Az iszlám és az arab terjeszkedés

Az iszlám és az arab terjeszkedés

/Harmat Árpád Péter/

 

Arabok a Krisztus előtti időkben a róluk elnevezet félszigeten nomadizáló és kereskedő népet alkottak, akik főként karavánok szervezéséből és önellátó gazdálkodásból, ló és tevetenyésztő tevékenységekből tartották el önmagukat. A keresztény időszámítás kezdetén már több, egymással is gyakran harcoló törzsre tagolódtak, és  két legfőbb településük Mekka és Medina (Jatrib) lett. Hitvilágukat tekintve az arabok korai történelmükben még politeisták, azaz több isten hitűek voltak. A 7. században egy híressé vált arab karaván-vezető akit Mohamednek hívtak új vallást alapított, melynek neve iszlám vagy muszlim lett.

Mohamed tevékenysége

Mohamed próféta az iszlám szent iratai szerint az 570-es esztendőben, a Mekka környékén élő kurajs törzs egyik szegényebb nemzetségében látta meg a napvilágot. beletanult a pásztorkodásba, elsajátította a kereskedelem fortélyait, így húsz esztendősen egy módos özvegy, Khadidzsa szolgálatába szegődött. A fiatalember hamarosan feleségül is vette az asszonyt, ezáltal biztos egzisztenciát szerzett, és Mekka elismert polgára lett. Tehetségének köszönhetően maga is komoly hasznot húzott a városon áthaladó Tömjénút forgalmából, és karavánjaival Szíria, Palesztina, sőt, Abesszínia területét is bejárta. Ezek az utazások nem csak anyagi értelemben hoztak gazdagságot Mohamed számára, ugyanis vándorlásai során megismerte a keresztény és zsidó vallás tanításait, amelyek gyökeres változást indítottak el lelkében. A tehetős kereskedő tépelődő, visszahúzódó emberré vált, mind többet elmélkedett vallási kérdéseken, közben pedig egyre gyakrabban tapasztalt jósálmokat és látomásokat.

Az iszlám iratok szerint Mohamed isteni elhívatása a férfi 40 esztendős korában következett be, amikor Gábriel arkangyal utasítására a Híra-hegy egyik barlangjába vonult, és lejegyezte a Korán első szúráit. Ez az esemény választóvonalnak bizonyult a férfi életében, ugyanis visszatérése után prédikálni kezdett Mekkában. Az új vallás követői és a helyi elit között húzódó feszültségről a 615. évi első kivonulás is tanúskodik, ekkor ugyanis a hívek egy csoportja a próféta tanácsára a Vörös-tenger afrikai partvidékére, az Akszúmi Királyságba menekült. Maga Mohamed ekkor még Mekkában maradt, ám nagybátyja, Abu Tálib 619-ben bekövetkező halála után ő is komoly veszélybe került, az új nemzetségfő ugyanis nem vette pártfogásába. A vallásalapítót kiközösítés és halál fenyegette, így három évvel később kénytelen volt távozni a városból. Az egyesek által – mint kiderült, tévesen – 622. július 16-ára datált hidzsra, vagyis a kivonulás a közhiedelemmel ellentétben nem egy nap alatt ment végbe, tehát „Mohamed futására” sohasem került sor. Az iszlám közösség több hullámban települt át Mekkából a mintegy 300 kilométerrel északabbra fekvő Jathrib városába, ahol az egymással torzsalkodó nemzetségek békebíróként fogadták maguk közé Mohamedet. A település, mely utóbb „ a próféta városa”, azaz a Medina nevet vette fel, megfelelő színteret szolgáltatott a vallásalapító számára, hogy az általa megálmodott rendet a gyakorlatban is megvalósítsa. Egy ideig valóságos háború zajlott a Mohamed vezett Medina és a régi hiten maradt Mekka között. Ám a vallásalapító 628-ra elérte, hogy híveivel a Kába-kőhöz zarándokolhasson, alig egy évvel később pedig gyakorlatilag vérontás nélkül foglalhatta el szülővárosát. A kibékülés egy alku keretében zajlott: ha Mekka elfogadja Mohamed tanait és vallását, akkor abba Mohamed beemeli a régi vallás egyes elemeit is, mint a Kábakő tiszteletét és a mekkai kötelező zarándoklatokat. Az alku után Mohamed egykori ellenfelei – köztük Amr ibn al-Ász, Egyiptom majdani meghódítója és Khalid ibn al-Walid, „Allah kardja” – ezután sorra hűséget esküdtek Mohamednek, aki a következő években az Arab-félsziget törzseinek jelentős részét beolvasztotta államalakulatába. [1]

