A keresztre feszítés

A keresztre feszítés

/Harmat Árpád Péter/

 

Ókoros téma, és húsvétkor aktuális is a keresztre feszítés, melyet a Római Birodalomban vezették be, mint a rabszolgák kivégzési módját, hogy elrettentsék őket a szökéstől és lázadásoktól. Erre példa, amikor a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverése után a Via Appia mentén 6000 foglyot feszítettek keresztre, és haláluk után is otthagyták őket.

Viszont vannak már írásos emlékeink i. e. 344-ből Arisztotelésztől, aki az egyik perzsa uralkodó, Artaxerxész által keresztre feszített Hermeiászről, a kis-ázsiai Atarnea fejedelméről emlékezik meg. Arisztotelész egy gyönyörű himnusszal áldozott a fejedelemnek.

Az ókori Egyiptomban csak a legsúlyosabbnak számító bűncselekmények megtorlásaként alkalmazták. De voltak kivételek is: IV. Ptolemaiosz halála után teljes háremét keresztre küldték – állítólag nem másért, mint a túlzott bujálkodások miatt (ami, a hárem tagjairól lévén szó, igencsak ellentmondásos vád).

A zsidóknál sem volt ismeretlen ez a kivégzési mód, de használata elég ritka volt. Először Alexandrosz Jannaiosz, hasmoneus fejedelem használta i. e. 80 körül, amikor nyolcszáz farizeust feszíttetett meg, mert szembeszegültek vele az uralma miatt. Majd a zsidó háború idején (Jeruzsálem i. sz. 70-es ostromakor) Titus feszíttette keresztre a városból menekülő zsidókat, hogy megadásra bírja a felkelőket. Josephus Flavius zsidó történetíró jegyezte meg, hogy annyi foglyot feszítettek keresztre a város körül, hogy már sem fa, sem hely nem volt a kivégzések végrehajtásához.

Az Újszövetség elbeszélése szerint Jézus Krisztust i. sz. 33-ban (vagy más számítás szerint i. sz. 30-ban) Jeruzsálem kapui előtt keresztre feszítették. A keresztények hite szerint kereszthalálával megváltotta az emberiséget.

Igen tekintélyes azon keresztény mártírok száma, akiket a római közönség gyönyörködtetésére már a cirkuszok ,arénáiban feszítettek keresztre, bizarr, ám felettébb látványos attrakció gyanánt.

A középkorban

A középkorban feszítettek keresztre papokat, akiknek ez a fajta kivégzési mód megtiszteltetésnek számított, hisz így Jézus kínhalálát élhették át. Japánban a 16. századi keresztényüldözés idején is sok japán keresztényt is keresztre feszítéssel végeztek ki, ebből következik, hogy ezt a fajta kivégzési módot már a Távol-Keleten is ismerték, és használták.

Napjainkban

Ma is előfordul, hogy egyesek – vallási áhítatból – úgy próbálják meg átélni önként Jézus szenvedéseit, hogy (több-kevesebb élethűséggel) keresztre feszíttetik magukat. Az átélésnek eme módjával leginkább a Fülöp-szigeteken és Jeruzsálemben nagypénteki alkalmakkor találkozhatunk. Évente általában tizen, tizenketten vállalják a keresztre feszítés gyötrelmeit, ezzel is emlékezve a Megváltó szenvedéseire.

Ugyancsak előfordul, hogy ilyen módon követnek el gyilkosságokat.

Különféle kivégző keresztek

A kivégzési módban különféle alakú keresztek léteznek:

  • T" alakú kereszt, ezt tau-keresztnek, (mivel a keresztgerenda a függőleges ág tetején volt) egyiptomi keresztnek, vagy Antalkeresztnek is hívják, mert Remete Szent Antal attribútuma. A művészetben sokszor ábrázolják a latrokat tau-kereszten, ellentétben a latinkereszten függő Krisztussal.
  • X" alakú kereszt - az András-kereszt András apostolt egy 'X' alakú keresztre feszítették
  • Y" alakú kereszt
  • " alakú kereszt, vagy római kereszt, latinkereszt, ahol a keresztgerenda lejjebb volt a tetejénél.

