Van egy álmom - Martin Luther King beszéde (1963 augusztus 28.)

Martin Luther King beszéde 1963 augusztus 28 -án Washingtonban

„Van egy álmom…” Martin Luther King tiszteletes beszéde az 1963. évi, munkáért és szabadságért rendezett „washingtoni menetelés” során

/Forrás: ircblog.usembassy.hu/

 

Örömmel csatlakozom hozzátok a mai napon, mely úgy marad majd fenn a történelemben, mint a nemzetünk szabadságáért folytatott eddigi legnagyobb tüntetés.

Száz évvel ezelőtt egy nagy amerikai, kinek szimbolikus árnyéka ma is reánk vetül, aláírta az Emancipációs Kiáltványt. A pusztító igazságtalanság perzselő tüzében égő néger rabszolgák millióinak fáklyaként mutatta a reményt e sorsfordító rendelet. Örömteli hajnalhasadás volt ez fogságuk hosszú éjszakájában.

A négerek azonban száz év elmúltával sem szabadok! A négerek életét még száz év elmúltával is a szegregáció béklyói és a diszkrimináció láncai nyomorítják! A gazdagság hatalmas tengerében a négerek még száz év múltával is a szegénység magányos szigetén tengődnek! Száz év múltával a négerek még mindig az amerikai társadalom peremén vergődnek, s számkivetettként élnek saját országukban! Így ma idejöttünk, hogy e szégyenteljes állapotra felhívjuk a figyelmet.

Bizonyos értelemben azért jöttünk nemzetünk fővárosába, hogy beváltsunk egy csekket. Amikor köztársaságunk alkotói az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat fenséges szavait fogalmazták, egy minden amerikaira érvényes kötelezvényt írtak alá. E kötelezvény azt ígérte, hogy minden embernek—igen, feketéknek és fehéreknek egyaránt—elidegeníthetetlen joga lesz az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez.  Ma már nyilvánvaló, hogy színes bőrű állampolgárai tekintetében Amerika e kötelezettségnek eddig nem tett eleget. E szent kötelezettség teljesítése helyett Amerika rossz csekket adott néger polgárainak, olyan csekket, melyet „fedezet hiánya” miatt löktek vissza.

Mi viszont nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy csődbe jutott az igazság bankja! Nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy a nemzetnek nincs elég fedezete a lehetőségek hatalmas széfjében! Ide jöttünk tehát, hogy beváltsuk e csekket—azt, amely követelésünk fejében a szabadság bőségét és a törvény biztonságát nyújtja nekünk.

Azért is jöttünk most e megszentelt helyre, hogy figyelmeztessük Amerikát: erre égetően és most van szükség! Nem lehet abban a hitben ringatózni, hogy majd lelohad a hév, vagy csillapítóan hat a fokozatosság. Most van itt az ideje annak, hogy a demokratikus ígéreteket megvalósítsák! Most van itt az ideje annak, hogy kilépjünk a szegregáció sivár és sötét völgyéből, s rátérjünk a faji igazságosság napsütötte ösvényére. Most van itt az ideje annak, hogy nemzetünket a faji igazságtalanságok futóhomokjából a testvériség szilárd alapjára emeljük.

Most van itt az ideje annak, hogy Isten minden gyermeke számára beteljesedjék az igazság ígérete. A nemzet számára végzetes lenne, ha nem ismerné fel a pillanat sürgető voltát. A négerek jogos elégedetlenségének e tikkasztó nyara csak akkor múlik el, ha beköszönt a szabadság és egyenlőség frissítő ősze. Ezerkilencszázhatvanhárom nem a vége, hanem a kezdete valaminek. Keservesen csalódnak majd, akik abban reménykednek, hogy a négerek kiadják a mérgüket, de lecsillapodnak, amint az ország visszatér a rendes kerékvágásba.

Addig se csend, se nyugalom nem lesz Amerikában, ameddig a négerek nem kapják meg állampolgári jogaikat. A lázadás szelei addig rázzák a nemzet alapjait, míg az igazság fénylő napjai fel nem virradnak.

S valamit el kell mondanom az enyéimnek, akik az igazság palotájának kopott küszöbén ácsorognak. Vétkes cselekedetek bűne nem tapadhat ránk, míg a bennünket megillető helyért küzdünk. Szabadságra szomjazva ne a keserűség és gyűlölet poharában keressünk enyhülést! Küzdelmünket csakis a méltóság és a fegyelem fennsíkján folytathatjuk. Nem engedhetjük, hogy békés tiltakozásunk fizikai erőszakká korcsosuljon! Újra és újra a méltóság ama szintjére kell emelkednünk, hol a lélek ereje felel az erőszakra. A néger közösségekben szétáradó nagyszerű új küzdőszellem nem vezethet oda, hogy ne bízzunk egyetlen fehér emberben sem, hiszen sok fehér testvérünk— mint jelenlétük is bizonyítja—megértette, hogy sorsa összefonódik a miénkkel, s megértette, hogy szabadságuk elválaszthatatlanul összefonódik a mi szabadságunkkal. Csak együtt mehetünk tovább. S menet közben meg kell fogadnunk, hogy mindig előre megyünk. Nem fordulhatunk vissza!

Vannak, kik azt kérdik a polgári jogok híveitől: „Mikor lesztek végre elégedettek?” Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a rendőri brutalitás elmondhatatlan borzalmai fenyegetik a négereket! Addig nem lehetünk elégedettek, amíg sem az útszéli motelekben, sem a városi szállodákban nem kaphatunk szállást, hogy az utazás fáradalmaitól elnehezült testünk megpihenhessen.

Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a négereknek annyi a mozgástere, hogy egy kisebb gettóból egy nagyobb gettóba költözhetnek. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg „Csak fehérek számára” feliratok fosztják meg gyermekeinket a felnőttségtől, s rabolják el méltóságukat.

Addig nem lehetünk elégedettek, amíg Mississippi államban nem szavazhat egy néger, New York állam négerei pedig úgy érzik, hogy nincs miért szavazniuk. Nem, nem, nem vagyunk elégedettek, s mindaddig nem is leszünk, amíg az igazságosság nem a tiszta vízhez, s a tisztesség nem fenséges folyóhoz lesz hasonlatos.

Nem felejtkezem el arról, hogy sokan közületek komoly perek és megpróbáltatások után érkeztek ide. Vannak közöttetek szűk börtöncellákból frissen szabadultak. Vannak közöttetek az ország olyan részeiből érkezettek, ahol a szabadság keresőire az üldözések vihara és a rendőri brutalitás vad orkánjai támadnak. Ti már tudjátok, milyen az alkotó szenvedés! Abban a hitben dolgozzatok tovább, hogy a megváltás lesz meg nem érdemelt szenvedésetek jutalma. Menjetek vissza Mississippibe, menjetek vissza Alabamába, menjetek vissza Dél-Karolinába, menjetek vissza Georgiába, menjetek vissza Louisianába, menjetek vissza északi városaitok nyomornegyedeibe és gettóiba, tudván azt, hogy e helyzet valamilyen módon megváltozhat és meg is fog változni! Ne fetrengjünk a kétségbeesés mocsarában!

Azt mondom most nektek, barátaim, hogy a ma és a holnap reánk váró nehézségei ellenére nekem mégis van egy álmom. Ez az álom mélyen az amerikai álomban gyökerezik.

Van egy álmom: e nemzet egy napon méltóvá válik igaz hitvallásához, miszerint „Számunkra magától értetődő, hogy minden ember egyenlőnek teremtetik”.

Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a korábbi rabszolgák fiai és a korábbi rabszolgatartók fiai képesek egymás mellett ülni a testvériség asztalánál. Van egy álmom: egy napon még az igazságtalanság hevében fuldokló, az elnyomás hevében fuldokló Mississippi állam is a szabadság és törvényesség oázisává válik.

Van egy álmom: egy napon négy apró gyermekem olyan országban élhet, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket. Van ma egy álmom…

Van egy álmom: egy napon Alabamában, az elvetemült rasszisták földjén, ahol a kormányzó szája beavatkozásról és hatálytalanításról fröcsög—egy napon éppen itt, Alabamában fekete kisfiúk és kislányok testvérekként foghatják fehér kisfiúk és kislányok kezét. Van ma egy álmom…

Van egy álmom: egy napon „minden völgy kiemelkedik és minden domb és hegy alászáll. A durva felszínek kisimulnak, s a görbék kiegyenesednek. És megjelenik az Úr dicsősége, s tanúja lesz minden élő”.

Ez a mi reménységünk.  Ezzel a hittel térek vissza délre. Ezzel a hittel a kétségbeesés hegyéből ki tudjuk vájni a remény egy kövét. Ezzel a hittel a testvériség szépséges szimfóniájává változtathatjuk a lármás nemzeti viszályokat. Ezzel a hittel képesek leszünk arra, hogy együtt dolgozzunk, együtt imádkozzunk, együtt küszködjünk, és együtt menjünk börtönbe, együtt álljunk ki a szabadságért, tudván, hogy egy napon szabadok leszünk.

Ez lesz a nap, amikor Isten minden gyermeke új értelemmel énekelheti a dalt:

„Én országom, rólad énekelek, a szabadság édes hona, rólad szól az ének;

Ahol apáim meghaltak, a zarándokok büszkesége,

Minden hegyoldalról hadd zengjen a szabadság!”

S ha Amerika nagy nemzet akar lenni, ezt valóra is kell váltania!

Zengjen hát a szabadság New Hampshire bámulatos csúcsairól!

Zengjen hát a szabadság New York fenséges hegyeiről!

Zengjen hát a szabadság a pennsylvaniai Alleghenies magaslatairól!

Zengjen hát a szabadság a coloradói Sziklás–hegység hófödte ormairól!

Zengjen hát a szabadság Kalifornia szelíd lankáiról!

De ez nem elég! Zengjen hát a szabadság Georgia Stone-hegyéről!

Zengjen hát a szabadság Tennessee Lookout-hegyéről!

Zengjen hát a szabadság Mississippi minden dombjáról és földhányásáról, minden hegyoldaláról! Zengjen a szabadság!

S ha ez így történik, ha a szabadság zeng—ha zenghet— minden városból és faluból, minden állam minden városából, akkor közelebb kerülünk ahhoz a naphoz, amikor Isten minden gyermeke—feketék és fehérek, zsidók és keresztények, protestánsok és katolikusok megfoghatják egymás kezét és a régi néger spirituálé szavaival énekelhetik:

„Végre szabadok, végre szabadok,

Hála a mindenható Istennek, végre szabadok vagyunk”.

***** 

A beszéd szövege a King Center tulajdona. Fordította a Közkapcsolati Osztály munkatársa, Szilágyi Ágota

Forrás: Martin Luther King Jr.’s Address at 1963 March on Washington