Magyarország a Horthy-korszak kezdetén 1918 és 1932 között

Magyarország a Horthy-korszak kezdetén, 1918 és 1932 között

/Harmat Árpád Péter/

 

Magyarországon a XX. század második évtizedében (1910-1920), - melyet a történészek gyakran neveznek a forradalmak (és ellenforradalom) korának – olyan események zajlottak, melyek néhány év történéseibe sűrítve háborút, polgári forradalmat, tanácsköztársaságot, ellenforradalmat, megszállást, békediktátumot, vörös terrort, fehérterrort, és államformák kialakulásának, színes változatosságát hozták népünk történetébe. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy 1918 és 1920 közt annyi minden történt kis hazánkban, mint a megelőző évtizedekben együttvéve. [A cikk folytatása, vagyis a Horthy-korszaknak 1932 utáni évei, következő írásunkban olvasható: Magyarország a Horthy-korszak végén, 1932-1944 között.]

Az első világháború vége

Az Osztrák-Magyar Monarchia a világ újrafelosztása során létrejött két hatalmi tömb közül 1882 –ben a Hármasszövetséghez csatlakozott (Németország, Olaszország, Monarchia) mely minden törekvésében azért küzdött, hogy részt vegyen a gyarmatosításokban, és visszaszorítsa riválisait a francia, angol, és orosz gyarmatbirodalmakat. Németország és Olaszország elsősorban Afrikában, a Monarchia a Balkánon kívánt terjeszkedni, így érdekeik hamar összeütközésbe kerültek az 1904 –ben létrejött Antant szövetséggel (Anglia, Franciaország, Oroszország). A két hatalmi tábor közt 1914 őszén robbant ki a háború, mely kezdetben kiegyenlített erőviszonyok közt folyt: Olaszország, és Románia az Antant oldalára állt, viszont Törökország és Bulgária a Hármasszövetséget kezdte támogatni. Az 1917 –es esztendő azonban jelentős erőviszony változásokat hozott: az Antant meggyengült, amikor Oroszország a bolsevik hatalomátvétel után kilépett a háborúból (Breszt-Litovszki béke: 1918 március 3), viszont ugyancsak 1917 –ben az USA csatlakozott az Antanthoz, és 1918 elejétől milliós hadsereggel támogatta az angol-francia erőket a nyugati fronton. Az 1918 –as év nyarán már minden fronton közeledett a német, osztrák és magyar csapatok végső összeomlása. Miközben a Monarchia gazdasága kimerült, Magyarországon a lakosság életszínvonala ugyanúgy mélypontra zuhant, mint a miniszterelnök - Tisza István (1913-1917) - népszerűsége.

Tisza és Károlyi

A háború végére a parlamentben a konzervatív munkapárti vezetők, és Tisza legfőbb ellenzéke gróf Károlyi Mihály lett, aki saját pártja élén a néptömegek hármas követelését fogalmazta meg: kilépés a háborúból, perszonálunió Ausztriával (későbbi követelés: kilépés a Monarchiából) és általános-titkos választójog biztosítása. A három követelés támogatására 1917 június 6 –án egy sajátos politikai formáció alakult, a Választójogi Blokk, melyben Károlyi pártja, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt, a Vázsonyi Vilmos vezette Polgári Demokrata Párt és a Garami Ernő vezette SZDP fogott össze. Bár Tisza István 1918 október 17-én elismerte, hogy a Monarchia elvesztette a háborút, a Választójogi Blokk követeléseit mégsem akarta teljesíteni. Küszöbön állt egy forradalom, mely a régi hatalmi elit, a cenzusos választójogot támogató konzervatív vezetés megdöntését célozta meg.

Az őszirózsás forradalom (1918 október 27-31)

Tisza István parlamenti kijelentése után hét nappal, 1918 október 24 –én a Választójogi Blokk – mely ekkor már az egész nemzet támogatását élvezte – ellenkormányt alakított, Nemzeti Tanács néven. Ünnepélyesen szólították fel IV. Károlyt, hogy a Nemzeti Tanácsot haladéktalanul hivatalos kormánnyá nyilvánítsa. Az uralkodó azonban még ekkor is vonakodott teljesíteni Károlyiék követeléseit, és 1918. október 26-án teljhatalmú magyarországi helytartót („homo regiust” szó szerint „királyi embert”) nevezett ki az ország élére József főherceg személyében. Amikor azonban az ország új vezetője továbbra sem kezdett tárgyalásokat a Nemzeti Tanáccsal, sőt október 29-én a konzervatív Hadik János grófot bízta meg egy új nemzeti kormány megalakításával, kitört a forradalom.

Őszirózsás forradalomAz őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődött felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28-a és 31-e között. A forradalomhoz hamar csatlakozott az ekkor épp Budapesten tartózkodó 32. gyalogezred is, melynek katonái a sapkájukon lévő Habsburg címer helyére őszirózsát tűztek. A Nemzeti Tanácsra felesküdött katonai egységek elfoglalták Budapest középületeit. (Délután 5 óra körül egy fanatikus katonai csoport meggyilkolta Tisza István volt miniszterelnököt otthonában, a Roheim-villában. Korábban egyébként Tisza ellen három merényletkísérlet is történt: 1912 és 1918 közt. A harmadik orvtámadás megszervezésében - 1918 október 16 -án a későbbi miniszterelnök Friedrich István is részt vett.)

A forradalom néhány nap után győzelmet aratott, így az uralkodó nevében József főherceg Károlyit nevezte ki miniszterelnökké, aki október 31 –én ünnepélyesen tette le kormányfői esküjét. Alig 5 nappal később, november 5 -én ideiglenes nemzetgyűlés alakult a Nemzeti Tanács, a Katona Tanács és a Munkástanács tagjaiból. Eközben Bécsben is forradalom zajlott, így 1918 november 12 –én az osztrák nemzetgyűlés kikiáltotta a köztársaságot. Másnap Wlassics Gyula a főrendiház utolsó elnöke azonnal megkereste IV. Károlyt az eckertsaui vadászkastélyában, és aláíratta vele, hogy felfüggeszti uralkodói jogainak gyakorlását Magyarországon. Wlassich Gyula királyhoz tett utazásának a későbbi események szempontjából komoly jelentősége lett. Ugyanis Két évvel később - amikor 1920-ban felvetődött, hogy az ország államformája a királyság legyen - a nemessége egy része (akiket legitimistáknak neveztek) egyértelműen IV. Károlyt akarták a trónra hívni. Amikor a másik tábor (a szabad királyválasztók) azzal érveltek, hogy a király 1918 november 13-án lemondott uralkodói jogairól, elővették a Wlassichnak tett nyilatkozatot és abból kiderült, a magyar uralkodó csupán felfüggesztette ilyen irányú jogosultságát, de végleg nem mondott le róla! Tehát a későbbiekben még mindig aspirálhatott a Magyarország királya címre. Ez pedig újabb konfliktusok és válságok forrása lett, ahogyan azt majd látni fogjuk!

A polgári kormány működése (1918 október 31 – 1919 március 20

Károlyi Mihály első teendője miniszterelnökként a mihamarabbi béke megteremtése volt. A balkáni és olasz front ugyanis mind közelebbről fenyegette Magyarországot. Bár 1918 november 3 –án a Monarchia az olasz fronton megkötötte a fegyverszünetet Padovában, ám a balkáni Antant erők Franchet d’Espérey tábornok vezetésével továbbra is támadták az ország déli határszéleit, és 1918 november 5 -én átkelve a Dráván a történelmi Magyarország határára értek. Az ügy megoldása érdekében Károlyi haladéktalanul Belgrádba utazott, ahol végre megszületett egy fegyverszünet,  – a Belgrádi fegyverszüneti egyezmény – 1918 november 13 –án. A dokumentum a Pécs-Szabadka-Szeged-Arad vonalat jelölte ki fegyverszüneti vonallá, vagyis elrendelte, hogy a magyar hadsereg a frontvonal és az egyezményben megjelölt demarkációs vonal közti területeket haladéktalanul ürítse ki.

Frontok Magyarország kürül 1918-ban

A Belgrádi fegyverszüneti egyezmény aláírásával a Károlyi kormány úgy gondolta, hogy biztosította a háború befejezését, így Linder Béla hadügyminiszter elrendelte a magyar hadsereg leszerelését. 1918 november 2 -án elhangzott híressé vált szavai: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” A hibás döntés eredményeképp az ország védtelen maradt a Belgrádi egyezményt megszegő szerb, román és csehszlovák csapatok jogtalan támadásával szemben. Az idegen csapatok már a belgrádi szerződés aláírását követő napokban birtokba vették a demarkációs vonaltól délre és keletre eső területeket, s ezzel egyidőben az első cseh légiók is megjelentek Felső-Magyarország szlovákok lakta nyugati övezetében. Így 1918 decemberére a román csapatok Erdélyben Kolozsvárig, a szerb erők a Dél-Dunántúlon a Muraközig, a cseh alakulatok pedig a Felvidéken Pozsony térségéig nyomultak. Bár Linder Béla alig 9 napig – november 9 –ig - volt hadügyminiszter, (az új hadügyminiszter Bartha Albert lett) az ezen néhány napban tanúsított dilettantizmusa  visszafordíthatatlan érzékeny és tragikus veszteségeket okozott Magyarországnak.

