Magyar történészek

Magyar történészek

/Harmat Árpád Péter/

/életrajzok a teljesség igénye nélkül, de törekedve arra/

 

A történelem magyar kutatóit, történészeit, oktatóit számba venni egyszerre könnyű és ugyanakkor nehéz feladat is. Könnyű azért, mert hihetetlenül sok a nagyszerű és maradandó eredményeket produkáló magyar történész, de pont ugyanazért nehéz is, hiszen a sok száz – talán ezer – magyar kutatóról szinte lehetetlen objektív listát készíteni, mert mindig volna olyan, aki lemaradna a felsorolásról. Évről évre újabb és újabb szakemberek kerülnek ki az egyetemekről, és kezdik meg tudományos munkásságukat. Évről évre újabb nagyszerű publikációk születnek, így évről évre kellene bővítenünk a listát.

Mindezek miatt érdekes és kihívással teli az feladat, mely a magyar történész társadalom „keresztmetszetét” szeretné megmutatni. Sok embert érdekel ugyanis ez a különleges világ, és a legnépszerűbb, legolvasottabb művek, könyvek tanulmányok íróinak élete, munkássága. Honlapunk összeállított tehát egy olyan listát, melyen 50 magyar történész szerepel, és közülük 42 személy rövid életrajza is bemutatásra kerül.

Hogy miért pont ők? A lista összeállításánál igyekeztünk több szempontot is figyelembe venni. Az egyik szempont a magyar történész szakma „atyjainak” megemlítése volt, ezért került a felsorolásba: Horváth Mihály (1809-1878) és Szalay László (1813-1864), akik a modern történettudomány megalapozóinak tekinthetőek. A másik szempont a „nagy elődök” kiemelése volt, ezért vállalkoztunk Gratz Gusztáv (1875-1946), Szekfű Gyula (1883-1955) Hóman Bálint (1885-1951), Hajnal István (1892-1956) és Mályusz Elemér (1898-1989) munkásságának rövid bemutatására.

Fontos volt számunkra, hogy a nagy magyar történészek felsorolásában mindenképpen kitérjünk arra a három kutatóra is, akik a Magyar Tudományos Akadémia elnöki posztját is betöltötték: Berend T. Iván (1930- ) 1985-1990 közt, Kosáry Domokos (1913-2007) 1990-1996 közt, Glatz Ferenc (1941- ) 1996-2002 közt. A további történészek esetében törekvésünk volt, hogy konzekvens arányban említsünk meg ókorral, középkorral, újkorral és legújabb korral foglalkozó szakembereket. A lista összeállításánál igyekeztünk odafigyelni arra is, hogy a történeti segédtudományok nemzetközi hírű kutatói mindenképp helyet kapjanak benne. Így került a felsorolásba például Bertényi Iván (1939- ) heraldikus – genealógus, és Makk Ferenc (1940- ) a filológia, pecséttan, archontológia - és nem mellesleg a  bizantológia  - neves szakértője. Célunk volt, hogy Európa történetének egy - egy földrajzi egységével foglalkozó történészek is jelen legyenek, például az Osztrák-Magyar Monarchia történelmének szakértői: Diószegi István, Hanák Péter, Közép-Kelet Európa - és a Habsburgok - specialistája Niederhauser Emil és Erdély történelmének kutatói: Benda Kálmán, Makkai László, és R. Várkonyi Ágnes.

Bár a bemutatás nagyobb részt – 30 személy esetében – már elhunyt történészek rövid életrajzával foglalkozik, és a megmaradt 20 kutató mindegyike 55 évesnél idősebb, próbáltunk azért az „ifjabb generációk” tagjai közül is megemlíteni néhány személyt: Oborni Teréz (1960- ) a három részre szakadt Magyarország és Erdély történelmének kutatója, illetve Hermann Róbert (1963- ) az 1848/49 -es forradalom és szabadságharc elismert szakértője. Ugyancsak az ifjú történész generációk közé tartozik két másik kiváló magyar kutató: Ungváry Krisztián (1969- ) és Turbucz Dávid (1984- ) akik mindketten a XX. századi magyar történelem tanulmányozásával és magas színvonalú publikációkkal járultak hozzá a hazai történettudomány adatbázisának gazdagságához. (Ők ugyan nem szerepelnek a táblázatokban, ám az utána következő életrajzokban röviden megemlékezünk szakmai életútjukról.)

Nem lenne teljes a magyar történészek számbavétele négy olyan kutató megemlítése nélkül, akik a rendszerváltás utáni években (és azóta is) jelentős eredményeket tudtak felmutatni saját területükön. Gerő András (1952- ) az Osztrák-Magyar Monarchia történetének, Krausz Tamás (1948- ) a XX. századi orosz történelemnek, Karsai László (1950- ) és az élete nagy részét külföldön leélt, majd 1999-ben elhunyt Gosztonyi Péter (1931-1999) pedig a második világháborús idők és a Horthy-korszak összefüggéseinek feldolgozásával alkotott maradandót.

A táblázatok utolsó oszlopa azon intézményeket, egyetemeket említi meg, ahol neves történészeink munkásságuk legnagyobb részét töltötték. Itt volt talán a legnehezebb dolgunk, hisz a Szegedi Tudomány Egyetem volt diákjaiként elfogultak voltunk Kristó Gyula, Makk Ferenc és Róna-Tas András őstörténet kutató irányában, miközben meg akartuk említeni volt oktatóinkat: Marjanucz László , Kövér Lajos, J. Nagy László, Tóth Sándor László tanárurakat. A történészek Szegeden végzett "ifjú" generációja - köztük jómagam is: Harmat Árpád (szerk.) nekik köszönhet mindent. (Ezúton is kívánunk nekik jó egészséget és sikereket a további munkásságukhoz.) Az ELTE és az SZTE mellett törekedtünk a nagyhírű Pécsi Tudomány Egyetem történészeinek - Katus László, Hahner Péter, Ormos Mária - és az ugyancsak nevezetes Debreceni Egyetem kutatóinak - Niederhauser Emil, Gunst Péter - megemlítésére is. A listából sajnos így is nagyon sok neves történész maradt ki, de honlapunk a későbbiekben meg fog jelentetni egy újabb – hasonló jellegű – felsorolást. (Cikkünk végén életrajz nélküli felsorolásokban kitérünk további kutatókra.)

Harmat Árpád főszerk.

A következő táblázatok rövid – kivonatos jelleggel – említi meg a történészeket, majd a táblázatok alatt következnek a rövid életrajzok.

Történész életrajzok

Az itt következő történész életrajzok a fenti táblázat sorrendjében követik egymást, vagyis ókorászok - középkorászok - újkorászok és végül a XX. századdal foglalkozó kutatók a sorrend.

1.) Hahn István

(Budapest, 1913. március 28. – Budapest, 1984. július 26.) ókortörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (1982).

Budapesten 1935-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin-görög-történelem szakos középiskolai tanári és bölcsészdoktori oklevelet, 1937-ben az Országos Rabbiképző Intézetben rabbioklevelet szerzett. 1953-ban a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem esti tagozatán elvégezte az orosz szakot. 1937-től 1942-ig a Pesti Izraelita Hitközség oktatási osztályán beosztott tanár. 1942-től az Országos Rabbiképző Intézet Gimnáziumának tanára, 1948-tól a budapesti VIII. ker. Állami Goldziher Ignác Gimnázium megbízott igazgatója.

1949-1951-ig a VIII. kerületi Állami Fazekas Gimnázium igazgatóhelyettese. 1951-től a Zalka Máté Szakérettségis Kollégium tanára. 1952-55-ben a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola adjunktusa, majd docense. 1955-57-ben az Egri Pedagógiai Főiskola Történelem Tanszékének vezetője.

1957-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem görög-római történeti tanszékén adjunktus, 1959-től docens, 1963-tól tanszékvezető egyetemi tanár 1983. évi nyugdíjazásáig.[1] Ezzel egy időben 1959-1962-ig félállásban vezette a szegedi JATE Ókori Történeti Tanszékét és oktatta az ókori Kelet, Hellasz és a Római Birodalom történetét. Szoros szakmai kapcsolatot tartott Horváth István Károllyal, aki mint a szegedi JATE Klasszika-Filológiai Tanszékének adjunktusa görög-római irodalmat oktatott. Feltehetően a vallási néprajz tárgyában Bálint Sándorral is voltak szakmai megbeszélései. Hahn 1958-ban a történelemtudomány kandidátusa, 1962-ben doktora lett. Docensi kinevezést 1959. szeptember 1-jén, egyetemi tanári kinevezést 1962. február 1-jén kapott. 1979-ben választották be az MTA levelező, 1982-ben rendes tagjai sorába.

Az ókori Kelet és görög-római történelem és vallástörténet számos területével, köztük az ókori városi kultúra, azaz poliszok, az ókori hadtudomány, a mükénéi és a homéroszi kor, az athéni demokrácia, azaz Periklész kora, a görög és római mitológiaval is foglalkozott. Bemutatta az ókori birodalmakat a születésüktől a bukásukig, ehhez szívesen idézett ókori történetírókat, a görög Hérodotoszt és Thuküdidész-t, vagy a római Appianosz-t, a klasszikus ókortörténet számos vonatkozásban került általa új megvilágításba. Kutatói és oktatói portréjának fő jellemzői: széles körű nyelvismeret, kiváló memória, lényegkidomborító képesség, szemléletes előadásmód és nagy munkabírás.

Főbb munkái

  • A világteremtés az iszlám legendáiban (Bp., 1935);
  • A felavatott ifjú könyve (Fisch Adolffal, Bp., 1938);
  • Zsidó ünnepek és népszokások (Bp., 1940, 1995, 1997, 2004);
  • A fény ünnepe (Chanukka) (Bp., 1941);
  • A zsidó nép története a babiloni fogságtól napjainkig (Bp., 1947, 1995, 1996, 1998, 2004);
  • Történelem. A középiskolai általános továbbképzés és oktatókáderképzés tananyaga. Ősközösség, ókor, korai középkor (Bp., 1953);
  • Az időszámítás története (Bp., 1960);
  • Az ókor története (Az idő sodrában, I. Bp., 1967);
  • Istenek és népek (Bp., 1968; 2. átdolg., bőv. kiad., Bp., 1980; németül is: Götter und Völker, Bp., 1977);
  • Karthago (Máté Györggyel, Bp., 1972);
  • Világtörténet képekben (I, Kulcsár Zsuzsannával és Szabó Miklóssal, Bp., 1972);
  • Róma istenei (összeáll., bev., jegyz., Bp., 1975);
  • Oikumené Studia ad historiam antiquam classicam et orientalem spectantia. 1-4. köt. szerk. Hahn István, Kákossy László. (Bp. 1976, 1978, 1982, 1983)
  • Hitvilág és történelem. Tanulmányok az ókori vallások köréből (Bp., 1982);
  • Világtörténet évszámokban 1789-ig/ összeáll. Engel Pál, lektorálta Hahn István, Hanák Péter, Komoróczy Géza (Bp. 1982). ISBN 9632810546
  • Naptári rendszerek és az időszámítás (Bp., 1983; 1998);
  • Álomfejtés és társadalmi valóság. Artemidorus Daldianus mint társadalomtörténeti forrás (Bp., 1985).
  • A próféták forradalma (Bp. 1998) ISBN 9638569786
  • Keresztények, zsidók az ókori Rómában (História, 2004/5. sz.)

Forrás: [1]

2.) Harmatta János

(Hódmezővásárhely, 1917. október 2. – Budapest, 2004. július 24.) klasszika-filológus, nyelvész, az MTA tagja. A magyar nyelv iráni eredetű szavainak területén alapvető fontosságú feltáró és rendszerező munkát végzett. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának 1970-től volt a tagja, 1973–1986-ig pedig elnökhelyettese.

  • 1940-ben szerzett magyar–latin–görög szakos diplomát
  • 1952-től az ELTE Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszék tanára
  • tudományos tevékenysége a finnugor nyelvészettől az ókortudományon keresztül az orientalisztikáig, azon belül is az iranisztikáig és az indológiáig terjedt.

Díjai - művei:

  • Akadémiai Díj (1965) Akadémiai Aranyérem (2003)
  • Harmatta János (1917–2004): Forrástanulmányok Herodotos Skythika-jához = Quellenstudien zu den Skythika des Herodot / írta Harmatta János
  • Ferenczy Endre (1912–1990): Az ókori Róma története : [egyetemi tankönyv] / Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István ; szerk. Harmatta János
  • Szabó Miklós (1940–): Hellasz fénykora : Görögország az i. e. V. században / Szabó Miklós ; [a szövegben szereplő prózai idézetek Devecseri Gábor et al. fordításai]
  • Studies in the sources on the history of Pre-Islamic Central Asia / [by R. Ghirshman … et al.] ; ed. by J. Harmatta
  • Prolegomena to the sources on the history of Pre-Islamic Central Asia / [by P. Aalto … et al.] ; ed. by J. Harmatta
  • Harmatta János (szerk.): Ókori Keleti Történeti Chrestomathia (ÓKTCh)Bp. 2003.(Osiris Kiadó)

Forás: [1]

 3.) Kákosy László

(1932. augusztus 15. – 2003. január 29.) egyiptológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Szakterületének, az egyiptológiának nemzetközi hírű művelője.

A budai Rákóczi Gimnáziumban érettségizett 1951-ben. Egyetemi tanulmányait 1956-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudomány Karán régész diplomával fejezte be. A következő három évet a Szépművészeti Múzeum Egyiptológiai Osztályán töltötte. 1960-ban leadta kandidátusi értekezésének (Az egyiptomi aranykor-mítoszok és társadalmi vonatkozásaik) kéziratát, és megkezdte tanári pályáját az ELTE egyiptológia tanszékén, tanársegédként. 1961-ben kapta meg a tudományok kandidátusa címet. 1972-től vezette az Egyiptológiai Tanszéket, először docensi minőségében, 1976-tól egyetemi tanárként. Akadémiai doktori fokozatát 1974-ben nyerte el (Világnézet és valláspolitika az egyiptomi Újbirodalom idején és a későkorban). 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. (Székfoglaló: Théba a Ptolemaiosz- és a római korban.) Részt vett az 1964-ben kezdődött magyar núbiai leletmentő akcióban, Castiglione László és Varga Edith egyiptológusok, valamint Barkóczi László és Salamon Ágnes régészek társaságában, melynek során Abdalla Nirqi, holland kutatók által felhagyott régészeti területének feldolgozását végezték el. Elindította és haláláig vezette a Dzsehutimesz-síregyüttes (TT 32) régészeti feltárását.

Művei

  1. Kákosy László: Egyiptomi ételek, italok (online változat)
  2. Kákosy László: Ré fiai. Budapest, 1979
  3. A gyönyörűség dalainak kezdete: óegyiptomi szerelmes versek (fordította Molnár Imre, a nyersfordításokat az óegyiptomi eredeti szövegekből Kákosi László készítette, Kákosy László utószavával és jegyzeteivel)
  4. A paraszt panaszai: óegyiptomi novellák (fordítás, az utószót és a jegyzeteket írta Dobrovits Aladár, fordította és jegyzetekkel ellátta Kákosy László)
  5. Desroches-Noblecourt, Christiane: „Tutanhamon: egy fáraó élete és halála” (fordította Kákosy László, az előszót Szerwat Okasa írta)
  6. Dobrovits Aladár: „Bábel tornya: az ókori Közel-kelet mítoszai és mondái” (a mítoszokat és mondákat Dobrovits Aladár és Kákosy László dolgozta fel)
  7. Dobrovits Aladár: Dobrovits Aladár válogatott tanulmányai (válogatás: Kákosy László és Szilágyi János György, szerkesztette Kákosy László]
  8. Dobrovits Aladár: Egyiptomi és mezopotámiai regék és mondák (feldolgozás: Dobrovits Aladár és Kákosy László)
  9. Hahn István: Az ókor története (Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza)
  10. Kákosy László: „Az alexandriai időisten: válogatott tanulmányok”
  11. Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (a Ré fiai átdolgozott kiadása)
  12. Kákosy László: „Dzsehutimesz sírja Thébában: magyar ásatások Egyiptomban”
  13. Kákosy László: „Egy évezred a Nílus völgyében: Memphisz az Óbirodalom korában” (Kákosy László, Varga Edith)
  14. Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit
  15. Kákosy László: Varázslás az ókori Egyiptomban

Forrás: [1]

4.) Komoróczy Géza

(Budapest, 1937. augusztus 11.) magyar hebraista, asszirológus, író, történész. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1961-ben, a prágai Károly Egyetemen 1963-ban végzett.

1961–1962-ben a Magyar Helikon Könyvkiadó szerkesztője volt. 1962 óta az ELTE BTK-n tanít. 1985-ben létrehozta és hosszú időn át vezette az ELTE Asszirológiai és Hebraisztikai Tanszékét. 1981-ben, 1983–1984-ben és 1987-ben Portlandben, 1991-ben és 1993-ban a Brown Egyetemen volt vendégprofesszor. 1989-ben a berlini Wissenschaftskolleg, 1994-ben pedig a bécsi Embertudományi Intézet tagja volt. 1989-től a Zsidó Tudományok Nemzetközi Uniójának vezetőségi tagja. 1990–1991-ben a Társadalomtudományi Társaság elnöke, 1991 és 1994 között a budapesti magisztrátus tagja volt. 1993–1994-ben a Demokratikus Charta szóvivőjeként tevékenykedett. 1992-től 1998-ig a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, 1999 óta tiszteletbeli elnöke. 1976-ban elnyerte a nyelvtudományok kandidátusa fokozatot.

Főbb művei

  • Gilgames. Ékírásos akkád eposzok, vál., jegyz., utószó Rákos Sándorral, 1960
  • Hat héber kézirat a holt-tengeri tekercsek közül, 1961
  • Bábel tornya. Az ókori Közel-Kelet mítoszai és mondái: Héber mítoszok és mondák, 1964
  • Az ókori Mezopotámia történetének sumer és akkád nyelvű forrásai, 1965
  • Gilgames – Agyagtáblák üzenete. Ékírásos akkád versek Rákos Sándorral, 1966
  • Mezopotámia története az őskortól a perzsa hódításig, egy. jegyzet, 1967
  • „Fénylő ölednek édes örömében…”. A sumer irodalom kistükre, ant., összeáll., ford., bev., jegyz., 1970
  • Sumer és magyar?, tan., 1976
  • A sumer irodalmi hagyomány, tan., 1980
  • Az ókori Mezopotámia vallásai, 1988
  • Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten, tan., 1992 [2. jav. kiad., 1995]
  • A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem, szerk., 1995.
  • Holocaust (2000)
  • Héber mítoszok és mondák (2000)
  • Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez (2003)

Díjai, kitüntetései

  • Ábel Jenő-emlékérem (1985)
  • Bibó István-díj (Soros; 1997)
  • Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1999–2002)
  • Pro Urbe Budapest (1997)
  • A Soros-alapítvány alkotói ösztöndíja (1999)
  • Magyar Zsidó Kultúráért díj (2002)

Forrás: [1]

5.) Bertényi Iván

(1939-) történész, egyetemi tanár, az MTA doktora.

1957–1963-ben az ELTE BTK történelem-magyar nyelv és irodalom szakon tanult és levéltárosi speciális képesítést szerzett. 1963–1968-ban az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék gyakornok tanársegéde, 1968-1975 között adjunktus, 1975–1990 között docens, 1990-től egyetemi tanár, 1999–2004 között pedig tanszékvezető.

1987–1993 között a Keszthelyi Helikon Könyvtár igazgatója. 1993–1996 között az Eötvös Collegium igazgatója. 1995–2001 között az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékén egyetemi tanár, tanszékvezető (1995—2001).

1963-tól egyetemi doktor, 1971-től a történelemtudomány kandidátusa, 1986-tól a történelemtudomány doktora (MTA doktora), 1998-tól a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke, 1988-tól a Madridi Királyi Heraldikai és Genealógiai Akadémia (Real Academia Matritense de Heráldica y Genealogía) levelező tagja, 1970-től a Nemzetközi Heraldikai Akadémia (Académie internationale d’héraldique) levelező tagja, 1976-tól a Nemzetközi Heraldikai Akadémia (Académie internationale d’héraldique) rendes tagja.

Oktatási területe a történelem segédtudományai (archaeográfia, címertan, kronológia, oklevéltan, paleográfia, pecséttan), középkori kormányzattörténet, középkori magyar történelem. Kutatási területe középkori kormányzattörténet, középkori magyar történelem (különösen a 14. század története), a Szent Korona története, címertan, pecséttan.

