A Római Birodalom története a köztársaság korában

A Római Birodalom története a köztársaság korában

/Harmat Árpád Péter/

 

Róma története négy nagy korszakra tagolódik, ezek pedig: a királyság kora (Kr.e. 753-510), köztársaság kora (Kr.e. 510-27), principátus kora (Kr.e. 27-284) és dominátus kora (Kr.u. 284-476). Az utóbbi kettőt – a principátus és dominátus korát - együttesen császárság korának is szoktuk nevezni! A királyság korát Rómában az etruszk hatalom jellemezte, egészen az utolsó etruszk uralkodó Lucius Tarquinius Superbus elűzéséig. Ezt követően kezdett kiépülni a köztársasági berendezkedés rendszere, így kialakult a köztársaságra jellemző társadalomszerkezet a patríciusok („jó apától származó” előkelők), a plebejusok (kiváltságok nélküli néptömegek) és a kliensek (a patríciusoktól függők) hármas felosztásával. Emellett pedig létrejöttek az államot irányító tisztségek (magisztratúrák), melyeket sokáig csak patríciusok tölthettek be. A legfőbb magisztrátusok a következők voltak: konzulok (egy évre választott köztársasági vezetők), szenátorok (patrícius vezetők), néptribunusok (plebejusokat képviselő tisztségviselők) népgyűlés tagjai, diktátorok (válsághelyzetekben választott teljhatalmú vezetők) censorok, (szenátorok kijelölői) praetorok (legfőbb bírók), kvesztorok (pénzügyi tisztviselők) aedilisek (Róma városi hivatalnokai) és a pontifex maximus (legfőbb főpap).

A Római Birodalom

Patrícius plebejus harcok (Kr.e. 494-367)

A köztársaság korának első nagy belső feszültségei a patríciusok és a plebejusok közti viszályra vezethetőek vissza. A plebejusok ugyanis a Kr.e. 494-től követelni kezdték, hogy ugyanúgy joguk legyen a magisztratúrák betöltésére, mint a patríciusoknak, amellett a közföldekből (ager publicus) is részesedni kívántak. Politikai jogaik kiterjesztéséért vívott küzdelmük egyik eszköze a katonai szolgálat megtagadása volt. Először i. e. 494-ben éltek vele, amikor fegyveresen kivonultak Rómából (secessio), és szent hegyükön, az Aventinuson gyűltek össze. A patríciusok a háborús helyzetben kénytelen engedményeket tettek: sorra megnyitották az egyes tisztségeket a plebejusok előtt! Kr.e. 367-től már plebejus is lehetett consul, 351-től cenzor, 337-től praetor és 300 –tól pontifex maximus. Létrehoztak egy új népgyűlési formát (Kr.e.550) mely származás helyett vagyoni alapon, majd Kr.e.287 –től területi alapon (tribusok szerint) szerveződött. Létrehozták a plebejusokat képviselő vétójugú néptribunusokat, majd Kr.e.300-ban megszülettek a 12 táblás törvények is, melyek jogilag a patríciusokkal majdnem azonos szintre emelték a plebejusokat. A patríciusok és plebejusok közötti éles határ megszűnésének egyik fő feltétele a tizenkét táblás törvények között szereplő házassági tilalom feloldása volt (e szerint patrícius plebejussal nem házasodhatott). Megszületett a tulliusi alkotmány (Kr.e.550 körül) a város lakóit vagyoni osztály alapján 5 csoportba osztották be. Nagy lépést jelentettek a teljes polgárjog elérése felé a Licinius–Sextius-féle törvények (i. e. 367/366), amelyek enyhítették az adósok terheit; 500 iugerumban (körülbelül 230 hold) maximálták a közföldekből szerezhető magánbirtok területét; és kimondták, hogy azon túl az egyik consul minden évben plebejus legyen. Kr. e. 326-ban a lex Poetilia révén eltörölték az adósrabszolgaságot. Kr. e. 300-ban a lex Ogulnia révén a papi tisztségek is elérhetőek lettek a plebejusok számára, a rendi küzdelmek Kr. e. 287-ben, a plebs egy újabb kivonulása után, a lex Hortensia elfogadásával (a concilia plebis tributa határozatai a senatus jóváhagyása nélkül is törvényerőre emelkedtek) végképp lezárultak.

Itália meghódítása (Kr.e. 343-275)

Róma az Itáliai félszigetet a Kr.e. 343 és 275 közti évtizedekben hódította meg. Először a szomszédságukban létrejött Szamniszi törzsszövetséggel vívtak háborúkat (Kr.e. 343-290 közt) ami alatt a latin háborúban letörték az újra önállósodni kívánó latin szövetséget is. Később Kr.e e. 282-ben, a senon kelta törzs területének elfoglalásával Róma uralma biztosítottá vált Közép-Itáliában. A római köztársaság területe ekkor mintegy 20 000 km² volt, lakossága pedig legalább 1 000 000 fő. A szamnisz területek megszerzésével Róma közvetlenül szomszédos lett a görög városok területével, Magna Graeciával, és hamarosan bele is folyt ügyeikbe. Róma és a legerősebb itáliai görög város Tarentum konfliktusa Kr.e.282-ben háborúvá fajult, melyben a tarentumiak Pürrhosz épeiroszi király seregét hívták segítségül (pürrhoszi háború Kr. e. 282–272). Végül i. e. 275-ben Beneventumnál megverték és visszavonulásra késztették a görögöket. A harc akkor ért véget, amikor a Hellászba visszamenekülő Pürrhosz az argoszi hatalmi harcokban életét vesztette, tarentumi helyőrsége pedig kapitulált. Tarentum római fennhatóság alá került, a görög városok pedig szövetségre léptek Rómával. Ezzel Róma megszilárdította hatalmát Dél-Itáliában is. Róma az „oszd meg és uralkodj” elvével megkezdte hosszú sok évszázados uralmát a félszigeten, egymás ellen felhasználva és sokszor kijátszva a meghódolt itáliai kisállamokat.

A pun háborúk (Kr.e. 264-146)

Róma- miután megszerezte az uralmat Itália felett – összeütközésbe került a Földközi-tenger legnagyobb hatalmával, a punok lakta Karthágóval. A Róma és Karthágó közötti érdekellentétek három pun háborúhoz vezettek: Kr.e.264 és 146 között! Az első pun háború tétje Szicília, Korzika és Szardínia szigeteinek birtoklása volt. A Róma és Karthago közt fekvő Szicília egyik része a punoké volt, a másik a rómaiaké. A furcsa helyzet önmagában hordozta egy közelgő háború lehetőségét. A háború Kr. e. 264-ben kezdődött. A rómaiak sikeres hadműveleteket folytattak a szárazföldön és elfoglalták a szicíliai Messana városát (Kr. e. 264), majd szövetségre léptek Siracusaval és Kr. e. 262-ben birtokukba vették Karthágó szicíliai birtokainak jelentős részét. Karthágó tengeri fölényének ellensúlyozására a rómaiak létrehozták hajóhadukat, amely fényes győzelmet aratott Mylaenál (Kr. e. 260) és Economosnál (Kr. e. 256). A rómaiak partra szálltak Észak-Afrikában, de Kr. e. 255-ben a karthágói zsoldos sereg megsemmisítő csapást mért rájuk. Ezzel a hadműveletek ismét Szicíliába tevődnek át. A rómaiak sikerei végül békekötésre kényszerítették Karthágót (Kr. e. 241), amely értelmében Róma megkapta Szicíliát Siracusa és környékének kivételével, és a karthágóiak nagyösszegű hadisarc fizetését vállalták. A vereség hatására a zsoldosok felkelést robbantottak ki Karthágóban, amit Róma újabb területek elfoglalására használt fel (Szardínia és Korzika). A másodk pun háborúz (Kr.e 218-201) az váltotta ki, hogy Karthágónak vissza akarta állítani nagyhatalmi státuszát, és revansot akart venni Rómával szemben. A karthágói sereg már Kr. e. 237-től Hamilcar Barcas, majd Hasdubal parancsnoksága alatt jelentős hódításokat hajtottak végre Hispániában. A karthágói sereg új főparancsnoka, Hannibál azonban átlépte az Ebro folyót is, mely afféle egyezményes  határvonalt képezett egy Rómával aláírt  megállapodás szerint. Kr. e. 219-ben elfoglalta Hispániában a Rómával szövetséges Saguntum várost, ami  végleg Róma megsértését jelentette és egy új háború kirobbanásához vezetett. Hannibál Kr. e. 218-ban 100 000 főnyi seregével és 37 harci elefántjával Hispániából a Pireneusokon és az Alpokon át Itáliába vonult. A római sereg visszavonulásra kényszerült, majd súlyos vereséget szenvedtett Terebiánál (Kr. e. 218) és a Trasimenus-tónál (Kr. e. 217). A diktátorrá megválasztott Quintus Fabius Maximus Verrucosus a súlyos helyzetben az ellenfél erőinek meggyengítése érdekében halogató taktikát javasolt. Azonban az összecsapás hívei új ütközetet erőszakoltak ki: Kr. e. 216-ban Cannaenál a római hadsereg igen súlyos vereséget szenvedett. Hannibál előtt megnyílt az út Róma felé, de a város ostromáról lemondott. Időközben Karthágó oldalán hadba lépett Siracusa és Makedónia is, de a római sereg hadműveletei meggátolták aktív részvételüket. Az újjászervezett római hadsereg Scipio Africanus parancsnoksága alatt sikeres hadműveleteket folytatott Hispániában és Kr. e. 209-ben elfoglalta a karthágóiak katonai szempontból egyik legfontosabb városát, Új-Karthágót. Ezzel egy időben a rómaiak eredményes hadműveleteket fejtettek ki Itáliában is. Az utánpótlási lehetőségektől megfosztott Hannibál segítségére sietett öccse, Hasdubal, azonban seregét a Metaurus folyónál a rómaiak szétverték (Kr. e. 207).

