A kereszténység kialakulásának története

A kereszténység kialakulásának története

/Harmat Árpád Péter/

 

A kereszténység történelmi kinyilatkoztatáson alapuló dogmatikus vallás. Alapítója, Názáreti Jézus Krisztus (Kr.e. 6 - Kr.u. 33) a római uralom alatt élő zsidóság megváltót váró légkörében lépett fel i.sz. 33 körül. A „Krisztus” szó a görög Chrisztosz főnévből származik, ami a héber Mosiah, azaz Messiás szó fordítása (óhéberről ógörögre). Jelentése: Fölkent. Ebből született a görög chrisztianosz, illetve a latin Christianus kifejezés, amelyek jelentése „Krisztus-követő”, „krisztusi”. Érdekesség, hogy Jézus anyanyelve az arámi volt, miközben a térségben a görögöt tekinthetjük az egyik legelterjedtebb nyelvnek. (Ennek nyilvánvaló történelmi oka a Nagy Sándor hódításaival kezdődő hellén kultúra szétterjedése Ázsia bizonyos területein. Erről bővebben később.) A görög széleskörű ismertségét bizonyítja, hogy a Biblia is ezen az ősi nyelven íródott, legalábbis az Újszövetségi része. Ugyanakkor Krisztus előtt 63 -tól a latinul beszélő rómaiak megjelenésével a latin nyelv vált általánossá, és később a középkorban, ez a nyelv lett végül az egyház hivatalos nyelve.

A kereszténység kialakulásának színtere

A kereszténység az ókori Júdeában alakult ki. Ez a terület a Közel-Keleten, a történelmi Izrael földjének déli, hegyes-dombos részét képezi. Krisztus előtt 1250 körül még Kánaánnak nevezték ezt a régiót, és ekkoriban telepedtek le itt az Egyiptomból érkező, Mózes vezette zsidó törzsek is. A térségben 1030-ban született meg az első zsidó állam (Saul, majd Dávid királyok uralkodása idején). Ám alig száz év után kettészakadt Izraelre és Júdeára. Később a két zsidó államot egymást követő hódító birodalmak foglalták el, így először az asszírok, majd az újbabiloniak, perzsák, és végül Krisztus előtt 332-ben megjelentek a Nagy Sándor vezette makedón-görög seregek is. Ezzel kezdetét vette a hellenizáció, azaz a görög kultúra - és nyelv - meggyökeresedése Júdeában. Nagy Sándor halála után a makedón uralkodó egyik nagy hadvezére Szeleukosz egy önálló birodalmat teremtett a térségben, aminek Júdea is része lett. Az új állam majd 250 éven keresztül birtokolta Júdeát, ám ezen idő alatt a zsidók fellázadtak Krisztus előtt 142-ben a görögök ellen (Makkabeusok felkelése). Közel 80 évre újra létrejöhetett egy zsidó állam, amit azonban Krisztus előtt 63-ban Pompejus római serege meghódított. Ekkor a Makkabeus család - eredeti nevükön Hasmoneusok - utolsó uralkodója Antigonos igazgatta Júdeát, de a hatalmas seregekkel érkező rómaiak előtt kénytelen volt meghódolni. Innentől a rómaiaknak "dolgozó" kegyencek - afféle helyi vazallus királyok - vették át a terület igazgatását. Az egyik első ilyen vazallus vezető Antipatrosz volt. (A tartomány egészét, és így a legfelső hatalmat egy császár által kinevezett római helytartója képviselte.) A tartomány a rómaiak megjelenésével a Palesztina nevet kapta. Antipatrosz fia I. (Nagy) Heródes Kr.e. 37-ben - vazallus királyként - került Júdea élére a rómaiak hozzájárulásával. Kivételes bátorsággal és képességekkel megáldott férfiként Heródes megértette, hogy hatalma Palesztinában kizárólag attól függ, hogy mennyire tud megfelelni a rómaiak elvárásainak anélkül, hogy a zsidóság vallási érzékenységét megsértené. Heródes, bár arab származású római polgár volt, lelkiismeretesen betartotta a zsidó törvényeket. Azért hatalma megtartása érdekében kiirtotta az uralmára veszélyt jelentő Makkabeus családot. Heródes végül Kr.u. 4 -ben halt meg, hatalmát fia, Heródes Antipász örökölte. Ő volt a térség uralkodója Jézus idején. Ám Augustus császár nem adta át neki teljes atyai örökségét, csak Júdea egy részén uralkodhatott, mégpedig éppen azon a részén, ahol Jézus lakott és felnevelkedett (Názáret városa Galileában). Amikor Jézust elfogták, a római helytartó (procurator) Pilátus, először Heródes Antipászthoz küldte a foglyot, mert Jézus lakhelye szerint az ő fennhatósága alá tartozott. Heródes viszont visszaküldte, nem volt hajlandó ítélkezni felette.