Az 1960-as évek elejétől alapvető szerepe volt a címertan népszerűsítésében. Számos tanulmánya jelent meg (államcímertörténet, antifeudális parasztmozgalmak heraldikája, címeralkotás, címerhasználat, címereslevelek, egyes családok, személyek címerei, egyetemi heraldika, heraldikatörténet, kommunális heraldika, középkori címerjog, középkori magyar heraldika, magyar uralkodóházak heraldikája, rangkoronák). Kis magyar címertan című műve a második világháború után elsőként ismertette meg a nagyközönséggel a címertan szabályait. A Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaság újjáalapításának egyik kezdeményezője volt.

A heraldika hazai művelését nagymértékben ösztönözték azok a nemzetközi szakmai kongresszusok, amelyeket Bertényi Iván és Czoma László szervezett Keszthelyen. 1988-ban városcímer-történeti konferenciára került sor. 1990-ben genealógiai és heraldikai tudományokat érintő nemzetközi konferencia volt Keszthelyen.

A rendszerváltozás körüli időszakban a magyar államcímer megváltoztatásának (koronás, illetve a korona nélküli hagyományos magyar államcímer) kérdésében fontos szerepet játszottak Kállay István és Bertényi Iván.

Művei

  • A Toldi szerelme heraldikája. 1963
  • Szepesi Jakab országbíró. Bp., é. n. [1970]
  • Az országbírói intézmény története a XIV. században. Bp., 1976
  • A magyar korona története. Bp., 1978 (2. kiad.: 1980, 3. kiad.: 1986)
  • Kis magyar címertan. Bp., 1983
  • Magyarország az Anjouk korában. Bp., 1987
  • FOURRURES DANS L'HÉRALDIQUE DU MOYEN AGE HONGROIS. Hungarian Studies 3/1-2 (1987). 31-40. l. Akadémiai Kiadó, Budapest [1]
  • Nagy Lajos király. Bp., 1989
  • Magyarország rövid története. Bp., 1992 (2. kiad.: 1993, 3. kiad.: 1995, 4. kiad.: 1997, 5. kiad.: 1999, 6. kiad.: 2001) [Gyapay Gábor társszerzővel]
  • Új magyar címertan. Bp., 1993. (2. kiad.: 1998)
  • A Szent Korona története. Bp., 1996
  • A tizennegyedik század története. Bp., 2000 (Magyar Századok)
  • Szent István és öröksége. Magyarország története az államalapítástól a rendiség kialakulásáig (1000—1440). Bp., 2000 (Tudomány-Egyetem)
  • Magyar címertan. Bp., 2003
  • A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István, Budapest 1986. 141-168. l. (2. kiadás; újabb kiadása Bp. 1998)
  • Címerek és zászlók az Árpád-korban. In: Strigonium antiquum. 2, 1993
  • Acta contionis heraldicae municipalis hodierniae anno 1988 in oppido Keszthely habitae. Keszthely, 1990 [Czoma László társszerkesztővel]
  • Genealogica et heraldica. 19. Internationaler Kongreß für genealogische und heraldische Wissenschaften (Keszthely, 2—6.10.1990). Kongreßberichte. Keszthely, 1992 [Czoma László társszerkesztővel]
  • Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000—1526. Bp., 2000

Forrás:[1]

6.) Engel Pál

(1938. február 27. Budapest - 2001. augusztus 21.) történész, középkorkutató.

Fővárosi, polgári értelmiségi családban született, felmenői közt tehetős budapesti tisztségviselőket is találunk.

1956-ban iratkozott be az ELTE-re,[1] történelem-könyvtár szakra, amelyet 1961-ben végzett el. Kutatási témája (a középkori Magyarország nemesi társadalma) miatt nem taníthatott az egyetemen. Előbb az Egyetemi Könyvtárban kapott állást, majd 1968-tól a Magyar Posta Központi Szakkönyvtárának igazgatója lett.[2]

1982-ben előbb az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett, majd végül Szűcs Jenő vette át az MTA Történettudományi Intézetébe, ahol 1988-tól a középkori osztály vezetőjeként dolgozott. 1996-ban az Akadémiai Könyvtár igazgatója lett, de a működtetés nehézségei miatt 15 hónap múltán lemondott posztjáról és visszatért a TTI-be.

1992 és 1993 között tanszékvezetőként tanított a JATE-n, 1993-tól az Eötvös-kollégium tanára volt. Az Akadémián a Történettudományi Bizottságának tagjaként, a társadalomtörténeti munkabizottság alelnökeként, a Magyar-Román Történész Vegyesbiztottság tagjaként, a Századok szerkesztőbizottságának tagjaként, 1993-tól a Középkortudományi Társaság elnökeként, 1997 és 2000 között a Magyar Akkreditációs Bizottság tagjaként dolgozott. Tagja volt a Múlt-Kor internetes történelmi folyóirat szerkesztőbizottságának

Munkássága

Fiatal kora óta történelemmel akart foglalkozni. A polgári családi neveltetésből magával hozott angol, német, francia és orosz nyelvismeret mellett az egyetemen kiválóan elsajátította a latin nyelvet. Folyamatosan továbbképezte magát, az orosz alapján szerbül és bolgárul, a latin és a francia alapján olaszul, spanyolul olvasott és a bizánci téma kedvéért újgörögöt tanult. Középkori török forrásokat is olvasott.

Tudományos érdeklődési körének középpontjában a középkori történelem, különösen Magyarország XIV-XV. századi története állt; témájának nemzetközileg is elismert kutatója volt.

Az 1970-es években elkezdte a magyar Zsigmond-kori oklevéltár elkészítését és rendszerezését. Idejének nagy részét alapkutatásokra fordította, rendszeresen publikált.1973-tól a XX. századi magyar történetírás legnagyobb középkorkutatója, Mályusz Elemér mellett dolgozott, a tanítványának vallotta magát.

A matematikai logika iránti érdeklődése vezette őt a számítógépes adatbázisképzés lehetőségeinek felismeréséhez. Évtizedekkel előzte meg korát - nemzetközi összehasonlításban is - a középkori történelemre vonatkozó társadalom- és intézménytörténeti adatbázis, és a történeti művekben a digitalizációs közlési műfajok kialakításában. Az ő nevéhez fűződik a műfajában egyedülálló XIV-XV. századi archontológia, azaz a kor tisztség- és hivatalviselőinek rekonstrukciója, amely egyben az eddig ismert legteljesebb genealógiai adattár, a középkori magyar történelem digitalizált térképegyüttese, és a magyar megyei nemesi társadalom eddigi legaprólékosabb, rendszerszintű leírása.

Két évtizedig könyvtárakban, a szakmai közélet perifériáján dolgozott, de pályatársai nagyra értékelték tevékenységét. Különleges "magánzó" történészként kutatott mindenütt.

1982-ben - saját fogalmazása szerint - "hivatásos" kutató lett, a Történettudományi Intézetbe került. Együtt dolgozott a történészek 1949 után indult új generációjával (Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter, Ránki György) valamint az 1949-ben kiszorított, majd a '70-es években fokozatosan rehabilitált régiekkel (Mályusz mellett Györffy György, Paulinyi Oszkár, majd Kosáry Domokos) egyaránt.

Összefoglaló munkái révén egyre ismertebbé vált a neve. Bár ezek hozták meg számára a sikereket, a legszívesebben továbbra is olyan részletkérdésekkel foglalkozott, mint Károly Róbert pénzügyei, vagy a Temesköz történeti településrendszere. 1988-ban, Szűcs Jenő halála után a középkor-történeti osztály vezetője lett. Megírta a nemzeti történelem új európai látószögét meghirdető sorozatban (Magyarok Európában) a középkor történelmét, azután az intézet igazgatóhelyettese lett, és szinte minden szakmai bizottságban a hazai középkorkutatás első számú képviselője, az általa is tisztelt Kristó Gyula mellett.

1995-ben az MTA rendes tagja lett. Részt vett a millennium történettudományos előkészítésében. Ellenezte a Szent Korona-tan aktualizálását.

A kor hivatal- és államszervezet-történelmének legújabb irányzatait vallotta magáénak: nem a hatalmi államot, még csak nem is a hivatalnok államot, hanem az állam szolgáltató funkcióit kell vizsgálni, az államszervezetben hivatalt viselt személyek, azok vagyoni állapotának teljes rekonstrukciójával. Páratlan módon feltérképezte a XIV-XV. századi Magyarország hivatali rendszerét, a királyi udvartól a megyei familiárisokig, a nádoroktól a helyi várnagyokig. Névről, rokonsági összeköttetéseikbe és így érdekközösségeikbe helyezve ismerte azokat. Pályafutása során mindvégig kitartott polgári világnézete mellett, következetesen kitért az MSZMP-tagság elől. A rendszerváltás után is kritikusan szemlélte a társadalmi fejlődést.

Legfontosabb művei

  • "A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században", 1-2. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 4-5 (1968-70), 285-300, 291-313.
  • Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Akadémiai, Bp. 1977. 299 old. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.) (Összeáll.)
  • "Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről". Századok 116 (1982) 880-922.
  • Világtörténet évszámokban 1789-ig. Gondolat, Bp. 1982. 195 old.
  • "A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez." in: Mályusz Elemér emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984. 77-96.
  • (Kristó Gyulával:) Magyarország története 1301-1457. Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó, Bp. 1986. 288 old.
  • Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1988. 23 old. (Előadások a Történettudományi Intézetben 11.)
  • Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. Akadémiai, Bp. 1989. 211 old. (Új Történelmi Tár 2.)
  • Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Háttér Kft. -Téka, Bp. 1990. 388 old. (Magyarok Európában 1.)
  • (Szerk.: Makk Ferenccel:) Korai magyar történeti lexikon
  • (Szakály Ferenccel:) Virágkor és pusztulás a kezdetektől 1606-ig. Összeáll. és szerk.: Glatz Ferenc. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1995. 67 old.
  • Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I-II. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1996. 565+266 old. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.)
  • A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései (1554 -1579) Szeged, 1996. 187 old., 1 térkép.
  • "Nagy Lajos ismeretlen adományreformja". Történelmi Szemle 39 (1997) 137-157.
  • (Kristó Gyulával és Kubinyi Andrással:) Magyarország története. 1301-1526. Osiris, Bp. 1998. 420 old. (Osiris tankönyvek)
  • A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1998. 179 old. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25.)
  • Magyarország története 1301-1526. Budapest, 1998. (Társszerzők: Kristó Gyula, Kubinyi András)

Forrás: [1]

7.) Györffy György

(Szucság, 1917. augusztus 26. – Budapest, 2000. december 19.) történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Györffy István néprajztudós és Papp Anna gyermekeként született a kalotaszegi Szucságon. Középiskoláit Budapesten a VII. kerületi Szent István reálgimnáziumban 1935-ben fejezte be. 1935—1939 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott tanulmányokat, a kor legkiválóbb történészeinek, Domanovszky Sándornak, Mályusz Elemérnek és a magyar őstörténetet kutató Németh Gyula turkológusnak a tanítványaként. 1940 júniusában doktorált magyar művelődéstörténet főtárgyból „Besenyők és magyarok” című disszertációjával. A második világháború kitörése egy baltikumi, finnországi és lappföldi tanulmányút végén érte, és Stockholmból csak 1939 októberében tudott hazatérni. 1940 szeptemberétől 1941-1942 fordulójáig az Egyetemi Könyvtárban dolgozott mint gyakornok. 1942 elejétől a Teleki Pál Tudományos Intézet Történettudományi Intézetének gyakornoka, majd tanára lett. 1945-1949-ig a Néptudományi Intézet igazgatója volt. 1951 végén Debrecenben ajánlottak fel neki katedrát, de mikor kiderült, hogy éppen a súlyos politikai támadásokkal háborgatott, kiváló Szabó István helyett lehetne tanszékvezető, nem élt a lehetőséggel. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa lett, majd főmunkatársa, végül tanácsadójaként 1988-ban ment nyugdíjba. Hetvenéves korában, 1987-ben sajátította el a számítógépes technikát, hogy szaporábban haladhasson a szerkesztéssel. Számítógépén Pozsony város adatainak feldolgozásáig jutott el, de a terjedelmes szövegrész befejezetlenül, csonkán maradt.

Elismerései

  • 1952-ben a történettudomány kandidátusává nyilvánították,
  • 1969-ben „A magyar várostörténet kezdetei és Budapest kialakulása” című disszertációjával elnyerte a történettudomány doktora fokozatot.
  • 1988-ban Herder-díjat kapott,
  • 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választotta,
  • 1991-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett,
  • 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták,
  • Életműve 1997-ben a Magyar Örökség része lett.

Munkássága

Györffy György munkái a magyar őstörténettel, a honfoglalás időszakával, az Árpád-korral, régi személy- és helyneveinkkel, összehasonlító keletkutatással, forrásismerettel és -olvasással, történeti topográfiával foglalkoznak. Különösen közel állt hozzá a nyelvtudomány. Tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, nemcsak buzgó olvasója, hanem munkatársa is volt a Társaság folyóiratának, a Magyar Nyelvnek. 1957-ben Györffy György elsőnek e folyóirat hasábjain számolt be az 1950 őszén megkezdett és 1956 elején a megírás stádiumába jutott nagy vállalkozása, „Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” munkálatairól. „A tihanyi alapítólevél földrajzinév-azonosításához” címmel írt dolgozatot. Árpád-kori történeti földrajzába bedolgozta a teljes földrajzinév-anyagot, tehát a települések nevén kívül a tájak, határrészek, vízfolyások, hegyek, dombok, erdők stb. nevét, továbbá a személynévi anyag jelentős részét, betűhíven, de nagybetűvel kezdve, megadta a határjárásokban előforduló fák, tereptárgyak vulgáris néven való jelölését. Műve nyelvtörténeti szempontból is elsőrendű.

Nyelvészetileg is fontos újabb műveinek válogatott jegyzéke

  • Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Kurszán és Kurszán vára. Bp., 1959.
  • Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I—IV. Bp., 1963—1998. (A betűrendben tárgyalt megyék között az utolsó: Pilis megye.)
  • Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp., 1965. (Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta. A szövegeket megosztva fordította feleségével, Gy. Ruitz Izabellával.)
  • A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. 2., bővített kiadás. Bp., 1975. (Szerkesztés, bevezetés, jegyzetek. A tárgymutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.)
  • Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Bp., 1986. (Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta. A szöveget megosztva fordította Gy. Ruitz Izabellával.)
  • Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás? Válogatott tanulmányok. Bp., 1988.
  • A magyarság keleti elemei. Bp., 1990.
  • Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések — új válaszok. Bp., 1993.
  • Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá emelkedéséig. Bp., 1997.
  • István király és műve. 3., bővített, javított kiadás. Bp., 2000. (A tárgy- és névmutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.)

Forrás: [1]

8.) Hóman Bálint

(Budapest, 1885. december 29. – Vác, 1951. június 2.) történész, egyetemi tanár, kultúrpolitikus, az MTA tagja (levelező 1918, rendes 1929, igazgató 1933–1945).

Politikai pályája

Politikusként az 1930-as évek elejétől mindinkább a németbarát orientációt képviselte. 1932. október 2-ától 1938. május 13-áig a Gömbös-és Darányi-kormányban majd 1939. február 16-ától 1942. július 3-áig a Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányban volt vallás-és közoktatásügyi miniszter. 1938 januárjától a Nemzeti Egység Pártja pártvezérhelyettese (mai értelemben „elnök-helyettese”) volt annak Magyar Élet Pártjává alakulásáig.

Hevesen ellenezte az 1943-as béketárgyalásokat a nyugati szövetségesekkel. A törvényhozás munkájában az ország 1944. márciusi német megszállása, majd az októberi nyilas hatalomátvétel után is részt vett. 1944 végén Szálasiékkal együtt visszavonult a Dunántúlra, később német területre menekült tovább. Amerikai fogságba került, ahonnan a magyar hatóságok 1945-ben hozták haza. 1946-ban a Népbíróság mint háborús bűnöst életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. A büntetést a váci fegyházban töltötte, ahol szervezete nehezen viselte a megpróbáltatásokat. A jól megtermett férfi a beszámolók szerint rövid idő alatt 60 kilogrammra fogyott. 1951. június 2-án hunyt el.

Történészi tevékenysége

A középkori magyar történelem volt fő kutatási területe. Szekfű Gyulával közösen több jelentős történelmi tanulmány, könyv szerzője.

1943–1944-ben írt Ősemberek – Ősmagyarok című munkájában – feladva korábbi álláspontját – azt a véleményt képviselte, hogy az ősi magyar szavak elemzésekor figyelembe kell venni „a szumir és hatti–hurri nyelvemlékeket”.

Művei

  • A magyar városok az Árpádok korában (Budapest, 1908)
  • Magyar pénztörténet 1000–1325 (Budapest, 1916)
  • A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában (Budapest, 1921)
  • A Szent László-kori Gesta Ungarorum és a XII–XIII. századi leszármazói (Budapest, 1925)
  • A magyar hun hagyomány és hun monda (Budapest, 1925)
  • A forráskutatás és forráskritika története (Budapest, 1925)
  • Magyar történet (1458-ig, a továbbiakat Szekfű Gyula írta; Budapest, é. n. )
  • Egyetemes történet (I–IV. Szerk.: H. B., Szekfű Gyula, Kerényi Károly; Budapest, 1935–1937)
  • Ősemberek – Ősmagyarok (Atlanta, 1985)
  • A történelem útja. Válogatott tanulmányok (Vál.: Buza János; Budapest, 2002)

Forrás: [1]

9.) Katus László

(Kalocsa, 1927. július 13.) történész. Felesége Hegyi Dolores (1934) klasszika-filológus, ókortörténész.

Édesapja nyomdász volt, édesanyja iparoscsaládból származott. A család 1928 elejétől Budapesten élt. Katus László a Könyves Kálmán körúti, katolikus szellemiségű Széchenyi István Gimnáziumban érettségizett. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán folytatta 1945-től 1950-ig. Deér József, Váczy Péter és Hajnal István voltak legfontosabb mesterei. Diákéveiben a Barankovics István-féle Demokrata Néppárt tagja volt.

1950 és 1952 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete Nemzetiségi Munkaközösségének külső munkatársa volt, később rövid ideig a Budapest XIX. kerületi Petőfi Sándor utcai Általános Iskolában tanított. 1953–1954-ben az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársaként, utóbb főmunkatársaként dolgozott, majd az intézmény megbízásából 1957-ig a gyöngyösi ferences könyvtár leltárazásával és katalogizálásával foglalkozott. 1957-től 1990-ig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, az Egyetemes Történelmi Osztály osztályvezető-helyettese volt. 1991-ben a pécsi egyetem Középkori és Kora Újkori Történeti Tanszékének tanszékvezető docense lett. 1992-ben megalapította és 1997-ig igazgatta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetét. A Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán is oktat. 2003 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

Munkássága

Egyetemistaként sokáig középkorásznak készült, a nemzeti tudat középkori előzményeit vizsgálta. Ember Győző tanácsára tanulmányt írt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hadiiparáról.

Elsősorban a Kárpát-medence nemzetiségeivel, a horvát nemzeti mozgalmak történetével, 18–19. századi gazdaság- és társadalomtörténettel, történeti demográfiával, statisztikával és kartográfiával foglalkozik. Kandidátusi értekezését a horvát kérdés 1849 és 1903 közötti történetének szentelte. Ő írta a tízkötetes Magyarország-történet újkori köteteinek nemzetiség-, gazdaság- és népesedéstörténeti, a Magyar kódex című sorozat újkori nemzetiség- és egyháztörténeti, valamint a Romsics Ignác által szerkesztett egykötetes országtörténet 1711 és 1918 közötti fejezeteit. Életrajzi tanulmányokban elevenítette fel többek között Eötvös József, Baross Gábor, Trefort Ágoston és Wekerle Sándor emlékezetét. Historiográfiai munkáiban az Annales körének történetírását, Fernand Braudel és Henri Pirenne tevékenységét tárgyalta. Jelentősek a kereszténység és a magyar egyház történetével foglalkozó tanulmányai is. A Rubicon és a Mérleg című folyóiratok rendszeres szerzője.

Intézményi tagságai, elismerései

Az MTA Történettudományi Bizottsága, a Magyar–Francia Történész Vegyesbizottság és a Századok szerkesztőbizottságának tagja. 1973-ban Akadémiai Díjat kapott. 1993-ban Ránki György-, 2004-ben Pázmány Péter-díjban részesült. 2001-ben Kispest díszpolgárává választották. Hetvenedik születésnapja alkalmából a Híd a századok felett című ünnepi kötettel köszöntötték. Válogatott tanulmányait és a vele készült – először a Századvég című folyóiratban publikált – életút-interjú rövidített változatát 2008-ban adták ki Pécsett.

