Vegyes-házi királyaink II. (1439-1526)

Vegyes-házi királyaink II. (1439-1526)

/Harmat Árpád Péter/

 

I. (Jagelló) Ulászló (ur.: 1440-1444)

I. Habsburg Albert halála után (1439. október 27) Magyarországon két jelentős nemesi párt alakult ki: az egyik a Habsburg-párt volt, a főnemesség többségének részvételével, a másik pedig  a Jagello párt a köznemesség támogatásával. A Habsburg párt I. Albert még meg sem született fiát – a későbbi V. Lászlót - akarta a magyar trónra ültetni, míg a Jagelló párti köznemesség a 15 éves, de már a lengyel királyi trónon ülő így a törökkel szemben vélhetően nagyobb erőt képviselő és a pápa által is pártfogolt Jagelló Ulászlót támogatta. (A főnemesek közül Jagelló pártiak voltak az Újlakiak, Rozgonyiak, a Héderváriak és a Pálóczyak.)

Elsőként a Habsburg párt tett döntő lépést, mivel azon idő alatt, amíg a nemesség az 1440 januári országgyűlésen Ulászlót választotta meg királlyá, addig ők már sietve meg is koronázták - 1440 május 15-én (Székesfehérváron a Szent Koronával) – a mindössze 3 hónapos, 1440 február 22-én Komáromban megszületett V. Lászlót. A szertartáson jelen volt V. László két legfőbb támogatója: Garai László és Cillei Ulrik, a ceremónia után pedig III. Frigyes császár is támogatásáról biztosította a csecsemő királyt. (A Német-Római császár Bécsben oltalmába is vette a gyermeket.) Ugyancsak a Habsburg táborhoz csatlakozott Jan Giskra cseh zsoldosvezér is, aki 1440-ben már Észak-Magyarország tekintélyes részét uralma alatt tartotta, és tízezer fős hadserege a Habsburg tábor fegyveres erejének legjelentősebb részét alkotta.

A nemesség azonban gyorsan kimondta a Habsburg koronázás érvénytelenségét, és egy alkalmi koronával 1440 július 7-én szintén megkoronázták I. Ulászlót. Ugyanakkor Ulászló királyságát feltételekhez kötötték, melyek szerint uralkodása alatt vissza kellett adnia Magyarországnak a még Zsigmond által elzálogosított szepességi városokat, védelmeznie kellett a hazát a töröktől, továbbá feleségül kellett vennie Luxemburgi Erzsébet királynét. Mivel Magyarországnak két megkoronázott királya volt, a két párt közt 1440-ben kitört a polgárháború.

Polgárháború I. Ulászló és V. László közt

Az V. László és I. Ulászló hívei között zajló belháború 1440-ben kezdődött és – a közben megkötött béke ellenére – gyakorlatilag csak Ulászló halálával ért véget (1444). A harcok kezdetén Giskra északi hadműveleteivel gyakorlatilag elvágták Ulászló kapcsolatát Lengyelországgal, így kezdetekben a Habsburg párt állt győzelemre. Ám ekkor felbukkant a XV. századi magyar történelem legtehetségesebb hadvezére Hunyadi János, és a Jagelló párthoz csatlakozva fordított a háború menetén.

Hunyadi János (1407-1456)

Egy kun származású havasalföldi bojár (Vajk) és Morsinai (Morzsinay) Erzsébet elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot 1400 körül Zimonyban. Apja a Zsigmondot szolgálta, így nem sokkal a kis János születésekor a király szolgálataiért neki adományozta Hunyadvárt. (Innen a család neve.) A fiatal Hunyadi János korán katonai pályára lépett, és a legnagyobb magyar főurak mellett szolgált kezdetben apródként, majd katonaként. Először Lazarevics István szerb despota majd Tallóci Frank szörényi bán oldalán működött, később - 1427-től - Újlaki László, majd Csupor Demeter csapataiban szolgált.

Karrierje 1430-tól kezdett felfelé ívelni, mivel ebben az évben már magát a császárt (Zsigmond) szolgálhatta, sőt a királyi tanácsban is helyet kapott. A királyt elkísérte Rómába, Bázelbe, majd Csehországba.  Hazatérése után került a törököktől fenyegetett déli végekre, ahol Tallóci Frank szörényi bán oldalán működött. Közben 1432-ben kötött házasságot Horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1433) és Mátyás (1443) született. Néhány évvel később, valószínűleg Tallóci ajánlására bízta rá a király (Habsburg Albert) 1439-ben a szörényi végek védelmét, majd kapta meg a báni címet. Amikor 1440-ben csatlakozott Ulászló táborához, még nem a vezérek között, hanem csak a kevésbé jelentős "előkelők" egyikeként tartották számon.

A belháború egyetlen jelentős csatájában 1441. január elején Bátaszék mellett a Jagello párti sereget már Hunyadi János vezette, és meglepetésre döntő nagy győzelmet aratott Garai László serege felett. A győzelemért óriási birtok jutalmakat kapott, és Újlakival közösen ekkor lett  erdélyi vajda, temesi bán, és nándorfehérvári főkapitány. Ulászló hívei ezután kisebb ütközetekben fokozatosan szorították vissza a Habsburg-barát erőket, csak Giskra erőit nem sikerült kiszorítani felső-magyarországi állásaikból. Mivel az elhúzódó harcok nem hoztak eredményt, a felek 1442. december 14-én békét kötöttek. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Erzsébet királyné meghalt.

I. Ulászló külpolitikája

Koronázási esküjét betartva I. Ulászlónak a belső uralmának megszilárdítása után a török ellen kellett harcot viselnie, ám ebben már nagy segítségére volt Hunyadi. A nagy törökverő vajda 1441-ben megzabolázta a Rácországban (Szerbia) dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) bég seregét is. Később, 1442-ben egymás után több ragyogó győzelmet aratott a törökök ellen: Marosszentimrénél, majd Nagyszeben közelében, illetve a Vaskapunál.Innentől kezdve életcéljának tekintette hazája védelmét és az oszmán hatalom összezúzását.

