményen, melyen többen aláírták a valódi Dimitrij cárevics halotti bizonyítványát. Vagyis a trónon ülő személy nem lehet más csakis bitorló. A város fellázadt a cár ellen, és szabor is ellene fordult. Végül a moszkvaiak meglincselték.

Vaszilij Sujszkij (1606-1610)

A cári trónt hazugsággal bitorló Ál-Dimitrij leleplezéséért hálából a bojárok Vaszilij Sujszkijt választották cárrá. Az új uralkodó elsősorban a bojárokra támaszkodott, így a szegényebb rétegek hamar ellene fordultak. Ekkor kezdődött a Bolotnyikov-felkelés, melynek során egy Ivan Bolotnyikov nevű közember összefogta az ukrán parasztságot és a nemesek egy részét, és hadsereget létrehozva megtámadta Jelecnél a cári hadakat. A jeleci győzelmük után Moszkvára támadtak, ám az ostrom során megrendült a támadók táborában a parasztok és nemesek összefogása, így kénytelenek voltak elvonulni a főváros alól. Bolotnyikov hadaianka egy részével Tula várába szorult, melyet a cári sereg 1607-ben bevett, és Bolotnyikovot kivégeztették.

Sujszkij hatalmát később egy újabb mozgalom fenyegette, melynek élére egy Grigorij Sahovszkoj nevű nemes állt. A szintén Moszkva ellen felvonuló nemesi erőket azonban a cár ezúttal is visszaszorította. A harmadik és egyben legjelentősebb felkelést II. Ál-Dimitrij felbukkanása jelentette.

II. Ál-Dimitrij felbukkanása: Az ismeretlen új trónkövetelő szintén IV. Iván gyermekkorában elhalálozott harmadik fiának adta ki magát, és szintén élvezte a lengyel király, III. Zsigmond (1587-1632) támogatását.

A Moszkva ellen támadó trónkövetelőt támogatta a korábban levert nemesi mozgalom, illetve a cárral elégedetlen népi tömegek egy része is. Az egyesült lengyel-orosz sereg azonban nem volt képes bevenni Moszkát, csupán Tusinó városában tudtak berendezkedni, ahol II. Ál-Dimitrij önálló udvartartást rendezett be (adókivetés, udvartartás, törvényhozás)! Sujszkij cár 1607 –ben végül a svédekkel fogott össze, és hat ezer svéd zsoldos segítségével képes volt elűzni a trónkövetelőt Moszkva alól.

Lengyel, svéd seregek Oroszországban

A Sujszkij ellenes erők II. Ál-Dimitrij bukása után a lengyel királyhoz fordultak segítségért, és újabb alku született III. Zsigmond és a felkelő oroszok között. Ebben az orosz bojárok Sujszkij elűzéséért cserébe hozzájárultak ahhoz, hogy elfogadják cárjuknak III. Zsigmond fiát Ulászlót.

A megegyezés szerint a lengyel seregek meg is indultak Moszkva ellen, ám Sujszkij újabb svéd csapatokat alkalmazott így az erők kiegyenlítődtek. Az 1607 és 1610 közti harcokban mind a svéd, mind a lengyel erők igyekeztek a maguk számára előnyös területeket elcsatolni Oroszországtól, így a Szabor végül megelégelte a fennálló helyzetet és megfosztotta hatalmától Vaszilij Sujszkijt. A cár háziőrizetbe vétele után, egy egyházi-világi főúri tanács vette át az ország irányítását. Az új irányító szerv a háború befejezése és az idegen erők kivonulása érdekében 1610 –ben tárgyalásokat kezdett III. Zsigmonddal, aki megismételte ajánlatát arról, hogy fiát Ulászlót ismerjék el Oroszország cárjának.

A szabor elfogadta volna Ulászlót, ám cárrá választásához feltételül szabta áttérését a görög-keleti vallásra. A lengyelek azonban elutasították a feltételt, így a béke végül meghiúsult, sőt III. Zsigmond serege bevonult Moszkvába is.

Az interregnum évei következtek (1610-1613) vagyis a cár nélküliség időszaka, melynek során Nyizsnyij Novgorodból egy felszabadító mozgalom indított harcot az országot megszállva tartó lengyelek ellen. A mozgalom népi szárnyát Kuzma Minyin, nemesi szárnyát pedig Dimitrij Pozsarszkij herceg vezette. Az 1613 –ra már az egész orosz népet maga mellé állító felkelés végül felülkerekedett a lengyeleken és kiűzték csapataikat az országból. Emellett a svédeket is távozásra bírták.

Az idegen kiűzését követően a legfontosabb feladat egy új cár megválasztása lett. A jelöltek közt volt Vlagyimir Sztarickij herceg, a főúri tanács vezetője, illetve Vaszilij Golicin herceg a bojár tanács első embere. Az eleinte leginkább esélyesnek tartott két főnemes mellett azonban felvetődött Mihail Romanov neve is.

A Romanovok felbukkanása

A cárválasztáskor a főúri és bojár tanács vezetői mellett több okból merült fel a Romanovok neve. Egyrészt ők voltak a leggazdagabb, legtekintélyesebb orosz bojárok, ami azt vetítette előre, hogy megválasztásuk esetén várhatóan nem kellett attól tartani, hogy kifosztják a kincstárat. Másrészt az oroszok számára a Romanov név bizalmat keltett, mivel IV. Iván felesége Anasztázia Romanova és annak fivére Nyikita Romanov annak idején több ezer oroszt mentettek meg IV. Iván haragjától. (Többször előre figyelmeztették a lakosságot a cár gyilkos portyázásairól.) A Romanovok megteremtették az erős abszolút monarchia alapjait, és egészen 1918 –ig, vagyis három évszázadon keresztül irányították az országot.

Mihail Romanov: 1613-1645

A Romanov család élén 1913 –ban Fjodor Nyikitics Romanov állt, ám a lengyelek elleni harcokban fogságba esett, így a cárválasztáskor legetséges cárjelöltként csak fia, az akkoriban éppen 17 éves Mihail Romanov jöhetett szóba. Az ifjú nemes anyjával együtt a Kosztroma melletti Ipatyev-kolostorban élt, a bojárok küldöttsége itt kérte fel az uralkodásra.

Az ifjú cár uralma első 6 évében az őt tanácsadókként körülvevő bojárok befolyása alatt állt, ám apja 1919 nyarán kiszabadult a lengyel fogságból, és hazatérve kezébe vette az államügyek intézését. Először moszkvai Pártiárkává szentelték, majd megkapta a „nagyfejedelmi” címet, ami majdnem az uralkodóéval egyező jogokhoz és hatalomhoz juttatta. Neve ekkor lett Filaret. A tényleges kormányzást 1633 –ig ő végezte, fiát minden téren háttérbe szorította.

Filaret belpolitikájában az erős kéz elvét képviselve elrendelte a népesség összeírását, majd új adókat vezetett be. A fejadó a nemesekre is vonatkozott, ami nagy ellenállást keltett, így végül kénytelen volt visszavonni.

Háború a lengyelekkel és a svédekkel:

A lengyelek 1613 –as kiűzését követően, az oroszok számára a legfontosabb kívánság az elvesztett területek, elsősorban Szmolenszk és a Balti-tengeri partvidék visszaszerzése lett. Ugyanis Szmolenszk a lengyel, míg Ingermanland (Balti-partvidék) a svéd királyság birtokában volt. Az orosz csapatok először az északi határszélről kísérelték meg kiűzni a svédeket, ám a skandináv királyság erői visszaverték támadásaikat, így az 1617 –ben megkötött Sztolbovói béke értelmében II. Gusztáv Adolf (1594-1632) továbbra is megtarthatta a Balti-tenger vidékét.

