A hidegháború története

A hidegháború története 1946 és 1991 között

/Harmat Árpád Péter/

 

A hidegháború kifejezés

Az 1946 és 1991 közti időszakban az akkori két nukleáris szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió - illetve szövetségi rendszereik (NATO és a Varsói Szerződés) - között kialakult, tényleges háború nélküli, de a harmadik világháború veszélyét (és az atomfegyverek bevetését) folyamatosan magában hordozó ideológiai, fegyverkezési, kulturális, gazdasági, és politikai összecsapást illetve rivalizálást nevezzük hidegháborúnak.

A kifejezés érzékletesen mutatja meg, hogy miről is volt szó valójában: elhidegülésről, elzárkózásról, a másik fél folyamatos megfigyeléséről és a versengésről minden létező területen. A két nagyhatalmi tömb 44 éven keresztül versengett egymással (egészen a Szovjetunió felbomlásáig) és több alkalommal is előfordultak köztük kisebb – nagyobb katonai konfliktusok. Ilyen volt például 1949 –ben Berlin kapcsán, 1950-53 közt Koreában, 1956 –ban Szuezben, 1962 –ben Kubában, 1962-1973 közt Vietnámban, 1979 –ben Irán kapcsán, 1975-76 –ban az angolai polgárháború miatt, 1979-1989 közt Afganisztánban, 1983 –ban Nikaragua kapcsán. (Ezekről később bővebben esik majd szó.)

A hidegháború kezdete

Winston Churchill volt angol miniszterelnök 1946 március 5-én a Missouri állambeli Fulton városában megtartott beszéde volt az első jele annak, hogy a második világháborúban még szövetséges és a közös ellenséggel - a németekkel - szemben együtt harcoló USA és Szovjetunió közt egy ellenséges és rivalizáló állapot alakult ki. A beszédben Churchill arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szovjetunió a háború befejezése óta hatalmát és ideológiáját ki akarja terjeszteni a Balti-tengertől Adriáig. Kijelentette, hogy a lengyelországi Sczecin és az olaszországi Triest közti vonalon egy vasfüggöny alakult ki Európában. [A térképen kékkel jelölt országok a nyugati hatalmakat, míg a pirossal jelölt területek a szocialista, vagy más néven népi demokratikus berendezkedésű államokat jelölik.]

A hidegháború kialakulását serkentette az amerikai diplomáciában kialakuló feltartóztatás politikájának kialakulása is. A fogalom létrejötte egy George Kennan nevű amerikai diplomatához köthető, aki moszkvai működése (1944-47) után 1947-ben hazatérve egy nagy hatású leleplező cikket írt arról, hogy mi is a Szovjetunió valódi célja. Ezt a célt Kennan a terjeszkedésben határozta meg, és felhívta a figyelmet ennek veszélyeire, illetve arra, hogy az orosz kommunizmus és diktatórikus államrend terjedése óriási veszélyeket rejt a szabad világra nézve.

A hidegháború kialakulásának harmadik lépése a Truman doktrina volt. Harry Truman amerikai elnök (1945-1953) a Kongresszusban 1947 március 12-én elmondott híres beszédében először a görögországi polgárháborúról számolt be, majd kijelentette, amennyiben az USA nem lép közbe, akkor a kis Dél-európai országban hamarosan kommunista vezetés alakulhat ki. A beszédben rádöbbentette hallgatóságát és az egész amerikai népet arra, hogy az USA-nak fontos elemi érdeke támogatnia a göröghöz hasonló szabad népeket abban, hogy elhárítsák a kommunista, elnyomó rendszerek kialakulását. A kongresszus 1948-tól jelentős segéllyel támogatta Görögországot és ezzel megindult a Truman doktrina gyakorlati működése is, mivel ezt követően Nyugat-Európában is ösztönözni kezdte a hatalomra kerülő koalíciókból a kommunista pártok kiszorítását!

A Truman doktrina fontos részét képezte a Marshall-terv (1947.júni) mely George Marshall USA külügyminiszter nevéhez fűződik. Az amerikai politikus Harvardi beszédében kifejtette, hogy a kimerült Európát pénzügyileg segíteni kell, annak érdekében, hogy részint el tudja hárítani a baloldali szélsőségek megerősödését, részint képes legyen visszafizetni kölcsöneit az USA felé.

A Marshall-terv végül Nyugat-Európa segítője de ugyanakkor Kelet-Európa elszigetelője is lett. Bár a Kelet-európai országokat nem zárták ki a csatlakozásból - Molotov el is ment az előkészítő tárgyalásokra – de olyan kéréseket szabtak a csatlakozás feltételéül, mely jelentős beleszólást követelt a belépők belügyeibe. Ezt a beleszólást a Szovjetunió elutasította, így a segély végül kizárólag csak a nyugati kapitalista államokra korlátozódott. A segély szétosztására alakult meg 1947-ben az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezete (GATT-1947) majd később a Közös Piac 1957-ben. A Szovjetunió válaszul 1947 szeptemberében létrehozta a Kominformot (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) és 1949 január 25 –én a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát, a KGST -t, mely kizárólag a Kelet-európai, tehát a szovjet érdekszférába tartozó országoknak nyújtott gazdasági összefogást. A Kominform szervezetileg biztosította a kommunista pártok moszkvai irányítását.

A hidegháború kezdetének nemzetközi konfliktusai

Az egyik legelős problémát Jugoszlávia jelentette. A sajátos politikai berendezkedésű balkáni ország azért volt különleges helyzetben, mert a német megszállóit önerőből tudta elűzni, így nem tartozott szorosan a szovjet érdekszférához és területén nem állomásozott orosz hadsereg. Az állam vezetője Josip Broz Tito a Balkáni és Dunai népek föderációját tervezte kialakítani, mely Sztálin érdekeit sértette. Egy időre így konfliktus alakult ki a Szovjetunió és Jugoszlávia közt. Ennek során Sztálin kizárta Jugoszláviát a Kominformból, sőt minden szövetséges ország kommunista pártjában is „tisztogatást” rendelt el. (Ennek esett áldozatául koholt vádak alapján Magyarországon Rajk László is)

A további konfliktusok részben a második világháborút 1947 február 10-én lezáró Párizsi békéhez kötődtek. A tanácskozások során ugyanis a győztes hatalmak a hat fő vesztessel – Németországgal, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal, és Romániával – tárgyaltak, ám Németország és Ausztria ügyében  nem tudtak egyezségre jutni. A Szovjetunió ugyan elismertette a Baltikum és Beszarábia feletti jogait, de Ausztriában és Németországban állomásozó erőit nem volt hajlandó kivonni. Ausztria esetében a megállapodás hamarabb megszületett, ugyanis nyugati szomszédunk tekintetében alku jött létre 1955 májusában. Ha Ausztria semleges lesz, vagyis nem csatlakozik a Szovjetunióval ellenséges szövetséghez, akkor a szovjet csapatokat kivonják az országból.