A kereszténység kialakulása

A keresztények számára Krisztus az Isten által a patriarcháknak (ősatyáknak) megígért és a próféták által megjövendölt Messiás, Isten egyszülött fia, aki az emberiség megváltásáért öltött testet, hogy bűneikért szenvedjen, meghaljon, s az Ég haragját kiengesztelve, lehetővé tegye üdvözülésüket. Jézus a galileai Názáret városában élte gyermekkorát, bár születési helyszíne Betlehem városa volt. Betlehembe egy népszámlálási rendelet miatt kellett ellátogatnia a Dávid nemzettségébe tartozó családnak, és ezen út során született meg a kis Jézus. Mivel szállásuk nem volt, így egy egyszerű jászólba fektették az újszülöttet. Itt kereste fel őket a három napkeleti bölcs, akiket szokás három királyokként is emlegetni: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. (Kilétüket ma is homály fedi, de a történészek azt valószínűsítik, hogy vagy perzsa, esetleg babiloni főpapok, vagy arab előkelőségek lehettek. Uralkodói mivoltuk kérdéses.) Jézus családja Názáret városában élte mindennapjait. Krisztus apja József ácsként dolgozott, anyját Máriának hívták. (A gyermek a Szent Lélektől született, Mária szűzként esett teherbe.) Jézus ifjú éveiben apja mellett dolgozott ácsként. Történelmi megjelenése Kr.u. 27-re tehető, amikortól megkezdte "küldetését" azaz tanai terjesztését. Jézus egész bibliai "munkássága" tehát alig 5-6 esztendőt ölel fel 27 és 33 között. Korábbi életszakaszáról alig-alig vannak ismereteink. Jézus történetét az evangéliumok (jelentése: örömhír) őrizték meg, mégpedig Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma.

A Biblia és más források szerint Jézus tanítványaival, az apostolokkal járta Júdea városait. A 12 apostol a következő volt: Simon (később Péter), András (Péter testvére), Jakab, János, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab (Alfeus fia), Tádé, Kánai Simon, Iskarióti Júdás. /Némely evangélium kiemelten említi még Mária Magdolnát is a tanítványok közt, akiről egyes elemzések nem zárják ki, hogy Jézus szerelme, sőt felesége volt. Az erről a teóriáról szóló irásunkat itt olvashatja el./ Jézus a tanítványaival hirdette a közelgő végítéletet, amikor Isten dönt arról, hogy elnyerjük e az örök életet, vagy kárhozatra jutunk. Tanításainak lényege a szeretet Isten és embertársaink iránt. Ostorozta a vagyonszerzést, a kapzsiságot, a gyűlöletet, az erőszakot, a bosszút, hiszen megbocsátás nélkül nincs szeretet. Életével, földi ténykedésével is példát mutatott, megtestesítette, tapasztalhatóvá tette azt az életet és azt a magatartást, melyet Isten követelt az emberektől. Tanait legteljesebben a Genezáreti tavat övező hegyek egyikén, Kafarnaum közelében, körülbelül ötezer ember előtt mondta el. Szónoklata "Hegyi beszéd" néven, Máté evangéliumában maradt fenn. Miközben Jézus csodákat tett (pl.: a víz borrá változtatása, egy vihar lecsendesítése, kenyér szaporítás, vízen járás) és sok embert meggyógyított (leprások, bénák, vakok) illetve feltámasztott (Lázár feltámasztása János evangéliumában), nevét megismerte az egész provincia. Amerre járt, tömegek kísérték.