Punok

A sikerek lehetőséget teremtettek arra, hogy Scipio serege partra szálljon Észak-Afrikában, Karthágó közelében. A karthágói tanács ekkor visszarendelte Hannibált Itáliából. Kr. e. 202-ben az Észak-afrikai Zamánál lefolyt csatában Hannibál serege súlyos vereséget szenvedett. Kr. e. 201-ben Karthágó megalázó békét volt kénytelen kötni Rómával: elvesztette tengerentúli birtokait (Hispánia), nem viselhetett háborút Észak-Afrikában a római senatus beleegyezése nélkül, hatalmas hadisarc fizetésére kötelezték, a hadiflottát ki kellett szolgáltatnia a rómaiaknak. A harmadik pun háborút (Kr. e. 149-146) Róma indította meg, amely féltékenyen szemlélte Karthágónak a békés időszakban elért gazdasági megújhodását. A háború kirobbanásához ürügyül szolgált az, hogy a rómaiak által támogatott numídiai király hódító törekvéseit a karthágóiak fegyveres erővel hárították el. Ezt Róma a Kr. e. 201-ben kötött béke megszegésének tüntette fel. A rómaiak Kr. e. 149-ben partra szálltak Észak-Afrikában és ostrom alá vették Karthágót. Két évig tartó eredménytelen ostrom után Kr. e. 147-ben ifjabb Scipio lett az ostromló sereg parancsnoka. Körülzárta a várost, a tomboló éhség megadásra kényszerítette végül Karthágót Kr. e. 146-ban. A várost a rómaiak lerombolták, az életben maradt lakosságát rabszolgának eladták, Karthágó birtokainak egy részét Africa néven provinciává szervezték, másik részét Numídia kapta meg.

A Makedón háborúk (Kr.e. 215-167)

A Földközi-tenger nyugati medencéjében Róma volt az úr, keleten azonban a görög világ virágzó hellenisztikus államai – a Görögországot uraló Makedónia és a különféle városszövetségek, a Szeleukida-birodalom, a ptolemaioszi Egyiptom s közéjük ékelődve több kisebb állam: Pergamon, Pontosz, Kappadókia, Bithünia, Paphlagónia, Galatia stb. – tartották hatalmukban a térséget. Mivel a makedón király, V. Philipposz Hannibal szövetségese volt a pun háborúban, Róma jogot formált rá, hogy beavatkozzon a görög államok belügyeibe. Amikor a szeleukida III. Antiokhosszal Egyiptom ellen szövetségre lépő Philipposz hódító törekvései miatt Pergamon és Rodosz Rómához fordult, i. e. 200-ban kitört a II. makedón háború (az első a pun háború idején zajlott). Miután i. e. 197-ben V. Philipposz serege Künoszkephalainál döntő vereséget szenvedett, Philipposz lemondott a görögországi hegemóniáról, és 1000 talentum háborús kártérítést fizetett Rómának. I. e. 196-ban az iszthmoszi játékokon a római vezér, T. Quinctius Flaminius kihirdette a görög államok szabadságát. Kr.e.192–188 között zajlott le Róma és III. Antiokhosz háborúja, mely szintén a rómaiak győzelmével zárult, s melynek eredményeképpen Róma a Földközi-tenger keleti medencéjében is megszerezte a hatalmat. Amikor Perszeusz, V. Philipposz fia megkísérelte visszaszerezni Makedónia hegemóniáját, kitört a III. makedón háború (i. e. 171–163). Kr.e.. 168-ban Püdna mellett a rómaiak döntő győzelmet arattak a makedon seregen, Perszeuszt elfogták, s a makedón királyságot megszüntették (egy lázadást követően a IV. makedón háború hatására i. e. 148-ban Makedónia római provincia lett). I. e. 146-ban az Akháj Szövetség mozdult meg a rómaiak ellen, de az ő felkelésüket is elfojtották, Korinthoszt lerombolták, s a szövetség területét Makedónia provincia alá rendelték. Csak Spárta és Athén kapott privilégiumokat.

Hispániai háborúk (Kr.e. 194-139)

Egyes számítások szerint a II. pun háború és a III. makedón háború közötti időszakban a rómaiak évente kb. 100 000 katonát állomásoztattak a különböző hadszíntereken. Ennek a haderőnek legalább a fele az Ibériai-fészigeten (Hispániában) hadakozott a keltibér és luzitán törzsek ellen. A meghódított területet két részre, az Iberus (Ebro) folyótól keletre és nyugatra fekvő provinciákra osztották, melyeket i. e. 197-től egy-egy praetor irányított. A félszigeten felkelés felkelést követett. I. e. 139-ben a felkelő luzitánok vezetőjét, Viriathust kilencévi háborúskodás után végül bérgyilkosokkal ölették meg. I.e. 133-ra befejeződtek Róma és a hellenisztikus államok közötti harcok is, így Róma az egész Földközi-tenger ura lett, városállamból birodalommá vált (Imperium Romanum). Létrejött a hatalmas Római Birodalom.

A római köztársaság válsága

A hódítások következtében a gazdaság és a társadalom jelentősen átalakult. A köztársasági államrend nem tudta megoldani a birodalommal járó feladatokat, a köztársaság válságba jutott. A válság a gazdasági, a társadalmi és a politikai élet szinte minden területén jelentkezett, és különféle megoldási kísérletek ellenére a köztársaság bukásához vezetett. A gazdaság szerkezetileg átalakult. A gazdasági élet alapja a mezőgazdaság volt, a lakosság túlnyomó többsége földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. A hódításokig Itáliában a kisbirtok volt uralkodó. A hódító háborúk nyomán átalakult a termelés struktúrája is: a rabszolgák tömeges alkalmazása és az olcsó tengerentúli gabona beáramlása következtében a kisparaszti gazdaságok tönkrementek, és a rabszolga-munkaerőre alapozott közép- és nagybirtok vált általánossá. A gazdaságok rátértek a jövedelmezőbb termékek előállítására, előtérbe került a szőlő, az étolaj, a zöldség- és gyümölcsfélék termesztése, háttérbe szorult a kevésbé jövedelmező gabonatermesztés.

Nehézségek mutatkoztak a hadsereg-utánpótlásban is. A latifundiumok (nagybirtokok) fokozatosan bekebelezték a kisbirtokot, így éppen az a társadalmi réteg vesztette el gazdasági erejét, amely a római katonaságot adta. A hosszas háborúskodás következtében az állandósult katonai szolgálat mellet a kisgazdaságok működtetése szinte lehetetlenné vált. Sok kisbirtokos elvesztette földjét, növekedett azoknak a száma, akik nem rendelkeztek a katonai szolgálathoz szükséges vagyonnal. Nem volt tehát elegendő hagyományosan besorozható katona, pedig hadseregre szükség volt a meghódított területek megtartása érdekében, ugyanakkor a határok mentén is számolni kellett ellenséges betörésekkel. Erős hadseregre a belső társadalmi feszültségek, harcok felszámolása miatt is szükség volt.

