Az első világháború története

Az első világháború története

/Harmat Árpád Péter/

 

Az 1914 és 1918 közt zajló első világháború volt a történelem egyik legjelentősebb és legpusztítóbb háborúja, mely a Föld három kontinensén összesen 15 millió halálos áldozatot követelt. Összehasonlításként: a második világháborúban 72 millióan haltak meg (ebből 50 millióan Európában) a Vietnámi háborúban pedig - mely a világtörténelem harmadik legpusztítóbb harcának tekinthető - 5 millióra tehető a halálos áldozatok száma.

Az első világháború előzményei

Gyarmatbirodalmak kialakulása: A XIX. század végén a tudomány és technika vívmányai miatt a Nyugat-európai országokban és az USA-ban gyorsuló ütemű termelés kezdődött, így az új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése lett a fejlett az államok elsődleges célja. Új nyersanyaglelőhelyeket és piacokat a gyarmatrendszerek kibővítése tudta legkönnyebben biztosítani, így a már meglévő gyarmatokkal rendelkező Anglia és Franciaország a XIX. század végén és a XX. század elején fokozott terjeszkedésbe kezdtek. Anglia a századfordulóra már egy több mint 30 millió négyzetkilométeres birodalmat hozott létre, melynek legjelentősebb területei: India, Dél-Afrika, Nigéria, Egyiptom és Kelet-Afrika lettek. Franciaország bekebelezte Észak-Afrika hatalmas területeit (Algéria, Francia-Nyugat Afrika, Kamerun) illetve Indokinát, Madagaszkárt, és jó néhány karibi szigetet.

A két legjelentősebb Nyugat-európai ország mellett megindult a többi tengeri flottával rendelkező európai állam gyarmatosító terjeszkedése is, így Hollandia megszerezte Indonéziát, Belgium Kongót, Oroszország Közép-Ázsiát és Szibériát, Dánia Grönlandot, Spanyolország pedig Észak-Afrika Gibraltárhoz közeli részeit. A világháború előtt a Föld térképét tehát az európai érdekeltségek színezték be. A világ felosztásába azonban bizonyos országok késve kapcsolódtak be, így Európán belüli gazdasági erejükhöz és súlyukhoz mérten csekély méretű gyarmathálózatot tudtak csak teremteni. Ilyen ország volt Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia is. Németország annak ellenére, hogy 1914-re Európa vezető gazdasági nagyhatalmává vált, mégis csak néhány gyarmattal rendelkezett Afrikában. Olaszország Líbiát és Szomáliát birtokolta, a Monarchia viszont egyetlen gyarmattal sem bírt.

A gyarmatosításba korábban és késve bekapcsolódó országok közti ellentétek Németország és Oroszország esetében kezdtek gyújtópontokká válni. Németország gazdaságilag és katonailag húsz évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen Európa vezető hatalmává nőtte ki magát. Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a "Weltpolitik" jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia támasztása után ezzel Németország eszközt kezdett létrehozni a tengeri uralomhoz. Márpedig a brit gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa legnépesebb országaként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország pedig a Fekete-tenger felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni, illetve az Oszmán Birodalom kezén lévő Balkán jelentett számára fontos terjeszkedési irányt.

Szövetségek kialakulása

Fokozatosan két hatalmi tömb kezdett kialakulni. Az egyiket azon országok alkották, amelyek már évszázadok óta rendelkeztek gyarmatokkal, míg a másikat az új nagyhatalmak hozták létre, melyek ezután akartak hatalmas gyarmatrendszert létrehozni. Ez utóbbi csoport 1882-ben hozta létre a Hármasszövetséget Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia részvételével. (Központi Hatalmak)

A régi gyarmatosítók közé tartozó Franciaország, Anglia és Oroszország összefogása csak később alakult ki, az 1893 és 1907 közt megszületett szerződések révén (francia-orosz, francia-angol, angol-orosz szerződések) Így jött létre az ANTANT. (Entente Cordiále, azaz Szívélyes Együttműködés Szervezete 1904-ben a Francia-Angol szerződés megszületésével jött létre) A késlekedést Anglia és Franciaország összefogásában az évszázados rivalizálás okozta, hiszen Franciaország és Anglia egészen a XX. század elejéig vetélkedett egymással a gyarmataik terjeszkedése miatt. Végül azonban sikerült félretenniük ellentéteiket az új ellenség Németország afrikai megjelenése miatt.

Feszültségforrások Európában 1900 és 1914 közt

Az európai nagyhatalmak viszonyában lényeges feszültségforrást jelentett a németek afrikai megjelenése. Ez az új fejlemény felül írta a két régi gyarmatosító hatalom Anglia és Franciaország évszázados vetélkedését a gyarmatokért. Az első marokkói válság során 1905 -ben a független Marokkói szultánságban lázadások kezdődtek a helyi uralkodó ellen, és ezt ürügyként használta fel a közeli Franciaország arra, hogy gyarmatosítsa az észak-afrikai országot. Csakhogy közben megjelentek a térségben a németek is, és II. Vilmos nemzetközi konferencián akarta kimondatni Marokkó garantált függetlenségét. A németek egyrészt azt szerették volna elérni, hogy Franciaország ne tudjon újabb gyarmatot szerezni, másrészt bíztak abban is, hogy ha "védnök" szerepben tűnnek fel Afrikában, akkor elnyerik a helyi arab államok szimpátiáját és talán később Marokkó elfogadja, hogy védelmük garantálása érdekében "tartósan is megjelenjenek" a területükön. (Német kikötők, bázisaok, katonai erők állomásoztatása.) Számításuk azonban nem jöttbe: az Algeciras -ban megtartott konferencia ugyan kimondta Marokkó függetlenségét, ám engedélyezte a francia erők védnökségét és rendteremtő bevonulását. Ezzel úgy tűnt vége lett a válságnak. Ám hat évvel később jött a második marokkói válság 1911 -ben: a marokkói felkelés kirobbanását francia megszállás követte. Válaszul a németek egy csatahajót - a Párducot - vezényelték Marokkó partjaihoz. Pattanásig feszült a helyzet, de ekkor Anglia a franciák mellé állt és flottáját a térségbe vezényelte. A németek most is visszakozni voltak kénytelenek. Ugyancsak jelentős feszültségeket keltett, hogy Vilmos császár 1898 -ban jóváhagyta az első flottatörvényt, mely a német haditengerészet jelentős fejlesztését rendelte el. Anglia azonnal tiltakozott, mert Európa első számú, legnagyobb haditengerészete az ő kezében volt és Napóleon kora óta nem akadt ezen a téren versenytársa. A németek azonban tántoríthatatlanok voltak és Alfred Tirpitz tengernagy javaslatára kiadták a második flottatörvényt is 1900 -ban, mely végkép megrontotta a két ország: Anglia és Németország viszonyát.

Olaszország és Románia speciális helyzete: A hatalmi tömbök azonban nem alkottak szilárd szövetségeket. Ezt mutatja az is, hogy két olyan ország is akadt, mely ugyan kezdetben egyik vagy másik tömbhöz csatlakozott, ám később „tábort váltott”! Ilyen volt Olaszország is, mely a franciákkal való gyarmati rivalizálása miatt lépett be a Hármasszövetségbe, ám később a háború kirobbanásakor azonnal semlegességet hirdetett és tárgyalásokba kezdett az Antant hatalmakkal. Amikor ígéretet kapott arra, hogy az Antant oldalán történő hadba lépése esetén megkaphatja Dél-Tirolt és az Isztriát, nem habozott hadat üzenni 1915-ben a Hármasszövetségnek és megtámadni a Monarchiát az Isonzó folyónál. Ugyancsak a „tábort váltók” közé tartozott Románia is, mely 1883-ban még a Hármasszövetséghez csatlakozott, ám a háború kirobbanásakor szintén az Antanttal kezdett el tárgyalni. Bukovinát és Erdélyt kérte hadba lépése esetére. Amikor 1916-ban végül Anglia és Franciaország titkos ígéretet tett a kért területek háború utáni Romániához csatolására, Románia is a Monarchiára támadt. A Hármasszövetséghez mindvégig hűséges csatlakozók közé Bulgária és Törökország tartozott.

Japán és az USA egyik szövetséghez sem tartozott. Előbbi 1905-ben Mandzsúria birtoklása ügyében Oroszországgal vívott háborút, most mégis az antant oldalán lépett be a háborúba. Utóbbi meglehetős távolságtartással kezelte ez egész európai politikát, de érdekeinek (a saját gazdasági, kereskedelmi potenciáljának szabad, vagyis gyarmati uralomtól mentes érvényesítésének) az antant jobban megfelelt, mint a központi hatalmak blokkja.