Monográfiák, tanulmánykötetek

  • Il Risorgimento italiano e gli Ungheresi (Budapest, 1960)
  • Musztafa Kemál Atatürk (Budapest, 1970)
  • A délszláv–magyar kapcsolatok története. I. A kezdetektől 1849-ig (Pécs, 1998)
  • A középkor története (Budapest, 2000)
  • Ecclesia semper reformanda et renovanda. Katus László egyháztörténeti tanulmányai és cikkei (Szerk.: Gőzsy Zoltán – Varga Szabolcs – Vértesi Lázár; Pécs, 2007)
  • Hungary in the Dual Monarchy 1867–1914 (New York, 2008)
  • Sokszólamú történelem. Válogatott tanulmányok és cikkek (Pécs, 2008)
  • A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711–1914 (Pécs, 2009)

Szerkesztett kötetek

  • Magyar történeti bibliográfia 1825–1867 IV. Nem magyar népek. Nemzetiségek (Kemény G. Gáborral; Budapest, 1959)
  • Stiefel Történelmi atlasz (Budapest, 1995)

Forrás: [1]

10.) Kristó Gyula

(Orosháza, 1939. július 11. – Szeged, 2004. január 24.) történész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1998). Kutatási területe: középkori (9-15. századi) magyar történelem. Történeti segédtudományok.

Középiskolai tanulmányait az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumban végezte. 1957-ben nyert felvételt a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ahol 1962-ben magyar-történelem, 1969-ben pedig latin szakos tanári diplomát szerzett, és még ugyanebben az évben szerzett kandidátusi fokozatot. Egyik igen kitűnő mestere Szádeczky-Kardoss Samu volt. Igen hosszú idő után a József Attila Tudományegyetemen újra volt minősített tudományos fokozattal rendelkező középkorász. Akadémiai doktori értekezését 1977-ben védte meg.

1962-től volt a JATE oktatója, 1978-ban nevezték ki egyetemi tanárrá. 1983-tól 1995-ig állott a József Attila Tudományegyetem Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszékének élén. A kárpát-medencei magyarság kutatása érdekében rövidebb ideig tartó tanulmányutakat tett a szomszédos országokba, Romániába nem sokáig utazhatott, persona non grátának nyilvánították, mivel kutatásainak eredményei nem egyeztek a hivatalos romániai történészek nézeteivel.[1]

1978-79-ben a BTK dékánhelyettese, majd 1987-89 között dékánja volt. 1982-től 1985-ig a JATE rektori feladatait látta el. 1980-tól az MTA Történettudományi Bizottságának tagja. 1998-ban választották a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. Mérei Gyula történész professzor működése óta ő volt az első történész, aki szegedi egyetemi oktatóként ebben a nagy megtiszteltetésben részesült. Akadémiai székfoglaló előadását A magyar őstörténet- és krónikakutatás témakörben tartotta meg 1999. február 11-én.

Kristó Gyula vezetésével alakult meg 1999. január 1-jén a Magyar Tudományos Akadémia Támogatott Kutatóhelyek Irodája felügyelete alatt, a Szegedi Tudományegyetemen a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport. Kristó Gyula korai halála miatt a kutatócsoport vezetését Makk Ferenc egyetemi tanár, az MTA doktora vette át.

Többekkel lefordította magyar nyelvre Szent István király intelmeit és törvényeit[3], mely nemcsak az egyháztörténészek, hanem a jogászok körében is nagy sikert aratott, 2000-ben jelent meg először, azóta négy kiadást ért meg. Nagy sikere volt a 2000-es évek mostani első évtizedében Szent István király c. kötetének, 2001-ben  majd 2007-ben[5] is kiadták.

Példás családi életet élt, feleségével három gyermeküket nevelték fel. Szegeden érte a halál, a szegedi Dugonics temetőben nyugszik.

Emlékezete

  • Emlékére megalapították a Kristó Gyula-díjat, amelyet évente két fiatal, szegedi kötődésű középkorkutató kaphat meg.
  • 2010 januárjában a SZTE Történettudományi Intézetében tantermet neveztek el róla, s emléktáblát állítottak tiszteletére. Csernus Sándor dékán, Makk Ferenc egyetemi tanár ismertették és méltatták az ő munkásságát.

Művei (válogatás)

  • Csák Máté tartományúri hatalma (1973)
  • Adatok „korai” helyneveink ismeretéhez I-II. (társszerző, 1973-74)
  • A XI. századi hercegség története Magyarországon (1974)
  • Az Aranybullák évszázada (1976)
  • Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához (1976)
  • A rozgonyi csata (1978)
  • A feudális széttagolódás Magyarországon (1979)
  • Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig (1980)
  • Tanulmányok az Árpád-korról (1983)
  • Az augsburgi csata (1985)
  • Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum I. Textus (társszerző, 1985)
  • Az Árpád-kor háborúi (1986)
  • Magyarország története 895-1301 (1987)
  • Az Árpád-házi uralkodók (társszerző, 1988)
  • A vármegyék kialakulása Magyarországon (1988)
  • Az Anjou-kor háborúi (1988)
  • Az államalapító (szerk., 1988)
  • Anjou-kori oklevéltár I-IV. (1990-96)
  • Az Árpád-ház tündöklése és hanyatlása (1992)
  • Die Arpadendynastie. Die Geschichte Ungarns von 895 bis 1301 (1993)
  • A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1993)
  • Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán (1993)
  • Korai magyar történeti lexikon (főszerk., 1994)
  • A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig (1994)
  • A magyar állam megszületése (1995)
  • Az Árpád-ház uralkodói (Makk Ferenccel, 1995)
  • Magyar honfoglalás – honfoglaló magyarok (1996)
  • Hungarian History in the Ninth Century (1996)
  • Honfoglalás és társadalom (1996), A székelyek eredetéről (1996)
  • A magyar nemzet megszületése (1997)
  • Magyarország története 1301-1526 (társszerző, 1998)
  • Az Árpádok. Fejedelmek és királyok (Makk Ferenccel, 2000)
  • Történetírás a középkori Magyarországon. Magyar historiográfia I. (2002)
  • Magyarország vegyesházi királyai (szerk., 2003)
  • Háborúk és hadviselés az Árpádok korában (2003)

Tudományos tisztség

  • MTA TMB[9] Szakbizottság, tag (1975-1982), plénum tag (1982-1988)
  • MTA Történettudományi Bizottság, tag (1980-)
  • SZAB[10] Történettudományi és Filozófiai Szakbizottság, elnök (1985-1990)
  • Szegedi Középkorász Műhely, elnök (1992-2004)
  • MTA közgyűlés (nem akadémikus) választott tagja (1994-)
  • Történelmi Szemle, szerkesztő bizottsági tag (1992-)
  • A Szeged története című monográfiasorozat főszerkesztője.
  • Dél-Alföldi Évszázadok c. könyvsorozat (Szeged) szerk. biz. Elnök

Forrás: [1]

11.) Kubinyi András

(Budapest, 1929. január 28. – Budapest, 2007. november 9.) magyar történész, régész, középkorkutató, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A középkori várostörténet és a Mátyás-kori Magyarország neves kutatója.

1947-ben érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol 1947–1948-ban az Eötvös Kollégium tagja volt. Mestere Kosáry Domokos, Kumorovitz L. Bernát és Léderer Emma volt. 1951-ben szerzett középiskolai tanári diplomát az addigra már Eötvös Loránd Tudományegyetemnek hívott intézményben.

Diplomájának megszerzése után Békéscsabán kapott általános iskolai tanárki állást, majd 1952-től a Miskolci Állami Levéltárban dolgozott levéltárosként. 1954-ben a Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztályához került munkatársi rangban. 1969-ben az osztály vezetésével bízták meg.

1978-ban távozott a múzeumból és elfogadta az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) régészeti tanszékének ajánlatát, ahol egyetemi docensi rangban kezdett el oktatni. A tanszéken már 1963 óta tartott órákat. 1988-ban vette át egyetemi tanári kinevezését. Mócsy András 1987-ben bekövetkezett halála után az újonnan megalakult középkori és kora újkori régészeti tanszékén oktatott. 1990-ben vette át a tanszék vezetését, amelyet 1994-ig töltött be. 1999-ben nyugdíjba vonult, majd 2001-ben professor emeritus címet kapott. Ezenkívül 1995 és 1998 között a Miskolci Egyetem történeti tanszékén volt egyetemi tanár.

1970-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1986-ban akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának, a Régészeti Bizottságnak, valamint a Művelődéstörténeti Bizottságnak lett tagja, utóbbinak alelnöke is volt. 1990-ig a középkori régészeti albizottság, 1990-től haláláig az egytörténeti albizottság elnöke volt. 2001-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2007-ben pedig rendes tagjává. A Szent István Akadémia is felvette tagjai sorába. Rendes taggá választása után pár hónappal hunyt el.

Munkássága

Fő kutatási területe a Mátyás-, illetve Jagelló-kori Magyarország, a középkori várostörténet, valamint a mindennapi élet és az anyagi kultúra története.

A propozográfia (az életrajz-összevetésből való következtetéslevonás) alkalmazásának egyik fő propagálója volt, maga is használta a módszert a középkor közéleti (politikai, egyházi, városi) vezetőinek életrajza tekintetében. Várostörténeti kutatásaiban felállított és kidolgozott egy úgynevezett „centralitásipont-rendszert”, amelyet az összehasonlító vizsgálatoknál alkalmaznak. Ennek segítségével kvantitatív (mennyiségi) elemzés is elvégezhető.

Főbb publikációi

  • Die Anfänge Ofens (1972)
  • Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1973)
  • Magyarország története 1301–1526 (Engel Pállal és Kristó Gyulával, 1998)
  • Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon (1999)
  • Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén (2000)
  • Mátyás király (2001)

Forrás: [1]

12.) László Gyula

(Kőhalom, 1910. március 14. – Nagyvárad, 1998. június 17.) Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.

Elemi iskoláit Kőhalomban és Kolozsváron végezte, 1928-ban Budapesten érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1933-ban végezte el. Tanárai közt olyan neves művészek voltak, mint Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly. Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban, és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és bizánci művészeteket tanulmányozni. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Ezenkivül kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. A 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.

Művei

  • Kolozsvári Márton és György Szent-György szobrának lószerszámja. Kolozsvár, 1942
  • A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Kolozsvár, 1943
  • A honfoglaló magyar nép élete. Kolozsvár, 1944
  • A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. Budapest, 1946
  • Lehel kürtje. Budapest, 1953
  • Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Budapest, 1961
  • Hunor és Magyar nyomában. Budapest, 1967
  • Az ősember művészete. Budapest, 1968
  • A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1970
  • A honfoglalókról. Diószegi Vilmos emlékének. Budapest, 1973
  • Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Élet a Kárpát-medencében a magyar államalapításig. Budapest, 1974
  • Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977
  • A nagyszentmiklósi kincs. (Társszerző.) Budapest, 1977
  • Művészetről, művészekről. Írások a képzőművészetről. Budapest, 1978
  • A „kettős honfoglalás”. Budapest, 1978
  • „Emlékezzünk régiekről”. A Kárpát-medence egykori népeinek története és a magyar honfoglalás. Budapest, 1979
  • Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest, 1981
  • 50 rajz a honfoglalókról. Budapest, 1982
  • Számadás népünkről. Budapest, 1986
  • Árpád népe, monográfia. Budapest, 1988
  • Őseinkről. Budapest, 1990
  • Arckép és kézírás. 1–2. Köt. Veszprém, 1992
  • A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993
  • A zurói temető Budapest, 1993
  • A honfoglaló magyarok. Budapest, 1996
  • Ex libris. Mesterségem: régész. Budapest, 1996

Forrás: [1]

13.) Makk Ferenc

(Baja, 1940. december 1.) történész, bizantinológus, klasszika-filológus, a Szegedi Tudományegyetem egyetemi tanára.

Felsőfokú tanulmányait a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. Történelem–latin szakon tanult 1959 és 1964, ógörög szakon 1961 és 1966 között.

1964–1965-ben a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban tanított. 1965 és 1972 között tanársegédként, 1972-től 1979-ig adjunktusként, 1979 és 1983 között docensként tevékenykedett a szegedi egyetem Klasszika-filológiai Tanszékén. Az 1983–1984-es tanévben a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéken oktatott. 1984 és 2005 között a Történeti Segédtudományok Tanszéket vezette. 1992. július 1-jén egyetemi tanárrá nevezték ki. 1985-től 1988-ig a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese, 1994 és 1996 között a kari Doktori, illetve PhD Tanács elnöke, 1996-tól 2001-ig a Történelem Habilitációs Szakbizottság elnöke volt. (Utóbbi posztot 2006 óta ismét betölti.) Kristó Gyula 2004-es halála óta a Magyar Tudományos Akadémia és a Szegedi Tudományegyetem közös Magyar Medievisztikai Kutatócsoportjának vezetője.

A Magyar Történelmi Társulat alelnöke 1998 óta. Az MTA Történettudományi Bizottsága és a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság tagja, a Szegedi Akadémiai Bizottság történettudományi szakbizottsága és a Szegedi Középkorász Műhely elnöke. 1978-ban elnyerte a történettudományok kandidátusa, 1991-ben a történettudományok doktora címet.

Munkássága

A történeti segédtudományok közül kronológiával, heraldikával, pecséttannal és történeti földrajzzal foglalkozik. Középkorászként főként az Árpád-kori magyar–bizánci kapcsolatok történetét és a középkori Magyarország külpolitikájának alakulását kutatja. Egyetemi doktori értekezése is e témakörben született Kálmán utódai és Bizánc címmel. Több ízben kiadták a magyar külpolitikát a honfoglalástól III. Béla haláláig tárgyaló monográfiáját. Szintén népszerű az Árpád-ház uralkodóiról Kristó Gyulával közösen jegyzett életrajzgyűjteménye. Monográfiákban dolgozta fel Magyarország 11. és 12. századi történetét (A királyság első százada, 1992; Magyarország a 12. században, 1986; A tizenkettedik század története, 2000). A 9–10. századról szintén Kristóval közösen tett közzé összegzést (A kilencedik és a tizedik század története, 2001). A magyarság korai történetéről szóló tanulmányai A turulmadártól a kettőskeresztig. Tanulmányok a magyarság régebbi történelméről címmel 1998-ban jelentek meg kötetben. Társszerzőként és -szerkesztőként részt vett az 1994-ben megjelent Korai magyar történeti lexikon elkészítésében. Közel háromszáz tudományos közleményt jelentetett meg.

Díjai, elismerései

1981-ben megkapta az Európa Könyvkiadó Nívódíját. 1989-ben Kiváló Pedagógus lett. 2000–2003-ban Széchenyi professzori ösztöndíjban részesült. 2003-ban Ránki György-, 2004-ben Szent-Györgyi Albert-, 2005-ben Klebelsberg Kunó-, 2007-ben Trefort Ágoston-díjjal jutalmazták.

Hatvanadik születésnapja alkalmából a „Magyaroknak eleiről.” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére című, Piti Ferenc által szerkesztett kötettel köszöntötte a magyar középkorász-társadalom.

Monográfiák, tanulmánykötetek

  • Magyar–bizánci kapcsolatok a XII. században (Szeged, 1977)
  • Magyarország a 12. században (Budapest, 1986)
  • Az Árpád-házi uralkodók (Kristó Gyulával; Budapest, 1988)
  • The Árpáds and the Comneni. Political relations between Hungary and Byzantium in the 12th century (Budapest, 1989)
  • A királyság első százada (Budapest, 1992)
  • Magyar külpolitika 896–1196 (Szeged, 1993; Budapest, 1996)
    németül: Ungarische Aussenpolitik 896–1196 (Herne, 1999)
  • Az Árpád-ház uralkodói (Kristó Gyulával; Budapest, 1995)
    németül: Die ersten Könige Ungarns. Die Herrscher der Arpadendynastie (Herne, 1999)
  • A turulmadártól a kettőskeresztig. Tanulmányok a magyarság régebbi történelméről (Szeged, 1998)
  • A tizenkettedik század története (Budapest, 2000)
  • Az Árpádok. Fejedelmek és királyok (Kristó Gyulával; Szeged, 2000)
  • A kilencedik és a tizedik század története (Kristó Gyulával; Budapest, 2001)
  • Forrástani ismeretek történelemből. Segédkönyv a történelem forrásközpontú tanításához (Kőfalvi Tamással; Budapest, 2007)

Forrás: [1]

14.) Mályusz Elemér

(Makó, 1898. augusztus 22. – Budapest, 1989. augusztus 25.) történész, a magyar középkorkutatás egyik legjelentősebb alakja.

A városi bíróság szolgálati lakásában született. 1916-ban kezdte meg tanulmányait az Eötvös József Collegium tagjaként. 1920-ban doktori oklevelet szerzett a budapesti egyetem bölcsészkarán. A diploma után két évig levéltári kutatásokat végzett Bécsben (1920–1922). Ezután nyolc évig a Magyar Országos Levéltárnak dolgozott (1922–1930), közben magántanári képesítést szerzett. 1930 és 1944 között a Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár szerkesztője volt, 1931-től 1935-ig a Századok című szakfolyóirat szerkesztője volt Domanovszky Sándorral és Hajnal Istvánnal.

1947 és 1954 között az Evangélikus Országos Levéltár vezetőjeként és újjárendezőjeként tevékenykedett. 1945-ben politikai okokból kényszernyugdíjazták. Az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársaként dolgozott 1968-as nyugállományba vonulásáig.

Munkássága

Munkáiban főként a magyarországi középkorral, a hűbériség és a rendiség kérdéseivel foglakozott. Budapesten és Szegeden is gyakran tartott előadásokat. Megindította a népiségtörténeti kutatást hazánkban. A barokk, a felvilágosodás és a reformkor kutatójaként is maradandót alkotott.

Elismerései: 1973-ban Akadémiai Díjat kapott.

Monográfiák, tanulmánygyűjtemények

  • Turóc megye kialakulása (Budapest, 1922, Budavári Tudományos Társaság; Máriabesnyő–Gödöllő, 2005, Attraktor ISBN 9639580406)
  • A reformkor nemzedéke (Budapest, 1923)
  • Sturm auf Ungarn. Volkskommissäre und Genossen im Auslande (München, 1931)
  • A vörös emigráció (Budapest, 1931; Máriabesnyő–Gödöllő, 2006)
  • A népiség története (Budapest, 1931)
  • A türelmi rendelet. II. József és a magyar protestantizmus (Budapest, 1939; Máriabesnyő–Gödöllő, 2006)
  • Geschichte des ungarischen Volkstums von der Landnahme bis zum Ausgang des Mittelalters (Budapest, 1940)
  • A magyar társadalom a Hunyadiak korában. A hűbériség és rendiség problémája (Budapest, 1940)
  • A magyar történettudomány (Budapest, 1942; Máriabesnyő–Gödöllő, 2008)
  • Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században (társszerző; Budapest, 1953)
  • A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog (Budapest, 1958; németül 1959)
  • Thuróczy János krónikája és a Corvina (Budapest, 1966, Akadémiai)
  • A Thuróczy-krónika és forrásai (Budapest, 1967, Akadémiai)
  • Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (Budapest, 1971, Akadémiai; Budapest, 2007, Műszaki ISBN 9631629333)
  • Az V. István-kori gesta (Budapest, 1971)
  • Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon (Budapest, 1973)
  • Zsigmond király uralma Magyarországon, 1387-1437 (Budapest, 1984, Gondolat ISBN 9632814142)
  • Az erdélyi magyar társadalom a középkorban (Budapest, 1988)
  • Kaiser Sigismund in Ungarn 1387–1437 (Budapest, 1990, Akadémiai ISBN 9630549786)
  • Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok (Szerk.: Soós István; Budapest, 2003, MTA Történettudományi Intézete)

Forrás: [1]

15.) Róna-Tas András

(Budapest 1931. december 30.) magyar nyelvész, orientalista, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A magyar őstörténet, a tibetisztika, a turkológia és a mongolisztika területének neves kutatója. Segített megérteni a magyar nyelv és kultúra török elemeit. 1990 és 1992 között a József Attila Tudományegyetem rektora.

1950-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a frissen átnevezett Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz–orientalisztika szakán, ahol 1955-ben szerzett bölcsész diplomát. Tanárai Ligeti Lajos, Németh Gyula, Ortutay Gyula és Tálasi István voltak. 1958-ban szerzett egyetemi doktori címet tibetisztikai tárgyú disszertációjával. Melléktárgyai a mongolisztika és az egyetemes néprajz volt.