Ugyancsak a hidegháború kezdetén létrejött konfliktust okozott a koreai válság. A második világháború végén a Japán ellen harcoló szovjet és amerikai csapatok Koreában a 38. szélességi kör mentén találkoztak. Ennek következtében a találkozási vonaltól északra a szovjetek által ellenőrzött területen kommunista, míg délen Amerika barát, kapitalista rendszer jött létre. A háború után azonban az északiak 1950 június 25-én váratlanul megtámadták a déli területeket. Az USA azonnal a szorongatott dél segítségére sietett, és visszaverte az északi csapatokat, egészen a kínai határig. Ekkor azonban belépett a háborúba Kína, és szovjet támogatással ellentámadást indított. Végül szinte az eredeti demarkációs vonalon állapodtak meg a harcok. Így az 1953 július 27-én aláírt fegyverszünet a két koreai állam végső megosztottságát rögzítette.

A berlini válság (1949)

A hidegháború első éveinek legsúlyosabb konfliktusa a Berlini válság volt. A konfliktus kialakulásában jelentős szerepe volt, a háború végén kialakult sajátos helyzetnek. Németországot ugyanis a győztes hatalmak megszállási övezetekre osztották, így eleinte a 3 szövetséges nagyhatalom (Anglia, USA, Franciaország) a nyugati, míg a Szovjetunió a keleti területeket vonta ellenőrzése alá, maj később egyszerűen nyugati és keleti térségre oszlott Németország.

Magát Berlin városát, melyet körbefogott a szovjet zóna, szintén megosztották egy nyugati és egy keleti régióra.A háború befejezése után három évvel, 1948 tavaszán a nyugati megszállási övezetben a nagyhatalmak értékálló valuta bevezetéséről döntöttek, bízva abban, hogy ezzel segítik a lerombolt ország nyugati részein a gazdaság újra beindítását. A Szovjetunió a döntést beavatkozásként értékelte, és azonnal benyújtva tiltakozását, első lépésként lezárta a területén át Berlinbe vezető utakat! A nyugat válasza sem késett sokáig, mivel már 1948 júniusában légihidat létesítettek a nyugat berlini kapitalista berendezkedésű városrészek ellátására. A különleges légihíd összesen 11 hónapon át, egészen 1949 májusáig állt fenn. A majdnem egy évig tartó állapot végén az USA és a nyugati nagyhatalmak megállapodásával egyesítették Németország nyugati megszállási övezeteit, így 1949 májusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK). Németország megosztásával majdnem egy időben 1949 áprilisában pedig megalakult a hidegháború egyik katonai tömbje az Észak Atlanti Szövetség, a North Atlantic Treaty Organisation, rövidítve NATO. A szervezethez csatlakozott az USA politikáját követő, kapitalista berendezkedésű Nyugat-európai államok nagy része, így Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg, Norvégia, Olaszország Portugália és Kanada, majd három évvel később Törökország és Görögország is. Velük szemben 1949 október 7-én létrejött a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).

Erősítette a Nyugat-európai államok gazdasági összefogását az Európai Szén és Acélközösség létrejötte, mely megszüntetve a sok éves német – francia ellentéteket, gazdasági kapcsolatokat épített ki Európa két leiparosodottabb területe, a németországi Ruhr-vidék és a francia Elzász között.

Kommunista hatalomátvétel Kelet-Európában (1946-1949)

Amikor a NATO 1952-ben felvette soraiba az NSZK –t, végképp megromlott a viszony a nyugati országok és a Szovjetunió közt. Így Hruscsov egy önálló katonai szervezet létrehozásáról döntve 1955 május 14-én létrehozta saját katonai szervezetét a Varsói Szerződést. A szervezethez azon Kelet-európai országok csatalakoztak, melyek a második világháborút követően szovjet megszállás alá kerültek, így Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Kelet-Németország (NDK) Románia és Albánia.

1945 és 1955 közt kialakult tehát a hidegháború évtizedeinek két nagy katonai és gazdasági tömbje a NATO és Varsói Szerződés. A szembenállás kiteljesedésével párhuzamosan a Kelet-európai országokban 1946 és 1949 közt mindenhol lezajlott a kommunisták hatalomátvétele, mely mindenhol ugyanazon „recept” alapján történt. Első lépésként a háború befejezésének évében koalíciós kormányok alakultak, melyekben a kommunisták mellett még más pártok is szerepet kaptak. Ezt követően a második lépésben a kulcspozíciók, mint a belügyminisztérium és rendőrség vezetése szinte észrevétlenül a kommunisták kezébe került, miközben megindult a koalíciós partnerek tönkretétele és kiszorítása a hatalomból. A hatalomátvétel harmadik lépésében a kommunisták mindenhol kialakítottak egy olyan frontot, mely elméletileg minden politikai akaratot összefogott, ám valójában a kommunisták vezetése alatt állt. Zárásként a létrejött front részvételével egypárti választásokat tartva átvették a teljhatalmat, és új alkotmányt hoztak létre. A folyamat azért tudott sikeresen végbemenni, mert a kommunisták mögött minden országban ott állt a Szovjetunió katonai ereje.

A Kelet-európai kommunista hatalomátvételek hat lépése:

  1. Szovjet megszállás és/vagy a szovjet hatalom kiterjesztése az adott országra
  2. A gazdasági-politikai-katonai kulcspozíciók megkaparintása, kommunista kezekbe juttatása
  3. A kommunistákkal rivális pártok felszámolása, mondvacsinált perekkel (koncepciós perek), illetve olyan jogszabályokkal, melyek lehetőséget adnak politikai alapon történő letartóztatásokra. 
  4. Választási csalásokkal a kommunista pártok képviselőinek parlamentbe és kormányba juttatása
  5. Pártok betiltása, közös ernyőszervezetekbe kényszerítése (pl.: Népfront)
  6. Egypártrendszer megteremtése, államosítás, a politikai-gazdasági pluralizmus felszámolása, és szovjet mintájú új alkotmány létrehozása.