Az iszlám 5 parancsolata

  • ·         Napi ötszöri ima
  • ·         Alamizsna adása a szegényeknek
  • ·         Böjt tartása (pl.: Ramadán havában)
  • ·         Hitvallás => Egy az Isten, Allah és Mohamed az ő prófétája + Kába kő tisztelete
  • ·         Zarándoklat => Minden muszlim hívőnek egyszer élete során el kell mennie Mekkába

Egyéb előírások:

  • ·         Alkohol és sertéshús fogyasztás tilalma
  • ·         Többnejűség (poligámia) hirdetése
  • ·         A Szent Könyv, a Korán tanításai szerinti élet

Az Arab Birodalom és az iszlám terjedése

Mohamed halála után a próféta legrégebbi és legközelebbi négy társa, Abu Bakr, Omár, Oszmán és Ali úgy döntöttek, hogy Abu Bakrot nevezik ki Mohamed helyettesévé, vagyis az iszlám kalifájává. Mohamed ugyanis utolsó napjaiban őt bízta meg az ima vezetésével. Később, Abu Bakr 634-es halálát követően Omár akadály nélkül vehette át a helyét.

A Mohamed halála utáni időszak az iszlám által egyesített arab törzsek hódításaival telt. Az iszlám által egyesített arab törzsek alig néhány évtized alatt elfoglalták Palesztinát, Egyiptomot, Szíriát, Mezopotámiát, hatalmuk kiterjedt egész Észak-Afrikára, az Atlanti-óceántól egészen Indiáig. 711-ben átkeltek a Gibraltári-szoroson és elfoglalták Hispániát. (Maga a Gibraltári-szoros is egy arab vezérről kapta nevét: Gebel al Tarik = Tarik sziklája.) Az európai terjeszkedést 732-ben Martell Károly állította meg a mai Franciaország területén (Poitiers). 

A hatalmas Arab Birodalmat a kalifák vezették. Az első kalifa-dinasztiát az  Omajjádok (Umajja törzs) alkották, mely a mekkai Kurajs törzs egyik tekintélyes klánja volt. Ők lettek az iszlám vezetői is. Ám az első 4 kalifa után kettészakadt az iszlám vallás: az egyik vallási csoportot a szunniták, a másikat a síiták alkották. A síiták ragaszkodtak ahhoz, hogy a kalifák Mohamed leszármazottai közül kerüljenek ki. Az Omajjádok 661 és 750 közt igazgatták a birodalmat. Amikor a damaszkuszi Omajjád-dinasztia (ˁUmaiya) 750-ben az abbászida forradalom következtében megbukott, a kegyetlen leszámolást csak egy omajjád élte túl, Abd al-Rahmán, aki később az Ibériai-félszigetre menekült, és ott cordobai székhellyel megalapította a hispániai Omajjád-dinasztiát. Utódai a várost virágzó kulturális és tudományos központtá tették, és 756-1031-ig fennhatóságuk alatt egy toleráns befogadó jellegű centrum alakult ki a körzetben. Az Omajjádok csökkenő politikai hatalma és befolyása lehetővé tette a keresztény mozgalmaknak, hogy egységes offenzívát indítsanak ellenük a „keresztény területek” visszaszerzéséért. Ez volt az úgynevezett reconquista, vagyis  a "visszafoglalás" korszaka. Bár néhány észak-afrikai berber dinasztia, mint az Almorávidák, illetve az Almohádok időlegesen sikereket értek el a keresztény seregekkel szemben, Córdoba 1236-ban, Sevilla 1248-ban került keresztény fennhatóság alá. Grenadában még több mint kétszáz évig fennmaradt egy apró királyság, ezt 1492-ben-ben Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabelle – az egységes Spanyolország megteremtői hódították meg. [2]

