A kiegyezés és előzményei, a neoabszolutizmus kora (1850-1867)

A kiegyezés és előzményei, a neoabszolutizmus kora (1850-1867)

/Harmat Árpád Péter/

 

A dualizmus politikai rendszere, vagyis a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság közt létrejött együttműködésnek az 1867 és 1918 közti 51 évében kialakult közjogi szisztémája a kiegyezés szelleme és rendelkezései alapján működött. Elmondható tehát, hogy a kiegyezés hazánk történetének egyik legfontosabb korszakát alapjaiban meghatározó törvénycsomagot, és elvrendszert jelentette. A két ország sok évszázados közös történelmében szakaszhatárt is hozott, hiszen létrejötte előtt 18 évvel nemzetünk még fegyverrel harcolt az elszakadásért. Az 1848/49 –es forradalom és szabadságharc leverésekor még egyik fél sem gondolt a megegyezésen alapuló együttélés lehetőségére, hiszen Ausztria a megtorlás és neoabszolutizmus eszközével próbálta magához láncolni a rebellis magyarokat, míg nemzetünk vezetői az 1848-as eszmékhez ragaszkodás és a passzív ellenállás eszközével igyekeztek elérni a szabadságharc alkotmányos eredményeihez való visszatérést. Hosszú volt tehát az út az 1849-es állapotoktól az 1867-es kiegyezésig.

A megtorlás korszaka (1849 nyara – 1850 nyara)

Magyarország történelmének legnagyobb szabadságküzdelme 1849 augusztus 13 –án ért véget, amikor négy nappal az utolsó nagy csata, a temesvári ütközet után a Görgey Artúr tábornok vezette magyar honvédsereg letette a fegyvert az Arad közelében fekvő Világos község határában (a szőllősi mezőn) Fjodor Vasziljevics Rüdiger cári tábornok előtt. A magyar szabadságharcot Ausztria és a cári Oroszország hadserege leverte, így a világosi fegyverletételt követően hazánk területe felett az osztrák császári csapatok főparancsnoka báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy vette át az irányítást. A „bresciai hiénának” is nevezett osztrák tábornok a Ferenc József császártól teljhatalmat kapott a magyarokkal szembeni megtorlásra, így 1849. október 6-án kivégeztette az aradi vértanúkat és ugyanezen a napon a pesti Újépület udvarán Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány („minisztérium”) elnökét. A Haynau-féle rémuralom egészen 1850 július 6-ig, mintegy 11 hónapon keresztül tartott és 150 kivégzést, legalább ugyanennyi bebörtönzést, ezres nagyságrendben kényszersorozásokat, korbácsolásos fenyítéseket hozott a magyarok számára. A fiatal császár a majdnem egy éves rémuralom alatt elégtételt vehetett a trónfosztás feletti sértettségén, ám 1850 nyarára elérkezettnek látta az időt Haynau menesztésére. Döntésében jelentős szerepet játszott az is, hogy az európai közvélemény egyre inkább elítélő szemmel nézte a Magyarországon folyó kivégzéseket.

Alexander Bach belügyminiszter neoabszolutizmusa (1850 július – 1859 augusztus)

Haynau menesztését követően 1860-ig Habsburg–Tescheni Albert főherceg lett Magyarország katonai és polgári kormányzója, de a valódi irányítást, és a magyarokkal szemben alkalmazott önkényuralom koordinálását Dr. Alexander von Bach báró belügyminiszter és bécsi jogász vette kezébe. Ebben az időszakban a Habsburgok célja az volt, hogy Magyarországot teljesen beolvasszák a birodalomba. Az első lépés a közigazgatási rendszer átformálása volt. Leválasztották Magyarországról Erdélyt, Horvátországot, a Határőrvidéket, a Szerb Vajdaságot és a Temesi bánságot. Külön igazgatás alá szervezve utóbbiakból létrehozták a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot. Ezek után a megmaradt területeket öt kerületre osztották (központjaik: Pest, Pozsony, Sopron, Kassa, Nagyvárad), eltörölve ezzel a régi vármegyerendszert. Eltörölték a megyék és a városok önkormányzatát is. A közigazgatás nyelve pedig egységesen a német lett, a germanizációs és beolvasztási törekvéseknek köszönhetően. A hivatalnoki rendszert kettős hivatalnokrétegnek nevezzük. Ez azt jelenti, hogy a magyar tisztviselők mellett osztrák hivatalnokok dolgoztak, azért, hogy egymást megfelelően kiegészítsék. Emellett még azért is szükség volt a külföldiekre, mivel a régi hivatalnokok egy része nem volt hajlandó együttműködni a hatalommal, mert így a hivatalok a központi akarat végrehajtói lettek. A főleg Ausztria területéről érkezett hivatalnokokat gúnyosan Bach-huszároknak csúfolták kötelezően előírt magyaros viseletük miatt. Ez a rendszer azonban igen költséges volt (hiszen kétszer annyi hivatalnokot kellett ellátnia). A funkcionáriusok feladatai pedig az adóbeszedés, a közoktatás, az infrastruktúra és a bírói rendszer működtetése voltak. Itt kell megemlíteni az elnyomás – közigazgatási rendszer, és hivatalnokok melletti - harmadik elemét, a rendőri és besúgó hálózatotJohann Kempen báró vezetésével.