A Római Imperium kialakulását a belső feszültségek korszaka követte. A társadalomban mutatkozó válságjelenségek voltak a legsúlyosabbak és a legösszetettebbek. A hódítások következtében több százezer hadifogoly került rabszolgaként Itáliába. A rabszolga-munkaerő a termelés minden szférájában, de a szórakoztatásban is megjelent (gladiátorok). A termelésben nélkülözhetetlen volt a rabszolgák munkaereje, ugyanakkor vagyontárgynak minősítették őket, jogokkal nem rendelkeztek. Az i.e. 2. századtól Itália különböző területein, került sor rabszolgalázadásokra. Jelentős volt a szicíliai felkelés egy Eunus nevű rabszolga vezetésével Kre. 135 és 132 közt, illetve a pergamoni felkelés Kr.e. 133 és 129 közt! A meghódított területek lakossága beépült a római társadalomba, ami súlyos jogi, gazdasági, vallási és nyelvi problémákat hozott felszínre. A Rómának behódolt itáliai szövetségesek, akik részt vettek a hódításokban, adót fizettek, de földet nem kaptak. A szövetségesek ugyanolyan jogokat követeltek, mint a rómaiak; elégedetlenségük háborúhoz vezetett i.e. 90-88 között.

Nőttek a nobilitas (patríciusok és a vagyonos plebejusok házasságából származó réteg) egyes csoportjai közötti feszültségek. A nobilitas a hódító háborúk következtében óriási vagyonra tett szert. Belőlük kerültek ki a hadvezérek, vezető magistratusok, a provinciák helytartói. Egyre inkább elkülönült a magukat optimatáknak (legjobbak) nevező csoport, amely mögött a senatus állt. Így alakult zárt társadalmi csoporttá a senatori rend, amely megkülönböztette magát a „homo novus“-októl (új emberektől). Míg a senatori rend tagjai latifandum-tulajdonosok voltak, a második társadalmi réteg, a lovagrend – és a hozzájuk kapcsolódó néppárt (demokraták) - a vagyonát kereskedelemből, illetve pénzügyletekből szerezte.  Legfőbb bevételi forrásuk az adóbérlet volt. Ez azt jelentette, hogy egy – egy gazdag kereskedő megfizette – akár több évre előre – az adott provinciára kivetett adót, aztán maga szedte be saját hasznára a lakosság adóját. Mivel az ilyen tevékenységet folytatók nem vállalhattak hivatalokat, lassan teljesen elkülönültek a többi rétegtől. Ellentétes érdekeik az i.e. 1. században többször vezettek polgárháborúhoz. Ezekben a harcokban, az állandóan napirenden lévő utcai zavargásokban részt vettek a tömegesen Rómába özönlő, földjüket vesztett paraszti tömegek, a proletárok.

A Gracchusok reformjai

A régi köztársasági államrend helyreállítására törekedtek a Gracchus fivérek, akik a kisbirtokos parasztság gazdasági és politikai megerősítésére tettek kísérletet. Tiberius Gracchus, az i.e. 133. évi néptribunus, a bajok orvoslására azt javasolta, hogy újítsák fel a Licinius-Sextius-féle földtörvényt. Ennek értelmében egyetlen polgár sem bérelhetett a közföldekből 500 igerummal nagyobb földet. Az ezen mennyiség feletti földeket az általa vezetett földosztó bizottság a tönkrement parasztok között akarta szétosztani. A megcsonkított birtokok gazdáit még kártérítésben is részesítették volna a pergamoni államkincstár vagyonából, amit a hellenisztikus ország utolsó királya, III. Attalosz hagyott Róma népére. A senatori rend és Gracchus ellenségeskedése i. e. 132-ben fajult tettlegességig, amikor – törvénybe ütközően – Gracchus másodszorra jelölte magát tribunusnak. Mivel a senatus többsége elutasította a tribunus elítélését, az arisztokraták egy csoportja fegyveres akciót szervezett Gracchus ellen, akit 300 társával együtt lemészárolt. Emlékét a plebs sokáig szentként tisztelte.

Miután megölték, öccse, Gaius Gracchus folytatta a program megvalósítását Kre. 123-ban. Néptribunusként széles társadalmi bázison akarta megszilárdítani a köztársaságot. Caius haladéktalanul felújíttatta bátyjának földtörvényét, javította a hadseregben szolgálók helyzetét és a provinciák adóbérlőinek is kedvezett. Intézkedett a római szegények ingyengabonával való ellátásáról. Új coloniák telepítését javasolta, többek között a lerombolt Karthágó helyén is. Második tribunusi évében pedig javasolta, hogy az itáliai szövetségesekre is kiterjesszék a római polgárjogot. Mivel a colonia megalapítását szervezve Gracchus két hónapon át távol volt Rómától, az optimata ellenzék agitációt kezdett ellene. Visszautasították a jogkiterjesztési tervezetet, a karthágói gyarmatalapítást pedig irreális tervezettel licitálták túl. Ennek eredményeként i. e. 121-re nem is válaszották meg tribunusnak Gracchust. a senatus Lucius Opimius consult ideiglenes főhatalommal ruházta fel a „veszélyben forgó” állam megmentésére. A nobilitas fegyveresei a Capitoliumot, a néppártiak pedig az Aventinust szállták meg. Végül Opimius reguláris erőket rendelt Gracchusék ellen. A harcokban 3000 néppárti veszett oda, Caius Gracchus maga elmenekült és öngyilkos lett. Az elkövetkező időszak törvényei felszámolták a Gracchusok vívmányait: a háromtagú bizottság munkáját berekesztették, a kiosztott földeket eladhatóvá tették, a későbbiekben pedig megtiltották az állami földek kiosztását. A kisbirtokosok, a szövetségesek és a hadsereg problematikája továbbra is megoldatlan maradt.

Itáliai szövetséges háború és Márius (Kr.e. 90-88)

A birodalom fenntartásához elkerülhetetlen volt a hadseregreform. Rómának a meghódított területek megtartása miatt is szüksége volt erős hadseregre, de azért is, mert a határokon megjelentek a germán törzsek. Róma afrikai érdekeltségei is veszélybe kerültek. Az afrikai harcok során emelkedett ki Marius. Sikereit nemcsak hadvezéri képességeinek köszönhette, de nagy jelentőségű hadseregreformjának is. Mivel nem állt rendelkezésére kellő számú besorozható, birtokkal rendelkező újonc, a hiányt önként jelentkező vagyontalan polgárokból, proletárokból pótolta. A katonák ettől fogva meghatározott zsoldot kaptak, 16 évi szolgálat után pedig földet. Így a római hadsereg immár hivatásos katonákból állt. A kiképzés alaposabb lett, a hadvezérek tekintélye és befolyása nőtt. Sikerei miatt Kr.e. 107 és 100 közt hatszor is konzullá választották. Végül Kr.e. 100-ban mégis vissza kellett volna 20 esztendőre a politikától, mert szemet hunyt egy gyilkossági ügyben, aminek során a szenátori rend tagjai megölették a néppárt egyik konzul jelöltjét.

Visszavonulása idején Drussus befolyásos néptribunus lett Kr.e. 91-ben és törvényjavaslatot terjesztett be, mellyel az itáliai szövetségesek polgárjogának kérdését akarta tisztázni. Ezzel egyidőben más közjogi törvényjavaslatokat is előterjesztett, többek között a közföldek, ill. ingyenes gabonaosztás ügyében. Javasolta ezen kívül, hogy a senatust 300 lovaggal bővítsék. Törvényeit formai okok miatt eltörölték, őt magát orgyilkosok ölték meg. Az itáliai szövetségesek (főleg a sabell és samnis törzsek) a polgárjogi reform bukásának hírére fellázadtak, s ezzel kezdetét vette a polgárháborúk sorozata. A felkelők államot alapítottak Corfinium központtal, melynek nevét Italiára változtatták. Az államot római mintára szervezték meg, 500 tagú senatusszal, consulokkal, praetorokkal. Pénzt is vertek, amelyen az Italiát jelképező bika eltapossa a Rómát jelképező farkast (az Italia név a vitulus „fiatal bika” szóval közös eredetű). Róma mellett maradtak többek között az etruszkok és az umberek, akik azonban a kezdeti római hadi kudarcok után szintén mozgolódni kezdtek. Róma, noha a háborúban lassan felülkerekedett, engedményekre kényszerült: megadták a polgárjogot először a mellettük maradt szövetségeseknek (lex Iulia), majd a kört egyre tágítva végül békét kötöttek a felkelőkkel, és a 89-es lex Plautia–Papiria értelmében megadták a polgárjogot az összes itáliai szövetséges törzsnek.

