A Rákóczi - szabadságharc története

A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711)

/Harmat Árpád Péter/

 

II. Rákóczi FerencII. Rákóczi Ferenc élete és az általa vezetett, 1703 - 1711 közt zajló szabadságharc krónikája a magyar történelem egyik leginkább ismert és tisztelt fejezetét jelentette. A híres erdélyi fejedelem 8 éven keresztül küzdött a magyar hon Ausztriától való elszakadásáért. Bár a harc végül nem vezetett sikerre, példamutatása mégsem volt teljesen hiábavaló, hiszen a szatmári béke (1711 április 30-án) méltányos feltételek mellett, korábbi jogaink jelentős részének helyreállítását rögzítette.

A szabadságharc okai: A II. Rákóczi Ferenc [képen] nevével "fémjelzett" szabadságharc kirobbanásának jelentős közvetett és közvetlen előzményei voltak. Közvetett előzménynek tekinthető a török kiűzése után kialakuló sajátos viszony Magyarország népe és nemessége illetve a Habsburg udvar között. A közvetlen előzmények sorát pedig mindazon sérelmek alkották, melyek a kialakult helyzetből és legfőképpen a királyi udvar Magyarország felé mutatott hibás  hozzáállásából, az országot történelmi hagyományok nélküli fegyverrel szerzett azaz meghódított területként kezelő politikájából adódtak. A török kiűzése után az ország népére óriási terhek nehezedtek. A háborús pusztítások mellett a katonaság kitelelése, ellátása (portio) okozta a legnagyobb gondot. Továbbra is szedték a hadiadót, a harcok idején a jobbágyoknak kellet fuvarozni a hadsereg málháját (forspont). Az adókat többszörösére emelték: az 1683-1699 közötti időszakban több adót szedtek be, mint az azt megelőző 100 év során. Az udvar a felszabadított területeket meghódított új szerzeménynek tekintette és ezeket kezdetben nem magyar hivatal, hanem az Udvari Kamara irányította. Az egykori birtokosok földjeiket csak akkor kaphatták vissza, ha arra való jogosultságukat törvényes oklevéllel igazolni tudták, s ha lerótták a kincstárnak a 10 %-os fegyverváltságot.  A katolikus egyház a dinasztia támogatását élvezve mentesült e kötelezettség alól. Az ügyek intézését a kamara alá tartozó Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Commisio) végezte. Hatalmas földterületeket kaptak az udvar hitelezői, hadvezérek és hadseregszállítók, szolgálataik fejében.

Az udvar szélnek eresztette a feleslegessé váló magyar várrendszer katonáit, megszűnt a magyar hadszervezet. Lipót parancsára 1702-től elkezdték a várak módszeres megsemmisítését, nehogy a magyar ellenállás fészkeivé válhassanak. A hajdúktól, a kunoktól elvették korábbi kiváltságaikat. Több várost kifosztottak a nyugati zsoldosok. Antonio Caraffa tábornok, miután kiraboltatta Debrecent, Eperjesen thökölyánus felkelés vádjával 24 nemest és polgárt küldött vérpadra. A magyar alkotmányt felrúgó önkény a megfélemlítést szolgálta. Magyarországon a Habsburgok vezetésével kiújult a vallásüldözés, az udvar erőszakos rekatolizációba kezdett.

A szabadságharc kirobbanásának előzményei

Lipót politikája és a háborús szenvedések a magyar társadalom jelentős részét szembeállították a dinasztiával, ami 1697-ben lázadást eredményezett Tokaj-hegyalján. Ezt a császári csapatok leverték. Hegyalján elsősorban a pórnép lázadt fel, a rendi sérelmek azonban a nemesség körében is elégedetlenséghez vezettek. Bercsényi Miklós felvidéki főnemes indította el a szervezkedést, megnyerve az ügynek II. Rákóczi Ferencet, az erdélyi fejedelmek örökösét és egyben az ország legnagyobb birtokosát. A fiatal Rákóczi látta, hogy az elégedetlenség önmagában nem elég, külső segítségre van szükség. Kapcsolatot keresett a franciákkal, azonban XIV. Lajosnak írt levelét még magyar földön elfogták az osztrák kémek. 1701-ben hűtlenségi pert indítottak ellene, börtönbe vetették, ahonnan felesége, Hesseni Mária szöktette meg, majd Lengyelországba menekültek.