1443 őszén a mindössze 19 éves Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez, s amelyben a győztes hadak Szófiáig jutottak. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét is, ugyanakkor a törökök már békére vágytak. II. Murád szultán  megrettent Hunyadi sikereitől, és kezdeményezésére 1444. június 12-én megszületett a drinápolyi béke. (Természetesen a történelemben több drinápolyi béke is volt, a legnevezetesebb 1568-ban.) A békét két hónappal később egy részletesebb szerződésben is megújították előbb Szegeden 1444 augusztus 1-én, majd Váradon augusztus 15-én, így ez a szerződés a szegedi-váradi béke nevet kapta.  Ebben  a szultánnak le kellett mondania a szerbiai várakról, és 100 ezer arany hadisarcról, viszont 10 évre szóló ígéretet kapott a magyaroktól arra vonatkozóan, hogy nem támadják meg balkáni területeit. A békekötés alatt azonban 1444 augusztus 4-én Szegeden I. Ulászlót és Hunyadit titokban felkereste Cesarini bíboros, pápai követ, és ígéretüket vette arról, hogy nem fogják betartani a 10 éves békét, sőt hamarosan támadást indítanak a Török Birodalom ellen. [Az 1444 nyarán született váradi békéről és a béke megszegésére vonatkozó - pápának tett - esküről Engel Pál történész nevéhez fűződik az egyik legrészletesebb feldolgozás: "A szegedi eskü és a váradi béke: Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez. Engel Pál (1984) - In: FS Mályusz Elemér (1984)"]

Tehát a magyar nemesség, a keresztény Európa és a pápa nyomására a király a harcok folytatása és a béke megszegése mellett döntve, 1444 szeptember 22-én megindította elhamarkodott és végzetes hadjáratát a Török Birodalom szíve felé törve. Az új hadjárathoz Ulászló számára a pápa közvetítésével itáliai segítséget is ígértek, méghozzá azt, hogy egy hajóhad révén meggátolják a török erősítések átkelését a Boszporuszon.

A magyar sereg egészen a Fekete-tenger partján fekvő Várnáig hatolt, ám az itt megvívott vesztes csatában a 20 éves király meggondolatlanul a janicsár gyalogságra támadt, mely elszigetelte csapataitól és megölte az uralkodót. Ugyancsak a vereség egyik oka volt, hogy a beígért keresztény hajóhad cserbenhagyta a magyarokat, és nem gátolta meg a török főerők átkelését a Boszporuszon. A várnai vereséget követően, a hazafelé úton fogságba esett maga Hunyadi is, amikor Vlad havasalföldi vajda katonái lefogták a tehetetlen főurat. (Később a nádor háborús fenyegetéseinek hatására a havasalföldiek végül hazaengedték a megtört nagyvezért.)

I. Ulászló halálával megnyílt az út a Habsburg párt előtt, hogy a még 3 hónaposan megkoronázott, és azóta 4 éves korban járó V. Lászlót emeljék Magyarország trónjára.

V. (Habsburg) László (ur.: 1444-1457)

Az 1444. november 10-i várnai csata után majdnem kétéves interregnum következett, ugyanis nem lehetett biztosan tudni, hogy I. Ulászló valóban elesett-e, vagy túlélte a vesztes csatát. Végül az 1446. áprilisi országgyűlésen döntés született, hogy amennyiben a király május 30-ig nem tér haza, a gyermek Lászlót a magyar rendek királyuknak ismerik el. Mivel Ulászlóról a jelzett időpontig sem érkezett hír, így halottnak nyilvánították, és a rákosi országgyűlés V. Lászlót választotta királlyá. (Közben az I. Ulászló személyében szintén királyukat vesztett csehek Podjebrád Györgyöt régensükké emelték.)

Az országnak hiába volt azonban újra királya, az uralkodó mindössze 4 éves volt, ráadásul III. Frigyes sem volt átadni a magyar rendeknek. A török elleni harcok idején azonban szükség volt egy vezetőre, így a magyar országgyűlés előbb 7 főkapitányt választott a harcok és az ország vezetésére, majd 1446. június 5-én Hunyadi Jánost egy személyben kormányzóvá emelte, V. László nagykorúságáig. (Végül 1453-ig, V. László 13 éves koráig töltötte be a tisztséget)

Hunyadi János kormányzósága (1446-1452)

Sajátos módon török és német ellenes harcai kormányzói megbízatását megelőzően voltak a sikeresebbek. Bár 1447 szeptemberében birtokba vette Buda várát, és 1448 februárjában hercegi címet is kapott, az ország egyesítésére, és a III. Frigyes jogtalanul bitorolt területeinek visszaszerzésére tett kísérletei kudarcot vallottak. A nyugati határszél Győr sikeres visszavétele ellenére maradt a császár kezén, a Felvidéket továbbra is Giskra birtokolta és a horvát területek is maradtak a Cillei család kezén. Kormányzósága harmadik évében, 1448-ban eleget próbált tenni a vele szemben támasztott igényeknek és jelentős török elleni hadjáratot indított Szerbiába.

A hadjáratra jó alkalmat adott Kasztrióta György albán fejedelem (más néven Szkander bég) által vezetett török ellenes felkelés, mivel a délre törő magyar és lázadó albán seregek együttesen már a siker reményében szállhattak szembe az oszmánokkal. A tervezett hadjárat sikerét vetítette előre az is, hogy Havasalföld élén végre baráti vajda állt, aki jelentős román segédcsapatokat ígért Hunyadinak. Mivel a szerbek vezetője Barankovics György is támogatást ígért a magyaroknak, minden azt sugallta: küszöbön áll a török kiűzése a Balkánról.

Ám a várva várt siker elmaradt, mivel az 1448-ban megindult hadjáratot látszólag támogató szerb fejedelem (Barankovics György) a beárulta a szultánnak a magyar támadást. Az árulás következtében a második rigómezei csata (1448 október 16) nagy magyar vereséggel zárult, és az albánokkal tervezett egyesülés is meghiúsult. A tragédiát tetézte, hogy a csata után Hunyadi a szerbek fogja lett, és csak súlyos feltételek mellett voltak hajlandóak elengedni. (Hunyadinak át kellett adnia egyes szerbiai várakat, magyarországi birtokokat, a magyar országgyűlésnek 100 ezer arany váltságdíjat kellett fizetnie, és Hunyadinak el kellett jegyeznie egy Cillei lányt.)

Hazatérése után, 1453-ban az országgyűlésen lemondott kormányzói tisztségéről, és az ország tényleges irányítását átengedte a közben 13 évesre cseperedett V. Lászlónak és a Habsburg pártnak. Hunyadi János, lemondása ellenére is az ország leghatalmasabb főura maradt, hiszen az ő kezén voltak a legnagyobb földesúri birtokok, és a főkapitányi rangja mellett továbbra is szlavón bán, temesi ispán maradt illetve a déli területek, köztük Nándorfehérvár ura.