Modernizálási kísérletek és jobbágyfelszabadítás

Az új rendszer megkezdte a polgári állam kialakítását. Ennek első intézkedése az osztrák büntető és polgári törvénykönyv bevezetése 1853-ban. Ezzel kiiktatták a magyar szokásjogot a bírósági rendszerből. Kétfokú bírósági rendszert hoztak létre, amelyekben a központi kormányzat által kinevezett bírák működtek. Osztrák mintára egységesítették a mértékegységrendszert és az oktatást. Utóbbi reformjának köszönhetően született meg a nyolcosztályos gimnázium, valamint az érettségi vizsga intézménye is (itt a porosz modell volt az irányadó). Azonban az oktatás nyelve is a német lett hivatalosan. Bevezették az osztrák adórendszert és szabályozást a magyar helyébe, ami szintén új helyzetet teremtett, amihez igazodni kellett. 1853-ban az uralkodó kiadta az úrbéri pátenst, rendelkezett a jobbágyfelszabadításról és a nemesség kártalanításáról, amelyet az áprilisi törvények alapján hajtanak majd végre. Így azonban az intézkedés hiányos lett, mivel nem kerültek bele a szabadságharc alatt hozott intézkedések, azaz a szőlődézsma eltörlése és a majorsági földeken élő jobbágyok felszabadítása. Ez egy visszalépés, a jobbágyság aránya 25%-os lett a társadalomban. A gyakorlatban ez az 1850-es 1860-as években ment végbe, azaz a paraszti és a földesúri földek szétválasztása, a közös használati földek elkülönítése és a telekkönyvezés (földek nyilvántartásba vétele). Ezekben azonban különböztek a földesurak és egykori jobbágyok érdekei, ezért ez jelentősen kiélezte a földbirtokosok és a parasztok közti viszonyt. Az áprilisi törvények értelmében a jobbágyfelszabadítás kártérítés ellenében zajlott, ám a szabadságharcot vezető nemesek nagy részét kisemmizték, mivel ezt a kártérítést értéktelen állampapírokban kapták meg. Ezeket csak alacsony árfolyamon tudták beváltani vagy pedig csak hosszú idő után jutottak hozzá, mivel az udvar elhúzta a kifizetést, akár 5-20 éves intervallumra is. Így a nemesek nem tudták átalakítani gazdaságaikat, nem tudtak modernizálni és jelentős részük a magas adók és a hitelek törlesztése miatt csődbe jutott.

