A franciaországi hadjárat és Párizs eleste 1940-ben

A franciaországi hadjárat és Párizs eleste 1940-ben

/Harmat Árpád Péter/

 

Az 1940 május 10-én kezdődő franciaországi német hadjárat egyike a hadtörténelem legérdekesebb és legbravúrosabb katonai akcióinak. A Wehrmacht támadásának megindulása (vagyis a belga határ átlépése) és a francia fegyerletétel aláírása között - mely egyébként négy ország (Luxemburg, Belgium, Hollandia, Franciaország) teljes legyőzését rögzítette - alig 44 nap telt el. Ennyi kellett Hitler hadseregének a győzelemhez, pedig az erőviszonyokat tekintve csupán a légierőnél volt egyértelmű német fölény. (A harckocsik, és létszám tekintetében kiegyenlített viszonyok, sőt némi francia elsőbbség érvényesült.) De hogyan is kezdődött az egész?

Amikor 1939. szeptember 1-jén hajnali 4 óra 45 perckor a szárazföldön, a levegőben s a tenger felől a német csapatok támadást indítottak Lengyelország ellen, kitört a második világháború. Lengyelország lerohanására a közvetlen ürügyet egy  SS által szervezett akció szolgáltatta, mely a "gleiwitzi incidens" néven vonult be a történelembe és valójában lengyel egyenruhába öltözött német katonák támadását jelentete egy határmenti német rádióállomás ellen. A lengyel csapatok nem tudtak ellenállni a német fölénynek. A németek a villámháborúnak nevezett taktikával: nagy tömegű páncélos haderővel és kegyetlen bombázásokkal hetek alatt lerohanták Lengyelországot, 1939 szeptember 27-én Varsó is kapitulált. Közben a szovjet hadsereg a németekkel kötött 1939. augusztusi paktum értelmében 1939 szeptember 17-én bevonult Lengyelország keleti részébe.

A nyugati hatalmak reakciói

A német támadás hírére Anglia és Franciaország ultimátumban követelte a német harci cselekmények azonnali megszüntetését és a lengyel területek kiürítését. Mivel Németország elutasítólag válaszolt, Anglia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent. Erre szerződések is kötelezték őket, Angliát az 1939 augusztus 25-én aláírt Lengyel-Brit Közös Védelmi Egyezmény, a franciákat pedig a még korábban megírt Francia-Lengyel Katonai Szövetség. A nyugati fronton mégsem kezdődött meg a háború. A franciák létszámbeli fölényük ellenére nem kockáztatták a Maginot-vonal biztonságát. 1940 áprilisáig nem történt semmi változás. A németek ülő háborúnak, az angolok unalmas háborúnak, a franciák furcsa háborúnak nevezték a kialakult helyzetet.

A hitleri Németország agresszivitását látva 1939 nyarán Daladier francia és Chamberlain brit miniszterelnök megegyezett arról, hogy nem fogják tétlenül nézni, ahogy Lengyelország is Csehszlovákia sorsára jut. A két nagyhatalom garantálta a lengyel állam határainak sérthetetlenségét, és katonai segítséget ígért Varsónak, ami a szeptember 1-jén meginduló német invázióval aktuális lett. A brit–francia szövetségesek másnap ultimátumot küldtek Hitlernek, melyben 24 órát adtak neki a visszavonulásra, miután azonban a német diktátor nem élt a lehetőséggel, nem maradt más eszköz, mint a hadüzenet Németországnak.

A helyzeti előny dacára ebben a háborúban mégis a britek szenvedték el az első veszteségeket, ugyanis néhány órán belül egy német tengeralattjáró elsüllyesztette az Athenia nevű brit óceánjáró gőzöst. Az incidens 116 – polgári – áldozatot követelt, akik között amerikai állampolgárok is voltak; ez a szövetségesek számára akár kedvező körülmény is lehetett volna, mivel okot adott az Egyesült Államok hadba lépésére, ám Roosevelt elnök nyilatkozata hamar lehűtötte a kedélyeket. A brit–francia szövetségesek magukra maradtak Hitlerrel szemben, és egyedül kellett a lengyelek segítségére sietniük.

