Vegyesházi királyaink kora I. (1301-1439)

Vegyes-házi királyaink I. (1301-1439)

/Harmat Árpád Péter/

 

Károly RóbertI. Károly Róbert (ur.: 1301-1342)

Károly Róbert (eredeti nevén: Caroberto Anjou) apja Martell Károly, anyja pedig Habsburg Klemencia volt. Apja szülei révén volt Árpád-házi rokon, mivel apai nagyanyja Mária, V. István magyar király lánya volt. (Tehát V. István dédunokájaként jött a világra 1288-ban)

Az utolsó Árpád-házi uralkodó III. András (1290-1301) volt, ám hatalmát belföldön és külföldön is sokan megkérdőjelezték, mivel a magyar nemesség tagjai közül néhányan tudni vélték: valójában nem Árpád-házi leszármazott. A pletyka alapját az szolgáltatta, hogy apja – utószülött István – születése előtt II. András és harmadik felesége Estei Beatrix nem éltek házaséletet, viszont az ifjú olasz királyné bensőséges kapcsolatot ápolt az ország nádorával (Dénes nádorral) Így II. András halála után, külföldön megszületett István – III. András apja – talán Dénes nádor, és nem II. András gyermekeként látta meg a napvilágot. 

A fentiek miatt, még III. András halála előtt megjelentek a külföldi trónkövetelők Magyarország határainál. Már 1292. január 6-án Mária királyné Magyarországot fiának, Martell Károlynak adományozta, és őt magyar királlyá nyilvánította. 1295-ben meghalt Martell Károly. A nápolyi Anjouk magyarországi trónigénye így fiára, Károly Róbertre szállt. Kedvezett ennek az igénynek, hogy 1294-ben az a VIII. Bonifác lett a pápa, aki a pápai világuralmi törekvések kiemelkedő, ám kései harcosa volt, s aki nagyon szívesen látta volna nápolyi hűbéreseit Magyarország trónján. II. Károly nápolyi király hosszas előkészületek után - azt követően, hogy újra kegyeiben és birtokadományokban részesítette a hozzá hű délvidéki urakat útnak indította Magyarországra unokáját, az alig tizenkét éves Károly Róbertet, aki 1300. augusztusában érkezett a dalmát tengerpartra. Miközben az ifjú Anjou az ország fővárosa felé vonult hadaival, 1301. január 14-én a budai várban meghalt III. András, vele pedig kihalt az Árpádok férfiága is.

III. András halálának hírére Károly Róbertet párthívei sietve Esztergomba vitték, és ott az Anjouk magyarországi szálláscsinálója, Bicskei Gergely választott esztergomi érsek a "szentistváni" ( Szent Istvánnak tulajdonított ) korona híján egy másik, talán erre az alkalomra sebtében készített koronával megkoronázta. A tizenhárom éves ifjút Magyarországon ekor még csak néhány egyházi és világi méltóság támogatta: a horvátországi Subics és Babonics családok, valamint Csák Ugrin tartományúr és Bicskei Gergely esztergomi érsek. Külföldi támogatói pedig a Nápolyi Királyság hűbérura, VIII. Bonifác pápa, és a Habsburg hercegek voltak.

Ám Károly Róberttel szemben az ország több hatalmassága - a Rátótok, Balassák, Kőszegiek, a kalocsai érsek, az egri, a váradi, a váci, a csanádi, a boszniai és a szepesi püspökök, a Trencséni Csák Máté, Aba Amádé, a budai bíró – Csehországba indult, hogy a cseh király kilenc éves Vencel nevű fiát kérje fel a magyar trón elfoglalására. Vencelnek bizonyítható rokoni kapcsolata volt az Árpád-házzal, mivel III. Béla Konstancia nevű lányának ükunokájaként látta meg a napvilágot. A fiatal Vencelt be is hozták Magyarországra, és 1301. augusztus 27-én Székesfehérvárott János kalocsai érsek királlyá koronázta a "szentistváni" koronával. Válaszul Károly Róbert híveket gyűjtött és 1303-ban megostromolta a király székhelyét, Budát. Vencel néhány évvel később – 1305 őszén - apja halála után megörökölte a cseh trónt, így kénytelen volt hivatalosan is lemondani Magyarországról és a magyar királyi cím viseléséről.

Vencel távozása után 1307. október 10-én Károly Róbertet a rákosi országgyűlés királlyá választotta. Ezt követően bukkant fel a harmadik külföldi trónkövetelő, Wittelsbach Ottó bajor herceg. Ottó szintén az Árpád-ház egyik leszármazottja volt, mivel IV. Béla Erzsébet nevű lányának fiaként, azaz a "hírneves" magyar uralkodó unokájaként nyújthatta be magyarországi trónigényét. A német herceg a magyar trón megszerzése érdekében össze akart fogni az Erdélyt kezében tartó Kán Lászlóval, ám a vajda elvette tőle a szent koronát – melyet Ottó, még Venceltől kapott. Támogatók híján így 1308-ban Ottó is távozott az országból, így 1309. június 15-én, majd a 1310. augusztus 27-én – a Kán Lászlótól visszaszerzett koronával harmadszor is megtörtént Károly Róbert koronázása az Árpádok ősi székvárosában, Fehérvárott.

A hatalom megszilárdítása

Bár a főurak nagy része Károly mellé állt, az erősebbek ellenálltak. Ugyan Csák Máté Kőszegi Henrikkel együtt 1308-ban elismerte a királyt, de mint az ország legnagyobb és legerősebb birtokosai saját területükön királyként uralkodtak. Aba Amadé kassai halála juttatta a királyt első komoly győzelméhez, mert a város mellé állt Amadé fiaival szemben. Azok Csák Mátéval kötöttek szövetséget, de az egyesített sereget 1312. június 15-én a rozgonyi csatában Károly legyőzte. 1316-ban a Kőszegiek, 1317-ben Borsa Kopasz és Kán László felett aratott győzelmet és fokozatosan átvette az irányítást az ország egész területe felett. Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de az ország észak-nyugati része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá. Végül 1322-ben az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.