A magyar ellenállás

Bach megpróbálta saját pozíciójának megerősítésére felhasználni a látható fejlődést, ezért névtelenül készíttetett egy propagandafüzetet (Rückblick, kb. "Visszatekintés" címmel), amelyben az elért eredményeket a kormány sikerének tulajdonította. Ez részben igaz is volt, de nem sokkal a kiadása után Széchenyi István megírta az Ein Blick-et, ami gúnyos hangnemben cáfolta a kormány számos állítását. Rámutatott arra, hogy a fejlődés alapvetően nem a kormány érdeme, hanem a beinduló gazdasági folyamatoké, valamint az 1839-es országgyűlésen hozott szabad gyáralapítási törvény hatására kialakult szabad versenyé. Természetesen külföldön és álnéven került nyomtatásra az írás, de hamar eljutott Magyarországra. Az udvar a szerző beazonosítása után megfenyegette a szanatóriumban élő Széchenyit: amennyiben ilyen munkát képes írni, akkor láthatóan mégsem labilis az elmeállapota, tehát felelősségre vonható a tetteiért. Nem sokkal ezután, 1860-ban Széchenyi öngyilkos lett, valószínűleg a meghurcoltatás elkerülése érdekében. Ez az ellenállási forma az aktív, cselekvéses módszereket tömöríti magába. A magyar vezető réteg (kivéve az udvarhű arisztokráciát) teljes mértékben elutasította a neoabszolutizmust. Enyhébb körökben a Kossuth-szakáll növesztése, a nemzeti szín feltüntetése és a németek kiközösítése zajlott, bár sikertelenül. Az ötvenes években jelentősek voltak még a fegyveres megmozdulások is, ilyen volt Noszlopy Gáspár mozgalma a Dunántúlon (1851), a Makk József vezette összeesküvés Székelyföldön, Rózsa Sándor mozgalma az Alföldön, és Libényi János császár elleni merényletkísérlete 1853-ban. Az ellenállás egy sajátos formáját képviselte az emigráció. Az emigrációban élők zöme a szabadságharc leverése után hagyta el az országot és kezdetben a Török Birodalom területén, Isztambulban húzódtak meg, azonban az osztrákok megpróbálták rávenni a törököket, hogy adják át őket. A törökök nem engedtek, de megegyeztek abban, hogy az emigránsokat távolabb telepítik a határtól, így jutottak Kütahyaba, majd innen szétszéledtek. Párizsban próbálták megnyerni III. Napóleont Szemere Bertalan, Teleki László és Andrássy Gyula, míg Londonban Pulszky Ferenc, Klapka György és Vukovics Sebő próbáltak intézkedni.

legjelentősebb ellenállási forma azonban a Deák Ferenc vezette passzív ellenállás volt. Résztvevői kitartottak az 1848-as áprilisi törvények mellett, bírálták a rendszert és elhatárolódtak az abszolutizmustól. Bojkottálták a kormányzat rendezvényeit és ahol lehetett, kijátszották az intézkedéseiket és nem fizettek adót. Az ellenállás lelke maga Deák volt, aki 1854-ben felköltözött vidéki birtokairól Pestre, és az Angol Királynő szállóban élte életét.

Az önkényuralom bukása

Ferenc József 1859-1860 –ban ismét rádöbbent arra, újra enyhítenie kell a magyarokkal szembeni elnyomáson, mert birodalmának ereje megingott, és szüksége van a császárság egységére, összetartására. Az Osztrák Birodalom hirtelen meggyengülésnek egyszerre voltak külpolitikai és gazdasági okai. A gazdasági okok közt első helyen állt Ausztria pénzügyi válsága, eladósodása részben épp a Bach-rendszer költséges finanszírozása miatt. A külpolitikai okok közt a legfontosabb: Ausztria elszigetelődésének veszélye volt, ugyanis a Habsburgok részint súlyos katonai vereséget szenvedtek III. Napoleon és Piemont seregeitől (solferinoi csata: 1859 június 24) elveszítve Lombardiát, másrészt elvesztették Oroszország támogatását, amikor a krími háborúban nem siettek I. Miklós cár segítségére. (A segítség elmaradásában jelentékeny szerepe volt annak, hogy Ausztria épp Oroszország háborúbeli ellenfelétől, Angliától kapott pénzügyi kölcsönöket.) Mindezen okok miatt a császár úgy érezte nem tartható tovább a neoabszolutizmus Magyarországon, és szükség van a magyarok segítségére, közreműködésére. Ferenc József 1859 augusztusában menesztette Bachot, és visszaállította Magyarországon az alkotmányosságot.

Az Októberi Diploma (1860 okt. 20) és a Februári Pátens (1861 feb)

Az októberi diploma a Habsburg Birodalom uralma alá tartozó országok életének alkotmányos alapokra való helyezését célozta, így visszaállította Magyarországon a megyei közigazgatást, az országgyűlést, a kormányszékeket (Helytartótanács, Kancellária, Kamara), és az oktatás nyelve is újra a magyar lett. A javuló osztrák-magyar viszony azonban nem tartott sokáig, a császár 1860 december 13 –án Anton Schmerlinget nevezte ki belügyminiszterré, és elhatározta az Osztrák Birodalom föderális jellegű átalakítását.

Alig négy hónappal az októberi diploma kiadása után Anton Schmerling kiadta a februári pátenst, melyben a birodalom egyik legfőbb irányító szervéül a 343 tagú kétkamarás birodalmi gyűlést jelölte ki. A birodalmi tanács 343 követéből 85 fő, azaz mindössze 25% lett volna magyar küldött, 26 főt Erdély, 9-et pedig Horvát-Szlavónország delegálhatott volna. A rendelkezést a magyar nemesség példátlan megaláztatásnak nevezte, hiszen az ezer éves Magyar Királyságot csupán egy tartományként kezelte, és politikai súlyát mindössze a birodalom egynegyed részének aposztrofálta. A februári pátens végrehajtása céljából, és a 85 magyar követ kijelölése érdekében az uralkodó 1861 április másodikára összehívta a magyar országgyűlést.