A spanyol örökösödési háború következtében a császári sereget szinte teljesen kivonták az országból. Ismét növelték az adókat, az elégedetlenség fokozódott. 1703-ban Rákóczi elfogadta a lengyelországi Brezánba érkező felső-Tisza-vidéki lázadó nép követeinek (Esze Tamás, Kis Albert) ajánlatát, és a mozgalom élére állt. Fontos kiemelni, hogy 1703 után az európai figyelem középpontjában a spanyol trón megszerzéséért Franciaország és a Habsburgok közt kirobbant spanyol örökösödési háború állt. Ennek a nagy európai háborúnak lett később mellékhadszíntere Magyarország és a Rákóczi-szabadságharc.

A spanyol örökösödési háború (1701-1714):

Kiváltó oka: II. Károly spanyol király 1700 november 1 -én bekövetkezett halálával kihalt a Spanyolország trónját birtokló királyi család. A megüresedett trónra két jelentkező is volt, részint Anjou Fülöp, XIV. Lajos unokája, másrészt Habsburg Károly főherceg, I. Lipót császár kisebbik fia. A háború 1701 őszén robbant ki, egyik oldalon, Ausztria oldalán Anglia és Hollandia állt, másik oldalon pedig Franciaország és Bajorország. (Anglia azért állt Ausztria oldalára, mert ellenezte, hogy egyetlen kézbe kerüljön a francia és a spanyol trón.)

A háború főbb hadszínterei Észak-Itália, Németalföld voltak, majd Ausztria előretört és behatolva Bajorországra nagy győzelmet aratott Höchstadtnál (1704.augusztus 13) Az események közben robbant ki Magyarországon a Rákóczi szabadságharc, mely természetesen gyengítette Ausztriát, hiszen meg kellet osztania erőit.

A spanyol örökösödési háború 1709-ben jelentős osztrák fölénnyel folyt, amit bizonyít Ausztria Malplaquetnél 1709 szeptemberében aratott nagy győzelme is. A sikerek miatt a bécsi udvar eldöntötte, végkép legyőzi Magyarországon is a szabadságharcot, és jelentős csapatokat vezényelt át Magyarországra. Így 1711-re a felkelést leverte. Végül azonban hiába számolt le Magyarországgal, a Spanyol örökösödési háború nem úgy végződött, ahogy akarta. Ennek hátterében az állt, hogy szövetségesei elpártoltak tőle, mivel I. Lipót majd idősebb fia I. József halálával a spanyol és osztrák trón egyaránt Károly kezébe került volna. Ezt pedig Anglia ellenezte, így kiszállt a harcokból. Ausztria ezért 1712-ben Denain mellett már vereséget szenvedett, és végül békére kényszerült Rastattban (1714. március 6) Ebben le kellett mondania a spanyol trónról és el kellett fogadnia, hogy a Spanyol Birodalomból csak kisebb területeket kaphat Észak-Itáliában (Milánó)

A szabadságharc első szakasza

1703 tavaszán Rákóczi kiadta a brezáni (vagy breznai) kiáltványt, melyben felszólította az ország teljes lakosságát, hogy ne tűrje tovább az ősi törvények eltörlését (nem érvényes sem a szabad királyválasztás, sem az ellenállási záradék), az adóztatást, az Udvari Tanács mindenhatóságát, azt, hogy az országot idegen katonák irányítják, valamint a megalázó karlócai békét. De hiába szólt a „nemes és nemtelen” országlakosokhoz, a nemesség a mozgalomban parasztlázadást látott, s Károlyi Sándor a megyei hadakkal Dolhánál szétverte a felkelőket.

Végül 1703 június 16-án Rákóczi Vereckénél magyar földre lépett. Ám egy héttel később Munkács vára alatt még nem sikerült kitörnie az Alföldre. Vissza kellett vonulnia Zavadkára, ahol Ocskay László és Borbély Balázs szökevény magyar huszárokkal, Bercsényi Miklós pedig francia segélypénzen toborzott két század lengyel dragonyossal és négy század talpassal (gyalogossal) csatlakozott hozzá. Néhány héttel később már mellé szegődött a hadiszerencse amikor Tiszabecsnél győzve végre át tudott kelni Naménynél a Tiszán, és a felvidéki nemesség egy része is kezdett az oldalára állni (Ecsed, Debrecen, Kalló állt mellé azonnal)

