A Kelet-európai szocialista rendszerek felbomlása

A Kelet-európai szocialista rendszerek felbomlása

LINK: Történetíró blog

Amikor Hitler seregei sorozatos vereségeket szenvedve a vörös hadseregtől menekülésre kényszerültek és elhagyták Kelet-Európát. Az ilyen módon fellélegző és a nácik uralma alól felszabaduló államok azonban nem élvezhették sokáig a szabadságot, mert a németek helyébe a szovjetek "költöztek". Sztálin csapatai megszállták Kelet-Németország mellett Csehszlovákiát, Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és Bulgáriát is. Ezekben az országokban megkezdődött a "szovjetizálás: a politikai rendszerek egypártivá tétele, a helyi kommunisták hatalomra segítése, a diktatúrák kiépítése és a gazdaság szovjet-típusúvá alakítása. Nálunk Rákosi Mátyás alakított ki szabályos rémuralmat 1949 és 1956 között, mégpedig a rettegett ÁVH ra és a hazánkban tartózkodó szovjet csapatokra támaszkodva.

Kommunista állami ünnepség 1950 augusztus 20-án (kép forrása: sulinet.hu)

A Kelet-Európában mindenhol kialakuló új berendezkedési forma a hidegháború évtizedei alatt végig megmaradt, ugyanakkor rendszeresen történtek kísérletek a helyi kommunisták és a megszálló szovjetek elűzésére. Cikkünk ezekről a bizonyos kísérletekről szól.

1. Berlini munkásfelkelés: 1953

2. Prágai tavasz 1968-ban Alexander Dubcek vezetésével forradalommal szerette volna kivívni a szocializmus eltörlését és a demokratikus többpárt rendszert.

3. Lengyel szabadság-mozgalom: 1980 Lech Walesa vezetésével. Ez az 1980-as megmozdulás előkészítette az 1989-es lengyel rendszerváltást.

4. Romániai forradalom: 1989 decembere

5. NDK - Berlini fal lebontása: 1989 november 9.

6. Magyar rendszerváltás: 1988-1990 békés módon

7. Délszláv-háborúk: 1991 - 1999

8. Szovjetunió felbomlása: 1991 december 25.

Az első komolyabb szovjet-ellenes megmozdulásokra az 1953-as keletnémet munkásfelkelés során került sor. Akkoriban, 67 évvel ezelőtt, 1953 június 17-én először a berlini építőmunkások kezdtek sztrájkba, ami aztán az NDK több nagyvárosára és több száz ipari nagyüzemére is átterjedt. Végül legalább 300-400 ezer munkás vett részt a tüntetésekben, megmozdulásokban és sztrájkokban, melyeken jobb életkörülményeket és magasabb béreket (illetve nagyobb szabadságot) követeltek. Walter Ulbricht NDK pártvezető szovjet támogatással kemény választ adott a tüntetőknek: karhatalmistáinak tűzparancsot adott, így a tömegoszlatásokban legkevesebb 125-200 keletnémet halt meg 1953 júniusában.

Az 1953-as berlini felkelés (kép forrása: AFP/DPA, hvg.hu)

Következett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, mely már nagyobb volumenű harcokat hozott: Budapesten szabályos utcai harcok, barikád-küzdelmek bontakoztak ki, több ezer fegyveres felkelő részvételével. A Szovjetunió kénytelen volt két legfontosabb katonai vezetőjét, Ivan Konyev marsallt és Ivan Szerov KGB tábornokot is a magyar eseményekre "állítani" illetve a Forgószél hadműveletben" százezres haderőt hazánkba irányítani. A 20 napon keresztül tartó magyarországi forradalom majdnem megingatta a Varsói Szerződést, végül azonban Hruscsov a nyugatot is megfenyegetve úrrá tudott lenni a válságon.