Az ifjú cár és környezete másodszor Szmolenszk visszaszerzésére tett kísérletet. Az oroszok által kezdeményezett orosz-lengyel háború azonban 1616-1617 közt szintén nem hozott eredményt. Az 1618 –ban megszületett gyeulinói (dywilinói) béke továbbra is a lengyelek kezén hagyta Szmolenszket. A városért folyó küzdelem a harminc éves háború alatt (1618-1648) szünetelt, bár a cár élénken támogatta - gabona és salétrom szállítmányokkal - a Habsburg-lengyel szövetség ellenfeleit, elsősorban Dániát.

A hosszú európai háború után, 1632 –ben az Orosz Birodalom újra megpróbálta Szmolenszk visszavételét, ám a Szmolenszki-háborúban (1632-1634) Lengyelország továbbra is túl erősnek bizonyult. Az oroszoknak a háború végére megint el kellett fogadni a vereséget.

Filaret halálával Mihail Romanov végre megkezdhette önálló politikáját. Ennek egyik első elemeként eldöntötte, hogy új külpolitikai koncepcióba kezd, mely szerint lemond a terjeszkedő jellegű harcokról, és a továbbiakban elkerüli szomszédaival a konfliktusokat. Az első ilyen konfliktus a Török Birodalommal alakult ki, amikor 1631 –ben a Don és zaporozsje vidékén élő kozákok saját elhatározásból elfoglalták a törökök birtokában lévő Azovot. A megszerzett várost a cárnak adták át, ám Mihail Romanov nem akart háborút Törökországgal, így visszautasította Azov átvételét, sőt felszólította a kozákokat a város visszaadására. (A kozákok végül nem adták vissza, így II. Murád 1645 –ben viszavette.

I. (Szelíd) Alekszej 1645-1676

A szintén fiatalon hatalomra került cár helyett bojár bizalmasa Borisz Morozov kormányozta az Orosz Birodalmat. Az új vezető első teendőjeként népesség-összeírást rendelt el, majd jelentős adóemelésekbe kezdett (pl.: sztrelec adó) Az elégedetlenség ennek nyomán azonnal fellángolt, de a cári hatalom leverte a lázongásokat.

A 3. Szugyebnyik törvénykönyv (1649)

Az orosz nemesség 1648 –ban küldöttséget menesztett a cárhoz, melyben kérelmezte a Zimszkij Szabor összehívását kérelmeik előterjesztésére. A cár végül hozzájárult a nemzetgyűlés összehívásához, melynek ülésén meghallgatta a nemesek kéréseit. Általános meglepetésre ekkor I. Alekszej eleget tett a kérelmek legtöbbjének, és megszületett a harmadik Szugyebnyik vagyis törvénykönyv. Ebben korlátozta az egyház földszerzési jogait (felülvizsgálták korábbi birtokszerzéseiket) és védte a szolgáló nemességet, melyet adómentessé tett. Ennek fejében viszont katonai-hivatali szolgálatra voltak kötelezve. Újra elrendelte a röghözkötést. Ennek részeként elrendelték a parasztok 10 rubeles bírsággal sújtását, ha elszöknek. A törvénykönyv az állam és a szolgáló nemesség érdekeit erősítette, miközben hátrányba helyezte a bojárokat és az egyháziakat.

A törvénykönyv nyomán alakult ki Oroszország társadalmának hármas tagozódása: az adó és szolgálat mentes bojárság, az adómentes, ám hivatali és katonai szolgálatra kötelezett szolgáló nemesség, és az adózó-szolgáló parasztság-polgárság.

Az orosz egyház szakadás (1654)

Az orosz görög-keleti egyház 1666 –os kettészakadása Nyikita Minov, azaz Nyikon pátriárka felbukkanása miatt került sor. A cár bizalmasának tartott egyházi személy 1652 –ben lett Moszkva és egész Oroszország pátriárkája, ám már uralma elején jelentős reformokat vezette be. Az újítások igazából nem érintették a vallás legfontosabb hittételeit és dogmáit, csupán külsőségekben akart reformokat bevezetni. A sokszor félrefordított, helyi szokásokkal tarkított szertartásrendet és szent szövegeket akarta összhangba hozni az eredeti görög ortodox tanításokkal. Az alsópapság és a hívek egy része azonban ellenszegült újításainak. Amikor az 1666 –os pravoszlav zsinat is elfogadta változtatásait, és kiderült, hogy a pártriárka a cár felettinek tekinti az egyházi hatalmat, egyaránt szembefordult vele a cár is és a nép is.

Az egyházszakadás során több millió „szakadár” vagy másnéven óhitű tagadta meg az adófizetést és katonáskodást, és jelentős tömegek választották a Szibériába települést.  A cár ekkor már közbelépett, és lemondásra szólította fel Nyikont. Miután a pátriárka erre nem volt hajlandó, az uralkodó egy egyházi per során mondatta le, azzal az ürüggyel, hogy a reformok alatt 6 hónapra elhagyta székhelyét.

Ukrajna egy részének orosz kézre kerülése

Alekszej cár uralkodásának, sőt az egész orosz történelemnek kiemelkedően fontos eseménye volt Ukrajna megszerzése.

Ukrajna területe 1240 –től egy évszázadon keresztül tatár fennhatóság alá tartozott, majd az 1300 –as évek közepén – körülbelül 1340 körül - a terjeszkedő litván állam területeinek túlnyomó részét sikeresen meghódította. Alig néhány évtizeddel később 1386 –ban született meg a Jagelló uralkodók alatt működő lengyel-litván perszonálunió, mely 1569 –ben tényleges egyesüléssé vált. (Lublini Unió) Az egyesülés során Lengyelország, - mely fokozatosan a közös állam vezető erejévé vált - Ukrajna fölé is kiterjesztette befolyását és a térségben megjelentek a katolikus lengyel nemesek, akik a tartomány kizsákmányolása révén próbáltak meggazdagodni. A lengyel elnyomás egyszerre volt tehát feudális jellegű és vallási-etnikai alapú, hiszen Ukrajna görög-keleti vallású parasztsága egyszerre kellett, hogy elszenvedje a katolikusok hatalmaskodását és a lengyel nemesek kizsákmányolását.

Bonyolította a helyzetet, hogy Ukrajnában a déli területeken – a Fekete-tenger partvidékén – sajátos státuszú lakosság élt, akiket kozákoknak neveztek. Ez a népesség nagyrészt az 1300 –as évek végétől az orosz területekről elszökött vagy elűzött olyan görög-keleti vallású parasztságból állt, mely ezen a területen telepedett le, majd vált fegyverforgató zsoldossá. Életmódjuk miatt a környező államok – Lengyelország, Magyarország, Havasalföld, Ausztria - gyakran fogadták fel a kozákokat, akik fizetségért szívesen harcoltak bármelyik oldalon. Igazi és örök ellenfeleik a törökök és tatárok voltak csupán, akik sűrűn fenyegették területeiket. A kozákság a XIV. századi kialakulásuk és az Ukrajnában érvényesülő lengyel elnyomás megjelenése között eltelt két évszázad alatt hatékony katonáskodó népességgé vált. Nagy részük Zaporozsje környékén – Ukrajna legdélibb részén - szinte saját államba tömörült, és saját vezető, úgynevezett hetman uralkodott felettük.

