Regény: Kettétört élet

Regény-részlet: "Kettétört élet"

A "Kettétört élet" című regény egy barátom alkotása, akinek élete nagy hatást gyakorolt rám. A mű, amin már évek óta dolgozik csak nagyon lassan halad és a befejezése is provizórikus még (2026 novemberében). Egy részlete azonban megtetszett (mert mutat némi párhuzamot saját tapasztalásaimmal) és az engedélyével lementettem magamnak. Bármilyen hasonlóság ismert személyekkel csak a véletlennek köszönhető. Fikció tehát, de megélt érzelmek alapján. 

Bevezetés

"Néhány ember kivételével senki nem hitte el baráti és családi környezetemben, hogy életem legválságosabb időszakában hogyan történtek velem a dolgok. Ez a néhány ember a szüleim és a legjobb barátom volt. Ők beleláttak az általam megélt dolgokba és hittek nekem a kezdetektől. Ennek megfelelően elmondhatom, hogy az igazán fontos személyek előtt máig tiszta a lelkiismeretem (így szüleim, legjobb barátom és az Úr előtt is). Megfogadtam azonban, hogy mire 20 éves lesz a lányom (és felnőttként kialakul a maga érett gondolkodása), neki is megmutatom majd saját verziómat, hogy megtudja ÉN hogyan éltem meg azokat az időket. Nem tudom elhiszi e vagy sem mindazt amit leírok, de legalább egyszer végigolvassa (reményeim szerint) és ha nem is azonnal, de valamikor az élete során (ha én már nem leszek) ad egy halvány kis hitelt mindannak amit leírtam. A továbbiakban lányom hozzád intézem szavaimat.

Kettétört élet

Szerettük egymást anyukáddal, annak dacára is, hogy nagyon korán ismertük meg egymást. Nagy szerelem volt ez és hosszú éveken át tartó szenvedélyes kapcsolattá majd házassággá változott. Volt saját baráti körünk, kialakultak saját kis szokásaink, rengeteget kirándultunk, nyaraltunk és boldogok voltunk hosszú éveken keresztül. A nagy változást mindebben a születésetek hozta el számunkra (14 év együttjárás és ebből 6 év gyüttélés után), ugyanis te és testvéred (mint minden pár esetében) felborítottátok addigi életünket (jó értelemben). Itt azonban azonnal ki kell emeljem: a mi esetünkben nagyobb volt ez a bizonyos váltás az átlag házaspárhoz képest. Anyukátok ugyanis nagyon nehezen élte meg a terhességet és az utána következő hónapok, sőt évek nehézségeit. Vannak ismerőseim, barátaim, munkatársaim akik megosztották velem hasonló tapasztalataikat (a gyermekeik érkezéséről), de egyikük esetében sem éreztem olyan mély megzuhanást mint Anyukátoknál. Nagyon rosszul viselte ugyanis mindazt ami azokban az időkben történt vele: a szoptatás (tej nélküliség) gondjait, az éjszakázásokat, a kevés alvást, a szülés utáni depressziót ...stb. Én akkoriban levelezőn jártam egyetemre és mellette 12 órában dolgoztam középvezetőként egy cégnél (ráadásul egy másik városban). Így való igaz, hogy csak keveset voltam otthon, cserébe viszont relatíve sokat kerestem, amiből futotta sok mindenre: babakocsira, a lakásunk felszerelésére, napi kiadásokra. Az első hibám ott érhető tetten, hogy egyszerűen nem futotta energiámból arra, hogy az egyetem és a munka mellett többet törődjek Anyukátokkal (és többet segítsek neki). Ezt elismerem. Ám megvolt az okom erre:  dolgoztam és tanultam, nem szórakozással töltöttem az időmet. És igenis foglalkoztam a gyerekeimmel (veletek) is minden este mesét mondtam, napközben játszóterekre, játszóházakba vittelek benneteket, amikor csak egy kis szabadidőm is akadt. Az ő első hibája az volt, hogy nem látta a reális helyzetet és kizárólag a maga szemszögéből volt hajlandó érzékelni mindent. Egyszerűbb volt megzuhanásaiért engem okolni (és kevesellni segítségemet) mint megbeszélni a bajokat és megerősödni picit lélekben vagy együtt összefogva jutni egyről a kettőre. Közben pedig elismerve: nekem sem könnyű, hiszen 12 órában (éjszakás beosztásban is) dolgozni közben helytállni az egyetemen úgy hogy az otthonom, a munkahelyem és az egyetem is más-más városban van nem annyira könnyű.

A komolyabb párkapcsolati és házassági gondok néhány éves korotoktól kezdődtek amikor Anyukátok idegrendszere egyszerűen összeomlott. Ő maga azt soha nem ismerte el és családja is tagadta mindig is. De igenis ekkoriban alakult ki nála egy kettős viselkedési minta (ami egészen addig egyáltalán nem jellemezte). Ez mit jelentett? A külvilág felé vagyis a család, barátok, ismerősök irányába egészen mást mutatott mint kettesben amikor velem volt. Ez a helyzet okozta később azt is, hogy nehezen lehetett hinni nekem, mondván: "az nem lehet, hogy a kedves nő, ilyenekt csinált volna". Pedig igen. A külvilágnak vidámságot mutatott, odahaza pedig idegroncs volt (szó szerint). Állandó rosszkedv jellemezte, emellett indokolatlan veszekedések kiprovokálása és a "semmi nem jó bármit teszel" hozzáállás kialakulása. Nagyon nehéz olyan emberrel együtt élni, aki folyamatosan ideges és állandóan téged okol mindenért. Boldogtalanná tett engem is.