Rákóczi tudta, hogy a nemességet és parasztságot egy táborban tudja tartani. A kényes egyensúlyt csak nehezen sikerült fenntartania. Augusztusban adta ki az úgynevezett vetési pátenst, melyben a hadba lépő katonáknak és közvetlen családtagjaiknak az állami és földesúri szolgáltatások alóli mentességet ígért. Egyúttal tiltotta a nemesség, a kastélyok, a templomok elleni fellépéseket . A gyulai kiálltványban megnyugtatta a nemességet is: a szokatlan jogokhoz jutott parasztok esetleges büntettei ellen szigorúan fog fellépni, a fosztogatók komoly büntetésekre számíthatnak. A kialakuló és növekvő kuruc sereg számára a fegyelem megerősítése érdekében megszületett az első hadirendtartás is. Az egység kialakítása érdekében pedig gondoskodott a vallási ellentétek tompításáról.

A nemesség zöme csatlakozott. Őszre már kuruc generális volt Károlyi Sándor is. A kiváltságokkal rendelkező rácokon kívül valamennyi nemzetiség csatlakozott a szabadságharchoz. A kuruc csapatok 1704--es esztendő első felében elfoglalták a Felvidéket, és a Tiszántúlt. A Dunántúl bevételére Károlyi 1704 júliusában indított nagy offenzívát, és bár Szent Gotthárdnál győzelmet is aratott, tartósan nem tudta birtokolni a területet. Rákóczi ezt követően a még 1703-ban oldalára állt Forgách Simont bízta meg a Dunántól bevételével, ám nagyrészt ő is kudarcot vallott. A kísérletek közben maga Rákóczi a Duna-Tisza közén egészen Titelig hatolt, és Szeged kivételével birtokba vette azt. Szeged ostromával azért hagyott fel, mert a temesvári pasa bejelentette: amennyiben a város kuruc kézre kerül, úgy igényt tart a városra.

Pálffy és Károlyi

Az 1704-es év összességében a kuruc sikerek éve lett, annak ellenére, hogy az ország két fontos területe - a Dunántúl és Erdély - váltakozva hol császári, hol kuruc kézen volt. Erdélyben a gyulafehérvári országgyűlés 1704 nyarán választotta fejedelmévé Rákóczit, melynek azért volt jelentősége, mert innentől egy elvben független állam élén állva már tárgyalásokat kezdeményezhetett a külföldi hatalmakkal az esetleges katonai támogatás ügyében. Bár 1704-ben valóban úgy tűnt, a szabadságharc eredményes lehet,  azonban a kuruc törekvések sorsa alapvetően nem a magyarországi hadszíntéren dőlt el. A franciák 1704-es höchstadti veresége után a reális cél már csak a rendi jogok biztosítása lehetett.

A magyar hagyományoknak megfelelően a kuruc sereg nagyrészt lovasságból állt, szinte alig voltak képzett tisztek. A bravúros portyákat kivéve a kuruc sereg a nagy csatákban alulmaradt, ezért az udvar viszonylag kis erőkkel is egyensúlyban tudta tartani a magyar frontot, s birtokolta az ország legjelentősebb várait (Buda, Várad, Lipótvár, Szeged).

A szécsényi országgyűlés (1705): A magyarországi rendek 1705-ben szövetséget kötöttek (rendi konföderáció), és Rákóczit vezérlő fejedelmükké választották. A nemesség hatalmát biztosították, a katonának álló jobbágyokat és családtagjaikat mentesítették az állami és földesúri szolgáltatások alól. Létrejött a Fejedelmi Kancellária, a 28 tagú Szenátus, az Erdélyi tanács, és a Gazdasági Tanács. A kuruc hadsereg létszáma 70 000 főre nőtt, Erdéllyel perszonáluniót hoztak létre. Az országgyűlés rendezte a vallási kérdéseket is, amikor kimondta az evangélikusok és reformátusok számára is a vallásszabadságot.