A magyar nemesség továbbra is két táborra oszlott, csak most a Habsburg párttal szemben álló tábort nem a Jagelló pártnak, hanem Hunyadi pártnak hívták. A két tábor 1453-ban átmeneti békét kötött, amikor a két párt vezetői, - Cillei Ulrik és Hunyadi János – megegyeztek abban, hogy a továbbiakban nem támadják egymást. Az alku megpecsételéseként Hunyadi egyik fiát Mátyást Prágába küldte a király és Cillei udvarába, míg Cillei a leányát Erzsébetet Vajdahunyadra menesztette. (Két évvel később, 1455-ben Hunyadi egyik fia Mátyás már horvát bán és temesi ispán lett.)

A nándorfehérvári diadal (1456 július 4-21)

A rigómezei török győzelem után, 1451-ben a Török Birodalom élére II. Mehmed szultán került, akinek első dolga Bizánc városának régóta húzódó bevétele volt. Miután 1453-ra végre bevette a hatalmas várost a bizánci császárok utódának tekintette magát és birodalmát Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává kívánta fejleszteni. A további európai terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét, és birtokba vette az ottani gazdag ezüstbányákat. Hunyadi János még ebben az évben kísérletet tett az elvesztett területek visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A már 1427 óta két nagyhatalom között őrlődő szerb despota, Brankovics György Magyarországra menekült, és kénytelen volt innen figyelemmel kísérni országa bekebelezését. A törökök gyorsan megszilárdították helyzetüket Szerbiában, és 1456-ban a – már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár (napjainkban Belgrád, Szerbia) elfoglalására készültek.

Az új szultán hatalomra kerülésével párhuzamosan a keresztény egyház élére is új vezető került 1455. április 8-án Alfonso Borgia, volt valenciai püspök személyében. Az új egyházfő III. Callixtus néven kezdte meg pontifikátusát, és rögtön átérezte a török terjeszkedésben jelentkező veszélyt. Ám 1456 tavaszán már tisztában volt vele, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni. A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum (Imabulla) nevezetű rendeletét, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.

Az egyház részéről azonban Juan Carvajal spanyol bíboros és Kapisztrán János mégis tudott segítséget nyújtani, amikor értesülve a Nándorfehérvárt fenyegető török veszélyről, kereszteseket indultak toborozni a parasztság körében. (1456 nyarára 18 ezres sereget tudott összegyűjteni.)

Közben a magyar nemesség is próbálta megtenni a szükséges előkészületeket, ám a belső ellentétek és Hunyadi túlzott hatalmától való félelem miatt csupán csekély eredmények születtek. Az eredmények közé tartozott, hogy az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette Hunyadi Jánost főkapitányi tisztségében, és  portánként egy arany hadiadót vetett ki, továbbá száz portánként négy lovas és két gyalogos kiállítását rendelte el. A gyűlés ígéretet tett a bárók, nemesek és főpapok személyes hadba vonulására, azonban a magyar főurak jelentős része túlzottnak tartotta a főkapitány hatalmát és azt akár egy kulcsfontosságú végvár elvesztése árán is gyengíteni igyekezett.

Így végül a törökkel szemben csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán György keresztes serege, és Kórógyi János macsói bánnak – Hunyadi szövetségesének – a katonasága. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, így a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt. A vár élére Hunyadi a csata előtt sógorát Szilágyi Mihályt nevezte ki.

A csata fordulópontját az jelentette mikor Hunyadi sikeresen áttörte a török hajózárat, majd elfoglalta a török tüzérség állásait. A törökök 3 hét után saját ágyúik, Kapisztrán serege, illetve a várba bejutó, majd onnan kitörő Hunyadi seregei közé szorultak. Bár Hunyadi nagy diadalt aratott Nándorfehérvárnál, nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert alig 3 héttel a török elűzése után, a kialakuló pestis járvány következtében 1456 augusztus 11-én maga is meghalt.

Hunyadi halálával a Habsburg párt előretörést tervezett, és ennek első lépéseként 1456 októberében a futaki országgyűlésen V. László Cillei Ulrikot nevezte ki Magyarország kormányzójának. Az új kormányzó pedig azonnal felszólította Hunyadi idősebb fiát, a 23 éves Lászlót, hogy haladéktalanul adja át Nándorfehérvárt. A két vetélytárs, Hunyadi László és Cillei Ulrik együtt indultak a várba, hogy megejtsék az erősség átadását. Közben a király is megindult és Sajkánál fogadta Szilágyi Mihály hódolatát.

Nándorfehérváron azonban 1456 november 9-én drámai események zajlottak. A várba csak Ulrik és László lépett be, és a lovagteremben László és hívei váratlanul megölték a kíséretétől elszakított Ulrikot. A gyilkosság után az időközben Hunyadi birtokon állomásozó ifjú király kényes helyzetbe került: fő támogatója, és az ország kormányzója meghalt, miközben ő maga kíséretével együtt ki volt szolgáltatva a családjával régóta viszályban álló Hunyadi pártnak. A király szorult helyzetében kénytelen volt hozzájárulni Hunyadi László kormányzói kinevezéséhez, és Temesváron Hunyadi János özvegye Erzsébet előtt ígéretet tennie arra, hogy nem fog bosszút állni Cillei gróf haláláért.

Négy hónappal a nándorfehérvári eseményeket követően azonban a Hunyadi ifjakat Budára csalta, és megszegve ígéretét véres bosszút állt Cillei Ulrik haláláért. 1457 március 16-án ugyanis lefejeztette Hunyadi Lászlót, majd a kisebbik gyermeket, a 14 éves Mátyást előbb Bécsbe, majd  szeptember végén Prágába vitette. Ekkor úgy tűnt V. László végleg kezébe vette az események irányítását, ám 1457. november 23-ikán, három napig tartó rosszullét után, váratlanul meghalt. Halálával kapcsolatban felmerült a mérgezés gyanúja, de egyes feltételezések szerint bubópestis, mások szerint fehérvérűség (leukémia) végzett vele. Halálával a kezdeményezés újra a Hunyadi párt, és annak élén álló Szilágyi Mihály kezébe került.

I. (Hunyadi) Mátyás (ur.: 1458-1490)

Hunyadi Mátyás a magyar történelem egyik legismertebb és legjelentősebb alakja, miközben számtalan történet, néphagyomány, és sztereotípia kapcsolódik uralkodásához. Sokak számára az „igazságos” királyt testesíti meg és még többen gondolnak úgy uralkodására, hogy az volt hazánk történelmének virágkora. A valóság azonban árnyaltabb. Mátyás saját korában egyáltalán nem élvezett népszerűséget, részben nagy összegekben kivetett adói, részben értelmetlen háborúi miatt. Hozzátehetjük: önkényesen kormányozta az országot, nem hallgatott a nemességre és nem fordított kellő figyelmet arra sem, hogy megoltalmazza határainkat a török fenyegetéstől. Pedig trónját nagyrészt legendás, törökverő apjának Hunyadi Jánosnak köszönhette, akit mindenki tisztelt, és akinek fiától a török elkergetését várta a nép. Mátyást azonban „más fából faragták”. Ő a török fenyegtést tekintve beérte azzal is, hogy békét biztosítson uralma idejére az oszmánokkal és inkább a Német-Római császári trónért küszködött egész életében. Ambícióival komoly háborúkba kényszerítette az országot Csehországban és Ausztriában is. Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy soha utána nem volt annyira erős Magyarhon, mint Mátyás idején. Az ország gazdag és Európa szerte elismert nagyhatalomként létezett, miközben központja Buda, a reneszánsz kultúra egyik fővárása lett.