Közvetlen előzmények - a balkáni helyzet

A kialakult hatalmi tömbök közt egyre feszültebbé váló politikai helyzet a Balkánon sűrűsödött igazi nemzetközi konfliktussá. A Balkánon 1878-ig a Török Birodalom volt az úr. Ám 1878-ban a török ellenes szerb-bolgár felkelés orosz támogatással elűzte a törököket, és a Berlini Kongresszus már négy önálló új állam megalakulásáról dönthetett. Így jött létre a független Szerbia, Románia, Bulgária és Montenegro. A négy állam egymással szemben támasztott területi követelései megosztották a nagyhatalmakat. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország – Szerbia és a Monarchia - éles ellentétbe került. Fokozta az ellentétet, hogy a korábban Ausztria barát politikát folytató I. (Obrenovics) Sándor szerb királyt 1903-ban merénylet érte, így halála után Ausztria ellenes Karagyorgyevics Péter lett az új uralkodó. Az új szerb vezető a hadfelszerelési megrendeléseket már nem Bécsnek, hanem a franciáknak adta le. Válaszul megkezdődött az 1904-1910 közt zajló disznóháború, amelyben a Monarchia lezárta határait a szerb állatbehozatal előtt.

Fajsúlyos probléma volt a szerb – osztrák válság mellett az orosz – osztrák válság is! 1897-től fogva a két nagyhatalom kölcsönös egyetértésben óvta a balkáni status quót, amelyről szóló megegyezésüket most a Monarchia az ellentételezés nélküli annexióval felrúgta. Az orosz külpolitika a japán vereségből ocsúdva még nem volt olyan állapotban, hogy emiatt érzett felháborodását háborúval fejezze ki, főként, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság nem volt hajlandó támogatni ebben a kérdésben. Később 1912-13 –ban a négy balkáni állam a törökök balkáni birtokaiból újabb területeket hasítottak ki, majd Bulgária túlzott megerősödése után újabb határrendező háborút vívtak (Balkáni háborúk) Azonban az európai hatalmak vitái továbbra is megmaradtak a balkáni államok tekintetében.

Bosznia területén számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat – titokban – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek megalapozottan számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére. Oroszország ugyanis Bosznia annexiója és Szerbia legyőzése esetén kénytelen tudomásul venni, hogy teljesen kiszorult a Balkánról. Ez a kiszorulás persze ugyanolyan túlreagált félelem volt, mint a központi hatalmak részéről később említésre kerülő "most, vagy soha".

A casus belli - a közvetlen háborús indok

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd (képen) trónörökös - az uralkodó Károly Lajos nevű testvérének fia - egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

A német haditerv: Németország 60 milliós lakossága mintegy 4 milliós hatalmas hadsereggel rendelkezett. Mérete mellett a német hadsereg erőssége volt fejlett tüzérsége is, ám haditengerészete Alfred Tirpitz tengernagy munkássága és a két flottatörvény (1898, 1900) ellenére is jóval elmaradt Angliától. Ugyancsak Németország erejét gyengítette földrajzi elhelyezkedése, mivel az Antant két legerősebb állama – Oroszország és Franciaország – fogta közre keletről és nyugatról. A nem túl szerencsés fekvést próbálta áthidalni Alfred Schlieffen, aki 1891-1906 közt a német vezérkar főnöke volt. Korszerű haditerve a kétfrontos háború esetére két egymást követő – és nem egyidejű – háborús tevékenységet javasolt. Utóda Helmuth Moltke 1914-ben már a konkrét hadműveletekkel foglalkozva hűen Schlieffen tervéhez, a német haderő mintegy hat hét alatt lezajló döntő győzelmét akarta elérni a francia hadsereg fölött. A gyorsított hadműveletekkel egyidejűleg a Monarchia csapatainak fel kellett volna tartóztatnia az orosz és a szerb erőket, majd a német és osztrák csapatoknak együttesen keletre fordulva kellett volna legyűrnie a hatalmas cári hadakat.

Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német vezetés ultimátumban követelte a belga kormánytól, hogy a hadereje átvonulhasson Belgiumon, az azonban ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. A brit hadüzenet kiváltó oka ez volt, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba). Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már otthon lesznek.

A világháború első szakasza (1914-1916)

Nyugati front: Augusztus 4-én a német haderő megindította a támadást a francia hadsereg átkarolására és Párizs elfoglalására. A Schlieffen-terv-en alapuló Moltke-féle haditerv szerint három hadsereg védőállásban várakozott a francia határ mentén, míg négy hadsereg Belgiumon át az Ardenneken keresztül megindult a bekerítést véghezvinni. (lásd képen) Így az első német célpont Liege városa volt, melynek ostroma augusztus 7-én kezdődött. Közben a franciák ellentámadása délebbre a német határon Mulhouse –nél indult meg.

Brüsszel harc nélkül való elfoglalásával és az Antwerpenbe visszavonult belga haderő elkerülésével a német seregek továbbnyomultak Franciaország felé, és már Párizs előtt alig 20 km-re állomásoztak. Azonban szeptember 5-én a verduni erődtől Párizsig tartó kelet-nyugati vonalon a francia hadvezetés megállította a németeket. Az 1. és 2. német hadsereg átkarolására, illetve a köztük levő résbe való benyomulást nevezzük az Első marne-i csata néven. A helyileg fölénybe kerülő francia erők majdnem bekerítették a bekerítésen fáradozó két német sereget, melyeket csak visszavonulással lehetett megmenteni. Moltke idegösszeomlást kapott a stratégiai terv befuccsolása hallatán, elrendelte a visszavonulást, majd a császárnak bejelentette, hogy a háború elveszett. Utóda Erich von Falkenhayn lett.

Katona lövészárokban

Mindkét fél átkaroló hadműveletekbe kezdett, ezzel megkezdődött a versenyfutás a tengerhez, melynek során a front északi irányba terjeszkedett, így Dunkerque és Ostende között elérte a tengert. Nem sokkal később kezdetét vette az első ypres-i csata. Egyik fél sem akarta megvárni, míg a Flandriába kinyújtózott front mentén az ellenség állása megszilárdul. Ám az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, és november közepére mindkét fél kimerülté vált. November végén a romló időjárás berekesztette a harcokat, ezzel a nyugati fronton megkezdődött az állóháború. A nyugati fronton az 1914-15-ös év mérlegét német szempontból rontotta a Helgoland melletti tengeri vereség (1914.nov.1) és az Antant erők partraszállása Törökországban, a Dardanellálnál (Gallipoli 1915 április 25). Ez utóbbi esemény hátterében állt, hogy a németek mellé állt Törökország lezárta a Fekete és Földközi tenger közötti szorosokat, így megakadályozta az összeköttetést Oroszország és a nyugati hatalmak közt. A Gallipolinál vívott harcok angol szempontból kudarccal zárultak, így 1915 októberében fel is számolták a Dardanellákon lévő harcálláspontjaikat, és helyette valamivel nyugatabbra Szalonikiben szálltak újra partra. Az új helyzetben Bulgária mentette meg a Központi hatalmakat, és hadba lépésével blokkolni tudta az új front terjeszkedését. A törökországi harcokkal létrejött tehát a közel keleti front, mely három részből állt. Harc folyt a Dardanellákon, majd Görögországban, a Kaukázusban – orosz-török összecsapások helyszíneként - és Mezopotámiában is, ahol az angolok szálltak partra azért, hogy elvegyék a törököktől olajlelőhelyeiket. A nyugati fronton 1915 elején az Antant nagy támadásokat tervezett annak érdekében, hogy teherménesítsék a keleten vereségeket szenvedő oroszokat. A nyugati támadások Reims környékén az első Champagne-i csata néven vonultak be a történelembe. Bár hatalmas tüzérséget vetettek be a németek ellen, nem sikerült áttörést elérniük, sőt 1915 áprilisában a németek ellentámadást indítottak, melyben először alkalmaztak vegyifegyverként klórgázt (kifejlesztője: Fritz Haber professzor) Ugyan az erőviszonyok elvben az antant erőket mutatták erősebbnek (1915 nyarán: 2,8 millió antant katona állt szemben 1,8 millió némettel) mégis maradt az állóháború 1914-ben is csakúcs mint 1915-ben!