Az arabok birodalma a VIII - XIII. század közt

Az Omajjádokat új dinasztia követte az arab területek élén, ők voltak az Abbászidák. Al-Abbász ibn Abd al-Mutallib ibn Hásimra, a Próféta nagybátyjára vezették vissza családfájukat. Egy közel-keleti és észak-afrikai területeket uraló, jelentős középkori muszlim birodalmat teremtettek, mégpedig 749-750 körül. Az Abbászidák az iráni területekről kiindulva buktatták meg az 661 óta uralkodó Omajjádokjat. Az új arab dinasztia Szíriából Bagdadba tette át székhelyét. Az arab világ kulturális hatásai ekkor iban, az új főváros közvetítésével mutatkoztak meg igazán: csillagászat, orvostudomány, földrajz, matematika, építészet indult fejlődésnek. Az arab világ kereskedői évszázadokon keresztül közvetítették Európa felé az új ismereteket. A virágzó korszakába emelkedő Európa (11.-14. századok) kiterjedt kereskedelmet folytatott a Közel-Kelettel ( ez volt a híres levantei kereskedelem), a keresztes hadjáratok (1096-1270) nemcsak a Szentföldön, hanem az Ibériai-félszigeten is összeütközést, ugyanakkor újabb hosszan tartó kölcsönhatást jelentettek az iszlám világgal. Az európai kultúra részeivé váltak az arab tudományos ismeretek, az iszlám erősen hatott a társas érintkezés normáira, az európai építészetre (Alhambra), a haditechnikára, sőt a konyhaművészetre is (új keleti fűszerek, növények). Az oszmán-törökök terjeszkedésével az iszlám integratív és hódító jellege ismét erőre kapott, újabb kihívás elé állítva a 14. századi Európát. Noha 1517-ig-ig az Abbszída család tagjai viselték a kalifai címet – egyetemleges elismertségük már 1258 -ban megszűnt –, a kalifátusról mint önálló politikai entitásról a 10. század közepétől fogva rövidebb időszakoktól eltekintve nem beszélhetünk. 

A szétesés időszaka

Bár az Abbászida-dinasztia ideiglenesen megszilárdította a rendet, a belső villongásokat ők sem tudták végleg megfékezni. Ennek köszönhetően a birodalom fennmaradt része is tovább tagolódott: levált Maghreb (Marokkó) és nemsokára Tunisz is. A káosz megakadályozására az uralkodók egyre inkább támaszkodtak török zsoldosokra, aminek következtében egy jelentős katonai arisztokrácia jelent meg, ami egész tartományokat kerített hatalmába. A X. században a birodalom három részre szakadt, ami lehetővé tette Szíria elfoglalását Bizánc részéről. 

Az arab térség egyre inkább török befolyás alá került, míg végül szinte teljesen átkerült török kézbe. 1039-ben a szeldzsuk törökök uralma még egyszer egyesíteni tudta a felbomló iszlám birodalmat, de már nem sokáig. A XII. századra a hajdani nagybirodalom területén már nagyjából körvonalazódtak a mai arab államok. A XII.-XIII. századi mongol terjeszkedés az arabokra is hatott. A mongolok több, a térségben található mai állam területére betörtek, ez elsősorban a távol-keleti részeket érintette. Bár itt is végeztek pusztítást, hasonlóan Európát megszálló társaikhoz, előnyös volt ugyanakkor az arabok számára, hogy több, erőszakos muzulmán szektát kiírtottak, erődjeiket elfoglalták, s így kissé vissza tudták fogni a vallási viszálykodásokat. Az iszlám világ a folyamatos külső támadások hatására militarizálódottA mongolok elleni muszlim ellenállást a mamelukok dinasztiája Egyiptomban szervezte meg. A mamelukok új, a korábbiaktól eltérő hatalmi rendszert építettek ki. A hatalmat professzionális katonakaszt birtokolta. A harcias mamelukok győzelmet győzelemre halmoztak, és 1261-ben Irak területére szorították vissza a mongolokat. Ekkor az Abbászida-család egy túlélőjét beiktatták kalifának az új központban, Kairóban. Az Irak és Nyugat-Perzsia területén ilkhánida néven megtelepedett mongol hódítók a 14. század elején felvették az iszlámot. A mongol elem fokozatosan beolvadt a helyi lakosságba, a mongol hódítás mégis óriási traumát okozott a lakosság különböző rétegeiben. A háborúk elpusztították a népesség jelentős részét és tönkretették a mezőgazdasági infrastruktúrát, elsősorban az öntözőrendszereket. Ennél is súlyosabb és mélyrehatóbb pusztítást okozott azonban a török beáramlás óta fokozatosan terjeszkedő nomadizálás robbanásszerű térhódítása. A mongol hódítás közvetve hozzájárult a keleti keresztények elleni retorziókhoz is és az eddig kereszténynek megmaradt területek iszlamizációs folyamatának gyorsításához. Ez tovább gyengítette a mongol hódítás pusztítása következtében amúgy is súlyos csapást szenvedett városi civilizációt. Az iszlám világ fejlődése tudományos és kulturális téren egyaránt megtorpant. [4]

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------