A római katonák fegyverzete

A római katonák fegyverzete

/Harmat Árpád Péter/

 

Az ókori Rómát 753-ben alapították, de öt  évszázaddal később, Kr.e. 265-re már uralta az egész itáliai félszigetet, majd újabb négy évszázaddal később, Traianus császár idejére (Kr.u.117) a rómaiak kezén volt a Földközi tenger teljes övezete, északon egészen Britanniáig, délen a Nílus felső-folyásáig, keleten a Perzsa öbölig, nyugaton az Atlanti óceánig! Az óriási birodalom 5,9 millió km2 -nyi területet ölelt fel. A sikeres hódítások alapját az ütőképes és jól szervezett római hadsereg képezte, mely  az antik világ legfegyelmezettebb és leghatékonyabb hadserege volt. Ezt a haderőt tekinthetjük a történelem első hivatásos katonákból álló regimentjének, és a harcosokat a kor legfejlettebb fegyverzetével látták el. A rómaiak első súlyosabb harcaikat a karthagói punokkal vívták meg a Kr.e. 264 és 146 közti három pun háborúban. Később következtek görögök, akik az addig legyőzhetetlen falanx harcmodorral szálltak velük szembe a Kr.e. 215 és 167 közötti három makedón háborúban!

A falanxot egyébként a görög poliszok először a perzsák ellen alkalmazták (kr.e. 500-448) illetve egymás ellen is a pelopponészoszi háborúban (kr.e. 431-44) Végül Nagy Sándor volt az, akinek révén a híres falanx harcmód legyőzte szinte az egész akkor ismert világot. Az egyszerre mozgó, pajzsokkal minden irányból védett, egymással szigorúan együttműködve mozduló emberi egységek rendszere újdonság volt, és évszázadokig nem találta meg egyetlen hatalom sem a hatékony ellenszerét. Később viszont Kr.e. 197-ben, a második makedón háborúban lezajlott legnagyobb csata során Künoszkephalainál a rómaiak megtalálták a falanx legyőzésének módját, mégpedig az alakzatok megbontása révén! Itt fordult elő először, hogy a világot legyőző görög falanx óriási vereséget szenvedett. A csata utáni hat évszázadban, a birodalom összeomlásáig csupán négy etnikum megjelenése, és szembeszállása okozott komolyabb kihívást a rómaiak számára: a parthusok, dákok, germánok (markomannok, gótok, vandálok, frankok) éshunok! A római légiók azonban még ezen népekkel is sikeresen vették fel a harcot - a dákokat hosszú háború során  87 és 106 közt győzték le, a markomannokat Marcus Aurelius gyűrte le 166 és 180 közt, az Attila vezette hunok felett pedig  451-ben Catalaunum mellett Aetius  aratott diadalt. A római haderő csupán az általános válság és összeomlás idején szenvedett vereségeket a túlerőtől, de valójában inkább a népvándorlás során kialakuló belső eróziós folyamatoktól.

Kardok, pajzsok, páncélok

A római gyalogos katona fő fegyvere a gladius nevű rettegett rövid kard volt. A 45 centiméter hosszú, kétélű, hegyes végű pengét inkább közelharcban, szúrásra használták, mint vagdalkozásra. Távolból apilum nevű hajítódárdával öltek, amelyet halálos biztonsággal dobtak akár 30 méteres távolságra is .Apilum 2 méter hosszú fa nyele 60 centiméteres vasrúdban folytatódott. Áthatolt a páncélon, a pajzson. A rúd hegye háromszögletű volt, hogy nehezebb legyen kihúzni a felnyársalt testből. A gerely jellegű fegyverek hátránya, hogy az ellenség felveheti, és visszadobhatja őket. Csakhogy a pilum vashegyét gyors hevítéssel és hűtéssel edzették keményre és erősre, az edzetlen vasnyél viszont lágy maradt. A pajzsnak ütköző pilum hegye átdöfte azt, a nyél viszont elgörbült, így az ellenség már nem vehette hasznát a rómaiak ellen.

A katonák védelme a sérülések ellen ugyanolyan fontos volt, mint a felfegyverzésük a támadásra. A római katonák eleinte a lorica hamata nevű láncvértet viselték. A tömör, lapos bronz- vagy vasgyűrűk függőleges sorait vízszintesen sorakozó szegecselt karikák fogták össze. A láncingnek voltak hátrányai. Súlyos volt, mintegy 15 kilogrammot nyomott, az ellenség nyilai pedig a gyűrűk között átcsúszva megsebesíthették a viselőjét. A római fegyverkovácsok ezért sokkal hatékonyabb védelmet dolgoztak ki. A hajlékony lemezpáncél, a lorica segmentata bőrszíjakkal összekötött, egymást átfedő vaslemezekből készült. Ugyanolyan hajlékony volt, mint a láncing, de harmadával könnyebb. Az amerikai futball játékosok testét és vállát védő pajzsok is hasonlóan működnek. A könnyű, különálló elemek a vállon és a mellkason lehetővé teszik a mozgást, ám a csapás erejét eloszlatják a test felületén. A lorica segmentataúgy készült, hogy ellenálljon egy nyílvesszőnek is. A nyíl behorpasztotta, de a páncél megmentette viselőjét a súlyos sérüléstől.

