A varsói felkelés

A varsói felkelés

 

A varsói felkelés (1944 augusztus 1 - október 2) nemcsak a XX. századi lengyel történelemnek, hanem Lengyelország egész történetének egyik legfontosabb eseménye. A felkelést az Armia Krajowa (Honi Hadsereg, AK) varsói Főparancsnoksága tervezte meg a „Vihar" hadművelet részeként. A felkelés célja a város katonai visszafoglalása volt, valamint a londoni lengyel kormány irányítása alá tartozó hatalmi szervek megalakítása és nyilvánossá tétele a fővárosban. A tervek szerint mindez a Vörös Hadsereg Varsóba való bevonulás előtt valósult volna meg. (A város felkelésére alig több mint 14 hónappal a varsói gettólázadás leverése után került sor. A zsidók hihetetlen és hősies küzdelme, mely 1943 tavaszán 29 napig tartott, jelentős mértékben hatott a lengyelekre. - ti-)

Utcakép a varsói felkeléskor /forrás: Bundesarchív, Bild 146-113/Schremmer/CC-BY-SA

A döntést a felkelés kirobbantásáról 1944. július 26-án a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Komorowski, álnéven Bór tábornok, hozta meg a Lengyel Köztársaság kormánymegbízottja, Jan Stanisław Jankowski és a Nemzeti Egység Tanács elnöke, Kazimierz Pużak beleegyezésével. A Varsóért vívott nyílt, fegyveres harc vállalásának politikai jelentősége is volt. 1944. július 21-én ugyanis Moszkvában megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság (PKWN). A Sztálin által felállított és felügyelt állami szerv tagjai nagyrészt kommunisták voltak. Mivel a PKWN a Vörös Hadsereg és az NKWD segítségével átvette a hatalmat a felszabadított területeken, a Lengyel Földalatti Államnak tennie kellett valamit az ellen, hogy a Bizottság átvegye szerepét, és társadalmi támogatottságot szerezzen.

Az előzmények

A varsói felkelés kitörése előtt Stanisław Mikołajczyk, a londoni lengyel kormány miniszterelnöke Moszkvába utazott, hogy találkozzon Sztálinnal és a PKWN vezetőivel. Úgy gondolta, hogy a varsói felkelés felhasználható érvként a Lengyelország jövőbeli határairól és jövendő kormányáról szóló találkozón. A felkelésről a Lengyel Köztársaság kormányának pozícióját erősítendő számolt be, hiszen annak ellenére, hogy a kormány Londonban működött, az irányítása alá eső szerveken keresztül képes volt megszervezni a megszállás alatt álló Európa legnagyobb Hitler-ellenes felkelését. Sztálint nem sikerült meggyőzni, mert biztos volt benne: a felkelés a lengyelek vereségével zárul majd.

A harcok megkezdésének tervezett időpontja többször változott, véglegesen csak 1944. július 31-én a délutáni órákban dőlt el, hogy a „W" óra augusztus 1-jén 17 órakor lesz. A Főparancsnok döntését nagyban befolyásolták a hírszerzés nem ellenőrzött jelentései, amelyek arról számoltak be, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalta Wołomint, Radzymint és megtámadta Varsó jobb parti városrészét, Pragát. A Lengyel Földalatti Állam vezetése fel akart lépni a Vörös Hadsereg ellen. A varsói harcok irányítója Antoni Chruściel, álnéven Monter tábornok volt, a Honi Hadsereg Varsói Kerületének parancsnoka. Augusztus 1-jén 50 000 rosszul felfegyverzett katonával rendelkezett. A német alakulatok kezdetben 15 ezer rendkívül jól felszerelt katonát számláltak, de már augusztus első napjaiban számuk 25 ezerre nőtt, Erich von dem Bach-Zelewski SS tábornok különleges alakulatának létrehozásával pedig elérték az 50 ezres létszámot. (A lengyel és német csapatok közt a legnagyobb különbség a fegyverek terén mutatkozott meg: míg a német alakulatok mindennel el voltak látva, addig a felkelők szinte kizárólag csak kézifegyverekkel rendelkeztek. A lengyeleknél nagyon hiányoztak a páncéltörő fegyverek, lövegek, ütegek, magasabb rendű csapásmérő eszközök. Ráadásul a lázadóknak csupán 10%-a volt felszerelve a kezdetektől puskákkal. - ti.)