A háború végső lezárásának folyamatában a fegyverszüneti megállapodást a békekötésnek kellett követnie. A párizsi békekonferencia 1919 január 18 -án kezdte meg működését, és 1919 június 28 illetve november 27 között meg is született a Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával aláírt békeszerződés. Ezt követően Magyarország következett volna, ám a hazánkban bekövetkező események miatt a békediktátum aláírása eltolódott.

A polgári kormány belpolitikai kudarcai

Bár a Károlyi-kormány 1918 őszén megkezdte beígért programja megvalósítását, csupán kezdeti döntései hoztak sikereket. A Magyar Nemzeti Tanács 1918 november 16-án kikiáltotta a köztársaságot („népköztársaságot”, ami az akkori szóhasználat szerint parlamentáris demokráciát jelentett). Megszületett az első számú néphatározat, mely kimondta, hogy Magyarország független, önálló népköztársaság. A kormány felszólította a parlamentet, hogy a három legfontosabb témakörben alkosson törvényeket, vagyis szülessen új választójogi törvény, polgári szabadságjogokat biztosító jogszabály és földosztást elrendelő törvény. Az új választójogi törvény – 1918/I. néptörvény néven – minden 21. életévét betöltött magyar férfi, és minden 24. életévét betöltött írni-olvasni tudó magyar nő számára biztosította az általános, egyenlő és titkos választójogot. Bár valójában a történelmi körülmények változása miatt egyetlen valós országgyűlési képviselőválasztást nem tartottak az új választójogi törvény alapján, mégis hazánk történelmének addigi leginkább haladó törvénye volt az 1918/I. néptörvény.

Az általános, egyenlő és titkos választójog megadásán, illetve a polgári szabadságjogok biztosításán túl a polgári állam minden más területen kudarcot vallott. Az 1919. évi XVIII. számú földreformtörvényt 1919 február 16 –án tették közzé „A földmívelő nép földhöz juttatásáról” címmel. A jogszabály elrendelte, hogy minden 500 hold feletti világi, és 200 hold feletti egyházi birtok jelzett területnagyság feletti részét 5 – 20 holdas parcellákra bontva örökhaszonbérbe kell adni. A törvény megvalósítása azonban elmaradt. Egyedül maga Károlyi kezdte meg saját birtokai felosztását Kápolnán.

A földosztás elmaradásán túlmenően a nép elégedetlen volt a háború utáni nyomorúságos gazdasági viszonyok, az éhínség, a szegénység és a munkanélküliség miatt is. A válság és a nyomor miatt az emberek a szélsőséges politikai irányzatok felé fordultak. A szélsőjobboldalon már 1918 november 18 –án megalakult a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) Gömbös Gyula vezetésével, rá egy hétre – 1918 november 24 –én - pedig a baloldalon jött létre a Kommunisták Magyarországi Pártja Kun Béla elnökletével. A szélsőségek tüntetésekkel fokozták az országban egyre jobba eluralkodó zűrzavart. Károlyi kormányátalakításra kényszerült: ő maga 1919 január 11 –én ideiglenes köztársasági elnök lett, míg a miniszterelnöki teendőket Berinkey Dénes vette át. Az 1919 február 20 –i kommunista tüntetés után a polgári kormány a kemény kéz politikáját választotta és letartóztatta a kommunista vezetőket, majd betiltotta lapjukat, a Vörös Újságot. Azonban a kormány elleni demonstrációk nem csitultak, hanem tovább erősödtek. Emellett a gyűjtőfogházban lévő kommunista vezetők Kun Béla irányításával kapcsolatot kerestek a kormányban és a kormányon kívül lévő szociáldemokratákkal és a hatalom megragadására készültek.

A polgári kormány külpolitikai kudarcai

A Károlyi kormány külpolitikai kudarcai rögtön a Belgrádi fegyverszüneti megállapodás aláírása után megkezdődtek. Linder Béla hadügyminiszter ugyanis elmulasztotta egyben tartani a magyar hadsereget, és meggátolni a környező országokat abban, hogy jogtalan módon átlépjék a fegyverszüneti egyezményben meghatározott demarkációs vonalat. A csehek 1918 decemberében bevonultak Eperjesre, Kassára és Pozsonyba, a románok birtokba vették Kolozsvárt, a szerbek a Muraközt, Pécset és Baját, a francia csapatok pedig a területeken vitázó szerb és román csapatokat egymástól elválasztva bevonultak Szegedre. Megérkezett az országba az antantmisszió is, mely Ferdinand Vix alezredes vezetésével angol, olasz, amerikai és francia tisztekből állt. A misszió mind a cseh, mind pedig a román előretörést törvényesítette. Vix 1918 decemberében közölte a Párizsból kapott utasítást, amely szerint a csehszlovák államnak jogában áll elfoglalni a szlovák területeket és egyben felhívta a magyar kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza csapatait onnan. A november végétől újult erővel meginduló cseh csapatok jelentős tért nyertek és csak hosszas tárgyalások és többször jegyzékváltás után jelölte ki a december 3-i antant jegyzék a csehekre nézve kedvező demarkációs vonalat, amely Pozsonytól a Duna északi partja mentén, majd az Ipolyt követve Losonc alatt Rimaszombaton át és Kassa alatt vezetett az Ung folyóig és ezt követte a régi határig. Amikor a románok is áttörtek a demarkációs vonalon, és december 24-én bevonultak Kolozsvárra. Vix alezredes már december 16-án hivatalosan közölte, hogy erre a román hadseregnek felhatalmazása van a szövetségesektől és 1919 január végén az általuk elért vonal Zámolytól északkeletre Nagyváradon át Nagybánya és Máramarossziget északi határainál húzódott.

A magyar kormány ugyan többször tiltakozott a demarkációs vonal többszöri átlépése miatt, de ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy a vérontás elkerülése végett nem fog fegyveresen fellépni a behatolókkal szemben. (Az erdélyi arcvonalon csak a Székely Hadosztály vette fel a harcot, de a nyomasztó túlerővel szemben folyamatosan hátrálni kényszerült.) Bartha, majd Festetics Sándor hadügyminiszterek csupán azzal voltak elfoglalva, hogy a frontról hazatérő katonák leszerelését megszervezzék, ugyanakkor megállítsák a hadsereg züllését és elkezdjék a belgrádi katonai egyezmény által engedélyezett 8 hadosztályos haderő felállítását. (November végéig mintegy 30 ezer főt sikerült úgy-ahogy csapatokba szervezni.)

Károlyi Mihály és a polgári kormányzat bukása

Az ország szétszakítása közben, 1919 március 20 –án került átadásra az Antant legfrissebb utasítása, a Vix-jegyzék, mely végleg megpecsételte a polgári kormány és Károlyi sorsát. Eszerint ugyanis a magyar csapatokat a Debrecen-Gcoma-Orosháza-Hódmezővásárhely vonaltól 5 kilométerre nyugatra kellett volna visszavonnia a magyar kormányzatnak. A jegyzék visszautasítására Károlyinak sem ereje, sem bátorsága nem volt, elfogadása pedig teljes belpolitikai csődjét eredményezte volna. Károlyi így a lemondását elkerülhetetlennek tekintette, nem is látta a kiutat a válságossá vált helyzetből. Kunfi Zsigmond miniszterelnöki kinevezését s vele egy szociáldemokrata kormány kinevezését latolgatta. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy Károlyi a kommunistákat egyáltalán nem akarta bevonni a hatalomba (Az az állítás és szemlélet miszerint Károlyi átadta a hatalmat a kommunistáknak, a Horthy-korszakban terjedt el, de egyes elemei ma is fel-felbukkannak.)

Károlyi tépelődései közben, 1919 március 20 –án a szociáldemokrata Landler Jenő a gyűjtőfogházban pártja nevében alkut kötött a kommunista vezetőkel: közösen fogják átvenni a hatalmat, majd pártjaik egyesülése után közösen fogják kikiáltani a tanácsköztársaságot, és bevezetik a proletár diktatúrát. Másnap, 1919 március 21 –én megtörtént az államcsíny, Budapesten szórólapokon tudatták a lakossággal azt a hamis hírt, hogy Károlyi lemondott, és a kommunisták illetve szociáldemokraták átvették a hatalmat. Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

A Magyar Tanácsköztársaság (1919 március 21 – augusztus 1)

A tanácsköztársaság gyakorlatilag teljhatalmú irányító szerve – kormánya – a Forradalmi Kormányzótanács (FK) lett. A Forradalmi Kormányzótanács miniszteri feladatokat ellátó tagjai a népbiztosok voltak, a névleges vezetője Garbai Sándor volt, ténylegesen azonban Kun Béla külügyi népbiztos volt a legbefolyásosabb politikus. A Tanácsköztársaság parlamentje a Tanácsok Országos Gyűlése lett. (A TOGY mindössze egyszer ült össze 1919 június 14 és 23 között.) A Kormányzó Tanács karhatalmai szerve a rendőrség és a csendőrség feloszlatása után a Vörös Őrség lett.