Az 1960-as években, 1968-ban újabb országban ütötte fel a fejét a kommunista elnyomása elleni elégedetlenség: Csehszlovákia fővárosában kezdetét vette kezdetét a "prágai tavasz".

Utcakép a 68-as prágai megmozdulásokról (kép forrása: 24.hu 2016.06.06)

Az események előzményét jelentette, hogy 1968 januárjára Csehszlovákia-szerte elégedetlenségi megmozdulások, sztrájkok zajlottak a korábbi évek elhibázott gazdaság-politikája és keményvonalas politikai elnyomása miatt. Az új vezető, az Antonín Novotnyt váltó Alexander Dubcek komoly társadalmi-gazdasági reformokat vezetett be, melyek 1968 januárja és augusztusa közt jelentősen javítani tudtak a cseh társadalom helyzetén. Brezsnyev azonban veszélyesnek találta a cseh átalakulást és parancsot adott a reformkísérlet azonnali elfojtására: 1968 augusztus 21-én megindult a "Duna-hadművelet", szovjet, lengyel, magyar és bolgár csapatok támadása. Csehszlovákia újra a keményvonalas kommunisták kezébe került Gustáv Husák vezetése alatt.

Következtek a 80-as évek, melyekben a legelső nagyobb megmozdulásokra Lengyelországban került sor a Solidarność nevű, Lech Walesa vezette szakszervezeti mozgalom ébredésekor. A szerveződés egy gdanski hajógyárból indult ki, ahol korábban Walesa is dolgozott.

Lech Walesa 1983-ban a gdanski hajógyárban (kép forrása: britannica.com)

Valamivel több, mint egy évvel később, 1981 decemberében, amikor a mozgalom már országossá vált, Jaruzelski letartóztatta Walesát, aki egészen 1987-ig volt hol börtönben, hol házi-őrizetben. Közben 1983-ban Nobel békedíjat kapott (amit személyesen nem tudott átvenni). Később Walesa komoly szerepet játszott a lengyelországi rendszerváltásban és 1990 illetve 1995 közt a Lengyel Köztársaság elnöke lehetett.

Kelet-Európa rendszerváltó mozgalmai 1989-ben szinte mindenhol békés átalakulást hoztak: 1989 november 9-én a berliniek nekiestek a hidegháború szimbólumának tartott berlini falnak, majd az NDK mellett Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon, Bulgáriában is megkezdődtek a szabad pártalakulások. Még 1989-ben és 1990-ben sorra lezajlottak az első szabad választások is, melyek nyomán a korábbi szocialista diktatúrákból többpárti parlamentáris demokráciák születtek, nyugati mintájú piacgazdasággal.

Két országban azonban az átalakulás fegyveres küzdelmeket is hozott, mégpedig Romániában és Jugoszláviában. Az előbbi esetében az utolsó kommunista diktátor elűzése volt a harc közvetlen oka, az utóbbinál pedig a többnemzetiségű szövetségi államberendezkedés szétesése váltotta ki a fegyveres összecsapásokat. Ami az 1989-es romániai forradalmat illeti: a véres rendszerváltás keleti szomszédunknál az 1965-óta hatalmon lévő Nicolae Ceausescu politikájának és teljhatalmának megdöntéséért robbant ki 1989 december 15-én. Az események kiindulópontja Temesvár volt, ahol a Ceausescu-rendszert korábban többször kritizáló Tőkés László református lelkész letartóztatása véres tömegmegmozdulássá és a helyi katonaság átállásává változott.

Temesvári forradalmi megmozdulás 1989 december (kép forrása: mult-kor.hu)

Temesváron 5 napon keresztül tartottak a zavargások, melyek december 20-án már a fővárosra, Bukarestre is átterjedtek. Ceausescu december 23-án már menekülni kényszerült Bukarestből, ám közben a forradalmárok oldalára átállt hadsereg vezetése Targovistében elfogatta és december 25-én gyorsított eljárás után egy katonai rögtönítélő bizottsággal kivégeztette (feleségével együtt). A romániai forradalom 1104 halálos áldozat árán, de végül megszabadult Ceausescutól és rettegett titkosrendőrségétől, a Securitátétől.