A tüntetéssel szemben fellépő rendőrök legkorszerűbb pajzsai figyelemre méltóan hasonlóak a rómaiak kétezer évvel korábbi módszeréhez. Ők a testudót vetették be, ami latinul teknőst jelent. A légionáriusok szorosan egymás mellé álltak, pajzsaikból pedig jókora védőburkot vontak maguk köré. A hatalmas, ívelt pajzsok alapanyagának is modern hangzása van: rétegelt lemez. Rétegelt lemezt nagyon könnyű készíteni. Csak néhány fatábla kell hozzá, amelyeket úgy ragasztunk egymásra, hogy a szálirány a szomszédos rétegekben derékszöget zárjon be. Ez elég védelmet nyújt, mert nagyon erős, ugyanakkor valamennyire rugalmas marad. Ezen a módon készültek az ívelt pajzsok.

Tüzérségi fegyverek

A római tüzérségből kevés tárgy maradt fenn, a katonák azonban részletes utalásokat hagytak hátra a készítésük módjáról. A skorpió vashegyű nyilakat lőtt ki. A támadások első hullámában és ostromnál vetették be. Képes volt átlőni a páncélt, és azonnal végzett az áldozatával. Hatalmas számszeríjhoz hasonlóan működik. A merev karokat hátrafeszítik, az energiát pedig két függőlegesen összesodort kötél vagy ínköteg tárolja. A húr kiengedésekor 350 méternél is távolabbra lövi ki a nyilat, elképesztő sebességgel. Bár emberi célpontok ellen pusztító volt, egy épülettel szemben a skorpiónak nem sok hasznát vehették. A kőhajítók voltak a legpusztítóbb hatású római fegyverek. Ostrom esetén olyan magasra hajították a lövedéket, hogy az ledöntötte a falakat.

A kövek sivító hangja rettegést keltett Róma ellenségeiben. A félelmetes hatás fokozása érdekében feketére festették őket, hogy ne legyenek jól láthatók. Fizikailag is rendkívül hatékony volt, ugyanakkor erős pszichológia fegyverként is működött. A rómaiak ellenségei szörnyen féltek tőle. A ballista ugyanúgy működik, mint a skorpió, csak nagyobb és erősebb. Egy 30 kilogrammos követ, vagy egy méteres gerendát lőtt ki, 450 méterre, hogy a katonák az ellenség íjászainak hatótávolságán kívül maradhassanak. A lövedék elképesztő, 185 kilométer per órás sebességgel csapódott be a célba. Más elven működött azonager. Focilabda méretű, mintegy 20 kilogrammos köveket hajított el 300 méteres távolságra egyetlen kar és egy parittya segítségével. A függőleges kart egy vaskos, vízszintesen kifeszített köteg hajtotta, amely meg volt csavarva, hogy forgatónyomatékot fejtsen ki. A köteg rugó módjára tárolta az energiát, amelyet a lövésnél felszabadított. Minél erősebb volt a rugó, annál pusztítóbb volt a fegyver. A rómaiak inakból sodort köteget használtak, mert az nagyon rugalmas, és a tárolt energia jelentős hányadát visszaadja. Minden római légiót körülbelül 60 löveg kísért. A technika és a taktika ötvözése 500 évre Európa első számú haderejévé tette a római hadsereget, és további 1500 évre meghatározta a katonai taktikát.

A felszerelés:

Sisak: A gallok, és a görögök sisakjához hasonló. Félgömb alakú, néha taréjjal díszitették. Arc- és tarkóvédő is tartozott hozzá.

Pilum: Rövid, hajító dárda, melyet a szamniszoktól vettek vettek át. A csata alatt a hónuk alatt hordták, vagy elhajították. Három részből állt: fémcsúcs, fanyél, és egy olyan szerkezetből, mely eltürt, ha a dárda pajzsba ütközött.

Pajzs: Gall modell alapján készült ovális lemez, vagy négyszögletű lemez. Közepén helyezkedett el az umbó (domború, félgömb alakú dísz), mely azt a célt szolgálta, hogy az ellenfél csapása lecsússzon róla.

Kard és páncélzat: A rövid római kardok Hispániában lakultak ki. A páncélzat sokféle volt, leggyakoribb a csuklós, vagy lemezpáncél volt. Övet csak a nagyon kiváltságos katonák hordtak, melyen a kardot rögzítették, és egy tőrt is. A páncél alatt textilinget viseltek, mely szoknyában végződött, és egy bőrruhát. De viseltek fémpikkelyekel ellátott bőrruhát is. De hordtak vasszemekből álló páncélinget is.

A kisegítő csapatok a legionáriusok kardjánál hosszabbat használtak, és a hajítódárdájuk is hosszabb volt

Néhány, a római légiókkal kapcsolatos fogalom magyarázata:

  • Legatus: A légió parancsnoka
  • Katonai tribunusok: tisztek
  • Aquilifer: A légió sasos jelvényének hordozója
  • Signifer: A légiót jelző tábla hordozója
  • Centurio: százados
  • Optio: altiszt

 

Felhasznált irodalom:

  • Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998.
  • Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976.
  • Forrás: National Geographic: A Római légiók fegyverzete
  • Róma, és a római világ története, Larousse-Officina Nova, Budapest, Magyar Könyvklub, 1994 (Új Képes Történelem sorozat 4. kötet)