A felkelés

A németek tüzérséget, rakétavetőket, roham légierőt és páncélfegyvereket vetettek be, a felkelők kézi fegyverekkel és gránátokkal vettek részt a harcban. Ennek ellenére az első négy napban a lengyelek uralták az összecsapásokat. A jelentős veszteségek közepette is sikerült megszerezniük a varsói városrészek nagy részét, és ami a legfontosabb volt, a város stratégiai pontjait. (Bár a hidak, pályaudvarok, telefonközpontok és a reptér soha nem került a felkelők kezére.) A lázadáshoz a civil lakosság egésze és a Lengyel Földalatti Államon kívül eső fegyveres szervezetek is csatlakoztak, például a Nemzeti Fegyveres Erők (NSZ), a Néphadsereg (AL), a Lengyel Néphadsereg (PAL) és a Belbiztonsági Testület (KB).

A felkelés rövid időn belül, spontán módon a fővárosiak tömegellenállásává alakult át. Ők biztosították a hadsereg működésének és az önvédelem fenntartásának hátterét. A lakosság a felkelés alatt újraszervezte a gazdasági és társadalmi életet: konspirációban működő politikai szervezetek bukkantak fel, házbizottságok alakultak, tábori konyhák, kórházak, mentőegységek, tűzoltóság, fegyverjavító, fegyver-és lőszerkészítő műhelyek jöttek létre. Működött a tábori cserkész posta és más helyi szolgáltatások is, pl. a víz-és áramellátás. A felkelők rádiót működtettek, újságot adtak ki, és nagyon hatékonyan működő kapcsolattartói hálót hoztak létre a különböző harci helyszínek között.

A varsóiak lelkesedése és önfeláldozása, a Honi Hadsereg katonáinak taktikussága és hősiessége ellenére nem volt esély a felkelés sikeres befejezésére külső segítség nélkül. A Honi Hadsereg Főparancsnoksága már augusztus 4-én a támadó műveletek megszüntetésére és az aktív védekezésre való áttérésre adott parancsot. A Főparancsnokság számított a nyugati szövetségesek segítségére. Időközben a német páncélos haderő megállította a Vörös Hadsereget Praga elővárosában. Világos volt azonban, hogy az oroszok szándékosan függesztették fel az offenzívát, hogy ezzel időt adjanak a németeknek a felkelés vérbefojtására.

Varsói felkelés pillanatkép /forrás: Bundesarchiv, Bild 183-J27793/Schremmer/CC-BY-SA/

Szeptember elsején a lázadás vezetősége eldöntötte: erőiket a csatornarendszeren át visszívonják a belváros közepére. Közben a londoni lengyel kormány nyomására a Szövetséges hadvezetőség beleegyezett, hogy repülőgépeiről segélycsomagokat dobjanak le a felkelőknek. 1944. augusztus 4. és szeptember 21. között 87 Varsó felett ledobott csomagból 50 jutott el a felkelőkhöz, a többi a németek kezébe került. Így a 233 tonna ellátmányból csak 47 tonnát tudtak felhasználni a lengyelek. Ezek a számok arról tanúskodnak, hogy a felkelők csak szimbolikus külső támogatást kaptak. A Szovjetunió és a Visztula partján várakozó Vörös Hadsereg semmilyen segítséget nem nyújtott. Sőt Sztálin abba sem egyezett bele, hogy a szövetségesi repülők leszálljanak a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken. Csak szeptember 15-én adott rá engedélyt, akkor, amikor a felkelés már a végét járta. 1944. augusztus 14-én a Honi Hadsereg Főparancsnoka utasította a Főkormányzóság területén levő csapatait, hogy induljanak Varsó megsegítésére. A Honi Hadsereg ezen egységeit a szovjet hadsereg körbezárta, és fegyverletételre kényszerítette. A tiszteket letartóztatták, és keletre hurcolták, a katonákat táborokba zárták.

A Szovjetunióban alakult 1. Lengyel Hadsereg egyik zászlóalja, a Sztálin által tábornokká kinevezett Zygmunt Berling vezetésével átkelt a Visztulán, hogy a folyó bal partján hídfőállásokat alakítson ki, és felvegye a kapcsolatot a felkelőkkel. Az akciónak azonban nem volt katonai eredménye. A művelet bonyolításakor elkövetett sorozatos hibák következtében 3,5 ezer katona veszítette életét, az állásokat pedig a németek megsemmisítették. Berling tábornokot nem sokkal ezután leváltották vezetői tisztségéből. A segítő szándékú, reménykeltő kezdeményezés, amelyet az oroszok is jóváhagytak, kudarcba fulladt.