Tanításai és népszerűsége a zsidó egyházfők számára veszélyt és konkurenciát jelentettek. Főként Kajafás ismerte fel: ha engedik Jézust továbbra is prédikálni, akkor befolyása és tanai kiszoríthatják a zsidó tanokat, és csökkenthetik a zsidó főpapok befolyását. Végül a zsidók egyházvezetői úgy döntöttek, hogy elfogják, majd a rómaiakkal halálra ítéltetik Jézust, mégpedig arra hivatkozva, hogy a zsidók királyának hívatva magát veszélyes a római uralomra is! Jézus az elfogása előtti estén, - melyet 12 tanítványával töltött egy ma még ismeretlen jeruzsálemi lakóház coneaculum helyiségben - az "utolsó vacsora" alkalmával megjósolta az eljövendő nap eseményeit! Így azt is például, hogy Péter meg fogja őt tagadni, mégpedig háromszor. A Biblia szerint Jézus az utolsó vacsorán mondta a kenyérre és borra, hogy az az ő teste és vére. A vacsorát követően Krisztus és tanítványai az Olajfák hegyén lévő Getsemáné kertbe mentek, ahol Jézus arra kérte híveit, hogy vele virrasszanak. A tanítványok azonban elaludtak. Karióti Júdás a Getsemáné kertben árulta el egy csókkal Jézus kilétét a Kajafás által odaküldött katonáknak, akik ezután elhurcolták. („Akit megcsókolok, mondta, ő az, fogjátok el”)

Végül másnap minden úgy történt, ahogyan Jézus megjósolta: a zsidó papok elfogatása után megverették, majd a rómaiak kezére adták. Pilátus a Római Birodalom helytartója pedig "kezeit mosva" halálra ítélte Jézust. Döntésében szerepet játszott, hogy Kajafás értésére adta, ha nem ítéli kereszthalálra Jézust, akkor a rómaiak ellen lázítja a zsidó lakosságot. Ám Pilátus még így is lehetőséget adott arra, hogy a júdeai nép megmentse Jézust a kínhaláltól, amikor a húsvéti amnesztia jogszokását felelevenítette. (A zsidóknak a húsvéti ünnep alkalmával joguk volt amnesztiát kérni a rómaiaktól egy fogoly számára) Pilátus feltette hát a kérdést az összegyűlt tömegnek: a két zsidó fogoly közül  Jézus, vagy Barabás kapjon amnesztitát, vagyis szabadságot? A tömeg azonban ekkor már a zsidó főpapok befolyása alatt állt és Barabás nevét kiabálta. Így végül Pilátus kénytelen volt kimondani a halálos ítéletet. Jézus megkorbácsolták, fejére töviskoronát tettek, majd nehéz fakeresztjének 40 kg -os vízszintes részét hátára téve a jeruzsálemi Golgota hegyre kísérték, ahol Kr. u. 30 április 3-án, délután három órakor megfeszíttették. (Eközben elsötétedett a nap, feltehetően épp napfogyatkozás volt.)  A hagyomány szerint ekkor egy Longinus nevű katonatiszt (egy százados), aki más katonákkal együtt ott állt Krisztus keresztjénél, Pilátus parancsára lándzsával döfte át az Úr oldalát. Később azt látva ahogyan Jézus meghalt eljutott a fölismerésre: "Ez az ember valóban Isten Fia volt!"