Az 1861-es diéta

Az összegyűlt alsóházi képviselők mindegyike egyetértett abban, hogy a haza számára megalázó császári rendeletet egyértelműen el kell utasítani. Ám az elutasítás módjában már viták alakultak ki, és az országgyűlés két pártra szakadt. Teleki László köre azt vallotta, hogy a diétának határozatban kell kijelentenie, hogy nem fogadja el a pátenst, illetve az új birodalmi alkotmányt, majd ezt követően ragaszkodva a 48-as értékekhez, fel kell oszlania. Teleki eleve törvénytelennek tartotta Ferenc József uralmát, mivel a császár nem lett magyar királyként megkoronázva. Alig egy hónappal a diéta összehívása után azonban ahatározati pártnak is nevezett Teleki csoport megosztottá vált, és a képviselők egy része szembefordult vezetőjükkel. A csalódott Teleki 1861 május 7-én öngyilkos lett, így unokaöccse Tisza Kálmán vette át a határozati párt vezetését. A diéta másik pártját Deák Ferenc és Andrássy Gyula köre alkotta. Önmagukat Felirati Pártnak nevezték, mivel úgy vélték: bár ragaszkodni kell az 1848-as alaptörvényekhez, a felelős magyar minisztérium felállításához és az uralkodó megkoronázásához, ám ugyanakkor a februári pátens elutasításán túl nem szabad elzárkózni a további párbeszédtől, így csupán feliratban kell elutasítani az új birodalmi alkotmányt. A két párt közti vitát alig három szavazattal Deák nyerte, ám a császár elutasította a diéta feliratát, sőt1861 augusztusában feloszlatta az országgyűlést. A Birodalmi Gyűlés a magyar követek nélkül, csonkán kezdte meg működését, Schmerling vezetésével pedig újabb önkényuralmi korszak köszöntött Magyarországra.

Újra elnyomás: a provizórium korszaka: 1861 február – 1865

Az 1861 nyara és 1865 nyara közti négy esztendő önkényuralmi berendezkedését a császár provizórikusnak, azaz átmenetinek tekintette, mivel úgy gondolta: a magyarok idővel majd „észhez térnek” és elfogadják az új birodalmi alkotmányt, illetve elküldik követeiket a birodalmi gyűlésbe. Ám Deák sziklaszilárd maradt: „Ha tűrni kell tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől örökölt.” Az önkényuralom alatt a magyar nemesség Deák vezetésével visszatért a passzív ellenállás módszeréhez, és egységes maradt. Deák továbbra is az Angol Királynő Szállóban élte mindennapjait, innen irányította és fogta össze az ellenálló magyar nemességet. Ám négy év eltelte után Ausztria vezetése fokozatosan rádöbbent: birodalmuk egysége, Európán belüli tekintélye és nagyhatalmi státuszuk megőrzése érdekében nem folytathatják sokáig a magyarokkal való szembenállást. Így 1864 karácsonyán Albrecht főherceg bizalmasa Augusz Antal báró felkereste Deákot a híres pesti szállodában, és eszmecserére kérte fel. A két köztiszteletben álló jogász végül megállapodott az Ausztria és Magyarország közti viszony rendezésének, és az önkényuralom megszüntetésének szükségességében, valamint abban, hogy a két ország kapcsolatának normalizálása csakis az utolsó érvényes közjogi dokumentum, a Pragmatica Sanctio alapján lehetséges.

