Boszorkányüldözések, boszorkányperek

Boszorkányüldözések, boszorkányperek

 

A sötét középkorban, a boszorkányüldözések során több embert öltek meg, mint az első világháborúban. Egyes szakértők szerint 1400-tól az 1700-as évek elejéig több mint kétszázezer ártatlan ember halt máglyahalált, mert boszorkánysággal vádolták meg őket. A boszorkányok nyolcvan százaléka nő volt, és legalább a fele özvegyasszony vagy magányos nő. Csak akkor nőtt meg jelentősebben a férfiak (esetleg gyerekek) száma a kivégzett boszorkányok között, amikor a boszorkánypánik, a hisztéria és rettegés valamely területen elhatalmasodott. A boszorkányság, ez a szélsőséges emberi rossz úgy viszonyult a nőkhöz, mint a szentség, és mint az emberi jóság a férfiakhoz. A nők részaránya a boszorkányok körében ugyanaz volt, mint a férfiak részaránya a szentek körében.

A boszorkányokról szóló hit az ősi pogány világból átszivárgott a kereszténységbe, bár a boszorkányok szerepe módosult. A pogány világban tevékenységük a kuruzslásokban kimerül. A keresztény világban viszont, különösen a sötét középkorban, az emberek a megmagyarázhatatlan és rendkívüli dolgok megjelenését a boszorkányoknak tulajdonították. A boszorkányokat olyan eretnek szekta tagjainak tekintették, akik rendkívüli képességekkel vannak felruházva. Meg voltak győződve arról, hogy a boszorkányok az ördögökkel állnak összeköttetésben, azok szeretői, s az ördögök segítségével rendkívüli, természetfölötti dolgokat képesek véghezvinni. Elsősorban is emberi alakjukat akkor tudják megváltoztatni, amikor akarják. Mivel az ördögökkel álltak szövetségben, természetesen megtagadták Istent, lemondtak az örök üdvösségről, fő feladatuk az emberek megrontása, bármi úton való elpusztítása volt vagy legalábbis károkozás. Ezek véghezvitelére sok eszköz állt rendelkezésükre. A kora középkori egyház még türelmesnek mutatkozott ezekkel a nőkkel szemben: egyszerűen badarságnak tartotta a hiedelmeket. A boszorkányokban való hit nagyon hosszú ideig élt a köztudatban, nemcsak a középkorban, hanem bizony még az újkorban is. A 14. századtól kezdve azonban megváltozott a hivatalos egyházi politika: heves boszorkányüldözésbe kezdtek, ami a 15. századra elérte csúcspontját.

VIII. Innocent pápa 1484-es bullája pedig a boszorkányságot halállal büntetendő szentségtörésnek nyilvánította. Két évvel később, 1486-ban a két német dominikánus szerzetes, Heinrich Kramer és Jacob Sprenger megjelentette a boszorkányvizsgálat alapművét, a hírhedt Boszorkánykalapács című írást (Malleus Maleficarum) — és fellobbantak a máglyák. "Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan — írja a Boszorkánykalapács. — A nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők, és képtelenek eltitkolni egymás elől gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek.“ A boszorkányság alapkönyve úgy tartotta: a nők megmagyarázhatatlan gonoszságának természetes oka az, hogy a nők érzékibbek, mint a férfiak. Ez megmutatkozik a nők undorító bujaságában is, amely rávette őket, hogy démonokkal és a gonosszal érintkezzenek. Ezenkívül már az első nő is hamis volt, hiszen a hajlékony bordából teremtették, amely elfordult a férfitól, és mivel ennek a hiányosságnak a következtében tökéletlen állat, mindig is csalárd és gonoszsággal teli volt.

A kor tudománya szerint a nők képtelenek mérsékelni őrjöngésüket, haragjukat sem tudják csitítani, s ez könnyen szemmel veréshez vezet. "A havivérzés idején annyira telítve vannak nedvekkel, hogy fortyog a vérük. Lélegzéskor mérgező pára árad ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhatnak. Hitük gyenge, és ez vezet a boszorkánysághoz." A kor egyszerű népe pedig úgy vélekedett: a nők egyszerűen csak gyengék, rosszak, hazugok és erkölcstelenek.  A szexualitás a boszorkányjelenség lényeges része volt. Az ördöggel való nemi közösülés a boszorkány erejének fontos forrása, és az okozott csapások nagy része is szexuális természetű: impotencia, természetellenes szenvedélyek, a házasfelek közti viszály, esztelen szerelmek és terméketlenség. Érdekes, hogy az egyház cölibátusban élő szerzetesei milyen — szexuális torzításoktól, pornográfiától, szadizmustól hemzsegő — „tudós“ könyvet írtak. Az esztelen állítások alapján később több tízezer nőt gyilkoltak meg ártatlanul a keresztény egyház zászlaja alatt. Az egyház a középkorra tudományos elmélet szintjére emelte a nőgyűlöletet. A boszorkányüldözés ugyanis a nőgyűlölet szervezett és hatásos megjelenési formája volt! A boszorkányüldözők között pedig ott találhatóak a kor tanult emberei, művelt férfiak, magas rangú hivatalnokok, akik kezében jelentős hatalom összpontosult.