A keleti front

Az eredeti német haditerv azzal számolt, hogy a teljes haderőt a nyugati frontra csoportosítja. Azzal Moltke is tisztában volt, hogy a Monarchia egymaga nem bír el az orosz és szerb hadsereggel, de arra számítottak, hogy az oroszok csak lassan tudnak majd felfejlődni, és mire Keleten komolyabbra fordul a helyzet, már kezükben lesz a francia kapituláció. Nem így történt, ugyanis az oroszok gyorsabban tudtak mozgósítani, mint azt bárki hitte volna, és már 1914 augusztus 7-én megtámadták Németországot. A váratlan támadás miatt hátráló német erők élére ekkor került Paul von Hindenburg és „jobb keze” - hadműveleti főnöke - Erich Ludendorff. Az idős de nagyon tehetséges tábornok 1914 őszén kettős győzelmet aratva állította meg az oroszokat, így előbb Tannenbergnál (1914.aug.28-30) majd a Mazúri tavaknál (1914.szept.6-15) könyvelhetett el diadalt.

A Monarchia 1914 nyarán nyomult be Szerbia területére, ám a Drin folyónál a szerbek megállították az előretörést. Az osztrák hadvezetés ekkor ismerte fel az oroszok Galícia felől induló támadásának sokkal nagyobb veszélyét, így átcsoportosításokkal ellentámadást kezdeményezett a birodalom északkeleti határvidékén. Az előretörést azonban a túlerőben lévő orosz sereg könnyedén megállította, és bár a Monarchia elérte Németország tehermentesítését, az osztrák-magyar veszteségek már 1914 őszén és telén is nagyon súlyosak voltak. A harcok középpontjába 1914 őszén Galícia legnagyobb erődje, a Krakkótól 200 km-el keletre fekvő Przemysl vára került, melyet az oroszok nagy erőkkel ostromoltak. 1914 utolsó hónapjaiban a németek Varsó-Lodz térségében August von Mackensen tábornok vezetésével próbáltak előretörni, míg a monarchia 30 hadosztálya Krakkó környékén harcolt (Limanowa-i csata) Összeségében az év végére a Monarchia 800 ezer katonája elvesztése árán, de megállította az oroszokat a Kárpátok hegyei közt.

Az oroszokkal szemben kierőszakolt átmeneti győzelmek lehetővé tették, hogy az osztrák-magyar sereg másodszor is kísérletet tegyen Szerbia legyőzésére. Mivel azonban a támadás 1914 novemberében egyidejűleg indult északon Belgrád ellen, és Bosznia irányából a Drinán keresztül, így a szerbek utolsó erőtartalékaikkal ismét vissza tudták verni a támadást. A harmadik és egyben döntő Szerbia elleni támadásra majdnem egy évvel később, 1915 októberében került sor, amikor végre sikerült felőrölni a szerb haderőt, így novemberre Szerbia teljes területe a Központi hatalmak kezére került. A menekülő 150 ezres szerb hadsereget az Antant előbb Korfura menekítette, majd onnan Szalonikibe szállította, hogy a Gallipoliból Görögországba áthelyezett új fronton segítsék az angol-francia csapatokat.

A központi hatalmak számára a keleti fronton 1915 elején Przemysl várának felmentése lett a legfontosabb feladat. Ám a februárban, majd márciusban indított felmentési kísérletek sorra kudarcot vallotta, így végül 1915 március 22-én Przemysl vára kapitulált az oroszok előtt.

A diadalmas gorlicei áttörés: A sok véráldozat és kudarc után, 1915 május 2-án Krakkótól 90 km-re keletre Gorlice környékén a 11. német és a 4. osztrák-magyar hadsereg sikeresen áttört az orosz vonalakon és egyetlen hónap alatt 150 km-t nyomult előre. Velük egyidejűleg a keleti front északi részén, a Baltikumban is megindult a németek támadása, így az egész keleti front áthelyeződött az orosz területekre, és Lengyelország teljes területe a Központi hatalmak birtokába került.

Az 1915-ös esztendőben lépett hadba Olaszország, mely április 26-án írta alá a titkos londoni szerződést. Az egyezmény Dél-Tirolt, Isztriát, Triesztet, Dalmáciát és Albánia egy részét ígérte az olaszoknak, ha egy hónapon belül megtámadják a Monarchiát. Így végül 1915 május 23-án a hadüzenetet követően, június végén megkezdődött az első majd második isonzói csata, mely szintén egy hosszú állóháború kezdetét jelentette. Az 1915 és 1918 közti isonzói csaták legfőbb tétje Trieszt birtoklása volt.

A világháború első szakaszának végét az 1916-os év hozta. Ebben a háborús esztendőben a német és osztrák hadvezetés - Erich von Falkenhayn német és Franz Conrad von Hötzendorf osztrák parancsnok - szembe került egymással, és balkáni front kérdése miatt szakítás következett be közöttük. A németek a nyugati fronton, a Monarchia Albániában és a szaloniki fronton akarta bevetni erőinek nagy részét.

Az 1916-os év a nyugati fronton

Katonák az első világháborúban1916. február 21-én Falkenhayn megindíttatta a támadást Verdun ellen. Bár az előretörés hatalmas német tartalékokkal indult, 4 hónap elteltével sem sikerült bevenniük Verdun erődjét. (Verduni csata: 1916 február-december)

A német támadásra válaszul néhány hónappal később, 1916 július 1-én az angolok kezdtek előretörésbe, a nyugati front északi részén a Somme folyónál. (Sommei csata: 1916 július-november) Elsőként itt vetették be a szögesdrótakadályok és a géppuskatűz leküzdésére hivatott új fegyvert, a tankot, egyelőre kis számban és alacsony megbízhatósággal, de a hiányosságok kiküszöbölése esetére siker ígéretével. (A legelső harckocsit a sommei csata 3. hónapjában, egészen pontosan szeptember 15-én vetették be a németek ellen. A történelem első tankja a "Little Willie" nevet viselte.) A november 18-ig tartó Somme-i csata önmagában szintén nem hozott döntést – a támadók alig öt kilométert tudtak előrehaladni -, de hevességében felülmúlt minden korábbi összecsapást.A verduni csatát túlszárnyaló veszteség olyan mértékben szívta ki a központi hatalmak erejét, hogy 1916 végére érezhetően megrogytak. Előtérbe kerültek a békekötéssel kapcsolatos megfontolások és a háború elvesztésétől való félelmek. A verduni, majd sommei csata Falkenhayn bukását hozta, az új főparancsnok Hindenburg lett (1916 őszén) vele újra helyreált a német-osztrák összefogás, hiszen Hindenburg a Monarchia vezetőihez hasonlóan a keleti frontot privilagizálta.

Az olasz fronton a Monarchia új frontszakaszon próbált áttörést elérni, és az Alpokon Tirol felől betörve az Asiagoi csatában (1916.május-június) igyekezett győzelmet elérni. A hadművelet sikere esetén a Monarchia el tudta volna vágni Isonzót is, ám az olaszoknak sikerült időben átcsoportosítani erőiket, így az Asiagoi csata - melyet Károly főherceg, a későbbi utolsó magyar király - irányított, végül sikertelenül zárult. A támadás alatt zajlott az V. Isonzói majd a hadművelet után a VI. Isonzói csata. A csaták kisebb olasz sikereket hoztak (Görz városának bevétele) Bár a frontvonal alapvetően nem változott, a fokozódó olasz nyomás miatt Németország végre hadat üzent Olaszországnak

Az 1916-os év a keleti fronton

Az Antant nyugati hatalmai a verduni és sommei harcok idején a cártól követelni kezdték, hogy indítson támadást keleten, a német erők megosztása érdekében. A három orosz frontparancsnok közül egyedül Alekszej Alekszejevics Bruszilov tábornok, a Galícia határán állomásozó négy orosz hadsereg parancsnoka jelezte, hogy képes nagy erejű támadást indítani. A Bruszilov offenzíva végül 1916 június 4-én indult meg, a Monarchia serege ellen, és óriási sikereket hozott az oroszoknak. A Monarchia vesztesége elérte a fél milliót (200 ezer halott-sebesült, és 300 ezer fogoly) A frontvonal nyugatra tolódott, a központi hatalmak 25 ezer km2 –t vesztettek, és Gorlicei áttörés során elfoglalt orosz területek egy része, a frontszakasz legdélibb részén - Luck városától délre Bukovináig - visszakerült az oroszokhoz. A Monarchia hadereje egymaga képtelennek tűnt megállítani a nagy orosz offenzívát, ezért Németország Verdun alól vont el csapatokat, hogy segíteni tudjon. Ezzel a Bruszilov offenzíva azonnal stratégiai sikert ért el: az ígéretes asiagói osztrák támadást a Monarchiának félbe kellett hagynia, és a németeknek a verduni harcokból is értékes egységeket kellett elvonnia. Az orosz offenzíva három és fél hónapos ideje alatt felemésztette a Monarchia erőtartalékának javát és az orosz hadsereg átmenetileg újra elfoglalta Kelet-Galíciát. A támadás során maga az orosz haderő is egymillió főre tehető veszteséget szenvedett, mely nagyban hozzájárult a cári rendszer destabilizálásához.

