A pápaság története

A pápaság története

/Harmat Árpád Péter/

 

A katolikus egyházszervezet fejét, Jézus Krisztus földi helytartóját (vicarius Christi), Róma városának püspökét és Vatikán Állam uralkodóját pápának nevezik. Az egyházi jog szerint ő gyakorolja az úgynevezett kegyosztói, kormányzói és tanítói főhatalmat a katolikus egyházban. Az elsőhöz (kegyosztói hatalom) a súlyosabb bűnök alóli feloldozás, illetve a kiátkozás tartozik, a másodikat (kormányzói hatalom) a püspökök, érsekek kinevezése és beszámoltatása, egyetemes zsinatok összehívása, határozatainak szentesítése, bizonyos egyházi törvények meghozatala jelenti; a harmadikat (tanítói hatalom) az egyes hittételeknek megváltoztatásából, az egyházzal és vallási dogmákkal szemben álló tanok elítéléséből áll. A pápa hatalmát a hét pápai jelvény jelképezi: a tiara (pápai hármas korona), a pápai pásztorbot, a pallium (köpeny), a pápai kulcsok, a halászgyűrű (Szent Péter képével), a pápai trón (Sedia gestatoria), és a pápai kereszt.

A katolikus tanítás szerint a mindenkori pápa, azaz atya, más néven Szentatya, a pontifex maximus, Péter apostol utóda a római püspöki székben és az azzal összefüggő primátusban. Péter apostol pedig magától Jézus Krisztustól kapta legitimitását, amikor a Megváltó éppen őrá hagyományozta a keresztény egyház megteremtésének, működtetésének és vezetésének feladatát. (Máté evangéliumának 16. fejezete szerint: „Te Péter vagy és én erre a sziklára fogom építeni egyházamat … Neked adom a mennyek országának a kulcsait; amit a földön megkötsz, az meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”)! A katolikus hagyomány szerint Jézus megfeszítése és feltámadása után Péter elzarándokolt Rómába, és ott megteremtette az első jelentős keresztény közösséget, majd Krisztus után 67-ben Róma első püspökeként vértanúhalált szenvedett. Az őt követő római püspökök lettek később a pápák. Ezzel a magyarázattal szemben a történészek egy része inkább úgy tartja, a pápaság intézménye csak a 4. századtól kezdett kiformálódni. A kereszténység első három századában azért nem lehet még pápaságról beszélni, mert ekkor még ez a sajátos hatalmi képződmény nem létezett. Róma püspökei a 4. századtól kezdték használni azokat a címeket, amelyek a pápaság meghatározó és elengedhetetlen tartozékai és ismérvei mindmáig. Ezek közé tartozik maga a pápa, azaz atya, Szentatya kifejezés, a pontifex maximus cím, továbbá a Péter apostol utóda, Jézus Krisztus helytartója, az egyház feje titulusok.

A pápaválasztás

Az első évszázadokban még közvetlenül Róma városának népe választotta meg az egyház fejét, majd később ezt a feladatot a helyi papok vették át. Idővel a döntést az európai püspökök és érsekek hozták meg, maguk közül kiválasztva azt aki a pápai címet viselhette. A napjainkra jellemző pápaválasztási rendszer csak 1241 –re alakult ki. Ebben a szisztémában a katolikus egyház legmagasabb rangú főpapjai, a bíborosok választják meg a pápát, mégpedig a 80 év alatti bíborosok alkotta konklávé kétharmados szavazása során. A pápaválasztók számát VI. Pál (1963-1978) éppen 120 főben állapította meg. A XVI. Benedek február 28-i lemondása után, márciusra összehívni tervezett konklávéban jelenleg 118 bíboros rendelkezik szavazati joggal (közülük négy tölti majd be március végéig a 80. életévét). Több mint felüket már XVI. Benedek iktatta be tisztségébe, s a legtöbb (28) tagot továbbra is Olaszország adja. II. János Pál pápa 1996. február 23-i apostoli konstitúciója kényelmesebbé tette a pápaválasztó konklávé körülményeit, de szigorított a szabályokon. A pápaválasztást a vatikáni Sixtus-kápolnában tartják, a procedúra idejére a bíborosokat elzárják a világtól, innen a konklávé (kulcsra zártan) elnevezés. E gyakorlat 1271-re nyúlik vissza, amikor a bíborosok a közép-itáliai Viterbóban nem tudtak megegyezni IV. Kelemen pápa utódáról, mire keresztény hittestvéreik bezárták őket, és száraz kenyéren és vízen tartották őket, amíg egyezségre nem jutottak. Az így megválasztott pápa, X. Gergely már előírta a pápaválasztó testület elzárásának gyakorlatát, igaz, azt nem írta elő, hogy a bíborosok érjék be száraz kenyérrel és vízzel.

Ma már a pápaválasztó bíborosok a Vatikánban, a Szent Márta-házban kapnak kényelmes szállást éjszakára. A pápát csak a szavazatok kétharmadával plusz egy szavazattal lehet megválasztani. A testület naponta négyszer szavaz - kétszer reggel és kétszer este -, a voksolás eredményességét fehér, eredménytelenségét fekete füst kibocsátásával jelzik a Sixtus-kápolna kéményén. Három nap után egynapos gondolkodási szünetet kapnak a bíborosok, ilyen megszakításra további eredménytelen szavazások után is sor kerül. Hosszú eredménytelenség után a szavazólapra csak a két legtöbb voksot kapott bíboros neve kerül, ők ilyenkor nem szavazhatnak. Ha zsákutcába kerül a szavazási procedúra, kétharmados többség helyett egyszerű többségi szavazás is lehetséges. A megválasztott személynek felteszik a kérdést, elfogadja-e a hivatalt, s ha az Accepto (elfogadom) választ adja, és már püspök, azonnal hivatalba lép, majd azt kérdezik tőle, milyen néven óhajt uralkodni. Mindezek után a Szent Péter-bazilika erkélyéről kihirdetik a döntést ("habemus papam" - van pápánk), az új egyházfő pedig áldást oszt Urbi et Orbi - Rómának és a világnak. A 20. század eleje óta kilenc pápát választottak a Vatikánban, a pápaválasztó konklávék időtartama 2-5 nap között mozgott. II. János Pált 1978-ban három nap alatt, XVI. Benedeket 2005-ben két nap alatt választotta meg a bíborosi testület.

A címet a megválasztott főpap élethosszig, vagy lemondásáig viseli. A megválasztott pápának legfőbb, teljes (törvényhozói, kormányzati és bírói), közvetlen és egyetemes hatalma van az egész katolikus egyház felett. A pápa a püspökök testületének is a feje, így az egyetemes zsinatok összehívója és elnöke. Eddig, XVI. Benedek pápáig összesen 306 pápa uralkodott, de ezek közül 42 egyházfő legitimitása megkérdőjelezhető, mert vagy ellenpápaként, vagy egyéb okokból nem törvényesen kezdték meg pontifikátusukat.

A pápaság kialakulása

A keresztény egyházak tanítása szerint a kereszténység és az egyház Palesztinában keletkezett Augustus (Kr. e. 31-Kr. u. 14) és Tiberius (14-37) idején. Az egyház krisztusi alapítását a katolikus teológia az evangéliumokra hivatkozva magyarázza. (Máté 16:18) Krisztus valamennyi apostolának (és utódaiknak, a püspököknek) megadta az apostoli küldetést és az egyházkormányzati jogosultságot. Péter apostol a többiekkel egyenrangú volt, mégis, a Péternek adott különleges hatalom az egyházon belül alkotmányjogi természetű, és így örökletes. A korai keresztény gyülekezetek az 1. század második felétől kapcsolatba kerültek a Palesztinán kívüli népekkel, és a kereszténység hamarosan szakított zsidó (judaikus) gyökereivel, főként, mert egyre nagyobb számú nem zsidó (pogány) népesség csatlakozott hozzá. A 2. század folyamán - a hellenizmussal való találkozása révén - a kereszténység a Római Birodalom egészében megjelent, mindenki számára követhető módon, azaz univerzálissá lett. A kereszténység továbbterjesztésének központjai a hellenisztikus gyülekezetek voltak. (A birodalomban először a Biblia is görög nyelven terjedt.) Az egyetemességre való törekvés nemcsak földrajzilag érvényesült, hanem szociálisan is: a kereszténység tömegméretű mozgalommá válása együtt járt azzal, hogy vagyonosak is csatlakoztak hozzá, így a kereszténységnek egyidejűleg ellentétes igényeket kellett kielégítenie. Megszületett az intézményes egyház, és fokozatosan létrejött a monarchikus egyházi szervezet. A 2. század második felére kialakult a püspökség intézménye és vele együtt az egyház. A 3. században a püspökök hatalma és tekintélye megszilárdult, irányító, liturgikus, valamint tanító funkciójuk mellé a tanítás hivatalos őrzőjének és autentikus magyarázójának a feladatköre is csatlakozott. A római egyházközösség a kezdetektől kiemelt szerepet játszott az egyházon belül, mert alapítójának Péter apostolt tekintették, aki az apostolok között különleges helyet foglalt el. Ebből kiindulva a római püspököt is megillette az ún. primátus, a püspökök közötti elsőbbség. A római püspökökről az első három évszázadból csak neveiket ismerjük. A pápaság első három évszázadát - az apostoli korszakot és a katakombák egyházának korát - a vértanúság idejének tartják. A római püspök tanítói tekintélye azonban már a 2. és a 3. században nagy súlyt kapott, ő döntött különböző hitbéli nézetekről, hogy azok hamisak, veszélyesek, vagy az igazságot tartalmazzák. A nagy teológiai munka ugyan Keleten folyt, és az ókeresztény ökumenikus zsinatok is ott zajlottak, de jogi és fegyelmi kérdésekben már nagyon korai időktől a római püspök számított a legfelsőbb fórumnak.

A keresztényeknek I. (Nagy) Konstantin császár (312- 337) biztosította a vallásszabadságot. A Milánói Edictum (313) a kereszténységet nemcsak vallásként, hanem testületként is elismerte. A püspökök ítélkezési jogot kaptak világi ügyekben is; 319-ben eltörölték a császárkultuszt; a vasárnap 321-től munkaszüneti nap, majd 325-ben általános ünnep lett. A Napisten addigi születésnapjaként ünnepelt december 25-ét elfogadták Jézus születésnapjának. I. Konstantin és fiai, valamint I. Theodosius alatt (380: a kereszténység lett az egyetlen engedélyezett vallás) a kereszténység vált a Római Birodalom uralkodó politikai-vallási ideológiájává. A császári hatalom 392-ben megtiltotta a pogány kultuszok minden formáját, 394-ben betiltották az olümpiai játékokat, és bezárták Vesta római szentélyét. Konstantin állami épületeket (bazilikákat) adott át a keresztényeknek templom céljára. A lateráni palotát pedig a római püspöknek, a pápának ajándékozta, akinek ez lett a székhelye. A vatikáni dombot Szent Péter sírja körül elegyengette, és a sír fölé Szent Péter tiszteletére bazilikát építtetett, amely az 1500-as évekig állt.