Sulla diktatúrája (Kr.e. 88-79)

A konzervatív arisztokrata Lucius Cornelius Sulla Kr.e.88-ban került hatalomra, konzulként. Ekkoriban a Kis-ázsiai Pontosi királyság - VI.Mitridatés uralma alatt - Róma ellen fordult, és megszállta Görögországot. Válaszul Róma sereget küldött ellenük. A senatus Sullát bízta meg a hadak vezetésével, aki el is indult Pontosba. Ám közben a néppárt leváltotta, és helyére Mariust nevezte ki. Polgárháború robbant ki Márius és Sulla közt, mert Sulla visszafordult Rómába, és elűzte Mariust. Aztán keleten győzelmeket aratott. Közben Marius visszatért Rómába, átvette a hatalmat, ám nem sokra rá, váratlanul meghalt. Helyére új néppárti politikus állt (Fimbria). Sulla miután Pontosal békét kötött hazatért, és Pompejus és Crassus támo gatásával legyőzte őt is. Diktátor lett korlátlan időre, feketelistát (proscriptio) állított össze ellenfeleiből - vagyonelkobzásokkal sújtotta őket. A proskribáltak vagyonát elkobozták és nyilvános aukción elárverezték, utódait pedig megfosztották politikai jogaiktól. A feljelentő vagy gyilkos két talentum jutalmat kapott tettéért. A mészárlás nem csak az ellenzék sorait ritkította meg, hanem Sulla körének személyes ellenfelei is listára kerültek. Gyakran a nagy vagyon vitt valakit pusztulásba. A lovagrendi és senatori áldozatok száma meghaladta a több ezret. Veteránjainak földet adott, 10 ezer rabszolgát katonai egységben telepített le, senatusba hívei kerültek.

A dictator megfosztotta a területi alapon szerveződő népgyűlést törvényhozói és bírói jogköreitől, ezzel a senatus maradt az egyedüli testület, amely ezeket a területeket igazgathatta. A comitia tributát mindazonáltal nem számolták fel, de szerepe csak az alacsonyabb rangú magistratusok és a néptribunusok megválasztására korlátozódott. A tribunusok jogait korlátozták (vétójoguk is névlegesre olvadt), és ezentúl tribunusviselt személyek nem pályázhattak magasabb tisztségekre. A comitia centuriata megőrizhette korábbi törvénykezési jogait, de felelevenítették a régi megkötést, miszerint csak senatusi határozat után dönthetett. Kr. e. 79 elején a teljhatalmú dictator általános megdöbbenésre lemondott kivételes hatalmáról, sőt még azt is felajánlotta, hogy hivatali időszakának tetteiért kész vállalni a felelősséget. Természetesen senki sem merte megkérdőjelezni intézkedéseit, mivel nem hivatalos módon továbbra is hatalmas befolyást gyakorolt az államügyekre. Ennek ellenére végleg visszavonult, hogy a természet, a művészet és a test gyönyöreinek hódoljon. Életmódja csak siettette halálát, mivel utolsó éveit betegségben (tetvesség, phthiriasis) töltötte. Rebesgették, hogy a véget ellenfelei is siettették.

A Spartacus felkelés (Kr.e. 73-71)

A köztársaság idöszakának vége felé egyre gyakoribbá váltak a rabszolgafelkelések. Több forrás szerint Spartacus eredetileg elfogott trák katona volt, vagy a római hadsereg katonája, aki fellázadt Macedóniában. Trák származását vitatják. Abban az időben a gladiátorokat kétféle küzdőstílusra képezték: a gall, illetve a trák stílusra. A trák stílusban a gladiátor kerek pajzzsal és rövid karddal vagy tőrrel harcolt. Spartacus egyes vélemények szerint küzdőstílusáról kapta „a trák” nevet, ebből azonban nem következne, hogy trák származású is lett volna (arról azonban nincs forrás, hogy ha nem trák volt, akkor milyen eredetű). Az egyik legelterjedtebb elmélet szerint eredetileg valamelyik, a meghódított területeken toborzott római segédcsapatban szolgálhatott. Valószínűsítik, hogy dezertált, elfogták, eladták rabszolgának, majd Lentulus Batiatus iskolájában gladiátorrá képezték ki.

Spartacus származását illetően az ókori források ellentmondóak. Plutarkhosz szerint nomád görög volt: „közöttük az első Spartacus volt, egy thrakiai nomád törzsből származó férfi, aki nemcsak nagyon bátor és erős, hanem nehéz sorsához képest feltűnően értelmes és művelt ember is volt, inkább görög, mint nomád.”. Ezt az értelmezést azonban vitatják: egyesek szerint az olvasat Νομαδικο, mások szerint azonban Μαιδικο, ami a thrák medi törzsre utalhat. Plutarkhosz azt is írja, hogy Spartacus felesége ugyanazon törzsből származott és vele együtt jutott rabszolgasorsra. Appianosz szerint tráknak született, a római seregben szolgált katonaként, később mégis fogságba esett és eladták rabszolgának. Florus szerint római katona lett, majd dezertőr és rabló, meg később pedig, erejének köszönhetően gladiátor.

K.r. e. 74-ben lázadt fel Spartacus és 78 követője. Köztük volt Jaunus Maximus is, aki nagy hatással volt Spartacusra, és később egy Pompeius és Crassus ellen vívott csatában esett el. Megszerezték a konyhából a késeket és számos egyéb fegyvert, majd Nápoly közelébe, a Vezúv hegy tetejére menekültek. A lázadókhoz sok rabszolga csatlakozott, és fosztogattak a környéken, bár Spartacus megpróbálta féken tartani őket.

Alvezérei gall gladiátorok, Krixos és Oniomaios voltak. A római szenátus Claudius Glaber praetort küldte Spartacus ellen mintegy 3000, sebtében toborozott katonával. A rabszolgákhoz ebben az időben még nem sokan mertek csatlakozni. Mivel ebben az időben a szabad polgárokhoz képest nagyon sok volt Rómában a rabszolga, a lázadás igen veszélyessé vált a birodalomra. Spartacus a Vezúv hegyén várta Glaber légióit – ő azonban úgy gondolta, hogy ha kiéhezteti a rabszolgákat, a sereg magától szétszéled. Ekkor Spartacus megparancsolta embereinek, hogy indákból, növényekből, gallyakból fonjanak tíz kötélhágcsót. Ezeken az éj leple alatt leereszkedtek, megkerülték a Vezúvot, és az ezer rabszolga könnyedén legyőzte a meglepett római sereget.

Spartacus serege még két, ellene küldött római légiót vert meg, aztán letáborozott télire a déli partokon. Nem csak férfiak tartottak velük, hanem nők, gyermekek és öregek is. Tavasszal északra, Gallia felé vonultak. A szenátus megriadt, és most már két-két légióval L. Gellius Publicola és Cn. Cornelius Lentulus Clodianus konzulokat küldte a lázadók ellen. Spartacus el akarta hagyni Itáliát, egyesek szerint meg akarta erősíteni magát a gallok között. Crixtus és több fölkelő követelte az itáliai hadműveletek folytatását és mintegy 10 ezeren el is szakadtak Spartacustól. A fő seregtől különvált gallok és a germánok vereséget szenvedtek Publicolától, elesett Crixtus is. Spartacus azonban legyőzte előbb Lentulust, aztán Publicolát is. A picenumi csata mezejéről (Közép-Itália) észak felé nyomult és Mutina (a mai Modena) mellett legyőzte Lucius Cassius Longinus légióját is. Spartacusnak feltehetően nem sikerült átkellnie az Alpokon és bejutni Galliába, ezért délre indult.

Spartacus Alpokon át való törésének másik lehetséges oka, hogy Gallián át (a mai Svájc és Franciaország) egészen Hispániáig meneteljen (a mai Spanyolországig), hogy ott csatlakozzon Quintus Sertorius felkeléséhez. De meggondolta magát, vélhetően követői nyomása alatt, akik talán tovább akartak fosztogatni. Vannak olyan elméletek, hogy a sereggel tartó civilek (talán tízezren is), átkeltek az Alpokon, és visszatértek a hazájukba. A többiek viszont újra dél felé fordultak, majd legyőzték Marcus Licinius Crassus, a korabeli Róma leggazdagabb emberének két légióját.