Kun béla

Az első három legfontosabb döntés

1. Pártegyesülés: A Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesült, majd 1919 április 7 –én tanácsválasztásokat tartottak, melyen csak ezen párt tagjai indulhattak. A választások után összeült Tanácsok Országos Gyűlése megkezdte egy új alkotmány kidolgozását. (1919. április 2.-től minden 18. életévét betöltött férfi és nő szavazati joggal bírt, azonban nem választhattak a korábbi hatalom képviselői és a papság.) Az új alkotmány 1919 június 23-án született meg, és kimondta, hogy az állam új elnevezése: Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság.

2. Megindult az államosítás és a szociális jelegű rendelkezések végrehajtása: a) államosítás: Kártérítés nélkül állami tulajdonba vették a 20 főnél nagyobb létszámú üzemeket. Az államosított gyárak vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány „szakember” az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést. Államosították az áruházakat, a földbirtokokat, az iskolákat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, a lakóházakat, egyes helyeken a kisiparosok műhelyeit és szerszámait a pénzintézeteket és a lakóházakat, ipari-, bánya- és közlekedési üzemeket. Kisajátították a közép- és nagybirtokokat (ugyanakkor a földeket nem adták a parasztoknak, mert szövetkezetesítést terveztek), június végétől a szegényparasztoknak veteményeseket osztottak. A földről szóló rendelet szerint földtulajdon nem illetett meg olyan személyt, aki nem dolgozott rajta. A földosztás elmaradása miatt a földre hiába váró földművesrétegek fokozatosan kiábrándultak a proletárdiktatúrából; a földjüket egy újabb kisajátítástól féltő parasztgazdák pedig fokozatosan szembehelyezkedtek az új rendszerrel

b) Szociális rendelkezések: Bevezették a 8 órás munkaidőt, húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80%-kal megemelték a jövedelmeket. Egységes élelmezést vezettek be, de a jegyrendszer érvényben maradt. Kiterjesztették a társadalombiztosítást, rendelkeztek a gyermekek és tanoncok védelméről, valamint a nők egyenjogúságáról. Kezdeményezték a nemzetiségi elnyomás felszámolását, deklarálták a nemzetiségek jogait, betiltották a prostitúciót, létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát.

3. Vix jegyzék elutasítása, proletár hadsereg felállítása: A Tanácsköztársaság harmadik, és egyben legfontosabb döntése a Vix-jegyzék azonnali elutasítása (március 24) és az Antant által támogatott cseh, román és szerb erőkkel szembeni harc megindítása volt. Válaszul a békekonferencia Budapestre küldte tájékozódni Jan Christian Smuts brit tábornokot, aki április 4-én egy kedvezőbb javaslatot tett, megígérve a gazdasági blokád feloldását, és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. De a kormányzótanács csak akkor fogadta volna el az új demarkációs vonalat, ha a megszálló csapatok nem avatkoznak bele az ország gazdasági és politikai viszonyaiba, valamint Szegeden és Aradon visszaállítják a proletárdiktatúrát. Erre Smuts befejezte a tárgyalásokat és elutazott Budapestről. Ezt követően az Antant szabad kezet adott a szerb, francia, román, cseh intervenciónak. A franciák koncentrált támadás megindítását tervezték. A román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérték a Tisza vonalát, a csehszlovákok pedig elfoglalták Sátoraljaújhelyt, és folytatták az előrenyomulásukat Miskolc, Eger, és Salgótarján irányába. A FK intézkedései nyomán a 40 ezres Vörös Hadsereg 60 ezresre duzzadt, ám a román offenzívát megállítani nem tudta: 1919. május 1-jére a Tiszántúl elveszett.

Azonban május végére a Vörös Hadsereg létszáma már elérte a 200 ezer főt. Főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke – tényleges vezetője – pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt. A Magyar Tanácsköztársaság 2 hónappal megalakulása után sikeresen újjászervezte a magyar hadsereget, létszámát felszereltségét ütőképessé tette, és alkalmassá arra, hogy ellentámadást kezdjen. Az ellentámadást északon május 20 –ra terveztek.

A tanácsköztársasággal szembeni belső ellenállás

A földosztás elmaradása miatt a földre hiába váró földművesrétegek fokozatosan kiábrándultak a proletárdiktatúrából; a földjüket egy újabb kisajátítástól féltő parasztgazdák pedig fokozatosan szembehelyezkedtek az új rendszerrel. Az elégedetlenkedő parasztok megfélemlítésére, az "osztályellenség" megsemmítésére, a belső felkelések letörésére terrorista különítményeket hoztak létre ("Lenin-fiúk"), amelyek Szamuely Tibor népbiztos irányítása alá tartoztak. Június második felében parasztgazdák, hadviseltek felkeléssorozata robbant ki a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. Szamuely büntetőkülönítménye kegyetlenül leverte és megtorolta a felkeléseket. A tanácsrendszer elleni legnagyobb fegyveres akcióra június 24-én került sor a fővárosban. A ludovikások (tisztiiskolások) megszállták a telefonközpontot, a Dunán monitorok vonultak a pártközpont ellen. A fegyveres próbálkozás azonban elszigetelt maradt, a Vörös Őrség és a hadsereg fővárosi egységei heves tűzharc után rövid idő alatt felszámolták. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források.

A tanácsköztársaság háborús sikerei

1919. május 20-án általános ellentámadásba lendült a Vörös Hadsereg. A cél a román és cseh erők közötti ék kialakítása, a két ellenséges hadsereg szétválasztása, Miskolc és Kassa visszafoglalása, továbbá a Kárpátok megközelítésével a szovjet-orosz Vörös Hadsereggel való későbbi együttműködés lehetőségének megteremtése volt. Miskolc visszafoglalása sikerrel járt, ezután indult az ún. északi hadjárat, mely szintén sikeres volt: három hét alatt, 1919 június 19 –re a magyar csapatok visszafoglalták a Felvidéket a Nyitra-Zólyom-Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. (A visszafoglalt városokra már nem magyar trikolór, hanem vörös zászló került.) A tanácsköztársaság csapatainak váratlan sikerei miatt Clemenceau francia miniszterelnök kénytelen volt egyezkedést kezdeményezni. A Clemenceau jegyzék június 13 -án a Vix jegyzéknél kedvezőbb, de a Belgrádi fegyverszüneti megállapodásnál kedvezőtlenebb - nagyjából a későbbi trianoni határokkal egyező – határmódosítást javasolt. Cserébe követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé, de megígérte hogy ezt követően a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot. Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a román csapatok nem mozdultak a Tisza mellől.

A tanácsköztársaság hadvezetése Clemenceau és a románok hitszegésére válaszul 1919 július július 20-án 60 ezer fővel offenzívát indított a románok ellen a Tiszántúl felszabadítására. A magyar csapatok Tokaj, Szolnok és Csongrád térségében sikeresen át is keltek a Tiszán, ám 4 nappal később az offenzíva elakadt. A kudarcba fulladt magyar támadást teljes összeomlás követte. A románok ellentámadása folyamatosan hátrálásra kényszerítette a demoralizálódott magyar erőket, így a román hadsereg 1919 július végén szinte akadálytalanul indult meg Budapest bevételére. A főváros végül 1919 augusztus 2 –án került a románok kezére. A románok bevonulása előtti napon – augusztus 1-én - a pártvezetőség és a FK együttes ülésén a tanácskormány lemondott, és a mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló Peidl-kormány vette át a vezetést. A FK népbiztosai különvonattal Bécsbe menekültek. Augusztus 2-án a román királyi hadsereg előőrsei megérkeztek Budapest határába, és augusztus 4-én már a hadsereg rendes alakulatai, az antant tilalma ellenére, bevonultak Budapestre, és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget, munkászászlóaljakat, és a Vörös Őrséget, és letartóztatásokat is eszközöltek.

Ellenforradalom és román megszállás (1919 április 12 – november 16)

A tanácsköztársaság 1919 augusztus 1 –én történő bukása, illetve Horthy Miklós 1919 november 16 –án történő budapesti bevonulása közt eltelt 106 nap hazánk történelmének legzűrzavarosabb időszaka volt. E három és fél hónapban Magyarországon három hatalmi központ alakult ki: az egyiket a megszálló román csapatok alkották, akik kezükben tartották hazánk keleti részeit, a fővárost, és az Észak-Dunántúlt. A román hadsereg a kormányt, a vidéki közigazgatást, a postaforgalmat és a sajtót egyaránt ellenőrizte. A Tiszántúl külön román katonai kormányzó irányítása alatt állt. A megszállás kiterjesztése közben a románok vagonok százaiban szállították Romániába az új termést, az állatállományt, az ipar és a közlekedés gépparkját. (A Nemzeti Múzeum aranykincseinek eltulajdonítását Bandholtz tábornok, a szövetséges katonai misszió amerikai tagja akadályozta meg.)

A második hatalmi tényező a budapesti kormány volt. A tanácsköztársaság bukása utáni 6 napban Budapesten Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány vette kezébe az irányítást – ám hasonlóan az őt követő kormányokhoz - nem rendelkezett tényleges hatalommal. Mindössze visszavonták a kommunisták rendeleteit, és az állam megnevezését ismét Magyar Népköztársaságra változtatták. Augusztus 6-án, a román hadsereg által támogatott, Friedrich István mátyásföldi gyáros nevével fémjelzett Fehérház Bajtársi Egyesület ellenforradalmi csoport és tisztekből álló különítmény lemondatta a Peidl-kormányt, és egy puccsal átvette a kormányzást.