A keresztrefeszítés módszere a perzsáktól származott, de a karthágóiaktól vették át a rómaiak. Csak legnagyobb gonosztevőkkel szemben alkalmazták, római polgárt nem is lehetett keresztre feszíteni, viszont a provinciákban előszeretettel alkalmazták ezt a módszert az elrettentésre. Jézus keresztjét két köztörvényes bűnöző (lator) közé helyezték, ezzel is növelve megaláztatását.

Jézus kereszthalála után azonban harmadnapra feltámadt, negyven nap múlva pedig  felment a Mennybe, s pünkösdkor az apostolokhoz elküldte a Szentlelket, akik megerősödve hitben és bátorságban, előbb Jeruzsálemben, majd a távoli országokban is hirdetni kezdték Jézus tanításait. (Jézus keresztre feszítésének pontos dátuma sokáig ismeretlen volt a történészek előtt, ám 2012-ben Jefferson Williams amerikai, Markus Schwab és Achim Brauer német geológusok kiderítették: 33. április 3-ára tehetjük.) Az apostolok halálával a keresztény kinyilatkoztatás lezárult. A kereszténység első gyülekezetei az i.sz. I. század közepe táján keletkeztek Palesztinában, amelyek hamarosan egyházzá szerveződtek. A kereszténység ezt követően elterjedt az egész Római Birodalom területén. Ebben a folyamatban kulcsszerepe volt Szent Péternek Rómában és Szent Pál térítő tevékenységének a keleti provinciákban. Pál apostol kezdetben farízeusként élte életét (a  zsidó tanok merev képviselőjeként), ám később, Krisztus halála utáni évben megtért (pálfordulás) és felismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti hirdetése lesz az ő életének legfőbb feladata.

A kereszténység világvallásként egyszerre világértelmezés (hit), magatartásmodell (erkölcs), istentiszteleti mód (liturgia) valamint szervezeti és közösségi forma (egyház). A kereszt, mint vallásos jelkép, Jézus Krisztus kereszthalálára emlékeztet. Krisztus szenvedésének, a bűn és halál feletti győzelmének szimbóluma. Mivel Jézus kereszthalállal váltotta meg az emberiséget, a kereszt jelenti Jézus halálának hitben való elfogadását is, amelynek szentségi megalapozása a keresztség. Ennek az életben való megnyilvánulása pedig, a megfeszített Jézus tanításainak követése.

A Biblia

A Biblia azoknak a könyveknek (66 db könyvnek) a gyűjteménye, amelyeket a zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szentnek fogad el. A kereszténység két részre osztja a Bibliát: a zsidó Bibliát magában foglaló, héber nyelvű, és 39 könyvből álló Ószövetségre (Ótestamentum) és az apostoli írásokat tartalmazó, görög nyelven íródott, 27 könyvből álló Újszövetségre (Újtestamentum). Az ószövetséget Krisztus előtt 1513-ban kezdték megírni - héber nyelven - és Krisztus előtt 443 körül fejezték meg. Ezzel szemben az Újszövetség írása Krisztus után 41-ben kezdődött és Krisztus után 98-ban fejeződött be. Tanait görög nyelven jegyezték le. Elsősorban Jézus földi működéséről és az apostoli egyház életéről, a tanítványok működéséről ad számot és a keresztény tanítás alapjául és kiindulópontjául szolgál. Kik írták a Bibliát? Az Újszövetséget heten írták (Kr.u. 41-98 közt): Máté, Lukács, János, Pál, Jakab, Péter, Júdás, az Ószövetséget pedig 33-an.

A kereszténység Krisztus halála után alig 300 év alatt lett elismert világvallássá. De ezen három évszázadban bizony sokszor volt a hatalom ellensége. A rómaiak többistenhite (politeizmusa) és az erre épülő erkölcsi illetve életmódbeli felfogása ugyanis ellentétes - sokáig összeegyeztethetetlen - volt az új vallással. Az állandó harc, az ellenség megbocsátás nélküli elpusztítása, a kegyetlenkedés, a testi erő tisztelete, a gyengék megvetése illetve az élvhajhász életmód - a testi örömök, ételek, fürdőzések, féktelen szex orgiák - egész Rómára kiterjedő általánossága gyökeresen más értékrendet közvetítettek, mint Jézus tanításai. A római kultúrát magukénak valló patríciusok csak hosszú évszázadok után lettek nyitottak (fokról fokra) az új, keresztényi tanok befogadására.