Változások a Szovjetunióban

A háború után Sztálin visszaállította a kolhozrendszert, mely a szovjet birodalom több szegmensében – Baltikum, Kárpátalja – erőszakos eszközökkel, többször nemzeti ellenállásokba ütközve munkatáborok felállításával történt. A háború utáni években a Szovjetunióban egy sajátos kettős diktatúra alakult ki, melyben a Lavrentyij Berija belügyminiszter vezette politikai terror ötvöződött az Andrej Zsdanov vezette ideológiai terrorral. A másként gondolkodókat elhurcolták, a tudományos műhelyek egy részét bezárták (genetika, kibernetika) és a művészetekben, oktatásban a marxizmust, materializmust illetve a szocialista realizmust tették kötelezővé. Sztálin 1953 március 5-én bekövetkezett halála után Nyikita Hruscsov (1953-1964) [képen] kezébe került a hatalom, miközben mellette egyetlen riválisa Georgij Malenkov állt.

Ám 1957ben Malenkovval is leszámolva, Hruscsov a Szovjetunió teljhatalmú vezetője lehetett. A sztálini „keményvonalas” külpolitikához képest Hruscsov az „olvadás” politikáját, a nyugathoz közeledés elvét hozta, melynek első jele volt, hogy 1956 február 25 -én, a XX pártkongresszus zárónapján nyíltan elítélte a Sztálini személyi kultuszt. Ezt követően csökkentette a politikai rendőrség befolyását és az USA-val kapcsolatban az egymás mellett élés kompromisszumát, követte. Fegyverszünetet kötött Koreában, és Vietnám ügyében is a négy hatalom külügyminisztereinek genfi megállapodását (1954) pártolta. Emellett ő volt az aki „tető alá hozta” a megegyezést Ausztria  kérdésében, és a kiegyezést Titoval. Jugoszlávia kérdésében kijelentette, a balkáni államnak joga van megválasztania, hogy a szocializmus mely útját követi. Hruscsov 1953 és 1956 közt az enyhülés híve volt, amellett ráébredt arra, hogy a Szovjetunióban, muszáj javítani az életkörülményeken. Elrendelte a sztálini modell szerinti hadikiadásokat csökkentését és a békülékeny politikai légkör megteremtését. A folyamat azonban nem tartott sokáig.

Az 1956-os magyar forradalom és szuezi válság

Magyarországon is éreztette hatását az enyhülés, ugyanis Hruscsov az enyhébb (Sztálinizmussal szakító) politikája miatt 1953 júniusában Moszkvába rendelte Rákosit és felszólította, hogy adja át a miniszterelnökséget Nagy Imrének! Nagy Imre jelentős reformokba kezdett, és megindította a sztálinizmussal szakító gazdaságpolitikai programját. Ám közben a Szovjetunióban újra nagy fordulat történt, mivel a NATO 1955 május 9-én felvette soraiba az NSZK-t.

Az esemény nagy fordulatot hozott Hruscsov „olvadás” politikájában. A szovjet vezető visszatérve a „kemény kéz” elvéhez, újra a nehézipari és katonai beruházások felé irányította a gazdaságot, és alig öt nappal az NSZK felvétele után létrehozta a Varsói Szerződést. A visszarendeződés során leszámolt régi riválisával Malenkovval, és fogadta Rákosit is Moszkvában. Hitelt adott Rákosi azon közlésének, hogy Nagy Imre gátolja a nehézipari és katonai fejlesztéseket, melyek révén gyengíti Magyarország erejét. Így Hruscsov hozzájárult Nagy Imre leváltásához.

Nagy Imre tényleges eltávolítása 1955.április elején történt meg, majd a túlbuzgó Rákosi az év végén a pártból is kizáratta a lakosság körében egyre népszerűbb riválisát. A kinevezett új miniszterelnök: Hegedűs András lett, de ő csupán Rákosi bábjaként működött. Rákosi 15 hónapos „visszatérése” (1955.ápr-1956.júli) alatt újra bevezette a beszolgáltatásokat, az erőszakos téeszesítést, a nehézipar – lakosság életszínvonalának rovására történő – fejlesztését, illetve az államvédelmi, elnyomó szervek működtetését.

Közben azonban Hruscsov újra enyhített a szigoron, és kiderült, hogy az NSZK miatti változás csak rövid idejű volt. Újra az enyhülés politikája következett Moszkvában. Ezt kihasználva a magyar kommunisták egy része követelni kezdte a Rajk-ügy kivizsgálását. Abból indultak ki, hogy ha Hruscsov kiegyezett Titoval, vagyis elismerte, hogy Tito nem ellensége a szocializmusnak, akkor elérkezett az idő arra is, hogy kivizsgálva Rajk értelmetlen halálra ítélését, rehabilitálják a hajdani külügyminisztert és ugyanakkor elitéljék az őt alaptalanul vádoló Rákosit.

Végül Rákosi be kellett, hogy ismerje, hogy az 1949-es a Rajk-per az akkori ÁVH provokációján alapult. Két hónappal később már azt is bevallotta, hogy a hibákért őt magát is felelősség terheli. Végül Moszkva megelégelte Rákosi módszereit, és 1956 július 21-én a Magyar Dolgozók Pártjának vezetőségi ülésén Anastáz Mikojan leváltotta Rákosit. Utóda Gerő Ernő lett! Rákosit 1956.július 22-én repülővel Moszkvába vitték, ahonnan egy év után  előbb Krasznodarba, majd Kirgiziába, végül Gorkijba telepítették. Bár többször kérelmezte hazatérését, Hruscsov már új magyar kommunista vezetőt támogatott az ifjú Kádár Jánost. (Rákosi 1971-ben halt meg.)

Ám Rákosi leváltása már későn történt, mivel Magyarországon 1956 október 23-án kitört a forradalom. A harc kimenetelét azonban a közben ugyancsak kirobbanó Szuezi válság pecsételte meg. Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök ugyanis 1956.júliusában államosította a Szuezi csatornát, és bejelentette, hogy támogatni fogja a francia gyarmatosítók ellen kirobbanó algériai felkelést! A váratlan államosítással és kijelentéssel Nasszer egyszerre két hatalmat haragított magára: Angliát, mely a szuezi csatorna államosításával elvesztette legfontosabb vizi útvonalát, és Franciaországot, mely számára kulcsfontosságú volt Algéria megtartása. A két hatalom a sevresi megbeszélésen összefogva Izraellel, egy Egyiptom elleni háborúról döntött. Izrael teljes haderejével 1956 október 29-én, a magyar forradalom hetedik napján indult meg Egyiptom ellen.