Az orosz sikerek felbátorították Romániát is, mely a háború kirobbanása óta kereste az alkalmas időpontot arra, hogy csatlakozzon az Antanthoz. Végül 1916 nyarán Románia tető alá hozta megállapodását a nyugati hatalmakkal, és miután megkapta az ígéretet arra, hogy a háború után megkaphatja Erdélyt, sőt nyugati határait egészen a Tiszáig tolhatja, 1916 augusztus 27-én csatlakozott az Antanthoz és bevonult Erdélybe. Válaszul 1916 szeptember közepén a 9. német hadsereg, élén az ide buktatott Falkenhaynnal megérkezett segíteni. Mackensen szeptember 3-án egy szintén sebtében összeállított bolgár-török-német haderővel Bulgária felől északi irányba támadt, a 9. német hadsereg pedig Nagyszebennél győzelmet aratott a románok fölött.

A románok erdélyi betörésével egy időben, a 400 000 fősre növelt Szaloniki hadsereg északi irányú támadást indított (mivel ezt a románok a hadba lépés feltételének kötötték ki). A cél a bolgár hadsereg teljes lefoglalása volt, nehogy be tudjon avatkozni Románia ellen; ezt, mint láttuk, nem sikerült megakadályozni. Így végül a németek kerekedtek felül, és 1916 novemberében elfoglalták egész Romániát, bevonultak Bukarestbe

Harc a tengereken

A nyugati fronton a harc áttevődött a tengerekre is, mivel Anglia megkísérelte Skócia és Skandinávia közt lezárni a Északi és Balti tengert azért, hogy Németország ne tudjon kereskedni gyarmataival és ne tudjon kijutni az Atlanti óceánra. A németek válaszul Dánia partjainál csatát vállaltak. A Jütlandi csata (1916.máj.31-júni.1) meglepetésre döntetlenül végződött, de Németország ezt követően már nem tett kísérletet felszíni összecsapásra. A németek ezt követően a tengereken a korlátlan búvárhajóharcot részesítették előnyben. Azonban 1916. március 24-én a Sussex nevű, francia személyszállító komphajót figyelmeztetés nélküli torpedótámadás érte, melyben ötvenen életüket vesztették. Habár amerikai állampolgár nem volt a halottak között, az USA vezető körei időszerűnek látták a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetni az esetre, ha Németország folytatja a figyelmeztetés nélküli torpedótámadásokat. Tartva az USA hadba lépésétől, Németország május 4-én a Sussex-jegyzékben ígéretet tett arra, hogy kereskedelmi hajókat nem süllyeszt el a jövőben figyelmeztetés nélkül. A hajó elsüllyeszését csak akkor eszközlik, ha hadianyagot találnak a szállítmányban és ez esetben is a személyzetet előbb engedik csónakokba szállni, illetve személyszállító hajókat egyáltalán nem tekintenek célpontnak a jövőben.

Azonban 1916 végén a németek új koncepcióval próbálták Angliát térdre kényszeríteni, méghozzá azzal, hogy a tengereken elvágják gyarmataitól és így kiéheztetik. Ezt azt jelentette, hogy minden Angliába tartó hajót feltartóztatnak, és betartva a Sussex-jegyzéket, szabályosan átvizsgálnak. A brit admiralitás azonban kereskedelmi flottáját semleges lobogók alatt, vagy zászló felvonása nélkül küldte ki, ezzel lehetetlenné tette a hadviselő és nem hadviselő országok hajóinak megkülönböztetését. Ráadásul kereskedelmi hajóira rejtett ágyúkat szerelt, parancsba adta a tengeralattjáróknak való meg nem állást, sőt, azok legázolását, így lehetetlenné tette a hadihajók és a civil hajók megkülönböztetését is. Két választási lehetőség maradt a német tengerészet előtt: vagy hagyja az U-Boot fegyvernemet a britek jogellenes lépései következtében harcképtelenné válni, vagy jobb híján figyelmeztetés nélkül süllyeszti el a hajókat. A németek az utóbbit választották, ezzel pedig magukra vonták az amerikaiak haragját. Az USA 1917 február 3-án meg is szakította a diplomáciai kapcsolatot Németországgal. Küszöbön állt tehát az USA belépése a háborúba az Antant oldalán.

A háború első szakaszának mérlege

A nyugati fronton az állóháború a verduni és sommei harcok után fokozatosan a központi hatalmak végső kimerülését kezdték előrevetíteni. A keleti fronton átmenetileg ugyan a központi hatalmak kerültek fölénybe a Bruszilov offenzíva megállításával és Románia megszállásával, ám a Monarchia erőtartalékai végzetesen kimerültek. Súlyosbította a helyzetet, hogy Ferenc József császár 1916 november 21-én (86 évesen) meghalt. Az új uralkodó IV. Károly pedig már a békekötés irányába tett lépéseket. Németország ugyancsak 1916 végén szintén jelezte békekötési szándékát. A franciák és angolok (Briand és Lloyd George) azonban ekkorra már, az amerikai hadba lépés küszöbén biztosra kezdték venni győzelmüket, így békefeltételeik rendkívül szigorúak voltak (Monarchia népeinek szabadsága, Elzász-Lotaringia Németországtól való elvétele) Így végül a központi hatalmak letettek békeszándékukról. Bár Woodrow Wilson közvetíteni próbált a harcoló felek közt (az Antant feltételek mérséklését kérve) a béke lehetősége, mely 1916 végén és 1917 elején felbukkant, 1917 tavaszára újra elveszett.

A világháború második szakasza (1917-1918)

A nyugati front: 1917-ben Németország az USA hadba lépésének megakadályozását tartotta a legfontosabb megoldandó feladatának. A cél érdekében Arthur Zimmermann német külügyminiszter január 19-én táviratban utasította mexikói nagykövetét, hogy vegye fel a kapcsolatot a mexikói kormánnyal. Az Egyesült Államok támadása esetére Mexikónak védelmi szövetséget ajánlott, továbbá ígéretet tett felfegyverzésének finanszírozására és az 1848-ban elvesztett területek Mexikóhoz tartozásának elismerésére, amennyiben azt sikerül visszahódítaniuk. Ezenfelül kérte, hogy a tervezett együttműködésbe a két fél közti közvetítéssel segítsenek bevonni a Németországgal akkor éppen formailag hadban álló Japánt. A távirat szövegét a brit titkosszolgálat megfejtette és amerikai diplomaták útján az USA tudomására hozta. A diplomáciai incidens eredményeként 1917 április 6-án az USA belépett a világháborúba, majd megkezdte szárazföldi hadseregének felállítását és kétmillió katonának Európába szállítását. Az amerikai katonák európai megjelenése azonban, csak 1918-ban volt érezhető.

Az első harckocsikA nyugati fronton a verduni védekezést Franciaország nagy sikerként érzékelte, így Robert Nivelle tábornokot a verduni csapatok parancsnokát a hadvezetés egyre magasabb pozícióba emelte. Először Pétain marsallt, majd Joffre generálist is „beelőzve” 1917 tavaszán már főparancsnok lehetett. Kinevezését meghálálandó, azonnal nagy erejű offenzívát tervezett. Hindenburg azonban előre értesült szándékáról és visszavonta erőit a jól védhető Siegfried vonalba. Nivelle 7000 ágyú összpontosításával és egymilliós támadóerő felállításával 1917 április 16-án kezdte meg a front áttörését. Ez volt a híres Nivelle-offenzíva, mely a nyugati front északi részén, Arrastól 8 km-re délre, az Aisne folyó mentén bontakozott ki! Az offenzíva május 9-re teljes kudarcba fulladt, 20 ezer francia katona dezertált, és további 54 hadosztály megtagadta az újabb értelmetlen rohamozásokat. A sikertelen hadművelet Nivelle bukását és a 61 éves Henri Philippe Pétain kinevezését eredményezte. Pétain újraszervezte a sereget, de egy időre a franciák támadásképtelenné váltak. Így a második arrasi csatát már az angolok indították, egy tíznapos tüzérségi támadást követően. Ez az előretörés már sikeres volt, részben a Ludendorf parancsait nem követő Falkenhausen tábornok sorozatos hibái miatt. 1917 nyarán a nyugati front súlypontja végképp a francia-belga határ északi részére tevődött, amikor 1917 június 7-én megindult az angolok újabb támadása a 3.Ypresi csata. Az augusztusi esőzések után a támadások sártengerben folytak, és összesen félmillió angol illetve 350 ezer német katona halálát eredményezték. Az angol előretörések a tavasszal induló arrasi támadás, majd a nyári ypresi roham után egy novemberi harckocsi offenzívával folytatódtak. Az 500 tankkal november 20-án Cambrainál (Arras mellett) induló angol támadás során a britek pontosan azt az áttörést érték el, melyért évek óta küzdöttek a nyugati fronton. Csakhogy a 3. Ypresi csatában elszenvedett félmilliós angol veszteség és a francia hadsereg kimerültsége következtében a hat hadosztálynyi támadó erőnek semmiféle további segítséget nem tudtak küldeni. Így aztán a felszakadt frontot a német hadvezetés keletről átdobott erőkkel befoltozta majd ellentámadásokkal, visszaszerezte a lövészárkait.