Amikor Konstantin császár 330-ban Konstantinápolyba helyezte át székhelyét, az addigi főváros, Róma politikailag háttérbe szorult, ezzel szemben a római püspök helyzete megerősödött. A császár ugyanis az egyház ügyeibe is beavatkozott: püspököket nevezett ki és távolított el, sőt a hit dolgába is bele kívánt szólni. A konstantinápolyi püspök így szinte teljesen alá volt vetve a császárnak, míg a római püspök nem érezte a császári hatalom súlyát. I. (Nagy Szent) Leó pápa (440-461) elődeinél is jobban próbálta érvényesíteni a pápa egyetemes püspöki hatalmát: ahogy Péter első volt az apostolok között, úgy a pápa is első a püspökök között. Kimondta, hogy a római primátus a Kelet egyházára is érvényes. (A khalkedoni zsinat (451) azonban ezt visszautasította, és Bizánc pátriárkájának ugyanazokat a jogokat adta, mint amelyek Róma püspökét illették meg.) III. Valentinianus császár (425-455) 455-ben rendeletet adott ki, melyben megerősítette, hogy Péter apostol utódaira nemcsak a legfelsőbb bíró tisztét, hanem az egyház legfőbb irányítását és a legfőbb tanítói hivatalt is ráruházta. Miközben Keleten a pátriárka mindinkább a császár befolyása alá került (cezaropapizmus), a római püspök - épp a nyugati császárság gyengesége miatt - egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Amikor 476-ban a Nyugatrómai Birodalom elbukott, ez már nem érintette a pápaságot. A keresztény egyház Nyugat-Európa vezető politikai és szellemi ereje lett a népvándorlás korában. Az átmenet századaiban a kereszténység, az egyházszervezet a kultúra, a műveltség és a működőképes igazgatási rendszer megóvásának letéteményese volt. [1]

Róma város püspökének egyházon belüli vezető szerepe a többi négy pátriárkával – a konstantinápolyi, jeruzsálemi, alexandriai és antiochiai vallásvezetővel - szemben a 8. századra lett szembeötlő, mivel az ötből négy patriarkhátus arab megszállás alá került. Maradt a római és a konstantinápolyi hatalmi központ, melyek közt ekkor már rivalizálás is érezhető lett. (A tényleges egyházszakadásra, vagyis a katolikus és görög-keleti kereszténység kettéválására végül 1054-ben került sor.) Közben kialakult az egyházi tanítások és dogmák „hivatalos” rendszere is, hiszen a 325-ös niceai zsinaton (első egyetemes zsinat) megalkotott Nikaia–konstantinápolyi hitvallás kimondta Jézus Krisztus egylényegűségét az Atyával. (Az ezzel ellentétesen gondolkodó Arius püspököt és követőit, az Arianusokat eretneknek nyilvánították.) A Biblia kanonizációja – isteni ihletettségűnek való elfogadása – is ekkoriban, a 397-es III. Kárthágói Zsinaton zárult le. Itt döntöttek arról, hogy a Jézus halála után született számtalan irat, feljegyzés és evangélium közül melyeket fog a továbbiakban szentnek és isteni eredetűnek elfogadni az egyház. A Biblia könyveihez hasonló, de az egyház által hamisítványnak (pszeudoepigráf) vagy nem Isten által sugalltnak ítélt, és ezért a kánonból kihagyott könyveket apokrifoknak nevezték. A 6. századra megjelent és kialakult az egyházszervezet szerzetesi ága is, először a Bencés Szerzetesrend, majd sorra újabb szerzetesrendek létrejöttével (529).

A Pápai Állam kialakulása

A Nyugat-Római Birodalom 476-os bukását követően egész Itália és vele Róma is a gótok uralma alá került, majd következett a bizánci uralom. A bizánciakat azonban a rómaiak 722-ben elűzték, és a város körül létrehozták a Római Hercegséget (Ducatus Romanus) melynek élén a pápa állt. A kis állam a longobárd hódítókkal szemben egészen 750-ig meg tudta őrizni függetlenségét, ám ekkor Aistulf longobárd király ostrom alá vette Rómát. A szorult helyzetben III. István pápa (pontifikátusa: 752-757 köztre tehető) miután Bizánchoz hiába fordult segítségért, átkelt az Alpokon, és Kis Pipin frank király támogatását kérte. Pipin legyőzte Aistulfot, és az elhódított területekből 756-ban visszaadta a római dukátust, és a ravennai exarchátussal és a Pentapolisszal (Ancona, Fano, Pesaro, Rimini, Sinigaglia városokat) együtt ünnepélyesen Szent Péter apostolnak adományozta, és ezzel megalapította az Egyházi Államot. A pápa fölszabadult a kelet-római császár fönnhatósága alól, szuverén uralkodó lett, minek jeleként a pápai oklevelekből elmaradt a császár uralkodási éveihez igazodó keltezés. I. Adorján pápa pedig már saját pénzt is kezdett veretni.

Nagy Károly megsemmisítve a longobárd birodalmat 774-ben, 781-ben, és 787-ben megerősítette és Toszkána egy részével növelte atyja adományait. III. Leó pápa hűséget esküdött Károlynak, majd 800. december 25-én császárrá koronázta. Károly mint római császár a római népet hűségesküre kötelezte, és a legfelső bírói hatalmat magának tartotta fenn. Az Egyházi Állam függésbe került a császártól: a 824-ben kiadott Constitutio Romana szerint a pápai tisztviselők (duces) alá voltak rendelve a császári megbízottaknak (missi), és a pápának népével együtt hűségesküt kellett tennie a császárnak. A császári fennhatóság nem bizonyult maradandónak: I. (Szent) Miklós pápa már teljesen szuverén uralkodó volt, és 875-ben Kopasz Károly király le is mondott az Egyházi Állam fölötti joghatóságról. A Frank Birodalom fölbomlását (843-880) a sötét század követte: Róma környékét a pápák rokonai foglalták el, a ravennai exarchátus és a Pentapolisz apró birtokokra szakadva a ravennai érsek hűbérese lett. Ennek Nagy Ottó német uralkodó vetett véget azzal, hogy 962-ben létrehozta a Német Római Császárságot – a Keleti frank Királyság és Itália egyesítésével - és koronázása után megerősítette Pipin és Nagy Károly adományait. A Pápai Állam kiterjedése és határvonala a későbbi évszázadokban, egészen a 18. századig változott. Jellemző mérete tengertől tengerig elérte a 42 000 km2 -t, melyen a 18. században 3 millió ember élt.

A pápai hatalom megerősödése

A keresztény egyház a 6. és 10. század közt egy jelentős visszaesést élt meg, melynek során a pápai tekintély lecsökkent, a papok körében elterjedtek a világi szokások, és virágzott a szimónia. Ez utóbbi lényege az egyházi és lelki javaknak anyagi előnyök árán megszerzése vagy áruba bocsátása volt. (A kifejezés Simon mágus nevére vezethető vissza, aki pénzért akarta megvásárolni az apostolok csodatevő képességét.) A papok egy része változást követelt, így Clunyben – egy apró lotaringiai kolostorban – egy reform mozgalom bontakozott ki melyhez rengeteg, erkölcsileg megújulni kívánó bencés apátság csatlakozott. Ezzel létrejött az úgynevezett Cluny kongregáció, amelynek legfontosabb célkitűzése az eredeti bencés regulákhoz való visszatérés volt. A reformerek szerint az első halaszthatatlan lépés az egyházi és a világi uralom szétválasztása volt, hogy ezentúl ne legyen az uralkodóknak döntő befolyása a különböző szintű egyházi méltóságok, pozíciók betöltésében. Továbbá valósuljon meg az egyház szabadsága, mely csak úgy mehet végbe, hogy megszűntetik a szimóniát, az egyházi tisztségek áruba bocsátását. Az 1046. október 24-én a páviai zsinaton meg is történt a szimónia betiltása, és ezzel kezdetét vette az egyház megreformálásának folyamata.

Egyházszakadás (1054)

A nagy egyházszakadásra 1054 július 16-án került sor, amikor a római küldöttség, Humbertus bíboros vezetésével a konstantinápolyi Hagia Szophia templomba vonult és az oltárra helyezte Kerulláriosz Mihály bizánci pátriárka kiközösítését elrendelő pápai bullát. Ekkor egyébként épp nem volt hivatalban lévő pápa, ugyanis IX. Leo az esemény előtt 3 hónappal elhúnyt, utódját, II. Vikort pedig csak 9 hónappal a híres kiközösítést követően (1055 április 13-án) választották meg.

Greogián reformok és invesztitúra harcok

Az alsópapság köreiből kiinduló megújulást az 1073-ban hatalomra kerülő új pápa VII. Gergely is támogatta. Gergely, akit a történetírás a legnagyobb pápák egyikének tart egy longobárd eredetű toszkánai településen, szegény családban született Ildebrando Aldobrandeschi di Soana néven. Gergely közvetlenül megválasztása után több levelet is írt távoli barátjainak, ismerőseinek. A levelekben aggasztó dolgokról írt. Felismerte, hogy a kereszténység történelmének egyik mélypontján veszi át az uralmat az egyház felett. A kereszténység intézményei immár beleolvadtak a rendetlen középkor viszonyaiba. A pogány invázió, az összeomlott birodalmak és társadalmak romjai egyedül az egyház tudott reményt, és biztatást nyújtani az embereknek, de a 10. századra elvesztette ezt a képességét, és az erkölcstelenség mocsarába süllyedt. Lesújtó véleménye ellenére nem tétlenkedett a pápai trón birtokában, és nekilátott az egyház teljes reformjának. Egyik első döntése az lett, hogy az Rómában összehívott 1075-ös zsinaton kimondatta, hogy ezentúl mindenkit kiátkozással büntet az egyház, aki törvénytelenül iktat be egyházi méltóságokat. Külön bekezdést szenteltek annak a kifejtésére, hogy a koronás fők sem kivételek ezen törvény alól. Ezt követően Gergely megfosztotta hatalmuktól IV. Henrik császár (uralkodott: 1053-1105) által kinevezett püspököket, és több császári hivatalnokot is kiközösített. A lépés kiváltotta a császár dühét és szembeszállva a pápával kirobbantotta az invesztitúra háborúkat. A harcokban végül a császár maradt alul (1077- Canossa járás) mert a pápai kiátkozás ellehetetlenítette a német uralkodót, a normann harcosok pedig a pápa hívó szavára megvédelmezték Rómát. Az 1122-es Wormsi Konkordátumban V. Henrik császár és II. Callixtus pápa kompromisszumot kötöttek (az invesztitúra joga ezután megoszlott köztük) ám valójában a pápaság került ki győztesen a viszályból és hozta a világ tudomására: a keresztény Európa valódi ura a pápa. A szimónia betiltása, a kötelező papi nőtlenség (cölibátus) bevezetése, a nyugati kereszténység univerzalizmusának deklarálása, a pápai hatalom elsősége a császárral szemben („Dictatus papae”) illetve újabb szerzetesrendek kialakulása (Karthausiak-1084, ciszterciták-1119. Ágoston rendiek: premontreiek-1121, pálosok-1225) mind – mind biztosították a pápaság és az egész egyházszervezet megújulását!