Mivel Egyiptom a Szovjetunió támogatását élvezte, a kialakuló válság a Szovjetunió és az USA közti hidegháború fontos konfliktusává vált. Az Egyiptom elleni támadás megindulása után Hruscsov háborús lépéseket helyezett kilátásba, így az USA végül meghátrált, és nyomására az ENSZ tűzszünetre és kivonulásra szólította fel Izraelt. Az Eisenhower és Hruscsov közti titkos párbeszéd során az amerikai elnök kijelentette: Kelet-európát nem tekinti későbbi szövetségesének, és elismeri a Szovjetunió befolyását Magyarországon. Ezzel Hruscsov szabad kezet kapott a magyar forradalom leverésére, melyet 1956 november 4 és 11 közt végre is hajtott.

A kettős válság 1956 őszén tehát szinte egyszerre ért véget: az ENSZ döntésére Izrael kivonult Egyiptomból, miközben a szovjet tankok eltiporták a magyar forradalmat. Az amerikai meghátrálás hátterében az állt, hogy Eisenhower nem akarta kockáztatni a fennálló stasus quot, különösen azért nem, mert a Szovjetunió 1949-óta már rendelkezett atombombával, sőt 1953-óta hidrogén bombával. Így Hruscsov fenyegetése valóban egy esetleges új világháború veszélyét hordozta.

Hruscsov 1956 és 1964 közt megerősítette hatalmát, és első lépésként 1961-ben a XXII. pártkongresszuson újra bírálta Sztálint, majd tetemét elvitette a mauzóleumból. 1957-ben és 1960-ban összehívta a kommunista és munkáspártok vezetőit, kihangsúlyozva, hogy a Szovjetunió a "szocialista tábor" vezetője, és bármikor képes érdekszférájában a szocialista érdekek védelmére.

Hruscsov előretörése, és az USA meghátrálása Nyugat Európát a szorosabb összefogásra késztették, így 1957-ben megszülettek a Római-szerződések, majd ezek nyomán az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és a Közös Piac. Tagjai: a Benelux államok, Franciaország, Olaszország, és az NSZK lett.

A harmadik utas országok, Bandungi Konferencia

A bandungi konferencia eszmei alapját Nehru 1954-es sri lanka-i beszéde fogalmazta meg, aki India és a hozzá hasonló, gyarmati uralom alól felszabadult államok számára az „el nem kötelezettség” politikáját tartotta a legüdvösebbnek. A kirajzolódó szövetség az 1961-es belgrádi konferencia után intézményesült, és a hidegháború során olyan államok is csatlakoztak hozzá (például az 1961-es házigazda, a Tito által vezetett Jugoszlávia, vagy a Fidel Castro-féle Kuba), melyek mozgásterüket próbálták növelni hatalmi tömbjükön kívül. (Forrás)

A második Berlini válság (1961)

Hruscsov számára a lengyel mozgalmak és a magyar forradalom leverése után újra Berlin kérdése vált a legfontosabb megoldandó problémává. A szovjet vezető egyik célja az volt, hogy a nyugati berendezkedésű Nyugat-Berlin függetlenedjen az NSZK –tól, és alakuljon demilitarizált, NATO csapatoktól mentes, vagyis az NDK –ra és a Szovjetunióra veszélytelen önálló állammá. Másik célja annak elérése volt, hogy meggátolja a Kelet-Berlinből nyugatra irányuló szökéseket. Az átszökések száma folyamatosan emelkedett, és az 50-es években már elérte az évi 30 ezerfőt.Céljai érdekében még az amerikai elnököt is felkereste 1959-ben, hogy kezdeményezze Nyugat-Berlin önállósodását, ám a NATO nem támogatta javaslatát. Végül szovjet nyomásra 1960 júniusában Párizsban négyhatalmi gyűlés foglalkozott Berlin ügyével. A megbeszélés azonban kudarcba fulladt, mivel éppen előtte egy amerikai kémrepülő Szovjetunió feletti felbukkanása miatt Hruscsov az USA hivatalos bocsánatkérését követelte.

Az ügyben a második megbeszélés 1961 júniusában zajlott Bécsben Kennedy és Hruscsov között, ám Amerika itt sem volt hajlandó ígéretet tenni a Berlinből való csapatkivonásra. A válság elfajult, és Hruscsov döntő lépésre szánta el magát: 1961 augusztus 13-án 15 ezer katonát és polgári személyt Berlinbe vezényelve a várost kettéosztó határvonalon – de a keleti oldalhoz tartozó területen – felépíttette a híres berlini falat mely 28 éven keresztül, egészen 1989-ig szeparálta el egymástól Berlin két részét. Bár Hruscsov követelése végül 1972-ben teljesült az önálló Nyugat-Berlin létrejöttével, a berlini fal megmaradt és évtizedeken át volt a hidegháború jelképe.

A kubai rakétaválság (1962-1963)

Kuba 1902-ben lett független, amikor a szigetet gyarmatként uraló spanyolokat az amerikaiak elűzték. A békekötéshez kapcsolódó Platt nyilatkozat azonban egészen 1934-ig nem biztosított teljes függetlenséget Kubának, mivel fenntartotta az USA beavatkozásának jogát. Később egy Fulgencio Batista nevű katona puccsal szerezte meg a hatalmat, majd 1944-ben legitimálta elnöki jogait, amikor hivatalosan is megválasztatta magát. Később 1948-52 közt veszített, így rövid demokratikus rendszer következett Kubában, ám 1952-ben újra puccsal Batista lett az elnök.

Egy Fidel Castro nevű fiatal jogász 1953-ban tűnt fel először a történelem színpadán, amikor egy ellenállási csoportot szervezve próbálta elűzni Batistát Kubából. Kísérlete ekkor még kudarcot vallott, így két évre börtönbe kellett vonulnia. Szabadulása után Mexikóban utazott forradalmárokat toborozni, ekkor csatlakozott hozzá az argentin Che Guevara. Közös csapataikkal 1956-ban szálltak partra Kubában, és rögtön gerilla akciókba kezdtek laktanyák ellen. Sikeres mozgalmuk nyomán végül forradalom robbant ki Kubában, mely 1959.jan.2 –án győzött, a főváros Havanna elfoglalásával.