Diplomájának megszerzése után az Akadémiai Kiadó munkatársaként kezdett el dolgozni, ahol az Enciklopédia szerkesztésében segédkezett. 1956-tól az ELTE Belső-ázsiai Intézetében MTA-segédmunkatársként dolgozott. Eközben 1957 és 1958 között első mongóliai expedíciójában vett részt. 1960-ban az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Központi Katalógusának munkatársa lett, majd 1961-ben osztályvezetőjévé nevezték ki. 1965-ben a Volga-vidéken tesz tanulmányutat, ahol a csuvasok és tatárok között gyűjt nyelvészeti és néprajzi adatokat. 1968-ban a József Attila Tudományegyetemen (JATE, ma: Szegedi Tudományegyetem) tudományos munkatársi megbízást kap. 1973-ban ismét a Volga-vidékre látogatott. 1973-ban megkapta címzetes egyetemi tanári, 1974-ben egyetemi tanári kinevezését és elindítja az ország első egyetemi altajisztikai képzését. 1984-ben az általa alapított önálló altajisztika tanszék vezetője lett. 1990-ben az MTA és a JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának vezetőjévé nevezték ki. Szintén 1990-ben az egyetem rektorává választották. Az egyetemet 1992-ig vezette. 1992 és 1993 között a Magyar Felsőoktatási Egyesületek Szövetsége elnöke volt. 2002-ben emeritálták. 1999 és 2002 között Széchenyi professzori ösztöndíjjal kutatott.

1964-ben védte meg a tibeti és mongol nyelvészetről szóló nyelvtudományok kandidátusi, 1971-ben az altaji nyelvrokonsággal kapcsolatos akadémiai doktori értekezését. Az Orientalisztikai Bizottság és az MTA Szegedi Területi Bizottság tagja lett. 1990-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1995-ben rendes tagjává. Fontos szerepet vállalt a felsőoktatási akkreditációban. 1992 és 1994 között az Ideiglenes Országos Akkreditációs Bizottság elnöke volt, majd az akkreditációs rendszer megszilárdulásakor az Országos Akkreditációs Bizottság, illetve 2001-ig a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) elnöke volt. 2001 és 2004 között a MAB tiszteletbeli elnöke volt, majd megválasztották a MAB általános alelnökévé. 2006-ban a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság felülvizsgálati bizottságának élére választották meg. A Csuvas Nemzeti Akadémia, a törökországi Atatürk Társaság és a Svéd Királyi Humán Tudományok Társaságának külföldi, a helsinki Finnugor Társaság tiszteleti tagja. A Szent István Akadémia is felvette tagjai sorába.

A Bonni Egyetem (1971–1972, 1985–1986) és a Bécsi Egyetem (1982–1983) vendégprofesszora volt. 1982 és 1989 között a Tibeti Tudományok Nemzetközi Társaság elnökeként is dolgozott, 1994-ben pedig megválasztották az Urál-Altaji Társaság alelnökévé, 2006-ban pedig elnökévé. 1996 és 2004 között az Acta Orientalia című tudományos szakfolyóirat főszerkesztője volt.

Munkássága

Kutatási területe a tibeti, a mongol és a csuvas nyelv, valamint a magyar őstörténet és magyar nyelv török vonatkozásai.

Jelentős eredményeket ért el a honfoglalás előtti magyar–török kapcsolatok kutatásában, illetve a magyar etnogenezis (etnikai kialakulás) és az államalapítás kérdésében. Fontosak az orientális dialektológiai (nyelvjárástani) kutatásai is. A tibetisztika területén a tibeti nyelvtörténet alapjait, a tibeti dialektusok (nyelvjárások) rendszerét és a modern tibeti nyelv fonémáinak alakulását vizsgálta. A mongolisztika területén a dariganga nyelvjárás, valamint a nomád népek néprajzának kérdéseivel és leírásával foglalkozik. Turkológiai kutatásaiban a csuvas nyelv történetét és forrásait, illetve a török nyelvek területén elfoglalt helyét vizsgálja. Emellett az őstörök nyelvi rekonstrukciót (újjáépítést) kutatja.

Több mint háromszázötven tudományos mű szerzője vagy társszerzője ebből száznál több publikációja idegen nyelven jelent meg.

Főbb publikációi

  • Nomádok nyomában (1961)
  • The Dariganga Dialect (1961)
  • Tibeto-Mongolica (1966)
  • Thar-pa chen-po (1967)
  • Epigraphica Bulgarica (1973)
  • A nyelvrokonság (1978)
  • Bevezetés a csuvas nyelv ismeretébe (1978)
  • Studies in Chuvash Etimology (1982)
  • Language and History (1986)
  • A csuvas nyelv vázlatos nyelvtana (1987)
  • An Introduction to Turkology (1991)
  • A magyarság korai története (1995)
  • A honfoglaló magyar nép (1996)
  • Hungarians and Europe in the Early Middle Ages (1999)
  • Spätformen des Zentralasiatischen Buddhismus (2005)
  • The World of the Khazars, New Perspectives. Selected Papers from the Jerusalem 1999 International Khazar Colloquium (szerk., 2007)
  • Kis magyar őstörténet (2007)

Forrás: [1]

16.) R. Várkonyi Ágnes

Ruttkay Kálmánné (Salgótarján, 1928. február 9.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

1947-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem–levéltár szakán, ahol 1951-ben szerzett bölcsész diplomát. Mestereinek Kumorovitz L. Bernátot, Hajnal Istvánt és Léderer Emmát tekintette. Diplomájának megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, később középkori, majd a kora újkori osztályának vezetőjévé nevezték ki. Az intézetet 1983-ban hagyta el, amikor az ELTE Bölcsészettudományi Karának középkori és kora újkori magyar történet tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárává nevezték ki. Ezt a tisztségét 1998-ig töltötte be, amikor nyugdíjazták. 1999-ben professor emeritusi címet adományoztak számára.

1960-ban védte meg történettudományok kandidátusi, 1971-ben akadémiai doktori értekezését. 2001 és 2004 között az MTA közgyűlési képviselője volt. Az MTA Történettudományi Bizottságának, illetve az Athenaeum Bizottságának lett tagja. 2007-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1995-ig a Tudományos Minősítő Bizottság tagja, 1996-ig pedig a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke volt. A brit Királyi Történeti Társaság (Royal Historical Society) is felvette levelező tagjai sorába. A Professzorok Batthyány Körének tagja. A Koraújkori Társaság elnökévé választották. A Századok című szakfolyóirat szerkesztőbizottságának tagja is lett.

Kutatási területe: a Rákóczi-szabadságharc, a Zrínyi-mozgalom, a Habsburg-berendezkedés, a történetírás története, az ikonológia és a történeti ökológia.

Főbb publikációi

  • Vak Bottyán (1951)
  • A kuruc kor hősei (1957)
  • II. Rákóczi Ferenc (Köpeczi Bélával, 1955, 1976)
  • A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban I–II. (1973)
  • Rákóczi-tükör I–II. (1973)
  • A szécsényi országgyűlés (1975)
  • Török világ és magyar külpolitika (1975)
  • Magyarország keresztútjain (1978)
  • Erdélyi változások (1984)
  • Buda visszavívása (1984)
  • Magyar reneszánsz udvari kultúra (szerk., 1987)
  • Magyarország visszafoglalása 1683–1699 (1987)
  • A fejedelem gyermekkora (1989)
  • Monumenta Zrinyiana I. (szerk., 1991)
  • Europica Varietas – Hungarica Varietas (1994)
  • Alternatívák Mohács után (1996)
  • Európa Zrínyije (1996)
  • A királyi Magyarország 1541–1686 (egyetemi tankönyv, 1999)
  • A megosztottság évszázada 1526–1606 I. (1999)
  • Der König und der Fürst (2001)
  • „The Common Case of Europe” (2003)
  • Közép-Európa Rákóczi politikájában (2003)
  • Megújulások kora. Magyarország története 1526–1711 (2007)

Forrás: [1]

17.) Székely György

(Budapest, 1924. február 12.) magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A magyar és európai város- és egyetemtörténet neves kutatója. 1955 és 1962, valamint 1976 és 1982 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorhelyettese, 1969 és 1975 között a Bölcsészettudományi Kar dékánja. 1982 és 1987 között a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója.

1942-ben érettségizett, majd felvették a Budapesti Tudományegyetem (ma: Eötvös Loránd Tudományegyetem) Jogtudományi Karára, ahol 1946-ban szerzett jogi doktorátust. Diplomájának megszerzése után köztisztviselőként kezdett el dolgozni, majd 1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa lett. Ezalatt kezdett el oktatni az ELTE-n és dolgozott a Kelet-európai Tudományos Intézetben asszisztensként. 1953-ban kinevezték egyetemi docenssé az ELTE középkori egyetemes történet tanszékére, emiatt távozott a Történettudományi Intézetből, ekkor már osztályvezető-helyettes volt.

1953 és 1955 között a Történettudományi Kar dékánhelyettese volt, majd 1956-ban megkapta egyetemi tanári és tanszékvezetői kinevezését. 1955 és 1962 között az ELTE rektorhelyettese volt. 1969-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karának dékánjává választották, amely tisztséget 1975-ig töltött be. 1976-ban ismét az egyetem rektorhelyettesévé választották. 1982-ben kinevezték a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójává, ekkor távozott rektorhelyettesi pozíciójából. A múzeum élén öt évet töltött. 1994-ben nyugdíjazták, majd három évvel később professor emeritusi címet kapott.

1952-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1973-ban akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának, illetve a Magyar Nyelvi Bizottságnak lett tagja. 1973-ban megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-ben pedig rendes tagjává. Később az MTA Felügyelőbizottságának, a Magyar–Lengyel és a Magyar–Svéd Történész Vegyesbizottság, illetve a Doktori Tanács történettudományi szakbizottságának tagja volt. Ezenkívül 1958 és 1966 között a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, illetve alelnöke volt. A Honismeret című szakfolyóirat főszerkesztője volt.

Rövid ideig részt vett a politikai életben is: a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnökségének tagja volt.

Kutatási területe a magyar és az európai város- és egyetemtörténet. Foglalkozott középkori egyetemes történelem egyes kérdéseivel és a hazai, valamint közép-európai parasztfelkelések és előreformációs mozgalmak történetével és vezetőivel. Publikációkat közölt a magyarok bizánci és oszmán kapcsolatairól.

Díjai, elismerései

  • Akadémiai Díj (1965)
  • Szent-Györgyi Albert-díj (1994)
  • Lengyel Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (1996)

Főbb publikációi

  • A középkorvégi parasztháborúk (1949)
  • A feudalizmus kialakulása és rendszere (1951)
  • A török hódítók elleni védelem ügye a Dózsa-parasztháborútól Mohácsig (1952)
  • A robotgazdaságra való átmenet Közép-Kelet-Európában és az 1514-es esztendő (székfoglaló, 1974)
  • La Hongrie et la domination ottomane XVe–XVIIe siècles (1975)
  • VII. Gergely (1984)
  • Fekete-tengeri utak és kapcsolatkeresések az oszmán hatalom hátában (1985)
  • Tanulmányok az óbudai egyetem történetéből (1995)

Forrás: [1]

18.) Benda Kálmán

(Nagyvárad, 1913. november 27. – Budapest, 1994. március 13.) Széchenyi-díjas magyar történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Az 1930-as években iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem (PPTE) történelem–földrajz szakára, ahol 1937-ben szerzett tanári és bölcsészdoktori oklevelet. Egyetemi tanulmányai alatt az Eötvös Kollégium tagja volt. 1937–1938-ban Bécsben, Berlinban és Párizsban tanult ösztöndíjasként.

1936 és 1938 között a PPTE Magyar Történeti Intézete, illetve Újkori Egyetemes Történetei Intézete munkatársa volt kutatási ösztöndíjasként. 1938-ban a Tatai Népfőiskola igazgatójává nevezték ki, ahol négy évet töltött. Eközben a budapesti Református Gimnázium óraadó tanára, illetve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segédfogalmazója volt. 1942 és 1945 között a Teleki Pál Tudományos Intézetnél dolgozott tudományos munkatársként. A második világháború után a Történettudományi Intézetté átnevezett kutatóhely igazgatóhelyettese volt 1947-ig. Eközben 1945 és 1949 között a PPTE-n a török kori magyar történelmet oktatott. 1947 és 1949 között a Kelet-európai Tudományos Intézet helyettes igazgatója volt, amikor állásából politikai okokból elbocsátották.

Ezután alkalmi munkákból élt, majd 1950-től a Dunamelléki Református Egyházkerület levéltárosaként dolgozott. 1957 után rövid ideig az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, majd 1958 és 1983 között munkatársa, majd főmunkatársa volt. 1983-ban osztályvezetővé nevezték ki, 1985 és 1987 között tudományos tanácsadói megbízást kapott, majd nyugállományba vonult, de tanácsadóként továbbra is részt vett az intézet munkájában.

1961-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1979-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1990-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1991-ben pedig rendes tagjává. 1980-ban átvette a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményét vezette. Részt vett a História című tudományos szakfolyóirat szerkesztőbizottságának munkájában. 1975 és 1977 között a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanára volt. 1984-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemre címzetes egyetemi tanári címet kapott.

Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, valamint sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is.

Főbb publikációi

  • A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVII. században (1937)
  • Bocskai István (1942)
  • A török kor német újságirodalma (1942)
  • Bocskai István függetlenségi harca (1952)
  • A magyar jakobinusok iratai I–III. (1952–1957)
  • A Bocskai-szabadságharc (1955)
  • Ráday Pál iratai I–II. (társszerző, 1955–1961)
  • A magyar jakobinus mozgalom története (1957)
  • A négyszáz éves debreceni nyomda (Irinyi Károllyal, 1961)
  • Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának magyar történetéből (1978)
  • A magyar korona regénye (Fügedi Erikkel, 1979)
  • Magyarország története 1790–1848 I–II. (társszerző, 1980)
  • Magyarország történeti kronológiája I–IV. (társszerző, 1981–1982)
  • Habsburg abszolutizmus és magyar rendi ellenállás a XVI–XVII. században (1984)
  • Moldvai csángó-magyar okmánytár I–II. (1989)
  • Bocskai István levelei (1992)

Forrás: [1]

19.) Diószegi István

(Szeged, 1930. szeptember 20. – ) diplomáciatörténész. Az Osztrák–Magyar Monarchia első számú szakértőjének számít.

Az ELTE történeti könyvtárának munkatársa (1953–57), ezután az új és legújabb kori egyetemes történeti tanszéken tanár, majd tanszékvezető (1978–95). Később a BTK dékánja (1979–82), a Magyar Történeti Társulat elnöke 1992–99-ben, a magyar–osztrák, magyar–francia, magyar–lengyel történész vegyesbizottság és az MTA történelemtudományi bizottsága, valamint az Acta Historica Academiae Scientiarium Hungaricae és a Történelmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja, kandidátus (1962), doktor (1978).

Főbb művei

  • Ausztria–Magyarország és a francia–porosz háború 1870–71 (1965)
  • Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika (1967)
  • Hazánk és Európa (1970); Két világháború árnyékában (1974)
  • Hungarians in the Ballhausplatz (1983); A magyar külpolitika útjai (1984)
  • Die Aussenpolitik der Österreichisch–Ungarischen Monarchie 1871–77 (1985)
  • A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája (1987)
  • Üllő és kalapács. Nemzetiségi politika Európában a XIX. században (1991)
  • Die Protokolle des gemeiusamen Ministenates der Österrechisch – Ungarisch Monarchie 1883–95 (1993)
  • A hatalmi politika másfél évszázada 1789–1939 (1994); Bismarck és Andrássy (1998); A Ferenc József-i kor (1999).

Önéletrajz

Felmenőim kisföldű parasztok és nincstelen mezőgazdasági munkások voltak, apai nagyszüleim írni-olvasni sem tudtak. Iskolák nélkül is bölcs apai nagyanyám arra biztatta négy gyermekét, hogy ha csak tehetik, meneküljenek a falusi nyomorúságból. Apám, a legidősebb fogadta meg először a szülői tanácsot. A sorkatonai évek letöltése után a honvédség állományában maradt, testvérei az ő segítségével lettek szakmunkások, aztán a hadifogságból hazatérve, amikor elveszítette állását, testvérei őt juttatták munkalehetőséghez. Szüleim is azon voltak, hogy gyerekeik többre vigyék, mint ők maguk, és bátyámat is, engem is gimnáziumba írattak. Anyám, bár ő is csak hat elemit végzett, a szószedetből minden este kikérdezte tőlünk a latin szavakat. A nagyváradi gimnáziumban, ahova először jártam, igyekvő, de semmi különös tehetséget nem mutató diák voltam, és a magyar házidolgozatot nemegyszer írói tehetséggel megáldott András bátyám készítette el helyettem. A történelem aztán alaposan felforgatta a család és a kisdiák életét. Menekülés a front elől, majd a visszatérés után román fennhatóság, diáktársakkal együtt konfliktus a román államhatalommal, újabb, most már visszatérés nélküli menekülés, mígnem a kereső nélkül maradt csonka család végül a nagyszülők vert falból készült falusi házában húzta meg magát. Úgy tűnt, hogy az értelmiségi pályának, amiről a szülők ábrándoztak, vége szakad, még mielőtt elkezdődik.

Forrás: [1]

20.) Ember Győző

(Stájerlakanina (Anina, Krassó-Szörény megye), 1909. április 17. – Budapest, 1993. december 1.) történész, levéltáros, az MTA levelező tagja 1945-től, rendes tagja 1961-től.

A Krassó-Szörény megyei Stájerlakaninán született 1909-ben. Középiskolai tanulmányait a budapesti Barcsay utcai Állami Gimnáziumban (ma Madách Imre Gimnázium) végezte, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre járt, ahol 1933-ban szerzett történelem–latin szakos tanári diplomát. Ugyanezen évben doktorált újkori magyar történelemből Szekfű Gyula tanítványaként. 1933-34-ben a Bécsi Magyar Történeti Intézet ösztöndíjasaként az osztrák főváros levéltáraiban végzett kutatásokat. 1934 augusztusától lett a Magyar Országos Levéltár munkatársa, itt egészen nyugdíjazásáig dolgozott. A levéltári ranglétra minden fokát megjárta: dolgozott gyakornokként, levéltári segédőrként, később allevéltárnok, majd levéltárnok lett. 1949. április 15-étől mint megbízott főigazgató tevékenykedett, és 29 éven keresztül, 1978-ban történt nyugdíjazásáig volt főigazgatója a Magyar Országos Levéltárnak. Igazgatósága idején valósult meg a levéltári anyag manapság is érvényes egységes rendszerének kialakítása, alapleltárak készítése, és az intézmény kb. 35 000 folyóméternyi iratállományának ún. középszintű rendezése. Elképzelhetetlen lenne a mai kutatói munka a vezetősége idején keletkezett rendezési, segédletkészítési munkák nélkül. Sajátmaga is tevékeny művelője volt a levéltártannak, a levéltári elméleti-tudományoknak, valamint forrásközléseknek. Különféle tisztségeket töltött be a magyar tudományos közéletben. 1942-ben egyetemi magántanár lett Szekfű Gyula mellett, majd 1946-tól az újkori magyar történelmi tanszéken oktatott. 1945-ben az MTA levelező tagjává választotta, 1961-től pedig rendes tagja volt az intzéménynek. Az egyetemi levéltáros képzésben is részt vett. 1967 és 1976 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt, szerkesztette a Levéltári Közleményeket, és a Századok szerkesztőbizottságának is tagja volt. Mint történész, főként az újkori magyar közigazgatás történetével, illetve gazdaság- és társadalomtörténettel foglalkozott.

Munkái

  • A Magyar Királyi Helytartótanács gazdasági és népvédelmi működése III. Károly korában, 1933
  • Magyarország és az Államtanács első tagjai [pótfüzet], Száz., 1935
  • A Magyar Királyi Helytartótanács ügyintézésének története 1724-1848, 1940
  • Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig, 1946
  • Magyar parasztmozgalmak 1848-ban, 1949
  • Az 1848/49-i minisztérium levéltára, 1950
  • Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez, 1951
  • A levéltári segédletek, 1958
  • A magyar állami levéltárak fondjegyzéke, I-III., szerk., 1959-1963
  • A Magyar Országos Levéltár fondjainak és állagainak jegyzéke, szerk., 1975
  • Az újratelepülő Békés megye első összeírásai, 1715-1730, Békéscsaba, 1977
  • Levéltári terminológiai lexikon, szerk., 1982
  • Magyarország nyugati külkereskedelme a XVI. század közepén, 1988
  • Magyarország története 1686-1790, I-II., társfőszerk., társszerző, 1989

Forrás: [1]

21.) Glatz Ferenc

(Csepel, 1941. április 2.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1996 és 2002 között elnöke. Az újkori európai művelődéstörténet és a történeti segédtudományok neves tudósa. 1989 és 1990 között művelődési miniszter. 1990 és 1996 között, valamint 2002-től az MTA Történettudományi Intézet igazgatója.