A Friedrich-kormány 3,5 hónapig volt hivatalban (1919 augusztus 6 – november 24) ám mivel önmagát a dualista-kori Magyarország politikájának folytatójaként aposztrofálta, sőt elismerte és támogatta a Habsburgok Magyarország feletti uralmi jogait (legitimista nézetek) így az antant nem ismerte el hivatalos kormányként. A Friedrich-kormány alkut kötött Habsburg József főherceggel, akit elismert ideiglenes kormányzónak, ennek fejében pedig a főherceg proklamálta a Friedrich-kormány kinevezését. Az új kormány elrendelte a Tanácsköztársaság alatt köztulajdonba vett földbirtokok magántulajdonba való visszaadását s a forradalmak előtti közigazgatási szervek hatalmának helyreállítását. Megindult a forradalmak, elsősorban a Tanácsköztársaság résztvevőinek felelősségre vonása. 1919 augusztusa és 1921 kezdete közt összesen száz halálos ítélet született, 74 ténylegesen végrehajtott kivégzéssel.

A harmadik hatalmi tényezőt az ellenforradalmi árnyékkormányok, majd az ezekből kiváló Horthy Miklós és környezete alkotta. Az első – még tanácsköztársaság idején – szerveződött ellenforradalmi árnyékkormányt gróf Bethlen István alakította meg 1919 április 12 –én Bécsben Antibolsevista Comité (ABC) néven. A szervezet legfőbb célja a Tanácsköztársaság megdöntése volt. A második ellenforradalmi árnyékkormány megalakítása gróf Károlyi Gyula nevéhez fűződött. Károlyi 1919 május 5 –én Aradon alakította meg ellenkormányát szintén a proletárdiktatúra megdöntése céljából. Azonban kormánya a román csapatok Aradra történő bevonulása miatt nem tudott sokáig működni, így május 30 –án a franciák által megszállt Szegedre költözött, és itt alakult újra. A két ellenforradalmi gócpont, Bécs és Szeged hamarosan összehangolta a munkát a közös célok elérése érdekében. A Károlyi Gyula vezette szegedi ellenkormány külügyminisztere Teleki Pál, hadügyminisztere pedig a Monarchia ellentengernagya Horthy Miklós lett. Az ellenkormány legfontosabb döntése egy új nemzeti hadsereg felállításának elrendelése volt. Horthy Miklós 1919 június 6-án Szegeden tette közzé azon rendeletét, melyben a Nemzeti Hadsereg azonnali felállítása szerepelt. A románoktól elszenvedett katonai vereségek miatt széthullott seregtestek szétszéledő katonái közül sokat csatlakoztak Horthy nemzeti seregéhez, mely 1919 augusztusára már tízezres létszámot tett ki.

Az antant bár elvben támogatta Tanácsköztársasággal szembehelyezkedő szervezkedést, végül mégis feloszlatásukról döntött. (Ténylegesen 1919 augusztus 19 –én bomlik fel.) Horthy ekkor határozta el, hogy kilép a feloszlásra ítélt ellenkormányból, és az általa vezetett nemzeti seregre támaszkodva létrehoz egy minden hatalmi tényezőtől – így a Friedrich-kormánytól is – független teljesen önálló hatalmi centrumot, a „fővezérséget”. Az új szervezetet 1919 augusztus 9 –én még Szegeden hívta életre, majd másnap a román megszállástól mentes Dél-Dunántúlra költöztette, ahol siófoki központtal megteremtette saját „birodalmát”. Az alig három hónapig működő fővezérség katonai ereje augusztus végén már 30 ezer katonát tett ki. Területén 5 kerületi parancsnokság működött, melyek kezükben tartották a közigazgatást.

A fehérterror időszaka

Magyarországon a fehérterrort 1919 augusztus 10 után egyrészt a budapesti Friedrich-kormány, másrészt a tőle függetlenül működő Dél-dunántúli nemzeti sereg is támogatta. Pontos kezdetének és végének meghatározás elég nehéz feladat, mivel indulását és lezárulását nem konkrét események jelezték. Kezdeteként talán a Tanácsköztársaság bukásának dátumát (1919 augusztus 1) lehetne elfogadni, hiszen innentől érvényesült a központi hatalom nélküli anarchia hazánkban. A fehérterror végét meghatározni még nehezebb. Horthy bevonulása Budapestre ugyan lezárta a fehérterror első - legvéresebbnek tekinthető - 106 napját (1919 augusztus 1 - november 16), de a félkatonai különítmények (Prónay, Héjjas, Ostenburg különítmények) még két évig, egészen 1921 végéig működhettek Magyarországon. (Annak dacára, hogy Teleki Pál még 1920-ban elrendelte betagolásukat a reguláris magyar haderőbe.)

A fehérterror első időszakában a fővezérség területén (Dél-Dunántúl) a Tanácsköztársaság volt katonái, illetve zsidó polgárok ellen valóságos hajtóvadászat folyt, melynek során lincselésekre és akasztásokra került sor. Az áldozatok száma meghaladta az ötszázat (más vélekedések szerint elérte az ezret) A bosszú és megtorló hadjárat legvéresebb tetteit a volt huszárszázados Prónay Pál irányítása alatt működő tiszti különítmény, valamint Héjjas Iván Kecskemét környékét még 1920 –ban is rettegésben tartó bandája hajtotta végre. A fővezérség kötelékében újraéledt az 1918 november 15 –én megalakult, majd 1919 február 11 –én feloszlatott Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE), melynek Prónay is tagja volt, illetve az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). Mindkét szervezet félkatonai egységeket is fenntartott és tevékenységük gyakran a zsidók és kommunisták felkutatására, illetve elfogására, megölésére irányult.

Horthy Miklós kormányzóvá emelkedése

Magyarország 1919 augusztusában egy szétesett, anarchikus, és valós központi irányítás nélküli országgá vált. A kaotikus helyzet 1919 őszén már az antant országokat is zavarta, ráadásul nem volt olyan politikai vezetés sem, mely elküldhette volna képviselőit Párizsba az első világháborút lezáró békediktátum aláírására. Ezért a békekonferencia 1919 október 23 -án egy brit diplomatát küldött Budapestre, hogy az anarchikus állapotok megszüntetésével, a román csapatok kivonásának megszervezésével és az antant szemében tárgyalóképes magyar kormány megalakításával stabilizálja az országot. A diplomata, akit sir George Clerknek hívtak, hamar rájött arra, hogy az országban három hatalmi tényező alakult ki, melyek közül egyedül a nemzeti sereget kezében tartó Horthy jöhet szóba tárgyalópartnerként. Clerk és Horthy október végén ültek először tárgyalóasztalhoz. A brit diplomata ekkor adta elő az antant három követelését: 1. a pártok hozzanak létre egy koncentrációs kormányt 2. amint lehetséges tartsanak választásokat, és ennek eredménye alapján hozzanak létre egy parlamentet 3. az új parlament és kormány küldjön békedelegációt Párizsba és írják alá a békediktátumot. Horthy ígéretet tett arra, hogy amennyiben megfelelő hatalmat kap, vagyis az ország és a hadsereg vezetője lehet – illetve az antant kiutasítja Magyarországról a románokat, úgy mindenben segíteni fogja a követelések teljesítését. A megállapodás után néhány nappal, 1919 november 5 –én Horthy összehívta a pártok vezetőit, ahol az egybegyűltek megállapodtak az elkövetkező hónapok feladatairól. Ekkor született döntés arról, hogy a románok távozása után Horthy csapatai élén bevonulhat Budapestre, de ígéretet kell tennie arra, hogy nem alakít ki katonai diktatúrát és elismeri a pártok vezetőiből megalakuló új kormányt. A megbeszélésen arról is megállapodtak, hogy amint lehet választásokat írnak ki, és elküldik megbízottaikat a párizsi békekonferenciára.

A Clerkkal, majd a pártokkal megszületett egyezség első része 1919 november 16 –án valósult meg, amikor a román csapatok távozása után Horthy Miklós darutollas és Bocskai-sapkás hadserege élén, fehér lovon bevonult Budapestre. (A románok november 14-16 közt távoztak Budapestről és az ország nagy részéről, ám a Tiszántúlt még 3 hónapig megszállva tartották. Végső kivonulásuk 1920 február 24 –én történt meg.) Horthy kezdetben a Gellért szállóban lakott, csak kormányzóvá választása után – 1920 április 1 –én - költözött be a Várba, a Királyi Palota egyik szárnyába, majd később a Sándor palotába.

Horthy bevonul Pestre

A korábban megbeszélt „forgatókönyv” második fejezetét az új végrehajtó hatalom felállítása jelentette: 1919 november 24 –én megalakult a Huszár Károly vezette új kormány. (4 hónapig működött, 1920 március 15 –ig.) A minisztertanács 12 tagja közül öt, az 1919 október 24 –én megalakult – Friedrich István vezette – Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) tagjaiból került ki, 3 tárcát a konzervatív Keresztény Földmíves Párt kapott, 4 tárca pedig a liberális és baloldali pártok kezébe került. (liberálisok, szociáldemokraták, és parasztdemokraták, élükön Nagyatádi Szabó Istvánnal) A békekonferencia Clerk javaslatára azonnal elismerte a Huszár-kormányt, és egyúttal felszólította arra, hogy haladéktalanul küldje elképviselőit az első világháborút lezáró párizsi békekonferenciára. A kormány megalakulása után 6 héttel kijelölte a békeküldöttség tagjait, a legtekintélyesebb politikusokat választva. Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál 1920 január 7-én elindult Párizsba. Kilenc nappal később, január 16 –án gróf Apponyi Albert 3 nyelven (angol, francia, olasz) előadta híres beszédét, melyben méltányos és arányos elbírálást kért a határokról meghozandó döntésnél. A békekonferencia meghallgatta Apponyit, ám a legvégső döntést 4 hónappal később, május 5 –én hozta meg, és adta át a magyar küldöttségnek.