Castro jó kapcsolatokat alakított ki Hruscsovval és kialakult Kuba kommunista berendezkedése. Ennek nyomán az USA megszakította diplomáciai kapcsolatait az „ellenséggel barátkozó” szigetországgal. Az amerikai – kubai szembenállás során az USA-ból kubai emigráns támadás indult CIA segítséggel, ez volt a híres Disznó-öböl akció 1961.áprilisában. Ám a rosszul megszervezett támadás csúfos kudarcba fulladt!

A rakétaválság, mely majdnem a harmadik világháború kirobbanásához vezetett, 1962-ben kezdődött, amikor a Szovjetunió titokban 5 rakétaezredet telepített Kubába. Az USA biztonságára halálos fenyegetést jelentő akció azonban 1962 októberben nyilvánosságra került, amikor egy légifelvétel sorozat révén az USA vezetői értesültek a rakétabázisokról. Az amerikai válasz nem késett sokáig, Kennedy azonnal tengeri blokádot vont Kuba köré 1962 október 24-én, és kijelentette minden Kubából induló rakétatámadás esetén a Szovjetunióra fog válaszcsapást mérni. Kennedy a térségbe hatalmas flottát vezényelt, mely azonnal konfliktusba került a sziget partjainál cirkáló szovjet hadihajókkal.

A helyzet ezen a ponton volt a legveszélyesebb. Egy hajszálon függött a harmadik világháború veszélye. Végül Kennedy ultimátuma vetett véget a veszélyes szituációnak, amikor kijelentette, ha a Szovjetunió nem vonja ki haladéktalanul a rakétákat Kubából, akkor az USA megelőző csapást mér a szigetországra! Hruscsov ekkor meghátrált, és 1962 november 20-án a világháború elkerülése érdekében elrendelte a szovjet erők kivonását! Bár ki kell jelentenünk, hogy Hruscsov személye, és Kennedy határozott fellépése egyaránt szükséges volt a tragédia elkerüléséhez, később mindketten elszenvedték saját, egyéni tragédiájukat, amikor előbb Kennedyt egy évvel a válság után lelőtték Dallasban, Hruscsovot pedig 1964 októberében puccsal megbuktatták a Szovjetunióban. Az új szovjet vezető Leonyid Brezsnyev lett főtitkárként és Koszigin miniszterelnökként. (Hruscsov a rakétaválság után 9 évvel, 1971-ben halt meg.)

A kubai rakétaválság egyetlen pozitív hatása a „forró drót” kialakítása volt, melynek segítségével a két szuperhatalom vezetői azonnal közvetlen kapcsolatot tudtak kialakítani egymással annak érdekében, nehogy egy kubaihoz hasonló incidensben valamilyen félreértés vagy alacsonyabb szintű vezető hibája miatt egy atomháború robbanjon ki.

A vietnámi háború (1957-1975)

A hidegháborús évtizedek amerikai magatartására nagy hatást gyakorolt a vietnámi háború (1957-1975) mely Eisenhower elnöksége alatt kezdődött. A vietnami háború alapvetően az első indokínai háború folytatásának tekinthető. Ezt a háborút a gyarmatosító Franciaország vívta Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh vezette, Viet Minh (vagy Vietkong) nevű függetlenségi mozgalom csapatai ellen. A francia gyarmati hadsereg képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, s 1954. május 7-én Dien Bien Phu alatt döntő vereséget szenvedett. Az 1954. július 21-én Franciaország és a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK) által aláírt genfi tűzszüneti egyezményben a franciák elismerték Vietnam függetlenségét és az országot ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén déli és északi zónára osztották, köztük egy demilitarizált övezettel. A megállapodás szerint a francia csapatok a 17. szélességi foktól délre, a Viet Minh csapatai pedig attól északra tartózkodhatnak. Északon a Ho Si Minh vezette kommunisták vették kezükbe a ország irányítását, délen a franciák által támogatott Bảo Đại államelnök (korábban császár) kezében volt a hatalom. 1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front Saigonban fegyveres felkelést robbantott ki Diệm miniszterelnök uralma ellen. A dél-vietnami fegyveres erők 1955 októberére fojtották el a felkeléseket. Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot (röviden NFF vagy DNFF, ismertebb nevén Vietkong) támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével. Közben Eisenhower konzervatív elnöksége után, a demokraták győztek a választásokon, és a 44éves John Kennedy [képen] lett.

Kennedy elszántan hitte, hogy ha sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben csökkentené az északi kommunisták hitelét. Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték. Ám a Kennedy-féle taktika kudarcot valott, így az elnök a zöldsapkásokat küldte a délkelet-ázsiai országba, hogy ott a kormánycsapatokat és a civil milicistákat  kiképezzék. Majd 1962 februárjára a Vietnámban szolgáló amerikai katonák létszáma 4000 főre duzzadt Paul D. Harkins tábornok vezetésével. Közben Kennedy 1963 november 22-én Dallasban merénylet áldozata lett, így alelnöke Lyndon B. Johnson vette át az elnöki teendőket. A vietnámi háborúban való amerikai részvétel elnöksége alatt jelentősen növekedett, ennek egyik első jele volt, hogy az amerikai katonák száma Vietnámban 1964-es évben 16 300 ról 20 000 re nőtt. Megindult Észak-Vietnám bombázása, ám az 1966 és 1967-es esztendőkben az USA leginkább védekező jellegű harcokat vívott. A vietnámi háború csúcspontja 1968-1969 ben volt, amikor az amerikai katonák száma meghaladta a félmilliót.

Ám közben megkezdődtek és egyre hevesebbek lettek a háborúellenes tiltakozások. Martin Luther King 1967. április 4-én hevesen kritizálta az amerikai részvételt a vietnami konfliktusban és azt javasolta, hogy a háborúellenes és a polgárjogi mozgalmak egyesítsék erejüket. New Yorkban 100 000, San Franciscóban 50 000 ember tüntetett a háború ellen.

1969-ben három nagy Észak-vietnámi inváziós kísérlet indult, végül a katonai kudarcok és az otthoni tiltakozó tüntetések és mozgalmak hatására Johnson belátta, hogy a háborút muszáj befejeznie Amerikának. Ennek végrehajtása azonban utódjára, az 1969-es választásokon győztes Richard D. Nixonra és külügyminiszterére Henry Kissingerre maradt. Bár eleinte Nixon a háború átmeneti folytatásával kísérletezett, és elrendelte Észak-Vietnám újbóli bombázását, a hatalmas amerikai veszteségek miatt végül 1973. január 5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva bejelentette a hadműveletek felfüggesztését, amelyet később a teljes amerikai haderő Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. Az októberi megállapodás elemeit csak néhol módosító párizsi békeszerződés aláírása 1973. január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok vietnami konfliktusban való részvételét.