Az üldözöttek gyakran olyan átlagemberek voltak, akiket vagyonuk megszerzése érdekében kínoztak és égettek el. A dolog érdekessége, hogy a börtön és a bíráskodás költségeit az elhunyt „boszorkány“ rokonaival fizettették meg — és ebben a jogászok és bírák által másnap tartott, a jó munkáért járó lakoma is többnyire benne foglaltatott. A zsákmány elosztása változott, de a hagyományos arány szerint egyharmad jutott a Vatikánnak, egyharmad a helyi inkvizítornak, egyharmad pedig a helyi városi tanácsnak.

A boszorkány különleges képességekkel rendelkezik, amelyek kapcsolatosak a varázslással, gyógyítással. A boszorkányság a természetfölötti erők befolyásolását is jelenti. A pogányságból nőtt ki, s a kereszténység alatt az a vélemény erősödött fel, hogy az egyén (a boszorkány) azért rendelkezik különleges képességekkel, mert kapcsolatot tart a sátánnal, az ördöggel, a gonosszal. A középkortól kezdve a boszorkányság elveszíti pozitív jelentését. Vannak továbbra is gyógyítással kapcsolatos elemei, de egyértelműen a negatív jelenségek kerülnek előtérbe. Az akkori vélemény szerint a boszorkányok boszorkányszombaton találkoznak, amikor is megbeszélik mindazt a rosszat, amit cselekedni fognak, s a módokat, ahogy a közösségnek ártani fognak. Ez a képzet egészen az újkorig létezik az emberi tudatban. Boszorkánysággal általában a szélsőséges tulajdonsággal rendelkező nőket vádolják meg. A nagyon szépeket és nagyon csúnyákat, akik buzgón járnak templomba, vagy akik hanyagolják az ájtatosságot, az igen okosakat és az együgyűeket. A hiedelmek szerint ők voltak képesek kapcsolatba kerülni az ördöggel.

Boszorkányperek

Boszorkányperek voltak már a korai középkorban is. Kálmán király mondta: „Boszorkányokról, mivelhogy nincsenek, szó se essék róluk!“ — hogy ilyen kitétele van egyik törvényének, bizonyítja, hogy nyilvánvalóan már akkor is voltak boszorkányperek. Az utókor számára a középkori perek maradtak fenn, kihallgatásokkal, tanúvallomásokkal, bizonyítékokkal, jegyzőkönyvekkel. Az újkorban pedig megjelentek a boszorkányperek tömeges "változatai". A salemi boszorkányperek a 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le, a Massachusetts állambeli Salem városában, a kor puritanizmusa, hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria kicsúcsosodásaként. A perek 14 nő és 5 férfi felakasztásával, illetve egy agyonzúzásával, és sokak bebörtönzésével zárultak. Az ügy kezdetén 1692-ben Salem Village-ben (ma Danvers), egy Salem melletti faluban pár fiatal lány több környékbeli nőt is megvádolt azzal, hogy rontást tett rájuk és megbabonázta őket, tehát nyilvánvalóan a Sátánnal szövetségben álló boszorkányok. A kis közösség szerény körülmények között élt a hideg új-angliai télben, rettegve az indián betörésektől; lelkipásztoraik dörgedelmes szónoklatai minden héten a Sátán kísértéseiről és az ezek ellen védő szigorú erkölcsökről szóltak; nem csoda hát, hogy könnyen elhitték a lányok vádaskodásait.A boszorkánysággal megvádoltakat mindig elítélték és kivégezték.

Magyarországon összesen ezer ilyen per nyoma maradt fenn. Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a boszorkányság nem nyert bizonyítást, hiszen a vádlottakat olyan kegyetlenül megkínozták, hogy mindent bevallottak, amit hallani akartak tőlük. Mik lehettek a motívumok? Talán az ideológia. Az ördöggel való cimborálás a vádak közül az első helyen volt, de ma már tudjuk, erős motívum volt a bírák, a vádlók részéről a haszonszerzés is. A vádakat nem kellett bizonyítani, egyedül a vád volt a fontos. Az legfőbb vád, az ördöggel cimborálás istentagadást jelentett — ez pedig főbenjáró bűnnek számított. Olyan szavakat adtak a vádlott szájába, melyeket nem mondott, csak a tanúvallomások állították. Ezek hitelessége pedig nem volt a perek erőssége. Gyakori vádként szerepelt még a gyermekgyilkosság (ha a még meg nem keresztelt csecsemő meghalt), az ördöggel való közösülés, de természeti katasztrófa, szárazság, éhínség vagy a pestis elterjedése is vádként jelenhetett meg. A vádakat nem kellett bizonyítani, a vádakat elfogadták. Mindig a vádlónak hittek, a vádlottat pedig olyan próbáknak vetették alá (tűz-, vagy vízpróbának, és hasonló középkori kínzási módszereknek), melyek nyilvánvalóan mindig pozitív eredményeket hoztak — a vádlók, a bírák részére.