Pénzügyi helyzet: A rendi konföderáció, szinte már a kezdetektől pénzügyi nehézségekkel küzdött. Bár XIV. Lajos - aki a Spanyol örökösödési háborúban szintén Ausztria ellenfele volt - támogadta a kuruc államot, és ebből a célból 1705 tavaszán összekötőnek Rákóczi udvarába küldte Des Alleurs márkit, ám a francia segélypénzek a kiadásoknak csak töredékét fedezték. Rákóczi már 1705 elejétől pénzrontásra kényszerült és értéktelen rézpénzt bocsátott ki. Nehogy súlya miatt használhatatlan legyen, értéke szerint kettőt veretett: a polturát és a libertast. A pénz egyik oldalán a koronás címer, másikon a PRO LIBERTATE felirat volt látható. 10 poltura ért 1 libertast, 8 libertas ért 1 tallért. A rézpénzt 1705-1707 közt Nagybányán és Munkácson verték.

Az 1705 és 1707-es évek hadieseményei

Az 1705 és 1707 közti időszak harcainak fő hadszinterei a Dunántúl a nyugati Felvidék és Erdély voltak. A Dunántúlon újra Károlyi Sándor vezette a kuruc hadakat, ám vereségei után kivonult a területről. Ekkor Ludwig Herbevill császári tábornagy a Felvidéken Vöröskőnél (Pozsony-Lipótvár közt) nagy győzelmet aratva megindult a Duna-Tisza közén át az Erdély kapujának tekintett Zsibói szoroshoz. Itt 20 ezer fős haderejével áttörve a kuruc védőkön, beözönlött Erdély területére. A váratlan és nagy osztrák győzelmet kihasználva Rabutin tábornagy azonnal összehívta Segesvárra az erdélyi rendeket (labanc országgyűlés) és a kis létszámű országgyűléssel sietve kimondatta az I. József iránti hűséget, majd a császárnak jelentette: Erdély végleg visszakerült Ausztria birtokába.

Rabutin azonban elsiette kijelentését, ugyanis a kuruc seregek még egyszer vissza tudták szerezni a fontos tartományt, amikor Bottyán János (a fél szemére vak Vak Bottyán) tábornok kihasználva a császári főerők Erdélyben tartózkodását Dunaföldvárnál átkelve a Dunán, elfoglalta az egész Dunántúlt. Időlegesen Esztergom is a kezére került 1 hónapra.

Az osztrák udvar ekkor már komolyan megijedt, és sietve Guido Starhemberg grófot nevezték ki császári főparancsnoknak. Az új vezér utasítására Rabutin kivonult Erdélyből, hogy visszafoglalja a Dunántúlt, így a kurucok 1706-ban még egyszer utoljára birtokba vehették Erdélyt. Ám alig egy évvel később, 1707 őszén a Dunántúlon is sikereket elérő Rabutin visszatért a tartományba és kiszorítva Esze Tamás és Pekry Lőrinc kuruc csapatait, véglegesen visszafoglalta Erdély területét.

Az ónodi országgyűlés (1707): A pénzügyi gondok miatt Rákóczy elhatározta, hogy a nemességtől is adót fog szedni, így a diétán kimondatta, hogy a közteherviselés alapján 2 millió forint hadiadót  kell  fizettetnie az ország nemességének. Az országgyűlés ezen rendelkezése a főnemesek és egyes megyei küldöttek részéről jelentős tiltakozást váltott ki. A Túróc megyei követek Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf felháborodásukban odáig merészkedtek, hogy magát Rákóczyt is megvádolták: egyéni céljait az ország érdekei elé helyezi.  Válaszul a fejedelmet feltétlen hűséggel követők Bercsényi és Károlyi utasítására kardélre hányták a két képviselőt. A diéta hangulata már jelezte, hogy a kuruc összefogás gyengülni kezdett. Ennek ellenére az összegyűlt képviselők kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. (I. József: 1705-1711)

A Rákóczi szabadságharc térképe

A szabadságharc bukása és leverése

A szabadságharc elbukott és le is verték. Mindkét kitétel igaz tehát. A bukását sok tényező okozta, például az, hogy külpolitikailag magára maradt, vagyis harcához nem talált külső szövetségeseket. Szintén a bukás okozója volt, hogy a Rákóczi teremtette állam mindvégig pénzügyi gondokkal küszködött és képtelen volt stabil gazdaságot teremteni. Harmadik helyen lehet kiemelni a kurucseregek harcértékének, hadfelszerelésének, és kiképzetlenségének problémáit. Bár voltak kétségkívül ütőképes kuruc egységek, a haderő nagyobb része nyíltmezei csatákban képzetlenebbnek, gyengébben felszereltnek és kisebb harcértékűnek bizonyult az osztrák alakulatokkal szemben. Különösen igaz ez a szabadságharc második szakaszára.