Az amerikai áldozatok közül 58 253 vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. További 153 303 amerikai sebesült meg, így az amerikai veszteségek száma 211 556 fő. A háború időtartama alatt, az amerikai beavatkozás időszakában, 1961 és 1973 között több mint 2,5 millió amerikai szolgált Vietnamban.

A fegyverkezési verseny

A hidegháború konfliktusainak sorában  a hidegháborús fegyverkezési verseny következett. A versengés technológiai és katonai téren is folyt, amely sok tudományos felfedezést eredményezett. Kiváltképpen a rakéták fejlesztésében történt hatalmas előrelépés, amely az űrversenyhez vezetett. Az első űreszközöket indító hordozórakéták legtöbbjét katonai rakétákból építették meg.

Más területek, ahol jelen volt a fegyverkezési verseny: sugárhajtású repülőgépek, bombázó repülőgépek, felderítő repülőgépek, felderítő műholdak, nukleáris fegyverek, vegyifegyverek, biológiai fegyverek, légvédelmi rakéták, hagyományos tüzérség, levegő-levegő rakéták (az SRBM-et is beleértve), interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM), ballisztikus-rakéta elhárító rendszerek (ABM), páncélozott járművek, automata lőfegyverek, rakétameghajtású gránátok, tengeralattjárók, tengeralattjárókról indított ballisztikus rakéták (SLBM), elektronikus felderítés. A két nagyhatalom gyakran adott el fegyvereket a harmadik világ országainak, hogy kipróbálják, melyik fegyverrendszer erősebb.

A főleg ICBM-eken keresztül folytatott nukleáris fegyverkezési verseny egyik jellemzője a kölcsönös megsemmisítés volt (angolul MAD (Mutually Assured Destruction), amely szó szerint „őrült”-et is jelent). Ez azt jelentette, hogy egyik fél sem támadhatta meg a másikat, mert mindkettő megsemmisülne, és a bolygót kipusztítanák.

A hidegháború biztonságpolitikai korszakolása

Ha a hidegháború 44 éves hosszú időszakát biztonságpolitikai szempontból akarjuk korszakolni, és a két nagy hatalmi több katonapolitikai viszonyát akarjuk vizsgálni, akkor négy időszakot tudunk megkülönböztetni. Az elsőt az "igazi hidegháború" alkotja, mely 1947 és 1963 köztre tehető. A korszak végét a kubai rakétaválság és Hruscsov leváltása jelentette. Ebben a 16 esztendőben (1947-től kezdődően) folyamatosan romlott a két hatalmi szövetség viszonya, állandósultak az ellentétek, sőt a harmadik világháború "rémképe" szinte állandóan kísértette a világot. Katonai szempontból a két szövetség valódi vesenyt folytatott egymással, vagyis a versengés kiegyenlített volt, sőt olykor egyes fegyvernemeknél (pl.: hagyományos fegyverek) a szovjet fölény volt érzékelhető. Később, 1963-ban lezárult a kubai rakétaválságnak nevezett nemzetközi krízis, és a hidegháború túljutott csúcspontján, amit az is jelzett, hogy a Szovjetunió és az USA úgynevezett forródrót kapcsolatba lépett egymással. Következett a második nagy korszak az "enyhülés időszaka" 1963 és 1979 közt. Ezen időszak végét a Szovjetunió 1979-es nagy afganisztáni intervenciója hozta el. Az 1979-ig terjedő második 16 évben a fegyverkezési verseny folytatódott ugyan, de a harmadik világháború veszélye már nem volt olyan jelentős. A 70-es évekre az USA katonai ereje kezdte felülmúlni a Szovjetunió hadipotenciálját, bár még nem minden fegyvernemben. Amikor az oroszok megjelentek Közép-Ázsiában, Afganisztánban (sőt a Föld több pontján szovjet és kommunista terjeszkedés kezdődött) egy újabb "elhidegülés" vette kezdetét. Ezt nevezzük a hidegháború harmadik korszakának azaz a "kis hidegháborúnak" 1979 és 1985 közt. A két nagyhatalom újra hatalmas összegeket kezdett költeni a fegyverkezésre, és előtérbe került az űrfegyverkezés. Ebben a Szovjetunió hátránya egyre szembeötlőbb lett. A kis-hidegháború végét Mihail Gorbacsov kinevezése jelentette. (A kis hidegháborúró a későbbiekben bővebben írunk.) Végül a hidegháború utolsó szakaszát a "megbékélési folyamat" jellemezte 1985 és 1991 közt. A nagy leszerelési konferenciák és csúcstalálkozók évei voltak ezek, és a Szovjetunió 1991 december 8-án lezajlott felbomlása zárta le végleg a korszakot.

A „kis hidegháború” (1979-1985)

Leonyid Brezsnyev [képen] 1964-es hatalomra kerülésével új szovjet doktrina lépett érvénybe. Brezsnyev részint szorosabbra fogta a kapcsolatokat a Kelet-európai országokkal –fenntartotta a belügyeikbe való beavatkozás jogát – másrészt az USA –val tárgyalásos kapcsolatokat akart kialakítani.

A szovjetek tárgyalásos magatartását Nixon kedvezően fogadta. Ennek eredménye  lett a SALT-1 megállapodás, mely 1972 tavaszán korlátozta a két nagyhatalom interkontinentális rakétáinak számát. Ugyancsak az enyhülés jele lett a Helsinki csúcstalálkozó 1975 nyarán, ahol döntöttek a Európában állomásozó szovjet csapatok számának csökkentéséről, az emberi jogok tiszteletben tartásáról és a határok sérthetetlenségéről. Nixon bukása után (Watergate-botrány) 1974-ben azonban újra az elhidegülés időszaka következett, mivel a Szovjetunió kihasználva az 1973-as arab izraeli háború nyomán kialakult és az USA gazdaságát sújtó nemzetközi olajválságot aktív ideológiai terjeszkedésbe kezdett a harmadik világ gyarmati sorból kiváló országaiban (pl. Angola). Ezen területeken a marxista gerillákat kezdte támogatni, és megkezdte az SS-20 -as közép-hatótávolságú, atom-tengeralattjárókról is indítható rakétáinak gyártását. Mindezek mellett 1978 tavaszán az afganisztáni kommunisták támogatása ürügyén elkészült a déli szomszéd területeire történő bevonulás haditerve.