Az utolsó fegyveres szembenállás Csák Máté egyik bizalmi emberének Zách Feliciánnak a nevéhez fűződik, aki 1330 április 17-én kísérlet meg merényletet az Anjou uralkodó ellen. A merénylet megtorlása elrettentő figyelmeztetés volt a többi nagyúr felé, ugyanis Felicián testének darabjait különböző városokba, fejét Budára küldték intő példának. Gyermekeit kivégezték, Klára nevű lányát borzalmasan megcsonkítva városról városra hurcolták és azt kellett kiáltoznia: "Így jár, aki hűtlen lesz a királyhoz!" Felicián rokonságát ezenkívül harmadíziglen halálra ítélték, távolabbi rokonait pedig jószágvesztéssel sújtották.

Károly Róbert központosító politikája: Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. A régi, lázadó főnemesség helyére új, hozzá hűséges embereket állított és közöttük osztotta fel az elkobzott birtokokat. Jellemzően ősi családok eddig háttérbe szorult ágait emelte be a hatalomba. Ebben az időszakban emelkedett fel sok később a magyar történelemben fontos szerepet játszó család, például a Lackfiak, Garaiak, Nekcseiek, Szécsényiek vagy a Debreceniek. A királyi várak közül 100-at visszavett, majd újra eladományozott, ám csak megbízható hozzá hű nemeseknek, akik csupán szolgálati, úgynevezett honor birtokokként, szolgálatuk, vagyis tisztségük viselése idejére kapták meg azokat. Uralma alatt az ország 300 várából már nem csupán 60 (20%) hanem 160 (50%) volt királyi kézen. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10-20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították. Ugyancsak a király erejét növelte egy új hadseregforma kialakítása is, melyben megjelent a királyi bandérium, a megyei bandérium és a kun könnyűlovasság is.

Károly Róbert gazdaságpolitikája

Károly Róbert a pénzügyek terén is megerősítette a királyi hatalmat, és feltöltötte a kincstárat. Ebben fő bizalmasa Nekcsei Demeter tárnokmester volt segítségére. Elsőként, - mivel Magyarország ekkoriban Európa egyik első számú arany és ezüst lelőhelye volt - a nemesfém bányászatot és kereskedelmet vette szoros királyi felügyelet alá. Átalakította a bányabér (urbura) rendszerét. Amíg az Árpádok alatt a kibányászott arany egytizede, az ezüst egy nyolcada a királyt illette, addig Károly Róbert a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. Megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák; az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni (nemesfém-monopólium) a frissen létrehozott pénzverő kamaráknak, melyek pénzt verettek belőle.

A sokféle forgalomban lévő pénz helyett 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár, majd 1325-ben firenzei mintára az aranyforint verését, váltópénze az ezüstgaras lett. (Az aranybányászat terén Magyarország Európán belüli elsőségét jelzi, hogy Károly Róbert volt a kontinens első uralkodója, aki megengedhette magának, hogy országában aranyvalutát veressen.) A korábbi uralkodók által kedvelt pénzrontást, - mely a kamara haszna nevet viselte és a pénzek időnkénti kötelező, alacsonyabb nemesfémtartalmú pénzekre történő beváltását jelentette - Károly Róbert beszüntette.

A királyi bevételeket új adó bevezetésével is növelte, ez volt a kapuadó. Minden olyan telek után kapuadót szedtek, amelynek a kapuján egy megrakott szénásszekér be tudott menni és meg tudott fordulni. (ezért nevezték kapuadónak is) Bevezették még a harmincadot is, mely a nyugatra és északra, valamint a huszadot, mely a délre kivitt vagy behozott árukat vámolta meg. A vámokat nemcsak határokon, hanem nagyobb városoknál is szedték. Ilyen volt Székesfehérvár és Buda.

Külpolitika

Az ország belviszonyainak megszilárdítása után a király az ország külső tekintélyének helyreállításába kezdett. Elsőként rendezte a Bölcs Róbert, nápolyi királlyal fennálló trónöröklési vitát. A pápai közvetítéssel megkötött 1333-as egyezményben kisebbik fiát, Endre herceget eljegyezte a nápolyi uralkodó unokájával, egyben örökösével, Johannával és rögzítették, hogy a házaspár közösen fogja örökölni a trónt.

A Balkánon is sikeres terjeszkedő politikát folytatott, és megszerezte a szerbektől Nándorfehérvárt és Galambócot. (Nándorfehérvár 1018-tól volt Bizánc birtoka, majd 1230-ig hol magyar, hol bizánci kézen szerepelt. Ekkor rövid időre bolgár kézre került, majd 1272 körül V. István Katalin lányával együtt a várat is átadta hozományként Dragutin szerb uralkodónak. Ezután 1403-ig többségében magyar kézen van, majd Zsigmond hűbérbirtokként átadja hívének Lazarevics István szerb despotának.)

Károly Róbert külpolitikai sikerként könyvelhette el az 1335-ös Visegrádi találkozót is. A lengyel, cseh és magyar uralkodók (Nagy Kázmér, Luxemburg János, Károly Róbert) részint egy Bécset elkerülő kereskedelmi útról döntöttek (a bécsi vám kivédésére) másrészt elsimították a Szilézia miatt fellángolt lengyel-cseh ellentéteket (Kázmér lemondott a területről, cserébe János a lengyel trónigényéről) harmadrészt pedig megegyeztek: ha Kázmér lengyel király fiú utód nélkül halna meg, úgy Károly Róbert fia örökölné a trónt. Ezzel mindkét fia számára biztosított egy-egy királyságot: kisebbik fiának a már említett nápolyi alkuval az Anjouk itáliai királyságát, nagyobbik fiának, Lajosnak pedig Magyarország mellett a Lengyel királyságot.