A pápaság virágkora

A pápa európai hatalmának csúcspontja a keresztes háborúk idejére tehető. A keresztes háborúk a világtörténelem sajátos fejezetét jelentették, hiszen az egyház feje által szentesített, nagyarányú hadjáratok voltak a Szent Sír felszabadításáért. A pápa szavára és utasítására ekkor az egész európai kontinens megmozdult. A keresztes hadjáratok datálása - időbeni behatárolása - nem is annyira könnyű feladat, mivel több hadjáratról van szó. Ezek kezdete talán még egyértelmű, hiszen  az II. Orbán pápa által 1095 –ben összehívott clermonti zsinathoz köthető, a hadjáratok vége azonban korántsem ilyen könnyen meghatározható évszám. Leggyakrabban az utolsó keresztény kézen lévő város elestének időpontját, azaz 1291-et szokták a korszak végeként elfogadni. Így azt mondhatjuk tehát, hogy a keresztes hadjáratok egy két évszázados időszakot ölelnek fel, 1095 és 1291 közt. Fő céljuk a Szentföld - azaz Jézus sírjának - megszerzése volt a muszlim araboktól és törököktől, bár némely hadjárat más afrikai és európai területek ellen irányult, például a negyedik, Konstantinápoly elleni keresztes háború. Keresztes seregeket később is szerveztek, például a Magyarországot megtámadó törökök ellen 1456-ban (lásd: Nándorfehérvári diadal.) A keresztes háború kifejezés napjainkban átvitt értelemben is használatos az erkölcstelennek ítélt jelenségekkel szemben szervezett, felülről irányított nagy ideológiai-politikai kampányokra. A legelső hadjárat II. Orbán pápa áldásával 1096. augusztus 15-én indult a Szentföld felszabadítására. A pápa francia származása miatt a hadjáratban elsősorban francia, burgund és normann nemesek közül kikerülő keresztes lovagok vettek részt és 1099. június 8-án vették be Jeruzsálemet Bouillon Gottfried lotaringiai herceg vezetésével. Keresztény államok és lovagrendek (Johanniták, Német Lovagrend, Templomos Lovagrend) születtek a térségben, ám alig egy évszázad múlva 1187. október 2-án a kurd származású Szaladin (Szaláh ad-Dín) szultán visszafoglalta Jeruzsálemet. Fokozatosan véget ért a pápai hatalom az egyház uralma a Szentföldön.

A pápai hatalom csúcsidőszakát III. Ince pápához szokás kötni (uralkodott: 1198-1216). Incének sikerült elérnie, hogy Európa minden fejedelme és uralkodója elismerje a pápa elsőségét, és az egyetemes egyházon belül is sikerült ezt biztosítania. Kezdeményezte a negyedik keresztes hadjáratot (Zára és Konstantinápoly ellen) és az albigensek (francia eretnekek) ellen vívott háborút. Jóváhagyta Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc, valamint követőik tevékenységét. 1215-ben összehívta a fontos negyedik lateráni zsinatot. A zsinaton elnöklő Ince hetven dekretáliát fogadtatott el a zsinattal, amelyek között az egyházi élet minden területét felölelő rendelkezések szerepeltek. (Ezért nevezte a történetírás Incét a kánonjog atyjának.) III. Ince befolyása arra is elegendőnek bizonyult, hogy megleckéztesse Anglia királyát. A vita oka legfőképp a canterbury érsek kinevezésének kérdése volt. Ugyanis Földnélküli János király elutasította a pápa jelöltjét Stephen Langtont. Ince válaszul 1208. március 24-én egész Angliát interdiktum alá helyezte. János erre szembefordult a klérussal, és több egyházi méltóságot is megfosztott hivatalától és vagyonától is. Ince dühbe gurult és 1209-ben kiközösítette Jánost az egyházból, majd 1212-ben megfosztotta őt trónjától, és az ítélet behajtását Fülöp Ágost francia királyra bízta. Anglia és Franciaország közt a francia területeken fekvő angol birtokokért ekkor már 53 éve, 1159 óta folyt háború. (Első 100 éves háború: 1159-1259.) Földnélküli János végül arra eszmélt, hogy a francia seregek határainál állnak és elveszítette a lordok valamint a klérus támogatását is. Mindezek hatására János felkereste Pandulphot, Ince pápai legátusát, és megígérte neki, hogy elfogadja Langton kinevezését, visszaadja az elvett javakat és méltóságokat a klérusnak, és mindezen felül kártérítést fizet az angol egyháznak. Sőt 1213. május 13-án János egész királyságát hűbérül adta Incének, és évi 1000 márka adó fizetésére kötelezte magát. A pápa feloldotta az átkot Jánosról, és miután beváltotta minden ígéretét 1214-ben az interdiktumot is semmissé nyilvánította. Közben a franciák óriási vereséget mértek az angolokra Bouvinesnél.

A pápaság virágkorában jelent meg az inkvizíció is, mely félelemben tartotta a lakosságot, hiszen bármikor bárki ellen indulhatott halálos ítélettel végződő egyházi eljárás, ha felmerült a gyanú, hogy valaki idegen isteneket imád, vagy az ördögnek hódol.Az inkvizíció első hulláma a balkáni bogumil mozgalomhoz hasonlatos dél-franciaországi albigens eretnekmozgalom ellen szerveződött. Ezt kezdetben az egyházi, majd ennek hatására a világi hatóságok is üldözték, először kiközösítéssel és hatósági úton (például harmadik lateráni zsinat, 1179). Ennek hatástalansága indította az első, ún. episzkopális inkvizíciót 1184-ben az Ad abolendam… kezdetű pápai bulla kiadásával. 1206-ban Domingo de Guzmán, az osmai székesegyház szerzeteseinek alperjele Diego osmai püspökkel együtt kívánt harcolni a „fertőzés” ellen. Diego azonban még 1206-ban meghalt, így a kivitelezés egyedül Guzmánra maradt. 1207 és 1221 között rengeteg kathart küldött máglyára. Az egyes eseteket kivizsgáló inkvizíciós bíróságnak mindig több tagja volt. Élén az inkvizítor állt, neki volt alárendelve a helyi püspök. Munkájukat segédek, tanúk és jogi végzettséggel rendelkezők (kvalifikátorok) segítették. Az inkvizíció legtöbbször úgy zajlott le, hogy előre bejelentették az inkvizítor érkezését, de sokszor minden előzetes bejelentés nélkül állított be egy településre, kíséretével együtt. A terület lakosságának össze kellett gyűlnie az adott napon; aki nem volt ott, azt rögtön eretnekgyanúsként kezelték. Az inkvizítor, miután megérkezett, beszédet tartott, majd felszólította az embereket, hogy tegyenek vallomást önmaguk ellen, ha eretnekek, valamint jelentsék fel a gyanús egyéneket. A környékbeli eretnekek 15–30 nap türelmi időt kaptak arra, hogy vallomást tegyenek saját maguk ellen. Az adott határidő alatt jelentkezők számára általában egyszerű vezeklést írtak elő azon felül, hogy minél több más eretneket kellett feladniuk. Akik úgy gondolták, hogy gyanúsak az inkvizítor szemében, sokszor adták fel magukat, inkább vállalva a vezeklést, mint a kínpadot, ugyanakkor a vallomási kényszer miatt legtöbbször hosszú listát készítettek más eretnekekről vagy olyanokról, akiket eretneknek gondoltak, de sokszor csak a haragosaik kerültek a vádlottak padjára. Aki viszont már feljelentés alapján került az inkvizíció elé, az nem kerülhette el a kínpadot, ahol megint csak hosszú listák születtek a későbbi vádlottakról. Ez a rendszer volt az alapja az inkvizítor hatékony működésének és tömeges ítéleteinek. (A későbbi boszorkányüldözések alkalmával már nem adtak lehetőséget megbánásra és vezeklésre, legfeljebb enyhébb ítéletre számíthatott, aki töredelmesen és kellő részletességgel vallott.) Egy személy beidézéséhez elegendő volt két tanú. Az egyház és a pápa tehát a 12. és 14. század közt valóban élet – halál ura volt! Sem a jelzett időszak előtt, sem utána nem koncentrálódott akkora hatalom a pápa kezébe, mint a középkor derekán.

A pápaság válsága és hanyatlása

A pápai hatalom a középkor második felében és az újkor kezdetén négy traumát szenvedett el, melyek erősen lecsökkentették a pápák világi befolyását és tekintélyét. Az első traumát IV. Fülöp francia király (uralkodott: 1286-1314) megerősödése jelentette, mely lehetővé tette számára, hogy befolyása alá vonja a pápaságot. Az esemény komoly válsággá vált, amikor négy évtizedre bekövetkezett a nagy nyugati egyházszakadás. Eleinte kettő, majd az időszak végén három pápát választottak. A második trauma akkor érkezett el, amikor a XV. században megjelentek Európában a korábbi nagy háborúk és járványok (pestis) okozta anarchiáknak abszolutizmussal véget vető erőskezű uralkodók. A pápai hatalomra nézve harmadik válságtényezőt a reneszánsz és humanizmus megjelenése és elterjedése hozta el, és végül a „kegyelemdöfést” a korábban szinte korlátlan pápai hatalom számára a reformáció okozta!

A három említett válságtényező közül az első, avignoni pápaság néven vált ismerté a történelemben. Közvetlen előzménye a francia klérus pápai engedély nélküli megadóztatása volt, ami miatt VIII. Bonifác pápa (1294-1303) ki akarta közösíteni IV. (Szép) Fülöp francia királyt. A király emberei azonban foglyul ejtették a pápát, aki hamarosan meg is halt. Ezután V. Kelemen (1305-1314) személyében a királypárti bordeaux-i érseket választották pápává, aki 1309-ben a dél-franciaországi Avignonba költözött. Ő volt az első avignoni pápa, akit még hatan követtek. V. Orbán (1362-1370) volt az első, aki német és olasz nyomásra 1367-ben visszatért Rómába, de mivel az ott dúló anarchiával nem tudott megbirkózni, visszaköltözött Avignonba. A Szentszék Rómába való visszaköltözésére XI. Gergely (1370-1378) alatt került sor, aki 1377. január 17-én vonult be a Vatikánba, ami a Laterán helyett ekkortól a pápák székhelye. Halála után az olasz és francia párt külön pápát választott, ami a nyugati egyházszakadás (1378-1414) és a középkori pápaság legmélyebb válságának kezdetét jelentette. Az egyház egyik része - és a püspökök egyik fele - az avignoni, míg a másik részük a római pápa hatalmát fogadta el. A sajátos helyzetet végül Luxemburg Zsigmond a konstanzi zsinaton (1414-1418) megoldotta, és újra egyetlen pápa vezette az egyházat, ám ezt követően pápák befolyása az abszolutista uralkodók megjelenésével mégis tovább csökkent. Végül 1517-ben a reformációval – és annak robbanásszerű terjedésével, melynek során a protestáns egyházak kiváltak a katolikus egyházból - a pápák európai világi hatalma addigi minimumára esett vissza. A XV. és XVI. század a Borgia és Medici családokból kikerülő pápák kora lett: III. Callixtus eredeti nevén Alfonso de Borgia 1455-1458 közt, VI. Sándor, azaz Rodrigo de Borgia pedig 1492-1503 közt uralkodott. Majd következett a négy Medici pápa: X. Leó (Giovanni di Lorenzo de Medici, 1513-1521) aki az egyetlen "pápaesélyes" magyar bíborost, Bakócz Tamást "ütötte el" a pápává választás esélyétől. A második Medici: VII. Kelemen azaz Guliano de Medici (1523-1534) volt, majd jött IV. Piusz, azaz Giovanni Angelo de Medici (1559-1565) és végül XI. Leó (Alessandro Ottaviano de Medici) 1605-ben. (Mindössze két hétig volt pápa, majd súlyos betegségben elhunyt.)