Ez volt az afganisztáni szovjet intervenció, mely 1979 december 25 -én vette kezdetét. Ugyancsak az elhidegülést erősítette az 1979-80as iráni válság. Irán a hidegháborúban stratégiai jelentőséggel bírt, földrajzi helyzete miatt. Így amikor az Amerika barát perzsa sah elmenekült az országból és iszlám erők vették kézbe a hatalmat, az USA a beavatkozás mellett döntött. Diplomatáinak katonai kiszabadítása azonban kudarcba fulladt, így nagy presztízsveszteséget szenvedett a Szovjetunió előtt. Ugyan 1979-ben még megszületett a SALT-2 megállapodás, melyet már James Carter írt alá, de az USA a szovjet terjeszkedésre már előkészítette válaszát és megkezdte a Pershing II –es rakéták Nyugat-Európába telepítését, és bojkottálták az 1980-as moszkvai olimpiát.

Fellángolt a hidegháború, és ebben a helyzetben az új amerikai elnök Ronald Reagan a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte. A fegyverkezési korlátozás programja leállt, így a START tárgyalások (stratégiai fegyverek csökkentése) is megrekedtek. Közben az USA is terjeszkedésbe kezdett és a világ szinte minden pontján beavatkozott: 1982-ben Nicaraguában, 1983-ban Grenadában, és 1989-ben Panamában. Mindenhol érdekeit védte, és a jobboldali kommunista ellenes rendszereket, diktátorokat támogatta.

Reagan 1984-ben adott utasítás a csillagháborús program beindítására, mely a világűrbe telepített rakétaelhárítást célozva, hárította volna el egy esetleges szovjet támadás veszélyét. A Szovjetunió ekkor már olyan súlyos belső gazdasági gondokkal küzdött, hogy gyakorlatilag elvesztette a fegyverkezési versenyt, és az amerikaiak csillagháborús programjára már nem tudott választ adni.

A hidegháború vége (1985-1991)

Az USA és a Szovjetunió közti kapcsolatokban a fordulópontot az 1985-ös év hozta meg, ugyanis 1985 március 11 –én a szovjet pártfőtitkári székbe a korábbi idős kommunista vezetők – Andropov, majd Csernyenkó – helyére, az alig 54 éves, energikus Mihail Gorbacsov került. Az új orosz vezető belpolitikájában meghirdette a kommunista párt és állam gazdaságának megreformálását, bevezette a glasznoszty ("nyíltság"), a peresztrojka ("átalakítás"), és az uszkorenyije (a gazdasági fejlődés "gyorsítása") programját. (Bevezetésük: az SZKP XXVII. kongresszusán, 1986 februárjában). A változások nyomán 1986-tól a Szovjetunióban lehetővé vált a földmagántulajdon, a vállalati önigazgatás, és a szabadabb sajtó. A pártfőtitkár az új programoktól modernizációt remélt, azt gondolta kialakítható lesz egy nyugattal versenyképes, egységes Szovjetunió, melyben továbbra is megőrizhető a komunista párt elsősége. A pártfőtitkár tervei ugyan kezdetben működőképesnek tűntek, ám idővel kiderült: pártjának kiváltságai éppúgy el fognak veszni, mint maga a Szovjetunió.

Az új szovjet vezető újraindította a kis hidegháborúban elakadt leszerelési tárgyalásokat, és javaslatot tett a csúcstalálkozók rendszerének kialakítására. Az első genfi majd rejkjaviki csúcstalálkozók még konkrét eredményeket ugyan nem hoztak, de a tárgyalási szándék már mindkét oldalon kialakult. Később 1987-ben a washingtoni csúcstalálkozón már megszületett az első igazi leszerelési megállapodás.

A Szovjetunió 857 db, az USA 429 db közép-hatótávolságú rakéta leszerelését vállalta. Miközben megindult a hagyományos fegyverek csökkentéséről is a tárgyalás (Stockholm-1986; Bécs-1989) Kelet-Európában és azon belül is elsőként Lengyelországban és Németországban megkezdődött a rendszerváltás. Berlinben a néptömegek 1989-ben ledöntötték a hidegháború jelképét a berlini falat, és Lengyelországban Lech Walesa ugyancsak 1989 nyarán elérte az első szabad választások kiírását.

A hidegháború csúcstalálkozói

  1. Genfi csúcstalálkozó: 1985 november 19-21. Reagan - Gorbacsov
  2. Reykjaviki csúcstalálkozó: 1986 október 11-12. Reagan - Gorbacsov
  3. Első washingtoni csúcstalálkozó: 1987 december 7-10. Reagan - Gorbacsov
  4. Moszkvai csúcstalálkozó: 1988 május 29-június 2. Reagan - Gorbacsov
  5. Máltai csúcstalálkozó: 1989 december 2-3. Bush - Gorbacsov
  6. Második washingtoni csúcstalálkozó: 1990 május 31-júni.3 Bush - Gorbacsov

Kulcsfontosságú volt az 1989 december 2-3 -án Máltán megtartott Bush-Gorbacsov csúcstalálkozó, melyen Gorbacsov egyértelműen kijelentette, nem fogja gátolni a Kelet-európai országokban az átalakulás és a Szovjetuniótól való elszakadás törekvéseit. Ezzel hivatalosan is megtörténhetett a rendszerváltás Kelet-Európában, elhárult a szovjet katonai beavatkozás és az ebből esetlegesen kialakuló világháborús helyzet veszélye. A Szovjetunió beletörődött a Varsói Szerződés szétesésébe, mely hivatalosan 1991 február 25-én következett be. Így a máltai csúcstalálkozó után 1990-ben Csehszlovákiától Bulgáriáig minden Kelet-európai államban megrendezhették az első szabad választásokat. A KGB megszűnt 1991-ben, szerepét új szerevezetek vették át, például az SZVR (Szluzsba Vnyesnyej Razvedki), vagyis Külföldi Hírszerzési Szolgálat és a GRU (Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije) azaz katonai hírszerzés. (Bővebben: ITT.)

Ekkor Gorbacsov még bízott abban, hogy maga a Szovjetunió egyben tartható lesz. Ám a Borisz Jelcin vezette erők, az elavult államszövetség szétszedésében voltak érdekeltek, így Gorbacsov megbuktatásával 1991 december 8-án a Szovjetunió hivatalosan is felbomlott. A Jelcin vezette új Oroszország a NÁTO –val és az USA –val partneri kapcsolatok kialakítására törekedett. A hidegháború véget ért.

A hidegháború utáni új világrend konfliktusai (egy új hidegháború?)