1959-ben érettségizett a Fáy András Gimnáziumban, majd felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakára, ahol 1964-ben szerzett középiskolai tanári diplomát. Ennek megszerzése után az MTA Történettudományi Intézetben kapott segédmunkatársi állást a Századok című szakfolyóirat szerkesztőségi titkáraként. 1968-ban az MTA Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa, egy évre rá tudományos munkatársa lett. 1975 és 1976 között csoportvezető, majd 1985-ig a histográfiai és módszertani osztály alapító vezetője volt. 1986-ban kinevezték az intézet tudományos igazgatóhelyettesévé. 1988-ban rövid ideig az intézet megbízott igazgatója volt, majd 1990-ben ismét az intézet igazgatója lett. 1994-ben kutatóprofesszori megbízást kapott. Igazgatói posztjáról 1996-ban távozott, amikor az MTA elnökévé választották. 2002-ben, elnöki mandátumának lejárta után, ismét átvette az igazgatói pozíciót.

Kutatóintézeti munkája mellett 1975-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán histográfiát, művelődéstörténetet és újkori forrástant kezdett tanítani egyetemi docensi beosztásban, 1979-ben megalapította az újkori történeti muzeológia tanszéki csoportot, amelynek vezetője is lett. 1990-ben megkapta egyetemi tanári kinevezését.

1976-ban védte meg a történettudományok kandidátusi, 1989-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2001-ben annak rendes tagjává választották. Közben 1993-ban a Filozófia és Történettudományi Osztály elnökhelyettese, 1994-ben elnöke lett, e tisztségéből fakadóan az MTA elnökségében is részt vett. 1996-ban az akadémia elnökévé választották, Kosáry Domokos utódjaként. 1999-ben megerősítették pozíciójában további három évre. 2001-ben az MTA Társadalomkutató Központ tudományos tanácsának elnöke. Akadémiai tisztségei mellett a Nemzetközi Histográfiai Bizottság főtitkára és az Integrációs Stratégiai Munkacsoport kisebbségi témacsoportjának vezetője volt. 1969-ban a Magyarország története című szakfolyóirat szerkesztőbizottsági titkára lett. 1973 és 1979 között a Történelmi Szemle szerkesztője, 1979-ben a História felelős szerkesztője, később főszerkesztője lett. Emellett számos könyvsorozat szerkesztője.

Közéleti pályafutása

1989-ben a Magyarország–NSZK Baráti Társaság elnökévé választották, ugyanebben az évben a Németh-kormány művelődési miniszterévé nevezték ki. Mindkét posztját 1990-ig viselte. 1990 és 1991 között pedig a Nemzetek Közötti Baráti Társaságok Szövetségének elnöki posztját töltötte be.

2003-ban a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagjává, 2004-ben a Földhasználati és Vízgazdálkodási Stratégiai Nemzeti Bizottság, 2008-ban pedig a Magyar Vidéki Hálózat elnökévé választották.

2005-ben neve felmerült a Magyar Szocialista Párt lehetséges köztársaságielnök-jelöltjeként. 2008 végén részt vett az alternatív gazdasági program kidolgozására létrehozott Reformszövetség megszervezésében. 2009 márciusában, miután Gyurcsány Ferenc kormányfő bejelentette távozását, Glatzot a lehetséges utódok közt emlegették.

Munkássága

Fő kutatási területe az újkori európai művelődéstörténet, a tudománytörténet és a történettudomány módszertani kérdései.

Jelentős eredményei vannak az újkori tudomány- és kultúrpolitika kérdéskörében, ezen belül is elsősorban a 20. századi Európára. Jelentős könyvszerkesztői munkája is, nevéhez fűződik többek között a Történetírók Tára, a História Könyvtár és a Magyarság az ezredfordulón című sorozatok kiadása és szerkesztése. Miniszterként megalapozta a magyar kultúr- és tudománypolitika felkészítését a rendszerváltásra.

Számos könyv és tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője. Munkáit magyar, angol és német nyelven adja közre, köztük több külföldön jelent meg.

Főbb publikációi

  • Történetelméleti és módszertani szabályok (szerkesztő, 1977)
  • Történetíró és politika (1980)
  • Az 1944. év históriája (társszerző, 1985)
  • Nemzeti kultúra – Kulturált nemzet 1867–1967 (1988)
  • Szent István kora (társszerző, 1988)
  • Történetírás – korszakváltásban (1990)
  • A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma (1992)
  • A magyarok krónikája (összeállítás, szerkesztő, 1995)
  • Hungarians and Their Neighbours in Modern Times 1867–1950 (társszerző, 1995)
  • Tudománypolitika az ezredforduló Magyarországán (1998)
  • Föld, víz, levegő (szerkesztő, 2002)
  • Magyar Millennium Európában (2004)
  • Helyünk Európában (beszédek, 2005)

Forrás: [1]

22.) Hahner Péter

(Budapest, 1954–) történész, tanszékvezető egyetemi docens.

Középiskolai tanulmányait a Kaffka Margit Gimnáziumban végezte. 1973 és 1977 között a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar, 1978 és 1980 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar kiegészítő szakán, 1983-tól 1985-ig az ELTE történelem szakán tanult. PhD-értekezését 1996-ban védte meg.

1977-től két évig a Nemzetközi Előkészítő Intézet segédkönyvtárosaként, majd újabb két évig a Fővárosi Moziüzemi Vállalat közművelődési üzemvezetőjeként dolgozott. 1981-ben az Akadémiai Kiadó segédszerkesztője lett.

1985 óta a pécsi egyetemen tanít történelem szakon. Ugyanebben az évben jelent meg első könyve a Bastille bevételéről. 1994-ben jelent meg Alexis de Tocqueville A régi rend és a forradalom című művéből készült fordítása. 1998-ban a Történelemtanárok Egyletének tagja lett. 2001 óta a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Újkortörténeti Tanszékének vezetője. Fő kutatási területe a nagy francia forradalom története és történetírása. Gyakran publikál hetilapokban, könyvismertetései többek között az Élet és Irodalomban jelennek meg. Nős, felesége Pordány Sarolta.

Főbb művei

  • A Bastille bevétele, 1985
  • Megszökött a király, 1989
  • A nagy francia forradalom kisenciklopédiája, 1989
  • A Bastille-tól Waterlooig, 1989
  • Így élt Washington, 1991
  • Az Egyesült Államok elnökei, 1998, második, bővített kiadás: 2006
  • Thomas Jefferson és a francia forradalom, 1998
  • A régi rend alkonya, 2006
  • 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod, 2010

Forrás: [1]

23.) Hajnal István

(Nagykikinda, 1892. július 3. – Budapest, 1956. június 16.) magyar történész, egyetemi tanár, az MTA tagja, a történelemtudományok doktora, a Nemzeti Múzeum és az Országos Levéltár tisztviselője.

Műveiben legfőképp az összehasonlító írástörténet problémáival és a technikai fejlődés társadalmi összefüggéseivel, a szociológia és a történelemtudomány kapcsolataival foglalkozott.

1892-ben született Nagykikindán egy Elzász-Lotharingiából 1813 táján a magyarországi Bánátba letelepedett család legkisebb fiú gyermekeként. Apja Hajnal József Kaposvár főállatorvosa, anyja Karg Vilma volt. Négyen voltak testvérek: két fiú és két lány született a családba. A család eredeti neve Henlein volt.

Hajnal István elemi iskoláit Nagykikindán, illetve Mezőhegyesen kezdte, majd Kaposváron fejezte be, tanulmányai során a magyar mellett a németet is anyanyelvként tanulta. 1910-ben leérettségizett, majd a budapesti egyetem történelem-földrajz szakára iratkozott be, ahol többek között Marczali Henrik és Fejérpataky László is tanára volt, majd Lipcsében tanult. Tanulmányainak befejezése után a budapesti Kereskedelmi Akadémia és a bécsi Theresianische Akadémia magyar prefektusa lett.

Az I. világháború alatt egy ideig katonáskodott, majd a világháború után Klebelsberg Kunó megbízásából részt vett a bécsi levéltári expedícióban, minek során a Kossuth emigráció törökországi történetéhez gyűjtötte az anyagot. Az e témáról készült kötete 1927-ben jelent meg.

1922-ben kötött házasságot, melyből egy gyermeke született. Később az Eszterházy család levéltárosa lett, mely hivatását 1930-ig töltötte be. 1928-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 1939-től rendes tagjává választották. 1930-tól a budapesti egyetem újkori egyetemes történeti tanszékén tanított. 1931-től 1942-ig pedig a Századok című folyóirat szerkesztője lett.

1949-ben több más sorstársával együtt kizárták az akadémia tagjai közül, 1950-ben pedig nyugdíjazták. 1956. június 16-án halt meg Budapesten, 64 éves korában.

Művei

  • IV. Béla király kancelláriájáról (1914)
  • Az írástörténet és az írásbeliség felújulása korából (1921)
  • A Kossuth emigráció Törökországban (1927)
  • Esterházy Miklós nádor lemondása (1929)
  • Esterházy Miklós nádor iratai (1930)
  • Az 1942 évi meghiúsult országgyűlés időszaka (1930)
  • Az újkor története (1936)
  • A Batthyány kormány külpolitikája (1957)

Forrás: [1]

24.) Hanák Péter

(Kaposvár, 1921. augusztus 9. – Budapest, 1997. október 6.) Széchenyi-díjas magyar történész, művelődéstörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A dualizmus korának művelődés-, társadalom- és eszmetörténetének neves kutatója.

Életpályája

Középiskolai tanulmányai szülővárosában, a Somssich Pál Gimnáziumban végezte, majd 1939 és 1942 között a Csepeli Vasművekben dolgozott vasesztergályosként. 1942 és 1944 között munkaszolgálatos volt előbb Magyarországon, majd Galíciában. A nyilas hatalomátvétel után szökött át a szovjet hadsereg által elfoglalt területre Ungvár környékén. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult történelmet, egy évig a Római Egyetemen volt vendéghallgató. 1948-ban szerzett tanári diplomát.

A diploma megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében kezdett el dolgozni, emellett az egyetem történelem tanszékén is kapott tanársegédi állást. 1953-ban az immár Eötvös Loránd Tudományegyetemnek hívott egyetem új- és legújabb kori magyar történelem tanszékének docensévé nevezték ki.

1957-ben ’56-os tevékenysége miatt elbocsátják egyetemi állásából, immár csak az MTA Történettudományi Intézeténél dolgozik, ahol az általános amnesztia után, 1964-ben kap osztályvezetői kinevezést, később főosztályvezetőként, majd tudományos tanácsadóként dolgozott 1991-ig. Közben 1964 és 1966 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen volt óraadó tanár. 1980-ban visszavették az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol a Bölcsészettudományi Kar művelődéstörténeti tanszékén kapott egyetemi tanári megbízást. 1993-ban átment a Közép-európai Egyetemre, ahol a történeti tanszék vezetője volt haláláig.

Több külföldi egyetem vendégtanára volt (Columbia Egyetem (New York, USA, 1971), a Yale Egyetem (New Haven, USA), a Rutgers Egyetem (New Brunswick, USA, 1976), Bécs, Bielefeld), ösztöndíjas oktató a Princetoni Egyetemen és a washingtoni Wilson Központban.

1952-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1978-ban akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történelemtudományi Bizottságának lett tagja, később elnöke, valamint vezette a magyar-osztrák történészbizottságoz is. 1990-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1995-ben rendes tagjává. 1993-ban a Lengyel Tudományos Akadémia felvette tiszteletbeli tagjai sorába. A Történelmi Szemle szerkesztőbizottságának tagjaként is működött.

Munkássága

Kutatási területe a dualizmus társadalomtörténete és a századforduló szellemi világa volt. Tudományos pályájának kezdetén az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal és annak nemzetközi hatásaival és összefüggéseivel foglalkozott. Az 1950-es évek második felétől figyelme áttért a dualizmus időszakára. Kutatásaival jelentős szerepet vállalt másokkal, hogy a szocialista Magyarország egyértelműen negatív dualizmus-képét megváltoztassa.

Fontosak a dualizmus korszakának különböző szaktörténeti kutatásai is, amelyek társadalom- és eszmetörténet, valamint a művelődés- és mentalitástörténet területét ölelték fel. Ilyen típusú munkáiban feldolgozta a egyebek mellett a kor lakáskultúráját, a pamutipar történetét és a kertépítészetét. Emellett foglalkozott a (19–20.) századforduló szellemi világával is (többek között Jászi Oszkár és Ady Endre írásai alapján).

Családja

Felesége Hanák Katalin (leánykori nevén Diamant Katalin) volt. Házasságukból két fiúgyermekük született: Hanák András ügyvéd és Hanák Gábor aktuárius.

Főbb publikációi

  • A magyar szabadságharc és a Habsburg-monarchia elnyomott népei (1948)
  • A magyar pamutipar története (Hanák Katalinnal, 1964)
  • A dualizmus korának történeti problémái (1971)
  • Magyarország a monarchiában (tanulmánykötet, 1975)
  • Ady és századforduló (Király Istvánnal, 1977)
  • Magyarország története 1890–1918 (főszerkesztő, 1978, 1983)
  • Ungarn in der Donaumonarchie (1984)
  • Jászi Oszkár dunai patriotizmusa (1985)
  • Európa régiói a történelemben (Szűcs Jenővel, 1986)
  • Egy ezredév (1987)
  • A kert és a műhely (1988, 1999)
  • A History of Hungary (társszerző, 1990)
  • Polgári lakáskultúra a századfordulón (1992)
  • Ragaszkodás az utópiához (publicisztikák, 1993)
  • 1867 – európai térben és időben (tanulmányok, 2001)

Forrás: [1]

25.) Hermann Róbert

(1963. - ) Történész, publicista, író. Számos, a 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője. 1963-ban született Székesfehérváron. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem, majd az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolán végezte tanulmányait. Ezek befejezése után, 1987 –től évekig a Hadtörténeti Intézet igazgatója, majd a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Állandó Hadilevéltári Kirendeltségének vezetője volt.

Jelenleg a Hadtörténelmi Közlemények igazgatója, szerkesztőbizottságának elnöke. Kutatási területe az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc politikai és hadtörténete, a reformkor és a neoabszolutizmus korának politikatörténete. Eddig 22 önálló kötete jelent meg, további 25 kötetben volt társszerző vagy társszerkesztő és kb. 250 önálló tanulmányt publikált. Tagja a Rubicon és a Századok folyóirat szerkesztőségének.

Doktori disszertációja a hadseregszervezés kapcsán széles forrásbázisra támaszkodva mutatja  be Kossuth  Lajos sokoldalú tevékenységét, szerepét a korabeli értelemben vett tömeghadsereg létrehozásában. Elemzi, hogy Kossuth milyen tevékenységet folytatott a honvédség tábornoki karának létrehozásában, és személyekre lebontva tárgyalja a testület szervezésének történetét, hátterét, okait. Az értekezés fő fejezete, amely a kinevezett személyekkel foglalkozik, egyben jól követhető és részletes áttekintését adja az 1849-es esztendő katonapolitikai és politikai eseményeinek.

Hermann Róbert munkái:

  • Perczel Mór első honmentő hadjárata (1995.)
  • Mindig az elsők között. Poeltenberg Ernő honvédtábornok élete (1997.)
  • Megtorlás az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után (1999.)
  • Az abrudbányai katasztrófa 1849 (1999.)
  • 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete (2001.)
  • Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái (2004.)
  • Reform - Revolution - Emigration, Herne (2006.)
  • Gáspár András honvédtábornok (2006.)
  • Kossuth hadserege, Kossuth fővezérei (2007.)

Forrás: [2]

26.) Horváth Mihály

(Szentes, 1809. október 20. – Karlsbad, 1878. augusztus 19.), magyar történész, katolikus címzetes püspök.

Tizenhét gyermekes családban született, édesapja, Horváth József orvos volt. Szegedi piarista diák volt.1825-től a váci papnevelő intézetben teológiát és történelmet tanult, 1828-ban a pesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett; 1831-ben pedig pappá szentelték. Egy ideig Dorozsmán, Kecskeméten, Nagykátán és Nagyabonyban káplánkodott, majd gróf Keglevich Gábor, utóbb pedig gróf Erdődy Kajetán fiai mellett volt nevelő. Az ismeretlen vidéki káplán csakhamar jó nevet szerzett magának a történettudomány terén való szereplésével. Három akadémiai jutalmat nyert, és az Akadémiának 1839-ben levelező, 1841-ben pedig vidéki rendes tagja lett. 1844-től a bécsi Theresianumban a magyar nyelv és irodalom tanára lett. Óráin nagy hangsúlyt fektetett a magyar nyelv sajátosságainak a megismertetésére. 1847-től hatvani prépost-plébános. Szabad idejét főleg a bécsi, soproni és kismartoni levéltárakban való kutatással töltötte.

1847. január 23-án nagy feltűnést keltett a kapucinusok templomában József nádor fölött tartott gyászbeszédével. Még ugyanazon évben hatvani prépost-plébánossá lett (innen későbbi álneve: Hatvani Mihály), és egy ideig nyugodtan élt tanulmányainak. Az 1848–49. évi események őt is elsodorták a csendes munkásság teréről. 1848 júliusában V. Ferdinánd király csanádi püspökké nevezte ki (ám sohasem szentelték föl), a függetlenségi nyilatkozat után pedig vallás- és közoktatásügyi miniszter lett.

A szabadságharc leveretése után előbb Magyarországon bujdosott, majd főúri hölgyek közbenjárásával Lipcsébe és onnan Belgiumba menekült. A haditörvényszék halálra ítélte, és in effigie fel is akasztatta. A Katolikus Egyház kiközösítette, papi hivatalától eltiltotta, részben a szabadkőműves tagsága miatt, részben a Szent Korona elleni 1848–49-es tevékenysége (detronizáció) miatt. 18 évig száműzetésben élt különböző európai városokban (Párizs, Montmorency, Genova, Nizza, Firenze, Genf, 1856-tól ismét Brüsszel) ahol a magyar történelemre vonatkozó levéltári kutatásokkal foglalkozott. Brüsszelben kiadta az 1451 és 1562 közti magyar történelemre vonatkozó oklevelek hosszú sorát. (Magyar történelmi okmánytár, a brüsseli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból. Összeszedte és lemásolta Hatvani Mihály. Monumenta Hungariae Historica Diplomataria. Tom. I-IV. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Pest, 1857-59).

1867 elején a királyné és az Akadémia segítségével végre visszatérhetett Magyarországra, ahol köztiszteletnek örvendett. Szeged egyik kerülete országgyűlési képviselővé, a magyar történelmi társulat és az Akadémia második osztálya elnökévé választotta, a király történelemtanárnak hívta meg a trónörökös mellé, tribunici címzetes püspökké nevezte ki és a vaskai javadalmas apátságot adományozta neki.

A magyar történetírás kiemelkedő alakja. Liberális, függetlenségi szellemű történeti munkáival a magyar polgári átalakulás ügyét szolgálta. A magyar történelem fő tendenciájának a szabadság kivívására és folyamatos megtartására irányuló törekvést tartotta. Több publikációját Hatvani Mihály álnéven jelentette meg. A történész feladatát abban látta, hogy a letűnt nemzedékek életének és munkásságának minden mozzanatát felkutassa, és a forrásokat kellő kritikával kezelje. Horváth Mihály a korabeli legnépszerűbb magyar történetírók egyike volt: nemcsak arra a korra gondolt, amelyről írt, hanem a közönségre is, akinek írt. Nemcsak kutató akart lenni, hanem buzdító, lelkesítő tanító is, aki mindig arra törekedett, hogy a 19. század vezéreszméit hirdesse.

A Magyar Tudományos Akadémia 1839. november 23-án levelező, 1841. november 23-án rendes taggá választotta. A magyar honvédelem történeti vázlata című székfoglaló előadása 1842. november 22-én hangzott el. 1871. május 17-én az igazgató tagságot nyerte el. 1870. január 15. - 1878. augusztus 19. között a II. Osztály elnöki tisztségét látta el. 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat ideiglenes elnöke, 1867-77-ben első alelnöke, 1877-től haláláig elnöke. 1868-tól a Kisfaludy Társulat rendes tagja. Háromszor részesült – 1840., 1867., 1873. - a Magyar Tudományos Akadémia Nagyjutalmában. Mindegyik művét átlengi az erős hazafi-érzés, a szabadság, alkotmány és haladás érdekei iránti lelkesedés, ami írásainak nagy szubjektivitást kölcsönöz.

Szokatlan volt még egy katolikus pap részéről a vallási kérdésekben mutatkozó pártatlansága is. 1849-ben például a papi nőtlenség eltörlésének és az egyházi javak elkobzásának radikális követeléseit hangoztatta.