Károly Róbert szinte egyetlen külpolitikai kudarca Havasalföldöz kötődött. A terület korábban a magyar királyok felé hűséggel viseltető oláh és kun kenézségekből állt, ám 1310-ben felbukkant egy Basarab János nevű vajda, aki egyesítette a kis kenézségeket és létrehozta a magyaroktól független Havasalföldi fejedelemséget. Károly Róbert 1330. októberben ugyan meghódította az engedelmességet megtagadó havasalföldi vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt, de november 9-én, hazafelé tartva egy szűk hegyszorosban a vajda csapatai megtámadták és a Posadai csatában vereséget mértek rá. Károly Róbert kénytelen volt elismeri Havasalföldet.

Házasságait tekintve: első két feleségét Máriának hívták, ezért a forrásokban sokszor összekeveredett a nevük, erre mutatott rá Kristó Gyula. Első felesége Piast Mária, II. Kázmér a sziléziai Beuten hercege, míg második felesége Rurik Mária, I. Leó halicsi király lánya. Harmadik felesége, Luxemburgi Beatrix halála után, 1320-ban feleségül vette a lengyel király lányát, Lokietek Erzsébetet, ami később fiának, Lajosnak jogalapot teremtett a lengyel trón megszerzésére. I. Károly1342-es halálakor erős birodalmat hagyott fiára, Nagy Lajosra

Nagy LajosI. (Nagy) Lajos (úr.: 1342-1382)

Lajos Károly Róbert magyar király és harmadik (egyes feltételezések szerint negyedik) felesége, Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából származott, 1326. március 5-én született. Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki II. (Sánta) Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária (V. István magyar király lánya) fia volt.

Lajos a királyi pár harmadik gyermeke volt, később még két fivére született, Endre (1327-ben) és István (1332-ben). Két bátyja, Károly és László korai halálát követően négyéves korában lett trónörökös. Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.

A nápolyi kérdés

Nagy Lajos apja révén (Károly Róbert) a nápolyi királyi család sarja volt. Károly Róbert Árpád-házi Mária (V. István lánya) és II. Anjou Károly unokájaként látta meg a napvilágot, és a Magyar Királyi trón megszerzése után egyik legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a nápolyi trónt kisebbik fia – Endre - számára biztosítsa. Így amikor a kis Endre herceg 6 éves volt, megkötötte a híres Nápolyi alkut (1333) melyben megegyezett a családdal, hogy Endre nevű fia társuralkodóként felülhet Nápoly trónjára.

A társuralkodói státusz a nápolyi Anjouk rokoni kapcsolataiból adódott. Árpád-házi Mária és II. Károly házasságából három fiú született: Martell Károly (az ő fia volt Károly Róbert) Róbert (az ő unokája volt Johanna) és János (az ő leszármazottai voltak a Durazzói hercegek). A három ág közül Róbert ága volt a nápolyi trón örököse, így Károly Róbert ezzel az ággal kötött alkut 1333-ban. Az alkuban Johanna és Endre házasságáról és társuralkodásáról döntöttek. Az alku házassági része megtörtént, ám 12 évvel később 1345-ben, Johanna, - vagy jóváhagyásával hívei - megölették Endrét (aversai merénylet) A gyilkosság idején Károly Róbert már nem élt, csak Nagy Lajos, így rá maradt testvére megölésének megtorlása.

A nápolyi Anjouk családfája:

Az első nápolyi hadjárat Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 1000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további kardcsapás nélkül Lajos hatalmába került.

Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói királyi herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, ill. Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt ill. Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket.

Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.

A második nápolyi hadjárat A kedvezőtlen nápolyi fejlemények hatására és pozíciójának újbóli megszilárdítására Lajos Nápolyba küldte a tehetséges Lackfi Istvánt. Ám a tehetséges és vitézi tulajdonságokkal rendelkező Lackfi nem tudta segíteni Nagy Lajos ügyét, így megindult a második nápolyi hadjárat. Lajos 1350 áprilisában hajókkal vágott neki a nápolyi útnak, így május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző. Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra. A felek a végső békét a következő évben, 1352. március 23-án Nápolyban kötötték meg: eszerint Lajos lemondott hódításairól, és elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit.

Lajos még egy alkalommal avatkozott a nápolyi ügyekbe uralkodása folyamán. Kis Károly Anjou herceg, az első itáliai hadjárat alkalmával fogságba vetett Durazzói Lajos fia 1370-től kezdve a magyar királyi udvarban nevelkedett, 1371–1376 között Dalmácia és Horvátország hercege volt. A nagy nyugati egyházszakadást követően Johanna az avignoni pápa, VII. Kelemen mellé állt. Erre VI. Orbán 1380-ban letette királyságáról, és a trónt Kis Károlynak ajánlotta fel. Lajos katonákkal támogatta rokona trónigényét, így az 1381-ben elfoglalta Nápolyt. III. Károly néven megkoronázták, és 1382-ben május 22-én Muro várában négy magyar zsoldossal megfojtatta Johannát, mint „férjgyilkost”.