A reformáció Nyugat-Európában a katolikus egyház hibáinak bírálatával és hibáira való válaszként indult mozgalom volt, melynek elindítójának Luther Márton Ágoston rendi szerzetest tekintjük. A reformáció robbanásszerű gyors terjedésének közvetlen kiváltó okaként X. Leó (1513-1521) magatartását és politikáját mindenképp meg kell említeni, hiszen a pápai kincstár feltöltése érdekében búcsúcédulák kiárusításának engedélyezésére vetemedett. A hívők bűnbocsánatot nyerhettek, a pápa pedig pluszforrásokhoz jutott, így be tudta fejezni a monstre építkezéseket. Ám az erkölcsileg kétes és az egyházhoz nem méltó "tranzakciók" felháborodást szültek szerte a világban. Luther megtisztulást és reformokat követelt. A reformáció pedig egy olyan jelenségsorozatot indított el Európában, amely lavinaként forgatta fel az egész európai hatalmi berendezkedést. Tulajdonképpen három szálon futott: egyrészt német területeken, ahol meggyengítette a pápával szövetséges Habsburg császárok uralmát, másrészt új, pápától elszakadó államok megjelenését hozta (pl: Anglia, Hollandia), harmadrészt a tudományok és művészetek terén egy új korszakot nyitott az egész világ fejlődésében. (új tudományok, könyvnyomtatás) A reformáció térnyerése után egy hatalmi átrendeződés is fokozta a pápaság hatalomvesztését, hiszen a harminc éves háború (1618-1640) után a nagy katolikus hatalmak – Spanyolország Portugália – helyébe új országok emelkedtek, melyek közül Anglia és Hollandia protestáns területekként a pápa befolyását elutasította. A pápaság a reformációra kettős választ adott: egyrészt kísérletet tett arra, hogy a meggyőzés eszközével visszahódítsa a protestáns vallásokra áttérő korábbi híveiket (iskolák alapítása, búcsúcédula árusítások beszüntetése, papképzés, Jezsuita rend működése, főnemesi családokban és nemzetközi diplomáciában való megjelenés), másrészt erőszakos eszközökkel, az inkvizíció újbóli felerősítésével próbálta meggátolni a további áttéréseket. (Giordano Bruno máglyahalála, Galilei pere). A pápa tiltólistára helyezte a haladó eszméket bemutató könyveket és minden eszközzel üldözte a protestánsokat. Az ellenreformáció elindítója III. Pál (1534-1549), eredeti nevén: Alessandro Farnese bizottságot (bíborosi kollégiumot) állított fel az egyház helyzetének felülvizsgálatára, majd 1540-ben jóváhagyta Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságának alapszabályát. 1542-ben felállította a Szent Hivatalt (Officiumot), melynek feladata a hit- és erkölcsvédelem biztosítása volt, s ebben a tekintetben törvényszékként is működött. 1545-ben összehívta Tridentbe a XIX. egyetemes zsinatot, melyen dogmatikai és fegyelmi kérdésekkel egyaránt foglalkoztak.

Az ellenreformáció hatására mérséklődött a protestantizmus térnyerése. A 16. században a pápaság még képes volt megőrizni erejét, ám érezhető volt, hogy a pápák hatalma már bőven túljutott virágkorán. Ugyanakkor ebben a században épültek fel a pápaság legnagyobb épületei: a Szent Péter bazilika és a 17. században a Szent Péter tér. A 18. században megjelenő felvilágosodás viszont már egyértelműen a pápai hatalom visszaszorulását eredményezte. A felvilágosodás 17. századi Európában kezdődő és 18. századra uralkodóvá váló, polgári társadalmat megteremteni akaró, az értelmet, logikus gondolkodást, tapasztalati megismerést és a hagyományos intézmények, szokások, erkölcsök és egyházi hatalom kritikai megkérdőjelezését középpontba állító eszmeáramlat volt. Kétségtelenül eszmei konkurenciát hozott a hagyományos egyházi tanokkal, kultúrával és katolikus "merevséggel" szemben. A régi és új gyarmatosítások révén a 18. századra kialakult a kereszténység máig jellemző megoszlása a földgolyón. A 16. századi spanyol és portugál gyarmatosítások nyomán Közép-, és Dél-Amerika katolikus többségű lett, míg az észak-amerikai angol-francia hódítók a protestantizmus térnyerését hozták el az USA számára. Európában az északi országok (Skandináv államok, illetve Hollandia, Anglia) a mai napig protestáns többségűek, míg a déli államokban (Olaszország, Spanyolország) elsöprő a katolikus lakosság túlsúlya.

A pápai állam túlélte a „nagy viharokat”, még a reformációt is, és VIII. Orbán pápa 1623-1644 között újjászervezte az államtitkárságot. Ezeknek köszönhetően az Egyházi Állam a 17-18. században nyugodt belső életével a tudományok és művészetek nagy támogatója lett. Később 1796-ban Bonaparte tábornok megszállta az Egyházi Állam egy részét, majd 1798-ban a Rómát megszálló Berthier tábornok az Egyházi Államot köztársasággá nyilvánította, február 20-án pedig a Francia Köztársasághoz csatolta. A bécsi kongresszus 1815-ben Avignon, a Venaissin-i Grófság és a ferrarai legáció kis részének kivételével az Egyházi Államot helyreállította. A következő évtizedekben az olasz egység mozgalmai támadták Szent Péter Örökségét. Végül az olasz egység során, 1870-ben a 9 évvel korábban (1861. március 18.) megalakult Olasz Királyság bekebelezte a Pápai Államot. A Szentatya ekkor a Vatikánba húzódott vissza, és noha törvény született Olaszországon belüli különleges jogállásáról, a pápák még majdnem 60 évig (1870-1929) nem fogadták el a kialakult helyzetet. Pedig a törvény a pápát már ekkor szuverén államfőként kezelte, személyét sérthetetlennek nevezte, aki követeket küldhet és fogadhat. Kijelölt felségterülete a Vatikán volt, pontosabban a Laterán és a Castel Gandolfói kastélyok környéke, és évente 3 225 000 líra illette meg.

Lateráni egyezmény (1929)

Az 1870 és 1929 közti évek öt pápája - IX. Piusz, XIII. Leo, X. Piusz, XV. Benedek és XI. Piusz - következetesen ragaszkodtak az önálló pápai állam gondolatához, fönntartották az Egyházi Államhoz való jogukat! Az ebből fakadó római kérdést végül 1929. február 11-én a lateráni egyezmény oldotta meg! Ekkor jött létre hivatalosan a Vatikán Állam! A szerződésben deklarálták, hogy a Vatikán Rómától és Olaszországtól független, jogilag önálló politikai képződmény, önálló városállam a mindenkori pápa mint államfő vezetésével. A szerződést XI. Piusz pápa és Benito Mussolini írták alá. Tartalmazta a 23 Vatikán falain kívül elhelyezkedő, ám a pápai államhoz tartozó ingatlant (pl.: Castel Gandolfoi pápai nyaraló). A lateráni szerződés a fasizmus bukása után is hatályban maradt, 1958-ban némileg módosították, mivel Olaszországban azóta nem államvallás a katolikus. Az egyezménnyel együtt aláírt, a katolikus egyház olaszországi tevékenységét szabályozó konkordátumot 1984. február 18-án a II. vatikáni zsinat és az 1983-as Kánonjogi Kódex változtatásait, valamint az olasz társadalmi fejlődést tükröző Villa Madama-i megállapodás váltotta fel, ma ebben a változatban van hatályban.

Vatikán Állam

A Vatikán a Szentszék függetlenségének biztosítékául szolgáló állam, mely a világon a legkisebb területű és lakosságú független politikai egység. Tulajdonképpen Róma egyik városrésze, melyet fal vesz körül, alig 0,44 km2 területen, 900 körüli lakosságszámmal. A Vatikán államformája teokratikus monarchia, abszolút uralkodója a pápa, aki a végső és legfőbb joghatóság mind a Vatikánváros, mind pedig a katolikus egyház vonatkozásában. A pápa jogainak egy részét különböző hivatalai útján gyakorolja (főleg a bírói és végrehajtói jogköröket). A Szentszék (Sedes Sancta) Róma püspökének hivatala (voltaképpen minden püspöki hivatal szentszék, de praktikusan a külön jelző nélküli szentszék alatt mindig Róma püspökének hivatalát értik), melynek székhelye a jelenlegi állapot szerint a Vatikánban van. Vatikán államnak érdekeltségei vannak különböző – nagyrészt olaszországi – bankokban, illetve földtulajdonokban. Jövedelmeit egyéb forrásokból is kiegészíti: egyházi adók, adományok, kegytárgyárusítás, bélyegkibocsátás, idegenforgalom stb. 1931-ben indult rádióadója, (Radio Vaticana) valamint önálló újságja (L'Osservatore Romano) és televízióadója  is van. A városállamnak saját vasútállomása van, mely kapcsolatban áll az olasz vasúthálózattal.

Vatikánváros központja természetesen a Szent Péter sírjára épült bazilika. További területén az apostoli palota komplexuma, a Vatikáni Múzeum épületei, a Vatikáni Kertek, egy ipari és egy kormányzati negyed osztozik. A bazilika melletti alacsonyabb magaslaton (egykori nevén Mons Saccorum) áll az apostoli palota. Tőle északra, egy másik dombon (Mons Sancti Aegidii) a XV. század végén VIII. Ince építtetett magának nyaralókastélyt (Palazzetto del Belvedere), amelynek nyolcszögletű udvara lett később a Vatikáni Múzeum magja (Cortile Ottagono). A pápai palotát és a Belvedere-kastélyt a következő évszázadban két párhuzamos folyosóval kötötték össze. Eredetileg a kis völgyet áthidaló „viaduktként” szolgáltak, majd fokozatosan beépültek, hogy helyet adjanak a különféle vatikáni gyűjteményeknek. Az így kialakított, lépcsőzetesen emelkedő Belvedere-udvart később az Apostoli Könyvtár épülete, majd pedig a Vatikáni Múzeum klasszicista „új szárnya” (Braccio Nuovo) osztotta három részre. A könyvtár udvara (Cortile della Biblioteca), valamint az ókori bronz fenyőtoboz nevét viselő Cortile della Pigna alatt a Titkos Levéltár raktárai terjeszkedtek tovább a XX. század folyamán. A pápai palota központja a három oldalról loggiákkal övezett, s a Szent Péter tér felé nyitott Damasus-udvar (Cortile di San Damaso). Tőle nyugatra helyezkedik el a palota legrégibb, középkori része. Benne a IV. Sixtus által újjáépített – s így róla elnevezett – XV. századi palotakápolnával (Cappella Sistina), ahol mindmáig a pápai udvar jelesebb egyházi eseményei zajlanak. (A palota ezen részének egyes termei a Vatikáni Múzeum részét képezik, így a nagyközönség számára is nyitva állnak.) A díszudvartól keletre emelkedik az V. Sixtus-féle palota zárt tömbje, aminek harmadik emeletét a pápai magánlakosztály foglalja el. Első szintjén a bíboros államtitkár rezidenciája és hivatala, a másodikon pedig reprezentatív fogadótermek találhatók. A városállam területének felét a híres Vatikáni Kertek (Giardini Vaticani) foglalják el, amelyek eredete a XIII. század végére nyúlik vissza, mai képét pedig – a XVI. századi rendezést követően – főként az 1930-as évek építkezései határozták meg. Fő funkciójuk, hogy kikapcsolódási lehetőséget biztosítsanak a pápa számára, de helyet kapott bennük egy kerti lak (Casina di Pio IV), egy női kolostor (Monastero „Mater Ecclesiae”) és egy szeminárium (Pontificio Collegio Etiopico), a Vatikáni Rádió központja és adóállomása, a „pápai veteményes” és az üvegházak, továbbá számos szökőkút és szobor.

A Szent Péter bazilika és a Szent Péter tér

Caligula császár idejében (37-41) a mai Vatikán területén egy kőcirkuszt építettek fel, ahol gladiátor- és állatviadalokat tartottak. Később Néró (54-68) idején, a keresztényüldözések során, a viadalok mellett, a keresztények nyilvános, látványszámba menő kivégzésének helyszínévé is vált. A hagyomány szerint Kr.e. 67-ben Szent Péter is ebben a cirkuszban szenvedett mártírhalált, és az északi irányban elterülő közeli temetőben temették el. Késő antik források szerint, 20 évvel később (I. Anaklét pápa idejében) kisméretű kápolnát emeltek a szent sírja fölé, ami hamarosan az első keresztények népszerű zarándokhelyévé vált. Két és fél évszázaddal később, 330 körül Constantinus császár bazilikát emeltetett a sír fölé, melyet a 5. század közepén fejezték be, és a 16. század elejéig állt. A templomban koronázták meg a német-római császárokat, és itt ünnepelték 1300-ban a kereszténység első szentévét is. A 15. század közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az épület állapota teljesen leromlott. Ezenkívül egyre kevésbé felelt meg az avignoni fogságból visszatért és fokozatosan egyre nagyobb befolyást szerző pápaság reprezentációs igényeinek. V. Miklós pápa volt az első, aki elkezdte átépíttetni a templomot.