A huszár kormány második teendője a választások kiírása volt. A parlamenti választásokat az 1919 november 17 –én megalkotott 5985/1919 számú miniszterelnöki rendelet alapján tartották, így titkos választással a népesség 40% –a szavazhatott. (Minden 24 év feletti hazánkban született és 6 éve itt élő lakhellyel rendelkező férfi, és írni-olvasni tudó nő választhatott.) A választásokon 1920 január 25 –én a KNEP és a Kisgazda párt elsöprő győzelmet aratott. (A KNEP 79, míg a kisgazdák 72 mandátumot szereztek.) A nagyarányú győzelemben annak is szerepe volt, hogy az ÉME és Horthy különítményesei a szociáldemokrata szavazók és képviselők százait, ezreit félemlítették meg, így végül az SZDP nem is indult a választásokon.

Az új parlament első és legfontosabb feladata az államforma megállapítása és az államfői hatalom gyakorlásának rendezése volt. Az államforma kérdésében valamennyi parlamenti párt véleménye megegyezett. A köztársasági államformát, amely elválaszthatatlanul egybekapcsolódott a forradalmakkal, mindegyik elvetette, s a királyság fenntartásának, illetőleg visszaállításának híve volt szinte mindenki. Azonban ennek részleteit illetően már megoszlottak a vélemények. A magyar politikai élet 1920 elejére két nagy táborra szakadt. Az úgynevezett legitimisták, akik a jogfolytonosság alapján álltak, ragaszkodtak IV. Károly személyéhez, s visszatéréséig valamelyik Habsburg főherceget szerették volna nádorrá vagy kormányzóvá választani. Az úgynevezett szabad királyválasztók ezzel szemben úgy vélték, hogy a Monarchia felbomlásával és IV. Károly 1918 novemberi nyilatkozatával a Habsburg-ház trónörökletességi joga elvesztette érvényességét. Ők tehát nem ismerték el Károly jogát Magyarország trónjára, s az ideiglenes államfőt sem a Habsburgok közül akarták választani. A legitimista-szabad királyválasztó ellentét a királyhű tábornokok és a Horthy mögé sorakozó ambiciózus fiatal tisztek között egyre markánsabban mutatkozott meg.

Mivel az antant küldöttek és a józanész is magyar – és nem Habsburg – kormányzó megválasztását diktálta, az országgyűlés alkalmas jelölteket kezdett keresni. Első helyen Horthy Miklós neve merült fel, mivel ő volt az egyetlen, aki élvezte a győztesek, mindenekelőtt Anglia bizalmát, nem tartozott egyik párthoz sem, és rendelkezett az ország fegyveres ereje felett. Horthy ekkor még elvileg elismerte IV. Károly trónra való jogosultságát, és megelégedett az ideiglenes államfői tisztséggel. A nemzetgyűlés 1920 február 16 –án ünnepélyes külsőségek közepette ült össze, és hozta meg 1920 február 27 –én a kormányzói jogkörről szóló 1920/I. törvénycikket. A jogszabály a trón betöltésének kérdését függőben hagyta a békekötésig, s az államfői teendők ellátását ideiglenesen a nemzetgyűlés által titkos szavazással megválasztott kormányzóra bízta. Az államforma király nélküli alkotmányos királyság lett, élén a kormányzóval. A törvény szerint a kormányzó nemzetközi szerződéseket köthetett, követeket küldhetett és fogadhatott, a törvényeket egy ízben visszaküldhette újra megfontolásra, és a hadsereg vezérlete, irányítása korlátlanul megillette. Viszont a törvényekhez nem volt szükség a leendő kormányzó szentesítésére, hadüzenet és békekötés kérdésében csak a nemzetgyűléssel közösen dönthetett, és nem adományozhatott nemességet.

Horthy azonnal jelezte, hogy a törvényben leírt jogosultságok nem elegendőek számára, és kijelentette, csak akkor vállalja a kormányzói megbízatást, ha ígéretet kap arra, hogy a későbbiekben a kormányzó jogkörét jelentősen bővíteni fogják. Miután az ígéreteket megkapta, elvállalta a jelölést, így a nemzetgyűlés 1920 március 1 –én – 131 szavazattal a leadott 141 –ből – Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst. A választáson 9 szavazat az egyetlen ellenjelöltet gróf Apponyi Albertet támogatta, egy szavazat pedig érvénytelen volt. Némi árnyékot vetett a voksolás tisztaságára, hogy a szavazás napján katonaság szállta meg a Parlament előtti teret, s hogy néhány tisztjével Prónay Pál az Országházba is követte Horthyt.

Alig fél évvel a kormányzóválasztást követően, 1920 augusztus 19 –én, Teleki Pál miniszterelnöki korszakában a nemzetgyűlés elfogadta a kormányzói jogkör kibővítéséről szóló 1920/XVII. törvénycikkelyt. (Ezt megelőzően Horthy beleegyezését adta az ÉME működésének felfüggesztéséhez, és ahhoz, hogy a tiszti különítményeket betagolják a reguláris hadseregbe.) A kibővített kormányzói jogkör már lehetővé tette a nemzetgyűlés feloszlatásának, és a hadsereg külföldre vezénylésének jogát is. (Utóbbit a nemzetgyűlés utólagos jóváhagyásával.)

Az 1918-1919 –es forradalmi és ellenforradalmi időszak váratlan fordulatai és kaotikus közállapotai után, melyeket alapvetően a háború elvesztése idézett elő, az 1920 –as nemzetgyűlési választások és Horthy kormányzóvá választása az első lépeseket jelentették a konszolidáltabb belső viszonyok kialakítása terén.

A Horthy-korszak és berendezkedés 5 jellemzője

  • Revízió a hivatalos állami bel-, külpolitika szintjén egyaránt
  • Buzgó keresztényi vallásosság, mely áthatotta a korszak társadalmát
  • Nacionalizmus, magyarságtudat, hagyományőrzés, nemzeti büszkeség magas szinten volt jelent végig a korszak során
  • Tekintélyuralom, a kormányzó, az államvezetés, illetve az arisztokrácia és az állami jelképek, szimbólumok megkérdőjelezhetetlen tisztelete
  • Baloldal ellenesség, antiliberalizmus, antikommunizmus

A Trianoni békediktátum (1920 június 4)

Horthy kormányzóvá választása utáni 14. napon a Huszár kormányt a Simonyi-Semadam Sándor vezette új kormány váltotta fel (1920 március 15 – július 19) Az új vezetés kifejezetten a békeszerződés aláírásának, és a teljes román kivonulásnak idejére jött létre. A kormány külügyminisztere Teleki Pál lett.

Az első világháborút lezáró békekonferenciára Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál 1920 január 7-én indult el Párizsba. Kilenc nappal később, január 16 –án gróf Apponyi Albert előadta híres beszédét, melyben méltányos és arányos elbírálást kért a határokról meghozandó döntésnél. A békekonferencia meghallgatta Apponyit, ám a legvégső döntést 4 hónappal később, május 5 –én hozta meg, és adta át a magyar küldöttségnek. A békeszerződés végleges szövegének átvétele után a magyar delegáció hazautazott Budapestre, s május 19 –én lemondott. Lemondása előtt jelentést tett működéséről a nemzetgyűlésnek, és ebben javasolta a szerződés aláírását. A szomorú aktusra 1920 június 4 –én került sor a versailles-i királyi palotát övező hatalmas park Grand Trianon nevű kastélyában. Az okmányt magyar részről Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ látták el kézjegyükkel – két olyan személyiség, akik nem kívántak tovább a közéletben szerepelni. 1920. június 4-én, délelőtt tíz óra Budapesten és országszerte "megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe.

A békediktátum: A diktátum a többi vesztes féllel megkötött szerződéshez hasonlóan három rendelkezési körben tartalmazott súlyos "büntetést" és korlátozást. Az első és legsúlyosabb, az ország  területének megcsonkítása, - vagyis a határrendezés volt - a másodikat a jóvátétel kiszabása, a harmadikat pedig hazánk fegyverese erőinek korlátozása jelentette.

A szerződés 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását.  A jóvátételt illetően a pontos összeg meghatározása később történt meg, 1923-ban, és 200 M aranykorona megfizetését jelentette.

Az ország megcsonkítása során a 282 ezer négyzetkilométeres hajdani Magyarország területe 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, azaz éppen egyharmadára. Lakosainak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra, tehát a korábbi 43% -ára redukálódott. A határrendezést illetően a legnagyobb területet – 103 ezer négyzetkilométert, azaz Erdélyt és a Partiumot – Románia kapta több mint ötmillió lakossal. Utána következett Csehszlovákia 61 ezer négyzetkilométerrel és 3,5 millió fővel, amikor megkapta a Felvidéket. A délszláv államnak Horvát-Szlavónia mellett 20 ezer négyzetkilométer és 1,5 millió fő, Ausztriának 4 ezer négyzetkilométer és csaknem 300 ezer ember jutott. Mellettük Lengyelország és Olaszország is részesedett a történelmi magyar területekből. (A Trianoni békediktátumról szóló részletesebb cikkünket itt olvashatod.)