A dalmáciai háború

Nagy Lajos kezdettől fogva érdekellentétben állt a Velencei Köztársasággal, ami mindinkább terjeszkedni akart a dalmát partvidéken. A dalmát városok Könyves Kálmán óta általában keresték a Magyar Királyság pártfogását (annak szükségszerűen lazább, nagyobb önrendelkezést biztosító fennhatóságát) Velencével szemben, ám a magyar királyok sokszor nem tudtak ennek eleget tenni. Összességében elmondható, hogy Lajos egyetlen tartós külpolitikai sikerét a dalmát térségben aratta. Lajos elhatározta, hogy megvédi dalmáciai jogait, ezért 1345-ben több mint 20 000 katonával Horvátországba vonult. Jöttének hírére a legtöbb horvát főúr hódolatra járult a király elé és a dalmát városok követei is elhozták városaik kulcsát. Azonban mihelyt Lajos hazatért Magyarországra, a velencei hajóhad megjelent Zára kikötőjében azzal a követeléssel, hogy rombolják le a város falait. A város vezetése ezt megtagadta, és fegyveres segítséget kért Lajostól. A következő évben (1346) Lajos 80 000 fős hadsereggel jelent meg a Zára alatt, ám az ütközet Velence javára dőlt el, a városnak el kellett ismernie a kereskedő köztársaság fennhatóságát.

1352-ben, miután Lajos végleg tehermentesült Nápolyban, Magyarország szövetkezett Genovával Velence ellen. Az új hadjárat 1357-ben kezdődött, és átütő magyar sikerekell zárult. A háborút 1358-ban lezáró zárai békében a kereskedő köztársaság lemondott Dalmáciáról. Később, 1378–1381 között a felek közt újra kitört egy háború, ám ekkor is a Nagy Lajos és Genova által alkotott szövetség győzött. Megkötötték a torinói békét. Ez gyakorlatilag a zárai béke megújítása volt, csak ezúttal adófizetésre is kötelezték Velencét.

A havasalföldi és szerb harcok

1344-ben Sándor havasalföldi román fejedelem függetleníteni próbálta magát a Magyar Királyságtól, ezért szövetkezett a tatárokkal, akik a szomszédos Moldvából többször betörtek Erdélybe és nagy pusztítást vittek végbe. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Endrét (a későbbi erdélyi vajdát) székely seregekkel a tatárok földjére küldte, aki seregei élén 1345. február 2-án háromnapos véres ütközetben tönkreverte a tatár seregeket. Lajos az országrész nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert, amelynek védelméből a székelyek később még több expedíciót indítottak a tatárok ellen, akik idővel már kénytelenek voltak Moldvát elhagyni, így a terület megnyílt a román bevándorlás előtt. Nagy Lajos volt az első magyar király, aki már a törökökkel is kénytelen volt harcolni. Ugyanis 1374–1375-ben Havasalföldről üldözte ki őket, azonban a románok elárulták, így nem tudott döntő győzelmet aratni.

Nagy Lajos a Balkánon is terjeszkedett. 1365-ben tört be Észak-Bulgáriába, és bevette Vidin (magyarosan Bodony) városát, ahol megszervezte a vidini bánságot, és ferencesekre bízta a helyiek megtérítését. Az ellátási nehézségeknek köszönhetően 1369-ben kénytelen volt kivonulni, mire a hittérítőket lemészárolták a helyiek. Annyi eredménye mégis lett a kalandnak, hogy az addig fogságban tartott fejedelem, Sztracimir Iván 1388-ig megmaradt a magyar korona hűségén. Szerbiában Dusán István fejedelmet győzte le, így Szerbia részekre esett.

Az 1351-es törvények és az ősiség törvény

Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.

Az ősiség törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amely megtiltotta a nemesi föld eladását, ezzel védelmet adva a köznemességnek a bárók eladásokat kikényszerítő önkényével szemben. A nemesi birtok az ősiség törvény értelmében adott nemzettségen belül apáról fiúra szállt, ám ha az adott családon belül kihalt a fiú ág, akkor a nemesi família  földjei a Szent Koronára szálltak vissza

A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények. Az 1351-es törvények fontos részét képezték a jobbágy rendelkezések. Az egységesen szedendő kilenced bevezetésével a jobbágyok a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánták megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenként a kamara hasznának nevezett királyi adót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat. (ajándék, robot, fuvarozás)

Polgárság, városok

Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevő városok Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be, mint különadót. Három várostípus alakult ki: mezővárosok (egyösszegű adóbefizetés kiváltságával) szabad királyi városok (szabad bíró és papválasztás, vásártartás, és földesúri joghatóságot is a király gyakorolta felettük) és bányavárosok. A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek, stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.

Lengyel király

Lajos lengyelországi politikája alapvetően két szakaszra tagolható: 1342-től 1370-ig nagybátyja, III. (Nagy) Kázmér szövetségese volt, majd tizenkét éven át viselte az ország koronáját. Erre a Károly Róbert és Kázmér által kötött 1339-es trónörökösödési szerződés hatalmazta fel, amely Kázmér fiúutód nélkül bekövetkező halála esetére a magyar király egyik fiára hagyományozta a trónt. Miután Kázmér 1370-ben valóban utód nélkül halt meg, Lajost november 17-én megkoronázták Krakkóban (a lengyelek Ludwik Węgierski-nek, azaz „Magyar Lajosnak” nevezték). Bár korábban ígéretet tett rá, nem maga irányította a királyság ügyeit, hanem anyjára, Erzsébetre bízta azokat, aki nagy magyar kíséretet tartott, kivíva ezzel a lengyel nemesség haragját. Lajos népszerűsége akkor kezdett megromlani, amikor trónra lépése évében lemondott Sziléziáról. Ellensúlyozásul 1374-ben bocsátotta ki a kassai privilégiumot, ami adómentességet biztosított a lengyel nemesség számára

Az utódlás kérdése

Első felesége Luxemburgi Margit volt. Második feleségétől Kotromanić (vagy Bosnyák) Erzsébettől, (István bosnyák bán lánya) pedig négy gyermeke született, Mária (1365-1366), Katalin (1370-1378), Mária és később szentté avatott, a lengyelek számára kedves Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedvig idővel a litván eredetű Jagelló-dinasztia megalapítójához ment feleségül és nagy szerepe volt a litvánok keresztény hitre térítésében.