Alkuk a koronáért cserébe

Mátyás nem származott királyi dinasztiából, így trónra lépése rendhagyónak számított és számtalan alkukötést kívánt. (Alig három királyunk került úgy a trónra, hogy nem tartozott egyetlen uralkodói családhoz sem: Aba Sámuel, Hunyadi Mátyás és Szapolyai János). Az alkuk közül az elsőt mindjárt Podjebrád György cseh kormányzóval kellett megkötni, aki saját várában őrizte az ifjú Mátyást. Átadásáért azt kérte cserébe, hogy a leendő magyar király vegye feleségül lányát, Podjebrád Katalint. Az esküvőre 1463 május elsején került sor Budán. (A frigy egyébként életképes utód nélkül, alig 10 hónapig tartott. Katalin 1464-ben elhalálozott. Mátyás 12 évvel később házasodott újra, 1476-ban Aragóniai Beatrix –al frigyre lépve.) Mátyásnak a második politikai alkut nagybátyjával, Szilágy Mihállyal kellett megkötnie, aki támogatásáért cserébe kormányzói kinevezést és gazdag birtokokat követelt. Az alkut 1458 január 12-én „ütötték nyélbe” Szegeden, ahol Mátyást édesanyja képviselte. A megegyezést Garai László nádor jelenlétében kötötték, akivel a harmadik alku született. Garai élethosszig tartóan kérte magának a nádori címet és még a Podjebrád Györggyel történt megegyezést megelőzően követelte, hogy Mátyás vegye feleségül leányát, Garai Annát. Mátyás nyilván nem vehette el egyidejűleg Podjebrád Katalint és Garai Annát is, ám mindkét félnek ígéretet tett a házasságkötésre. Végül azonban 5 évvel később, Katalin felé teljesítette azt. A negyedik politikai alku Mátyás és Újlaki Miklós között köttetett, amikor az ifjú Hunyadi az erdélyi vajda címet kellett, hogy ígérje Újlakinak a támogatásáért cserébe. (Újlaki 1459 és 1465 közt töltötte be ezt a méltóságot.)

Az alkuk nyomán tehát 1458-ra erős szövetség állhatott Mátyás mögött, mely szövetségnek három oszlopát Szilágyi Mihály kormányzó, Garai László nádor és Újlaki Miklós erdélyi vajda alkotta. Az összefogás hazahozatta Csehországból a 15 éves Mátyást és 1458. január 24-én királlyá választatta (nem a Duna jegén, hanem a budai várban). Trónra ültetése 1458 február 14-én történt Budán, a Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban. Valódi megkoronázására, csak 1464 március 29-én került sor Székesfehérváron, mert a Szent Koronát évekbe került visszaszerezni a Habsburgoktól.

Az egyeduralom kiépítése

Mátyás már a trón elfoglalása után elhatározta, hogy nem teljesíti a korábban megkötött politikai alkukat, sőt sorra leszámol a körülötte lévő, felette zsarnokoskodó és mindenbe beleszóló nagyurakkal. Elsősorban nagybátyja, Garai és Újlaki – a hatalmi „triumvirátus” – eltávolításán fáradozott sokat. Először a huszita vezér, Giskra lázadt fel ellene, ám a királyi sereg Rozgonyi Sebestyén vezetésével Jánospatak mellett megverte. Garai László nádort gyorsan megfosztotta a nádori méltóságtól, majd háttérbe szorította nagybátyját, Szilágy Mihályt is.

A Mátyás elleni összeesküvés nem váratott sokáig magára. A Szilágyi – Garai – Újlaki „trió” komoly királyellenes szervezkedésbe kezdett. Az uralkodó Galambóc váránál – a török elleni harcok közben – értesült összeesküvésről. Azonnal hazatért, a lázadókat elfogatta, a nagybátyját pedig le akarta fejeztetni. Később meggondolta magát, és az ítéletet várfogságra változtatta. Szilágyinak tehát Világos várában kellett börtönbe vonulnia. (Szilágyi alig 10 hónapig volt Magyarország kormányzója, 1458 januárja és októbere közt.) Közben Garai és Újlaki újra összeesküdtek Mátyás ellen, és Németújváron magyar királlyá választották III. Frigyest. Mátyás újra fellépett a lázadók ellen, mégpedig úgy, hogy Nagy Simon macsói bánt indította hadba az összeesküvők megfékezésére. A királyi sereg legyőzte az összeesküvőket: Garai nádor meghalt, társai pedig meghódoltak. A fogságból kiszabadult Szilágyi újra szervezkedni kezdett a király ellen, de Mátyás ekkor Szerbiába küldte nagybátyját harcolni. Szilágyi a küzdelmek során török fogságába esett és a szultán utasítására lefejezték.

Mátyás ekkor döntötte el, rendezi viszonyát a Habsburgokkal. 1463-ban született meg a Mátyás és III. Frigyes közti bécsújhelyi megállapodás, aminek értelmében 80 000 aranyforintért újra Magyarországé lesz a Szent Korona. (Így kerülhetett sor 1464. március 29-én Székesfehérvárott a koronázásra.) A megállapodásba bele került az is, hogy ha Mátyás fiú utód nélkül halna meg, a magyar trónt Frigyes fia, Miksa örökli. Később ez a kitétel vált a Habsburg-ház hatalmi igényének egyik első jogalapjává.

Mátyás az egyeduralom kiépítését több lépésben hajtotta végre. Először is gondoskodott arról, hogy uralmát ne tudják korlátozni a főnemesek. Uralkodása idején előfordult, hogy jobbágysorból származó tehetséges embereket vett pártfogásába. Ilyen volt Bakócz Tamás későbbi bíboros, aki mindeddig az egyetlen, esélyes, magyar származású pápajelöltünk volt, vagy Dóczi Orbán, aki rövid ideig Bécs püspöke volt. Másodsorban központosított hivatali rendszert alakított ki, melyben ő maga tudta irányítani megbízható és felé elkötelezett hivatalnokokkal egész országát. Végül kiemelendő, hogy jelentős pénzbevételek kialakításával és saját zsoldossereggel tökéletesen megszüntette az Árpád-kortól jellemző király - nemesség függésrendszert, és független külpolitikát folytathatott.