Az i. e. 72-es év végén Spartacus Rhegiumnál (a mai Reggio Calabria) táborozott le, a Messinai szoros közelében, az „olasz csizma” orránál. Spartacus kilikiai kalózokkal alkudott, hogy Sziciliába szállítsák a sereget, az ügylet azonban kútba esett. I. e. 71 elején Crassus nyolc légiója bekerítette Spartacust Calabriánál. A Szenátus visszahivta Pompeiust is Hispániából és Lucullust Anatóliából, ahol akkor éppen Róma egyik ősellensége, VI. Mithridatész pontusi király ellen hadakozott. Spartacusnak seregével sikerült áttörnie Crassus vonalain, és Brundisium (a mai Brindisi) felé menekült, de Crassus csapatai Lucania mellett megállították. A Silarus folyó mellett vívott csatában Spartacus is elesett. A csatában levágta a lovát, mert ez volt a jelmondata: „Győzelem vagy halál”. A csata után a római legionáriusok háromezer római foglyot szabadítottak ki sértetlenül a rabszolgasereg táborából. A győztes rómaiak hatezer elfogott rabszolgát feszítettek keresztre a Rómából délre vezető Via Appia mentén. A bosszúszomjas Crassus a kereszteken hagyatta a holttesteket, látványukon még éveken keresztül borzadtak a Via Appián haladók. Mintegy ötezer rabszolga a döntő csata után megmenekült a megtorlástól. Északra menekültek, de a Hispániából visszatérő Pompeius megállította és szétverte őket, így ő is részesülhetett a dicsőségből.

Az első triumvirátus (Kr.e.60-53)

Miután Sulla diktatúrája nem oldotta meg, csak elmélyítette a válságot, ismét fellángoltak a politikai küzdelmek. A rendkívüli feszült politikai helyzetben született meg Kr.e.60-ban az I. triumvirátusként emlegetett hatalmi csoportosulás. Ennek tagjai, Caius Iulius Caesar, Cnaeus Pompeius Magnus és Marcus Licinius Crassus fokozatosan emelkedtek fel a hatalom magasságaiba, egészen addig a pontig, amikor ráébredtek arra, hogy összefogva képesek az egész birodalom hosszú időn keresztüli vezetésére. Összefogásuk kezdeti fő céljai a sértett Pompeius intézkedéseinek a jóváhagyása, Crassus befolyásának növelése és Caesar consullá választása voltak, ám a senatus makacs ellenkezése miatt tartós szövetséggé kovácsolódtak. A három férfi szövetsége hét éven keresztül, Kr. e. 53-ig, Crassus haláláig állt fenn.

  • Pompeius: Sulla idején, igen fiatalon lépett fel a dictator és az optimaták oldalán. Ennek köszönhetően minden szabályt felrúgva emelkedett karrierje, hiszen ő volt az első, aki úgy kapott hadvezéri hatalmat, hogy előtte semmilyen más tisztséget nem töltött be. A Kr. e. 70-es években Hispania területén harcolt Quintus Sertorius ellen kis hatékonysággal, majd Kr. e. 70-es consulsága idején népszerűsége növelése érdekében élen járt Sulla intézkedéseinek felszámolásában. A következő évtizedben mutatós sikereket ért el a kalózok elleni harcban és a Lucius Licinius Lucullus által már-már térdre kényszerített Pontosz és Armenia ellen. Amikor Kr. e. 62-ben hazatért, az előző évi Catilina-féle összeesküvés óta mindenkivel szemben bizalmatlan senatus megtagadta a veteránjai letelepítésére irányuló kérését, és még triumphusát is hosszas tusakodás után szavazta csak meg.
  • Crassus: szintén Sulla oldalán harcolt annak idején, ám az ő csillaga csak a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésével kezdett emelkedni. Crassus inkább gazdasági hatalmával és politikai befolyásával, mintsem népszerűségével tűnt ki. Kr. e. 70-ben Pompeius consultársa volt, és közösen bontották le, amit Sulla felépített, azonban kollégájával kibékíthetetlennek tűnő viszálykodásba kezdett. Feltehetően titokban támogatta Catilina senatus-ellenes mozgalmát.
  • Caesar: Arisztokrata származása ellenére kezdettől fogva néppárti Caesar volt mindhármuk közül a legfiatalabb és legenergikusabb. (Az első triumvirátus megalakulásakor volt épp 40, szemben a 46 éves Pompeiussal és az 54 éves Crassussal.) Ekkor még pusztán a pontifex maximusi cím birtokosa volt, népszerűvé egyedül nagynénjének férje, Marius emlékének buzgó ápolása illetve Crassus által is támogatott, ám el nem fogadott Kr. e. 64-es földtörvényjavaslata tette. Feltehetően ő is támogatta Catilinát. Kr. e. 63. – Kr. e. 60. között Hispania Ulterior helytartójaként nagy vagyonra tett szert, hazatérve pedig javaslatot tett Pompeius és Crassus kibékítésére.

Caesar vállalta, hogy consullá választása esetén Pompeius követeléseit teljesíti. A következő évben elérték Caesar consullá választását, ő pedig valóban betartotta ígéreteit: a Kr. e. 59-es évben a pompeianus veteránok közbelépésének köszönhetően gyakorlatilag egymaga irányította az államügyeket. Letelepítette Pompeius veteránjait, legalizálta annak keleti intézkedéseit, Crassus és lovagrendi támogatói érdekében pedig leszállította a provinciális adóbérlet összegét.

Két társa ezt követően támogatta Caesar öt évre szóló imperiumának megadását Illyria és Gallia Cisalpina, majd a helytartó halála után Gallia Narbonensis tartományban. A proconsul ezt követően megindította a galliai háborút, ami hihetetlenül megnövelte népszerűségét a plebs és a katonái körében. Ezt persze elsősorban Pompeius vette igen rossz néven, és ekkor közeledni kezdett a Caesar hatalmának növekedésétől rettegő senatushoz. Caesar minderről értesült, ezért megpróbálta megújítani a szövetséget. Kr. e. 56-ban került sor az ún. lucai találkozóra, amin a senatus tekintélyes része is részt vett. Az itt kötött megállapodás értelmében Crassus és Pompeius Kr. e. 55-ben is consul lehetett, majd 5-5 évre imperiumot kaptak (Pompeius Hispania, Crassus Syria területére), és Caesar felhatalmazását is meghosszabbították.

Caesar ezután töretlenül aratta a babérokat a gallok ellen, Crassus pedig úgy ítélte meg – helyesen –, hogy helyzete a másik két triumviréhez képest meglehetősen gyenge. A hadsereg és a nép Caesar, a politikai elit pedig Pompeius mögött sorakozott fel. Ő úgy döntött, hogy egy Parthus Birodalom elleni hadjárattal szerzi meg a szükséges népszerűséget és támogatást, ezért még a consuli év lejárta előtt keletre utazott. Számítása talán be is vált volna, azonban a Kr. e. 54-ben sikeresen induló hadjárat Kr. e. 53-ban hatalmas vereséggel zárult Carrhaenál. A visszavonuló Crassust végül a parthusok tőrbe csalták és megölték. Ezzel felbomlott az első triumvirátus.

Caesar hatalomra jutása

CaesarKr. e. 50-ben a szenátus Pompeius vezetésével visszarendelte Caesart Rómába, hadseregét pedig feloszlatták, mivel a procunsuli megbízatása lejárt. Emellett megtiltotta Caesarnak, hogy egy második consulátusra pályázzon. Caesar úgy gondolta, hogy vádat emelnek ellene és politikailag kirekesztett lesz, amint Rómába érkezik, mivel már nem élvezte consuli immunitását és csapatának támogatását sem. Pompeius árulással és engedetlenséggel vádolta őt. Kr. e. 49. január 10-én Caesar átlépte a Rubicon folyót csupán egyetlen légióval, és ezzel polgárháborút indított el. A történészek véleménye megoszlik arról, mit is mondott pontosan Caesar a Rubicon átlépésekor a legelterjedtebb „Alea iacta est”, azaz a „A kocka el van vetve” mondás.