Ami a konkrét harci eseményeket illeti: az 1708-as esztendő a szabadságharc fordulópontját hozta. Ezen esztendőben  Trencsénnél hatalmas vereséget szenvedtek a kurucok. Ezután folyamatosan fogyott a kuruc haderő létszáma, részben a mind gyakoribb átállások, részben a pestis járvány miatt, mely Bottyán tábornokot is elragadta. Az átállások közt a legjelentősebb Ocskay Lászlóé volt, aki 1708-ban egész ezredével fordított köpönyeget.  (Két évvel később Jávorka Ádám kuruc főhadnagy elfogta és árulásáért 1710 januárjában Rákóczi lefejeztette.)

A kuruc sereg létszámcsökkenése megállíthatatlannak tűnt, az 1708-as sárospataki országgyűlésen a hajdúszabadság ígéretével sem tudták rávenni a jobbágyságot a hadba állásra. A magyar csapatok harcértéke is csökkenni kezdett, 1708-tól már egyre kisebb létszámú császári csapatoktól is sorra vereségeket szenvedtek. Az 1708-as évben Pálffy János császári tábornok a bányavárosokat tudta visszaszerezni, majd a Felvidék középső részét és a Dunántúlt is megszerezte. A sikeres tábornok "karrierje" győzelmei után, ekkor kezdett felfelfelé ívelni. A szabadságharc kezdetén még a Spanyol örökösödési háború rajnai frontján ezredesként szolgáló Pállfy grófot ugyanis 1710 szeptember 26-án a császár kinevezte a magyarországi hadak főparancsnokává.

A szabadságharc utolsó nagy csatája 1710 január 22-én Romhánynál zajlott. A magyar győzelemnek tekintett, ám valójában inkább döntetlennek vehető csata után őszre a kurucok visszaszorultak Északkelet-Magyarországra. 1710-re a spanyol örökösödési háborúban vereségre álló XIV. Lajos is beszüntette a magyar mozgalom támogatását.

A szatmári béke

I. József a spanyol örökösödési háború tapasztalatai alapján hajlott a kompromisszumra a magyarokkal. A haditanács elnöke, Savoyai Jenő 1710-ben egy  magyar labanc főurat, Pállfy Jánost nevezte ki a magyarországi császári erők élére, aki tárgyalásokat kezdeményezett. Rákóczi 1711 elején Lengyelországba utazott, hogy a cárral tárgyaljon. Távollétében főparancsnokát, Károlyi Sándort időhúzó tárgyalások folytatására hatalmazta fel. Károlyi kedvező feltételek kiharcolásába kezdett. Rákóczi és a vitézlő rend maradéka a külső segítségben bizakodva, tovább akarták folytatni a küzdelmet. Károlyi Szatmárba gyűlést hívott össze, ahol a béke mellett döntöttek. Május elsején a majtényi síkon a maradék kuruc seregek letették a fegyvert.

A szatmári béke a résztvevők számára amnesztiát adott. Ígéretet tett az alkotmány visszaállítására, a szabad vallásgyakorlatra, az országgyűlés összehívására. A rendeket sértő idegen intézményeket és méltóságokat megszüntették. A megegyezés nem állította vissza a szabad királyválasztást, az ellenállás jogát, nem hozott létre magyar hadsereget, vagyis a rendi alkotmánynak azon részei maradtak ki, amelyek sértették a birodalom egységét. Ezek azonban belefértek a rendi gondolkodásba, mivel jórészt királyi felségjog alá estek. Rákóczi megtarthatta területeit és javait, követői és követőinek javai is kegyelmet kaptak, azok is akik előzőleg elárulták a császárt. Megkapták a panasztételi jogot. Nemzet üdvét és becsületét szolgáló kívánságért, akár a királytól is lehet jóváhagyást kérni. A magyarországi és erdélyi tisztségeket csak az ottaniak tölthették be. A kuruc mozgalom lehetővé tette, hogy elkerüljük a csehek sorsát, Magyarországon fennmaradt a rendi dualizmus, sokat javított a magyar királyság pozícióján a Habsburg Birodalmon belül.