Az országokat hivatásos boszorkánykeresők járták, akik a megvádoltakat (busás fizetség ellenében) próbáknak vetették alá. A vízpróba abból állt, hogy a gyanúsított jobb kezét a bal bokájához, a bal kezét a jobb bokájához kötötték, és a vízbe dobták. Ha a nő a víz felszínén lebegett, akkor boszorkány volt, ha elsüllyedt, megpróbálták kihalászni, mielőtt megfulladt volna. A „tanultabb“ boszorkánydoktorok finomabb eszközökkel dolgoztak, például a tűpróbával. Szerintük a boszorkányok jelet viselnek magukon, melyet az ördög hagyott rajtuk, és ezek a jelek nem véreznek. Ha a „doktor“ megszúrta a jelöltet és az nem vérzett, a boszorkányság igazolt volt. Viszont csaknem valamennyi megszúrt nőt boszorkánynak tituláltak.

Egyre inkább elterjedt, hogy minden, akár a legapróbb negatív jelenségért boszorkánynak minősítettek valakit. A nép haragja fellángolt ellenük, sőt gyakran hisztériába csapott, s ezt a hivatalos szervek csak tovább szították, hiszen a boszorkányüldözésből hasznot húztak. Fővádlók, kihallgatók, írnokok, bírák szorgalmasan szállították az embereket a bírósági kihallgatásokra, kínzásra és máglyára. A kínzások embertelenek voltak! Szorítások, melyek az ujjbegyet és a lábujjak hegyét nyomorították meg. Kínpad, mely szétszakította a test ízületeit, miközben a belső szerveket deszkával szorították össze. Strappado, mely hirtelen a levegőbe rántotta a testet és kiszakította a vállakat. Szöges szék, melyet alulról forrósítottak, és szögek, amelyeket a vádlott fejébe vertek. A legborzasztóbbak egyike a spanyolcsizma volt. Ennek segítségével összenyomták a lábikrát, és eltörték a lábszárcsontot. A kihallgató az egyik kezében tartotta a Boszorkánykalapács kézikönyvet, a másikban a kínpad csavarját, s közben addig kérdezgetett, míg a kívánt választ meg nem kapta. A hóhér meggazdagodott, felesége felcicomázva páváskodott, mint egy nemesasszony. Volt, hogy egy faluban csak egy nő maradt életben. A krónikák arról nem szólnak, hogy a boszorkányégetés után termékennyé vált-e a föld, elmúlt-e a betegség.

A boszorkányperekben fordított bírósági eljárás folyt: a vádlottat meg kellett kínozni, hogy beismerje bűnét, s lelke üdvösségre jusson. Tanúként olyan személyeket hívtak, akik egyébként nem tanúskodhattak volna: elítélteket, gyerekeket. A perek célja nem az igazság kiderítése, hanem a boszorkány megsemmisítése volt.

Érthetetlen nőgyűlölet a középkorban

A boszorkányság tette a nőket teljes jogú bűnözővé, hiszen korábban a nők nem jártak bíróságra, mivel apjuk vagy férjük viselte a felelősséget a tetteikért — a nők ugyanis nem voltak teljes jogú állampolgárok. Évszázadokon keresztül a jogrendszeren kívül álltak, s most két, kifejezetten a nőkre irányuló bűnváddal idéztettek meg: boszorkánysággal és gyermekgyilkossággal. A középkor eszményi nője erényes, alázatos, kedves, csendes és legfőképp engedelmes volt. Minden nő a gyámjához vagy a férjéhez tartozott. Nem illett, hogy rendszeres kapcsolata legyen más nőkkel, és nem is lehetett neki ilyen. Férfiakkal pedig egyáltalán nem találkozhatott. A nő léte attól függött, mennyire tudott megfelelni a férfi elvárásainak. A nő helye otthon, feladata pedig a család ellátása volt. A magányos nő (vénlány vagy özvegy) vagy aki túlságosan eltért az elfogadott normától, gyanút keltett, boszorkánynak számított. A gondolat, hogy a nők (boszorkányok) titkos szövetséget hozhatnak létre, a férfiak területére való behatolásnak minősült. Csak férfikiváltság lehetett, hogy munka vagy szórakozás céljából társaságokat alapítsanak. A nők természetfölötti erejét viszont annál nagyobbnak képzelték, minél kevesebb volt a hétköznapi és fizikai erejük.

Máglyára kerültek a parasztasszonyok, szolgálólányok, gazdaasszonyok, szüzek és sokgyerekes családanyák, sőt még nemesasszonyok is. Később azok is, akik felemelték hangjukat a boszorkányüldözés ellen: egyetemi rektorok, tanult emberek, de bírák is, akiket lágyszívűnek ítéltek. De az őrjöngés csúcspontján háromnégy éves gyerekek is, akikről azt állították, hogy az ördöggel fajtalankodtak. Soha nem fogjuk megtudni, pontosan hány nő halt meg ártatlanul a boszorkánypróbákon, a kínzások alatt és a máglyákon. S arra sem kapunk kielégítő választ, hogyan történhetett meg ez a rengeteg szörnyűség a reneszánsz, a barokk, a művészetek és a felfedezések korának Európájában.

Póda Erzsébet cikke /www.ujno.sk/