Európa az első világháborús békék után

A Trianoni békediktátum módosítására tett kísérletek

A békeszerződésben megjelölt határvonal pontos kijelölése általában nagyobb akadályok nélkül és viszonylag gyorsan történt meg. Két határszakasz kijelölése, illetve területrész átadása azonban komoly bonyodalmakra, sőt fegyveres összetűzésekre adott okot. Az egyik az úgynevezett pécs-baranya háromszög volt, amelyet a szerb hadsereg 1918 őszétől megszállás alatt tartott, a másik pedig az Ausztriának ítélt keskeny nyugat-magyarországi sáv. E területek átadására, illetve átvételére a békeszerződés okmányainak 1921 júliusi kicserélése után kellett sort keríteni. A kőszénben gazdag pécsi szénmedence kiürítésének határidejeként a nagyhatalmak augusztus harmadik hetét jelölték meg, aminek azonban a jugoszláv hatóságok vonakodtak eleget tenni. Ezért felkarolták, sőt ösztönözték a Magyarországról ide menekült forradalmárok – októbristák és szocialisták – autonómista törekvéseit. Így következett be, hogy 1921 augusztus 14 –én a pécsi Széchenyi téren kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot. A „köztársaság” Jugoszlávia „védnöksége” alá helyezte magát, s kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A nagyhatalmak azonban nem változtatták meg döntésüket. A magyar hadsereg így augusztus végén mégis birtokba vehette a Gyékényestől Újszegedig húzódó határvonaltól északra fekvő területeket.

A délszláv csapatok dél-magyarországi kivonásával egyidejűleg Magyarországnak Nyugat-Magyarországot kellett volna átadni Ausztriának. Névlegesen ez meg is történt, hiszen a reguláris katonaság elhagyta a területet. Ténylegesen azonban mégsem, mert Prónay Pál, Héjjas Iván, Friedrich István, illetve Ostenburg-Moravek Gyula szabadcsapatai a kormányzat hallgatólagos jóváhagyásával feltartóztatták a terület átvételére készülő osztrák csendőrséget. 1921 október 4 –én Prónay Pál Felsőőrött „alkotmányozó nemzetgyűlést” rendezett, amely Nyugat-Magyarországot Lajtabánság néven önálló tartománnyá kiáltotta ki. Tekintettel a kialakult helyzetre a nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a két fél bilaterális tárgyalások keretében próbáljon kölcsönösen elfogadható megoldást találni. Olasz közvetítéssel erre október 11 –én került sor. A háromnapos eszmecsere a két érdekelt megegyezésével zárult. Magyarország vállalta, hogy immár önállósodott irreguláris fegyveres alakulatait haladéktalanul visszahívja, s Sopron és környéke kivételével a területet átadja. Ennek fejében Ausztria beleegyezett, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról referendum döntsön.

Az antantbizottságok felügyelete mellett 1921 december 14-16 –án megtartott népszavazáson Sopron lakosságának 72,8% -a Sopron környéki lakosságának pedig 45,6% -a, tehát a megkérdezetteknek együttesen mintegy kétharmada a Magyarországhoz tartozás mellett szavazott. A város és környéke így – az enyhe német többség ellenére – továbbra is magyar terület maradt. A nemzetgyűlés ezért a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront.

Az első Teleki-kormány (1920 július 17 – 1921 április 9)

Gróf Teleki Pál alig 9 hónapig tartó miniszterelnökségét a belső stabilizáció kialakítását célzó intézkedések (rendtörvény, vitézi rend létrehozása, numerus clausus) illetve a gazdasági rendelkezések (földreform, pénzügyi rendelkezések) jellemezték. A belpolitikai rendet célzó törvények közül az első az 1921/3 tc. volt, melyet a kortársak csak „rend törvényként” emlegettek. A rendelkezés gyakorlatilag illegalitásba kényszerítette, vagyis betiltotta a kommunista pártot, mivel a következőt rögzítette: „... Három évi fegyháztól a halálbüntetésig sújtható az a személy, aki az állam megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez, vezet, vagy ilyen szervezkedésről tudomást szerez, de nem jeleni.

A Teleki-kormány az országosan erős – és egyre erősödő zsidóellenes (antiszemita) hangulatot az úgynevezett numerus clausussal (1920/XXV. tc.) igyekezett leszerelni és bizonyos mértékig kielégíteni. A jogszabály kimondta, hogy az egyetemi hallgatók „nemzetiségi” megoszlásának meg kell felelnie az „egyes népfajok” össznépességen belüli arányának. Bár a zsidó vagy izraelita szó a törvényben nem szerepelt, nem kétséges, hogy legfőbb célja az izraelita vallású ifjúság diplomás értelmiséggé válásának korlátozása, és ezáltal a keresztény középrétegekből származó ifjúság állásszerzésének megkönnyítése volt. A zsidó egyetemisták aránya tehát a jogszabály után nem lehetett több 6% -nál. A belső stabilizáció kialakulását szolgálta a Vitéz Rend megalapítása is. (1920 augusztus 10-én, miniszterelnöki rendelet születik: 6650/1920, mely létrehozza a Vitézi Rendet)

Ennek a régi lovagrendekre emlékeztető intézménynek a létrehozását Horthy kezdeményezte kormányzóvá választása után azzal a kettős céllal, hogy egyrészt legyen az országnak egy minden eshetőségre kész, teljesen megbízható, konzervatív-nemzeti érzelmű, kormányzóhoz lojális szervezete, másrészt, hogy e szervezet tagjai „a falu népét különleges pozíciójuknál fogva példájuk követésére serkentsék”. Az új rend kikerülte azt a problémát is, hogy nemesi címeket, grófi vagy bárói rangra történő emeléseket csak király végezhetett. Ám a vitézzé nyilvánítást kormányzóként Horthy is megtehette. Kik lehettek vitézek? Azok, akik a háborúban kitűntek hősiességükkel, s akik egyben – Horthy szavait idézve – „vitézi és erkölcsi tekintetben, szóval jellemileg teljesen megbízhatók, és az utóbbi forradalmak alatt hazafias magatartásukban egy pillanatig sem tántorodtak meg”. A vitézek különleges pozícióját tisztek esetében átlagosan 50, a legénység esetében átlagosan 12 kat hold területű vitézi telkek adományozása nyomatékosította. Ezeket a többnyire csekély megváltás ellenében kapott földeket – a hitbizományokhoz hasonlóan – eladni nem, s örökölni is csak egyben, felosztás nélkül lehetett.

A Teleki kormány gazdasági programja: A kormány a parasztságot az 1920 november 13 –án elfogadott földreformmal (1920/XXXVI tc.) próbálta megnyerni. A Rubinek Gyula által kidolgozott, és Nagyatádi Szabó Pál földművelésügyi miniszter által beterjesztett földttörvény legfőbb célja az volt, hogy minél több szegényparasztnak juttasson valamicske földet, s ezáltal megpróbálja a háború és a forradalmak alatt feleszmélt parasztságot lecsendesíteni, s az új rendszer bázisává vagy legalább passzív elfogadójává tenni. A jogszabály alapján összesen 1 millió holdnyi földterület került szétosztásra körülbelül 411 ezer paraszt számára. (Alig 2-2,5 hold jutott mindenkinek, mely túl kevésnek bizonyult a megélhetéshez.) Bár a megváltásos, tehát kártalanítással egybekötött állami kisajátítás jogát kimondta a jogszabály, a szétosztandó ingatlanokat elsősorban vásárlásokkal kívánták biztosítani. A kormány gazdasági programjának fontos része volt Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter tevékenysége is, melynek során a tehetséges közgazdász leállította a fedezetlen pénzkibocsátást, és előkészítette az osztrák-magyar korona lecserélését magyar koronára.

Teleki bukása és az első királypuccs

Teleki hivatali idejének vége felé egyre gyakrabban merült fel egy esetleges magyar király megválasztásának lehetősége. A Teleki által támogatott KNEP legitimista nézetek vallott, vagyis támogatták IV. Károly trónigényét, míg a Kisgazda Párt szabad királyválasztó álláspontot képviselt. (Így például neves legitimistának számított: ifj. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Gratz Gusztáv, míg a szabad királyválasztók vezére: Nagyatádi Szabó István volt.) A politikai vitákat a környező országok, és az antant is bizalmatlanul figyelték, és már 1920 augusztusában megkezdődött Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia magyarellenes összefogása egy esetleges Habsburg hatalomátvétel esetére. Az első kisantant szerződés Csehszlovákis és Jugoszlávia közt 1920 augusztu 14 –én született meg.  A belpolitikai viták közben 1921 március 26 -án IV. Károly váratlan döntéssel Svájcból Magyarországra repült, és a Szombathelyen Mikes János megyéspüspök birtokán üdvözölte támogatóit. Később Budapestre ment, ahol találkozott Horthyval. A kormányzó és a király beszélgetéséről kevés forrás maradt meg, de valószínűsíthetően Horthy megpróbálta megértetni IV. Károllyal, hogy Magyarország külpolitikai helyzete nem teszi lehetővé visszatérését. A király így végül távozott az országból, de nem tett le azon szándékáról, hogy elfoglalja a magyar trónt (Második visszatérési kísérletére 7 hónappal később, 1921 október 20 –án került sor.)

