A II. világháborús német csodafegyverek

A II. világháborús német csodafegyverek

/Harmat Árpád Péter/

 

Egy brit hadtörténész szerint a náci Németország tudósai a háborút ugyan nem tudták megnyerni, de a világot alaposan megváltoztatták. Ha a tényeket vizsgáljuk, nem kevés igazság van ebben az állításban, hiszen a II. világháborút követő haditechnikai ''forradalom'' alapját javarészt azok a kutatások és megvalósult eszközök képezték, melyek jelentős részét 1930 és 1945 között, Németországban alkottak meg.

1939 októberében egy máig ismeretlen személy Nagy-Britannia oslói követségének levélszekrényébe dobott egy vaskos borítékot, ami később az ''oslói jelentés'' néven vált ismertté. Az iratcsomó tervrajzokat és leírásokat tartalmazott olyan német kutatásokról, melyek a kort messze megelőző rakétarendszerű fegyvereket és egyéb műszaki eszközöket mutattak be. Hector Boyes angol tengerészeti attasé a csomag tartalmának első átnézése után így reagált: ''Ha ez mind igaz, akkor Isten óvja Angliát''.

Az anyagot ezután a különböző területek szakemberei részletesen áttanulmányozták. Úgy ítélték meg, hogy a tervek a rendelkezésre álló technológiákkal csak nehezen és nagy költségekkel, vagy egyáltalán nem valósíthatóak meg. Rendkívül megdöbbentek, amikor az oslói borítékban leírt sugárhajtású vadászgépek, ballisztikus rakéták és más technikai csodák néhány évvel később a harcmezőkön az ő soraikat kezdték el ritkítani. Ekkor ők is ''rákapcsoltak'' a fejlesztésre, de már lemaradtak. A németek 1944-től kezdve egyértelmű technikai fölénybe kerültek, s az, hogy a szövetségesek a háborút mégis megnyerték, nem műszaki előnyüknek, hanem mennyiségi túlsúlyuknak volt köszönhető.

Ma is, több mint ötven évvel a II. világháború befejezése után még mindig napvilágot látnak olyan információk, melyek egyértelművé teszik, hogy korunk hadi- és űrtechnikájának legtöbb alapötlete és kezdetleges formája 1933 és 1945 között keletkezett a nácik uralta Németországban. Ezeket a fegyvereket és eszközöket a háború győztesei birtokba vették, alkalmazták, majd az évek során továbbfejlesztették.

Néhány ismert és kevésbé ismert fegyverfajta, a teljesség igénye nélkül:

V-1 önirányítású szárnyasbomba, V-2 ballisztikus rakéta, víz alól indítható ballisztikus rakéta, rádió- és radarvezérlésű rakéta, sugárhajtású vadászgép, rakétameghajtású vadászgép, távirányított bomba, televíziós távirányítású siklóbomba, rakéta-sorozatvető, katapultülés, éjjellátó berendezés, vízsugár-hajtású tengeralattjáró, radarhullámokat elnyelő bevonat.

A győztesek sok fogságba esett német tudóst és szakembert a háború után - függetlenül a nácik szolgálatában elkövetett esetleges bűncselekményeiktől - tovább foglalkoztatták saját céljaik érdekében.

Az Egyesült Államok haditengerészete két évvel a háború után három tengeralattjáróját a Loon nevű robot-repülőgéppel szerelte fel, ami nem volt más, mint a V-1 Amerikában gyártott változata. Oroszország sem maradt el: a német XXI. osztályú tengeralattjárók képezték a háború utáni orosz tengeralattjáró-fejlesztési program gerincét. Összesen 236 ilyen hajót építettek német tervek alapján, melyek 1960-ig szolgáltak a szovjet flottában. A francia Arethuse osztályú tengeralattjárókhoz is az előbbi német típus képezte a műszaki alapot. Alan Sheperdet, az első amerikai űrhajóst egy Redstone rakéta emelte a magasba, ami nem volt más, mint a V-2 módosított változata.