Az Ukrajna területén 1569 -től egyre súlyosabbá váló lengyel elnyomás 1640 –ben az ukrán parasztok fellázadásához vezetett. A kezdetben csak kisebb harcokat hozó lengyel ellenes lázadás akkor lett hatalmas méretű, mikor a zaporozsjei kozákok is bekapcsolódtak a háborúba, és 1648 -ban görög-keleti vallású társaik segítségére siettek. A kozákok hetmanja Bogdan Hmelnyickij ugyan több sikert is elért, ám 1653 október elsején a zsvanyeci csatában nagy vereséget szenvedett a lengyelektől. Ekkor Hmelnyickij az orosz cárhoz fordult segítségért. Az orosz-kozák kapcsolatfelvétel nyomán született meg a Perejaszlavi szerződés 1654 januárjában. A megegyezés szerint Hmelnyickij esküt tett a cárra, és hadseregével illetve kezén lévő területeivel együtt csatlakozott az Orosz Birodalomhoz, melynek ezentúl rendszeres adót is fizetett. Az alku további részében a cár jelentős önállóságot biztosított a zaporozsjei kozák államnak, így biztosította a szabad hetman választást, illetve védelme alá vette a kozákok államát, így a lengyelekkel szemben is közös háborúra tett ígéretet. A szerződésben rögzített kiváltságok egészen II. Katalinig, vagyis több mint egy évszázadon keresztül maradtak érvényben.

A szerződés révén már a cári orosz sereggel meginduló lengyel ellenes kozák támadás 1654 –ben kezdődött, és ezzel kirobbant az 1654-1667 közti orosz-lengyel háború, melynek tétje már Ukrajna hovatartozása lett. A hosszú harcokat végül Oroszország nyerte, így az 1667 –es Andruszovoi béke, a sok lengyelektől elszenvedett korábbi vereség után (1618, 1634) végre az oroszok számára hozott győzelmi sikereket, és területeket.

A béke értelmében Szmolenszk, és Ukrajna nyugati – Dnyeperen túli – része az Orosz Birodalomhoz került. Megjegyzendő, hogy az orosz-lengyel háborúval egyidőben mind Lengyelország, mind Oroszország háborút vívott Svédországgal is, mely a Baltikumban tört előre, és a három ország közös északi határvidékén bekebelezte az egész livóniai partvidéket. (A háború a svédek és lengyelek közt az olivai béke, a svédek és oroszok közt pedig a kardisi béke zárta le 1660 –ban és 1661 –ben.)

III. Fjodor (1676-1682)

I. Alekszejnek első feleségétől Marija Miloszlavszkajától két fia született, Fjodor és Iván. Ám második feleségétől Natalja Nariskinától is született egy fiú örököse, mégpedig Péter (a későbbi Nagy Péter) A cár halálakor ugyan Fjodor lett a cár, ám a két ősi és nagyhatalmú orosz család a Miloszlavszkij és Nariskin éveken át harcolt egymással. A családok harcai közben a tényleges hatalom a cár anyja kezében összpontosult, majd annak halála után Golicin herceg vette kezébe a kormányzást, aki Fjodor cár nővérének, Zsófiának volt a bizalmasa. III. Fjodor korai halála után, 1682 –ben V. Iván lett a cár (1682-1689) ám meg kellett osztania a hatalmat Péterrel. Eközben viszont a tényleges kormányzást továbbra is Zsófia és Golicin végezte. (48 évvel később, 1730 -ban V. Iván leánya Anna lesz Oroszország uralkodója.)

Az 1682 és 1689 közti években történt az orosz textilipar megalapozása holland és német kereskedők betelepítése révén, illetve jelentős kereskedelmi kapcsolatok épültek Brandenburggal.  Bár összességében Zsófia és Golicin sikeresen irányították az országot és még Kínával is rendezték a határvitákat (Nyercsinszki szerződés: 1689) mégis, a két Krími tatárok ellen indított sikertelen támadás megingatta a nép irányukba tanúsított bizalmát.

Ahogyan csökkent a V. Iván cár és Zsófia párt népszerűsége, úgy kezdett növekedni I. Alekszij másik feleségétől származó Péter felé a bizalom. Amikor Péter már 17 éves lett, kénytelen volt elmenekülni Moszkvából, mert Zsófia arra készült, hogy a sztrelecekkel megöleti a számukra egyre veszélyesebb cárevicset. Péter távollétében jelentős bojár támogatókat tudott gyűjteni, így még ugyanazon évben – 1689-ben - visszatért Moszkvába, és átvette a hatalmat Zsófiától. (Később a még ezután is harcias Zsófiát kolostorba záratta, Golicint pedig száműzette.)

Oroszország terjeszkedései:

A hatalmas Orosz Birodalom kialakulása hosszú évszázadokat vett igénybe. Az első nagy hódító IV. Iván volt, aki jelentős területekkel bővítette az országot a Kaszpi-tenger, az Ural és a Nyugat-szibériai vidékek irányában. [Lenti ábránkon 1-es jelzésű terület.] A hódításokban IV. Ivánt 1613 és 1689 közt négy Romanov cár követte: Mihail, Alekszej, III. Fjodor és V. Iván. A négy uralkodó alatt a birodalom értékes területeket szerzett, például Lengyelországtól Kelet-Ukrajnát és Szmolenszket. Szintén ekkor lett a birodalom része keleten a hatalmas Szibériai vidék egészen a  Csendes Óceánig. [Lenti ábránkon ez a 2 -es jelű terület.]

Az Orosz Birodalom további nagy kiterjesztői Nagy Péter és Nagy Katalin voltak. Péter a birodalom legértékesebb részét, a balti tengeri kijáratot szerezte meg (Szentpétervár környéke, a 3-as jelű terület) Katalin pedig az ország nyugati határait tolta ki egészen a lengyel vidékekig. (6 -os jelzésű régió.)

I. (Nagy) Péter 1695-1725

I. Péter cár nem véletlenül érdemelte ki az utókortól a „nagy” jelzőt, mivel reformjaival és hódításaival modernizálta, majd igazi nagyhatalommá tette, és jelentősen kibővítette az Orosz Birodalmat.

Nagy Péter külpolitikája: Az új cár egyik legfőbb célkitűzése a Balti-tengeri kikötők megszerzése volt, mivel ezen fontos térségben Oroszország nem rendelkezett tengeri kijárattal. Második célja délen a Fekete –tengeri partvidék megszerzése lett, mivel az ifjú cár belátta, itt is szükséges kikötők létesítése, különben birodalma örökre elzárt marad az európai kereskedelemtől. A terjeszkedő jellegű háborúkat így Nagy Péter elsősorban ezen két térség megszerzése érdekében vívta meg.

A Fekete-tengeri Azov megszerzésére indított, 1695-96 közti orosz hadjárat sikertelen volt, mivel az orosz sereg teljes vereséget szenvedett a török tatár erőktől. A második hadjárat ugyanezen térségbe 1698-ban indult, és végre sikert hozott.  (A sikerben szerepet játszott a haderőfejlesztés, nagyarányú flottaépítés és jelentős számú zsoldos alkalmazása is.) A terjeszkedés dicsőségét némileg beárnyékolta, hogy a Fekete-tengeri partvidék később újra a törökök kezére került, és végleges megszerzésére, csak 40 évvel később II. Katalin idején került sor.

Nagy Péter mielőtt hozzáfogott volna a terjeszkedés második célpontjának – a Baltikumnak – a bevételéhez, előbb egy több célt szolgáló nagy európai körutazást tervezett. A körút fő célja egy törökellenes koalíció megszervezése volt, míg másodlagos célként a későbbi modernizációs programhoz szükséges ismeretek és ötletek megszerzését fogalmazta meg az ekkor 25 éves cár. Az 1697-1698 –ban tett utazás - Anglia, Franciaország, Hollandia területein – nagyrészt álruhában zajlott, és jelentős tapasztalatokkal gazdagította Pétert. Ám az elsődleges cél, a török ellenes szövetség helyett végül egy Svédország ellenes összefogás tervével tért haza. Az ötletet II. Ágost lengyel király (1679-1704) vetette fel, és biztosította hozzá a lengyelek mellett a dánok és szászok összefogását is. A terv megnyerte Péter tetszését is, aki azonnal felismerte, hogy amennyiben a szövetség legyőzné a hatalmas svéd hadsereget, úgy Oroszország végre megszerezhetné az olyan régóta áhított Balti-tengeri kijáratot. (Ugyanis a Balti partvidéket Svédország birtokolta.)