Ceausescu és felesége, Elena 1976-ban, majd kivégzésükkor 1989 december 25-én (a baloldali kép forrása: nytimes.com jobb kép forrása: independent.co.uk) 

Jugoszlávia Josip Broz Tito irányítása alatt 1946 -tól egészen 1980-ig, Tito haláláig működött sikeresen. A nemzeti hősnek tekintett és a második világháború alatt partizánokat vezető Tito még képes volt összetartani a soknemzetiségű, föderatív alapon működő szövetségi államot, békében megőrizve a szerbek, horvátok, bosnyákok, szlovének, albánok együttélését. Ám halála után egy lassú szétesési folyamat kezdődött Jugoszláviában, mely az 1989 május 8-án hatalomra jutó Slobodan Milošević kegyetlen, elnyomó politikája és szerbeket preferáló vezetési stílusa csak tovább fokozott. Összesen 4 délszláv háború szakította darabjaira Jugoszláviát: először 1991 június-júliusában a szlovén-jugoszláv háború (tíznapos háború), majd az 1991-1995 közti horvát-szerb (jugoszláv) háború, az 1992-1995 közti boszniai háború, illetve az 1998-1999 közti koszovói háború.

Jugoszlávia és aki összerakta, illetve szétszedte: Tito, Milosevics

A küzdelmek néhol valóságos város-ostromokat hoztak (pl Vukovár ostroma 1991-ben), néhol etnikai-vallási mészárlásokhoz vezettek (srebrenicai mészárlás 9000 bosnyák halálát okozva), néhol pedig reguláris csapatok és polgáriak összecsapásait okozták (koszovói harcok). Az ENSZ és a NATO végül Milosevics megbuktatását Belgrád bombázásával próbálta elérni (1999 márciusában, 78 napon keresztül). Milosevics 2001 április elsején Belgrádban került letartóztatásra, pere pedig Hágában 2002 februárjában kezdődött. Az egykori jugoszláv diktátor végül a jogi eljárás alatt 2006 március 11-én halt meg cellájában, szívinfarktus következtében.

A Kelet-európai átalakulások a Szovjetunió szétesésével zárultak, 1991-ben. A hatalmas birodalom Mihail Gorbacsov 1985-től kezdődő vezetése alatt roppant meg először, amikor a pártfőtitkár beleegyezését adta a Kelet-európai rendszerváltásokhoz és a Szovjetunió belső átalakulásához. Gorbacsov azonban úgy képzelte, hogy a Szovjetunió rendszerváltása a 15 tagköztársaság egyben tartásával is lehetséges. Súlyosan tévedett: Litvánia már 1990 márciusában bejelentette kilépését, majd 1991 januárjában további 5 tagköztársaság távozott a Szovjetunióból.

Gorbacsov nem tudta megállítani a széthullást, ám a keményvonalas kommunisták Gennagyij Janajev alelnök és Vlagyimir Krjucskov KGB parancsnok vezetésével puccs formájában kísérletet tettek erre. 1991 augusztus 18-án őrizetbe vették a Krímben nyaraló pártfőtitkárt. Ám puccsuk csak 3 napig tartott: 1991 augusztus 21-én Borisz Jelcin (a Népi Küldöttek Kongresszusának elnöke) a moszkvai parlamentnél átvette tőlük a hatalmat. A puccsisták elmenekültek, Gorbacsov pedig visszatért Moszkvába, de új helyzetet talált, nem maradt más számára csak a lemondás. A Szovjetunió 1991 december 8-án felbomlott, egykori területéből 15 önálló ország született. A legjelentősebb, Oroszország élén Borisz Jelcin kezdte meg elnökségét.

***