IV. Károly visszatérési kísérletét óriási nemzetközi visszhang kísérte. A környező országok létrehozták a franciabarát, és magyarellenes kisantantot (1921 nyarán) és az ország megrovást kapott a nagyhatalmaktól. Teleki, aki korábban nyíltan vállalta legitimista nézeteit kénytelen volt lemondani.

Gróf Bethlen István kormánya (1921 április – 1931 augusztus)

A Bethlen-kormányzat hosszú, mintegy tíz éves időszakát a Teleki kormány hivatali idejéhez hasonlóan két nagyobb egységre érdemes bontani: az egyiket a belpolitikai konszolidáció, míg a másikat a gazdaság talpra állítása jelentette.

A második királypuccs (1922 október 20-21)

A belpolitikai konszolidáció és stabilitás megteremtését a második királypuccs késleltette. Ugyanis IV. Károly 1921 október 20 –án másodszor is kísérletet tett arra, hogy magyarországi híveire támaszkodva elfoglalja hazánk trónját. Az említett napon repülővel érkezett Dénesfára Cziráki gróf birtokára, majd Sopronba ment, ahol kinevezte az őt támogató ellenkormány tagjait. A Sopronban felállt árnyékkormány élére ifjabb Andrássy Gyula került, és tagja lett Gratz Gusztáv korábbi külügyminiszter is. A IV. Károlyt támogató erők magját Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy által vezetett zászlóalj jelentette, mely Sopronban ajánlotta fel szolgálatait a volt uralkodónak. A király azonnal ezredessé léptette elő Ostenburg-Moravek őrnagyot, és egysége a „gárda vadászezred” elnevezést kapta.

Horthy nemzeti serege és IV. Károly alakulatai közti egyetlen összecsapásra Budaörsnél került sor. A budaörsi csatában (1921 október 21) a túlerőben lévő magyar hadsereg azonnal legyőzte a királyt támogató erőket. IV. Károlyt és Zita királynét Tihanyba vitették, majd 9 nappal később 1921 november 1 –én átadták az antantnak, mely Madeira szigetére száműzte a volt uralkodót. IV. Károly alig fél évvel később halt meg, 35 éves korában. A második királypuccs után a magyar országgyűlés 1921 november 6 –án kimondta a Habsburgok végleges trónfosztását. (A trónfosztást akceptálták a nagyhatalmak, és 1922 szeptemberében felvették hazánkat a Népszövetségbe.)

Belpolitikai konszolidáció

Bethlen a konszolidációhoz mindössze három dolgot tartott szükségesnek: erős és megbízható kormánypártot, a rendszert mindenben támogató parlamentet, és rendszerhű felsőházat.

Új kormánypárt megteremtése: Bethlen belátta, hogy a KNEP nem volt már alkalmas a kormánypárti szerepre mivel a királypuccsokban betöltött szerepe miatt ellehetetlenítette magát a nagyhatalmak szemében. Így 20 konzervatív képviselővel belépett a Kisgazda pártba (1922.februárban) melynek ugyan elnöke továbbra is Nagyatádi Szabó István maradt, de irányítása fokozatosan átcsúszott a konzervatívok kezébe! Az új párt neve: Egységes Párt lett! Az új kormánypártból kiszorította az egyre szélsőségesebb Gömbös Gyulát, aki 1923 –ban Nemzeti Függetlenségi vagy Fajvédő Párt néven új pártot alapított.

Bethlen elhatározta, hogy a belső béke és nyugalom megteremtése érdekében megpróbálja megszüntetni, az ország gazdasági életét folyamatosan megbénító sztrájkokat, tüntetéseket, melyeket a Peyer Károly vezette SZDP szított. Így született meg 1921 december 22 –én a Bethlen-Peyer paktum. Ebben elismerte legitim pártként a szociáldemokratákat, de ennek fejébe kérte a sztrájkok felfüggesztését.

Új parlament megteremtése: Bethlen célja lett, hogy az országot a rendszerhez hűségesebb egységes, ellenzéktől mentes képviselőtestület vezesse! Ehhez új választójogi rendelet kellett, mely szavatolta, hogy a szegények és nemzetiségek kizárásával csak olyanok legyenek a választásra jogosultak, akik rendszerhű rétegekhez tartoznak. Így a nemzetgyűlést a megbízásának lejárta után feloszlatták, és az új választójogi törvényt miniszterelnöki rendelettel (2200/1922) alkották meg. Az új jogszabály értelmében a szavazás nyílt lett, és a voksolásnak feltételéül szabták a 10 éves magyar állampolgárságot (2 évnyi helyben lakást) és szigorúbb műveltségi cenzust (nőknél 6 elemi és 30 éves életkor; férfiaknál 4 elemi és 24éves életkor) A választásra jogosultak száma így a korábbi 74% -ról 58% -ra csökkent, és választások után megalakult új parlament 60% -a lecserélődött.

A választásokra 1922 május 28 és június 11 közt került sor, melyet az Egységes Párt fölényesen megnyert 38,18% -os eredménnyel. Így a 245 tagú nemzetgyűlés 143 tagját adta az Egységes Párt.

Új felsőház megteremtése: Bethlen úgy gondolta, hogy a konszolidációt és a stabilitást szolgálná, ha visszaállítanák a dualizmus kori kétkamarás törvényhozást. A létrejövő felsőház egyházi és főúri tagjai – vagyis a rendszer feltétlen követői – ugyanis megakadályozhatnának mindennemű liberális, vagy baloldali jellegű kezdeményezést, illetve hatalom átvételi kísérletet. Az 1926/XXII törvény tehát visszaállította a kétkamarás törvényhozást, vagyis az országgyűlésnek újra lett felsőháza, hasonlóan az 1918 előtti időszakhoz. A 242 tagú felsőház 152 tagját az arisztokrata családok nagykorú férfi tagjai választották meg, 90 tagját pedig egyházi méltóságok, illetve a legfőbb hivatalokat viselő vezetők (képviselőház elnöke, MNB elnöke, vezérkari főnök, … stb) és Horthy személyes delegáltjai, illetve a Magyarországon élő Habsburgok alkották.

Gazdasági konszolidáció

Bethlen célul tűzte ki, hogy megszünteti a Magyarországon legfőbb gondokat jelentő munkanélküliséget, szegénységet, éhezést és egyéb válságjelenségeket. A miniszterelnöknek nem volt könnyű dolga, mivel az első világháború – mely csak alig 3 éve ért véget – kivéreztette az ország gazdaságát, nyomorba döntötte a lakosságot. Később a forradalmak tovább növelték a gazdaság szétzilálását, majd a Trianoni békediktátum miatt elcsatolt részekkel együtt számtalan ipari centrummal, bányavidékkel, és értékes képzett lakossággal szegényedett az ország. Az 1920 –as évek elején Magyarország parasztsága felaprózódott törpebirtokokon tengette életét, a városok munkássága pedig nagyrészt munka nélkül nyomorgott.

A kormányfő talpra akarta állítani a magyar gazdaságot. A feladat megoldásához először külföldi támogatást akart szerezni, így kölcsönt vett fel a Népszövetségtől. A nagyhatalmak 250 millió aranykorona kölcsönt szavaztak meg hazánknak (20 évre) de ugyanakkor meghatározták azt is, hogy Magyarországnak 200 milliónyi jóvátételt kell kifizetnie. Második lépésként a kormány 1924 –ben létrehozta a Magyar Nemzeti Bankot, mely 3 évvel később az 1924/IV és V törvénycikk alapján 1926 augusztus 25-től bevezette a korona helyett a pengőt. Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter saját taktikához folyamodva az infláció szándékos fenntartásával (és gerjesztésével) hozta mozgásba a gazdasági folyamatokat és az ipari felélesztését. Ugyanakkor tudatos vámpolitikával védelmezte az éledező hazai ipar fejlődését.

A jól megtervezett vám- és pénzügyi politika, a kölcsönök, az új fizetőeszköz hatására helyreállt az államháztartás egyensúlya, és az ország gazdasága 1926 –tól egészen a nagy világválságig fejlődési pályára állt. Beindult a mezőgazdaság gépesítése, korszerűsödött a vasútipar, beindult a villamosítás és az ipari termelés 70% al növekedett. A gazdaság erősödését segítette, hogy a háborús veszteseket sújtó külpolitikai elszigeteltségből kilépve, Magyarország az egyik külföldi nagyhatalommal – Olaszországgal – gazdasági szerződéseket tudott kötni. 1927 –ben született meg a magyar-olasz barátsági és együttműködési szerződés, majd az 1928 –ban a magyar-lengyel szerződés.