A Biblia története szempontjából kulcsfontosságú volt, a nicaeai zsinat! Krisztus után 325 -ben Nagy Constantinusz császár a nicaeai zsinaton, az akkori keresztény egyház 300 összehívott vallásvezetője (püspöke) segítségével „fogadta el” a „hivatalos” evangéliumokat, melyek később a ma ismert Biblia anyagát jelentették. A zsinaton egyeztek meg az egyház dogmáiban, kitűzték az egyház fő irányvonalát, kimondták az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságát, Jézus isteni lényegét. Az alternatív nézeteket vallókat (pl. Arius püspök) elítélték, a szentként tisztelt evangéliumoktól eltérő mondanivalójú írásokat pedig betiltották. Innentől az el nem ismert evangéliumokat gnosztikus iratoknak nevezték. A gnosztikus szó töve, a gnózis görögül tudást jelent. A Gnózis az igazi tudás tana. A zsinat rendelkezéseivel egyet nem értők, a dogmák kihirdetése után elrejtették ezeket a dokumentumokat, mert azok eretnekséget hordoztak a püspökök szerint. A mai modern történettudomány összesen négy gnosztikus írásgyűjteményt tart nyilván, melyek mindegyike az ókori Egyiptomból származik, a Krisztus utáni 2. és 4. század közti időkből: Codex Askewianus, Codex Brucianus, Codex Berolinensis, és a Nag Hammadi-i apokrif iratok.

A kereszténység alaptanítása

A kereszténység lényege az Isten- és emberszeretet. Két legfőbb parancsolata: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből" és "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". A keresztény istenfogalom szerint Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek. Ő az egyetlen, öröktől fogva és mindörökké változatlanul, kizárólag önmagától létező, abszolút tökéletes lény, akitől minden függ. Személyes szellemi lény, aki mindenütt jelenvaló, mindentudó és mindenható. Végtelen tökéletességéből fakadó szeretetéből teremtette a világot, amit jóságával, bölcsességével és hatalmával irányít.

Az embert Isten "saját képmására" teremtette. Ádám - az emberiség ősapja - azonban megszegte Isten parancsát így el kellett hagynia eredeti lakhelyét, a Paradicsomot. A keresztények hite szerint ezért minden ember eredendően bűnös, és mindenkire ítélet vár. Az egyedüli kiutat Isten kegyelmének elfogadása jelenti, az ember ugyanis nem képes pusztán önerejéből üdvözülni. Isten azzal, hogy Krisztusként emberré lett, helyreállította a bűnbeeséssel megzavart üdvrendet: megváltotta az emberiséget a bűntől és annak büntetésétől, az örök kárhozattól. A Krisztusba vetett hit tehát az egyedüli lehetőség arra, hogy valaki elnyerje az üdvösséget.

A keresztény tanítás szerint a lélek a halál után elkövetett tetteinek megfelelően elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését. Az igazak örök életre mennek, a bűnösök pedig a pokolba kerülnek. Egyes keresztény felekezetek szerint azok, akiknek halálukkor bocsánatos bűnük volt, a "tisztítótűzbe" (purgatórium) kerülnek, hogy ott szenvedéseik révén megtisztuljanak. Az idők végezetén Isten feltámasztja majd a halottakat, a lélek ismét egyesül korábbi testével és eljön az utolsó ítélet napja. A világ vége szoros összefüggésben áll Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelével, a paruziával. A régi világ megszűnik, és egy új világ kezdődik, melyben Isten uralkodása alatt igazság, szeretet és béke lesz a Földön.