A felkelés leverése és a következmények

A magukra hagyott felkelők ereje napról napra fogyatkozott, a győzelem esélye ijesztő gyorsasággal csökkent. A Honi Hadsereg Főparancsnokságának képviselői október 2-án 21 órakor aláírták a kapitulációt von dem Bach tábornok székhelyén, Ożarówban. A kapitulációs okmány aláírása után a Honi Hadsereg tisztjei és közkatonái kombattánsokként hadifogságba kerültek. Varsó lakosságát, mintegy fél millió embert, kitelepítették a városból és a pruszkówi átmeneti táborban helyezték el.

A 63 napon át tartó harc mérlege megrázó volt. Kb. 18 ezer katona veszítette életét és 25 ezren sebesültek meg. 180 ezer civil esett a harcok áldozatául. A felkelés alatt a város 25%-a semmisült meg, de a németek 1944 decemberéig Varsó 85%-át tették a földdel egyenlővé. Nemzedékek kulturális és anyagi hagyatéka semmisült meg - értékes levéltári dokumentumok, műalkotások, műemlékek, könyvtárak, múzeumok és a nemzeti kultúra minden intézménye.

A varsói felkelésnek ugyanakkor pozitív következményei is voltak. Történészek szerint megmentette Európát a kommunizmustól, hogy a szovjet-német front 63 napig egy helyben vesztegelt. Ez idő alatt a nyugati szövetségesek (az USA, Nagy-Britannia és Lengyelország) Nyugat-Európa óriási területeit szabadították fel. Bár így sem elsőként érkeztek meg Berlinbe, bizonyos, hogy a varsói felkelés nélkül a Vörös Hadsereg már 1944. augusztusában elérte volna a német fővárost, és tovább nyomult volna nyugat felé. Az is elképzelhető, hogy teljesült volna Sztálin álma, és a Vörös Hadsereg eljutott volna az Atlanti-óceánig. Ebben az esetben a háború utáni Európa térképe egészen másként festett volna.

A varsói felkelés hozzájárult ahhoz is, hogy Sztálin kénytelen legyen engedni a háború utáni Lengyelországgal kapcsolatos terveiből. A felkelők áldozatának köszönhető, hogy Lengyelország nem olvadt be a Szovjetunióba annak 17. tagállamaként. Lényeges, hogy bár nem volt szuverén állam, különállóságát, nemzeti szimbólumait megőrizte. Nagy árat fizettek a lengyelek, de e nélkül az áldozat nélkül sorsuk biztosan még rosszabbra fordult volna. Ha a Honi Hadsereg tétlenül nézte volna, ahogy az oroszok bevonulnak Varsóba, az alapot szolgáltatott volna a szovjet propaganda megerősödéséhez, miszerint a Honi Hadsereg együttműködött a németekkel. Erre hivatkozva tagjainak ezreit pusztíthatták volna el az oroszok anélkül, hogy bármilyen nemzetközi visszhangtól félniük kellett volna - ahogy azt tették is a Honi Hadsereg katonáival 1944 tavaszán és nyarán a keleti határvidéken. Ezen kívül, az országnak a szovjet rabságba való átadása mély társadalmi válságba taszíthatta volna a lengyeleket. A felkelésnek viszont óriási érzelmi jelentősége volt. Meggyújtotta a szabadság lángját, és elképzelhető, hogy ennek az érzelmi töltetnek köszönhetjük a kommunizmus bukását is 1989-ben, pontosan 45 évvel a varsói felkelés után.

A felkelés következményei között érdemes megemlíteni, hogy a németek komoly veszteségeket szenvedtek benne. 17 ezer német katona vesztette életét, 9 ezren megsebesültek. A felkelés leverésének költségei pedig jelentősen meggyengítették a III. Birodalom gazdaságát.

A varsói felkelés kirobbanásának pillanatától máig vitatott, hogy egyáltalán szükség volt-e rá, kit terhel a felelősség a katasztrófáért, amellyel végződött, és, hogy mi volt ennek a történelmi eseménynek a valódi jelentősége. A vita még biztosan sokáig nem zárul le, és valószínű, hogy sosem kaphatunk egyértelmű választ ezekre a kérdésekre. Érdemes viszont emlékezni arra, hogy Varsóban, a 63 napig folyó harcokban fiatal felkelők ezrei áldozták életüket az ügyért, amelyről hitték, hogy igaz.

 

Forrás: budapeszt.msz.gov.pl /Lengyel Köztársaság Bp-i Nagykövetsége/

A képek forrása: Bundesarchiv

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------