Az 1917-es esztendő tehát a nyugati fronton az Antant erősödő támadásait hozta, mely a németek folyamatos gyengülésével jártak együtt. Ráadásul az amerikai katonák ekkor még meg sem jelentek, így Németország számára már a vereség lehetősége egyre közelebb került. A központi hatalmak számára csupán egyetlen remény maradt: ha a folyamatosan forrongó Oroszország kilép a háborúból, eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. Méghozzá mihamarabb, mert a központi hatalmak gazdasága már nem bírta a termelést, melynek következtében az ellátási problémák egyre súlyosabb méreteket öltöttek és a lakosság kitartása fogyott.

A keleti front és az orosz forradalom

A cári Oroszország 1917 tavaszára a Monarchiához hasonlóan erőtartalékai végére ért. A nép 5 millió halottját, eltűntjét, fogságba esettjét gyászolta, hiányolta. Az infláció 700%-osra nőtt, kenyér nem volt, az élelmiszerért kígyózó sorok álltak napi nem ritkán 10 órát. A sorozatos tüntetések, munkásmegmozdulások és a ezekből kialakuló februári forradalom hatására az orosz kormány 1917 március 13-án, II. Miklós cár pedig március 15-én lemondott. (A cár öccse javára mondott le, de az sem vállalta az uralkodást,  II. Miklóst pedig másfél évvel később 1918 nyarán kivégezték.)

A forradalom küszöbén négy politikai párt hívta táborába az elégedetlenkedő népet: 1.) Kadet párt: alkotmányos demokratákként megalakult polgári párt volt, és mérsékelt változásokat követelt 2.) Oktobristák pártja: szintén mérsékelt polgári párt volt, mely fent kívánta tartani a cárizmust, de alkotmányos formában megújítva, a parlamentnek (duma) nagyobb önállóságot juttatva. 3.) Eszer párt: a parasztok számára szerveződött irányzat volt 4.) Mensevikek: szociáldemokraták voltak, akik nevüket még 1903-ban kapták, amikor az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártban kisebbséget alkottak, így mensinsztvo azaz kisebbség jelzővel illették, majd 1912-ben kizárták őket.  5.) Bolsevikok, ők alkották az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt többséget.

A cár lemondásával Oroszországban két hónapra kettős hatalom alakult ki, ugyanis a mensevikek és az eszer párt, felfegyverzett és tényleges hatalommal is bíró tanácsokat (szovjeteket) szervezett az ország nagyvárosaiban, ugyanakkor a kadet párt és az oktobristák 1917 március 18-án egy új polgári ideiglenes kormányt szerveztek Georgij Lvov herceg vezetésével. Az új vezetés öt hónapig irányította az országot (1917 március-július) ám közben 1917 májusában átalakult a kormány, mikor a mensevikek és eszerek is beléptek a minisztertanácsba. Így megszűnt a kettős hatalom, mivel a nagykoalíciós kormányban 10 polgári és 6 szovjetbeli miniszter kapott tárcát. Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij hadügyminiszteri tárcát kapva 1917 július elsején megindította Galíciában a Kerenszkij offenzívát, mely az egy évvel korábbi Bruszilov offenzíva sikerét akarta megismételni. Ám a támadás az első néhány nap sikere után nagyarányú visszavonulássá vált. A 240 km-t hátráló hadsereg négyszázezer fős veszteséget szenvedett és morálisan összetört. Az offenzíva sikertelenségéhez nem csekély részben járult hozzá, hogy a katonák tanácsokba tömörülve kezdték vitatni és felülbírálgatni a tisztek parancsait, s ha ezek után adott esetben engedelmeskedtek is, az már túl késő volt ahhoz, hogy eredményt érjenek el általa. A vereség után a katonaság gyakorlatilag nem engedelmeskedett többé a parancsoknak, bár a hazáját még hajlandó volt védeni.

A forradalom júliusi időszakában az addig kisebbségben lévő bolsevikok fokozottabb előretörésre szánták el magukat. Elsődleges céljuk az volt, hogy a mensevik túlsúlyú szovjetekben többségbe kerüljenek, majd második céljuknak a polgári kormány megdöntését tűzték ki. Azonban 1917 nyarán még elhamarkodottan hajtották végre tüntetéseiket, így a kormány a tisztiiskolások segítségével leverte a júliusi bolsevik lázadást. Összesen 700 halott maradt az utcákon, a bolsevik vezetőséget letartóztatták, és menekülésre kényszerítették. A bolsevik megmozdulások első számú vezetője ekkor már a 47 éves Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) volt, aki eredetileg ügyvéd, majd 1903-tól az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik frakciójának vezetője volt.

Az 1917 júliusi események miatt Lvov herceg kormánya lemondott és Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij alakított kormányt, melyben már a polgári pártok nem kaptak helyet (mensevik és eszer tagokból állt) Az új orosz kormány az egyre sűrűsödő problémák és a bolsevikok megerősödése miatt csak alig 3 hónapig tudott működni. Kerenszkij számára az első problémát a kadetpárti Lavr Kornyilov tábornok monarchista lázadása jelentette, melynek leveréséhez ideiglenesen kénytelen volt kiegyezni a bolsevikokkal, és engedélyezve működésüket felkérje őket a puccskísérlet leverésében való közreműködésre..

Az oroszországi események alatt az olasz fronton óriási változás törtét, ugyanis a Monarchia a Kerenszkij offenzívát követő nagy győzelmei után jelentős erőket csoportosított át az Isinzó folyó környékére, majd 1917 október 24-én a Caporettói áttöréssel a frontvonalat 60 km-el tolta el Olaszország irányába. A nagy erejű támadás révén a Monarchia serege Velencét 30km-re közelítette meg, és egészen a Piave folyóig hatolt.

Mivel Oroszországban 1917 őszén a szociális válság továbbra is egyre mélyült, az elégedetlenség újra magasra csapott. A bolsevikok ezúttal már sikerrel álltak a tömegek élére. A nagyvárosok szovjetjeiben fokozatosan többségbe kerültek, a legjelentősebb pétervári szovjet élére Lev Trockij került. A bolsevik hatalomátvétel 1917 november 7-én (a Julianus naptár szerint október 25-én) zajlott. Elfoglalták Szentpétervár középületeit, majd este megrohamozták a Téli Palotát is, mely hajnali 2 órára került a bolsevikok kezére.

A bolsevik puccs sikerrel zárult, amikor a Kerenszkij kormány lemondott és külföldre menekült. Az új kormányt a Népbiztosok Tanácsa jelentette, a belső karhatalmat pedig a Cseka nevű politikai rendőrség. Az új rendszer ugyan tartott választásokat 1917 novemberében, de miután ezen a bolsevikok csupán 25%-ot tudtak elérni, feloszlatták az Alkotmányozó Gyűlést. Érzékelve a népigényt a szovjet hatalom mihamarabb véget akart vetni a háborúnak. Így 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 3 hónapon keresztül tartó béketárgyalások után, 1918 március 3-án megszületett a Breszt-Litovszki béke. December 28-án az ukrán Centralnaja Rada is fegyverszünetet írt alá a központi hatalmakkal. A béke eredményeképp Oroszország 1 millió km2 –nyi területet vesztett, lemondva a Baltikumról, Belorusziáról, és elfogadva, hogy Ukrajna és Finnország önállóságát. A békék sorát a románokkal megkötött március ötödiki béke zárta.