És a helyzetre sajnos rosszul reagáltam, ez volt az én második hibám a kapcsolatunkban, ezt is elismerem. (Bár hozzáteszem: nem könnyű kitalálni milyen a helyes reagálás minderre.) Gyakran volt érezhető rajtam a düh, amit Anyukád agressziónak érzett ám valójában a tehetetlenségemből fakadt. Mert szerettem volna segíteni, megváltoztatni a kialakult helyzetet, de nem tudtam. EBBE a közegbe érkeztetek valójában, amikor már 6 - 7 évesen felfogtátok a körülöttetek zajló dolgokat. Mindezek ellenére azért igyekeztünk benneteket jól nevelni és három alkalommal is elutaztunk családi nyaralásként a tengerpartra, amikor te 7, illetve 10 és 11 éves voltál. Szép nyaralások voltak ezek és mintha kicsit javult is volna köztünk is a helyzet ilyenkor. Ám hazatérve mindig visszatért Anyukátoknál az idegi probléma, melyet továbbra is tagadott. Amit talán beismert, hogy rosszkedvű volt akkoriban és ezt is biztosan rám hárítja, hogy kizárólag miattam volt ilyen. De ez nem egyszerű rosszkedv volt, hanem igenis idegi probléma. Nagyon sokszor viselkedett irracionálisan ugyanis, tényleg érthetetlen vita-kiprovokálásokkal, mű-veszekedésekkel. Később jöttek a titkolózások, melyet én még nehezebben viseltem. Munka után sosem jött haza egyenesen, hanem órákra eltűnt. (Ma sem tudom ilyenkor hol volt, bár néhány eset azóta kiderült. Különböző emberekkel találkozott, néha férfi-barátokkal, akikkel úgy gondolom nem volt semmiféle férfi-nő megcsalás dolog, csupán szüksége lehetett a véleményükre vagy a beszélgetésekre.) Ha én ilyenkor rákérdeztem hol volt, megkaptam, hogy zsarnok vagyok meg nárcisztikus és hogy folyton ellenőrzöm őt és börtönbe kényszerítem. Mindez valóban egy toxikus (mérgező) kapcsolat benyomását kelthette, de ennek oka továbbra is ő maga volt.

Ma úgy vélem elindult egy úton, melyen önmagát lovalta a vélt és valós sérelmekbe. Ám ezek többségét vagy ő maga váltotta ki, vagy eleve nem is léteztek. Az ő 2. nagy hibája ez volt: nem megoldani akarta a problémákat vagy szembenézni idegi gondjaival (és hogy azok egy részét tényleg nem én okozom), hanem inkább súlyosbította a kettőnk közti válságot. Ami engem illet: egy idő után nagyon elegem lett ebből az egészből és abból, hogy az otthonom egy ideg-klinika lett egy folyton hangulatváltásokban szenvedő nővel. Fokozatosan szerettünk ki egymásból és lettünk egyre bizalmatlanabbak egymással. Ebben a légkörben követtem el egy hülyeséget: flörtölő levelezésbe kezdtem egy kolléganőmmel, amit ő megtudott. Szükségem volt egy normálisan működő nő figyelmére, noha nem csaltam meg az illetővel (és ez eszembe sem jutott). Hülyeség volt, ma is bánom. Ez volt a harmadik hibám. Amikor kiderült Anyukátok számára, akkor ő ebből végső önigazolást kapott és indokot is arra, hogy méginkább okoljon mindenért. Azt persze elismerem, hogy fájhatott neki ez az egész és ezt tényleg nagyon sajnálom a mai napig. Az utolsó házas éveinkben azonban semmi esélyt nem adott kettőnknek ez volt a harmadik hibája és az, hogy inkább mesterkedett azon, hogy új kapcsolatot alakítson ki valakivel, mint hogy együtt lábaljunk ki a válságunkból. Össze is jött neki egy titkos kapcsolat és ez nem flörtölő levelezés volt (mint ami nekem) hanem egy igazi, valódi megcsalás és viszony. Későn tudtam meg hogy mi van köztük, de addigra kiszerettem belőle, így már nem fájt annyira a dolog. Ekkor értettem meg: már nem javítható meg vele a kapcsolatom. 

A válás után nagyon sokáig, (talán máig) megmaradt Anyukátokban a "revans vágy" ami úgy jelentkezett nála, hogy ellenem befolyásolta közös barátainkat és lassan, fokról-fokra benneteket is sajnos. Összegezve: szerencsétlenül alakultak köztünk a dolgok, de távolról sem igaz, hogy mindig mindenben kizárólag én lettem volna csak a hibás (ahogyan ő állítja be). Nem vagyok hibátlan ember, sok dologra rosszul reagáltam, de szilárdan hiszem, hogy megmenthető lett volna a házasságunk valahol még a második hibáink után is és az hogy nem tettük meg jóvátehetetlen bűn volt veletek szemben. EZ az amit igazán bánok (és mindig bánni is fogok életem végéig). Mert mindennél jobban szeretlen benneteket!