A kuruc emigráció

Rákóczi nem kért a kegyelemből, nem tért haza. Kitartott mellette környezetének számos tagja, mint Bercsényi vagy Esterházy. Franciaországba távoztak, majd az ismét fellángoló török harcok idején az emigráció egy része Törökországba utazott. A Porta Rodostóban jelölt ki számukra lakhelyet. Életüket Mikes Kelemen leveleiből ismerhetjük meg. A vezérlő fejedelem 1735-ben hunyt el, hamvait századunk elején hazahozták, s a kassai dóm altemplomában helyezték el.

/Fogalmak: brezáni kiáltvány, emigráció, Gazdasági Tanács, gyalui pátens, hegyaljai felkelés, konföderáció, kuruc, labanc, libertas, ónodi országgyűlés, perszonálunió, rendi konföderáció, szatmári béke, szécsényi országgyűlés, szenátus, vetési pátens, vitézlő rend, Udvari Tanács, Udvari Kamara, Fejedelmi Kancellária, Erdélyi Tanács, Gazdasági Tanács, panasztételi jog, „Cum Deo pro Patria et Libertate!”/

A szabadásgharc utáni új berendezkedés

A szabadságharc utolsó évében elhunyt I. Józsefet testvére III. Károly (1711-1740) követte a trónon, így az Ausztria és a Magyar Királyság közti viszonyrendszer az ő uralkodása idején alakult ki. III. Károly Magyarországon lefektette a rendi dualizmus alapjait, vagyis lehetővé tette a király és a magyar rendek közti hatalommegosztást. Az 1712-ben kezdődő, majd az 1722-1723 –as országgyűlések törvénybe iktatták a magyar rendi és országgyűlési jogok kötelező tiszteletben tartását – a nemesi adómentességet, és a Pozsonyi magyar diéta azon jogát, hogy az adómegajánlásokban és katonaállításokban maga dönthessen. Ugyanakkor a külpolitikai döntések, hadügyi kérdések és a pénzügyek az uralkodó hatáskörébe kerültek.

Létrejöttek, illetve pontos feladatkört kaptak a legfontosabb magyar kormányszervek. A legrégebbi magyar kormányszerv, az 1527-óta létező Magyar Királyi Kamara fő feladata az országban beszedett királyi jövedelmek kezelése lett. Ilyenek voltak a rendes bevételek (bányajog, só regále, 30-ad vám, pénzverés), rendkívüli bevételek (évente egyszer vagy kétszer kivetett rendkívüli hadiadó) a földesúri jogon szedett királyi adó (szabad királyi városoktól szedett adó) és a neoakvisztika földek adója (hódoltsági földek fegyverváltsága).  A Magyar Királyi Kancellária a legrangosabb szervként magyar ügyekben a király fontos tanácsadó testületeként működött, ugyanakkor részt vett a diéta felé történő királyi előterjesztések és törvények megfogalmazásában, illetve az igazságszolgáltatásban (fellebbezések) közigazgatásban és a közjó biztosításában (úrbéri perekben jobbágy védelme, útviszonyok, egészségügy ellenőrzése). A Helytartótanácsot az 1723/97 tc. hozta létre, és egy fajta kormányként működött, 4 osztályt fenntartva, melyek úrbéri, vallási, kereskedelmi, és népjóléti ügyekben igazgatták az országot.

A két ország viszonyában a legfontosabb törvény az 1723-ban szentesített Pragmatica Sanctio (1723/1-2-3 tc. = gyakorlati rendezés) lett. A fontos jogszabályt 1722 június 30-án a pozsonyi diéta alsó és felsőháza közfelkiáltással fogadta el, s rögzítette a Habsburg dinasztia nőági örökösödést.

A Pragmatica Sanctio a magyar korona Habsburg dinasztián belüli leányági örökösödésén kívül kimondta, hogy a magyar rendek lemondanak szabad királyválasztó jogukról (III. Károly majd I. Lipót nőágának kihaltával ez a jog újra megilleti a rendeket) illetve rögzítette, hogy a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom országai föloszthatatlanul és elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva és egymásnak kölcsönös védelemmel tartoznak.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Kis Domokos Dániel - R. Várkonyi Ágnes: A Rákóczi-szabadságharc. Osiris Kiadó. Bp., 2004.
  • Glatz Ferenc (szerk.) Magyarok Európában II. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Háttér lap és Könyvkiadó, Budapest, 1990

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------