Ez nem volt egyszerű feladat, mivel – az első világégés példáján – a két világháború közti nyugati stratégák olyan háborús forgatókönyvet készítettek, ahol a kezdeményezést a német fél hajtotta volna végre. Maguk a közvetlen szomszédok, a franciák is védelemre rendezkedtek be, és a Rajna bal partján félmillió dolláros védelmi erődrendszert építettek fel, mely Maginot-vonal néven vált ismertté. Miután Hitlernek nem állt szándékában kétfrontos háborút vívni, a német Siegfried-vonalon a Wehrmacht erői védelemre rendezkedtek be. A tanácstalan nyugati szövetségesek szeptember 7-én bátortalan offenzívát indítottak a Saar-vidék elfoglalására, de a támadás vezetője, Maurice Gamelin meg sem közelítette a Siegfried-vonalat.

A franciák bénultan álltak a német határon, miközben Gamelin újra és újra elhárította a lengyel vezérkar kétségbeesett segélykéréseit; szeptember 17-én, amikor a Vörös Hadsereg hátba támadta Varsót, a szövetséges erők visszavonultak a Maginot-vonal védelmére. A „furcsa háború” ténylegesen ekkor kezdődött meg, mivel a franciák erődítményeikben várták a további fejleményeket, a Royal Air Force erejéből pedig csak propagandaüzenetek szétszórására futotta. Valódi küzdelem csak az Atlanti-óceánon zajlott, ahol 1939 őszén és telén a német U-Bootok számos hajót süllyesztettek el, miközben a britek értékes győzelmet arattak Dél-Amerika partjainál.

Közben lezajlott a finn-szovjet „téli háború” háború is (1939 november 30 – 1940 március 12.) melyben mindenkit meglepett a finnek kitartása. Végül azonban 1940 március 20-án Finnország békére kényszerült – Daladier le is mondott posztjáról (Paul Reynaud vette át helyét) –, az összegyűlt haderőt pedig ezután egy norvégiai akcióhoz akarták felhasználni, hogy zavart okozzanak a náci Németország vasércellátásában. Ám Hitler gyorsan reagált: elhatározta Dánia és Norvégia azonnali elfoglalását. 1940. április 9-én megindult a Weserübung-hadművelet. A szövetségesek öt nappal később ugyan mozgósításba kezdtek, ám végül Skandináviát is harc nélkül hagyták el.

A „furcsa háború” nyolc hónapja alatt tehát Franciaország és Nagy-Britannia számos tekintélyromboló csapást szenvedett el, miközben – a Molotov-Ribbentrop-paktumban foglaltak szerint – a Szovjetunió és Németország felosztotta Közép- és Észak-Európát. A tétlenség a nyugati szövetségesek számára súlyos következményekkel járt. [2] 

A franciaországi hadjárat

A német hadvezetés 1940. május 10-ére tűzte ki a Fall Gelb terv végrehajtásának kezdetét. Még 9-én a német csapatok bevonultak a semleges Luxemburg területére, majd az éjszaka folyamán a „B” hadseregcsoport megindította támadását Hollandia és Belgium ellen. Az első csapás a levegőben kezdődött: 1940. május 10-én a reggeli órákban a német 1. ejtőernyős hadosztály és a 22. légi-szállítású hadosztály  katonái Kurt Student vezetésével támadást indítottak Hága, Rotterdam és a belga Eben-Emael erőd ellen, hogy lehetővé tegyék a „B” hadseregcsoport főerőinek támadását. A német 18. hadsereg a terveknek megfelelően elfoglalta a holland csatornákon és folyókon átvezető legfontosabb hidakat, amelyek megnyitották az utat Rotterdam felé. A hollandok által kiépített vízi akadályokat délről kerülték meg. A francia 7. hadsereg beavatkozása sem tudta megakadályozni, hogy a német 9. páncélos hadosztály egységei május 13-án elérjék Rotterdamot. Ugyanezen a napon a grebbebergi csata során a holland ellentámadás kudarcot vallott, és a hollandoknak fel kellett adni a Grebbelinie védelmi vonalat. A jelentéktelen veszteségeket szenvedett holland hadsereg másnap, május 14-én kapitulált, miután a Luftwaffe bombatámadást hajtott végre Rotterdam ellen.  A holland kapitulációt május 15-én írták alá, Vilma királynő és családja pedig Nagy-Britanniába menekült. Közben a francia 7. hadsereg Belgium területére vonult vissza, hogy Brüsszel körül vegyen fel védelmi állásokat. [3]