Egyeduralmához tartozott az is, hogy mindig, minden összeesküvést elfolytott. A Garai féle 1459-es összeesküvés után, 1471-ben újabb lázadás készült uralma ellen, ezúttal korábbi támogatói és nevelői Vitéz János esztergomi érsek és Janus Pannonius részvételével. Az összeesküvők, akik Kolozsvárt tették meg központjukká  IV. Kázmér lengyel király fiát tervezték a magyar trónra meghívni. Ám korán lelepleződtek, mégpedig úgy, hogy Beckensloer János egri püspök elárulta őket. Vitéz János fogságba került, Janus Pannonius pedig menekülés közben vesztette életét. Kolozsvár lakosait csak az mentette meg a büntetéstől, hogy a király itt született.

Pénzügyi reformok Mátyás idején

Mátyás kincstartója, mai szóval pénzügyminisztere Ernuszt János budai polgár volt. Tehetséges pénzügyi tisztségviselőként felismerte egy egész országra kiterjedő pénzügyi rendszer kialakításának szükségszerűségét. Célja lett, hogy királyi jövedelmeknek egy kézbe, a kincstartóéba kell befutnia. Mátyás pénzügyi reformjait az országgyűlés elfogadta és 1467. március 25-én ki is hirdették.

Az első pénzügyi reformintézkedés a háztartásonként szedett királyi kincstár adójának bevezetése volt. Az új adó füstpénz néven (tributum fisci regalis) a Károly Róbert által korábban bevezetett kapuadót váltotta fel. Ezt az adót nem portánként (azaz kapunként), hanem családonként – vagyis kéményenként – szedték. (Vagyis ha egy portán, melynek egyetlen kapuja volt, két ház állt, akkor korábbi szabályozással ellentétben nem a kapu után kellett adót fizetni, hanem mindkét ház után.) A változás jelentős jövedelememelkedést jelentett Mátyás számára, mivel a jobbágytelkeken sokszor két, sőt három család is élt, így két-három szoros volt az emelkedés. Második reformtörvény a koronavám bevezetése lett (vectigal coronae), mely a korábbi harmincadvámot helyettesítette. Az új elnevezéssel egy új adó született, vagyis a régi harmincadvámra vonatkozó mentességek megszűntek. Az új adót már mindenkinek fizetnie kellett, aki kereskedéssel foglalkozott.

Mátyás harmadik pénzügyi intézkedésként állandó értékű ezüstpénzt veretett, de mellette forgalomban volt a kedvelt és jó minőségű aranyforint is. Mátyás veretett még garast, dénárt és obulust is. Mivel ezeket nem kellett évenként beváltani, a fizetési kötelezettségek számon kérhetőbbek lettek. A törvény továbbá kimondta a koronabirtokok eladhatatlanságát, valamint a már eladottak visszavételét.

Rengeteg tiltakozást és elégedetlenséget váltott ki Mátyás negyedik pénzügyi rendelkezése, mely a rendkívüli hadiadó évenkénti, majd évente kétszeri kivetését írta elő. Ennek mértéke portánként egy forint volt és komoly bevételt jelentett a kincstár számára. A pénzügyi reformok révén Mátyás stabilizálta az ország anyagi helyzetét és őt magát maga Európa egyik leggazdagabb királyává tették. A nagyravágyó magyar uralkodó a bevételekből fenntarthatott egy csak hozzá hű, fizetett zsoldos sereget és költséges háborúkat is vívhatott Csehország illetve Ausztria ellen.

Központosítás, hivatalok

Mátyás személyesen felügyelte a központosított kancelláriát - a fő és titkos kancellária összevont "csúcsszervét" - és a legfelsőbb bíróságot. A kincstár élére csak tőle függő polgári vezető kerülhetett. Egész hivatali rendszerét szigorúan rátermettségi és hozzáértési alapon hozta létre, távol tartva a fontos beosztásoktól a hatalmaskodó magyar nemességet. Átalakította a bíráskodás rendszerét is: legfelső szinten működött a személynöki szék és alatta  a királyi ítélőtábla, szakképzett ítélőmesterekkel.

Mátyás külpolitikája

Mátyás törökellenes harcai

Mátyás apjához mérten feltűnően keveset háborúzott a törökökkel. Az oszmánok 1458-ban és 1459-ben komoly előretöréssel foglalták el Galambócot és Szendrőt, majd 1462-ben Havasalföld is török függésbe került. Ugyanakkor a bosnyák uralkodó (Tomasevics István) felmondta a török függést és szembefordult a szultánnal. A törökök Boszniára támadtak, ám Mátyás végre cselekvésre szánta el magát és 1463-ban visszafoglalta Jajca várát. Később, 1476 –ban Mátyásnak Szabácsot is sikerült visszafoglalnia, ám ezzel nagyjából befejezettnek is tekintette török ellenes harcait. Az 1479-ben Erdélyre támadó törököket már Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán verte meg Kenyérmezőnél. A magyar uralkodó 1483-ban békét kötött a szultánnal, mert nyugati hadjáratokat tervezett és ehhez békére volt szüksége a délvidéken. A fontos török-magyar békeszerződés eredetileg 5 évre szólt, ám végül folyamatos hosszabbítgatásokkal egészen 1520-ig tartott.

Mátyás cseh és ausztriai harcai

Mátyás 1468-ban kapcsolódott be a Csehországban folyó háborúba, ahol a pápa és a császár a huszitizmust követő Podjebrád György megbüntetésére készültek. Mátyást azért érdekelte a dolog, mert cseh király akart lenni és a címmel együtt járó császárválasztó titulussal elérhette, hogy jelöltként is aspirálni tudjon a Német-Római császári trónra. Mátyás a háború első szakaszában elfoglalta a morva városokat és Morvaország nagyobb részét, ám maga Csehország nem került a kezébe. Ugyanakkor 1469 május 3-án az Olmützben összehívott rendi gyűléssel cseh királlyá választatta magát. Közben a harcok során, 1471-ben meghalt Podjebrád György és a csehek Jagelló Ulászlót választották meg cseh királynak, így végül két cseh uralkodó osztozott a tartományon.