Végül 1506 és 1626 közt épült fel a mai is megtekinthető Szent Péter-bazilika, mely a római katolikus egyház első számú szentélye lett, a négy nagy bazilika (basilica maior) egyike, és a világ legnagyobb keresztény temploma. A Vatikán állam területén épült, befogadóképessége körülbelül 60 000 fő. Szent Péter apostol sírjára építették, ennek ellenére nem ez a templom Róma püspökének a székesegyháza, hanem a lateráni bazilika. Belső hosszúsága 211,5 méter, magassága 132,5 méter, alapterülete körülbelül 15 160 m², ezzel a Szent Péter-bazilika a világ egyik legnagyobb belső terével rendelkező építménye.

A templom befejezése után szükségessé vált egy olyan tér kialakítása az épület előtt, ahol a hívek részt vehettek az egyházi ünnepségeken és láthatták a körmeneteket. VII. Sándor pápa 1656-ban megbízta Berninit a tér kialakításával, és a munkálatok gyorsan, 1657 és 1667 között be is fejeződtek. Létrejött a Szent Péter tér. A tér kiterjedésével és a városhoz kapcsolódásával a kupola ellenpontja lett, a diadalmas egyház jelképe. Elrendezésében nagy szerepet játszik, hogy különböző szertartásokat és körmeneteket tartanak itt, és a templom melletti palota lodzsájáról adja a pápa karácsonykor és húsvétkor áldását Rómára és a földkerekségre (urbi et orbi). A térnek a befogadó formája ezeknek a feladatoknak felel meg. Ellipszis alakú területének szélessége 320, hosszúsága 240 méter. A teret két oldalról egy-egy 17 méter széles kolonnád szegélyezi, amelyek négy-négy oszlopsorból állnak. A tér közepén, 8 méter magas alapon egy 25 méter magas, egy darab vörös márványból faragott obeliszk áll, amely az egyiptomi Héliopoliszból származik. I. sz. 37-ben, Caligula idejében szállították Rómába, majd a cirkusz mellett állították fel. V. Szixtusz pápa parancsára, 1586-ban helyezték át a Szent Péter-tér közepére. Az obeliszk és az oszlopsorok között féltávolságra, mindkét oldalon egy-egy 14 méter magas szökőkutat állítottak fel.

Érdekességek és érdekes pápák

Ha a vitatott vagy ellenpápákat nem vesszük számításba, akkor az összesen 264 pápa eddigi közül 215 (azaz 81%) a mai Olaszország területén született, és csak 49 máshol. Közülük 16 francia földön, nyolc Görögországban, 5 a mai Németország területén, 4 Szíriában, 3 Spanyolországban, kettő-kettő Afrikában, Palesztinában és Dalmáciában és egy-egy Püroszban, Törökországban, Angliában, Portugáliában, a Németalföldön és Lengyelországban. A János nevet huszonegyen, a Gergelyt és a Benedeket tizenhatan, Kelement tizennégyen választották pápai névként! Sok szempontból a jelenleg lemondott pápa előtt uralkodó II. János Pál (Karol Józef Wojtyła)  volt az összes egyházfő közül a legkülönlegesebb. Munkássága, embersége, közvetlensége okán kétségtelenül ő a történelem eddig legismertebb és legközkedveltebb pápája

455 év óta ő volt az első nem olasz pápa, az első, aki egy kommunista országból jött, II. János Pál volt a legtöbbet utazó pápa (Több mint 100 látogatást tett Olaszországon kívül a világban, amelyek során egymillió kilométernél többet tett meg a Föld körül.) Mind az öt kontinensen járt, 130 országban több mint 600 helyet látogatott meg. Európában csak Oroszországban, Beloruszban, Szerbia-Montenegróban, Cipruson, Moldáviában, Monacóban és Andorrában nem járt. Mindenkinél több szentet és boldogot avatott, bíborost nevezett ki, általános kihallgatást tartott. Megreformálta a kánonjogot, a katolikus egyház törvénykönyvét, elkészíttette az új katolikus katekizmust, a vallásoktatás egyetemesnek szánt kézikönyvét. II. János Pál volt az első pápa, aki meglátogatott egy zsinagógát, és szintén elsőként tett látogatást az auschwitzi holokauszt emlékműnél. Az első, aki műkedvelő színész volt és gyárban dolgozott. Az első pápa volt, aki felkeresett egy protestáns templomot és nyilvános párbeszédet kezdett a muzulmánokkal. A pápák közül elsőként kért bocsánatot a Szentszék nevében a katolikusok által a múltban elkövetett bűnökért. Beszédeit maga írta, és a pápai többes szám (MI) helyett az egyes szám első személyt (ÉN) használta. Több mint 3300-szor szólt a hívők tízmillióihoz az általa kezdeményezett új evangelizáció jegyében. Több mint húsz alkalommal kíséreltek meg ellene merényletet. Ő volt a huszadik század leghosszabb ideig uralkodó pápája (1978-2005)

Néhány szó XVI. Benedekről:

Joseph Ratzinger Németországban született, és 16 évesen, a második világháború kellős közepén sorozták be katonának. A háború után a müncheni egyetemen tanult, majd 1951-ben, alig 24 évesen szentelték pappá. Egy ideig egyetemi oktató volt több rangos német intézményben (közben egyházi folyóiratot is alapított), majd 1977-ben München érseke és II. János Pál pápa közvetlen környezetének tagja lett bíborosként. A Hittani Kongregációnak, majd 2002 -től a bíborosi kollégiumnak volt a dékánja. Pápává választását követő nyolc évben liberalizálta a régi rítusú, tridenti, avagy latin misét, anglikánok számára lehetővé tette, csoportosan, hagyományaikat megtartva térjenek át a katolikus hitre, küzdött a papi pedofíliával kapcsolatos ügyek eltussolása ellen és a vatikáni pénzügyi reformot is elindította. Mindezek mellett megrögzött ellenzője a mesterséges születésszabályozásnak, a homoszexuális párkapcsolatok polgári elismerésének, az abortusznak és az eutanáziának. Pontifikátusának megítélése a hívek egy részénél mégis negatív, ami elsősorban erős konzervativizmusának és a Vatikán körül kialakult két botránynak köszönhető. Az egyik botrány XVI. Benedek komornyikja által pénzért kiszivárogtatott vatikáni visszaélések miatt robbant ki, míg a másik egy sokak által vitatott pápai döntéshez kötődik. XVI. Benedek ugyanis 2009 januárjában rehabilitálta és a kiközösítés alól feloldotta a X. Szent Piusz Testvériség négy püspökét. A pápa döntését azért követte felháborodás, mert négy püspök egyike Richard Williamson (az alapító Marcel Lefebvre tanítványa) korábban a svéd televízióban kifejtette: szerinte a második világháborúban "nem voltak gázkamrák", és azokkal a "revizionistákkal" ért egyet, akik azt állítják, hogy "200 ezer-300 ezer zsidó pusztult el a náci koncentrációs táborokban, de egyikük sem gázkamrában". A világszerte érezhető felzúdulás erősen aláásta XVI. Benedek tekintélyét. Lemondása hátterében több tényező is szerepet játszhatott, talán ezek a botrányok is. XVI. Benedek művelt, hat nyelven beszél, kiválóan zongorázik, emberileg kedves, konzervatív felfogású - ismerői szerint szerény, gyakran visszahúzódó - ember.

A fontosabb pápákról

1.) Aki hullazsinatot rendezett: VI. István (uralkodása: 896-897)

Eredeti neve: Bonifacius. Amilyen rövid ideig töltötte be a legmagasabb egyházi hivatalt (896-897), olyannyira nagy nyomot hagyott a pápaság történetében a VI. Bonifácot követő VI. István. A szentatya megválasztása után nem elégedett meg egyik legfőbb ellenlábasának, Formosius halálával: kiásatta elődje kilenc hónapos tetemét, papi ruhát adott rá, trónra ültette, s bíróság (Synodus Horrenda) elé citálta. Mivel Formosius érthetően nem tudott mit felhozni mentségére, koholt vádak alapján elítélték, majd három, áldásosztó ujját levágták, földi maradványait pedig a Tiberiusba dobták, a damnatio memoriae értelmében ráadásul az összes rendelkezését annulálták és törölték a pápák sorából. A kegyetlen VI. Istvánt végül utolérte a népharag, a spoletoi párt túlerejétől megriadt rómaiak börtönbe vetették az egyházfőt, majd még ugyanabban az évben, 897-ben megfojtották.

2.) Aki bérgyilkosokat fogadott III. Sergius (uralkodása: 904-911)

Eredeti neve: Sergius. Valószínűleg III. Sergius (904-911) volt az egyetlen olyan egyházfő a pápák történetében, akinek a nevéhez gyilkosság elrendelése fűződik: 904-ben ugyanis az ő parancsára fojtották meg a börtönben a pápai palliumot mindössze harminc napon át viselő V. Leót és a 20. századig még legitimnek tartott, de az Annuario Pontificóban már ellenpápaként szereplő Kristófot. III. Sergius uralkodása a pápaság történetének legsötétebb korszakára esett (latinul saeculum obscurum, azaz sötét kor), egyes történészek ezt az időszakot egyenesen ’pornokráciának’ (a szajhák uralma) nevezik. Ekkor a háttérben a Tusculani bárók mozgatták a szálakat, akik kényük-kedvük szerint tették le székükből és nevezték ki köreikből a pápákat – köztük a tisztséget tizenhat éven megtartó IX. Benedeket. A befolyásos család nőtagjai is komoly hatalomra tettek szert, elsősorban Theodora és leánya, Marozia aki III. Sergius ágyasa volt: kettejük kapcsolatából egy gyermek is született, a későbbi XI. János.