I. Mária királynő (ur.: 1382-1395)

Nagy Lajos még életében fiúsította lányát, így halála után a magyar hatalmi elit elfogadta Máriát királynak (rex). Apja temetése után egy nappal, 1382. szeptember 17-én királlyá választották és Demeter esztergomi érsek királlyá koronázta. Ő volt az első nő, aki a Szent Koronát a fejére tehette. A tizenegy éves leány nevében anyja, Erzsébet irányította a kormányzást. Döntéseiben Garai Miklós nádorra hagyatkozott. Erzsébet és Garai nádor Mária számára férjül Lajos, Orleansi herceget (VI. Károly öccsét) szánták.

Azonban a fiatal királynő férjhez adás kérdésében két másik főúri liga is létrejött. A Lackfiak Mária vőlegényét, Luxemburgi Zsigmondot (IV. Károly német-római császár fiát, Vencel német és cseh király fivérét) támogatták, a délvidéki Horváti család pedig II. Anjou vagy Kis Károly nápolyi királyt akarta a trónra. Bár 1385-ben végül Máriát Zsigmond vette el, a Horvátiak mégis, 1385 végén Durazzoi Kis Károlyt koronáztatták meg. Ám 40 nap elteltével Garai nádor és Erzsébet megölették az ifjú királyt.

Válaszul a Horvátiak polgárháború robbantottak ki, és a délvidéken felkelésbe kezdtek. Zsigmond Csehországba kényszerült menekülni, a Horvátiak pedig 1386-ban a nádorral együtt elfogták Máriát és Erzsébetet. A nádort, aki hősiesen küzdött, lekaszabolták, majd lefejezték, az anyakirálynőt és lányát Novigrad várába zárták. A fejlemények hatására a három bárói liga közöl a Lackfiak és a Mária-Garai hívek összefogtak, és megállapodtak Zsigmond támogatásában, akit 1387-ben meg is koronáztak.

Bár a novigrádi fogság alatt Horváti János az anyakirálynét 1387. január 16 –án megfojtatta, magát Máriát férjének (Zsigmondnak) a velencei flotta segítségével 1387. június 4-én sikerült kiszabadítania. I. Zsigmond és I. Mária formálisan társuralkodók voltak – egy ideig párhuzamosan adtak ki adományleveleket – a hatalom azonban néhány év után fokozatosan Zsigmond kezébe csúszott át, úgy, hogy mindkettejüknek Kanizsai János esztergomi érsek volt a kancellárja.

Királyként az első nő a magyar trónon egész életében nagyhatalmi törekvések és kisstílű egyéni érdekek akaratlan kiszolgálója volt. Még az az elégtétel sem adatott meg neki, hogy világra hozza Nagy Lajos unokáját. A gyermeket váró királynő a budai hegyekben lovasbalesetet szenvedett, és az esés következtében megindult szülésben 1395. május 17-én meghalt a megszületett gyermekével együtt. Váradon temették el.

I. (Luxemburg) Zsigmond (ur.: 1387-1437)

A magyar trónt az egyik leghosszabb ideig birtokló, összesen 50 esztendeig uralkodó (1387-1437) Luxemburg Zsigmond, aki magyarországi hatalmának utolsó éveiben Német-Római császárként Európa legjelentősebb nagyura is lett, meglehetősen körülményes módon került hazánk élére. Nagy Lajos királyunk trónját lánya, Mária örökölte (1382-85), aki anyja, Erzsébet gyámsága alatt kezdte meg uralkodását. Az átmenetinek tartott „nőuralom” kezdetén mindenki egyértelműnek tartotta: a Magyar Királyság élén csak időlegesen állhat nő. Mária férjhez adása tehát sürgősen megoldandó feladat lett.

A leendő férj és így leendő, új magyar király kérdésében azonban az ország három táborra szakadt: az első számú férj-, és király jelölt Luxemburgi Zsigmond volt. Hozzá húzott a bárók tekintélyes csoportja, és őt támogatta a Lackfi család, illetve Szécsi Miklós országbíró is. A második főúri csoport Garai Miklós és Erzsébet anyakirályné vezetésével a francia király öccsét, Lajos orleans-i herceget szerette volna a trónon látni, míg a harmadik csoport, a délvidéket birtokló Horvátiak részvételével az Anjou család egyik tagját, Durazzói Kis Károlyt támogatta. A leggyorsabban a Lackfiak léptek és 1385 tavaszán jelöltjüket, Zsigmondot gyorsan összeházasították az ifjú magyar királynővel. Válaszul a Horvátiak 1385 végén ugyancsak sebtében megkoronázták Durazzói Kis Károlyt. A polgárháború elkerülhetetlenül kirobbant. II. Károly (1385-86) uralkodása mindössze egy hónapig tartott (39 napig), ugyanis 1387 február hetedikén Garai Miklós megbízásából Forgács Balázs pohárnokmester meggyilkolta az ujdonsült királyt. Károly meggyilkolásával a válság kiéleződött: a Horvátiak bosszút esküdtek jelöltjük meggyilkolásáért és lángba borították a délvidéket. A két királynő és Gara kénytelenek voltak 1386 nyarán bejárni a horvát-dalmát területeket, hogy megnyugtassák a feldühödött délvidékieket. Diakovár mellett azonban Horváti János bán katonái megtámadták a királyi kíséretet, és fogágba ejtették Erzsébetet és Máriát. Garai pedig meghalt az összecsapásban. A két magyar királynőt a tengerparti Novigrád várába vitték. Az itteni raboskodásuk alatt Erzsébet titokban levelezni kezdett a velenceiekkel, ám lelepleződött, s 1387. januárjában saját lánya szeme láttára fojtották meg.

A kialakult helyzet gyors megoldást kívánt és minden résztvevőt összefogásra ösztönzött. A magyar bárók megegyeztek abban, hogy a legjobb az lenne, ha Mária férje, Luxemburg Zsigmond kerülne az ország trónjára.  Zsigmondot végül 1387. márciusában koronázták meg, és 1387. júniusában már arról is gondoskodni tudott, hogy felesége Mária is kiszabaduljon.