Péter tehát az európai körutazásról tettre készen érkezett haza, amit az sem rontott le jelentősen, hogy távollétében fellázadtak uralma ellen a sztrelecek, így nagyszabású terveinek végrehajtása előtt előbb a felkelést kellett levernie. (Összesen 1200 kivégzést rendelt el, bizonyítva, hogy ifjú kora ellenére erős elkötelezettség és határozottság jellemzi.)

A Nagy Északi háború (1700-1721)

A Nagy Északi háborúban (1700-1721) a XVII. századi Európa egyik legerősebb állama, Svédország ellen fogott össze Oroszország, Lengyelország, Dánia és Szászország. A svédellenes koalíciót megalakító három uralkodó: Nagy Péter orosz cár (1682-1725), IV. Frigyes dán-norvég király (1671-1730) és II. Ágost lengyel-szász király (1697-1733) közös érdekből "társult", hiszen az 1700-ban még svéd kézen lévő Baltikum esetleges megszerzése vagy  felosztása mindhármójuk számára óriási nyereséget jelentett volna. Különösen Oroszország számára volt szinte létkérdés a terület megkaparintása, hiszen a Finn-öböl partvidéke kulcsfontosságú melegtengeri kijáratot  és így a kereskedelmi fellendülést hozhatta.

A háború elején Nagy Péter serege Narva városánál ütközött meg először XII. Károly (1697-1718) svéd király csapataival, ám az összecsapás nagy svéd győzelemmel zárult, így az ifjú cár kénytelen volt levonni a szükséges következtetéseket. Ezek közül az első az volt, hogy Oroszországnak a végső győzelemhez lényegesen nagyobb és korszerűbb hadseregre van szüksége. Az Északi-háború első szakaszának 1700 és 1707 között időszakában a hadiszerencse inkább Svédországnak kedvezett. Amíg ugyanis Péter cár azon munkálkodott, hogy felfegyverezze a győzelemhez szükséges 200 ezer orosz és 100 ezer kozák katonát, a svédek visszaszorították a Livóniába betörő lengyel-szász erőket. Ám az orosz haderőfejlesztés után Nagy Péter hatalmas támadást vezetett, melynek során kiűzte a svédeket Inregmanlandból, majd bevette a Néva parti erődöket és 1703 –ban elfoglalta a későbbi Szent Pétervár városának partvidékét. A Nagy Péter által alapított város kulcsfontosságú, és az orosz hajózás és kereskedelem számára kulcsfontosságú helyen feküdt, így a cár kilenc évvel később, 1712 –ben az egész Orosz Birodalom fővárosává tette.

A háború második szakasza kezdetben szintén a svédek győzelmeivel kezdődött, mivel 1707 -1708 –ban sikerült térdre kényszeríteniük Lengyelországot, amikor betörve az országba feldúlták a lengyel városokat, köztük Varsót és Krakkót. Mivel a lengyel király II. Ágost egyben szász fejedelem is volt, így a svéd seregek Lengyelország után Szászországot is elfoglalták, és Drezdában XII. Károly lemondatta II. Ágostot. Az elűzött király helyére saját jelöltjét Leszczyński Szaniszlót (1704-1709) ültette, a kikényszerített Altrandstatti egyezményben. (Az új lengyel uralkodó hatalma azonban csak addig tartott, amíg a svédek győzelmeket arattak. Később, vereségeik után Szaniszlónak távoznia kellett Lengyelországból, és újra visszatérhetett II. Ágost.) A nagy svéd diadal után XII. Károly úgy érezte mostmár legfőbb ellenfelének Oroszországnak kell következnie, és 1708 –ban teljes haderejével megindult Lengyelországból Moszkva irányába.

A svéd támadás északi szárnya Rigából kiindulva igyekezett betörni Oroszország belsejébe, ám Lesznajánál váratlanul orosz győzelem született 1708 október 9 –én. A svéd főerők azonban hittek a végső győzelemben, és álhatatosan vonultak tovább Moszva felé. A svéd erők hátráltatására Nagy Péter a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, vagyis az orosz sereg hátrálása közben gondoskodott arról, hogy se élelem, se más használható dolog ne kerülhessen a hódító katonaság kezébe. Szmolenszk előtt a svéd királyt Mazeppa kozák hetman követei keresték fel, és felajánlották, hogy összefognak vele az oroszok legyőzésére, és segítik őt Moszkva bevételében is. Az ajánlat mögött az Északi-háború kirobbanása óta megromlott kozák-orosz viszony állt. Ugyanis az Északi-háborúban Péter cár rengeteg katonát kért a Zaporozsjei kozák államtól, akiket aztán távoli területeken vetett be, és megtizedelve engedett haza. Emellett a kozákok lakta Ukrajna parasztjaitól erődítményépítéseket kényszerített ki, és kilátásba helyezte a kozák autonómia felszámolását is. Mindezen sérelmek érlelték meg Mazeppa hetmanban a döntést, hogy a kozáksággal együtt átáll a svédek oldalára.

A szövetség gondolata megtetszett a svéd királynak, így közös tervük szerint Szmolenszk előtt délre fordult seregével, hogy egyesüljön a hetman kozákjaival. Ám eközben a kozákok államában nagy változás történt. A cárhoz hű kozák atamánok távollétében leváltották Mazeppát, és helyére új hetmant választottak Ivan Szkoropadszkij személyében. Az új vezető érvénytelennek nyilvánította elődje svédekkel kötött szövetségét, és a kozákok túnyomó többségével távol maradt a harcoktól, vagyis nem indult el a találkozási pontra. Közben a svéd erők Mazeppa kisebbségben lévő kozákjaival megütköztek Nagy Péter orosz seregével, ám Poltavánál (1709 július 8- án) döntő vereséget szenvedtek. A vereséget követően a svédek és Mazeppa dél felé menekültek ki Oroszországból, és a török területeken keresztül tértek haza. (Mazeppa a törökök területén halt meg.) A poltavai vereség megrendítette a svéd hegemóniát, és XII. Károly ezt követően már nem tudott fölénybe kerülni Oroszországgal szemben. Hazatérése után 1716 –ban inkább a dánokkal harcolt, ám amikor megtámadta a dánok uralta Norvégiát, Fredrikshul (ma: Halden) ostrománál elesett.

Az északi háború harmadik szakaszában, a harcoktól addig távollévő Török Birodalom is hadat üzent Oroszországnak, és 1711 –ben a Prut folyónál nagy győzelmet aratott. Az orosz vereség miatt így Nagy Péternek le kellett mondania a Pruti (1711) majd Drinápolyi békében (1713) a Fekete-tenger északi partvonaláról, Azov és Taganrog kikötőiről. Ám északi győzelmei révén szerzett baltikumi területgyarapodások bőségesen kárpótolták Péter, a déli kikötők elvesztéséért.

A háború vége 1719 nyarán jött el, amikor az orosz seregek Stockholm közelében partra szálltak, ez arra kényszeríttette I. Frederika királynőt, hogy béketárgyalásokat kezdjen. (Később 1720 -ban és 1721 -ben is partra szálltak jelentős orosz seregek.) A svéd hadsereg teljes mértékben felbomlott, így 1721. augusztus 30-án megkötötte Oroszország és Svédország a nagy északi háborút lezáró nystadi békét. A békében Oroszország megszerezte Svédországtól a Finn öböl mindkét partját, vagyis az egész Ingermannlandot, és egész Észtországot. Ezzel az Orosz Birodalom kulcsfontosságú kikötőkhöz, gabonakereskedelmi pozíciókhoz jutott. Oroszország a „birodalom” megnevezést innentől használta hivatalosan, és Péter is felvette a „minden oroszok cárja” címet.