Oroszország háborúból való kilépése ügyében az Antant 1917 november végén Párizsban tárgyalt. Az új helyzetben eleinte tanácstalanság uralkodott, ám amikor hírek érkeztek arról, hogy Oroszországban a volt cári tábornokok egy része ellenforradalmi seregeket létrehozva megtámadta a bolsevik vezetést és kirobban a polgárháború, arról hoztak döntést, hogy katonai erőkkel fogják támogatni a jobboldali erőket. Ezzel Oroszország 1918 és 1921 közt egy új, három évig tartó háborúba kezdett, melyben a négy orosz ellenforradalmi hadsereggel – Kolcsak, Gyenyikin, Krasznov, Jugyanyics tábornokok erőivel – illetve az őket támogató antant csapatokkal kellett harcolnia. Az Antant a Krím félszigeten, északon Arhangelszknél, illetve az USA és Japán hadereje révén Vlagyivosztoknál indított támadásokat. A harcok során Lenin egyre veszélyesebben ítélte a cári család életben hagyását, így 1918 július 16-án kivégeztette őket az urali Jekatyerinburgban. Végül 1921-re a Vörös Hadsereg hatalmas létszáma mindenhol legyőzte a támadókat. (Közben csak egyetlen vereséget szenvedett, méghozzá Lengyelországtól 1920-ban, mikor a lengyelek bizonyos területek megszerzéséért indítottak sikeres támadást ellenük.) 1921-re a bolsevik kézben lévő Szovjet Oroszország megerősödött, és 1922 december 30-án létrejött a Szovjetunió:

A háború utolsó éve (1918)

Bár az 1918-as esztendőre az USA belépése Antant fölényt ígért, az orosz front megszűnése még ígért némi reményt a Központi Hatalmak számára is. Woodrow Wilson amerikai elnök így 1918 januárjában 14 pontos békejavaslatban próbálta elérni, a háború azonnali befejezését. A 14 wilsoni pont felvetette egy közös világszervezet a Népszövetség létrehozását, mely a későbbi háborúk ellen, és a világbéke érdekében működött volna. Ugyancsak a pontok közt szerepelt a szabad kereskedelem biztosítása, a Monarchia népeinek szabadsága, illetve a vesztesek területrendezése, mely leginkább Elzász-Lotaringia Franciaország számára való átadását jelentette. A békejavaslat minden harcoló fél kormányához eljutott, ám az Antant teljes győzelmet akart, a Központi Hatalmak pedig még szintén bíztak egy fordulatban a nyugati fronton.

Nyugati front összeomlása: 1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant 5 milliós hadseregével szemben. Az arány azonban a németek szempontjából napról napra romlott, mivel 1918 elejétől havonta 200 ezer amerikai katona érkezett folyamatosan Franciaországba. A német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben. Mivel a német és osztrák erőtartalékok 1918-ra már teljesen kimerülőben voltak, és a hátországok lakossága az élelmiszerhiány miatt tűrőképessége határára került, a Központi Hatalmak csak abban bízhattak, hogy gyors győzelmet tudnak kiharcolni, mielőtt az amerikai létszámfölény kiteljesedik. Így 1918 március 21-én megindították utolsó nagy offenzívájukat, a Michael támadást a nyugati front északi részén (Amiensnél) A német offenzíva fő célja az volt, hogy elválassza az angol és francia erőket, majd előbbieket a tengerhez, utóbbiakat Párizsba szorítsa vissza.

Azonban nem sikerült a brit erőket elszigetelni, vagy bekeríteni; a Michael kb. 50 km mélységű kiszögellést tudott csupán elfoglalni, majd kifulladt. A megtorpanás valódi oka nem a súlyos veszteség volt (250 ezer fő mindkét oldalon), hanem az, hogy az elfoglalt területen nem volt ép vasútvonal, s így az utánpótlást egyre messzebbről kellett szállítani. A támadás után angol kérésre a nyugati front élére – Pétain fölé – egy közös főparancsnokot neveztek ki Ferdinánd Foch személyében.

A németek a Michael hadművelet kudarca után még nem törődtek bele a vereségbe, és 1918 áprilisa és júliusa közt további négy nagy támadó offenzívát indítottak Reims és a tengerpart közötti frontszakaszon. Az előretörésekkel 50 -60 km mélységben sikerült nyugat felé elmozdítaniuk a frontvonalat, ami 1914 óta a legnagyobb német sikernek számított, ám közben összesen majdnem fél millió embert vesztettek. A négyből az utolsó –Reims térségében indított - nagy támadásuk (Marneschutz-Reims offenzíva) után 1918 július 18-án az Antant már komoly ellentámadásba kezdett. Alig 3 héttel később pedig megkezdődött az Antant Amiens térségéből kiinduló nagy ellentámadása, mely augusztus 8-én a németek fekete napjaként vonult be a történelembe, ugyanis egyetlen nap alatt elveszett mindazon terület, melyet a németek fél millió katona elvesztése árán 1918 tavaszán megszereztek. 1918 szeptember 26. és 28. között az antant három újabb támadást indított, melyet a németek már egyáltalán nem tudtak megállítani.

1948 októbere a folyamatos német visszavonulások hónapja volt, a frontvonal nagy része már Franciaország helyett Belgiumban húzódott. A vezérkar óriási nyomás alá helyezte a kormányt a mielőbbi békekötés érdekében, mert már a teljes katonai összeroppanást várta minden pillanatban. Így a németek október 6-án végül fegyverszüneti kérelemmel fordultak Wilson elnökhöz. A tényleges fegyverszünet aláírása azonban késett még több mint egy hónapot, mert Németországban november 3-án forradalom tört ki. November 9-én lemondott II. Vilmos császár. A hatalom a szociáldemokrata Friedrich Eber kezébe került, és még aznap ő alakított új kormányt. Ebert első teendője az volt, hogy Németország nevében elrendelte a fegyverszünetet, melyet 1918 november 11-én a compiegnei erdőben írt alá Foch marshall és Erzberger államminiszter egy vasúti kocsiban.

Az olasz front összeomlása: Az olasz fronton, a négy német támadással egyidejűleg a Monarchia is egy utolsó nagy rohamra készült, és 1918 június 15-én megkísérelt egy átkelést a Piave folyón. Az élelemmel rosszul ellátott és legyengült katonák azonban a második piavei csatában néhány nap alatt nagy vereséget szenvedtek. A csata után megszaporodtak a parancsmegtagadások, és az osztrák-magyar sereg a széthullás szélére került. Négy hónappal később 1918 október 24-én már az olasz hadsereg indított egy végső támadást a Monarchia csapatai ellen, majd október 26-án teljes győzelmet arattak. A Monarchia kormánya végül 1918 október 27-én kért fegyverszünetet, melyet november 3-án Padovában írtak alá. Közben megindult a Monarchia széthullása is: október 28-án a Csehszlovák Köztársaság, másnap az önálló Horvátország, október 31-én az önálló Magyarország jön létre, majd november 11-én I. Károly császár lemond uralkodói jogairól, és másnap megszületik a különálló Ausztria is. A Monarchia önálló országokra esik szét.

A balkáni front összeomlása: A világháború végének harmadik fontos frontján a Balkánon 1918 szeptember közepén zajlott nagy fordulat. A 350 ezer fős angol, francia, görög és szerb erőkből álló Antant sereg élén Louis Franchet d’Esperey tábornok ugyanis ekkor indította meg offenzíváját a bolgárok ellen. A nagy erejű támadás azonnal áttörte az ellenséges vonalakat, így Bulgária 1918 szeptember 29-én aláírta a fegyverletételt. Alig egy hónappal később – október 30-án - a magára maradt Törökország is kapitulált, így a szorosok Antant megszállás alá kerültek. A balkáni Antant csapatok ezt követően gyorsan haladtak a Monarchia felé, és a padovai fegyverszünet aláírása előtt, november elsején elérték a magyar határt jelentő Szávát. Közben Magyarországon 1918 október 28-31 közt győz a békét, önállóságot és polgári átalakulást akaró őszirózsás forradalom, és az ország élére október 31-én Károlyi Mihály miniszterelnök kerül. Az új magyar vezető azonnal felismerte, hogy a padovai fegyverszünet nem rendelkezett az ország déli határai mentén állomásozó Antant erőkről és fegyvernyugvási vonalról sem, így november 13-án Belgrádba utazva fegyverszüneti megállapodást írt alá d’Esperey tábornokkal.