Zsigmond törökellenes fellépése és csehországi tervei

Zsigmond a bárók jóvoltából lett magyar király és ez a sajátos függés megmaradt uralkodásának kezdeti szakaszában is. Zsigmondnak köteleznie kellett magát arra, hogy a Lackfyak vezette bárói ligával közösen fog uralkodni. Az ország két legbefolyásosabb embere így Zsigmond mellett Lackfi István és Kanizsai János lett.

Közben az egyéb bárói ligák is megerősödtek, és rátették kezüket a királyi földekre. Az 1300-as évek végére az ország nagy része a főúri dinasztiák ellenőrzése alá került. A ligauralom megszilárdult, a Horvátiak azonban elszigetelődtek. A boszniai uralkodó támogatásával kísérletet tettek egy betörésre, ám kezdeményezésük kudarccal járt! Súlyos vereséget szenvedtek, a vezetőket Zsigmond pedig lefejeztette. Mária királyné 1395-ben hunyt el. Ezután helyreállt volna a rend, ám a török fenyegetés megjelent határainknál. Ennek volt jele az 1389-es rigómezei csata (színtere ma Koszovo területe), melyben Szerbia hatalmas vereséget szenvedett az oszmánoktól. A rigómezei török győzelem után a szultán serege közvetlen veszélyt jelentette a magyar végekre. Zsigmond egy nagy európai összefogás keretében kívánt leszámolni a törökökkel, így a pápát (IX. Bonifácot) megnyerve, francia, német, itáliai és más európia népek alkotta nagy keresztes haddal indult az oszmánok megállítására. A keresztesek a Duna menti Nikápolynál (ma bulgár-román határ) csaptak össze az oszmánokkal, 1396 szeptember 25-én. A török haderő 35-40 ezer katonát, míg Zsigmond serege 20-22 ezer lovagkatonát számlált. A csata végkimenetele, meglepte a korabeli Európát: a törökök nagyarányú diadalt arattak ugyanis. Ezzel bebizonyosodott: a feltörekvő Oszmán Birodalom óriási fenyegetést jelent egész Európára nézve.

Az 1400-as évektől Zsigmond új külpolitikai célja Csehország megszerzése lett. Előtte azonban meg akart szabadulni a korábban hatalomra segítő bárói liga befolyásától. Új kegyenceket keresett magának, a régieket pedig mellőzni próbálta. Az egyik kiválasztottja a lengyel Stiborci Stibor (1347-1414) lett, akiben teljesen megbízott és birtokokkal halmozott el. (Még az erdélyi vajda címet is neki adományozta.) A Zsigmondot korábban "trónra segítő" nagyurak kiszorultak a hatalomból, és a király ellentáborába kerültek. Ilyen körülmények közt került sor 1397 őszén a temesvári országgyűlésre. Ez volt hazánk történetének első olyan rendi gyűlése, melyre már a városok követeit is meghívták, sőt vármegyénként négy nemesi követet is. A tanácskozás két téma körül folyt: egyrészt a magyar nemesség korábban kivívott - Aranybulla - jogainak sérthetetlensége volt a téma, másrészt pedig az ország török elleni védekezésének megvitatása került szóba. Az előbbit illetően itt vált először világossá: a magyar főnemesség jelentős része (és a köznemesekből is sokan) végzetesen szembehelyezkednek az uralkodóval. Az utóbbit, vagyis a védekezést vizsgálva kiemelendő, hogy a temesvári diétán törvény született a "telekkatonaság" rendszeréről, ami azt jelentette, hogy minden hazai birtokos, minden 20 jobbágya után köteles egy ijászt adni a király hadának. (Bár maga az elnevezezés csak később lett "honos" a magyar jogrendszerben.)

Zsigmond harca a bárói ligák ellen

A temesvári gyűlés utáni években lázadások törtek ki Zsigmond ellen, melykebn 1401-től Kanizsai János (1350-1418) érsek és Bebek Detre (1351-1405) nádor játszották a főszerepet. A Csehországból hazatérő Zsigmondot 1401 április 28-án váratlanul letartóztatták és Visegrád várába zárták. A hatalmat a Szent Korona nevében a bárók tanácsa vette át. Tárgyalások indultak a trón betöltéséről is: jelölt lett II. Ulászló lengyel király és Nápolyi László is, aki Durazzói Kis Károly fiaként szintén esélyes lett a királyi címre. Ebben az időszakban fél évre Kanizsai János esztergomi érsek kancellárként kormányozta az országot.

Közben Garai kiszabadította Zsigmondot, és öt hónapra saját – siklósi – várába záratta. A királyi tanács alkuba bocsátkozott Garaival. 1401 októberében létrejött az egyezség a két oldal között: Zsigmond visszakapta trónját, megígérve, hogy büntetlenséget biztosít a lázadóknak, és idegen híveit Stibor kivételével elbocsátja. Az alkunak része volt az is, hogy Zsigmond rokoni kapcsolatokat épít ki a Garai-Cillei ligával, vagyis Cillei Herman egyik lányát Zsigmond veszi majd el, másik lányát pedig Garai. Emellett Garaiból nádor, Cilleiből pedig horvát bán lehet. Az alkuk megpecsételéseként hozták létre a Sárkányos Lovagrendet, mely az uralkodó bárói liga híveit egyesítette.