A Római Birodalom tehát Krisztus megfeszítését követő 300 évben ellenállt Jézus tanait közvetítő eszméknek. Ezen időszaka alatt a keresztényüldözéseknek két nagy korszaka zajlott. Az első a birodalom fénykorának végéig tartott.

Krisztus halálától Róma fénykorának végéig tartó időszak keresztényüldözései

Ebben az idő intervallumban, vagyis a hanyatlás kezdetéig tartó 200 évben (Krisztus után 33 és 192 között, vagyis Comodus uralkodásáig) a keresztények üldözései kisebb méretekben – nem szervezetten - zajlottak, és a nép egyetértésével is találkoztak. A korszak legkiemelkedőbb keresztényüldözője Néró császár, az első olyan uralkodó volt, akinek Krisztus megfeszítése után 20 évvel (azaz 54-ben) már komolyan kellett foglalkoznia azzal, hogy hogyan is viszonyuljon ehhez a gyorsan terjedő új valláshoz. Mikor egy őrült pillanatában Néró felgyújtotta Rómát, a bűntettet a keresztényekre kente. Erre a hazugságra hivatkozva sok száz - egyesek szerint tobb ezer - keresztényt gyilkoltak meg Róma szerte, mégpedig nagy kegyetlenséggel.

Az első római keresztények azonban nagy elszántsággal és hittel gyakorolták vallásukat, többnyire teljes illegalitásban, erdők mélyén és katakombákban megtartva szertartásaikat. Első vallási vezetőjük Szent Péter (eredeti nevén Simon vagy Simeon) Jézus első tanítványaként, magától Krisztustól „kapta” az egyház vezetésének tisztét, mint Róma első püspöke. Később az általa tovább adott legitimáció ruházta fel Róma püspökeit a keresztény egyház legmagasabb vezetőjének rangjával, azaz teremtette meg a pápai hatalom alapjait. Ám Szent Péter idején, Néró uralkodása alatt a keresztények még mindenhol bujkálásra kényszerültek. A politeista rómaiak fegyveresen kutatták fel titkos szertartásaik helyszíneit, így Jézus követői sokáig titkos, egyezményes jelekkel kommunikáltak egymással. Ilyen jel volt például a hal motívum is, mely az őskeresztény időkben gyakran bukkant ajtófélfákon és sírokon. Jelentését a rómaiak nem ismerték, csak azok tudták mit jelöl, akik maguk is gyakorolták a keresztény rítusokat. A Krisztus utáni első században a görög „hal” szó (IXΘYΣ = IKTÜSZ) kezdőbetűiből a következő rövid hitvallás keletkezett: Jészúsz Khrisztosz Theú iosz Szótér, vagyis „Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó”. A keresztény tanítás lényege egyetlen rövid mondatba sürítve. A hal így sokáig volt Jézus és a kereszténység szimbóluma. A kereszténységben Jézust a mai napig szimbolizálják a XP (khí-ró) betűkkel. Az 1895-ben megírt, majd 1905-ben irodalmi Nobel díjjal is jutalmazott (sokak szerint életműként kitüntetett) Henryk Sienkievicz mű, a Quo Vadis egyik híressé vált jelentében – mely Néro idejébe repíti vissza az olvasót –  a kereszténységet felvett szépséges Lygia egy hal jelét lerajzolva próbálja kideríteni későbbi szerelméről (Marcus Viniciusról), hogy keresztény e? A jelenet teljesen történethű, hiszen ma már tudjuk, hogy az első keresztények a vallásuk betiltása idején hal formával jelezték egymásnak, hogy házuk keresztény ház, illetve hogy hol tartanak keresztény szertartásokat.