A Húsvéti cikk

A fenti előzmények után született meg 1865 áprilisában a híres Húsvéti cikk, melyet Deák Ferenc a Pesti Naplóban jelentetett meg. Az írás kétségkívül fontos mérföldkő volt a kiegyezés létrejötte felé. Deák kiváló taktikai érzékét dicséri, hogy a magyar megegyezési készséget egy bécsi lap, a Botschafter (Nagykövet) állításaival vitatkozva tette nyilvánvalóvá. A cikkben példák sokaságán át írja le, hogy a történelem során mindig egyes osztrák államférfiak dobták félre a magyar alkotmányosságot, melynek nyomán minden esetben lázadások és szabadságharcok törtek ki. Később pedig, amikor Ausztria helyreállította a törvényességet, mindig helyreállt a két ország közti bizalom is. A történelmi példákat Deák a Wesselényi mozgalom utáni abszolutizmussal kezdi, melynek végül az 1681-es országgyűlésen I. Lipót vetett véget, visszaállítva a magyar diéta jogait. A második példa a Rákóczi szabadságharc, melyet szintén az alkotmányosság félredobása indított el, s amelyet a Szatmári béke állított helyre. Jutalmul a magyar rendek 12 évvel később hozzájárultak a Pragmatica Sanctióhoz. Később II. József ismét félretette az alkotmányosságot, majd halála előtt helyreállította azt, sőt testvére II. Lipót meg is erősítette. Ennek jutalma az lett, hogy Magyarország kitartott Ausztria mellett a Napóleon elleni harcokban, és még akkor is hűséges maradt Bécshez, amikor Napóleon 1809-ben szabadságot és teljes önállóságot ígért a magyaroknak, ha szembefordulnak Ausztriával. Később (1812) az udvar mégis az abszolutizmus útjára lépett, így megint megromlott a két ország viszonya, melyet I. Ferenc állított helyre 1825-ben. A cikk végén Deák összefoglalta a tanulságokat: a bajt mindig az osztrák államférfiak idézték elő, amikor mellőzték a magyar alkotmányt és mindig az uralkodók állították helyre. A Botschafter szerint – írja Deák – azért szegte meg Ausztria minduntalan a magyar alkotmányt, mert összbirodalmi érdeke megkívánta. Erre Deák kijelentette, hogy a magyarok nem vonják kétségbe a birodalom szilárd fennállásának fontosságát és a Pragmatica Sanctiót, csupán arra törekednek, hogy ezen cél mellett a magyar alkotmány alaptörvényei is fenntartassanak. Mindkettő cél tehát egyszerre – hiszen nem állnak ezek egymással ellentétben. Erre Deák bizonyítékokat is felsorolt: 1527-ben I. Ferdinándot a magyar nemzet választotta meg és koronázása előtt biztosította az országot jogaiban. Később a Pragmatica Sanctio is rögzítette Magyarország alkotmányának, törvényeinek sérthetetlenségét, hazánk pedig mindig segítette a birodalmat háborúiban, így 1740-ben (Osztrák örökösödési háború) majd a Napóleon elleni harcokban is. A cikk végén a konklúzió: a történelemben bebizonyosodott, hogy az „alkotmányos önállásunk” mellett sem veszített semmit a birodalom biztonsága. Készek leszünk mindenkor saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállásával összhangba hozni.

Az 1865-ös országgyűlés

Közvetlen előzményként és egyszersmind gesztusként, 1865 július 27-én a császár menesztette Schmerlinget, majd az 1865 decemberében összehívott diétát magyarul elmondott beszéddel nyitotta meg. (Schmerlin utódja Richard Belcredi lett.) A jelek kedvezőnek mutatkoztak az osztrák-magyar megegyezésre, ám az alsóház korántsem volt egységes. A többséget Deák pártja alkotta (180 képviselő), ám jelentős volt a Tisza Kálmán vezette Határozati vagy Balközép Párt is (94 fő) illetve a 21 fős konzervatív tábor, és a 20 fős 48-as Párt, mely Ausztriával mindenfajta megegyezést elutasított. A diétán 1865 vége és 1866 tavasza közt a királyi leirat körül folyta a vita, mely csak akkor helyezte kilátásba a magyar minisztérium (kormány) felállítását, ha az országgyűlés eltekint a 48 –as törvényektől, sőt semmissé nyilvánítja azokat. Deák azonban a válasz feliratban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb helyre kell állítani a 48-as alkotmányt, majd után lehet azon módosítani a közös megegyezések alapján. Emellett kijelentette: a magyar diéta továbbra is elutasítja a februári pátenst, és ragaszkodik egy felelős magyar minisztérium kinevezéséhez. A feliratot a király és Belcredi 1865 márciusában elutasították. A visszautasítás ellenére Deák hitt abban, hogy az uralkodó a továbbiakban is tárgyalni akar majd a magyarokkal, így felállíttatott egy 67 fős parlamenti bizottságot, mely kisebb létszámánál fogva meggyorsíthatja a párbeszédet a két ország közös ügyeiről. Később a 67 bős bizottság a részletekbe menő megvitatásokat egy még kisebb 15 fős bizottságra bízta, melynek vezetője Andrássy Gyula gróf lett (tagja volt még Tisza Kálmán is, illetve Eötvös József, Lónyay Menyhért és Apponyi gróf is). Az igazi osztrák-magyar tárgyalások megindulása előtt azonban 1866 júniusában kirobbant a Porosz-Osztrák háború, így az országgyűlést az uralkodó – Deák egyetértésével – ideiglenesen berekesztette.