Zsigmond kiszabadulása után azonban nem nagyon tartotta magát az alkukhoz, sőt minden igyekezetével azon volt, hogy csökkenteni tudja „támogatói” befolyását. Ezt megelégelve Kanizsai másodszor is fellázadt Zsigmond ellen és a trónt Nápolyi Lászlónak ajánlotta fel, sőt 1403. augusztus 5-én egy alkalmi koronával királlyá is koronázta. A királyellenes szervezkedés kiterjedtté vált, a magyar nemesség támogatta. A harc sokáig kiegyenlítettenek tűnt: egyik oldalon a hatalmukat féltő ligák és köznemesek álltak, a másik "tábort" pedig pedig Zsigmond és környezete, az új bárók és városok (akiket Zsigmond egész uralma alatt támogatott) alkották. A küzdelem végül Zsigmond győzelmével zárult. Az ellenkirály Nápolyi Lászlónak le kell mondania követeléseiről.

A királyi konszolidáció

Zsigmond 50 esztendeig tartó uralkodásának második felére, vagyis az 1403 utáni évtizedekre a királyi hatalom megszilárdítása lett a jellemző. Zsigmond legfőbb támogatója a híveiből toborzott új arisztokrácia volt, mellette szerepet kaptak a városok is. A szövetség legfontosabb bástyái Garai nádor, Cillei Hermann, Stibor vajda és Ozorai Pipo voltak. Cillei és Garai a király legmeghittebb bizalmasai és tanácsadói lettek. Ennek ellenére Zsigmond mindvégig önálló politikát követett, amelynek irányát ő maga határozta meg.

Zsigmond uralkodása alatt nagymértékű városfejlődés figyelhető meg, aminek ékes bizonyítéka például a mezővárosok számának hatszorosára emelkedése. Híres Luxemburg Zsigmond 1405-ös, városokkal foglalkozó törvénye is, mely a nagyobb településeknek önálló bíráskodási jogot adományozott, több falut városi rangra emelt és engedélyezte védőfalak felhúzását is, egyéb kiváltságok, például kereskedelmi jogok adományozásával egyetemben. [Forrás: itt, LINK] Mindezeken túl egységesítették a városok mértékegységeit, Budát véve alapul. A későbbiekben a magyar városok lakói vitás jogi ügyeikben a mindenkori tárnokmesterhez fellebbezhettek, sőt fordulhattak harmadfokon magához a királyhoz is. Kiemelendő még Zsigmond másik, városokat érintő jogszabálya is, mely 1435-ben keletkezett és neve: Decretum maius. Ez szintén elsősorban a városok védelmében született: szabályozta például a jobbágyok városokba költözését és az urak korlátait, amennyiben egy területükön fekvő várost akarnának "terrorizálni". Idézet az 1405-ös dekrétumokból:

„Azonképen most is meghagyjuk, hogy ha valaki, bármily rendü és állásu legyen is, valamely személynek, akár országlakosnak, akár kivülvalónak, városaink mezővárosaink vagy szabad községeink valamelyikében, valami jogtalanságot, sérelmet vagy kárt okozott vagy tett, akkor az ilyen sértettnek vagy megkárositott embernek mindenekelőtt annak a városnak a birája előtt kell a maga igazságát keresnie. … És ha annak a városnak a birája és esküdtei a köteles igazságszolgáltatást részére megtagadnák vagy halogatnák, akkor a sértettnek vagy károsnak jogában és szabadságában áll a maga ügyét tárnokmesterünk elibe vinni.”

Az első végvári vonal kiépítése

Zsigmond 1435-re a majdnem négy évtizeddel korábbi, 1397-es telekkatonaságról szóló törvényét módosította, mikor a török fenyegetés miatt elrendelte egy végvári vonal kiépítését. A jogszabályt rögzítette, hogy egy esetleges támadás által érintett területek főpapjai és ispánjai kötelesek hadba vonulni bandériumaikkal együtt, mégpedig a királyi hadakat támogatva. Az új törvény minden 100 jobbágytelek után már három jól felfegyverzett lovast kiállítását rendelte el. Egy általános hadjáratra a nemesek és bárók katonákat kötelesek kiállítani, a birtoknélküli és így jobbágyokkal nem rendelkező nemesek pedig személyesen kötelesek megjelenni a királyi hadak oldalán. A törvény arra is kitért, hogy mi lesz azokkal, akik későn érkeznek, vagy idő előtt távoznak a magyar uralkodó seregéből. Ezen személyek javaikat vesztik.

Fontos kiemelni: az első végvári vonal kiépítésében nagy szerepe volt annak a "megnyert 50 évnek" is, melyet a Timur Lenk vezette nagy mongol támadás nyomán az 1402 július 20-án lezajlott ankarai török vereség után kapott a Magyar Királyság. A pusztító erejű mongol invázió ugyanis, mely Ázsia felől hátba támadta az oszmánokat, öt évtizedre vetette vissza a szultánok hódító kedvét. Ezen időszak alatt kiépülhetett a magyar végvári vonal a délvidéken (lásd képünket).

Zsigmondot 1410 szeptember 20-án választották német királlyá - majd 1433-ban Német-Római császárrá - és a döntések révén a Magyar Királyság élére egész Európa legnagyobb hatalommal rendelkező uralkodója került. A magyarok szempontjából csak látszólag előnyös helyzet a király gyakori távolléteit hozta. Zsigmond főleg 1414 és 1418 közt tartózkodott sokat külföldön, amikor európai uralmának legjelentősebb eseménye, a híres konstanzi zsinat zajlott. Az egyházi gyűlésen Zsigmond felszámolta az 1378 óta, vagyis közel 40 éve fennálló nyugati egyházszakadást, és megkezdte a huszitizmus elleni harcot.