Nagy Péter belpolitikája

Nagy Péter belpolitikáját Oroszország modernizálási szándéka hatotta át, vagyis az a cél, hogy birodalmát felzárkóztassa Európához. Először is Oroszországot egy erős, központosított abszolút monarchiává alakította. A központosítás három „pillérét” az állandó zsoldos hadsereg létrehozása, a csak tőle függő, szakképzett emberekből álló hivatali rendszer és közigazgatás megteremtése, és a gazdaság átalakítása jelentette.

Állandó zsoldos hadsereg

Az Északi háború során ébredt rá arra Nagy Péter, hogy Oroszország csak akkor maradhat erős és egységes nagyhatalom, ha modern és elegendő létszámú hadsereget képes fenntartani. Így létrehozta az állandó zsoldos hadseregét, mely bármikor bevethető volt. Oroszország későbbi legfőbb terjeszkedési irányai Lengyelország (Ukrajna, Belorusszia) és Törökország (Fekete-tengeri partvidék) lett, melyhez társult a Közép-ázsiai befolyási övezetek megszerzése is. A legjelentősebb terjeszkedő háborúk Nagy Péter halála után négy évtizeddel, II. Katalin idején következtek, amikor az Orosz Birodalom megszerezte egész Ukrajnát és az egész Fekete-tengeri partvidéket, a Krími övezetekkel együtt.

A gazdaság átalakítása

A gazdaság átalakítását a kincstár feltöltésével kezdte, ugyanis reformjaihoz pénzre volt szüksége. Ennek érdekében bevezette Oroszországban a parasztok által fizetendő fejadót (papok és nemesek mentességet élveztek alóla) és a közvetett adók rendszerét. A közvetett adók nagyobbik részét a fogyasztási adók képezték, melyeket elsősorban az állami monopóliummal bíró termékekre vetettek ki, ilyen volt a vodka, a dohány, a szőrmék és a só. A közvetett adók másik részét az egyházi ás állami szolgáltatások alapján szedték, ilyen volt a születéskori, házassági, temetéskori, és végrendeletekre kirótt adó.

A gazdaság átalakítása kiterjedt a paraszti szolgáltatások megváltoztatására is. Megemelkedett a robot (barcsina) és a pénz és terményjáradék (obrok) is, illetve a jobbágyok egy részének a Nagy Péter által létrehozott állami manufaktúrákban kellett letöltenie feudális munkajáradékát.

A gazdaság és az állam működőképességét növelte, hogy Péter a teljes nemességet szolgálatra kötelezte, mikor eltörölte a votcsina (örökbirtok) és pomesztye (szolgálati birtok) rendszert és helyette minden földet örökölhetővé tett, ám minden nemesnek előírta a hivatali vagy katonai szolgálatot. Az átalakítás során született meg a rangtáblázat 1722 –ben, mely a hadseregben és a hivatalokban egyaránt rangokba sorolta a nemességet. (Összesen 14 fokozat született, legalul a zászlós illetve a hivataloknál iktató állt, míg legfelül a tábornagy illetve kancellár helyezkedett el. A 14 –ből a legfelső 8 szintet az örökletes nemesek foglalhatták el, míg az alsó szinteket a személyre szóló nemesség töltötte be.)

Az orosz gazdaság alapját a merkantilizmus képezte, vagyis Péter igyekezett az export növelésével és védővámokkal segíteni a nemesfém beáramlást. Emellett jelentős volt az ipartámogatás az állami manufaktúrák megteremtésével. A cár a Donyeck és az Ural  térségében nehézipari, a moszkvai és szentpétervári területeken pedig textilipari központokat alakított ki, az állami manufaktúrák létrehozása segítségével.

A közigazgatás és hivatali rendszer átalakítása

Nagy Péter gyökeresen átalakította az orosz közigazgatást, amikor 1708 –ban összesen nyolc kormányzóságot hozott létre, melyek a továbbiakban központilag delegált tanácsok és kinevezett kormányzók irányításával működtek. Az egyes kormányzóságokon belül tartományok (50 tartomány / kormányzóság) illetve azokon belül területek jöttek létre. Az alsó fokú közigazgatást kinevezett falusi vezetők és faluközösségek (obscsinák) igazgatták. A közigazgatás tehát központosított lett, hiszen a Moszkvából a cár által kinevezett kormányzók irányították.

A törvényhozói hatalom megreformálásában fontos változás volt 1711 –ben a bojár duma megszüntetése, és helyette szenátus létrehozása. A szenátus egyszerre látott el törvényhozói, bírói és kormányzati illetve közigazgatási feladatokat, és gyakorlatilag az 1722 –ben létrehozott főügyészi hivatal ellenőrzése alatt állt.

A végrehajtó hatalom átalakítása során Nagy Péter a prikázok helyett 1722 –ben kilenc kollégiumot hozott létre, melyek svéd mintára minisztériumokként működtek. Így alakult meg a külügyek, bevételek-kiadások, igazságügy, hadügy, kereskedelem, admiralitás, bányászat és iparügyek kollégiuma. A kollégiumok élén egy-egy orosz elnök és mellette egy-egy külföldi alelnök állt, illetve alattuk titkárokból és írnokokból álló kancelláriák működtek.

Péter közigazgatási reformjai kiterjedtek az egyházra is, amikor 1721 –ben eltörölte az egyházat az államtól függetlenül vezető pátriárka rangot. A helyébe a Legszentebb Szinódus testülete állt, mely már az állami vezetéssel összefonódva vezethette az orosz görög-keleti egyházat. A szinódus elnöke maga a cár volt, és emellett működését állami főügyész ellenőrizte a szervezet működését. Innentől kezdve az egyház bevételeit az állam is használta, a pópáknak a cárra is hűséget kellet esküdniük, sőt ha a gyónáskor államellenes tevékenységről szereztek tudomást, akkor ezt kötelezően jelenteniük is kellett.

Nagy Péter cár három legjelentősebb reformterület (hadsereg, gazdaság, közigazgatás) mellett fontos változásokat hajtott végre az élet egyéb területein is. Így például az oktatásban bevezette az állami irányítást, nagyobb óraszámot kaptak az alkalmazotti tudományok (pl.: matematika, mérnöki tudományok) és jelentős számú új iskola épült. Az új iskolák közt ki kell emelni az 1701 –ben alapított moszkvai hajózási és tüzériskolát, az 1712 –ben alapított moszkvai mérnökiskolát és legfőképpen az 1724 –ben létrejött Tudományos Akadémiát.

Mindemellett az oroszok mindennapi életmódja is megújult, mert a cár még a külsőségekben is a modernizációt akarta elérni. (Ennek egyik érdekes példája volt a szakálladó, mellyel a nyugatiasabb külső elérését szerette volna biztosítani.) Kialakult a nagyvárosokban a szalonélet, és a kaftán helyett elterjedt a nyugatias öltözködés is. Nagy Péter bevezette a nyugati naptárat, ám a Gergely pápa féle módosítást nem vette át, így innentől kezdve a 12 napos eltérés megmaradt az európai és az orosz naptárak között. Szentpétervár az ország kulturális és szellemi központja lett, itt már megjelentek az első újságok, színházak, múzeumok, közkórházak is.