Az országgyűlést megszakító porosz-osztrák háború

A kiegyezést létrehozó országgyűlést 1866 nyarán félbeszakító Porosz-Osztrák háború rövid, de Bécs szempontjából katasztrofális végkifejletű volt. A döntő ütközetre a csehországi Sadowa és Königgratz közt került sor 1866 július 3-án. A Benedek Lajos vezette császári csapatok hatalmas vereséget szenvedtek az akkoriban modernnek számító hátultöltős, gyújtószeges puskát használó porosz gyalogságtól. (A gyorstüzelő fegyverek komoly előnyt biztosítottak a poroszoknak csatatéren.) Az osztrákok 43 000 embert vesztettek halottakban, sebesültekben, eltűntekben, és hadifoglyokban, míg a poroszok mindössze 9 000 fős veszteséget szenvedtek. A háborút a prágai béke zárta le, melyben Ferenc Józsefnek le kellett mondania Velencéről. A béke után Otto von Bismarck létrehozhatta a porosz vezetésű Észak-Német Szövetséget, melyből Ausztriát és a Habsburgokat teljes mértékben kihagyták. Ausztria számára a vereség, és Velence elvesztése katasztrofális volt, csakúgy mint az a tény, hogyvégérvényesen kiszorulva a német területekről, megingott nagyhatalmi státusza is. A vesztes háború után Bécs számára felértékelődött Magyarország, a magyarokkal való megegyezés és a birodalom egységének megőrzése hirtelen létkérdéssé vált az osztrákok szemében. Az új szemlélet hatására Ferenc József a magyarokkal szemben hangnemet váltott, és Belcredi helyére a megegyezést kereső Ferdinand Beustot nevezte ki, aki elérte, hogy 1866 november 19-re újra összehívják a magyar országgyűlést.

A Kiegyezés létrejötte

Az öt hónapos szünet után, 1866 novemberében újra összehívott magyar országgyűlésen a főszerepet már a 15 fős bizottság játszotta, mely az osztrák külügyminisztériumban a Ballhausplatzon folytatta tárgyalásait az osztrákokkal. A megbeszélések legfőbb osztrák szereplője Beust báró volt, aki eleinte külügyminiszterként, később már miniszterelnökként vezette a közös ügyekről és közös szervekről folyó tárgyalásokat. A magyarok legfőbb vezetője pedig Andrássy Gyula gróf volt, akit a háttérből Deák is segített, miközben nemegyszer egymással is vitákba keveredtek. A tárgyalások első eredménye 1867 február 17 –én született meg, amikor az uralkodó kinevezte Magyarország miniszterelnökét Andrássy Gyula személyében.

Ferenc József természetesen Deákot szerette volna kinevezni, de a 64 éves „haza bölcse” a nála 20 évvel fiatalabb Andrássy grófot javasolta a tisztségre. A kiegyezést tartalmazó törvények megalkotása – vagyis az érdemi munka -  azonban csak ezután következett. A kiegyezés lényegét tartalmazó közösügyi javaslat kidolgozása, a későbbi 1867/XII. tönyvénycikk megalkotása és 1867 május 29-én történő végső elfogadása előtt a császár váratlanul három feltételt szabott a további munkához.