Művei

  • Az ipar és kereskedés története Magyarországon a három utolsó század alatt, Buda, 1840
  • Az ipar és kereskedés története Magyarországon a XVI. sz. közepéig, Pest, 1842
  • A magyarok története, I–IV. kötet (1792-ig), Pest (1842–1846 halad). A második kiadás 1860–1863 között jelent meg 6 kötetben, és 1815-ig terjed, a 3. kiadás 1871–1873 között 8 kötetben.
  • A magyarok története rövid előadásban, Pest, 1862.
  • Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet és az akkori Európa polgári és erkölcsi műveltsége között, Pest, 1847
  • Huszonöt év Magyarország történetéből (1823-48), Genf, 1864
  • Kurzgefasste Geschichte Ungarns (In deutscher Übersetzung), Pest, 1863
  • Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben, Genf, 1865 (I. kötet; II. kötet; III. kötet)
  • Történelmi zsebkönyv, 1867
  • Kisebb történelmi munkái, Pest, 1868
  • Williams Roger életrajza, Pest, 1868
  • Zrínyi Ilona életrajza, Pest, 1869
  • Fráter György, Pest, 1871
  • A kereszténység első százada Magyarországon, Pest, 1878
  • Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások, Budapest, 1986

Forrás: [1]

27.) Kosáry Domokos

(Selmecbánya, 1913. július 31. – Budapest, 2007. november 15.) történész, egyetemi tanár, az MTA elnöke (1990-1996).

Élete sorsfordulói egybeestek a magyar történelem 20. századi fordulópontjaival. Még gyermekkorában szüleivel (édesanyja, a korszak híres írónője, Kosáryné Réz Lola) Budapestre települt a Trianon következtében Csehszlovákiához került Selmecbányáról. Itt végezte tanulmányait a Pázmány Péter egyetemen, történelem-latin szakon. Az Eötvös Collegium tagja, a korszak neves történészének, Szekfű Gyulának a tanítványa. Kortársaival ellentétben ő Németország helyett Angliában és Franciaországban járt ösztöndíjjal, ahol megismerhette a nyugati, színvonalas, az Annales fémjelezte történeti iskolát. Mint az Eötvös Collegium tagja közeli kapcsolatba került annak kurátorával, Teleki Pállal, aki hosszabb tanulmányútra küldte őt az USA-ba, ahol tanulmányai mellett Magyarország nyugati megítéléséről kellett tájékozódnia. Teleki ottani barátai mind figyelmeztettek a várható német vereségre a II. világháborúban, ám idehaza kevesen hittek a hazatérő ifjú történésznek. Hamarosan a Teleki Pál Tudományos Intézetben a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese lett, a háború után egyetemen is taníthatott, ám az egyre erősödő marxista történészek (Andics Erzsébet, Mód Aladár) támadásai megbuktatták és száműzték az egyetemről.

1956-ban a Történettudományi Intézet Forradalmi Tanácsának elnöke, ezért később két évig börtönben volt, majd a Pest Megyei Levéltár munkatársa, később újra engedik, hogy a Történettudományi Intézetben dolgozzon. Bár nem engedték vezető pozícióba, ez a korszak a csendes alkotás időszaka, több jelentős művét ekkor alkotta. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1982-től, rendes tagja 1985-től, elnöke 1990-1996 között. Szakterülete az újabb kori magyar és európai történelem.

Szervezeti tagságai

  • Történettudományi Bizottság
  • Magyar-Svéd Történész Vegyesbizottság (elnök)
  • Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (örökös védnök)
  • Magyar Külügyi Társaság (elnök)
  • Magyar Történelmi Társulat (elnök)
  • Teleki László Alapítvány Kuratóriuma (elnök)
  • Academia Europaea (London)
  • Académie Européenne des Sciences des Arts et des Lettres (Párizs)
  • Academia Scientiarum et Artium Croatica (levelező tag)
  • British Academy (levelező tag)
  • Román Tudományos Akadémia (tiszteletbeli tag, 1997)
  • Royal Historical Society (London)

Díjai, kitüntetései

  • Állami Díj (1988)
  • a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (1993)
  • Széchenyi-nagydíj (1995)
  • Budapest díszpolgára (1996)
  • Österreichische Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst, I. Klasse (1996)
  • Francia Becsületrend (1996)
  • Francia Akadémiai Pálma (Párizs)
  • Akadémiai Aranyérem (1997)
  • Hazám-díj (2001, XXI. Század Társaság)
  • Német Szövetségi Köztársaság Érdemrend nagy érdemkeresztje (2003)
  • Nagy Imre Érdemrend (2003)
  • Hűség a Hazához Érdemrend nagykeresztje
  • Prima Primissima díj (2004)
  • Széchenyi-aranyérem (2006)
  • Radnóti Miklós-díj (2007)

Művei

  • Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
  • A történelem veszedelmei Magvető Könyvkiadó, 1987.
  • Magyarország története képekben (társszerző) Gondolat Kiadó, Bp., 1977.
  • A magyar és európai politika történetéből Osiris Kiadó, 2001.
  • Magyarország Európában Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2003.
  • Famous Hungarians (angol), Rubicon-Könyvek, Bp., 2002.
  • A magyar külpolitika Mohács előtt Magvető Kiadó, Bp., 1978.
  • Művelődés a XVIII. századi Magyarországon Akadémiai Kiadó, Bp., 1996.
  • Újjáépítés és polgárosodás, 1711-1867 Háttér Kiadó, Bp., 1990.
  • Napóleon és Magyarország Magvető Könyvkiadó, 1977.
  • Kossuth Lajos a reformkorban Osiris Kiadó, 2002.
  • Magyarország és a nemzetközi politika 1848-49-ben História Könyvtár: Monográfiák. 1999.
  • A Görgey-kérdés története I-II.; Osiris századvég, Bp., 1994.
  • Széchenyi Döblingben Magvető Könyvkiadó, Bp., 1981.
  • A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszádaza 1825-1975 (társszerző) Akadémiai Kiadó, 1975.
  • Hat év a tudománypolitika szolgálatában MTA Történettudományi Intézet, 1996.

Forrás: [1]

28.) Makkai László

(Kolozsvár, 1914. júl. 10. – Bp., 1989. dec. 1.): történész, ref. teológiai akadémiai tanár, az MTA tagja (l. 1985, r. 1987). ~ Domokos unokája, ~ Sándor fia.

Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári ref. kollégiumban, a kolozsvári tudományegy.-en és a bp.-i tudományegy.-en végezte. 1936-ban költözött Bp.-re és szerzett bölcsészdoktori oklevelet a bp.-i tudományegy.-en. 1936-40-ben az Orsz. Széchényi Könyvtár, 1940-41-ben a Miniszterelnökség tisztviselője. 1941-45-ben Kolozsvárott az Erdélyi Tudományos Intézet tanára. 1942-ben magántanári képesítést szerzett a „Román történelem, különös tekintettel balkáni és magyar kapcsolataira” c. tárgykörből a kolozsvári tudományegy.-en. 1940-44-ben a Magy. Kulturális Egyesületek Orsz. Szövetségének titkára, ill. t. titkára. 1945-49-ben a Kelet-európai Tudományos Intézet munkatársa. 1946-ban a „Kelet-európai társadalomtörténet” c. tárgykörből magántanári képesítést szerzett a bp.-i tudományegy.-en. 1949-től az MTA Történettudományi Intézet tudományos munkatársa, 1961-től főmunkatársa, 1976-tól tudományos tanácsadója. 1955-ben a történettudomány kandidátusa, 1970-ben doktora lett. 1971-től a Debreceni Ref. Teológiai Ak.-n az egyháztörténet tanára, 1974-től az Orsz. Ref. Gyűjteményi Tanács elnöke. 1964-84 között a Világtörténet c. folyóirat főszerk.-je. 1977-től a Confessio c. folyóirat szerk. bizottságának ügyvezető elnöke. 1982-87-ben a Magy. Történelmi Társ. elnöke. Munkásságának első szakaszában főként Erdély közép- és újkori történetével, a magyar-román történelmi kapcsolatokkal foglalkozott. 1949 után kezdetben 16-17. sz.-i eszme- és társadalomtörténet, majd a 17. sz.-i gazdaságtörténet és parasztmozgalmak, az anyagi kultúra és termelőerők fejlődésének vizsgálata és a protestáns egyháztörténet, valamint a művelődéstörténet került kutatásainak középpontjába. Jelentős eredményeket ért el a 17. sz.-i angol-m. történeti kapcsolatok és Bethlen Gábor korának feltárásában. – F. m. Két világ határán. Havasalföldi városok és kolostorok (Kolozsvár, 1935); Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről (vál., összeáll., I-X., Bp., 1941); Erdélyi városok (Bp., 1940; németül, angolul, franciául is); Documenta historiam valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 (szerk. Fekete Nagy Antallal, Bp., 1941); A románok története, különös tekintettel az erdélyi románokra (társszerző, szerk., Gáldi Lászlóval, Bp., 1941, németül 1942); Szolnok-Doboka megye magyarságának pusztulása a XVII. század elején (Kolozsvár, 1942); Az erdélyi románok a középkori magyar oklevelekben (németül, Bp., 1942); Erdély népei a középkorban (Magyarok és románok, I., Bp., 1943); Társadalom és nemzetiség a középkori Kolozsváron (Kolozsvár, 1943); Erdély története (Bp., 1944; franciául Bp.-Párizs, 1946); Magyar-román közös múlt (Bp., 1948, 1989); A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen (Bp., 1952); I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631-1648) (Bp., 1954); A felsőtiszavidéki parasztfelkelés 1631-32 (Bp., 1954); A kuruc nemzeti összefogás előzményei (Népi felkelések Magyarországon 1630-32-ben) (Bp., 1956); Magyarország története I-II. (társszerző, szerk., Bp., 1958); Oliver Cromwell beszédeiből, leveleiből (vál., bev., Bp., 1960); Árpád-kori és Anjou-kori levelek (vál., bev., Mezey Lászlóval, Bp., 1960); Az emberiség története (Bp., 1960); A magyar városfejlődés és városépítés történetének vázlata (Bp., 1963); A magyar bélyegek monográfiája (I, Bp., 1965); A tudomány forradalma Angliában (összeáll., bev. Bp., 1966); Angliai Erzsébet (Bp., 1967); A középkor története (Bp., 1968); A polgári forradalmak és az újkor (Incze Miklóssal, Bp., 1969); A magyar történettudomány válogatott bibliográfiája 1945-1968 (Bp., 1971); Die Geschichte Ungarns (társszerző, Bp., 1971) A History of Hungary (társszerző, Bp., 1973); A reneszánsz világa (Bp., 1974); A feudális mezőgazdaság (Gödöllő, 1979); Bethlen Gábor emlékezete (összeáll., bev., Bp., 1980); Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből, 1867-1978 (szerk. Bartha Tibor, Bp., 1983); Debrecen város művelődéstörténete (Debrecen, 1984); Magyarország története 1526-1686 (Bp., 1985). – Irod. M. L. műveinek bibliográfiája (Történelmi Szle, 1985. 3. sz.); Péter Katalin: M. L. (Népszabadság, 1989. dec. 14.); Csohány János: M. L., az egyházépítő (Reformátusok Lapja, 1989. 51. sz.); Tovább… Emlékkönyv M. L. 75. születésnapjára (Debrecen, 1989); Pach Zsigmond Pál: M. L. (Magy. Tudomány, 1990. 5. sz.).

Forrás: [3]

29.) Köpeczi Béla

(Nagyenyed [Aiud], Románia, 1921. szeptember 16. – Budapest, 2010. január 17.) művelődés- és irodalomtörténész, művelődéspolitikus, az irodalomtudomány kandidátusa (1959) és doktora (1965), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1972-től 1975-ig főtitkára. A 18–20. századi irodalmi áramlatok művelődés- és eszmetörténeti vizsgálatának kiemelkedő alakja, a 18. századi francia–magyar politikai, diplomáciai és kulturális kapcsolatok kutatója, II. Rákóczi Ferenc életrajzírója. 1982 és 1988 között Magyarország művelődési minisztere volt.

1946-ban Eötvös-kollégistaként szerzett francia–olasz–román szakos tanári diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Ezt követően, 1946 és 1949 között a párizsi École normale supérieure tagjaként a Sorbonne-on folytatta irodalmi tanulmányait. Hazatérését követően, 1949-ben lektori állást vállalt a Hungária Kiadónál, később a Művelt Nép Könyvkiadó szerkesztője lett. 1952-ben belépett a Magyar Dolgozók Pártjába (1956 után Magyar Szocialista Munkáspárt, MSZMP). 1953-ban a hazai könyvkiadást koordináló, előzetes cenzorálását és engedélyezést végző Kiadói Főigazgatóság elnökhelyettesévé, 1955-ben elnökévé nevezték ki. 1963 és 1966 között az MSZMP Központi Bizottságának kulturális osztályvezetője volt.

1965-től 1988-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem francia tanszékén volt egyetemi tanár, 1967-től 1970-ig tanszékvezető, ugyanezekben az években az egyetem rektorhelyettesi feladatait is ellátta. 1982 és 1988 között, a Lázár-, majd a Grósz-kormány alatt művelődési miniszter volt. 1987–1988-ban az Országos Közművelődési Tanács elnöki tisztét töltötte be.

Munkássága

A történelemtudomány hagyományos kereteit kitágítva, interdiszciplináris megközelítéssel vizsgálta ideológia, művelődés és irodalom kölcsönhatásait, e sajátos viszonyrendszer történeti alakulását az újkortól napjainkig. Behatóan foglalkozott a 17–20. századi irodalmi áramlatokkal és szellemtörténeti meghatározottságukkal, a janzenizmussal, a kartezianizmussal, a francia felvilágosodás, a romantika (különösen Petőfi), a 20. századi irodalomban megjelenő egzisztencializmus, a szocialista realizmus és a kulturális forradalom esztétikai értelmezésével. Kiemelt jelentőségűek voltak romanisztikai vizsgálatai, a francia, az olasz és a román irodalom ideológiai hátterére, az egyes népek irodalmában tükröződő magyarságképre vonatkozó tanulmányai.

Munkásságának másik meghatározó vonulata a kuruc szabadságharcok, az Erdélyi Fejedelemség 17–18. századi köz- és művelődéstörténeti eseményeinek kutatása, az újkori magyar–francia történeti és kulturális kapcsolatok vizsgálata. Főként külföldön végzett levéltári kutatásai alapján összefoglalta a Thököly Imre vezette hadjárat (1677–1685), a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711), illetve a Rákóczi-emigráció diplomáciatörténetét. Nem pusztán eseménytörténeti szempontból dolgozta fel II. Rákóczi Ferenc életútját, de figyelmet szentelt szellemi, világnézeti fejlődésének alakulására is. Tanulmányokkal kísért kritikai kiadásokban adta közre Rákóczi és Bercsényi Miklós néhány írását és válogatott levelezését. Emellett tanulmányozta a francia felvilágosodás hatását a magyar művelődés alakulására, nevéhez fűződik a mátrafüredi nemzetközi felvilágosodáskonferenciák 1970-es évekbeli megszervezése is.

Közel félszáz önálló vagy társszerzős kötete jelent meg magyarul és több európai nyelven, irányítása alatt folytak a Minerva nagy képes enciklopédia I–IV. (1972–1975), a Világirodalmi kisenciklopédia I–II. (1976), valamint az Erdély története I–III. (1986) szerkesztési munkálatai. Szerkesztőbizottsági tagja volt a Világirodalmi Figyelő, a Helikon, a Filológiai Közlöny és a Magyar Tudomány szakfolyóiratoknak. Ez utóbbinak két ízben, 1973-tól 1983-ig, majd 1989-től 1991-ig főszerkesztője is volt. Szerkesztőként, szöveggondozóként vagy kísérőtanulmányok megírásával közreműködött több francia (Voltaire, Rousseau, Babeuf, Stendhal, Hugo, Barbusse, Aragon, Sartre, Merle stb.) és román (Eminescu, Caragiale, Dumitriu stb.) szerző magyar nyelvű kiadásainál. Pályája elején műfordítással is foglalkozott, egyebek mellett Nicolae Bălcescu műveit ültette át magyarra.

Társasági tagságai és elismerései

1967-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává fogadták. 1970–1971-ben az MTA főtitkárhelyettese, 1971–1972-ben megbízott főtitkára, majd 1972–1975-ben főtitkára, 1975 és 1982 között pedig újból főtitkárhelyettese volt. 1988 után a Hungarológiai Tanács, 1989-től 1998-ig pedig a Magyar UNESCO Bizottság elnöki tisztét töltötte be. 1989-ben a Portugál Akadémia tiszteleti tagjává választották. Ezenkívül számos hazai és külföldi tudományos társaság tagja volt: a Magyar Pedagógiai Társaság díszelnöke, a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Magyar Történelmi Társulat tagja, részt vett az Európai Akadémia (Académie européenne), az Európai Kulturális Társaság (Società Europea di cultura), a Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtudományi Társaság (International Comparative Literature Association), valamint az Irodalomkritikusok Nemzetközi Szövetsége (International Association of Literary Critics) munkájában. A párizsi Sorbonne és a római Sapienza Egyetem díszdoktora volt.

Tudományos eredményei elismeréseként 1966-ban Akadémiai Díjat, 1980-ban Állami Díjat vehetett át, 2003-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének kitüntetettje volt. A Francia Akadémia 1972-ben Pálmarendet adományozott neki, 1987-ben pedig a Francia Akadémia Aranyérmét ítélték oda neki.

Főbb művei

  • Esze Tamás. Budapest, Művelt Nép, 1952, 82 p. (Esze Tamással)
  • II. Rákóczi Ferenc. Budapest, Művelt Nép, 1955, 407 p. (R. Várkonyi Ágnessel)
  • II. Rákóczi Ferenc válogatott levelei. Szerk. Köpeczi Béla. Budapest, Bibliotheca, 1958, 367 p.
  • Román költők antológiája. Szerk. Köpeczi Béla. Budapest, Móra, 1961, 606 p. = A Világirodalom Gyöngyszemei.
  • Littérature et réalité. Budapest, Akadémiai, 1966, 313 p. (Juhász Péterrel)
  • A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Budapest, Akadémiai, 1966, 479 p.
  • XIV. Lajos I–II. Budapest, Akadémiai, 1967. = Életek és Korok.
  • La France et la Hongrie au debut du XVIII. siècle: Étude d’histoire des idées. Budapest, Akadémiai, 1971, 624 p.
  • Eszme, történelem, irodalom. Budapest, Akadémiai, 1972, 172 p.
    Németül: Idee, Geschichte, Literatur. Berlin–Weimar, Aufbau, 1979, 238 p.
    Szlovákul: Idea, historia, literatúra. Bratislava, Slovensky, 1980, 224 p.
  • Rákóczi tükör I–II.: Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról. Szerk. Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes. Budapest, Szépirodalmi, 1973. = Magyar Századok.
  • Az „új baloldal” ideológiája. Budapest, Kossuth, 1974, 256 p.
  • A magyar kultúra harminc éve (1945–1975). Budapest, Kossuth, 1975, 251 p.
    Franciául: Trente années de la culture hongrois: Une révolution culturelle. Budapest, Corvina, 1982, 391 p.
  • II. Rákóczi Ferenc az államférfi és az író. Budapest, Magvető, 1976, 179 p. = Gyorsuló Idő.
  • „Magyarország a kereszténység ellensége”: A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Budapest, Akadémiai, 1976, 384 p.
  • Eszmék, utak korunk művészetében. Budapest, Kozmosz Könyvek, 1977, 168 p.
  • Függetlenség és haladás: Politikai gondolkodás a régi magyar függetlenségi harcok századaiban. Budapest, Szépirodalmi, 1977, 250 p.
  • II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Szerk. Köpeczi Béla. Budapest, Akadémiai, 1978, 543 p.
  • Kulturrevolution in Ungarn. Budapest, Corvina, 1978, 404 p.
  • Döntés előtt: Az ifjú Rákóczi eszmei útja. Budapest, Akadémiai, 1982, 228 p.
  • Új konzervativizmus és új jobboldal. Budapest, Kossuth, 1982, 157 p.
    Oroszul: Неоконсерватизм и «новые правые» Москва, Политиздат, 1986, 144 p.
    Lengyelül: Neokonserwatyzm i nowa prawica. Warszawa, Ksiazka i Wiedzs, 1986, 187 p.
  • Staatsräson und christliche Solidarität: Die ungarischen Aufstände und Europa in der zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts. Budapest, Akadémiai, 1983, 423 p.
  • Műveltség és minőség. Budapest, Kossuth, 1983, 355 p.
  • Hongrois et Français: De Louis XIV à la Révolution française. Budapest, Corvina, 1983, 451 p.
    Magyarul: Magyarok és franciák: XIV. Lajostól a francia forradalomig. Budapest, Szépirodalmi, 1985, 457 p.
  • II. Rákóczi Ferenc politikai és erkölcsi végrendelete. Szerk. Borzsák István és Köpeczi Béla. Budapest, Akadémiai, 1984, 555 p.
  • Une enquête linguistique et folklorique chez les Roumains de Transylvanie du nord, 1942–1943. Budapest, Akadémiai, 1985, 200 p. = Studia Ethnologica in Hungaria.
  • A francia felvilágosodás. Budapest, Gondolat, 1986, 476 p.
  • A magyar kultúra útja 1945–1985. Budapest, Kossuth, 1986, 291 p.
  • Érték és művelődés. Budapest, Akadémiai, 1988, 95 p.
  • A bujdosó Rákóczi. Budapest, Akadémiai, 1991, 572 p.
  • Restitutio Transylvaniae 1712: Kísérlet az Erdélyi Fejedelemség visszaállítására. Budapest, ELTE BTK, 1993, 85 p.
  • Histoire de la culture hongroise. Budapest, Corvina, 1994, 343 p.
  • Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe. Budapest, Akadémiai, 1995, 245 p.
  • Brenner Domokos, a Rákóczi-szabadságharc és bujdosás publicistája és diplomatája. Budapest, Akadémiai, 1996, 135 p.
  • Az emberi sors és a XX. századi francia regény: 12 tanulmány. Budapest, Szerző, 1997, 100 p.
  • Correspondance diplomatique de François II Rákóczi, 1711–1735: Choix de documents. Éd. par Béla Köpeczi. Budapest, Balassi, 1999, 379 p.
  • Egy cselszövő diplomata, Klement János Mihály (1689–1720). Budapest, Akadémiai, 2000, 93 p.
  • Vetési Kökényesdi László, kuruc diplomata és a császár katonája, 1680?–1756. Budapest, Akadémiai, 2001, 137 p.
  • Erdélyi történetek. Budapest, Lucidus, 2002, 203 p. = Kisebbségkutatás Könyvek.
  • II. Rákóczi Ferenc külpolitikája. Budapest, Akadémiai, 2002, 161 p.
  • Rákóczi útjain: Tanulmányok. Budapest, Lucidus, 2004, 170 p. = Kisebbségkutatás Könyvek.
  • Tanulmányok a kuruc szabadságharcok történetéből. Budapest, Akadémiai, 2004, 384 p.
  • Bercsényi Miklós válogatott levelei. Szerk. Köpeczi Béla. Budapest, Balassi, 2004, 360 p.
  • Kuruc diplomaták Európa keletén. Budapest, Akadémiai, 2005, 135 p.
  • Francia művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányok. Budapest, Akadémiai, 2006, 269 p.