Az erdélyi parasztfelkelés

Zsigmond a kincstár kimerülését követően - melyet sokan a háborúk rovására írnak - az Árpád-kori pénzrontást választotta megoldásul, és rossz minőségű ezüstpénzt, vagyis alacsony nemesfém tartalmú ezüst dénárokat hozatott forgalomba. Ám a földesurak nem szívesen szedtek ilyen pénzt adóként, így például az erdélyi Lépes György püspök is inkább kivárt. Később, 1437-re, három év után végre újra megjelent az értékesebb fizetőeszköz és az erdélyi püspök úgy gondolta, most majd beszedi az elmaradt adókat, mégpedig az új pénzben behajtva a paraszti tartozásokat. A parasztság nem tudott ekkora összeget megfizetni, ráadásul Lépes György az ortodox románoktól is elrendelte a tized beszedését és kiátkozta mindazokat, akik nem tudtak fizetni.  

Az elégedetlen erdélyi parasztok összegyűltek 1437 nyarán a Bábolna hegyen és tanácskozásuk eredményeként követeket küldtek a vajdához, bizonyos Csáki Lászlóhoz. A küldöttek azonban nem tudták előadni panaszaikat, mert a püspök testvére, Lépes Lóránd, a vajda főtanácsadója (és helyettese) kivégeztette őket. A hír hallatán azonnal kitört a felkelés, melynek élére Budai Nagy Antal állt. A felkelés első fontos eseménye a dési csata volt, melyben először a magyar történelem során paraszti seregek arattak diadalt nemesi lovagcsapatok, azaz a vajda katonái felett. A győzelemben jelentős szerepe volt a ténynek, hogy a parasztok huszita módra, szekérvárakkal harcoltak. A vajda és az erdélyi főnemesek meghátráltak, és 1437 július 6-án aláírták a kolozsmonostori egyezményt, melyben az urak vállalták a jogtalan tizedszedések beszüntetését – és az adó csökkentését – a kilenced és számos külön juttatás eltörlését, a szabad költözés és végrendelkezés biztosítását, és bántatlanságot biztosítottak a paraszt-vezérek számára.

A nemesek meghátrálása azonban csak időleges volt. Három hónappal az egyezmény aláírása után, 1437 október 6-án támadást indítottak a parasztok ellen, ám az apáti csatában újra Budai Nagy Antal győzedelmeskedett. A diadal révén a Tiszántúl mellett Kolozsvár és Nagyenyed is a paraszt seregek oldalára állt. Közben azonban az erdélyi nemesség elhatározta a végső leszámolást a felkelőkkel: a szász, székely és magyar rendek – Kápolnán – egy egészen 1848-ig fennálló uniót kötöttek a jobbágyok ellen. Ez volt a híres „Kápolnai unió”. A számban nagyobb és képzettebb nemesi seregek azonban lassan felülkerekedtek, felmorzsolták az olvadó paraszthadakat, és 1438 januárjára leverték az erdélyi felkelést. (Utoljára Kolozsvár esett el.) 1437 októberében, a lázadás elfojtása jegyében egy második – a jobbágyok számára már kedvezőtlenebb – kolozsmonostori egyezményt is megkötöttek, mely hatálytalanította a júliusi kedvezményeket, a fegyveres győzelem azonban okafogyottá tett mindenféle szerződést. A felkelő seregek vezéreit Tordán végezték ki.

Az utódlás kérdése

Zsigmond császár 1437 december 9-én hunyta le örökre szemét, de előtte még kijelölte utódját. Döntése értelmében a trónt leányának, Luxemburg Erzsébetnek (Cillei Borbálától született gyermekének) férje, Habsburg Albert kapta. Albert rövid, alig két éves uralkodásával azonban egy új korszak vette kezdetét hazánk történelmében: a patrimoniális monarchiát felváltotta a rendi monarchia rendszere.

I. (Habsburg) Albert (ur.: 1437-1439)

Luxemburg Zsigmond, és Cillei Borbála lányának, Erzsébetnek a férje Habsburg Albert volt, így 1437-ben Zsigmond vejeként ő foglalhatta el a magyar trónt. A magyar nemesség és a királyi tanács Albertet, csak szigorú feltételek mellett volt hajlandó megkoronáztatni. A feltételek közt szerepelt, hogy királyként minden döntésébe be kellet vonnia a királyi tanácsot, nem fogadhatta el a német-római császári címet, és gondoskodnia kellet a törökkel szembeni védekezésről. A magyar koronázás 1438. január 1.-én zajlott le Székesfehérvárott, ahol Albertet az esztergomi érsek, Erzsébetet a veszprémi püspök koronázta. Frankfurtban 1438. március 18-án II. Albert néven német királlyá választották, de rövid uralkodása alatt sohasem került sor a német királyi koronázására. Az ún. kompakták elismerése után 1438. május 6-án cseh királynak is megválasztották.

Mivel a királyi tanács a honvédelmet a királyra hárította, és a török 1439-ben bevette a végvári vonal egyik legfontosabb várát Szendrőt, - melyet Barankovics György szerb fejedelem feladott - hadjáratra kellett indulnia a délvidékre. Azonban seregével csupán Titelig jutott. Itt részben azért, mert a törökök Magyarország helyett Bosznia ellen fordultak, részben mert seregét vérhas járvány támadta meg, csapatait szélnek eresztve hazaindult. Ám maga is megbetegedett és útközben a Komárom vármegyei Neszmélyen meghalt. Felesége ekkor már terhes volt tőle; fia, a későbbi V. László magyar király, 1440. február 22-én született meg. A Neszmélyen készített végrendelet szerint Albert a születendő gyermekének lakóhelyéül Pozsonyt jelölte ki, gyámságát a magyar, cseh és osztrák arisztokráciára bízta.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált Irodalom:

  • Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1526 Osiris Kiadó, Budapest, 2003
  • Glatz Ferenc (szerk.) Engel Pál (szerző): Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440 -ig. Magyarok Európában sorozat. História Alapítvány-Holnap Kiadó Kft.Budapest, 2003.
  • Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Budapest, 2001
  • Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: a középkor. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Kristó Gyula: A rozgonyi csata. Bp. 1978
  • Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979
  • Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Bp. 1988

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------