A világ az Öböl-háborúban ismerkedett meg a televíziós távirányítású bombákkal és rakétákkal, de feltalálásuk sokkal messzebbre nyúlik vissza. A német Luftwaffe Olaszországban, az amerikaiak anziói partraszállásnál vetette be először a Fritz X elnevezésű, repülőgépről távvezérelhető siklóbombát. Alkalmazása rendkívül ''gazdaságosnak'' bizonyult, mert nagy volt a találati pontosság. A bombát szállító repülőn ülő kezelő a bomba által közvetített tv-képet figyelve egy joystickhoz hasonló szerkezettel irányította a bombát a célig. Az amerikai űrsikló őstípusa is német eredetű: A Messerschmitt 163-as rakétahajtású vadászgép függőlegesen emelkedett fel, képes volt hangsebességgel repülni, majd feladata végeztével siklórepülésben tért vissza támaszpontjára.

Mindezeken kívül a németek két olyan fegyvert alkalmaztak a világon először, melyek leszármazottai mind a mai napig meghatározó részei az egyes országok hadseregeinek. Az egyik a sugárhajtású vadászrepülőgép, ami a világon először 1942-ben Németországban szállt fel. A Messerschmitt végül hadrendbe állított típusa a 262-es jelzést kapta. A gép szinte minden részében újszerű és zseniális konstrukció volt. Az akkori géptípusokhoz képest merőben új volt a formája: szárnyai és vezérsíkjai hátranyilazottak voltak, a géptörzs alja a felhajtóerő növelése érdekében lapos volt és két, a szárnyak alá erősített sugárhajtóművel rendelkezett. Ez a forma ma már megszokott, de abban az időben semmihez nem hasonlítható, előzmény nélküli aerodinamikai újdonság volt. Az angolok fejlesztés alatt álló típusa, a Gloster Meteor teljesen hagyományos, légcsavaros repülőgép formára készült és a háború végén még csak kísérleti stádiumban volt.

Az ME-262 teljesítménye hasonlóképpen elképesztő volt: 900 kilométeres sebessége messze meghaladta az akkori leggyorsabb gépekét. Az orrban elhelyezett négy darab 30 mm-es gépágyú robbanólövedékei négyzetméteres darabokat szaggattak ki az eltalált repülőből, biztos megsemmisülését okozva. Ideális fegyvere az R4M rakéta volt, amiből összesen 24 darabot lehetett teljesen a mai megoldásokhoz hasonlóan, a szárnyak alatt lévő indítósínekre függeszteni. Ekkora tűzerővel szemben teljesen esélytelen volt bármilyen akkori repülőgép. A szövetségesek szerencséjére a legyártott mintegy kétezer példányból csak néhány száz tudott 1944 végétől a harcokba bekapcsolódni. A megmaradt példányokat a győztesek széthordták és saját repülőgép-fejlesztésükhöz használták fel. A Messerschmitt egykori csehországi gyárában pedig 1948-ig kis példányszámban folytatták az ME-262 gyártását Avia típusnévvel.

A másik, alapötletében ma is használatos találmány a ballisztikus rakéta, ami V-2 néven vált ismertté a II. világháború alatt. Konstruktőre a már 23 éves korában fizikai doktorátust szerzett fiatal zseni, Wernher von Braun, akinek álma egy olyan rakéta építése volt, amivel embert lehet eljuttatni a Holdra. A háború elején fausti szerződést kötött: 25 évesen kinevezték a német hadsereg rakétakutatási központja vezetőjévé. A központ munkája eredményeképpen létrejött a V-1 önvezérlésű, sugárhajtóműves szárnyasbomba, a mai cirkáló rakéták őse, valamint a V-2 ballisztikus rakéta. A V-2 az első ember által gyártott eszköz, mely kilépett a világűrbe: első sikeres felszállása alkalmából 84 kilométeres magasságba emelkedett. Ideális aerodinamikai formája és hajtóművének műszaki megoldása a mai napig korszerű. Londont és Antwerpent 1944-45-ben több mint háromezer ilyen rakétával támadták. Kifejlesztették és a Balti-tengeren sikeresen ki is próbálták a V-2 tengeralattjáróról indítható változatát is, amellyel az Egyesült Államok partjai elől, a víz alól indítva, amerikai nagyvárosokat akartak támadni. Szerencsére a német vereség meghiúsította a terv végrehajtását.