Az optimates, köztük Metellus Scipio és Cato délre menekült, mivel nem tudták, hogy Caesar csak a 13. légiójával érkezett. Caesar egészen Brindisiumig követte Pompeiust, mivel bízott abban, hogy szövetségüket helyreállíthatja. Pompeius elmenekült előle, de Caesar egy megdöbbentő, 27 napos menetelés után Hispániába érkezett, ahol legyőzte Pompeius hadait. Visszatért Keletre, hogy Pompeiust ellenállásra késztesse Görögországban, ahol Kr. e. 48. július 10-én Dyrrhachiumnál éppen csak elkerülte a végzetes vereséget. Végül Pharsalusnál (i.e. 48) rendkívül rövid ütközetben legyőzte Pompeiust, annak ellenére, hogy Pompeiusnak jelentős számbeli fölénye volt (közel kétszer annyi gyalogsággal és jelentősebb lovassággal rendelkezett, mint Caesar).

Pompeius Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaiosz egyik tisztje meggyilkolta. Caesart Rómába visszatérve dictatorrá nevezték ki, majd 11 nap után lemondott, és egy második terminusra consullá választották Publius Vatia Isaurcusszal együtt. Követte Pompeiust Egyiptomba, ahol csapatával letáborozott, és beavatkozott a Ptolemaiosz és húga, VII. Kleopátra közt dúló polgárháborúba Pompeius meggyilkolása miatt, ahol Kleopátra oldalára állt. Állítólag Caesar elsírta magát Pompeius levágott feje láttán, amelyet Ptolemaios kamarása ajándékként adott át neki. Egy konfliktusban Caesar legyőzte Ptolemaios csapatait, és Kleopátrát hatalomra helyezte, akitől Caesar egyetlen fia született, XV. Ptolemaios Caesar, vagy ismertebb nevén Caesarion. Caesar és Kleopátra sosem házasodott össze.

Kr. e. 47 elejét Caesar Egyiptomban töltötte, majd a Közép-Keletre ment, ahol megsemmisítette II. Pharnaces seregeit a zelai csatában. A csata kimenetele olyan gyorsan eldőlt, hogy Caesar a következőképpen emlékezett meg a csatáról: „Jöttem, láttam, győztem, azaz Veni, vidi, vici”. Onnan Afrikába haladt tovább, hogy Pompeius megmaradt támogatóival leszámoljon. Kr. e. 46-ban gyors győzelmet aratott Metellus Scipio és Cato csapata felett Thapsusnál. Azonban Pompeius fiai, Gnaeus Pompeius és Sextus Pompeius, Titus Mabienusszal – Caesar legatus propraetoréja, valamint a gall háború parancsnoka – elmenekültek Hispániába. Caesar üldözőbe vette őket, és Kr. e. 45-ben végső csapást mért a megmaradt ellenzékre. Ez idő alatt Caesart harmadszor és negyedszer is consullá választották Kr. e. 46-ban (Marcus Aemilius Lepidusszal) és Kr. e. 45-ben (társ nélkül).

Caesar diktatúrája (i.e. 45-44)

Kr. e. 45-ben Caesar visszatért Itáliába. Visszatérésekor első dolgai közé tartozott, hogy végrendeletét elkészítse, Octavianust téve meg örökösévé. Caesar azt is meghagyta, hogy ha Octavianus még előtte meghalna, úgy Brutus örököl mindent. Ez arra az esetre is vonatkozott, ha Octavianus az öröklés után halna meg, Brutus örökölne mindent Octavianustól. A szenátus már Caesar távollétekor megelőlegezte neki a bizalmat. Mivel Caesar megbocsátott ellenségeinek, ezért nem alakult ki igazi ellenállás.

Április 21-én Caeasar győzelmének tiszteletére nagy ünnepséget és játékokat rendeztek. A játékokkal egyetemben Caesar abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a diadali öltözéket viselhette, beleértve a bíbor palástot (a római királyokra emlékezve) és a babérkoszorút minden nyilvános eseményen. Caesar kizárólagos használatára hatalmas birtokot adományoztak Róma költségén. Az Imperator titulust élete hátralévő részében viselhette. Elefántcsont képmását minden nyilvános vallási körmeneten hordozták.

Quirinus templomában egy másik szobrot emeltek Caesarnak, „A legyőzhetetlen istennek” felirattal. Mivel Quirinus a városalapító és Róma első királyának Romulusnak volt az istenített mása, ez Caesart nemcsak az istenek szintjére emelte, hanem egyenlővé tette őt az ősi királyokkal is. A harmadik szobrot a hét római király és Lucius Iunius Brutus ( aki a királyok kiüzésére szervezett felkelést vezette) mellett állították. Tovább fokozva a botrányt, Caesar saját képmásával pénzt veretett. Ez volt az első eset Róma történetében, hogy élő ember szerepelt pénzérmén.

Amikor Kr. e. 45 októberében Caesar visszatért Rómába, feladta a negyedik consuli megbízatását, és Quintus Fabius Maximuse és Gaius Treboniust nevezte ki utódjaként a consuli székbe. Ez nagyban irritálta a szenátust, mivel ezzel teljesen semmibe vette a köztársaság választási rendszerét, és saját szeszélye szerint döntött. Caesar egy ötödik diadalmenetet is tartott a hispániai győzelem dicsőségére. A Libertas templomot szintén az ő tiszteletére építették, valamint a Liberator titulust is megkapta, és élete végéig consullá választották. Róma szintén hajlandónak tűnt eddig példátlan módon Caesart az egyetlen rómaivá nyilvánítani, aki az imperium-ot birtokolja. Így Caesar immunissá válhatott minden nyilvános vád alá helyezéstől, és gyakorlatilag a légiók legfelső parancsnokává vált.

További megtiszteltetésként jogot kapott arra, hogy ő nevezze ki a magistratus felét, amely egyébként választással dőlt el. Ő nevezte ki a magistratusokat minden hatáskörbe, amely ezelőtt a szenátus feladata volt. Születésének hónapját, Quintilist átnevezték Juliusra, születésnapját, július 13-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Még a közgyűlés egyik csoportját is róla nevezték el. A Flamen maior templomot és papságot a családja tiszteletére alapították.

Caesarnak volt egy reformterve: törvénybe hozott egy rendeletet, miszerint 20 és 40 év közötti római polgár nem hagyhatja el Itáliát több mint 3 évre, hacsak nem katonai szolgálatot teljesít. Ez elméletileg megőrizte volna a helyi farmok működését, az üzleteléseket és megakadályozta volna a külföldi korrupciót. Ha a szociális elit egy tagja rangján aluli személyt bántalmazott vagy megölt, akkor az elkövető vagyonát elkobozták. Caesar demonstrálta, hogy az állam érdekeit tartja szem előtt, de meg volt róla győződve, hogy ő az egyetlen ember, aki irányíthatja azt. Az adósságok egy negyedének csökkentése nagy megkönnyebbülést okozott a népnek, és ez nagyban hozzájárult, hogy ezzel még nagyobb népszerűségre tegyen szert.

Caesar szigorúan korlátozta az állami támogatású gabona vásárlását, a prostituáltakat és a jómódúaknak megtiltotta az állami támogatású gabona felvásárlását. Tervei voltak a veteránok közti föld elosztására és veterán kolóniák alapítására Itália szerte. A legszélesebbkörű reformját akkor hozta, amikor élete végéig Pontifex maximussá választották. Caesar parancsot adott a római naptár teljes átszervezésére, megalapítva a 365 napos évet, 4 évenkénti szökőévvel (ezt a Iulianus-naptárt XIII. Gergely pápa 1582-ben módosította a mai naptárrá). Ennek eredményeként a Kr. e. 46. év 445 napos volt, hogy a naptárt összhangba hozzák a csillagászati megfigyelésekkel.

Továbbá nagy nyilvános munkák vették kezdetüket. Róma nagy kiterjedésű város volt, nem éppen figyelemreméltó téglaépületekkel, ezért a városnak megújításra volt szüksége. Az új márvány Rostra, a piactér, valamint több palota ekkor épült. A nyilvános könyvtár, a nagy tudós Marcus Terentius Varro segítségével szintén építés alatt állt. A szenátus háza, a Curia Hostilia, amelyet nemrégiben újítottak fel háttérbe szorult egy új márvány projekt miatt, amit Curia Juliának hívtak. A pomeriumot (a város szent határa) szintén kibővítették, hogy további terjeszkedésnek adjon helyet.

Plutarkhosz feljegyezte, Caesar közölte a szenátussal, hogy talán inkább csökkenteni kéne a tiszteletére tett kiadásokat, de aztán visszavonta ezt az álláspontját, hogy ne tűnjön hálátlannak. Megkapta a Pater Patriae (=a nemzet atyja) címet. Dictatorrá nevezték ki harmadik alkalommal, és ezután további 9 évre egy éves terminusokra dictatornak jelölték. Továbbá 3 évre praefectus morumként (erkölcsi elöljáró) cenzori fennhatósággal rendelkezett.