Módszere

A keresztre feszítés módszerét a rómaiak fejlesztették tökélyre úgy, hogy a maximális fájdalmat és a legnagyobb kínokat tudták kikényszeríteni az áldozatból. Olyan eszközöket csináltak hozzá, melyek minden helyőrségnél megtalálhatóak voltak. Római szokás szerint az elítéltet először jól megkorbácsolták, majd utána a kereszt vízszintes szárához (patibulum) kötözték a kifeszített kezeket, utána végigvezették a városon, miközben egy négy katonából álló alakulat vette körül, akik biztosították a zavartalan haladást. Előttük ment a kivégzést vezénylő százados (exactor mortis), aki felvezette az elítélt(ek)et. A kivégzéseket mindig a városon kívül hajtották végre, mivel a keresztek függőleges szárai (stipes) a kivégzőhelyen voltak beásva (ilyen kivégzőhely volt Jeruzsálem mellett a Golgota nevű domb is).

A kivégzőhelyen az áldozatot először megfosztották a ruháitól, melyek a kivégzőiké lettek (pannicularia). Majd az elítélttel együtt elfektetve a keresztet, a vizszintes szárhoz szegezték a kezeket, de nem a tenyéren és nem is pont a csuklón, hanem valahol a kettő között, a nagyujjat mozgató izom alatt, 10-15 fokkal elferdítve. Néha a könyöknél kötél segítségével is rögzíttették az elítélt karját. Ezután csiga, vagy emelő segítségével felemelték a kereszt vízszintes szárát, a rajta lógó elítélttel együtt, és beleillesztették a függőleges fa tetején lévő, kissé vékonyabbra faragott vájatba. Ezután a lábakat is felszegezték (vagy a lábboltozaton keresztül, vagy a bokánál verték át a szeget), miközben az áldozatot egy sedile nevű ülőkére ültették. Szoktak lábtámaszt (suppedaneum) is alkalmazni abból a célból, hogy a tartóerő ne a kezeken összpontosuljon, és így az áldozat kínjai meghosszabbodjanak. A szeg és a kéz/láb közé egy fadeszkát is odatettek, nehogy a szeg feje kicsússzon az áldozat kezéből, vagy lábából. A római legionáriusok erre kb. 1–2 cm-es átmérőjű és 20–25 cm hosszúságú szegeket használtak. Miután végeztek, az elítélés okát jelző táblát (melyen az elítélt neve, származása és bűne volt feltűntetve) vagy a kereszt tetejére szegezték, vagy a kereszt alá helyezték el, jól látható helyen.

A halál oka a rekeszizom kifáradása miatt bekövetkező fulladás volt. (Minden egyes lélegzetvételhez ki kellett emekednie az elitéltnek, mivel a súlya a keresztre feszítette.) A halált többféle módon tudták gyorsítani. Az egyik ilyen módszer a lábszárak eltörése a térd alatt (crucifragium), (általában, ha megfizették a pribékeket!) melynek következtében a lábtámasz megszűnt, és a karokra tevődött át a tartóerő, és a test a keresztre préselődött. Az áldozat nem tudta felnyomni magát a lábai segítségével, így fél órán belül megfulladt. A másik mód a lándzsaszúrás volt, (biztonsági okokból!) mellyel ki lehetett küszöbölni a tetszhalál lehetőségét. Az 5-6. borda között a szívet célzó szúrás egyből végzett az áldozattal. A harmadik lehetőség az volt, hogy a kereszt alatt tüzet gyújtottak szalmából, és keserű füvekből, melynek füstjét belélegezvén az áldozat egy idő után eszméletét vesztette, és utána hamarosan megfulladt.

A megfeszítettek több napon (sőt akár még több héten) keresztül is kínlódtak a kereszten, mire beállt náluk a halál. A testeket elrettentésül fent hagyták a fákon addig, amíg le nem rothadtak, vagy le nem szedték őket a vadállatok. A családnak nem adták ki őket, így nem temethették el őket, ezzel is a szégyent fokozva. Jézus esetében azonban kivételt tettek egyrészt a Pészah közelsége, másrészt a helytartó, Poncius Pilátus kegyessége miatt, aki az evangéliumi elbeszélések szerint nem akarta Jézus halálát.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Wikipédia
  • Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza: Az ókor története I-II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.