A harcok 1474-ben újultak ki, amikor Ulászló apja, IV. Kázmér lengyel király segítségével rászánta magát arra, hogy fegyverrel űzze el Mátyást. A magyar király közben Sziléziát támadta, Boroszlóban rendezkedett be (ellenállva minden ostromnak) és Lengyelországban portyáztatta Szapolyai István és Kinizsi Pál csapatait. A csehek és lengyelek nem sokáig bírták a többszörös nyomást: 1474. december 8-án békét kértek a magyaroktól. Mátyás és Ulászló 3 évre szóló fegyverszünetet kötött. A császárválasztó fejedelem Ulászló maradt, de Mátyás mindezzel megtette az első lépést annak megszerzése érdekében.

Harcok Ausztria ellen

Utolsó hadjáratát Mátyás 1482-ben kezdte, amelynek során számos osztrák tartományt sikerült megszereznie, 1485-ben elfoglalta Bécset is, amelynek püspökévé Dóczi Orbánt nevezte ki, a meghódított területek kormányzójává pedig Szapolyai Istvánt. (Ezek a hódítások Mátyás halála után azonban elvesztek.) Mátyás életének utolsó éveit már Bécsben töltötte és a halál is itt érte egy lakomán – szélütéses tünetekkel – 1490 április 6-án

Mátyás és a kultúra

Mátyás a reneszánsz nagy pártolója volt, részben második feleségének, Aragónia Beatrixnak és befolyásoló hatásának is köszönhetően. Udvarában híres művészek és történészek működtek, mint például: Galeotto Marzio, Janus Pannonius az első jelentős magyar költő, Petrus Ransanius és Antonio Bonfini, az utóbbi írta meg a Rerum Hungaricarum decadest, amelyben a magyar történelmet írja le a kezdetektől az író saját koráig. Mátyás támogatta a tudományokat is, összesen 2000–2500 corvinából álló, hatalmas könyvtárral rendelkezett. Ezen könyveknek a nagy része sajnos később, a török hódítást követően elkallódott.

Mátyás idején nagyszabású építkezések folytak szerte az országban: a budai várat teljesen reneszánsz stílusúra alakították át, illetve a Szeged-alsóvárosi, a Kolozsvár Farkas utcai és a nyírbátori gótikus templomok is Mátyás korának építészeti kultúráját dicsérik. Az újjászülető visegrádi palota szintén ezen években lett hazánk egyik büszkesége.

Az utódlás kérdése

Mátyásnak egyik felesége sem tudott életképes fiú utódot biztosítani. Ám az 1470. évi bécsi látogatásakor megismerkedett egy steini polgárleánnyal, bizonyos Edelpeck Borbálával (–1495), aki iránt 27 évesen – két feleség közt - szerelemre lobbant szíve. A fiatal lányt Budára hozatta és maga mellett tartotta. Kapcsolatukból 1473. április 2-án fiúgyermek született, Corvin János. Mátyás halálos ágyán őt jelölte meg örököséül, ám a magyar nemesek nem pártolták az ifjú megkoronázását. Magyarország új királya 1490 július 15-én Mátyás korábbi nagy ellenfele, II. Ulászló lett.

Mátyás halálával egy kétségkívül nagy uralkodó, és egyben egy ellentmondásokkal teli ember távozott az ország éléről. Uralma idején hazánk nagy és erős államként létezett, mely a későbbi, kudarcokkal, vereségekkel, polgárháborúkal és török győzelmekkel teli viszontagságos korszakból visszatekintve nosztalgikus módon szépíti meg Hunyadi Mátyás emlékét.

II. (Jagelló) Ulászló (ur.: 1490-1516)

II. Ulászló magyar királlyá választásában szerepet játszott, hogy a nemesség olyan személyt akart uralkodónak, akinek elég erős a külföldi támogatottsága a török visszaszorításához, de ugyanakkor elég gyenge kezű is a belpolitikában ahhoz, hogy a magyar nemesség érdekei ne csorbuljanak. II. Ulászló birtokolta a cseh trónt, ugyanakkor a lengyel koronának is ő volt a várományosa, így két európai ország állt mögötte. A magyarok számára ez már elég erőnek tűnt a sikeres török elleni harcokhoz. (Később derült ki, hogy a lengyel trónt végül nem ő, hanem testvére János Albert örökölte meg, 1492-ben.)

Ulászló királlyá választását a nemesség nagyon szigorú feltételekhez kötötte, mivel mindenképp el akarta kerülni, hogy Mátyáshoz hasonló erőskezű és a nemességet háttérbe szorító uralkodó kerüljön a magyar trónra. Már 1490 nyarán az országba érkezésekor Farkashidán három ígéretet kellett tennie: fel kellett esküdnie arra, hogy uralkodása során nem vet ki rendkívüli hadiadót, a Szent Koronát Visegrádon a rendek őrizetére bízza, és végül a legfontosabb: az országtanács bevonásával, Magyarországon tartózkodva, az országos tisztségeket magyaroknak adva, és az országot saját költségén megvédve fog uralkodni. A két évvel későbbi 1492-es országgyűlés becikkelyezte a választási feltételeket, sőt újabbak is születtek: a nemesek és főpapok elkerülhetik a vámokat, illetve kinevezték az ország három legfontosabb főméltóságát.

Az ország valói urai és irányítói a következők lettek: a nádori címet 1492-1499 közt Szapolyai István (Szapolyai Imre testvére) 1504-1519 közt Perényi Imre viselte, az országbírói méltóságot, és 1519-től a nádori címet is Báthori István töltötte be (fia szintén Báthori István Erdély első fejedelme lesz) a kancellár és esztergomi érsek pedig 1490-1519 közt Bakócz Tamás lett. II. Ulászló a koronázási esküje révén csupán bábkirály lett, a fontos döntéseket a főnemesek és rendek hozták meg. Az egyetlen érvényes házasságát Candalei Anna –val kötötte, ám az asszony 1506-ban bekövetkezett halála után összeomlott és apátiába süllyedt. Bólogató válaszaira a lengyel "dobrze" névvel illették (lengyelül „dobrze” (ejtsd: dobzse) = „jól, jól van”). Később 1504-ben szélütés érte, így még kevésbé volt képes beleszólni az ország kormányozásába.