1943-ban a britek lebombázták a Balti-tenger partján található Peenemündében lévő rakétakísérleti telepet és gyárat. A német vezetés ekkor úgy döntött, hogy a föld alá költözteti a V-2-es gyártósort. Kényszermunkások rövid két hónap alatt Nordhausen mellett, a Harz-hegységben megépítették a Mittelwerkét, ami két, párhuzamosan futó két kilométer hosszú és kb. 20 méter magas, sziklába vájt gyárcsarnok volt. 1944 januárjától a háború végéig mintegy hatezer rakétát gyártottak itt. A vereség után a területen a szovjetek rendezkedtek be és folytatták a V-2 gyártást a ''felszabadított'' német szakemberekkel, most már saját céljaikra.

Wernher von Braun és az addig SS-alkalmazásban állt 150 német rakétatudós megadta magát az őket névsorral a kezükben kereső amerikaiaknak. Ők lettek az elkövetkező 25 évben az amerikai rakétakutatás szellemi atyjai. Von Braun fiatalkori álma is valóra vált: olyan hordozórakétát konstruált - a Saturn V-öt -, ami 1969-ben eljuttatta az embert a Holdra. Nem áll messze a valóságtól az a megállapítás, hogy a holdraszállás a nácik nélkül csak évekkel később valósult volna meg.

A németek még az eddig felsoroltaknál is elképesztőbb repülőeszközöket készítettek, noha azokat sorozatgyártásban már nem tudták megvalósítani. Alexander Lippisch, aki a háború után szintén amerikai szolgálatba állt, Wernher von Braunhoz hasonló zseni volt a saját korát messze megelőző repülőgépek tervezése terén. Az ő nevéhez fűződik az első ''repülő szárny'' alakú gép megalkotása 1930-ban, s ezek sorában a HO-IX jelű, sugárhajtású csupaszárny konstrukció a ma legkorszerűbb amerikai ''repülő szárny'', a B-2 Spirit bombázó őstípusának tekinthető. A HO-IX prototípusa 1945 februárjában szállt fel először, majd nem sokkal ezután feltalálójával együtt amerikai kézbe került. Az ötvenes években a Northrop-Grumman repülőgépgyár kezdte el, javarészben Lippisch útmutatásai alapján gyártani a csupaszárny konstrukciókat.

Egy másik elképesztő német találmány egy valódi repülő csészealj volt: a több mint 14 méter átmérőjű N-3. A korong alakú repülőgép több, vízszintesen és függőlegesen beépített sugárhajtóművel rendelkezett és hiteles adatok szerint képes volt 15 ezer méter magasságba emelkedni, sebessége pedig majdnem elérte a hangsebesség kétszeresét! Első felszállására szintén a háború legvégén, 1945 februárjában került sor. Ezeket a szerkezeteket is a győztesek vették birtokukba, amit az is igazolni látszik, hogy a II. világháborút követően elsősorban az Egyesült Államokban meg a Szovjetunióban és a környező országokban megszaporodtak a ''csészealj-jelenségek''. Ezeket a sajtó földön kívüliek látogatásaként írta le, de feltűnő, hogy főleg a háborút követő években a legtöbb ufó-jelenséget elsősorban rakéta- és repülőtechnikai kutatóközpontok körül észlelték. Bárhogy is van, ezeket az információkat ma is sűrű homály fedi, de tény az, hogy a mai csúcstechnológia alapötletei 60-70 éves múltra tekinthetnek vissza, és származási helyük jelentős részben a náci Németország.

Harmat Árpád Péter