Magyarország lerohanása (1918 november 1 - 1919 augusztus 2)

A belgrádi fegyverszüneti egyezmény (1918 november 13) a Baja-Szabadka-Maros vonalat jelölte ki a magyar és Antant csapatok közti demarkációs vonalként. A magyar kormánynak eddig a vonalig kellett visszavonulnia. Az egyezmény nem rendelkezett azonban a felvidéki helyzetről, pedig az október 28-án létrejött ideiglenes cseh kormány november 8-án elrendelte a cseh hadsereg Magyarország elleni támadásának megindítását. (A cseh hadsereg  ugyanezen a napon lépte át a magyar határt a Nagyszombat-Trencsén térségben. Később december 29-én Kassára, január 1-én Pozsonyba, május 2-án pedig Miskolcra érkeztek a csehszlovák katonai alakulatok.) A belgrádi fegyverszüneti vonalat az antant csapatok és a szerbek 1918 november és december folyamán foglalták el. A szerbek már november végén birtokba vették Baját és Pécset, a francia antant erők pedig december 30-án vonultak be Szegedre. A román hadsereg december másodikán érte el a kijelölt demarkációs vonalat, ám alig két héttel később, december 15-én át is lépte azt. Philippe Berthelot antant tábornok december 23-án jegyzékben közölte a magyar kormánnyal, hogy engedélyezte a románok számára a belgrádi fegyverszüneti vonal átlépését. Később a magyar Tanácsköztársaság idején, a Vix-jegyzék elutasítását követően, 1919 április 30-án a román csapatok már egészen a Tiszáig törtek előre. Alig három hónap elteltével pedig, augusztus 4-én a Tanácsköztársaság leverésének céljából bevonultak Budapestre és megszállták Magyarország tekintélyes részét. A románok fővárosból való kivonulása 1919 november 16-án történt meg (antant utsaításra), ám a Tiszántúli területekről csak 1920 február 24-én távoztak.)

A háborút lezáró békék

A párizsi békekonferencián 1919 január 18 és 1923 nyara közt a négy győztes hatalom – Franciaország, Anglia, USA és Olaszország – vezetői 6 békeszerződést írtak alá az 5 vesztes hatalom – Németország, Ausztria, Bulgária, Magyarország és Törökország – képviselőivel. A konferencia ezek mellett rendelkezett a Népszövetség létrehozásáról, és a kommunista Szovjet Oroszország elleni közös fellépésről is. Az 5 békeszerződés mindegyikében szerepelt 3 alapvető rész, melyek a területi rendelkezésekről, a jóvátétel megfizetéséről és a haderő csökkentésének mértékéről szóltak.

Németországgal kötött béke (Versailles, 1919 június 28): A szerződés értelmében Franciaországnak adták Elzász és Lotaringia területét, a Saar-vidéket pedig 1935-ig népszövetségi ellenőrzés alá helyezték. Németországtól elcsatoltak három kisebb területet Belgium javára, a Schleswigben tartott népszavazás után a tartomány északi részét visszaadták Dániának. Nyugat-Poroszország és Poznań (Posen) területét Lengyelország kapta meg, valamint korridort kapott a Balti-tengerhez (ezzel Kelet-Poroszországot elválasztották Németország többi részétől). Népszavazás eredményeként Felső-Szilézia egy része szintén Lengyelországhoz került. Danzigot (Gdańsk) szabad várossá nyilvánították. Németország gyarmatai az antant hatalmak és Japán mandátumterületei lettek. A Rajna mindkét partján demilitarizált övezetet hoznak létre, ami annyit jelentett, hogy 50-50 km-es körzetben nem tartózkodhatott ott német katona. A békeszerződésben Németországot háborús agresszornak nyilvánították, ezért jóvátétel megfizetésére kötelezték. Ezt 1921-ben 33 millió dollárban állapították meg. Módot adtak a bűntetőintézkedések foganatosítására is, ha Németország fizetési hátralékba került volna. A német hadsereg létszámát 100 000 főre korlátozták, megtiltották a páncélautók, harckocsik, tengeralattjárók, repülőgépek és mérges gázok gyártását. A Rajnától keletre eső 50 km széles sávot demilitarizált övezetté nyilvánították.

Ausztriával kötött béke (Saint-Germain, 1919 szeptember 10): A békeszerződés szentesítette az Osztrák–Magyar Monarchia helyén 1918-ban alakult nemzeti államok létrejöttét, és Ausztria területét ennek megfelelően állapította meg. Krajna és Karintia egy része, az isztriai partvidék és Tirol déli része Olaszországhoz, Krajna nagyobb fele, Dalmácia, Stájerország déli része a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Csehországról, Morvaországról és Szilézia egy részéről Ausztria lemondott az e területeken létrejött Csehszlovákia javára. Moson, Sopron és Vas vármegye egy részét Burgenland néven Magyarországtól Ausztriához csatolták. A békeszerződés korlátozta Ausztria haderejét (30 000 fő), jóvátétel fizetésére kötelezte és megtiltotta a Németországgal és a Magyarországgal való egyesülést.

Bulgáriával kötött béke (Neuilly, 1919 november 27): A szerződés új határokat jelölt ki Bulgária számára, Törökország, Görögország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egykor Bulgáriához tartozó területeket foglalhatott el. Az ország hadseregét 20 000 főben maximalizálták és 400 millió dollár (2 250 000 000 aranyfrank) jóvátételt kellett fizetnie a győztes hatalmak részére, továbbá el kellett ismernie a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Összesen 11,5 ezer km²-nyi veszteség (480 ezer lakossal) után az ország területe 102,7 ezer km² lett. Az ünnepélyes aláírás Neuilly városában történt meg. Bulgária a békeszerződést „Második Nemzeti Katasztrófaként” élte meg, és a feltételeknek egyenes következménye lett, hogy a II. világháborúban az ország a náci Németország mellett lépett be a háborúba, így foglalva vissza az elvesztett területeit.

Magyarországgal kötött béke (Trianon, 1920 június 4)

A magyarokkal kötött béke a törökhöz hasonlóan kivételt képezett a békekötések sorában, mivel Magyarországon a háború után nem voltak alkalmas állapotok a békeszerződés aláírására. Az őszirózsás forradalom után ugyanis, 1919 március 21-én a tanácsköztársaság időszaka következett, melynek alig több mint 4 hónapja alatt a kommunista vezetés megkísérelte visszaszorítani az országot több irányból elözönlő, és Magyarország kivérzett helyzetét kihasználó szerb, csehszlovák és román csapatokat. A békekötést szorgalmazó, de egy új kommunista állam kialakulását már ellenző Antant, ekkor támogatni kezdte a magyar földre jogtalanul betörő csapatokat, aminek eredményeképp a Magyar Tanácsköztársaság végül 1919. augusztus elsején elbukott. Az ezt követő hónapokban Magyarországon bizonytalan politikai helyzet alakult ki, így az Antant megint nem tudta megfelelő legitimitású magyar vezetéssel aláíratni az első világháborút lezáró békét.

Végül a nyugati hatalmak egy brit diplomatát - George Clerket – voltak kénytelenek Magyarországra küldeni annak érdekében, hogy segítsék egy legitim magyar államrend létrehozását. Clerk az egyetlen tényleges hatalommal bíró katonai parancsnokkal, Horthy Miklóssal kezdett tárgyalásokat, aminek eredményeképp végül megszületett egy új és a nyugat által is elfogadható magyar alkotmányos rendszer. Ennek élén 1920 március elsejétől Horthy Miklós kormányzóként állhatott és biztosította a Trianoni béke haladéktalan aláírását.

A trianoni békét az 1920 tavaszán kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának két politikailag súlytalan tagja írta alá, s a kormány hamarosan lemondott. A szerződés Magyarország (Magyar Királyság) új határainak megállapítása mellett 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is. 1920. június 4-én budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a Galérie des Cotelle-ben. A szerződést nem írta alá a szintén az antanthoz tartozó Amerikai Egyesült Államok, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezik a trianonival. A trianoni békeszerződést gyakran trianoni békediktátumnak is nevezték és nevezik – még aláírói és törvénybe iktatói is –, azt jelezve ezzel, hogy a szerződésben foglaltakat, a győztesek által a vesztesek számára diktált kényszer szülte.

Magyarország (más néven Magyar Királyság vagy a Magyar Szent Korona országai) az alábbi területeket veszítette el:

  • Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (az ún. Partium, valamint a Bánság keleti része) Romániához került; – 103 093 km², a Magyar Királyság 31,78%-a.
  • az északon a főleg rutének által lakott Kárpátalja, a főleg szlovákok lakta Felvidék, a szinte csak magyarok lakta Csallóköz Csehszlovákiához került; – 61 633 km², a Magyar Királyság 18,9%-a.
  • délen az újonnan alakult délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett
    • Magyarországból a Szerémség, Drávaköz (1163 km²), Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz (729 km²) és a Muravidék (947,8 km²) – 62 092 km², a Magyar Királyság 19,14%-a.
    • egész Horvát-Szlavónország; – 42 541 km², a Magyar Királyság 12,87%-a.
  • nyugaton egy sáv Ausztriához került, ahol később az új területekből Burgenland néven önálló tartományt hoztak létre a már aláírt Saint Germain-i békeszerződés alapján; – 3 965 km², a Magyar Királyság 1,22%-a.