Nagy Péter élete utolsó éveiben az utódlás kérdésével és az Orosz Birodalom egységével foglalkozott. Utóbbi érdekében alakította ki az orosz állam homogenizációját, amikor elrendelte 1785 –ben, hogy minden meghódított terület nemességének az orosz államhoz és cárhoz kell igazodnia és asszimilálódnia. Létrehozta a preobrazsenszk prikázt, mely az államellenes büntetteket vizsgálta ki, és afféle politikai rendőrségként ügyelt az ország egységére. Emellett gondot fordított arra is, hogy az orosz nemesség szemében örökre legitimálja a cári hatalmat.

Utódlás kérdése

Bár Péternek születtek fiai, azok rendre el is haláloztak. A trónörökösnek kiszemelt Alekszej nevű fia – aki első házasságából született - egy apja elleni összeesküvés vádjába keveredett, és halálra ítélése előtt halt meg szélütésben. Így végül Péter 1722 –ben új törvényt fogadtatott el, melyben rögzítették, hogy a mindenkor cár maga jelölheti ki utódját, aki nem feltétlenül kell, hogy valamelyik fia legyen, elegendő ha az illető a Romanov házból származik. Amennyiben a cár nem él az utód kijelölés jogával, úgy a primogenitúra elve szerint a Romanov-ház legidősebb férfi vagy női tagja lehet az új uralkodó.

A fentiek szerint így Péter maga jelölhette ki családjából az új uralkodót, ám ezt egészen halála napjáig halogatta, így végül az új cár megnevezése elmaradt. A trónt végül második felesége Katalin foglalta el, nagyrészt a Katalint támogató preobrazsenszkij gárda és annak vezetője Mensikov segítségével.

Nagy Péter és Katalin megismerkedése rendhagyó módon történt. Péter ugyanis 1703-ban találkozott egy Marfa Szkavronszkaja nevű litván parasztlánnyal, aki az oroszok kezére került, amikor azok elfoglalták Marienburgot. Ez a nő áttért az ortodox hitre és felvette a Katyerina nevet. Péter egyik jóbarátja, Mensikov befogadta, s Katyerina nála találkozott a cárral, aki azonnal a szeretője lett. Péter már 1707 novemberében titokban feleségül vette, de a hivatalos esküvőre 1712. február 19-éig várni kellett. Ezt követően Katalint cárnénak ismerték el.

Nagy Péter halála utáni korszak cárnői (1725-1762)

A Nagy Péter után következő 70 esztendőt a történettudomány az „asszonyok uralmának” is szokta nevezni, hiszen a 70 esztendőből 65 év a négy cárnő: I. Katalin, I. Anna, I. Erzsébet és II. Katalin uralkodásával telt.

I. Katalin (1725-1727) után – aki helyett valójában Mensikov és a Legfelsőbb Tanács uralkodott – Nagy Péter trónörökösének, az összeesküvésbe keveredett Alekszej cárevicsnek a fia, II. Péter (1727-1730) került a trónra. (Nagy Péter unokája.) Az új cár alig három éves uralma alatt bosszút állt Mensikovon (számüzette) aki annak idején Katalint és nem őt támogatta a cárrá választásban, majd Moszkvát választotta az ország fővárosának. II. Péter alig 15 évesen halt meg fekete himlőben, így vele kihalt a Romanov-dinasztia férfi ága is.

Az új uralkodó II. Péter halálát követően Nagy Péter féltestvérének, V. Ivánnak a leánya I. Anna (1730-1740) lett. A megkoronázásakor épp 37 éves cárnő nem tűrte a Legfelsőbb Tanács befolyását, és leszámolt a cárok felett addig gyámkodó két legjelentősebb főnemesi családdal a Dolgurokov és Golicin dinasztiával. Anna újra Szentpétervárt tette meg az ország fővárosának A cárnő mérsékelt reformprogramot teremtett, mely folytatta Nagy Péter modernizációját (flottafejlesztés, tűzoltóság, posta létrehozása) de tekintettel volt a nemesség érdekeire is, így például lehetővé tette, hogy minden nemesi családból egy fiú mentesült a katonai szolgálat alól, hogy otthon gazdálkodhasson. 1732-ben létrejött a cári hadapródok testülete, mely nagy lehetőséget biztosított a tanulni vágyó nemesi ifjak számára.

Anna uralkodása alatt jelentős számú összeesküvés szerveződött, a cárnő pedig kemény kézzel torolta meg ezeket a lázadásokat. Mivel Anna uralkodásának elején járványok és éhínségek pusztítottak az országban, csökkentek az adóbevételek. Az adószedők a cárnőtől való félelmükben néha brutális eszközökkel próbálták meg kicsikarni az adót; becslések szerint Anna uralma alatt 30 000 embert száműztek Szibériába.

Anna cárnő utódjául testvére - Jekatyerina Ivanovna – leányának, Anna Leopoldovnának fiát VI. Ivánt jelölte. (VI. Iván apja Antal Ulrik braunschweigi herceg volt.)

VI. Iván (1740-1741) mindössze két hónapos csecsemőként került a trónra, így régensként anyjának Anna Leopoldovnának kellet volna az országot irányítania, ám ő inkább a kabinetre bízta a feladatot. A csecsemő cár névleges uralma mindössze egy évig tartott, mert Nagy Péter és I. Katalin Erzsébet nevű lánya a preobrazsenszkij gárda (állambiztonsági egység) segítségével 1741 végén átvette tőle a hatalmat. I. Erzsébet (1741-1762) uralkodása alatt az igazi hatalom a cárnő tanácsadóinak kezében volt. Razumovszkijt, a cárnő állítólagos férjét nem érdekelte a politika, így ő nem játszott vezető szerepet. Alekszej Petrovics Besztuzsev-Rjumin és Ivan Ivanovics Suvalov rendelkezett a legnagyobb befolyással Erzsébet fölött. Suvalov nem töltött be semmilyen hivatalt sem, de hatalma volt a cárnő felett – ezért is nevezte őt el Voltaire „Oroszország Pompadourjának”.

Az Erzsébet alatti reformok egy része a pénzügyekre vonatkozott, az 1740-es évek pénzügyi válságában ugyanis csökkentették a köztisztviselők fizetését, ugyanakkor eltörölték a fejadót, de megemelték a behozott termékek vámját. A cárnő bankokat hozott létre, melyek segítették a nemesek ipari vállalkozásait. Erzsébet támogatta az oktatást és kultúrát, ennek jeleként Mihail Vasziljevics Lomonoszov, aki elsősorban csillagászként és vegyészként szerzett hírnevet, átszervezte a tudományos akadémiát és 1755-ben megalapította a moszkvai egyetemet.

Az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748) Oroszország még tevőlegesen nem vett részt, az udvaron belüli angol-francia párt vitája miatt, ám az 1756 –ban kirobban Hétéves háborúban (1756-1763) már az orosz csapatok harcoltak Ausztria oldalán Poroszország ellen. A harcokban az orosz erők fényes győzelmeket arattak, és 1760 –ban még Berlinbe is be tudtak vonulni, gyakorlatilag megsemmisítve Nagy Frigyes (1740-1786) hadseregét. Ám ekkor az orosz hadvezérek már visszafogták csapataikat, mert közben Erzsébet cárnő már második szélütését próbálta kiheverni, és köztudott volt, hogy az utódjául kiválasztott Péter cárevics – testvérének fia – köztudottan poroszbarát volt. Végül a harmadik szélütést követően, 1762 elején meghalt Erzsébet, Oroszország pedig kilépett a Hétéves háborúból. (Miután Ausztria elvesztette legfontosabb szövetségesét, a háború is elveszett számára, így örökre le kellett mondania Sziléziáról.)