Forrás: [1]

30.) Niederhauser Emil

(Pozsony, Csehszlovákia, 1923. november 16. – 2010. március 26.[1]) Széchenyi-díjas magyar történész, művelődéstörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kelet-Európa történelmének neves kutatója.

1942-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a pozsonyi Szlovák Tudományegyetemen (ma: Comenius Egyetem), majd 1945-ben átkerült a Pázmány Péter Tudományegyetem (ma: Eötvös Loránd Tudományegyetem) magyar–történelem szakára, ahol 1948-ban szerzett tanári diplomát. Diplomájának megszerzése után rövid ideig középiskolai tanár, majd 1949-től az MTA Történettudományi Intézeténél dolgozott tudományos munkatársként. Később az intézet helyettes igazgatójává nevezték ki, de vezette a történetírás története és az információs osztályt is. Kutatóprofesszori megbízást kapott. 1951-ben kezdett el tanítani a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Bölcsészettudományi Karán. 1953-ban egyetemi docensi, 1973-ban egyetemi tanári kinevezést kapott. 1984-től haláláig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kelet-Európa Története Tanszékének oktatója is volt. 1993-ban vonult nyugdíjba, majd 1997-ben professor emeritusi címet kapott.

1957-ben védte meg a történettudományok kandidátusi értekezését A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában címmel. Akadémiai doktori értekezését 1972-ben védte meg A jobbágyfelszabadítás és a nemzetiségi kérdés Kelet-Európában címmel. A Történettudományi és a Művelődéstörténeti Bizottság tagja lett. 1987-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-ban rendes tagjává. 1990 és 1998 között az Országos, illetve a Magyar Akkreditációs Bizottság elnöke volt. A Magyar Tudomány (az MTA hivatalos tudományos szakfolyóirata) szerkesztőbizottságába is bekerült. Emellett a Történeti Szemle, a Századok és a Kisebbségkutatás című folyóiratok szerkesztőbizottságában is tevékenykedett.

Munkássága

Kutatási területe Kelet-Európa összehasonlító története a 18–19. században. Nevéhez fűződik a kelet-európai nemzeti megújulási mozgalmak kutatásának jelentősebb vizsgálata. Foglalkozott a kelet-európai modernizálás és a közoktatás kérdéseivel, de kutatásai kiterjedtek az urbanizáció (városiasodás) és a nemzeti megújulás összefüggéseire és a nyelvkérdésre is.

Munkásságát szakmai megalapozottság, nagyfokú anyagismeret és a témában kényes nacionalista felhangoktól mentes és következetes távolságtartása.

Főbb publikációi

  • Bulgária története (Budapest, 1959)
  • A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában (Budapest, 1962)
  • Az orosz kultúra a XIX. században (L. Sarginával, Budapest, 1970)
  • Forrongó félsziget. A Balkán a XIX-XX. században (Budapest, 1972)
  • Nemzetek születése Kelet-Európában (Kossuth Könyvkiadó. Budapest, 1976)
  • A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában (Budapest, 1977)
  • A Habsburgok. Egy európai jelenség (Gonda Imrével, Pannonica Kiadó. Budapest, első kiadás 1977)
  • The Rise of Nationality in Eastern Europe (Budapest, 1982)
  • Az Erzsébet királyné elleni merénylet (Budapest, 1985)
  • 1848: Sturm im Habsburgerreich (Budapest, 1990)
  • Die Habsburger mit ungarischen Augen gesehen (Europäische Rundschau, 1995)
  • A történetírás története Kelet-Európában (História Könyvtár. Monográfiák 6. Budapest, 1995)
  • Oroszország története (Font Mártával, Szvák Gyulával és Krausz Tamással, Maecenas Kiadó. Budapest, 1997)
  • Mária Terézia (In: Niederhauser Emil – Alekszandr Kamenszkij: Mária Terézia – Nagy Katalin. Pannonica Kiadó. Budapest, 2000)
  • Kelet-Európa története (Budapest, 2000)
  • Nemzet és kisebbség (válogatott tanulmányok, Budapest, 2001)
  • A Romanovok (Szvák Gyulával, Pannonica Kiadó. Budapest, 2002)
  • Magyarország és Európa (válogatott tanulmányok, Lucidus. Budapest, 2003)
  • Mária Terézia élete és kora (Pannonica Kiadó. Budapest, 2004)
  • Talleyrand – Metternich (Pannonica Kiadó. Budapest, 2004)

Forrás: [1]

31.) Pach Zsigmond Pál

(Budapest, 1919. október 4. – Budapest, 2001. szeptember 8.) történész, egyetemi tanár.

1952-től 1992-ig a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem (majd: Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem) Gazdaságtörténeti Tanszékének professzora. 1963-tól 1967-ig az egyetem rektora. 1952-ben megszerezte a történettudomány kandidátusa (CSc), 1958-ban a történettudomány doktora (DSc) tudományos fokozatot. 1962-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1970-től rendes tagja, később az MTA alelnöki tisztét is betöltötte. Az MTA Történettudományi Intézetének egyik alapítója, igazgatóhelyettese, majd 1967-től 1985-ig igazgatója. 1978-tól a Nemzetközi Gazdaságtörténeti Társaság (International Economic History Association) elnöke. Fő kutatási területe a XVI-XVII. századi gazdaságtörténet volt. Iskolateremtő tudós volt, leghíresebb tanítványai: Berend T. Iván és Ránki György.

Elismerései, kitüntetései

  • Kossuth-díj (1949)
  • Állami Díj (1978)
  • Akadémiai Aranyérem (1986)

Forrás: [1]

32.) Spira György

(Budapest, 1925. április 4. – Budapest, 2007. december 3.) történész, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetének neves kutatója.

Spira Zsigmond és Hamberger Ilona gyermekeként zsidó kispolgári családba született. Felesége Lengyel Márta. Származása alapvetően rányomta bélyegét életére: a vészkorszak borzalmait ő sem kerülhette el. A sárga csillag viselésére kényszerítve 1943-1944 során a Délvidékre került munkásszolgálatosként. A Radnóti Miklóst is soraiban tudó bori erőltetett menettel 1944 októberében az újvidéki selyemfonógyárba érkezett, mivel a szovjet csaptok előretörése után a munkatábort felszámolták. Innen a selyemfonóból sikerült egy magyar tiszt segítségével megmenekülnie, mielőtt a menet kíséretét SS-tisztek vették volna át.[1] A világháború alatti borzalmak nagymértékben befolyásolták történelemszemléletét, és számára a szovjet hadsereg 1945-ös magyarországi jelenléte ténylegesen felszabadulásnak volt tekinthető. A háborút követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte tanulmányait 1948-ig. Egyetemi évei alatt versei és elbeszélései jelentek meg.

Az 1848. márciusi forradalom centenáriumi megemlékezés-sorozata alapvetően meghatározta későbbi érdeklődési körét és munkásságát. Így egyetemi tanulmányait követően már 1949-től az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott; egészen 1995-ös nyugdíjba vonulásáig az intézmény munkatársa, majd főmunkatársa és tudományos tanácsadója volt. Ezt követően pedig nyugdíjas tanácsadóként segítette a TTI munkáját. A tudományos közéletbe történt bekapcsolódását követően az elsők között 1952-ben szerzett kandidátusi fokozatot, majd 1981-ben akadémiai doktorátust.[2]

Kutatóévei alatt elsődlegesen az 1848-49-es polgári, társadalmi átalakulást helyezte munkássága középpontjába. Ekkor a korszak történetírását nagymértékben befolyásolta a magát marxistának mondó, de valójában sztálinista dogmatika szemlélete és politikai intenciója. Míg a korábbi munkák meghatározóan a katonai-hadtörténeti események taglalásában látták a forradalom és szabadságharc bemutatásának legjobb megközelítését, addig most a gazdasági és társadalmi vonatkozások kerültek előtérbe. Ebbe a sorba illeszkedett a „Kossuth-emlékkönyv”, amelyben az egyik legterjedelmesebb tanulmányt („Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel”) Spira György írta. Az új történetfilozófiai megközelítést példázza „A magyar nép története” című összegzésben általa írott fejezet is. Az előírt sablonok közé szorított történetírás szellemében 1959-ben jelent meg „A magyar forradalom 1848-49-ben” címet viselő korszakos monográfiája is. Spira mindvégig a revolúció pártján állt és a radikális forradalmi ifjak szemszögéből ítélte meg az események főszereplőit és mozgatórugóit is.

Az új történelemszemléletnek megfelelően vállalt, az alsóbb néprétegek sorsát központi elemként használó, a társadalmi változásokra koncentráló munkássága során azonban Spira mindvégig saját nézeteihez ragaszkodott, melyek hol egybeestek, hol ellentmondtak a hivatalos kánon megfogalmazásainak. A 70-es évek során sorra jelentek meg kötetei, melyek sok esetben meghatározták egy generáció 1848-ról vallott felfogását és képét.

Spira – noha alapvető forrásfeltárást végzett és mindvégig levéltári iratokat elemezve jutott el következtetéseire – számos alkalommal került szembe kutatótársaival és kollégáival, nem fogadva el a saját revolucionista álláspontjától eltávolodó, eltérő megközelítésmódot. Jól szemléltette ezt két tanulmánykötetének címe is: „Jottányit se a negyvennyolcból!” (1989) és „Vad tűzzel” (2000). Ennek ellenére Spira képes volt bizonyos tekintetben önrevízióra és folyamatosan finomította eseményekről vallott nézeteit. Így már az 1979-es összefoglalásban is egyértelműen a nemzetközi események összefüggéseibe ágyazta a hazai történéseket és összekapcsolta – részben Diószegi István munkásságát is figyelembe véve – a magyar mozgalom lehetőségeit és sorsát az európai forradalmi mozgalmak felemelkedésével és hanyatlásával.

1987-ben kezdeményezte a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének megalakítását. A TDDSZ lett, az 1988-as Metró-klubban történt megalakulása után, a pártállam első legális ellenzéki szervezete.

A történetírás eszmei és politikai hátterének változásával Spira is sok tekintetben háttérbe szorult. 1998-ban az általa oly sokra értékelt forradalom százötvenedik évfordulójára készült el „A pestiek Petőfi és Haynau között” című kötete. A riportszerű előadásmódban, egyfajta dokumentumkrónikában bemutatott eseménysor ez alkalommal Pest, Buda és Óbuda társadalmi átalakulására, az egységes Budapest alapjainak lerakására koncentrált, de természetesen komoly tér jutott benne a fővárosban lezajló országos eseményeknek is. Az ezredfordulón a vajdasági Újvidéken látott napvilágot „Hrabovszky altábornagy tévelygései Péterváradtól Alamócig” című munkája, amely egyben utolsó önálló monográfiája is volt. A péterváradi, majd budai főhadparancsnokként ténykedő Hrabovszky János altábornagy 1848-49-es pályafutásán keresztül mutatta be a magyar-szerb-horvát viszony bonyolultságát, a Batthyány-kormány, az udvar és Josip Jellačić kapcsolatát, a katonai ellenforradalom kibontakozását, s az esküi és rokonszenvei között őrlődő cs. kir. tisztikar dilemmáit.[2]

Utolsó tanulmánykötetében - visszakanyarodva munkásságának egyik központi szereplőjéhez - "Széchenyiről" értekezett. Utalva az aktuálpolitikai vitákra egyértelművé tette, hogy csak az járhat el a nagy ős nevében, aki komolyan veszi intelmeit, és saját kora problémáira keresi a megfelelő választ. Mindennek során hajlandó volt saját korábbi nézeteinek is a revideálására, és kereste a reális történelmi képet, ugyanakkor alapelveihez mindvégig hűen ragaszkodott. 2007. december 3-án hunyt el Budapesten.

Főbb művei

  • Kossuth Lajos (Lukács Lajossal és Mérei Gyulával, 1952)
  • Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel (1952)
  • Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711–1790 (szerkesztő, 1952)
  • A magyar forradalom 1848-49-ben (1959)
  • 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a (1964)
  • A negyvennyolcas nemzedék nyomában (tanulmányok, 1973)
  • Negyvennyolc a kortársak szemével (Rózsa Györggyel, 1973)
  • Petőfi napja (1975)
  • Széchenyi a negyvennyolcas forradalomban (1979)
  • A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán (1980)
  • Négy magyar sors (1983)
  • Jottányit se a negyvennyolcból! (1989)
  • Kossuth és alkotmányterve (1989),
  • Széchenyi István válogatott művei I-III. (szerkesztő, 1991),
  • A pestiek Petőfi és Haynau között (1998),
  • Vad tűzzel (tanulmányok, 2000
  • Széchenyiről (tanulmányok, 2005),
  • Egy grófi cím adományozásáról (ÉS, 2003/21.),
  • Hol ülésezett Batthyány Lajos kormánya? (ÉS, 2003/3.),
  • A pestiek az 1848-as forradalomban (interjú, ÉS, 2002/11., Rádai Eszter)
  • Csempészkedő zsidók 1848 őszén (Új Múlt és Jövő folyóirat 1998/4.)
  • Egy szakvélemény a pesti zsidókról 1849 augusztusából (Új Múlt és Jövő folyóirat 1999/2.)

Forrás: [1]

33.) Szabad György

(Arad, Románia, 1924. augusztus 4.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a magyarországi polgári átalakulás. 1990 és 1994 között az Országgyűlés elnöke volt.

Az érettségi 1942-es letétele után beadott felvételi kérelmeit az akkor hatályos numerus clausus miatt elutasították, emiatt kertésztanonc volt 1944-ig, majd zsidó származásúként munkaszolgálatra hívták, onnan 1944. március 15-én megszökött. Ugyancsak szökéssel ért véget a 1945 márciusában történt kéthetes orosz kényszermunkája. 1945-ben vették fel a Budapesti Tudományegyetem történelem szakára, ahol 1950-ben, az addigra már Eötvös Loránd Tudományegyetemnek (ELTE) hívott intézményben szerzett tanári és levéltárosi diplomát. Az egyetem ideje alatt gazdálkodott is, majd 1949-ben az Magyar Országos Levéltár gyakornoka, később levéltárosa lett. Diplomájának megszerzése után 1954-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem aspiránsa volt, majd az ELTE újkori és legújabbkori magyar történelem tanszékének adjunktusává nevezték ki. 1956-ban vette át docensi, 1970-ben egyetemi tanári kinevezését. 1994-ben professor emeritusi címet kapott.

1955-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1969-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1998-ban rendes tagjává választotta. 1985 és 1990 között a Magyar-Lengyel Történész Vegyesbizottság elnöke, majd tagja lett.

Tudományos munkássága mellett közéleti szerepet is vállalt: 1945 és 1946 között a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) tagja volt. Az 1956-os forradalom alatt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Forradalmi Bizottságának tagjává választották. A forradalom leverése után zaklatták, de eljárás nem indult ellene. A politikai életbe ezután csak 1987-ben tért vissza, amikor részt vett és felszólalt a lakiteleki találkozón. Ekkor a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alapító tagja lett. 1989-ben megválasztották a párt elnökségébe is, amelynek munkájában 1994-ig vett részt.

Az 1990-es országgyűlési választáson pártja budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1990 májusában az Országgyűlés alelnökévé választották, majd három hónap múltán vette át az Országgyűlés elnöki tisztségét, amelyet a ciklus végéig viselt. Az 1994-es országgyűlési választáson az MDF országos listájáról szerzett mandátumot. Az 1996. évi pártszakadáskor az MDF-ből kivált Magyar Demokrata Néppárthoz (MDNP) csatlakozott. 1997-ben az MDNP-frakció egyik helyettes vezetőjévé választották, amely tisztséget a ciklus végéig viselt. 1998-ban indult az országgyűlési választáson, de mandátumot nem szerzett. A pártból 1999-ben lépett ki, azután a Fidesz rendezvényeinek vendége lett.

Munkássága

Kutatási területe 1956 előtt a magyar gazdaság- és társadalomtörténet volt, ezt követően a magyar polgári átalakulás korszakában előtérbe került nemzeti és demokratikus törekvéseket helyezte vizsgálatai középpontjába.

Foglalkozott az önálló államiság történeti kérdéseivel, valamint a parlamentáris kormányzati rendszerre alapozandó jogállamiság és az abszolutista törekvések közötti konfliktusok.

Főbb publikációi

  • A tatai és gesztesi Esterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (1957)
  • Forradalom és kiegyezés válaszútján 1860–61 (1967)
  • Kossuth on the Political System of the United States of America (1975)
  • Deák Ferenc és a reformkori Széchenyi–Kossuth-vita (1976)
  • Hungarian Political Trends between the Revolution and the Compromise 1849–1867 (1977)
  • Kossuth politikai pályája (1977)
  • Az önkényuralom kora 1849–1867 (1979, 1987)
  • Batthyány és Magyarország alkotmányos önkormányzatának kérdése 1848 tavaszán (1982)
  • Miért halt meg Teleki László? (1985)
  • Magyarország önálló államiságának kérdése a polgári átalakulás korában (1986)
  • A zsellérilletmény (1987)
  • Wesselényi és Kölcsey (Debrecen, 1997)
  • A kormány parlamenti felelősségének kérdése (1998)
  • Kísérletek a faúsztatás szabályozására (Kolozsvár, 1999)
  • „Minden fizetés célja... a nemzet boldogsága legyen” (1999)
  • The Conceptualization of a Danubian Federation (1999)
  • A parlamentáris kormányzati rendszer megteremtése, védelmezése, és kockáztatása Magyarországon 1848–1867 (2000)
  • Magyarország polgári átalakulása a reformkorban és 1848–49-ben (2001)
  • Kossuth irányadása (2002)
  • Egy történész „aforizmáiból” (Kolozsvár, 2004)
  • Antall József újraolvasott kormányprogramja (2006)
  • In memoriam I. Tóth Zoltán (2007)
  • Varga János (1927–2008) (2008)

Forrás: [1]

34.) Szalay László

Buda, 1813. április 18. – Salzburg, 1864. július 17.) magyar történetíró, jogász, liberális politikus és publicista, az MTA tagja és főtitkára (1861), a modern magyar történettudomány egyik megalapozója. Nemesi hivatalnok-értelmiségi családból származott, apja Szalay Péter, helytartótanácsi elnöki titoknok volt. Bátyja Szalay Ágoston (Buda, 1811. október 24. – Budapest, 1877. május 5.) táblai tanácselnök, történetbúvár, az MTA levelező tagja. Apja halála után polgári származású anyja, Rudolph Teréz nevelte.