Kr. e. 44 kezdetén Caeasar egyre nagyobb dicsőítése elmélyítette a szakadékot közte és az arisztokrácia között. Dictator Perpetuussá nevezték ki, ami egész életre szóló dictatori címet jelentett. Ez a titulus a Caesar arcképét ábrázoló érméken is megjelent, ami őt minden római felett állóvá helyezte. Néhányan „Rex”-nek (király) nevezték őt, de Caesar visszautasította ezt a titulust. Amikor Caesar a Venus templomban találkozott a szenátorok egy delegációjával, megtagadta, hogy érkezésükkor felállással köszöntse őket. Bár ez az esemény elködösül a történet különböző változatai miatt, de az teljesen világos, hogy Caesar mélyen megsértette a szenátust. Később megpróbálta kiengesztelni őket, ami enyhített a helyzeten, de a sérelem miatt az összeesküvés csírái kezdtek kibontakozni.

Caesar királlyá válásától való félelem tovább folytatódott, amikor valaki diadémot helyezett el Caesar Rostrán lévő szobrán. A tribunusok, Gaius Epidius Marcellus és Lucius Caesetius Flavius eltávolították a diadémot. Nem sokkal a diadémmal kapcsolatos eset után ugyanez a két tribunus több polgárt tartóztatott le, miután Caesart „Rex”-nek nevezték, amint Róma utcáin elhaladt. Caesar szigorúan lépett fel a támogatóit érő fenyegetések ellen. Elrendelte, hogy a letartóztatottakat engedjék el, és a két tribunust a szenátus elé állította és megfosztotta őket pozíciójuktól.

Az elkövetkező Lupercalia fesztivál Róma népének tesztje volt arra nézve, akarja-e Caesart királyának. Kr. e. 44. február 15-én Caesar felült a Rostrán lévő aranyozott székére bíbor köntösben, vörös cipőben és arany babérkoszorúval a fején, Dictator Perpetuusként. A fesztivál egyik hagyománya volt a szenthatár (pomerium) körüli verseny. A verseny keretén belül Marcus Antonius a Fórumra futott, és a papok a Rostrára emelték. Antonius egy diadémet mutatott fel, és megpróbálta Caesar fejére helyezni, mondván „a nép ajánlja ezt neked általam”. De a tömeg nem mutatott örömujjongást, ezért Caesar gyorsan elutasította a diadémet. A tömeg beleegyezésként üvöltött, de Antonius ennek ellenére ismét megpróbálta a diadémet Caesar fejére helyezni. Miután a tömeg még ekkor sem hallatta beleegyező rivalgását, Caesar felállt székéből, és azt mondta: „Nem leszek Róma királya. Jupiter a rómaiak egyetlen királya.” A tömeg egy emberként éljenezte Caesar döntését.

Caesar még egy hadjáratot tervezett Daciába és utána Parthiába. A parthiai hadjárat jelentős vagyonnal kecsegtette Rómát, valamint azt az életszínvonalat biztosította volna, amelyet Crassus 9 évvel azelőtt veszített el. Egy régi legenda szerint Parthiát csak király hódíthatja meg, ezért a szenátus felhatalmazta Caesart, hogy koronát viseljen bárhol a birodalom területén. Caesar úgy tervezte, hogy Kr. e. 44 áprilisában indul, ezért az erősödő titkos ellenzéknek gyorsan kellett cselekednie. Az ellenzék, amely többnyire azokból szerveződött akiknek Caesar megbocsátott, tudta, hogy egyetlen esélye Rómát Caesartól megszabadítani, ha nem hagyják őt Parthiába indulni.

A római szenátus hagyományosan a Curia Hostiliában gyűlt össze, amely átépítés alatt állt egy tűzvész miatt, amely egy évvel korábban elpusztította. Ezért Caesar a Theatrum Pompeiumba hívta össze a szenátust március idusán (Kr. e. 44. március 15.). Pár nappal előtte egy jós azt mondta Caesarnak, óvakodjon március idusától. Ahogy a szenátus összegyűlt, Caesart megtámadta a szenátorok egy csoportja, akik magukat Liberatoresnek nevezték, tettüket azzal alapozták, hogy zsarnokölésnek nevezték azt, nem gyilkosságnak, és a köztársaság zsarnoktól való megszabadításának. A gyilkosok – akik a gyilkosság után bezárkóztak Jupiter templomába – köztük volt Gaius Trebonius, Decimus Junius Brutus, Marcus Iunius Brutus és Caius Cassius Longinus; Caesar annak idején személyesen kegyelmezett meg későbbi gyilkosainak, valamint segítette őket karrierjükben. Brutus távoli rokona volt Caesarnak, aki bizalmas jóbarátjának tekintette, és egyik örökösévé tette őt. Bizonyos feltevések szerint Brutus Caesar törvénytelen fia volt, mivel Caesarnak viszonya volt Brutus anyjával, Servilia Caepionisszal, de Caesar csupán 15 éves volt, amikor Brutus született. Caesar 23 (mások szerint 35) szúrást szenvedett el, és ironikus módon Pompeius szobrának lábánál esett el. Egyes feljegyzések szerint Caesar Pompeiushoz fohászkodott halála előtt.

Utolsó szavait különböző módon jegyezték fel: Kai sü, teknon? (görög) „Te is fiam?” (Suetonius szerint); Tu quoque, Brute, fili mi! (latin) „Te is fiam, Brutus!” (Suetonius görög feljegyzésének egy modern latin fordítása) Et tu mi fili, Brute? (latin) „és még te is, Brutus?” – Shakespeare Julius Caesar művéből)

Egy elmélet szerint Caesar tudott az ellene szervezett összeesküvésről és állítólag még a testőrét is elküldte, hogy az összeesküvők megölhessék. Ezt a döntést Caesar epilepsziájának tulajdonítják. Ezen elmélet támogatói azt állítják, hogy Caesar szándékosan ölette meg magát a szenátussal, hogy megmentse magát az egyre gyakrabban jelentkező rohamok miatti megaláztatástól, és biztosítsa hagyatékát. Bár Caesar meggyilkolása kedvező körülményeket teremtett örököse, Octavianus hatalomra emelkedéséhez, nincsenek hiteles bizonyítékok erre a feltevésre.

A második triumvirátus (Kr.e.43)

Caius Octavianus (a későbbi Augustus császár), Marcus Aemilius Lepidus és Marcus Antonius politikai szövetsége volt, amit Kr. e. 43. november 26-án kötöttek.. Először a magister equitum, Marcus Aemilius Lepidus követelte a gyilkosok megbüntetését, azonban a kezdeményező szerep hamarosan átcsúszott az egyik consul, Marcus Antonius kezébe. Ő hajlandó volt kiegyezni a köztársaságpártiakkal: a bűnösöket nem sújtották büntetéssel, és Caesar intézkedései érvényben maradtak.

Antonius visszatartotta a Caesar végrendeletében a plebs közötti kiosztásra kijelölt összegeket, amit a Caesar-párt új vezetője, az épeiroszi tanulmányútról hazatérő, alig 19 éves Caius Octavius, Caesar dédunokaöccse ügyesen kihasznált ellene. Végül mind Lepidus, mind Antonius jobbnak látta a kijelölt provinciáikba távozni. A köztársaság ellenségének kikiáltott Antoniust azonban a Kr. e. 43-as mutinai háború során megakadályozták Gallia Cisalpina átvételében, így Lepidushoz kellett menekülnie. A senatus ekkor olyan túlzásokra ragadtatta magát köztársaságpárti irányba, amit a magának consulságot kikövetelő Octavianus nem tűrhetett, lévén Caesar-párti.