A 34 évesen trónra került III. Pétert (1762) Erzsébet cárné még 1742 –ben jelölte ki utódjául, majd összeházasította Zsófia Auguszta Friderika anhalt-zerbsti hercegnővel (a későbbi II. Katalinnal) A hercegnő bár Brandenburg területén, Stettin városában született egy porosz hercegi családban, mégis gyorsan megtanult oroszul, és már 1744 –ben Oroszországba érkezésekor áttért az ortodox hitre és felvette a Jekatyerina (Katalin) nevet. Katalin céltudatos, becsvágyó nő volt, aki hamar elhatározta, hogy megszerzi az orosz trónt. Hamar befolyásos szeretőket szerzett magának, például Grigorij Orlovot, akinek révén megszerezte magának a tisztikar támogatását

III. Péter rövid uralkodása elején még népszerűségnek örvendett, és a Poroszokkal kötött szövetség megkötése is helyeslésre találta környezetében. A nemesség kötelező állami szolgálat alóli felmentése egyenesen sikeressé tette, ám ekkor nagy hibát követett el. Támogatni kezdte apja ágán rokonainak tekintett holstein-gottorpi fejedelemség uralkodóit, és az aprócska állam ügyeibe avatkozva egy Dánia elleni háborút akart kezdeményezni. (Schleswig visszaszerzése érdekében.) Katalin és a támogatói erre palotaforradalmat robbantottak ki 1762. július 9- (a régi naptár szerint június 28-án). Pétert házi őrizetbe vették ropsai birtokán. Katalin nem akarta megöletni a férjét, ám Alekszej Orlov, Katalin szeretőjének testvére 1762 július 17-én önhatalmúlag mégis meggyilkolt. A hivatalos bejelentés szerint aranyérgörcsben halt meg, ezt azonban mind Oroszországban, mind külföldön erős kétkedéssel fogadták.

II. (Nagy) Katalin (1762-1796)

Nem véletlen, hogy az utókor az orosz cárok közül I. Péter mellett csak II. Katalin látta el a „nagy” jelzővel. Uralma alatt ugyanis az Orosz Birodalom óriási területekkel bővült, és visszavonhatatlanul Európa egyik legerősebb nagyhatalma lett.

A felvilágosult abszolutizmus európai képviselői közt (Nagy Frigyes, Mária Terézia, II. József) gyakran emlegetett II. Katalin reformjai valóban tükrözték a felvilágosodás eszméit, hiszen a Diderot –val, Montesquieau –val, Voltaire -vel folytatott levelezései nyomán pártolta az oktatást, a város- és iskolaépítéseket, és a kórházak létesítését. Ám eközben soha nemlátott módon zsákmányolta ki a parasztságot, és gondoskodott röghöz kötésükről is. A merkantilizmus helyett fiziokrata elveket vallott, vagyis az ipartámogatás helyett a mezőgazdaság fejlesztését tartotta elsődlegesnek, és összességében a feudalizmus hagyományos nemesi modelljének fenntartásán munkálkodott. Nem tekinthető tehát maradéktalanul a felvilágosult uralkodónak, és a neve előtt szereplő „nagy” jelző is inkább csak terjeszkedő külpolitikáját van hivatva mutatni.

Jobbágypolitika

A cárnő mindent elkövetett a nemesség megnyerése és megerősítése érdekében. Ennek során 1785 –ös adománylevelében a birodalom összes nemesét az orosz nemesség jogállásába helyezte. Az 1767-ben meghozott rendeletében pedig arról döntött, hogy a jobbágyok felett a földesúri joghatóság kizárólagos legyen, vagyis a parasztok semmilyen formában nem emelhettek panaszt sérelmeikért az állami szervek felé. A rendelkezés kiegészítéseként a nemeseknek azt is lehetővé tette, hogy elégedetlenkedő jobbágyaikat Szibériába száműzhessék. A jobbágyok kiszolgáltatottsága tehát teljes lett uralma alatt. Ezt a helyzetet némileg ellensúlyozta csupán, hogy az állami földeken élő jobbágyok (szlobodák) kiváltságait – mint az évi egyösszegű adózás, vagy az önkormányzatiság – megerősítette és írásba foglalta.

A reménytelenség, jogfosztottság és kizsákmányolás miatt a Volga-menti parasztok és a kiváltságaiktól megfosztott kozákok egy Jemeljan Ivanovics Pugacsov nevű doni kozák mellé álltak, aki III. Péternek adta ki magát (aki túlélte felesége gyilkossági kísérletét) és 1773 –ban fellázadtak a cárnő ellen. A felkelés majdnem két évig tartott – és közben Voltair Pugacsovot az orosz Cromwellnek nevezte el - ám 1775 –ben leverték, és Pugacsovot a cárnő lefejeztette.

II. Katalin elkötelezett volt bizonyos reformok felé, és ezért a közhangulat felmérése érdekében és egy majdani új törvénykönyv elkészítése miatt 1767 –ben össze is hívta a birodalom minden képviselőjét és törvény előkészítő javaslatokat kért tőlük. A nagy gyűlésezés ellenére azonban a cárnő végül mégis saját elképzeléseit valósította meg, és rendeletek formájában hozta meg legfontosabb újításait.

Gazdasági reformok

A tipikus felvilágosult abszolutista törekvésektől eltérően nem az ipar és a hadsereg fejlesztését, hanem a földesúri gazdaságok és a mezőgazdaság pártolását tűzte ki célul. Ennek érdekében hozta létre az állami föld bankot, mely évi 8% kamattal, kedvező feltételekkel adott kölcsönöket a birtokaikat fejleszteni akaró orosz nemeseknek. A földesurak számára munkaerőről is gondoskodott, amikor szekularizálta (állami tulajdonba vette) a kolostori birtokokat, és az ezen földterületeken élő jobbágyokat a nemesek rendelkezésére bocsátotta.

Az egyházzal szemben ugyan elrendelte a papság adóztatását, ám ugyanakkor szétválasztotta az államot és az egyházat is. Ugyancsak az orosz birtokosokat segítette azzal is, hogy a kincstári földek jelentős részét eladományozta számukra. Katalin az ipart csak annyiban támogatta, hogy 1767 –es rendeletében minden réteg számára lehetővé tette a szabad iparűzést. A rendelet bár haladó szellemű volt, mégsem hozta meg az orosz ipar fejlődését, mert a paraszti vagy polgári népelemek számára a lehetőség megadása mellé nem biztosított semmilyen állami támogatást vagy kedvezményt.

Katalin a gazdaság fejlődését várta várospolitikájától is, melyben az állami földterületeken lévő városoknak autonómiát adományozott. Ám a városok pusztán ezen rendelkezéstől még nem indultak fejlődésnek, mivel nem kaptak állami támogatásokat, ráadásul autonómiájuk ellenére a területileg illetékes kormányzók alá tartoztak.

Oktatáspolitika

II. Katalin több szentpétervári iskolát alapított, melyekben pártolta az úgynevezett „hasznos” tudományok tanítását, ám mindezt elsősorban nemes ifjaknak, másodsorban módos polgárgyermekeknek tartotta fenn. A parasztság és a szegény városi rétegek ebből a lehetőségből kiszorultak. A cárnő uralkodása alatt két leányiskola is létrejött, melyekben írást-olvasást és házimunkát oktattak. Később 1775 –ben aztán megszületett a népiskolai törvény is, mely előírta a kötelező alapfokú ingyenes állami oktatást, ám mindehhez nem voltak anyagi keretek, így a jogszabály iskolák, tankönyvek és tanárok hiányában nem valósult meg. Az oktatás tehát II. Katalin alatt sem javult sokat, amit az a statisztika is jelez, hogy Oroszországban 1796 –ban a 12 milliós lakosságból csupán 14 700 személy volt olyan, aki éppen iskolába járt, és a hatalmas birodalomban mindössze 277 iskola működött.