A Belgium ellen május 10-én meginduló német támadás során Luftwaffe jelentős légi fölényben volt. A belga védelmi vonalat csak a Eben-Emael erőd elfoglalása után lehetett megközelíteni, ami akkoriban Európa legmodernebb erődjének számított, és teljes mértékben ellenőrizte az Albert-csatorna és a Meuse folyó találkozását. A németeknek tehát ezt a szinte bevehetetlen erősséget kellett megostromolniuk, lehetőleg kevés időt veszítve. Május 10-én a kora reggeli órákban vitorlázó-repülőgépek értek földet az erőd közelében, a gépekből kiszálló német rohamcsapatok pedig felrobbantották az erőd fő lövegtornyait, míg az Albert-csatornán átívelő legfontosabb hidakat német ejtőernyősök foglalták el. Az elkeseredett belga ellentámadásokat a Luftwaffe légi támogatásának segítségével hárították el. A belga főparancsnokságot sokkolta a védelmi rendszer legfontosabb és legerősebbnek hitt láncszemének elesése és a tervezettnél öt nappal hamarabb visszavonta a belga csapatokat a második védelmi állásba, a Dijle-vonalba.

A gyors belgiumi német előretörés miatt a Brit Expedíciós Haderő és a Belgiumba bevonuló francia csapatok nem tudták kiépíteni védelmi állásaikat, és a belgák visszavonulása jelentős veszélybe sodorta őket. Amikor  Erich Hoepner tábornok XVI. páncélos hadteste (a 3. és 4. német páncéloshadosztály) megindult Gembloux ellen, René Prioux tábornok, a francia 1. hadsereg lovassági hadtestjének parancsnoka a 2. és 3. könnyű páncélos hadosztályt küldte megállításukra. A május 12–13-án vívott hannut-i csata az egyik legnagyobb harckocsi-ütközet volt a második világháború során, összesen 1500 harckocsi részvételével. Eredményeképp a német támadás megakadt és a francia 1. hadsereg időt nyert, vagyis Prioux elérte célját. Északon tehát részsikerek születtek.

Viszont a középső frontszakaszon – az Ardennekben - a német „A” hadseregcsoport támadását a belga gépesített lövész és francia könnyű páncélos egységeknek nem sikerült megállítaniuk. A maastrichti csata során a francia légierő hiábavaló kísérletet tett a német páncélosok felvonulásának megakadályozására, és súlyos veszteségeket szenvedett: két nap alatt 135 bombázógépből 72-t elvesztettek. Május 11-én Gamelin tábornok (főparancsnok) parancsot adott a tartalékban álló hadosztályoknak, hogy siessenek a Meuse szektor megerősítésére. A német erők május 12-én a délutáni órákban érték el a Meuse-vonalat és három széles hídfőállást létesítettek, hogy lehetővé tegyék az „A” hadseregcsoport átkelését Sedan, Monthermé és Dinant térségében.

A sedani csatában – május 13-án és 14-én a németek nagy győzelmet arattak. Mindeközben Guderian az 1. és 2. páncélos hadosztályokat május 14-én élesen nyugat felé fordította, és erőltetett ütemben a La Manche-csatorna partja felé kezdett támadni. Május 15-én Guderian gépesített lövész alegységei szétszórták a Sedantól nyugatra újraszervezett francia 6. hadsereget, és végzetesen meggyengítették a francia 9. hadsereg déli szárnyát. [3]