 

Sokak szerint 1991 után egy új biztonságpolitikai korszak kezdődött, melyet már nem elsősorban két világhatalom versengése jellemzett, hanem sokkal inkább a globalizáció okozta feszültségek, a muszlim országokból kiinduló problémák (pl. terrorizmus, vallásháborúk), illetve Kína gazdasági-katonai nagyhatalommá alakulása determinált. A régi, bipoláris, hidegháborús korszak két tagja egészen más kihívásokkal találta szemben magát: az USA a hagyományos hidegháborús tömeghadseregével már nem tudta megvédeni magát a terroristákkal szemben, új módszerekre lett szüksége, a Szovjetunóból kialakult Oroszországnak pedig a hihetetlen gazdasági gondok mellett elvesztett nagyhatalmi státuszával kellett szembenéznie. Az oroszoknál ez volt a Jelcin-korszak, mely egészen 1999 –ig tartott. A nagyhatalmak közt nem alakult ki komolyabb  ellenségesség.

Ám 1999-2001 körül megint változott a világpolitikai helyzet, újabb doktrina-váltás történt mind az USA, mind pedig Oroszország külpolitikájában. Oroszországban az a Vlagyimir Putyin került hatalomra, aki korábban a KGB egyik legelkötelezettebb tisztje volt, és hatalomra kerülésétől kezdődően a hajdani orosz nagyhatalmi státusz visszaszerzését tekintette egyik legfőbb küldetésének. Az USA pedig elszenvedte történelmének egyik legváratlanabb és legmegrázóbb tragédiáját: a WTC ikertornyok 2001 szeptember 11 –én történt lerombolását. A két fordulat végül egymással szembe helyeződő pályákra állította az USA és Oroszország külpolitikáját. Az előbbi fokozta jelenlétét a világban (bevonult Afganisztánba, majd 2003 –ban Irakba is), az utóbbi pedig markánsabban és agresszívabban kezdte védeni érdekszféráját az önállósodni kívánó határnemzetekkel szemben (lásd: csecsen háború 1999-2000) és egyértelműen a világ tudomására hozta: katonai szempontból még mindig a világ második legerősebb nagyhatalma. Ezzel sokak szerint elékezett a második hidegháborús korszak: az USA és Oroszország közti második nagy szembenállás kora, mely 2000 –től máig tart, sőt az elmúlt hat évben magasabb szintre emelkedett, és sajnos a vége még egyáltalán nem látszik.

A táblázat jól szemlélteti a világ legnagyobb hadseregeinek erőviszonyait. Kiderül belőle, hogy Oroszország katonai potenciálja a legfontosabb hagyományos fegyverek - repülők, helikopterek, harckocsik, tengeralattjárók és anyahajók - tekintetében csak 40-42% -a az amerikai hadseregének. Ha pedig a NATO és Oroszország erőviszonyait vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy Putyin birodalmának hadereje nagyjából 28-30% -át teszi ki a NATO haderejének! Persze az is tény, hogy a nukleáris fegyverek révén (illetve az óriási ásványi tartalékok miatt) Oroszország katonai súlya valójában nagyobb az említett viszonyszámnál. 

A 2000 - 2014 közti évek főbb orosz-amerikai konfliktusai 2014-ig

1.) Csecsen-orosz háborúk 1999 -2000 –ben (a 90 –es évek háborúinak folytatásai), melyben az USA és a nyugati szövetségesei óvatosan ugyan, de a beavatkozás határán álltak.

2.) Az afganisztáni és a 2003 –as iraki háború, melyek jelentősen megosztották a világot, de orosz vonatkozásai is voltak, mivel Putyin kezdettől az amerikai beavatkozások ellen lépett fel.

3.)    A 2008 –as grúziai háború. 2008 nyarán Oroszország szerint Grúzia népirtást hajtott végre a területén és határvidékén élő oszétok ellen, ezért az oszétok védelmében bevunult Grúziába. Végül elhagyta az országot, de Grúzia bizonyos területeit (Abháziát és Dél-Oszétiát, szövetségeseinek és függetlennek tekint.

4.)    A NATO ugyancsak 2008 –ban rakétaelhárító rendszer telepítésébe kezdett Lengyelországban, mely Oroszország közelsége miatt sértette Moszkva érdekszféráját. Putyin egyenesen háborús lépésnek tekintette a NATO támaszpontokat, melyek építését végül félbehagyták.

5.)    A 2011 óta tartó szíriai konfliktusban Putyin a szír diktátort Bassár el-Aszadot támogatja, lévén hogy Szíria a hidegháború óta régi szövetségese a térségben. Az USA kezdetben a felkelők mellé állt, így sokáig úgy tűnt, hogy orosz és amerikai egységek is szembe kerülnek majd egymással. Ám idővel kiderült: a felkelők egy része Amerika és nyugat ellenes terrorista csoportokból áll, így végül az USA átmenetileg visszalépett a lázadók hatékonyabb támogatásától.

6.)    Mind Oroszország, mind pedig Kína tevékeny támogatói az iráni atomprogramnak. Ám az USA és Izrael is attól tartanak, hogy a perzsa ország a birtokába kerülő technológia és nukleáris alapanyagok segítségével az atomerőművek mellett atomfegyvereket is kifejleszt, melyekkel a nyugati nagyhatalmakat és Izraelt is fenyegetheti.

7.)    Edward Snowden az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) és a CIA volt alkalmazottja 2013 –ban titkosított dokumentumok megjelentetésével nyilvánosságra hozta, hogy az amerikai titkosszolgálatok széles körben figyelik az emberek mobiltelefon-hívásait és internetes tevékenységét az Egyesült Államokban, sőt világszerte. A botrány kirobbantása után Snowden előbb Hongkongba, majd Moszkvába menekült, ahol Putyin menedéket adott számára. Bár az amerikaiak a kiadatását kérik (és érvénytelenítették az útlevelét) az oroszok nem adják ki Washingtonnak.

8.)    Ukrajna és a többi volt szovjet tagköztársaság feletti befolyásért való küzdelem. Ennek a harcnak legújabb fejezete, hogy 2014 március elsején az orosz hadsereg megszállta az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet, majd támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szakadár csapatok küzdelmeit.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Diószegi István, Harsányi Iván, Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet II. kötet 1945-1995. Korona Kiadó, Budapest
  • Sellers-May-McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvk, Budapest. 1999
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
  • Borhi László - Pók Attila: A szovjet rendszer bomlása, 1985-1991. História 2001/04