II. Katalin alatti terjeszkedések

A cárnő uralkodása alatt a terjeszkedés két legfőbb iránya Lengyelország és a törökök által birtokolt Fekete-tengeri partvidék volt. Az utóbbi terület megszerzéséért Oroszország 1768 és 1774 közt vívott háborút az Oszmán Birodalommal. A harcok az oroszok győzelmével végződtek, így az 1774 –es kücsük-kajnardzsi békében Oroszország megszerezte a Fekete-tenger északi partvidékét. (Vagyis a Kercs-félszigetet, valamint a Dnyeper és Déli-Bug folyók közti területet.) A tengeri kijárat mellett, a békeszerződés tartalmazta azt is, hogy a Krími Tatár Kánság már nem képezi a Török Birodalom részét, hanem független állam. (Oroszország elismertette a Török Birodalomhoz tartozó Moldova és Havasalföld feletti védnökségét is.)

A békekötés után kilenc évvel egy Grigorij Alekszandrovics Patyomkin nevű orosz katonatiszt, aki a cárnő közelébe kerülve, vonzó külsejével elnyerte az uralkodónő bizalmát, meghódította a Krími tatár kánságot is, amiért II. Katalin hercegi rangra emelte. Patyomkin ezt követően az általa megszerzett Krími terület kormányzója lett, és sokat tett a térség fellendítéséért. A legendák szerint a Krímbe látogató cárnő előtt úgy demonstrálta a hatására végbemenő fejlődést, hogy „álfalvakat” emeltetett. Később ugyan a törökök kísérletet tettek a Krím félsziget visszavételére, ám a cárnő Patyomkin tanácsára - aki közben miniszteri kinevezést is kapott - ekkor szövetségre lépett II. Józseffel és közösen viseltek hadat a törökökkel. (II. József a magyar délvidéken, az oroszok a Krímben támadták az oszmánokat) Az 1791-1792 –es orosz-török háborút lezáró Jasi békében Törökország véglegesen lemondott mind a Fekete-tengeri, mind a Krími területekről. (A tárgyalások alatt halt meg szívrohamban Patyomkin.)

Lengyelország felosztásai

A XVI. és XVII. században még Oroszország legfőbb riválisának és ellenfelének számító erős Lengyelország a XVIII. század közepére nagyon meggyengült. A meggyengülés fő oka abban rejlett, hogy miközben az országot a nemesség és az általuk alkotott szejm (nemzetgyűlés) kormányozta, a királynak nem volt semmilyen hatalma. Azonban a nemesség körében erős volt a széthúzás, így gyakorlatilag szinte semmilyen kérdésben nem tudtak dönteni. Lengyelországnak nem volt egységes hadserege, a közös védelemre nem áldoztak a nemesek, helyette a szejmmel önmaguknak osztottak földeket.

Első felosztás: Kihasználva a helyzetet, Lengyelország egy részét 1772 –ben a környező nagyhatalmak felosztották egymást közt. Ennek előzménye III. Ágost (1733-1763) idejére nyúlt vissza, akinek halála után II. Katalin jelöltje került a lengyel trónra Poniatowski Szaniszló (1764-1795) személyében. Az új király és a köré csoportosuló görög-keleti kisebbség (Radomi Konföderáció) egy új alkotmányt hozott létre, melyben kibővítették a görög-keleti lakosság jogait. Tiltakozásul a Habsburg barát katolikus lengyel nemesek (Bari Konföderáció) polgárháborúba kezdtek ellenük. A harcok közben az egyébként is nehéz helyzetben lévő parasztok is fellázadtak uraik ellen a galíciai és podoliai (Ukrajna) területeken.

A kaotikus helyzetben lévő Lengyelországról II. Katalin Nagy Frigyessel, és Mária Teréziával kezdett tárgyalni, és 1772 elején megegyeztek Lengyelország első felosztásáról. Az alku szerint Oroszországé lett a keleti országrész (Nyugat-Belorusszia) Ausztria megkapta Galíciát, Poroszország pedig bevonulhatott Északkelet-Lengyelországba, így végre össze tudta kötni a brandenburgi és porosz területeit.

A második felosztás 1793 –ban következett. Ekkorra a lengyel nemesség (slachta) felvilágosultabb része ráébredt arra, hogy alapjaiban kell megváltoztatni Lengyelország kormányzati rendszerét és alkotmányát, különben az országot bekebelezik szomszédai. A cél érdekében a felvilágosult többségű szejm hatályon kívül helyezte a mindenkori lengyel király hatalmát minimalizáló Pachta Conventát, és a minden hatalmat a szejm kezébe helyező 1505 –ös Radomi Konstitúciót. Az ország választott monarchia helyett örökletes királysággá nyilvánították, a Poniatowski dinasztia uralmával. A változások révén végre létrejöhetett egy állandó lengyel hadsereg (100 ezer fővel) és lett központi kincstár is a világi birtokok 10, az egyházi birtokok 20% -os megadóztatásának bevezetésével. A modernizáció azonban már későn történt. A lengyel főnemesség, mely nem értett egyet az új alkotmánnyal és megalakította a Targowicei Konföderációt, behívta II. Katalint, hogy védelmezze meg régi jogaikat. Az orosz sereg 1792 nyarán tört be Lengyelországba, és bár Dubienkánál vereséget szenvedtek a lengyel nemesi seregektől, mégis elérték, hogy a király visszavonja a változtatásokat, és Poroszországgal újra felosztották az országot. A második felosztásban Poroszország dél felé bővíthette területeit, és birtokba vehette Lodz környékét. Oroszország pedig magához csatolta a Minszk-Targowice vonalban elhelyezkedő hatalmas Belorussziát.

A harmadik felosztásra 1795 –ben került sor, mivel előző év tavaszán Krakkóból kiindulva egy jelentős orosz ellenes lengyel felkelés kezdődött Tadeusz Kosciuszko tábornok vezetésével. (A tábornok korábban harcolt az amerikai függetlenségi háborúban is, majd hazatérve vezette a lengyeleket a dubienkai csatában) A lengyelek Kosciuszkót választották a nemzetgyűlés elnökének és az ország első számú vezetőjének. A tábornok több csatát is megnyert az oroszok ellen, és sikerült a felkelést is kiterjesztenie az egész országra. Ám a túlerőben lévő oroszok és poroszok végül legyőzték. Ekkor történt Lengyelország végső felosztása 1795 –ben. Poroszországé lett a volt porosz hercegség déli határvidéke, Ausztriáé Nyugat-Galícia, az oroszoké pedig a volt Litvánia. Ezzel Lengyelország egy időre eltűnt a térképekről. A lengyel uralkodónak le kellett mondania, és Szetntpéterváron kellett visszavonultan élnie. (Később Napóleon 1807 –ben létrehozta a Varsói Nagyhercegséget, ám a francia császár legyőzése után a rövid életű állam újra megszűnt. A Bécsi Kongresszus 1815 –ben Lengyelország nagy részét Oroszországnak adta, és csak az első világháború után jöhetett létre újra egy független Lengyelország.)

Az Orosz Birodalom Nagy Katalin alatt tehát világbirodalommá fejlődött, és később a Napoleoni háborúk után, mint győztes fél tovább növelhette befolyását.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Niederhauser-Font-Krausz-Szvák: Oroszország története. Maecenas Kiadó, Budapest, 1997
• Font Márta-Niederhauser Emil-Krausz Tamás-Szvák Gyula: Oroszország története. Maecenas, Bp. 1997.
• Klaniczay Gábor: Európa ezer éve: A középkor II. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
• Gunst Péter: Európa története. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996
• Hahner Péter: A régi rend alkonya. Egyetemes történet. 1648-1815. Panem Kiadó, Budapest, 2006
• Dr. Kiss Géza: Egyetemes történelem 1640-1789. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2001 /Tanárképző Főiskolák, Egységes jegyzet/