A katlan kialakulása Dunkerque -nél

Május 19-én Guderian engedélyt kapott, hogy megindítsa páncélosait, amelyet áttörték a brit 18. és 23. tartalékos hadosztályok által a Somme folyó mentén kiépített állásokat. A németek ezután bevették Amiens-t és elfoglalták a további előrenyomulást lehetővé tévő hidat Abbeville-nél. A határozott támadás elszigetelte az északon harcoló brit francia, holland és belga csapatokat a francia főerőktől. Május 20-án a német 2. páncélos hadosztály felderítő egységei elérték Noyelles-sur-Mer települést, amely 100 kilométerre volt a május 17-i pozíciójuktól. Innen már látták a Somme torkolatát és a La Manche-csatorna partját. A Belgiumban támadó német „B” hadseregcsoporttal együtt ekkor egy hatalmas katlant hoztak létre, amelyben a teljes 1. hadseregcsoport (a belga hadsereg, a brit BEE, valamint a francia 1., 7. és 9. hadsereg) csapdába esett. Május 23-án a britek egyoldalúan elhatározták, hogy megpróbálják kimenteni a csatorna partján rekedt katonáikat. Ám a német vezérkar május 22-én reggelén arra utasította Guderiant, hogy a La Manche-csatorna legfontosabb kikötőit is sorra foglalja el. Közben a szövetséges főparancsnokság május 26-án megindította a dunkerque-i bekerítésben rekedt brit, francia és belga katonák evakuálására irányuló Dynamo hadműveletet. 

Máig vita tárgyát képezi a történészek körében a Dinamo hadművelet és dunkirki csata legvitatottabb része: az a hitleri parancs (13-as számú utasítás) ami a  Cherleville -i német főhadiszálláson tartott helyzetértékelést követően született és 1940 május 24 -én négy teljes napra leállította a Dunkirk partjain rekedt és kiszolgáltatott szövetséges katonák part menti állásainak lerohanását. Az utasítás egyúttal a Luftwaffe "gondjaira bízta" a parton rekedteket. Az utasítás kiadásának miértjére a válasz három valószínű okot tartalmaz: 1. Hitler nem tudta, hogy 400 ezres szövetséges haderő állomásozik teljes kiszolgáltatottságban Dunkirk mellett (valószínűleg nem ismerte az itt rekedt csapatok magas létszámadatait és végzetes kiszolgáltatottságát sem) 2. A megnyúlt utánpótlási vonalak miatt nem akarta kockáztatni szárnyak nélkül előretörő páncélosait ezért túl korán állította meg előretörésüket; a kieső időben pedig inkább Calais elfoglalására összpontosított 3. Bedőlt Göring ígéretének, miszerint a Luftwaffe képes elintézni minden parton rekedő ellenséges erőt. Negyedik okként, divatos elképzelés az is, hogy Hitler nem akarta végleg megalázni Angliát a 400 ezres brit expedíciós erők lemészárlásával, mert még bízott valamiféle német-angol különbékében. Akármi is volt az igazság: Hitler akaratlanul is biztosított 4-5 napot az angolok-franciák kimentésére. És ez elég is volt nekik. 

A francia vereség

Közben május 15-én reggel Paul Reynaud francia miniszterelnök felhívta Winston Churchillt, aki május 10-e óta volt brit miniszterelnök, és azt mondta:„Legyőztek minket. Megvertek minket, és elvesztettük a csatát.” Churchill megpróbált lelket verni Reynaudba, és emlékeztette, hogy hányszor fordult elő az első világháború során, hogy a németek nagy támadást indítottak a nyugati fronton és áttörték a vonalakat, de végül a szövetségesek mindig megállították őket. Reynaud azonban már túlságosan elkeseredett volt. 1940 májusának közepén csak De Gaulle ezredes próbálkozott hatékony ellentámadásokkal páncélos-egységei élén. Közben május 24-én indult támadásba Calais ellen a 10. német páncélos hadosztály, a város az alig egy nappal korábban partra szállt brit 3. királyi harckocsizó ezred és a 30. lövészdandár katonái védték.