A királyi biztosítékok

Ferenc József 1867 március 3-án a birodalom egysége, hatékony működése, illetve a császári befolyás fenntartása és garantálása érdekében hármas követeléssel lépett fel Andrássy és Deák felé, melyekhez tűzön – vízen át ragaszkodott még akkor is, ha mindez a kiegyezés létrejöttét is fenyegette volna. A három követelés „királyi biztosítékok és jogok” néven vonult be a történelembe. Az első ilyen jog a főhadúri jog volt, mely alaptörvénnyé tette, hogy a a birodalom hadseregének vezérlete kizárólagos uralkodói felségjog. A vezérlet joga a gyakorlatban azt jelentette, hogy a király békés és háborús időben egyaránt személyesen vezethette a haderőt, s jogosult volt a hadsereg vezető tisztjeit kinevezni és alkalmazni. A vezénylet jogával a király gyakorolta a legfőbb parancsadási jogokat és biztosította a megfelelő katonai fegyelmi büntető hatalmat. A belszervezeti jog a birodalmi fegyveres erők fegyvernemekre, katonai hatóságokra és intézetekre való tagolásának szabad meghatározását tette lehetővé. A második királyi biztosíték az előszentesítési jog volt, mely rögzítette, hogy az uralkodó hozzájárulása nélkül a magyar minisztertanács - és annak miniszterei - nem terjeszthettek törvényjavaslatokat az országgyűlés elé. Ezen jog lehetővé tette az uralkodónak, hogy az összes minisztertanács napirendjén levő törvényjavaslatot előzetesen megvizsgálhassa, azok ellen kifogást emelhessen, s azt követően kizárólag az ő engedélyével kerülhettek nyilvános országgyűlési előterjesztésre és tárgyalásra a vonatkozó javaslatok. Aharmadik királyi biztosíték az országgyűlés feloszlatásának joga volt. Ezen jog kimondta, hogy az uralkodó bármikor, tehát akár a költségvetés elfogadása előtt is feloszlathatta a magyar diétát. A három királyi követelést vonakodva bár, de végül 1867 március 17-én elfogadta a magyar minisztertanács. Az előszentesítési jog az 1867/64 –es titkos minisztertanácsi rendeletként, az országgyűlés királyi feloszlatásának joga pedig az 1867/X. törvénycikkelyként került a magyar jogrendszerbe.

A királyi biztosítékok révén az uralkodó az 1848 előtti állapotokhoz képest döntő befolyást szerzett mind a magyar országgyűlés, mind a magyar kormány felett. Az áprilisi törvények szerint és 1848 előtt ugyanis a király nem oszlathatta fel a diétát. Emellett mivel a király – előszentesítési joga révén - megtehette, hogy nem hagyja jóvá a költségvetést, illegitimmé (törvényen kívülivé) tehette a kormányt is. A magyar kormány így teljes egészében, a parlament pedig nagy részben a király fogja lett.

A kiegyezés rendelkezései

A kiegyezés lényegét tartalmazó 1867/XII. törvénycikket 1867 május 29 -én fogadta el az országgyűlés, és  1867 július 28 -án szentesítette az uralkodó. (Az elfogadás 209:89 arányban, 83 tartózkodással történt.) A kiegyezés szellemiségét és jogi alapját a Pragmatica Sanctio alkotta, mely kimondta Ausztria és Magyarország uralkodójának azonosságát, és azt, hogy a két ország feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul („indivisibiliter ac inseparabiliter”) össze vannak kapcsolva, egymásnak kölcsönös védelemmel tartoznak. A kölcsönös védelem háborúban a közös haderőt, béke idején pedig a közös diplomáciát, azaz a külügyet jelentette, melyeknek finanszírozását a közös pénzügy látta el. Így a Pragmatica Sanctio önmagában is determinálta a három közös ügyet: a hadügyet, a külügyet és pénzügyet. A kiegyezési törvényeknek fontos részét képezték a közös szervek megnevezései. Közös szerv lett a három közös minisztérium (hadügyminisztérium, külügyminisztérium és pénzügyminisztérium), a két ország parlamentjének delegációi, és a két ország kormányainak közösügyi miniszterei, kormányfői. A delegációkat a bécsi és a budapesti parlament 60-60 fős küldöttsége alkotta, melyek leginkább a közös ügyek költségvetéseiről tárgyaltak. A delegációk az érdemi munkát külön végezték, egymással csak levelezés útján érintkezve, majd évente összeültek hol Pesten, hol Bécsben, és szavazással hozták meg végleges döntéseiket. (A magyar delegáció 60 képviselőjéből 40 fő alsóházi, 20 fő pedig felsőházi követ volt.) A kiegyezés harmadik fontos részét a közös egyetértésben kezelt ügyek megnevezése alkotta. Ide sorolták az államadósság ügyét, a vámközösség kérdését (összefoglalóan gazdasági kiegyezést) és végül azon gazdasági területeket, melyeket a két ország szintén közösen fog irányítani, így az adó-, vasút-, posta- ügyeket illetve a közös mérték- és súlyrendszert.

Maga a kiegyezés tehát egy négy jogszabályból álló törvénycsomag volt, mely a következő törvényekből tevődött össze: 1867/XII, XIV, XV, XVI. tc. /1867/XII.: a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról. 1867/XIV.: azon arányról, mely szerint a magyar korona országai az 1867. évi XII. törvénycikkben a sanctio pragmatica folytán közöseknek ismert államügyek terheit ezentúl viselik. 1867/XV.: az államadósságok után a magyar korona országai által vállalandó évi járulékról. 1867/XVI.: a magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és országai közt kötött vám- és kereskedelmi szövetségről./ Ferenc József magyar királlyá koronázására 1867 június 8 -án került sor. A szertartás után, másfél hónappal az uralkodó szentesítette a kiegyezési törvényeket.