A főúri és köznemesi tábor harca

Ulászló uralkodása alatt a megerősödő köznemesi tábor az országgyűléseken Szapolyai János (1510-től erdélyi vajda) vezetésével állandó harcban állt a Báthory István vezette főúri párttal. A viták elsősorban a tisztségek elnyeréséért illetve a trón öröklése körül folytak. A következő, vagyis II. Ulászló utáni magyar király személye 1490 és 1506-köt nyitott kérdés volt, hiszen 1506-ig Ulászlónak egyáltalán nem született gyermeke. Az utódlás rendezésére a köznemesi párt nyomására 1505-ben született meg a rákosi végzés, mely azt mondta ki, hogy ha amennyiben a királynak egyáltalán nem születne – a továbbiakban sem – gyermeke, úgy a magyar országgyűlés nemzeti királyt fog választani, vagyis nem külföldi dinasztiák sarja, hanem magyar nemes lesz az ország új uralkodója. A főnemesi párt nem fogadta el a döntést és válaszul 1506 március 20-án tető alá hozták a Habsburg-Jagelló házassági szerződést, melyben II. Ulászló két gyermekét házasították össze I. Miksa császár két unokájával. Habsburg Ferdinánddal Ulászló 1503-ban született lányát Annát, Ferdinánd húgával, az 1505-ben született Máriával pedig Ulászló születendő fiát. (A házasságok meg is köttettek: Ferdinánd és Anna közt 1521-ben Linzben, Habsburg Mária és II. Lajos közt pedig 1522-ben, Budán.) Mivel a házassági szerződés után fél évvel megszületett II. Ulászló fia II. Lajos, így a Habsburgok trónra kerülése eltolódott, az ifjú uralkodása utánra.

Werbőczy István Hármaskönyve (1514)

Werbőczy István a kor leginkább elismert jogtudósa és királyi ítélőmester volt, emellett pedig a köznemesi párt egyik vezére. (Báthory István nádori időszaka alatt 1519-1530 közt, egyetlen évig a köznemesi párt előretörésekor 1525-1526 ban nádor is volt.) Werbőczy 1514-ben alkotta meg híres Hármaskönyvét (Tripartium) melyben összefoglalta a köznemesség addig kivívott jogait (adómentesség, személyes szabadság, ellenállás joga) és kimondta, hogy az ország egységét a szent korona jelképezi, melyet a rendek és király együtt alkotnak. A nemességnek így joga a törvényalkotás és a királyválasztás. A művet az 1514-es diétán a rendek ugyan elfogadták, ám a király nem szentesítette, így végül nem lett belőle hivatalos törvény. Ennek ellenére Werbőczy 1517-ben saját költségén Bécsben kinyomtatta, és egészen 1848-ig a magyar joggyakorlat szerves része lett.

A Dózsa féle parasztfelkelés (1514)

A parasztfelkelés fontos előzménye volt, hogy az 1492-es és az 1514-es országgyűléseken a nemesség a jobbágyok jogait korlátozó, helyzetüket nehezítő jogszabályokat alkottak. A parasztság már a döntéseket megelőzően is nehéz helyzetben élt, amit jelzett, hogy megindult a zselléresedés (földdel nem rendelkező jobbágyok idénymunkássá válása) és az országos elszegényedés. A jobbágyokat korlátozó törvényekben szigorították a jobbágyköltözést, és megvonták a mezővárosoktól az egyösszegű közös adózás jogát (helyette ott is személyenkénti adózás lett bevezetve) Mindemellett köznemesi érdekekből egységesítették a földesurak felé teljesítendő jobbágyterheket is.

A felkelést kirobbanásához vezető eseménysort X. Leo pápa (ur.: 1513-1521) bullája indította el, melyben török ellenes keresztes hadjárat céljából parasztsereget toborzására szólította fel Bakócz Tamás esztergomi érseket. (A pápai bullát 1514 április 9-én hirdették ki Budán.) A felszólításra a lelki üdvözülés reményében 40 ezres parasztsereg verődött össze Pest alatt, melynek élére Bakócz érsek Dózsa Györgyöt állította, aki paraszt származású végvári vitézként jelentős harci tapasztalattal bírt. Az ország másik két pontján: Kalocsán és Váradon szintén jelentős parsztseregek készültek a török elleni harcra. (A toborzottak közt volt Dózsa Gergely nevű öccse is.) Dózsa főerői végül 1514 május 10-én indultak el a délvidékre, ám közben jelentős változások történtek. A parasztok körében ugyanis a hangulat a nemesek ellen fordult, és felismerték: az ő igazi ellenségeik nem a törökök, hanem azok a nemesek, akik az 1492-es diétán korlátozták jogaikat. Súlyosbította a kedélyeket, hogy bizonyos nemesek nem engedték el jobbágyaikat a keresztes hadjáratra, és ezt a parasztok úgy értékelték, hogy még üdvözülésüket is gátolják.

A lázongó paraszti hangulat miatt a király végül 1514 május 24-én betiltotta a keresztes hadjáratot, amire válaszul kirobbant a másfél hónapig tartó parasztfelkelés. Megkezdődött a nemesi kúriák kifosztása, felégetése. Gyulánál Dózsa seregéhez egy 2 ezer fős jobbágyhad csatlakozott annak a Lőrinc papnak a vezetésével, aki azonnal Dózsa jobbkezévé vált. A hatalmasra duzzadt parasztsereg végül a délvidéken kettévált: Dózsa Nagylak felé, Lőrinc pap pedig Kolozsvár felé indult tovább. A fősereg első nagy ütközetében Apátfalvánál ugyan Csáky Miklós csanádi püspök és Báthori István temesi ispán még győzni tudott, ám másnap Nagylaknál már Dózsa aratott diadalt. (Csákyt a parasztok ki is végezték a csata után.) A Dél-erdélyi városok Arad, Csanád, Világos bevételére a jobbágy erők egyesültek, ám után újra kettéágazott útjuk: Dózsa a fősereggel Temesvár alá, míg Lőrinc papa a segéderőkkel Kolozsvárhoz vonult. A temesvári erősséget a csatában Báthori védte, ám Szapolyai hadai is a vár alá tudtak törni, így Dózsa erőit két tűz közé szorítva végül 1514 július 10-én együttesen döntő győzelmet arattak. Közben Kolozsvárnál Lőrinc pap is veszít, így július végére a parasztfelkelés végleg elbukik.  A megtorlás igen súlyos volt: Dózsát 1514 július 24-én elrettentő kegyetlenséggel végezték ki, majd az 1514-es országgyűlés megemelte a robotot és végleg tilalom alá helyezte a szabad jobbágyköltözést. (Ezt néhány évtized múlva visszavonták.)

A trónutódlás

Mivel II. Ulászló 1516-ban bekövetkező halálakor fia II. Lajos csupán 10 esztendős volt, szükség volt arra, hogy az ifjú uralkodó mellett – nagykorúsítása ellenére – gyám legyen. Ám ennek személyéről a diéta sehogyan sem tudott megegyezni, így végül egy királyi tanács alakult 16 nemes, 6 főúr és 6 főpap részvételével, és Bakócz Tamás elnökletével.