3.) Aki pápaként aljas, gonosz és utálatos volt: IX. Benedek (uralkodása: 1032-1044)

Eredeti neve: III. Theophylactus, Tusculum grófja. A saeculum obscurum másik nevezetes alakja, a híres-hírhedt Tusculani bárók egyik képviselője, a Theophylactus néven született IX. Benedek (1032-1044) példátlan módon, háromszor is felülhetett Szent Péter trónjára, s az egyik legfiatalabb (tizennyolc vagy húsz éves lehetett, amikor a palliumot először magára ölthette) szentatya volt, aki betöltötte a legmagasabb egyházi hivatalt. III. Viktor (1086-1087) pápa írja róla: „pápaként aljas, gonosz és utálatos volt, beleborzongok, ha csak rá kell gondolnom”. Politikai ellenfelei a Szent Péter bazilikában életére törtek, hatalmába II. Konrád császár segítette vissza. Benedek 1045-ben mondott le tisztségéről, nem hétköznapi körülmények között: el akarta venni unokahúgát, majd eladta a pápai címet keresztapjának, Johannes Gratianusnak, aki VI. Gergelyként lett a katolikus egyház 149. pápája

4.) Aki a legnagyobb hatalmú volt: III. Ince (uralkodott: 1198-1216)

Eredeti neve: Lothario di Segni. Családja kiemelkedő szerepet játszott a pápaság történetében, hiszen az egyház pártján többször is fegyvert ragadtak, és nem kevesebb, mint kilenc egyházfőt adtak a katolikus egyháznak. Az ifjú III. Ince tanult embernek számított: Párizsban teológiát, Bolognában kánonjogot tanult. Mestere az egyházjog nagy tudósa, a pisai Huguccio volt, akinek az egyházi és a világi hatalom kapcsolatáról vallott mérsékelt nézetei nagy hatást tettek a leendő pápára. Később, 1190-ben III. Kelemen pápa, aki valószínűleg rokona volt, a Szent Sergius és Szent Bacchus nevét viselő templom diakónus-bíborosának rangjára emelte az ifjú esperest. A középkori pápaság az ő uralkodása idején érte el tekintélyének és hatalmának csúcspontját. Incének sikerült elérnie, hogy Európa minden fejedelme és uralkodója elismerje a pápa elsőségét, és az egyetemes egyházon belül is sikerült ezt biztosítania. Megleckéztette például Anglia királyát, akit rákényszerített arra, hogy elfogadja saját jelöltjét a canterbury érseki székbe. (Az angol uralkodó kiközösítéssel fenyegetése és a franciák felkérése az angolok megregulázására megfélemlítette János királyt, és inkább behódolt a pápának.) A fiatalon fellépő egyházfő tizennyolc éves uralkodása átrajzolta a Pápai Állam határait, de a kontinens politikai térképét is. Korának minden fontosabb hatalmi vitájába belevetette magát, és kiváló diplomáciai érzékével ritkán maradt alul. Kezdeményezte a negyedik keresztes hadjáratot (Zára és Konstantinápoly ellen) és az albigensek (francia eretnekek) ellen vívott háborút. Jóváhagyta Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc, valamint követőik tevékenységét. 1215-ben összehívta a fontos negyedik lateráni zsinatot. A zsinaton elnöklő Ince hetven dekretáliát fogadtatott el a zsinattal, amelyek között az egyházi élet minden területét felölelő rendelkezések szerepeltek. (Ezért nevezte a történetírás Incét a kánonjog atyjának.)

5.) Aki rokonait emelte maga mellé: III. Miklós (uralkodása: 1277-1280)

Eredeti neve: Giovanni Gaetano Orsini. V. Kelemenhez hasonlóan III. Miklós (1277-1280) pápát is Dante poklában találhatjuk – talán nem véletlenül. A nagyhatalmú Orsini családból származó, politikusként nyolc pápát is kiszolgáló szentatya egy hathónapos interregnum után került – XXI. Jánost követve – Szent Péter trónjára. Pontifikátusa alatt megszilárdította a pápai hatalmat, I. Habsburg Rudolf (1273-1291) császárral pedig konkordátumban mondatta ki, hogy Romagna és Ravenna vidéke a Pápai Állam elidegeníthetetlen részét képezi. A kiváló politikusi erényeket azonban beárnyékolta III. Miklós féktelen nepotizmusa és az egyházpolitikai primátussá emelt szimónia (szentségárulás); az egyházfő négy legközelebbi rokona közül hármat is bíborosi rangra emelt, két kézzel osztotta a különböző pozíciókat és az értékes földeket. III. Miklós volt az első olyan pápa, aki szándékosan fosztotta meg az Egyházat annak értékes tulajdonaitól, amelyet később családtagjainak juttatott – állítja Pompeo Litta olasz történész

6.) Aki szembeszállt a nemzetállamokkal: VIII. Bonifác (uralkodása: 1294-1303)

Eredeti neve: Benedetto Gaetani. VIII. Bonifác (1294-1303) pápa pontifikátusa az európai nemzetállamok megerősödésének és féktelen expanziójának idejére esett. Bonifác a világi hatalmaknak – különösen Franciaországnak – az egyházra kivetett adóiban a hagyományos klerikális jogok csorbítását vélte felfedezni, amelyeket a Clericis Laiocos kezdetű bullájában előzetes pápai jóváhagyáshoz kötötte volna. Ez IV. Fülöp francia király nemtetszésével találkozott, majd ezt követően hosszú, több felvonásos dráma bontakozott ki közöttük. Kettejük párviadala vezetett a katolikus egyház egyik legfontosabb pápai bullájának kiadásához; az Unam Sanctam kezdetű pápai oklevél deklarálta, hogy mind a spirituális, mind pedig a világi hatalom a szentatya iurisdictiója alá tartozik. VIII. Bonifác kiközösítette az egyházból Fülöpöt, de összetűzésbe került Dantéval is, akinek Isteni Színjátéka még a pápa életében került kiadásra, amelyben a firenzei költő a katolikus egyházfőt szintén a Pokolba száműzte

7.) Aki babiloni fogságba vitte a pápákat: V. Kelemen (uralkodása: 1305-1314)

Eredeti neve: Bertrand du Got. A francia származású V. Kelemen (1305-1314) pontifikátusa élesen szemben állt elődje, VIII. Bonifác frankofób magatartásával. A szentatya huszonhárom francia bíborost nevezett ki, majd a IV. Fülöp király iránti hódolatának jeléül udvarát átköltöztette a franciaországi Avignon városába, s ezzel megkezdődött a „pápaság babiloni fogsága”. Az elkövetkező közel hét évtizedben innen igazgattak Szent Péter apostol utódai, összesen hét egyházfő, mindannyian francia származásúak. (1377-ben XI. Gergely vetett véget az avignoni pápák időszakának.) V. Kelemen uralkodása alatt igyekezte kijátszani egymás ellen az európai országokat, a muzulmánok elleni francia-mongol szövetség megálmodásával diplomáciai erényeket csillogtatott, magas adókat vezetett be, támogatóinak és családtagjainak pedig bőkezűen osztogatta a pápai birtokokat. IV. Fülöp sugallatára feloszlatta a francia király által eretnekeknek tartott templomosok rendjét, több száz tagjukat letartóztatta, majd közülük többeket is kivégeztetett

8.) Aki ellen még hívei is fellázadtak: VI. Orbán (uralkodása: 1378-1389)

Eredeti neve: Bartolomeo Prignano. VI. Orbán (1378-1389) a „pápaság babiloni fogságának” véget vető XI. Gergelyt váltotta Szent Péter trónján, hogy aztán megkísérelje a római hatalom és a pápai tekintély helyreállítását. A szentatya azonban népszerűtlen vezetési stílusával még a hozzá leglojálisabb támogatóit is elidegenítette magától, mire a francia bíborosok fellázadtak, kiátkozták az Antikrisztusnak tartott VI. Orbánt, visszavonultak a franciaországi Anagnibe, 1378. szeptember 20-án pedig VII. Kelemen személyében ellenpápát választottak, aki visszaköltözött Avignonba. Ezzel kezdetét vette a nagy nyugati egyházszakadás, amely egy négy évtizeden át tartó patthelyzetet – pápák és ellenpápák sorát – eredményezett, s amelyre pontot csak az 1414-es konstanzi zsinat tett

9.) Aki az első reneszánsz pápa volt: II. Piusz (uralkodott: 1458-1464)

Eredeti nevén: Enea Silvio de' Piccolomini, Corsignano (a pápa emlékére ma Pienza a város neve) Ifjúkorában nem volt mintaképe a vallási elkötelezettségnek, de amikor eldöntötte, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni egyházi emberként, akkortól "megjavult" és idővel Siena püspöke lett. Nagy energiával vetette magát az egyházi munkába, sikereket is ért el újító szándékával. A változásokat már nagyon kívánó Itália nagyon nagy lelkesedéssel fogadta a reneszánsz embereszmény megtestesítőjének számító pápát, aki azonban különböző okok miatt nem hozott akkora változást, mint amekkorát vártak tőle. Idejét leginkább a törökök elleni fellépés hiábavaló szervezései (ha rajta múlik, akkor Magyarország történelme nem úgy alakul, ahogy alakult), vagy éppen irodalmi munkássága kötötte le, no meg mindössze 6 évig volt pápa. De a reneszánsz pápák sora elindult, és nagy változásokat vittek véghez szerte Itáliában, persze nem mindig a legjobb irányban, sokan, mondhatni a többség, nem volt méltó a betöltött tisztségre, de ez már nem ide tartozik. És ennek az időszaknak meg lesz a böjtje az inkvizíció belépésével a későbbiekben, de ez végképp nem ide tartozik szerencsére.

10.) Akiről a leghíresebb kápolnát nevezték el: IV. Sixtus (uralkodott: 1471-1484)

Eredeti neve: Francesco della Rovere. Neve örökre közszájon forog az általa építtetett kápolna miatt, bár nem őt emlegetik emberek milliói, hanem Michelangelót, annak ellenére, hogy a kápolna falait az ő megrendelésére Firenze legnagyobb mesterei borították freskóikkal. A kiválóan képzett teológus osztozott a humanizmus eszményében, ez leginkább Róma építészeti megújulásában mutatkozott meg. Rómára gyakorlatilag rá sem lehetett ismerni uralkodása után, mert nem csak épületeket, templomokat építtetett, hanem utcákat, tereket is, kialakítva a reneszánsz római negyedet. Szenvedélyesen gyűjtötte az antik szobrokat és könyveket. A tudományok terén is nagyon felvilágosult volt, ő adott először engedélyt a bűnözők holttestének felboncolására tudományos célból. A nepotizmus talán az ő uralkodása idején öltötte a legnagyobb méretet. Ennek legemlékezetesebb akciója volt a "Pazzi féle összeesküvés" névvel elhíresült gyilkossági kísérlet a Medici fivérek iránt, melyben Giuliano de Medici meghalt, de Lorenzo de Medici megmenekült. De a pápa nem adta fel, a leleplezett és megtorolz összeesküvés után még háborút is indított a Mediciek által kormányzott Firenze ellen, ami végül Lorenzo de Medici bátorságának köszönhetően kudarcba fulladt.. Róma város legfontosabb pozicíóit a Rovere család tagjai foglalhatták el, hatalmas erőre téve így szert. Ekkoriban került Urbino is a Rovere család hatalma alá. A pápaságával járó ügyek nem különösebben érdekelték, a család és a művészetek élveztek előnyt az egyházi reformokkal szemben. Halálakor a 32 tagból álló bíborosi kollégium 23 tagját ő nevezte ki korábban a pozícióba.

11.) Aki orgiákat rendezett: VI. Sándor (uralkodása: 1492-1503)

Eredeti neve: Rodrigo de Borgia. A befolyásos Borgia családból került ki a reneszánsz pápák egyik legellentmondásosabb alakja, VI. Sándor (1492-1503), aki miután pénzért minden tisztséget megvett, pápasága alatt igyekezte meghálálni az érte tett szívességet: szeretője, Vannozza Catanei rokonait a legmagasabb pozíciókba juttatta. Ha az általa elrendelt gyilkosságok és a pápai rezidencián rendezett orgiákról szóló pletykák nem is volnának igazak, VI. Sándornak akkor is sok vaj van a füle mögött. Cataneitől négy gyermeke is származott, sőt, állítólag egyik leányuk, Lucrezia is megajándékozta egy utóddal. A műkincsek iránt érzett olthatatlan vágya miatt viszont a legnagyobb művészetpártolók között emlegetik VI. Sándort: felkérte Michelangelót, hogy készítsen terveket a régi, Constantinus idejében épült Szent Péter bazilika átépítésére, de az ő nevéhez fűződik a vatikáni paloták felújítása és az Angyalvár helyreállítása is

12.) Aki állandóan háborúzott: II. Gyula (uralkodása: 1503-1513)

Eredeti neve: Guliano della Rovere. A ferences szerzetesből nagybátyja, II. Sixtus pápa csinált bíborost, amivel egyben komoly vagyonhoz is jutatta őt. VI. Sándorral való rossz viszony miatt - életét féltve - Franciaországba menekült, sőt még VIII. Károly, francia király itáliai hadjáratában is részt vett. Pápává választása különösebb bonyodalmak nélkül egy nap alatt megtörtént, de makacsságával, könyörtelenségével később kiérdemelte a "rettenetes" gúnynevet. Az ő célja nem a saját családjának a támogatása volt, hanem álmai egy helyreállított tekintélyű, erős itáliai országként megjelenő pápai államról szóltak. Folyamatosan háborúzott, hogy visszaszerezze az idegen kézre került itáliai területeket, így került szembe a korábban őt menekültként befogadó franciákkal is. Létrehozta a Szent Ligát a spanyolok és Velence részvételével, így próbálta biztosítani a pápaság védelmét. A háborúk mellett maradt energiája - és pénze, hogy figyelmét a művészetekre irányítsa. Megkezdődött a Szent Péter bazilika felépítése, a Vatikán kiépítése igen jól haladt, Raffaelló és Michelangelo dolgoztak megrendelései alapján. A legnagyobb reneszánsz pápák közé tartozik, a "rettenetes" bőkezű mecénásként szerepel a művészettörténetben.