A gazdaság lassú talpra állása és konjunktúra miatt Bethlen már szociális célú törvényeket is kezdeményezhetett. Bethlen miniszterelnöksége alatt kiszélesítették a betegbiztosításra jogosultak körét, így 1927 –re a munkásság 80-90% -a lett biztosított. Bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegyi és árvasági biztosítást és létrehozták az Országos Társadalombiztosító Intézetet. A szociális jellegű intézkedések közé tartozott az oktatás minőségének javítása is. Kilenc éven keresztül 1922 júniusa és 1931 augusztusa közt hazánk vallás- és közoktatásügyi minisztere Klebelsberg Kunó volt. (Klebelsberg Kunó gróf egy császári huszárkapitány gyermekeként látta meg a napvilágot, majd fiatalon jogi doktorátust szerzett. Később egyetemi tanár, majd közoktatási államtitkár lett, végül 1920 –tól országgyűlési képviselő, és az Egységes Párt egyik alapítója lett.) Nevéhez fűződik az 1926 –os népiskolai törvény megalkotása, és 3500 új tanterem létrehozása. Klebelsberg Kunó nagy hangsúlyt helyezett a vallásos nevelés iskolákban történő megjelenésére is.

Az ország lassú, de folyamatos konszolidációja során a lakosság érzelmei már kontrolált és békés módon törtek felszínre. Az ország megcsonkítása a társadalom minden rétegében az igazságtalanság felet érzett haragot hívta életre. Így már az 1920 –as években megjelent és egyre erősödött az irredentizmus (olasz eredetű szó, annyit jelent: megváltatlan, visszaszerzendő) vagyis a Trianoni békediktátum revideálása, az elveszített területek visszaszerzése, azaz a történelmi Magyarország területi integritásának visszaállítási szándéka. Különböző politikai szervezetek és pártok, majd a hivatalos magyar diplomácia is engedett a nép érzelmeinek, így Magyarország a két világháború közt a revizionalizmus minden szinten erősen jelen lett.

Bethlen bukása

Bethlen István bukását a nagy gazdasági világválság megjelenése okozta, éppen akkor, amikor sikeres konszolidációs politikája miatt már megindult a fejlődés. 1929 október 24 –én összeomlott a New-Yorki tőzsde, elakadt a külföldi tőke hazánkba áramlása, és lezuhantak az agrár árak. A munkanélküliség 35% -ra emelkedett, és a társadalom minden részének csökkenni kezdett az életszínvonala. Bethlen kísérletek tett a válság enyhítésére, így például bevezette a boletta rendszert (minden mázsa eladott gabona után az állam boletta jegyet adott a termelőknek, akik ezzel adót tudtak fizetni) Ugyancsak kísérlet volt a bedeaux (bödó) rendszer, mely a gyárakban csak a megemelt normák alatt teljesítők elküldését irányozta elő. A kartell törvény állami védelmet biztosított a meglévő kartelleknek. A kísérletek azonban sorra kudarcba fulladtak, így felvetődött Bethlen felelőssége is. A kormányfő viszont a parlamentet kezdte okolni, és elérte feloszlatását. A választások után összeült új nemzetgyűlésben azonban Bethlen várakozásával ellentétben az Egységes Párt 14  helyet veszített. A miniszterelnök utolsó kísérletként ideiglenesen egy 33 fős válságbizottsággal próbálta helyettesíteni a parlamentet, mely legitimizálta volna rendeleti kormányzását. Azonban ezen terve is visszafelé sült el, mert a bizottság is őt kezdte okolni. Bethlen lemondása 1931 augusztusában elkerülhetetlenné vált.

Károlyi Gyula kormánya (1931 augusztus – 1932 október)

Károlyi Gyula a Tanácsköztársaság idején Aradon, majd Szegeden ellenforradalmi kormányt hozott létre, és baráti kapcsolatba került Horthy Miklóssal. Később 1919 után majdnem egy évtizedre teljesen visszavonult a politikától. Trianon után a család Szabolcs és Szatmár vármegyei 12 ezer holdas uradalmára tért vissza gazdálkodni, és csak az évtized végén hallatta ismét a hangját. 1927-ben a felsőház tagja lett, 1928-ban pedig a koronaőri címet kapta meg. A nagy gazdasági világválság hatására 1930 decemberétől aktívabb politikai szerepet vállalt és a Bethlen-kormányban rövid időre külügyminiszter lett. Walko Lajos utódaként 1930. december 9-én nevezték ki külügyminiszternek. 1931. augusztus 19-én, amikor Bethlen benyújtotta lemondását, a kormányzó gróf Károlyi Gyulát bízta meg kormányalakítással. 1931. augusztus 24-én alakult meg az új kormány, melynek személyi összetétele alig különbözött az előzőétől.

Károlyi Gyula hivatali idejének kezdetén a világválság gazdasági hatásai (munkanélküliség, szegénység, infláció) mellett jelentős problémát jelentett, hogy előretörtek a szélsőségek. A kommunisták földosztási ígéreteikkel egyre népszerűbbek lettek a parasztság körében, ugyanakkor megalakultak az első agrárfasiszta pártok is: 1931 –ben Böszörményi Zoltán megalapította a Kaszáskeresztes pártot, majd 1932 –ben Meskó Zoltán vezetésével létrejött a Magyar Nemzetiszocialista Földműves Párt. A parlamentet eközben a merkantilista – agrárius ellentét osztotta meg, mely elsősorban az állami támogatások ipar vagy mezőgazdaságba történő irányításának kérdése mentén okozott vitákat.

Károlyi Gyula a politikai viták helyett a gazdasági bajokra koncentrált. Nagyszabású takarékossági programmal akarta csökkenteni az állami kiadásokat. Az 1931. augusztus 31-én kiadott kormányrendelet értelmében csökkentették az állami alkalmazottak (vasutasok, postások, tisztviselők, a honvédség, csendőrség, a folyamőrség és a vámőrség) fizetését. Tovább szűkítették a szociális juttatásokat és mérsékelték a nyugdíjakat is. A súlyos gazdasági problémákra azonban ez nem volt megoldás. Az 1931-es biatorbágyi vasúti merénylet után a Károlyi-kormány 1931. szeptember 19-én kelt rendeletével elrendelte a statáriumot, korlátozta a gyülekezési jogot, betiltott minden politikai jellegű népgyűlést, felvonulást, körmenetet. A szervezkedő kommunista mozgalom vezetőit (Fürst Sándor, Sallai Imre) elfogták és 1932-ben kivégezték. A szükségállapot azonban nem javított a helyzeten, amellett nem volt olyan tömegmozgalom, amely reális fenyegetést jelenthetett a fennálló rendszerre nézve.

A kormánypártban döntő befolyással bíró Bethlen, látva Károlyi kormányzásának csődjét, 1932 szeptemberében nyílt levélben szólította fel a lemondásra. Károlyi Gyula, aki a kormányzást kezdettől fogva vonakodva vette át, ennek mondhatni örömmel tett eleget (már 1931 végén beadta lemondását Horthynak, aki akkor még maradásra bírta). 1932. szeptember 21-én lemondott és ismét visszavonult Szatmár vármegyei birtokaira gazdálkodni. A miniszterelnöki székben Gömbös Gyula követte.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Sipos Péter: A második világháború és az azt követő békék./ Korszerű történelem érettségizőknek és felvételizőknek sorozat/ Sorozatszerkesztő: Kertész Imre. IKVA Kiadó, Budapest, 1991.

Teljes bibliográfia:

  • Balogh Sándor, Gergely Jenő, Izsák Lajos, Föglein Gizella: Magyarország története 1918-1975. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.
  • Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája. III.kötet 1848-1944. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország története. Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 2001.
  • Csató Tamás, Gunst Péter, Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20.századi egyetemes történet. I.kötet 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • D.Major Klára: Lángoló világ. A második világháború története. /Képes történelem sorozat/ Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1976.
  • Engel Pál: Világtörténet évszámokban 1-2-3. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982.
  • Gunst Péter: Európa története. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996.
  • Hanák Péter, Márkus László, Ormos Mária, Ránki György: Világtörténet képekben II. kötet 1640-től 1970 ig. Gondolat Kidó, Budapest, 1975.
  • Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 6. 1914-től 1990 -ig. Reáltanoda Alapítvány, 2002.
  • Kinder, Hermann, Werner Hilgemann: Atlasz Világtörténelem. Athenaeum Kiadó Kft., 1999. ( A megjelölt rész fordította: Sajó Tamás )
  • Marczali Henrik: Nagy Képes világtörténet XII. kötet. A legújabb kor. ( III. rész XXI. fejezet.) Hasonmás kiadás. Babits Kiadó,. Szekszárd, 2001.
  • Márki Sándor Dr: A legújabb kor története. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest
  • Ormos Mária: Világtörténet évszámokban 1789-1945. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Pintér Zoltán, Zugor Zoltán: Képes civilizációtörténeti kronológia. Szalay Könyvkiadó.
  • Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos: 20.századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Budapest, 2001.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX.században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
  • Sipos Péter: A második világháború és az azt követő békék./ Korszerű történelem érettségizőknek és felvételizőknek sorozat/ Sorozatszerkesztő: Kertész Imre. IKVA Kiadó, Budapest, 1991.
  • Világtörténelmi enciklopédia./ A mű eredeti címe: Kleine Enzyklopadie-Weltgeschichte. Bibliographsches Institut, Leipzig 1979./ Fordította: Máthéné Glavina Zsuzsa [ et.al.] A német eredetivel egybevetette és szerkesztette: Sipos Attila. Kossuth Kiadó, Bp, 1982.

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------