Néró után 20 évvel Domitiánus építtette fel - Krisztus után 90-re - a Colosseumot, mely innentől fogva néhány császár idején a hitükhöz ragaszkodó keresztények elpusztításának helyszíne lett. Domitiánus egyébként ki is űzte Rómából a keresztényeket. Újabb 65 évvel később Marcus Aurélius (161-180) volt Néró és Domitiánus után a harmadik keresztényüldöző császár. Például fennmaradt források alapján tudjuk, hogy 177-ben Lyonban (Lugdunum) egyszerre 20 keresztényt vetettek az ottani amfiteátrum oroszlánjai elé. Összességében viszont elmondható, hogy Róma hanyatlásának kezdetéig, csupán néhány ezer keresztény pusztult el az üldöztetések során. Igazán jelentős, pogromszerű szervezett üldözések nem zajlottak.

Praetoriánusok

Testőrgárda volt. A mindenkori császár itáliai – elsősorban Római – hatalmát biztosították. /A birodalom provinciáiban, és határai mentén, illetve a hódításokban a 25 egyenként 6000 fős légió játszotta a főszerepet, összesen 150 000 katona! De ezek távol voltak Rómától, így a birodalom központjában inkább a praetoriánusok tudták fenntartani a császár hatalmát./ A praetoriánusok száma 9000 volt, vagyis 9 cohors. Vezetőjük a császár bizalmi embere. Néró idején Tigellinus. Vezetőik több alkalommal jelentősen bele tudtak szólni a hatalomba, sőt császárokat öltek vagy buktattak meg pl.: Caligula vagy Commodus, illetve néha vezetőjük került a császári székbe.

Hanyatlás kezdetétől 313 ig tartó 120 év:

Ezen korszakban a keresztényüldözések egyre szervezettebbek lettek, méreteikben pedig nagyobbak. Viszont a nép már egyre kevésbé azonosult velük. Az első nagy szervezett keresztényüldöző császárok Decius (249-251) és Valeriánus (253-260) voltak, majd a legnagyobb „hóhér” Diocletianus (284-305) következett. Rendeleteiben (303-304) leromboltatta a templomaikat, bebörtönöztette papjaikat, és kötelezővé tette, hogy minden keresztény a hatóságok előtt áldozzon a Római isteneknek (vagyis tagadja meg hitét) különben kényszermunkára került, vagy meghalt. Végül pogromja kudarcot vallott, mert ekkorra a lakosságnak már túl nagy százaléka volt keresztény. Végül Constantinus császár (313-337) teljesen visszavont minden keresztényellenes rendeletet.

A kereszténység elismertsége

A kereszténység történetében közismerten fontos állomás volt a Milánói edictum kiadása Krisztus után 313-ban. A híres törvény Constantinus (313-337) császárnak (és Licinus társcsászárnak) köszönhetően szabad vallásgyakorlatot adott a Római Birodalom lakosságának! Ezzel a kereszténység kiemelkedhetett az illegalitásból, és törvényes vallássá változott. (Egyúttal visszaadta a keresztényeknek elkobzott javaikat.) Nem tudni, hogy Constantinust mi motiválhatta az eddictum kiadására, de a történészek egy része azt valószínűsíti, hogy a császár környezetében lévő keresztény papok vették erre rá a császárt, és a germán törzsek elleni harcokban sikereket ígértek neki, ha a Constantinus tiszteletet mutat a keresztény Istennek.

Ugyancsak fontos állomás volt a 325-ös Niceai zsinat, melyen a legfontosabb dogmák meghatározásával egységes vallássá tették a kereszténységet. Később mérföldkő lett a 380 -as esztendő is, amikor Theodosius császár már államvallás rangjára emelte a birodalom – akkorra kétségkívül – legnagyobb vallását. Ezen időszakban, nagyjából 300 és 600 közt alakult ki a keresztény egyházszervezet, és jött létre az egyház máig megmaradt kettős szerkezete (világi papok és szerzetesek) melynek ágait Róma püspöke, azaz a pápa kapcsolta össze.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998
  • Paul Johnson: A kereszténység története. Európa Könyvkiadó, Bp. 2012
  • Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Bp., 1976.
  • Ellen G. White: Jézus élete. Advent Kiadó, Budapest, 2000
  • Carsten Peter Thiede: Péter apostol nyomában. A titkos Péter akták. Trivium Kiadó, Bp., 2005.