13.) Aki miatt elindult a reformáció X. Leo (uralkodása: 1513-1521)

Giovanni de’Medici reneszánsz pápaként óriási összegeket fordított Róma felvirágoztatására, felépítette a Vatikáni Könyvtárat, meggyorsította a Szent Péter székesegyház építését, de mecénásként komoly érdemei voltak a művészetek előmozdításában is. Két év alatt azonban már az ürességtől kongott a pápai kincstár, s látván az aggasztó jeleket, X. Leó (1513-1521) szinte mindent pénzzé tett, amely a vatikáni palotában csak mozdítható volt: bútort, ékszereket és apostoli szobrokat adott el. Az egyházi körökben a legnagyobb felzúdulást a búcsúcédulák kiárusítása váltotta ki, amellyel a hívők bűnbocsánatot nyertek, a pápa pedig ezzel pluszforrásokhoz jutott, így be tudta fejezni a monstre építkezéseket. Sergiushoz hasonlóan – amely a gregoriánus reformot indította útjára – X. Leó egyházpolitikája is földrengésszerű változásokat idézett elő, nevezetesen a Luther Márton vezetésével indult reformációt

14.) Aki a legnagyobb zsinatot összehívta: III. Pál (uralkodása: 1534-1549)

Eredeti neve: Alessandro Farnese. A legéltesebb bíborosként, 67 éves korában választották pápává. Egy híres zsoldosvezér leszármazottjaként a Farnese család érdekeit szolgálta. Nővére VI. (Borgia) Sándor pápa szeretője volt, így Pál már 25 éves korában bíboros diakónus lehetett, s ezáltal busás jövedelmekre tehetett szert. Reneszánsz emberként a filozófia és művészetek érdekelték, emellett a földi élvezeteket sem vetette meg, szeretőt tartott, akitől négy gyermeke is született. 1513-ban azonban szakított korábbi életvitelével, pappá szenteltette magát, és az egyházi reformok képviselője lett. (Persze a Farnese család istápolásáról továbbra sem mondott le, így történhetett, hogy tizennégy és tizenhat éves unokáit bíborossá nevezte ki.) Művészetpártoló tevékenységével sem hagyott fel, s ennek köszönhető, hogy Michelangelo befejezte az Utolsó ítéletet a szixtuszi kápolnában, hogy gyarapodott a vatikáni könyvtár. A reformáció korában III. Pál felismerte, hogy a katolikus egyháznak is cselekednie kell, hiszen Franciaországban, Svédországban, Dániában és Norvégiában egyre nagyobb tért hódítottak a reformáció irányzatai. Ekkor a pápa bizottságot (bíborosi kollégiumot) állított fel az egyház helyzetének felülvizsgálatára, majd 1540-ben jóváhagyta Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságának alapszabályát. 1542-ben felállította a Szent Hivatalt (Officiumot), melynek feladata a hit- és erkölcsvédelem biztosítása volt, s ebben a tekintetben törvényszékként is működött. 1545-ben összehívta Tridentbe a XIX. egyetemes zsinatot, melyen dogmatikai és fegyelmi kérdésekkel egyaránt foglalkoztak.

15.) Az inkvizitor pápa, akit titokban kellett eltemetni: IV. Pál (uralkodása: 1555-1559)

Eredeti neve Gianpetro Carafa, aki hetvenkilenc éves korában került 1555-ben a pápai trónra. Megválasztásakor már ötven éve püspök volt. 1513-ban Angliában, majd Spanyolországban járt pápai követként, bár nápolyi báróként eredetileg spanyolellenes beállítottságú volt Humanista érdeklődésű (a görög és héber nyelv ismerője), aszketikus életvitelű egyházfi volt, aki 1536-os, bíborosi kinevezésétől fogva a reformok egyik legelkötelezettebb hívének bizonyult. Az újjáéledő inkvizíció vezetőjeként csodálták és félték is. A pápai trónon a középkori típusú pápaként viselkedett: Nápoly miatt háborúba keveredett Spanyolországgal, nem volt hajlandó elismerni a "cuius regio, eius religio" elvét képviselő augsburgi vallásbékét. Amikor V. Károly lemondott a császárságról öccse, I. Ferdinánd javára, akkor ezt Pál nem volt hajlandó elismerni, mivel nem kérték ki a pápa jóváhagyását. Pápasága alatt a Szent officium lett a legfőbb hivatal, s még bíborost is bezáratott az angyalvárba az eretnekség gyanújával. 1559-ben kiadta a tiltott könyvek listáját, az Indexet. Túlzott szigora, következetlen politikai fellépése következtében halálakor (1559-ben) zavargások törtek ki Rómában: az inkvizíció palotáját felgyújtották, III. Pált pedig titokban kellett eltemetni. IV. Pius követte a pápai trónon (1559-1565).

16.) Aki még ma is a legvitatottabb megítélésű: XII. Pius (uralkodása: 1939-1958)

Maria Giuseppe Pacelli. A 20. század legvitatottabb egyházfője minden kétséget kizáróan XII. Pius volt, akinek pontifikátusáról a mai napig is élénk vita zajlik, januárban például a római zsidóság támadta XVI. Benedeket, amiért az kiállt XII. Pius boldoggá avatása mellett. XII. Pius 1939 és 1958 között állt a Vatikán élén, s ezen időszakban sokszor érte kritika, hogy a második világháború idején cinkos módon csöndbe burkolózott, s nem emelte fel szavát a holokauszt ellen. John Cornwell 1999-ben fejezte be a Hitler pápája című könyvét, amelyben a brit szerző a nácikkal való kollaborálással, illetve antiszemitizmussal vádolta meg a pápát. Az Egyház váltig állítja, hogy a pápa aktívan részt vett a zsidók kimenekítésében, s több ezerre, akár több tízezerre tehető azon személyek száma, akik XII. Pius fellépésének köszönhetik életüket, ezt pedig a közeljövőben a kutatók számára is elérhető vatikáni források támasztják alá

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, Kossuth Kiadó, 1982
  • Reinhard Barth: Pápák. Szent Pétertől XVI. Benedekig. Alexandra Kiadó, Bp., 2011
  • [1] historia.hu
  • [2] mult-kor.hu

Római pápák

 

 

 

 

 

1.

Szt. Péter

33-67

 

 

2.

Szt. Linus

67-76

 

 

3.

Szt. Anacletos

76-88

 

 

4.

I. Szt. Kelemen

88-97

 

 

5.

Szt. Evaristos

97-105

 

 

6.

I. Szt. Sándor

105-115

 

 

7.

I. Szt. Sixtus

115-125

 

 

8.

Szt. Telesphoros

125-136

 

 

9.

Szt. Hyginos

136-140

 

 

10.

I. Szt. Pius

140-154

 

 

11.

Szt. Aniketos

154-166

 

 

12.

Szt. Soteros

166-174

 

 

13.

Szt. Eleutheros

174-189

 

 

14.

I. Szt. Viktor

189-199

 

 

15.

Szt. Zephyrinus

199-217

 

 

16.

Natalis (ellenpápa)

199

 

 

17.

I. Szt. Calixtus

217-222

 

 

18.

Hippolytus

217-235

 

 

19.

I. Szt. Orbán

222-230

 

 

20.

Szt. Pontianus

230-235

 

 

21.

Szt. Anteros

235-236

 

 

22.

Szt. Fabianus

236-250

 

 

23.

Szt. Cornelius

251-253

 

 

24.

Novatianus (ellenpápa)

251-268

 

 

25.

I. Szt. Lucius

253-254

 

 

26.

I. Szt. István

254-257

 

 

27.

II. Szt. Sixtus

257-258

 

 

28.

Szt. Dionysios

259-268

 

 

29.

I. Szt. Félix

269-274

 

 

30.

Szt. Eutychianus

275-283

 

 

31.

Szt. Cajus

283-296

 

 

32.

Szt. Marcellinus

296-304

 

 

33.

I. Szt. Marcellus

308-309

 

 

34.

Szt. Eusebios

310

 

 

35.

Szt. Melchiades

311-314

 

 

36.

I. Szt. Szilveszter

314-335

 

 

37.

Szt. Marcus

336

 

 

38.

I. Szt. Gyula

337-352

 

 

39.

Liberius

352-366

 

 

40.

II. Félix (ellenpápa)

355-358

 

 

41.

I. Szt. Damasus

366-384

 

 

42.

Ursinus (ellenpápa)

366-367

 

 

43.

Szt. Siricius

384-399

 

 

44.

I. Szt. Anastasius

399-401

 

 

45.

Szt. Ince

401-417

 

 

46.

Szt. Zosimos

417-418

 

 

47.

I. Szt. Bonifác

418-422

 

 

48.

Eulalius (ellenpápa)

418-419

 

 

49.

I. Szt. Coelestin

422-432

 

 

50.

III. Szt. Sixtus

432-440

 

 

51.

I. Szt. Leó

440-461

 

 

52.

Szt. Hilarius

461-468

 

 

53.

Szt. Simplicius

468-483

 

 

54.

II. Szt. Félix

483-492

 

 

55.

I. Szt. Gelasius

492-496

 

 

56.

II. Szt. Anastasius

496-498

 

 

57.

Szt. Symmachus

498-514

 

 

58.

Laurentius (ellenpápa)

498, 501-505

 

 

59.

Szt. Hormisdas

514-523

 

 

60.

I. Szt. János

523-526

 

 

61.

III. Szt. Félix

526-530

 

 

62.

II. Bonifác

530-532

 

 

63.

Dioskuros

530

 

 

64.

II. János

533-535

 

 

65.

I. Szt. Agapetus

535-536

 

 

66.

Szt. Silverius

536-537

 

 

67.

Vigilius

537-555

 

 

68.

I. Pelagius

556-561

 

 

69.

III. János

561-574

 

 

70.

I. Benedek

575-579

 

 

71.

II. Pelagius

579-590

 

 

72.

I. Szt. Gergely

590-604

 

 

73.

Sabinianus

604-606

 

 

74.

III. Bonifác

607

 

 

75.

IV. Szt. Bonifác

608-615

 

 

76.

I. Szt. Adeodatus

615-618

 

 

77.

V. Bonifác

619-625

 

 

78.

I. Honorius

625-638

 

 

79.

Severinus

638-640

 

 

80.

IV. János

640-642

 

 

81.

I. Theodorus

642-649

 

 

82.

I. Szt. Márton (másodsz. ellenpápa)

649-653, 655

 

 

83.

I. Szt. Jenő

645-657

 

 

84.

Szt. Vitalianus

657-672

 

 

85.

II. Adeodatus

672-676

 

 

86.

Donus

676-678

 

 

87.