Kr. e. 43 novemberében aztán Lepidus, Antonius és Octavianus megegyezett, amit senatusi felhatalmazás is megpecsételt. Ez volt az első és egyetlen hivatalos triumvirátus. A határozat alapján „tresviri rei publicae constituendae” felosztotta egymás között a birodalom ellenőrzésük alatt álló nyugati felét (Lepidus Hispaniát és Gallia Narbonensist, Antonius Gallia Cisalpinát és Transalpinát, Octavianus pedig Italiát, a szigeteket és az afrikai tartományokat kapta meg) és 5-5 évre rendkívüli teljhatalmat kaptak. Ezt ők először proscriptiók útján történő pénzszerzésre használták, amiből elég erőt gyűjtöttek a már majdnem két éve készülődő köztársaságiak ellen. Kr. e. 42-ben legyőzték Brutusékat a philippi csatában, majd a hadműveletekben részt vevő Octavianus és Antonius újraosztotta a birodalmat. A consulként Italiában maradó Lepidust megfosztották hatalmától arra hivatkozva, hogy összejátszott Sextus Pompeiusszal, ám az ártatlanság vélelme miatt fenntartották számára az afrikai tartományokat. Már ekkor recsegni kezdett a triumvirátus: Lepidus alávetett szerepbe került, Antonius felesége, Fulvia Antonia és fivére, Lucius Antonius felkeltek Octavianus ellen (lásd: perusiai háború). Ekkor azonban még helyreállt a béke Antonius és Octavianus között.

A triumvirátus végét ezúttal is a leggyengébb tag kiesése okozta. Kr. e. 37-ben a megújított triumvirátusban még szerepelt Lepidus, de már teljes mértékben hatalom nélkül. Afrikából kiindulva Kr. e. 36-ban még megpróbálta átvenni a hatalmat Octavianus Szicíliát meghódító katonasága felett, ám ehhez nem volt elég karizmatikus. Végül könyörögnie kellett ellenfele lábai előtt az életéért, amit az nagy kegyesen meghagyott, de Lepidus már névleges hatalmát is elvesztette. A triumvirátus felbomlott, és a principatus kialakulását követően soha többé nem jött létre új hármas szövetség.

Antonius és Octavianus harca

Míg Octavianus Sextus Pompeiusszal és az illyricumi hadjáratokkal (Kr. e. 35 – 33) volt elfoglalva, Marcus Antonius a birodalom keleti felében tevékenykedett. Kiűzte az évtized elején Syriába betörő parthusokat, azonban a támadáshoz meg kellett szereznie Egyiptom támogatását és erőforrásait. Ekkor ismerkedett meg VII. Kleopátra egyiptomi királynővel, aki később a szeretője is lett. A párthusok ellen vezetett hadjáratai csak mérsékelt sikert hoztak, amit azonban Alexandriában gazdagon megünnepelt.

Octavianus ekkor már nyílt propagandát folytatott Marcus Antonius ellen. Erre személyes oka is volt, hiszen a sógora volt, aki megcsalta Octaviát. A rágalomhadjáratban főleg arra hivatkoztak, hogy Antonius despotikus vonásokat vesz fel, diadalmenetével pedig megcsúfolja a római hagyományokat – egyúttal a senatus előtt Octavianus a köztársaság és a tradíciók megmentőjeként tetszelgett. Ennek ellenére Antoniusnak sok támogatója maradt: amikor Kr. e. 32-ben hadat üzentek Kleopátrának (!) a senatorok harmada átállt a táborába.

A végső leszámolás Kr. e. 31. szeptember 2-án érkezett el Épeirosz partjainál. Az actiumi csata során Antonius flottájának nagyja és a szárazföldi erői elpusztultak, noha a vezérek és a hadipénztár megmenekült. A birodalom egyedurává váló Octavianus ekkor egy ideig a veteránok letelepítésével foglalatoskodott, majd Kr. e. 30-ban újból keletnek indult. Syriában szállt partra, ahol a Kleopátra nagyhatalmi ambícióit nehezményező helyi fejedelmek csatlakoztak hozzá. A nyár folyamán érkezett Egyiptomba, ahol nem ütközött nagyobb ellenállásba – a kilátástalan helyzetben előbb Antonius, majd a sikertelenül békét kötni kívánó Kleopátra is öngyilkos lett.

A principatus létrejötte

Miután utolsó ellenfelei is eltűntek a politika színteréről, Octavianus egy ideig még keleten maradt, hogy végrehajtsa a szükséges átszervezéseket. Nagyrészt Antonius intézkedései maradtak érvényben, természetesen Egyiptomot kivéve. Octavianus magát a Ptolemaioszok örökösének nyilvánította, így személyes tulajdonába került a hatalmas, gazdag tartomány, amit lovagrendi praefectusokkal irányított. Ezzel óriási vagyonra tett szert, emellett Róma gabonaellátása is nagyrészt a kezébe került. Kr. e. 29-ben tért haza, és hármas diadalmenetben ünnepelte meg illyricumi, actiumi és keleti győzelmeit. Legfőbb politikai jelszava innentől kezdve a pax Romana, az általános béke lett. Octavianus – Caesar sorsát elkerülendő – egyeduralmát igyekezett leplezni, s a köztársaság megmentőjének szerepében tetszelgett. Ezért látszólag lemondott hatalmáról, csak megtiszteltetésből fogadott el címeket. A hatalmat persze továbbra is a kezében tartotta, az irányítása alatt álló hadseregre támaszkodva.

Nem akart nyíltan erőszakot alkalmazni, hogy fenntarthassa a köztársaság látszatát. Így a kulcsfontosságú köztársasági tisztségeket összepontosította kezében, s ezeken keresztül érvényesítette akaratát. Ugyanebben az évben censorrá és consullá választották, egyúttal ő lett a princeps senatus – innen az általa kialakított rendszer, a principatus neve –, azaz az a szenátor, aki először szavazott. Mivel a római haderő teljes egészében az ő irányítása alatt állt, emellett a birodalom leggazdagabb embere is ő volt, a senatus nagy valószínűséggel mellette szavazott a különféle kérdésekben. Azonban általában nem volt szükség erőszakra: a nagybirtokosok és pénzemberek zöme támogatta, így például minden évben újraválasztották consulnak.

Octavianus meghagyta a senatust, és hivatalosan a testület maradt Róma legfelsőbb törvényhozó szerve. A politikus bölcsen, Caesar példájából is okulva, rengeteg köztársaságiaknak tetsző gesztust tett. Kr. e. 27-ben például lemondott a ráruházott rendkívüli imperiumról és bejelentette a köztársaság helyreállítását. Ennek örömére a senatus újabb megtiszteltetésekkel halmozta el őt: ráruházták az Augustus (fenséges) címet, mely révén a szakrális szférába emelkedett. Innentől neve Imperator Caius Julius Caesar Augustus divi filius volt. Ugyanekkor kapta meg az egész birodalomra kiterjedő imperiumot, amit haláláig megtartott, sőt időközben Róma városára is kiterjesztett.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Allan Massie: Augustus. Artanyeső Könyvkiadó, Budapest, 1998
  • A.H.M. Jones: Augustus. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1976
  • Castiglione László: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1984.
  • Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története. Tankönyvkiadó. Budapest. 1992.
  • Rex Warner: Julius Caesar. Gondolat Kiadó. Budapest. 1969.

Személyek, fogalmak évszámok

Személyek:

  1. Romulus és Rémus
  2. Servius Tullius
  3. Licinius és Sextius
  4. Hannibál
  5. Cornélius Scipio
  6. Tiberius Gracchus
  7. Caius Gracchus
  8. Marius
  9. Sulla
  10. Spartacus
  11. Crassus
  12. Pompeius
  13. Caesar
  14. Lepidus
  15. Antonius
  16. Octavianus
  17. Brutus és Cassius
  18. Kleopátra
  19. Constatninus
  20. Diocletianus
  21. Theodosius
  22. Császárok, dinasztiák: 12 név
  23. Aetius

Fogalmak:

  1. Földtörvény (Licinius-Sextius)
  2. Tisztségek, pl. Consul
  3. latifundium
  4. néppárt
  5. szenátori rend
  6. optimaták
  7. lovagrend
  8. római polgárjog
  9. triumvirátus
  10. principátus
  11. dominátus
  12. provincia
  13. légió
  14. colosseum
  15. limes
  16. tetrachia
  17. hunok
  18. germán törzsek, pl: frankok, gótok, vandálok
  19. népvándorlás

Csaták:

  1. Cannaei csata - 216. Kre.
  2. Zámai . 202 Kre.
  3. Pydnai csaták 168, 146 Kre.
  4. Pharsalos - 
  5. Philippi
  6. Actium
  7. Catalaunum -i csata 451

Évszámok:

  1. Pun háborúk_ 264-241 // 218-201
  2. Spartacus felkelés
  3. Triumvirátusok: 60 // 43
  4. Augustus: 31-14
  5. Milánói Edictum => Szabad vallásgyakorlat - 313
  6. Államvallássá tétel - Kr.u.391
  7. A Római B. kettészakadása
  8. Császárok uralkodási ideje