További területvesztések:

  • északon Szepes és Árva megyéből az alábbi községek kerültek Lengyelországhoz:
    • Alsólápos (Lapsze Niźnie), Alsólipnica (Łipnica Wielka), (Czarny Dunajec*), Jablonka (Jabłonka), (Nowy Targ*), (Raba Wyżna*), (Bukowina Tatrzańska*)
    • Czarny Dunajec községből Pekelnik (Piekelnik) és Podszkle (Podskle) települések,
    • Nowy Targ községből Derzsény (Dursztyn), Bélakorompa (Krempachy) és Újbéla (Nowa Biała) települések,
    • Raba Wyżna községből Bukovinapodszkle (Bukowina Osiedle), Harkabúz (Harkabuz) és Szárnya (Podsarnie) települések,
    • Bukowina Tatrzańska községből Feketebérc (Czarna Góra), Szepesgyörke (Jurgów) és Répásfalu (Rzepiska) települések; – 589 km², a Magyar Királyság 0,18%-a.
  • Fiume (mai neve: Rijeka) városa is a magyar Szent Korona része volt, de rövid önállóság után Isztriával és Zárával együtt Olaszországhoz került, majd 1947-ben Jugoszláviához csatolták; – 21 km², a Magyar Királyság 0,000065%-a.

A békeszerződés eredményeképp a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963 km²-re csökkent)lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre esett vissza.

Törökországgal kötött béke (Sevres, 1920 augusztus 10): A Párizs környéki békeszerződések keretében 1920. augusztus 10-én Vahideddin szultán küldöttei és az antanthatalmak aláírták a Sèvres-i békeszerződést, mely megfosztotta az Oszmán Birodalmat területei nagy részétől. Kelet-Thrákia és Szmirna környéke a szerződés szerint a görögöket illette, Kelet-Anatóliában létrejött volna egy független örmény állam, Szíria és Libanon francia mandátumterület lett, a Boszporusz nemzetközi ellenőrzés alá került, a britek kapták a mandátumjogot Palesztinában, Transzjordániában és Irakban. Moszultól északra a kurdok autonóm területet kaptak, azzal az ígérettel, hogy egy évben belül elszakadhatnak az anyaországtól. Az olaszok kapták Anatólia déli részét. A békediktátumot a szultáni kormánytól függetlenül megalakult török nemzetgyűlés elutasította, és háborúval vívta ki annak felülvizsgálatát, melyet a Lausanne-i békeszerződés érvényesített.

A Törökországgal megkötött új béke (Lousanne, 1923 július 24): A törökök békeszerződés revízióját a török függetlenségi háború során harcolták ki. A török oldalról a tárgyalásokat İsmet İnönü, a későbbi miniszterelnök vezette. Az új szerződés értelmében Törökország megtarthatta Anatóliát, a kurd és örmény területekkel együtt (mindkét nemzetnek korábban függetlenséget ígértek a nyugati hatalmak), ellenőrzése alá vehette a Boszporuszt és a nyugati hatalmak fegyveres erőinek ki kellett vonulniuk az ország területéről. Törökország elveszítette Irakot, Szíriát és Ciprust, megtarthatta viszont Kelet-Trákiát, Isztambult és Szmirnát. Eltörölték a kapitulációkat (a nyugati hatalmak számára kereskedelmi és egyéb előjogokat biztosító szerződéseket) és egyezmény született Görögországgal a lakosságcseréről, aminek következtében néhány hónappal később szinte az összes görög elhagyta Anatóliát. Norman M. Naimark, a Harvard Egyetem professzora szerint az áttelepítésre szánt népesség nagyobb részét már 1923 előtt elűzték, ennek során a kisebbségekhez tartozó több embert meggyilkoltak. A békeszerződést több kritika is érte, elsősorban Anglia és az Egyesült Államok részéről. George Curzon brit külügyminiszter azon a véleményen volt, a lausanne-i szerződés keresztbe-kasul rossz megoldás, amely miatt a világnak a következő száz évben még súlyos jóvátételt kell fizetnie. James W. Gerard, Németország volt amerikai nagykövete szerint Lausanne-ban feláldozták a keresztény civilizációt az olaj-spekulátorok érdekeinek oltárán; véleményét magas rangú harvardi és columbiai professzorok támogatták. Más egyetemek történészei és magas pozíciót betöltő állami hivatalnokok viszont védelmükbe vették a békeszerződést

Harmat Árpád Péter

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT, regisztráció tagfelvétel: ITT

Felhasznált irodalom:

  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. 1. kötet, 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999
  • Dr Farkas Márton, Dr. Józsa Antal: Az első világháború és a forradalamka képei. Európa Könykiadó, Budapest, 1977.
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Diószegi István: Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája 1867-1918. Vince Kiadó, Bp. 2001
  • Szántó György Tibor: Anglia története Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
  • Légrády Ottó (szerk.): Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései. Bp. 1930
  • Galántai József: Az Első Világháború. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988

Ajánlott bibliográfia:

  1. Andrássy Gyula: Diplomácia és világháború. Budapest: Légrády, [1920]
  2. Audoin-Rouzeau, Stéphane: 1914-1918, az újraírt háború. Budapest: L'Harmattan : Atelier, 2006.
  3. Az első világháború nagylexikona [Elektronikus dokumentum]. Budapest: Woodstone    Interactive, [2001]
  4. Brocklehurst, Ruth: Első világháború. Kisújszállás: Pannon-Literatúra, 2007.
  5. Dombi Kiss Imre: Az első világháború Pokoljárásom. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1983.
  6. Galántai József: Budapest: Gondolat, 1988.
  7. Galántai József: Magyarország az első világháborúban: 1914-1918. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1964.
  8. Galántai József: Szarajevótól a háborúig: 1914. július. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1975.
  9. Galántai József: Háború és békekötés, 1914-1920. Budapest: Ikva Könyvkiadó Kft., 1991.
  10. Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. 1-2. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1934.
  11. Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935.
  12. Julier Ferenc: 1914–1918 A világháború magyar szemmel. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1934.
  13. Károly Frigyes "Chaos" cimű könyvére: a magyarokra vonatkozó téves adatok megcáfolása Budapest: M. Kir. Hadtörténelmi levéltár, 1923.
  14. Koréh Endre: Erdélyért. A székely hadosztály és a dandár története. 1918-1919. 1-2. Bp. (1930.) Makkay Zoltán kiadása.
  15. Lengyel István: A breszt-litovszki béketárgyalások. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1975.
  16. Ludwig, Emil: Tizennégy júliusa. Budapest: Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., 1929.
  17. Molnár Tibor: Az I. világháború zentai áldozatai. Zenta: Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2001.
  18. Ormos Mária; Világháború és forradalmak, 1914-1919. [Budapest]: Kossuth, 2009.
  19. PILCH Jenő: A világháború története. Bp. [1928] Franklin Társulat.
  20. Ravasz István (szerk.): Boldogtalan hadiidők...": 1914-1918. Budapest: Petit Real, 2004.
  21. Ravasz István (szerk.): Magyarország az első világháborúban: lexikon A- Zs. Budapest: Petit Real, 2000.
  22. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001.
  23. Szabó Dániel (szerk.): Az első világháború. Budapest: Osiris, 2009.
  24. Szabó József János: Szarajevótól Trianonig. Budapest: Honvéd K., 1999.
  25. Seton-Watson, Robert William: Sarajevo. London: Hutchinson & Co., [1926]
  26. SZÁDECZKY KARDOSS Lajos: Az oláhok Erdélybe törése és kiveretésük. 1916-17. 1-2. Bp. [1934] Makkay Zoltán kiadása.
  27. Szokolay Katalin: Az osztrák-magyar kormány lengyel politikája az első világháború idején Budapest: Akadémiai Kiadó : Zrínyi Kiadó, 1967
  28. Taylor, Alan John Percivale: Az első világháború képes krónikája. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1988.
  29. Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. [s. l.] : Kairosz, 2000.
  30. Varga Lajos: Kormányok, pártok és a választójog Magyarországon 1916-1918. Budapest: Napvilág, cop. 2004.
  31. Vermes Gábor: Tisza István. Budapest: Századvég, 1994.
  32. Wiest, Andy: Az I. világháború képes története. Budapest: M-érték, 2003.
  33. Westwell, Ian: Az I. világháború napról napra. Debrecen: Hajja, 2001.

 

 

----------------------------