Szt. Agatho

678-681

 

 

88.

II. Szt. Leó

682-683

 

 

89.

II. Szt. Benedek

684-685

 

 

90.

V. János

685-686

 

 

91.

Konon

686-687

 

 

92.

Theodorus (ellenpápa)

687

 

 

93.

Paschalis (ellenpápa)

687-692

 

 

94.

I. Szt. Sergius

687-701

 

 

95.

VI. János

701-705

 

 

96.

VII. János

705-707

 

 

97.

Sisinnius

708

 

 

98.

Constantinus

708-715

 

 

99.

II. Szt. Gergely

715-731

 

 

100.

III. Szt. Gergely

731-741

 

 

101.

Szt. Zakariás

741-752

 

 

102.

II. István

752-757

 

 

103.

I. Szt. Pál

757-767

 

 

104.

III. István

768-772

 

 

105.

I. Szt. Paschalis

767-769

 

 

106.

Phillippus (ellenpápa)

768

 

 

107.

I. Hadrián

772-795

 

 

108.

III. Szt. Leó

795-816

 

 

109.

IV. István

816-817

 

 

110.

I. Szt. Paschalis

817-824

 

 

111.

II. Jenő

824-827

 

 

112.

Valentin

827

 

 

113.

IV. Gergely

827-844

 

 

114.

János (ellenpápa)

844

 

 

115.

II. Sergius

844-847

 

 

116.

IV. Szt. Leó

847-855

 

 

117.

III. Benedek

855-858

 

 

118.

Anastasius (ellenpápa)

855, 879

 

 

119.

I. Szt. Miklós

858-867

 

 

120.

II. Hadrián

867-872

 

 

121.

VIII. János

872-882

 

 

122.

I. Marinus

882-884

 

 

123.

III. Szt. Hadrián

884-885

 

 

124.

V. István

885-891

 

 

125.

Formosus

891-896

 

 

126.

VI. Bonifác

896

 

 

127.

VI. István

896-897

 

 

128.

Romanus

897

 

 

129.

II. Theodorus

897

 

 

130.

IX. János

898-900

 

 

131.

IV. Benedek

900-903

 

 

132.

V. Leó

903

 

 

133.

Christophorus

903-904

 

 

134.

III. Sergius

904-911

 

 

135.

III. Anastasius

911-913

 

 

136.

Lando

913-914

 

 

137.

X. János

914-928

 

 

138.

VI. Leó

928

 

 

139.

VII. István

928-931

 

 

140.

XI. János

931-935

 

 

141.

VII. Leó

936-939

 

 

142.

VIII. István

939-942

 

 

143.

II. Marinus

942-946

 

 

144.

II. Agapetus

946-955

 

 

145.

XII. János (másodsz. ellenpápa)

955-963, 964

 

 

146.

VIII. Leó

963-965

 

 

147.

V. Benedek (másodsz. ellenpápa)

964, 966

 

 

148.

XIII. János

965-972

 

 

149.

VI. Benedek

973-974

 

 

150.

VII. Bonifác

974

 

 

151.

VII. Benedek

974-983

 

 

152.

XIV. János

983-984

 

 

153.

VII. Bonifác

984-985

 

 

154.

XV. János

985-996

 

 

155.

V. Gergely

996-999

 

 

156.

XVI. János (ellenpápa)

997-998

 

 

157.

II. Szilveszter

999-1003

 

 

158.

XVII. János

1003

 

 

159.

XVIII. János

1004-1009

 

 

160.

IV. Sergius

1009-1012

 

 

161.

VIII. Benedek

1012-1024

 

 

162.

VI. Gergely (ellenpápa)

1012

 

 

163.

XIX. János

1024-1032

 

 

164.

IX. Benedek

1032-1044

 

 

165.

III. Szilveszter

1045

 

 

166.

IX. Benedek

1045

 

 

167.

VI. Gergely (másodsz. ellenpápa)

1045-1046, 1048

 

 

168.

II. Kelemen

1046-1047

 

 

169.

IX. Benedek

1047-1048

 

 

170.

II. Damasus

1048

 

 

171.

IX. Szt. Leó

1049-1054

 

 

172.

II. Viktor

1055-1057

 

 

173.

IX. István

1057-1058

 

 

174.

X. Benedek

1058-1059

 

 

175.

II. Miklós

1059-1061

 

 

176.

II. Sándor

1061-1073

 

 

177.

II. Honorius (ellenpápa)

1061-1072

 

 

178.

VII. Szt. Gergely

1073-1085

 

 

179.

III. Kelemen (ellenpápa)

1080, 1084-1100

 

 

180.

III. Viktor

1086-1100

 

 

181.

II. Orbán

1088-1099

 

 

182.

II. Paschalis

1099-1118

 

 

183.

Theoderich (ellenpápa)

1100-1102

 

 

184.

Albert (ellenpápa)

1102

 

 

185.

IV. Szilveszter (ellenpápa)

1105-1111

 

 

186.

II. Gelasius

1118-1119

 

 

187.

VIII. Gergely (másodsz. ellenpápa)

1118-1121, 1137

 

 

188.

II. Calixtus

1119-1124

 

 

189.

II. Honorius

1124-1130

 

 

190.

II. Coelestin (ellenpápa)

1124

 

 

191.

II. Ince

1130-1143

 

 

192.

II. Anacletus (ellenpápa)

1130-1138

 

 

193.

IV. Viktor (ellenpápa)

1138

 

 

194.

II. Coelestin

1142-1144

 

 

195.

II. Lucius

1144-1145

 

 

196.

III. Jenő

1145-1153

 

 

197.

IV. Anastasius

1153-1154

 

 

198.

IV. Hadrián

1154-1159

 

 

199.

III. Sándor

1159-1181

 

 

200.

IV. Viktor (ellenpápa)

1159-1164

 

 

201.

III. Paschalis (ellenpápa)

1164-1168

 

 

202.

III. Calixtus (ellenpápa)

1168-1178

 

 

203.

III. Ince (ellenpápa)

1179-1180

 

 

204.

III. Lucius

1181-1185

 

 

205.

III. Orbán

1185-1187

 

 

206.

VIII. Gergely

1187

 

 

207.

III. Kelemen

1187-1191

 

 

208.

III. Coelestin

1191-1198

 

 

209.

III. Ince

1198-1216

 

 

210.

III. Honorius

1216-1227

 

 

211.

IX. Gergely

1227-1241

 

 

212.

IV. Coelestin

1241

 

 

213.

IV. Ince

1243-1254

 

 

214.

IV. Sándor

1254-1261

 

 

215.

IV. Orbán

1261-1264

 

 

216.

IV. Kelemen

1265-1268

 

 

217.

X. Szt. Gergely

1271-1276

 

 

218.

V. Ince

1276

 

 

219.

V. Hadrián

1276

 

 

220.

XXI. János

1276-1277

 

 

221.

III. Miklós

1277-1280

 

 

222.

IV. Márton

1281-1285

 

 

223.

IV. Honorius

1285-1287

 

 

224.

IV. Miklós

1288-1292

 

 

225.

V. Szt. Coelestin (másodsz. ellenpápa

1294, 1296

 

 

226.

VIII. Bonifác

1294-1303

 

 

227.

XI. Benedek

1303-1304

 

 

228.

V. Kelemen

1305-1314

 

 

229.

XXII. János

1316-1334

 

 

230.

V. Miklós (másodsz. ellenpápa)

1328-1330, 1333

 

 

231.

XII. Benedek

1334-1342

 

 

232.

VI. Kelemen

1342-1352

 

 

233.

VI. Ince

1352-1362

 

 

234.

V. Orbán

1362-1370

 

 

235.

XI. Gergely

1370-1378

 

 

236.

VI. Orbán

1378-1389

 

 

237.

VII. Kelemen (ellenpápa)

1378-1394

 

 

238.

IX. Bonifác

1389-1404

 

 

239.

XIII. Benedek (ellenpápa)

1394-1417, 1423

 

 

240.

VII. Ince

1404-1406

 

 

241.

XII. Gergely (másodsz. ellenpápa)

1406-1415, 1417

 

 

242.

V. Sándor (ellenpápa)

1409-1410

 

 

243.

XXIII. János (ellenpápa)

1410-1415, 1419

 

 

244.

V. Márton

1417-1431

 

 

245.

VIII. Kelemen (ellenpápa)

1423-1429, 1446

 

 

246.

XIV. Benedek (ellenpápa)

1425-1430

 

 

247.

IV. Jenő

1431-1447

 

 

248.

V. Félix (ellenpápa)

1439-1449, 1451

 

 

249.

V. Miklós

1447-1455

 

 

250.

III. Calixtus

1455-1458

 

 

251.

II. Pius

1458-1464

 

 

252.

II. Pál

1464-1471

 

 

253.

IV. Sixtus

1471-1484

 

 

254.

VIII. Ince

1484-1492

 

 

255.

VI. Sándor

1492-1503

 

 

256.

III. Pius

1503

 

 

257.

II. Gyula

1503-1513

 

 

258.

X. Leó

1513-1521

 

 

259.

VI. Hadrián

1522-1523

 

 

260.

VII. Kelemen

1523-1534

 

 

261.

III. Pál

1534-1549

 

 

262.

III. Gyula

1550-1555

 

 

263.

II. Marcellus

1555

 

 

264.

IV. Pál

1555-1559

 

 

265.

IV. Pius

1559-1565

 

 

266.

V. Szt. Pius

1566-1572

 

 

267.

XIII. Gergely

1572-1585

 

 

268.

V. Sixtus

1585-1590

 

 

269.

VII. Orbán

1590

 

 

270.

XIV. Gergely

1590-1591

 

 

271.

IX. Ince

1591

 

 

272.

VIII. Gergely

1592-1605

 

 

273.

XI. Leó

1605

 

 

274.

V. Pál

1605-1621

 

 

275.

XV. Gergely

1621-1623

 

 

276.

VIII. Orbán

1623-1644

 

 

277.

X. Ince

1644-1655

 

 

278.

VII. Sándor

1655-1667

 

 

279.

IX. Kelemen

1667-1669

 

 

280.

X. Kelemen

1670-1676

 

 

281.

XI. Ince

1676-1689

 

 

282.

VIII. Sándor

1689-1691

 

 

283.

XII. Ince

1691-1700

 

 

284.

XI. Kelemen

1700-1721

 

 

285.

XIII. Ince

1721-1724

 

 

286.

XIII. Benedek

1724-1730

 

 

287.

XII. Kelemen

1730-1740

 

 

288.

XIV. Benedek

1740-1758

 

 

289.

XIII. Kelemen

1758-1769

 

 

290.

XIV. Kelemen

1769-1774

 

 

291.

VI. Pius

1775-1799

 

 

292.

VII. Pius

1800-1823

 

 

293.

XII. Leó

1823-1829

 

 

294.

VIII. Pius

1829-1830

 

 

295.

XVI. Gergely

1831-1846

 

 

296.

IX. Pius

1846-1878

 

 

297.

XIII. Leó

1878-1903

 

 

298.

X. Szt. Pius

1903-1914

 

 

299.

XV. Benedek

1914-1922

 

 

300.

XI. Pius

1922-1939

 

 

301.

XII. Pius

1939-1958

 

 

302.

XXIII. János

1958-1963

 

 

303.

VI. Pál

1963-1978

 

 

304.

I. János Pál

1978

 

 

305.

II. János Pál

1978-2005

 

 

306.

XVI. Benedek

2005-

 

Felhasznált irodalom:

  • Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, Kossuth Kiadó, 1982
  • Reinhard Barth: Pápák. Szent Pétertől XVI. Benedekig. Alexandra Kiadó, Bp., 2011
  • [1] historia.hu
  • [2] mult-kor.hu