A gazdasági kiegyezés

A kiegyezés kiemelt részét képezte a 10 évente megújítandó és újra kötendő gazdasági kiegyezés. Ennek alapvető részeit azállamadósság közös törlesztése, a közös bank és közös valuta létrehozása és a közös vámterület folyamatos 10 évenkénti felújítása alkotta. A birodalom államadósságát a rendelkezések értelmében a két ország együttesen törlesztette, a két parlament által választott kvótabizottság szerint meghatározott arányban. Ez az arány Magyarországra vonatkoztatva a kiegyezéskor 30% volt, ám később az 1897 –es gazdasági kiegyezéskor 32%, majd még később már 34% lett. A közös vámterülete megújítása a dualizmus 51 éve alatt mindig fennállt, csupán egyetlen esetben, az 1899 –es válság idején nem sikerült megújítani, és így akkor egy átmeneti zavar állt be a gazdasági kiegyezés megújításában. A közös bank kérdését 1877-ben tudta megoldani a két ország, ekkor jött létre az Osztrák-Magyar Bank, melynek élén egy kormányzó, és egy osztrák-magyar vegyes főtanács állt. Rendelkezett egy pesti és egy bécsi igazgatósággal is. A közös valuta eleinte, 1892-ig a magyar-osztrák kétnyelvű forint volt, melyet 1892-ben felváltott az ugyancsak kétnyelvű aranykorona. (Bevezetése: 1892/XVII, XVIII, XIX tc alapján 1892.aug.2 –től.)

A kiegyezés hatásai

A kiegyezéssel Magyarország előtt egy békés fejlődési időszak kezdődhetett el, melyben hazánk az osztrák gazdaság segítő támogatásával a hatalmas közös birodalmi piac nyújtotta előnyökkel fejlődésnek indulhatott. Politikai szempontból a kiegyezés sokszor hozott viharos belső válságokat, mivel a magyar nemesség, értelmiség és vezető politikai elit jelentős része (pl.: Függetlenségi Párt) sokkal nagyobb magyar önállóságot követelt és a kiegyezés újratárgyalását, átalakítását. A vármegyerendszer nagymértékben átalakult, mivel az új berendezkedés korlátozta jogait, adókivetési és önkormányzati önállóságát. Zárásul: Kossuth Lajos is véleményezte a kiegyezést 1867 –ben megírt Cassandra levelében. A Cassandra-levélKossuth Lajosnak Deák Ferenchez írott levele volt, amellyel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése óta emigrációban élő Kossuth az 1867-ben megszületett kiegyezésről mondott véleményt. A történelem később igazolta a levélben megfogalmazott aggodalmakat, ám az adott történelmi helyzetben nehéz lett volna más utat választani. A Párizsból küldött nyílt levél Cassandra görög mitológiai királylányra utal, kinek jóslatait figyelmen kívül hagyták. A levél, bár nagy hatást gyakorolt a korabeli közvéleményre, nem tudta megakadályozni az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttét.

Harmat Árpád Péter

Részlet Kossuth Lajos híres Cassandra leveléből:

„Barátom!

Engedd meg e megszólítást azon múlt emlékének nevében, amely a hosszú számkivetés keservei, a hazafibánat és családi bú súlya alatt előttem mindig szent maradt. Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakaszán keresztül, mindőn még egy irányban haladtunk a hazafiúi kötelesség ösvényén(...) Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, amelyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont követése amelyet 1861-ben válaszottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, amely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-iki jogalapon vél állani. Pedig már régen nem állsz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére jutottál (...) Mi marad még feladnivaló mindazon jogokból, amelyek az alkotmányos állami élet lényegét és biztosítékait képezik (...) A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé decratáltatik [rendeltetik], s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszter felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik (...) De én e tényben a nemzet halálát látom ; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem, hogy isten, s a haza s az utókor nevében esekedve felszólítsalak (...) Ne vidd azon pontra a nemzetet, amelyről többé a jövőnek nem lehet mestere (...) Ne vezesd hazánkat olyan áldozatokra, amelynek még a reménytől is megfosztják! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!"

Felhasznált irodalom:

  • Cieger András, Péter László, Pók Lajos ... (et all): A kiegyezés. Nemzet és emlékezet sorozat. Osiris Kiadó, Bp., 2004.
  • Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés 1849-1867. Gondolat Kiadó, Bp., 1981.

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------