A britek elkeseredetten védekeztek, mert a lehető legtöbb ideig próbálták lekötni a német erőket, elvonni azokat egy Dunkirque elleni támadástól. Végül Calais ostroma négy napig le tudta kötni a német csapatokat, amelyek csak ezután állhattak neki Dunkirque ostromának. Mivel a Lille-ben rekedt francia 1. hadsereg egészen május 31-éig kitartott, a teljes dunkerque –i partszakaszról  a Dynamo hadművelet keretében összesen 338 226 főt sikerült biztonságba helyezni és átszállítani Nagy-Britanniába. A sikerek ellenére is legalább 30–40 000 francia katona esett végül a németek fogságába Dunkerque-nél. [3]

Párizs eleste

Május 10. és június 4. között Weygandnak jelentősen megcsappant erőivel, szövetséges támogatás nélkül egy közel 1000 kilométer hosszú, Sedantől a csatorna partjáig kialakult frontot kellett megvédeni. A francia tábornoknak ekkor alig 61 francia és egy brit hadosztály állt a rendelkezésére. (És vele szemben 142 német hadosztály készült Párizs bevételére.) Eközben léptették elő tábornokká (június 1-én) De Gaulle -t is, aki az addigi harcok legeredményesebb tisztjének bizonyult. (Később, pár nappal Párizs elestét követően menekült Londonba, ahol rögtön létrehozta a francia ellenállás központját.)

A német hadvezetés június 5-én indította meg a Fall Rot névre keresztelt, második nagy támadást. A német hadművelet az első napokban nehezen indult és csak a Lufwaffe segítségével ért el kisebb sikereket. Az elkeseredett francia ellenállás először Abbeville mellett tört meg. Ezt követően Rommel 7. páncélos hadosztálya átkelt a Seine folyón, és Normadián keresztül nyugat felé támadva június 18-án elfoglalta Cherbourg kikötővárost. Útközben, június 12-én kikényszerítették a francia földön maradt utolsó brit egység, az 51. Highland hadosztály megadását. Június 10-én a francia kormány nyílt várossá nyilvánította Párizst, bár a főváros felé vezető utakat megerősítették. A német 18. hadsereg ekkor a francia főváros ellen fordult, és több helyen sikerült áttörnie a francia védelmi vonalakat. A francia főváros végül június 14-én esett el! A párizsiak tömegesen menekültek, de akik nem akartak vagy nem volt erre lehetőségük, meglepetéssel tapasztalták, hogy a megszálló német katonák az esetek nagy többségében udvariasan viselkedtek velük.

Másnap a német „C” hadseregcsoport a Tigris hadművelet keretében átkelt a Rajnán és bevették a legendás Maginot vonalat. A legtöbb erőd június 25-én adta meg magát, német állítások szerint 500 000 hadifoglyot ejtettek ezen a hadszíntéren. Néhány nagyobb erőd azonban Franciaország kapitulációja után is folytatta a harcot, a legutolsó csak július 10-én, Alphonse Joseph Georges tábornok személyes közbenjárására, és akkor is csak ellenkezésének hangot adva szüntette be a harcot. [3]

A fegyverszünet

Paul Reynaud francia miniszterelnök június 16-án lemondott. Helyét az első világháborús hős, Henri Philippe Pétain marsall vette át, aki rádióüzenetében bejelentette, hogy fegyverszünetet fog kérni Németországtól. Hitler, amint meghallotta, hogy a franciák a megadásról akarnak tárgyalni, a compiègne-i erdőt jelölte ki helyszínül. Compiègne azért volt fontos a németek, de különösen Hitler számára, mivel itt írták alá a császári Németország képviselői az első világháborút lezáró Compiègne-i fegyverszüneti egyezményt 1918. november 10-én. Hitler a helyszín megválasztásával is ki akarta elégíteni bosszúszomját. Az eseményre előkerítették ugyanazt a vasúti kocsit, amelyben a francia és a német fél képviselői 1918-ban találkoztak, és ugyanarra a helyre állították fel. A fegyverszüneti egyezmény aláírására 1940. június 22-én került sor. Hitler ugyanabban a székben ült a ceremónia elején, mint amelyben Ferdinand Foch marsall foglalt helyet annak idején. Az egyezmény bevezetőjének felolvasása után azonban felállt, és faképnél hagyta a francia küldöttséget, és a tárgyalásokat a Wehrmacht vezérkari főnökére, Wilhelm Keitelre hagyta. A fegyvernyugvás június 25-én hajnali 1.35-kor lépett életbe.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

---------------