II. (Jagelló) Lajos (ur.: 1516-1526)

Apja, II. Ulászló hogy biztosítsa egyetlen fia számára a koronát már 1508. június 4-én Székesfehérvárott magyar királlyá és 1509. május 11-én, Prágában cseh királlyá koronáztatta. Így apja halálakor gond nélkül foglalhatta el a trónt az akkor 10 éves fiú. Tényleges nagykorúságáig azonban a királyi tanács irányította az országot helyette.

Az ország vezetésének kérdése – főként a nádor személye  - körül azonban újra fellángolt a főúri és köznemesi tábor harca. Amikor 1519-ben meghalt Perényi Imre nádor, mind a főúri mind a köznemesi tábor harcba szállt azért, hogy saját jelöltjük foglalhassa el a nádori széket. Az első vitában a főúri párt győzött, így jelöltjük Báthory István lehetett a nádor egészen 1525-ig. Ekkorra a király már 19 éves lett, és megelégelte mellőzöttségét. Kísérletet tett a központosításra, és a köznemességet támogatva hozzájárult Werbőczy nádori kinevezéséhez. Emellett a rézbányászat jogát visszavette a Fuggerektől, hogy a királyi bevételeket erősítse. Ám kísérlete hamar kudarcot vallott, ugyanis a diéta 1526-ban újra Báthoryt támogatta, és a rézbányák is tönkrementek a király kezelésében.

A főnemesség és köznemesség harca, és a király gyenge központi hatalma, illetve a folytonos széthúzás jelentősen gyengítette az ország katonai erejét. A köznemesek nem követték a nádort, a főnemesek pedig vonakodtak a királyt támogatni. Ebben a politikai légkörben pedig egyre közeledett a török veszély és az ország elleni támadás.

A nemzetközi helyzet Európában

Európában az 1520-as években több fontos konfliktus kötötte le a kontinens nagyhatalmait. A Német-Római császárságban ekkor indult meg a reformáció, és 1524-1526 közt dúlt a parasztháború. A franciákat az osztrákokkal vívott észak itáliai harcok foglalták le, és a híres páviai csata, melynek során 1525-ban I. Ferenc és V. Károly seregei küzdöttek, az utóbbiak győzelmével. A Habsburgok egyszerre próbálták elfojtani a reformációt, és a parasztháborút, illetve legyőzni a franciákat és az általuk összekovácsolt Cognac ligát Itáliában. (A Cognac liga Franciaország, Velence, Firenze, Milánó, Anglia, és a pápa szövetsége volt a Habsburgok Észak-itáliai uralma ellen.) A sok európai konfliktus közepette egyetlen európai hatalom sem figyelt arra, hogy a Török Birodalom Európa elözönlésére és Magyarország illetve Bécs bevételére készül.

A török támadások

A Török Birodalom figyelme az 1500-as évek elején a Balkán és Magyarország felé irányult. Ezen években került az Oszmán Birodalom élére a törökök három legjelentősebb uralkodója: II. Bajezid (1481-1512) I. Szelim (1512-1520) és II. Szulejmán (1520-1566). Törekvésük a perzsákkal és a lengyelekkel megkötött békék után egyértelműen a Magyarország felé való terjeszkedés lett. Ugyanakkor a Magyar Királysággal az 1483-as - Mátyás nevével fémjelzett - békekötés óta folyamatosan meghosszabbított béke állt fenn, így 1483 és 1520 között csak kisebb határmenti összecsapások zajlottak. Ezek közül az egyik legjelentősebb az 1493-as a balkáni háborúskodás volt, amikor a boszniai pasa és horvát bán serege csapott össze, az előbbi győzelmével. Hasonló összecsapás volt 1497-ben, amikor meg Kinizsi tört be sikeresen Szerbia török által uralt területére. Az 1510-es török támadás már komolyabb veszteséget okozott Magyarországnak, mert ebben a hadjáratban a törökök elfoglalták a Zsigmond idején létrehozott ütközőállamot a Szrebreniki bánságot.

A két ország viszonyában a fordulópontot azonban az 1520-as év hozta, amikor meghalt I. Szelim szultán, és Magyarország számára úgy tűnt, hogy a két keménykezű szultán után, végre egy gyenge uralkodó következik. Ebből a megfontolásból II. Lajos 1520-ban már nem hosszabbította meg a 37 éve fennálló békét, és arra készült, hogy az új szultán uralma alatt visszafoglalja a megelőző években elveszett magyar várakat. Ám az ifjú uralkodó alaposan elszámította magát, ugyanis II. Szelim után II. Szulejmán személyében minden idők legsikeresebb és legtámadóbb kedvű török uralkodója került az Oszmán Birodalom élére.

A béke felmondása után, már 1521-ben hatalmas hadjáratot indított Isztambulból a Szávaparti Szabács és Nándorfehérvár bevételére. A sikeres akció eredményeképp 1521 nyarára mindkét fontos vár a kezébe került. Nándorfehérvár 65 évvel Hunyadi János diadala után, 66 napos ostrom után lett a törököké. Bár 1523-ban Tomori Pál kalocsai érsek, a végvári vonal főkapitánya Szávaszentdemeternél még vissza tudta verni a nándorfehérvári béget, ám egy évvel később, 1524-ben elesett Szörényvár, a déli védvonal legfontosabb erőssége.

A második szultáni hadjárat 60 ezer fővel, 1526 április 23-án indult ugyancsak Isztambulból. A törökök először Péterváradot, majd Ujlakot foglalták el, majd Tomori késlekedése miatt átkelve a Dráván északnak, az ország szíve felé vették az irányt. A mohácsi csatában 1526 augusztus 29-én II. Lajos és a vele egyesülő Tomori Pál 30 ezres hada ütközött meg a 60 ezres hatalmas török sereggel. Magyarország két másik jelentős hadereje azonban a csata napján messze volt: Frangepán Miklós hada a Délnyugat Dunántúlon, Szapolyai 15 ezres hada pedig Tordánál állomásozott. A magyarok nehézlovas rohama után a török támadás hatalmas vereséget mért II. Lajos seregére. A csatában elesett maga a király, 28 főúr, és hét főpap, a török pedig akadálytalanul vonult be Budára, melyet kifosztott és felégetett. Ezt követően a törökök kivonultak az országból, mert a szultán egyértelműnek látta: Mohácsnál legyőzte a magyarokat, így az országnak most már ő maga az ura.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979
  • Glatz Ferenc (sorozatszerk.) Magyarok Európában sorozat II. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Háttér Kiadó, Budapest, 1990
  • Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978
  • Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Bp. 1988
  • Markó László: A magyar állam főméltóságai. Szent Istvántól napjainkig. Magyar Könyvklub, Budapest, 2000

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------