A pesti egyetem jogi és bölcsészeti karán végzett, ahol Horvát Istvántól vett diplomáciai órákat. Ezután Kölcsey Ferencnél volt joggyakornok. 1833-ban ügyvédi oklevelet szerzett, de ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, de az 1830-as évek végére elismert jogi szakíró, liberális publicista vált belőle. Eötvös József baráti köréhez tartozott, a reformellenzék centralista csoportjába. 1836-39 között külföldi tanulmányútján tanulmányozta Ausztria, Németország, Belgium, Franciaország, Svájc, Anglia polgári jogintézményeit. 1836-tól lett az MTA levelező tagja, 1837-től a Kisfaludy Társaság tagja, az MTA segédjegyzője és levéltárnoka, 1838-tól a törvénytudományi osztály rendes tagja. Akadémiai székfoglaló értekezése Kollár Ádám Ferenc jogtudósi munkásságáról szólt, ugyanott részt vett Werbőczy István Hármaskönyvének (Tripartitum) fordításában. 1840-ben a büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos választmány jegyzője volt, részt vett a javaslat elkészítésében és szerkesztésében, a haladó eljárásjogi tervezetek kidolgozásában (esküdtszék, nyilvánosság, szóbeliség, kétoldalú meghallgatás). 1843-ban Korpona város követeként országgyűlési felszólalásában ékesszólóan szállt síkra a városok jogaiért és a népképviseleti hatalomgyakorlásért. Az 1843/4-es országgyűlésen a centralista Pesti Hírlap országgyűlési tudósítója volt, majd 1844. július 1-jén Kossuth Lajostól átvette a Pesti Hírlap szerkesztését, amit 1844-45 között folytatott. Bár vezércikkei a polgári parlamentarizmus, a közigazgatás és államszervezés kiépítésének mélyenszántó elvi és gyakorlati útmutatásai voltak, Kossuth lelkesítő cikkei után az ő elvontabb fejtegetései csak szűkebb körben arattak sikert. Később is, miután szerkesztőként Csengery Antal váltotta őt, a hírlap főmunkatársa és vezető beosztású dolgozója maradt. 1845. augusztus 2-án feleségül vette Máy József ügyvéd özvegyét, leánykori nevén Békeffy Franciskát.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Deák Ferenc vezette igazságügyminisztérium kodifikációs osztályának vezetője, majd 1848 júniusában Pázmándy Dénessel a német egység ügyében követként küldték ki a frankfurti össznémet parlamenthez. Augusztus végén a német birodalmi kormány az önálló magyar állam követeként, hivatalosan is fogadta Szalayt.[1] Később Párizsban és Londonban is képviselte a magyar kormányt. A szabadságharc bukása után a történettudománynak szentelte magát. Svájcba emigrált, itt Zürichben és Rohrschachban élt, Magyarország történetét feldolgozó munkáját írta. 1855-ben tért haza Pestre. 1861-től Pest város lipótvárosi kerületének országgyűlési képviselője, Deák Ferenc híve volt. 1861-től haláláig volt a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, Toldy Ferencet váltva a poszton.

Betegségeit a wildbadi fürdőben próbálta kúrálni, ám nem lett jobban, hazafelé jövet Salzburgban halt meg 1864. július 17-én. Családja július 20-án hazahozta, július 22-én nagy dísszel temették el Pesten. Báró Eötvös József emlékezett meg róla beszédében a Magyar Tudományos Akadémiában, 1865. december 11-én.

Munkássága

Költőként indult. Ifjúkori munkái a Muzárionban, a Tudományos Gyűjteményben, zsebkönyvekben (Uránia, Auróra, Nefelejts) jelentek meg. 17 évesen bírálatot írt a Muzárion III. és IV. kötetéről, verseinek zömét Bimbók (1831) címmel jelentette meg egy füzetben. Prózai próbálkozásai közé tartozik az 1832-ben megjelent Alphonse levelei (1832) Werther-utánzat és a Fridrik és Katt (1833, novella).

Később publicisztikákat és jogi tanulmányokat írt. 1837-ben alapította az első magyar időszakos jogi kiadványt Themis címmel, melyet nagyrészt ő maga írt; ez általános érdektelenség miatt 1839-ben a harmadik füzettel meg is szűnt. A Közhasznú Esmeretek Tárába jog- és államtudományi szócikkeket adott. Az Athenaeumban és társlapjában, a Figyelmezőben jelentek meg saját és általa fordított cikkei, kritikái. A Pesti Hírlapban közölt törvénytudományi és vitaindító cikkei más publicisták munkáival összegyűjtve 1847-ben, Publicistai dolgozatok cím alatt, két kötetben jelentek meg. 1840-41-ben Eötvös Józseffel, Lukács Móriccal és Trefort Ágostonnal együtt adták ki a Budapesti Szemlét, melyben a kodifikációról írt nagy tanulmánya is megjelent, a folyóirat azonban már a második kötetnél elakadt.

Státusférfiak és szónokok könyve (1846) c. munkájában (1846) a francia és az angol parlament eszményképeit, Charles James Foxot, William Pittet, Adolphe Thiers-t, Daniel O'Connellt, François Guizot-t mutatja be, a polgári liberális eszmevilág, a képviseleti rendszer népszerűsítésének szándékával.

Történetírásában Leopold von Rankét követte; törekedett az eredeti forrásokhoz való visszanyúlásra, gondosság és óvatosság jellemzi műveit, a megbízhatóságot nem áldozta fel az érdekesség kedvéért. Stílusában egyszerűségre törekvő, mégis magával ragadó. Svájci emigrációja alatt, 1851-1854 között írja meg a nagyobb történelmi fordulópontok mentén 27 könyvre tagolt Magyarország története c. munkáját. Megkülönböztetett figyelemmel kíséri benne a törvényhozó hatalom formálódását, az intézmények és a jog fejlődését, ám elhanyagolja a gazdaságtörténetet és a kulturális fejlődést.

Magyar történeti forrásmunkákat jelentetett meg: kiadta Verancsics Antal összes munkáit (I-XII., Pest, 1857-75, a végét Wenzel Gusztáv), Bethlen Miklós Önéletírását (Magyar Történelmi Emlékek, II-III., 1858-60), Kemény Jánosét (1865) és Károlyi Sándorét (I-II., 1865). Leveleit Szalay Gábor rendezte sajtó alá (Budapest, 1913).

Fő művei

  • A büntető eljárásról különös tekintettel az esküttszékekre (Pest, 1841)
  • Státusférfiak és szónokok könyve (Pest, 1846, 1850, az MTA nagyjutalmát kapta 1847-ben)
  • Diplomatische Aktenstücke zur Beleuchtung der ungarischen Gesandtschaft in Deutschland (Zürich, 1849)
  • Magyarország története (I-IV., Lipcse; 1852-1854. Az MTA nagyjutalmát kapta 1855-ben, V-VI., Pest, 1857-1859, az MTA nagyjutalmát kapta 1861-ben)
  • Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI. században (Pest, 1859)
  • I. Erdély és a porta, 1567- 1578 (Pest, 1860)
  • A horvát kérdéshez (Pest, 1861)
  • Fiume a magyar országgyűlésen (Pest, 1861)
  • II. Rákóczi Ferenc bujdosása (Pest, 1864)
  • Galántai gr. Esterházy Miklós, Magyarország nádora, 1582-1626. (I-III., Pest, 1863-1870 névtelenül).

Forrás: [1]

35.) Szekfű Gyula

(Székesfehérvár, 1883. május 23. – Budapest, 1955. június 29.) történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja. Katolikus polgári családban született, édesapja Szekfű Ignác ügyvéd. Több testvére volt, megnősült, de gyermeke nem született.

A cisztercita rend főgimnáziumában érettségizett Székesfehérváron, 1900-ban. A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte egyetemi tanulmányait történelem, német, valamint francia nyelv és irodalom szakon. Tagja volt állami ösztöndíjasként az Eötvös József Kollégiumnak. 1905-től 1906-ig dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd 1908-tól 1910-ig pedig gyakornok volt az Országos Levéltárban. Ezzel párhuzamosan munkatársa volt 1907-től a bécsi Császári és Királyi Házi, Udvari és Állami Levéltárnak, 1908-tól gyakornoki, 1910-től fogalmazói, 1912-től pedig allevéltárosi beosztásban. Tizenhét évet töltött összesen Bécsben. 1916-ban a 16–18. századi magyar történelemből a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett. 1924-ben a rendkívüli tanári címet nyerte el. Egy évvel később kinevezték egyetemi tanárnak a budapesti egyetem újkori magyar történeti tanszékére. Magyar Tudományos Akadémiának 1925-től levelező, majd 1941-től rendes tagja.

Három nemzedék című 1920-ban megjelent munkájában alapozta meg az 1918–1919-es forradalmak után hatalomra került rendszer hivatalos ideológiáját. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig a Magyar Szemle szerkesztője volt, mely Bethlen István politikáját támogatta. A második világháború során mint a Bethlen-csoport tagja, csatlakozott a függetlenségi és népfrontmozgalomhoz. 1939-től 1944-ig vezető publicistája volt a németellenes, ellenzéki Magyar Nemzetnek. Kiállt a független, szabad Magyarország mellett mind szóban, mind írásban. Cikket írt A szabadság fogalma címmel a szociáldemokrata Népszava 1941. karácsonyi számába, mely a németellenes nemzeti összefogást példázta. A Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalások résztvevője volt, eleinte betöltötte az elnöki tisztét, majd később visszalépett, nem írta alá az emlékbizottság nyilvánosságra hozott felhívását sem. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben a kommunisták mellett tanúskodott. 1943 januárjában fővédnökként tevékenykedett a Petőfi születésének százhuszadik évfordulóján rendezett ünnepségeken. A Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában, melyet 1943–1944-ben közölt a Magyar Nemzet, bírálta az ellenforradalmi rendszer hivatalos politikáját, és felidézte a reformkor polgári demokratikus eszményeit figyelmeztetés gyanánt. A német megszállás idején visszahúzódott, majd a nyilas hatalomátvétel után bujdosni kényszerült. A fővárosban élte át az ostromot.

Hamarosan a kialakuló demokratikus közéletbe is bekapcsolódott. Elfogadta a politikai helyzetet, hogy a régi rendszer szétesett, a hatalomba a kommunisták és a szociáldemokraták is bekerültek, valamint a Szovjetunió beleszólást kapott az ország ügyeibe a fegyverszüneti egyezmény értelmében. Nem lépett be egyetlen pártba sem, viszont bár 1945 tavaszán a katolikus pártalakítási kísérleteket figyelemmel kísérte, s szóba jött, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt elnöki tisztét betölthetné. 1945. április 2-án Budapesten nyolc másik közéleti személyiséggel egyetemben beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.

1945. október 15-én rendkívüli követté és meghatározott miniszteri rangban moszkvai követté nevezték ki – mindezt a koalíciós pártok megállapodása alapján –, 1948 májusától pedig nagykövet lett. Eme tevékenységének idején vette kezdetét a két ország között a gazdasági, államközi és kulturális kapcsolatok kialakulása, 1948 februárjában pedig sor került a barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírására. 1948. szeptember 10-én, a Kommunista Párt hatalomátvétele után felmentették, 1949 áprilisában a Külügyminisztérium nyugállományba helyezte. Országgyűlési képviselő volt 1953. májusától, 1954. január 21-étől az Elnöki Tanács tagja egészen haláláig.

Fő művei

  • A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913)
  • Három nemzedék (Budapest, 1920)
  • Magyar történet I–VIII. (Hóman Bálinttal közösen; Budapest, 1929–1934)
  • Három nemzedék és ami utána következik (Budapest, 1934)
    Reprint: Három nemzedék és ami utána következik (Előszó: Glatz Ferenc; Budapest, 1989)
  • Forradalom után (Budapest, 1947)
  • Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok (Vál.: Erős Vilmos; Budapest, 2002)

Forrás: [1]

36.) Berend T. Iván

(Berend Tibor Iván, Budapest, 1930. december 11.) Kossuth-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1973 és 1979 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora, 1985 és 1990 között az MTA elnöke, 1988 és 1989 között a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága tagja. 1990-től a University of California at Los Angeles (UCLA) professzora. A magyar és közép-európai gazdaságtörténet neves kutatója.

1949-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Magyar Közgazdasági Egyetemen, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakán. 1953-ban szerzett történész diplomát. 1957-ben szerzett egyetemi doktori címet közgazdaságtanból. Diplomájának megszerzése után a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságtörténeti tanszékének tanársegéde lett. 1960-ban docensi, majd 1964-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. 1967-ben vette át a tanszék vezetését. 1973-ban az egyetem rektorává választották, amely tisztségét 1979-ig viselte. A gazdaságtörténeti tanszéket 1986-ig vezette. 1990-ben a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem (University of California at Los Angeles, UCLA) történelem tanszékének professzora lett. 1991-ben végleg távozott a Közgazdaságtudományi Egyetemről. 1993-ban a UCLA Európai és Orosz Tanulmányok Központjának igazgatójává nevezték ki, amely posztot 2005-ig töltötte be. Az 1970-es és 1980-as években többször volt vendégprofesszor az Amerikai Egyesült Államokban.

1957-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1962-ben akadémiai doktori értekezését. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1973-ban megválasztották az MTA levelező, 1979-ben rendes tagjává. 1985 és 1990 között a tudományos köztestület rendszerváltás előtti utolsó elnöke volt. 1980-ban a Royal Historical Society, 1988-ban a Brit Akadémia, 1989-ben az Osztrák Tudományos Akadémia is felvette tagjai sorába. Ezenkívül az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Akadémiai állásai mellett több tudományos társaságban vállalt vezető szerepet: 1967-ben a Magyar Történeti Társulat főtitkárává, 1975-ben pedig elnökévé választották. Tisztségét 1979-ig viselte. 1986 és 1994 között a Nemzetközi Gazdaságtörténeti Társaság, illetve 1990 és 1995 között a Nemzetközi Történeti Társaság alelnökeként is tevékenykedett. Utóbbinak 1995 és 2000 között elnöke is volt. 1987 és 1991 között az amerikai Kelet–Nyugati Biztonsági Tanulmányok Intézete igazgatótanácsának társelnöke volt.

Közéleti pályafutása

Tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP). Részt vett az 1960-as évek gazdasági reform előkészítésében 1988 és 1990 között az MTA–Soros Alapítvány társelnöke, valamint 1989 és 1990 között a Németh Miklós által felállított, a Minisztertanács mellett működő tanácsadó testület elnöke volt. 1988 és 1989 között az MSZMP utolsó Központi Bizottságának tagja, valamint vezetésével készítette el egy munkacsoport az ország első piacosítási es privatizációs átalakításának három éves tervet 1988-ban. 1989 januárjában az 1956-os forradalom addigi negatív megítélésének átértékelését végző Történész Munkabizottság elnöke volt. A rendszerváltás után a magyarországi privatizációt felügyelő/elősegítő ún. Kék Szalag Bizottság tagja 1993-ig. Több alkalommal volt ad hoc módon az Egyesült Államok Külügyminisztériumának tanácsadója.

Munkássága

Kutatási területe Magyarország és Közép-Európa gazdaságtörténete, elsősorban a 19. és a 20. században, valamint a fejlődésben elmaradt európai térségek gazdasági modernizációja és a térség rendszerváltás utáni gazdasági átalakulása.

Gazdaságtörténeti munkáiban a modern gyáripar kialakulásával, a nemzeti jövedelem alakulásával és a gazdasági reformokat kutatja. Több könyvben írt le a 19., illetve 20. századi magyar gazdaság történetének fejezeteit, külön könyv a gyáriparról, külön az első világháború utáni időszakról, külön a szocialista időszakról. Jelentősek a közép- és kelet-európai összehasonlító gazdaságtörténeti munkái. A rendszerváltás után Európa gazdaságtörténetével, illetve a gazdasági átalakulás történetével foglalkozott a rendszerváltástól Magyarország Európai Uniós csatlakozásáig. Számos publikációját Ránki Györggyel közösen írta.

Főbb publikációi

Ránki Györggyel közösen írt publikációk:

  • Magyarország gyáripara 1900–1914 (1955)
  • Magyarország gyáripara a második világháború előtt és a háború időszakában 1933–1944 (1958)
  • Magyarország a fasiszta Németország „életterében” 1933–1939 (1960)
  • Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19–20. században (1966)
  • A magyar gazdaság száz éve 1848–1944 (1973)
  • Gazdaság és társadalom (1974)
  • Gazdasági elmaradottság, kiutak és kudarcok a 19. századi Európában (1979)
  • Európa gazdasága 1780–1914 (1987)

Egyedül írt publikációk:

  • Újjáépítés és a nagytőke elleni harc Magyarországon 1945–1949 (1962)
  • A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon (1974)
  • Napjaink – a történelemben (1980)
  • Válságok évtizedek (1982)
  • Gazdasági útkeresés (1983)
  • A magyar gazdasági reform útja (1988)
  • Transition to a Market Economy at The End of the 20th Century (szerk., 1994)
  • Central and Eastern Europe 1944–1993: Detour from the Periphery to the Periphery (1996, magyarul Terelőúton címmel jelent meg, 1999)
  • A történelem – ahogy megéltem (1997)
  • Decades of Crisis: Central and Eastern Europe Before World War II. (1998)
  • History Derailed: Central and Eastern Europe in the Long 19th Century (2003, magyarul Kisiklott történelem címmel jelent meg)
  • An Economic History of 20th Century Europe (2006, magyarul Európa gazdasága a 20. században címmel jelent meg, 2008)
  • From the Soviet Bloc to the European Union: The Economic and Social Transformation of Central and Eastern Europe Since 1973 (2009)
  • History in My Life: A Memoir in Three Eras (2009)

Forrás: [1]

37.) Gratz Gusztáv

(1875. március 30. Gölnicbánya–1946. november 21. Budapest)
Azon kevesek egyike, akik protestáns (evangélikus) létükre legitimista meggyőződésű értelmiségiek voltak. Kolozsvárott és Budapesten végezte jogi tanulmányait. Kezdetben a Pester Lloyd, majd a bécsi Die Presse munkatársa, 1906-tól a Neue Freie Presse szerkesztője. 1899-ben a Huszadik Század c. folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója, utóbbiból 1906-ban – más konzervatív-szabadelvű tagokkal együtt – annak radikalizálódása miatt kivált, a lapot 1903-ig szerkesztette. Alkotmánypárti, majd 1910-től munkapárti képviselő (újegyházi kerület), 1912-től a Gyáriparosok Országos Szövetségének ügyvezető igazgatója. 1917. június–szeptember között az Esterházy- és a Wekerle-kormány pénzügyminisztere, részt vett a breszt-litovszki és a bukaresti béketárgyalások gazdasági tanácskozásaiban is. 1918–19-ben a bécsi ellenforradalmi szervezkedés részese. 1919 novemberétől Magyarország bécsi követe, 1921 januárjától IV. Károly első visszatérési kísérletéig (1921. április közepéig) az első Teleki-kormány külügyminisztere. A második restaurációs kísérletben részt vett, amikor is a királyi ellenkormány külügyminisztere volt. Budaörs után rövid időre vizsgálati fogságba került. 1922-től publicisztikai, történetírói és közgazdasági tevékenységet folytatott, a korszak egyik legobjektívebb történet- és közgazdasági írójaként. Számos cikke jelent meg például (az általa 1939-ben főszerkesztett) Pesti Naplóban, a Magyar Szemlében. Történeti munkái ma is historiográfiai alapműveknek számítanak (Tisza Kálmán élete. 1901, A dualizmus kora. I–II. 1934, A forradalmak kora. 1935, Magyarország a két világháború között. 2001). 1924-ben Bleyer Jakabbal együtt megalapította az Ungarländischer Deutscher Volksbildungs-Vereint, amelynek elnöki tisztségéről 1938-ban lemondott, mivel a kormány ekkor elismerte a Volksdeutsch-mozgalmat. Szerkesztette az Ungarisches Wirtschaftsarchiv c. gazdasági évkönyvet és A bolsevizmus Magyarországon (1920) c. tanulmánygyűjteményt. 1941-ben az MTA levelező tagja lett. 1927-től Bonyhád párton kívüli független, 1936-tól Észak-Budapest polgári szabadság párti képviselője volt. A németek 1944 nyarán Mauthausenbe hurcolták. A tábor felszabadulása után visszatért Magyarországra, s rövidesen meghalt. Egész pályája során kitartott a szabad piacgazdaság és a hagyományos társadalmi kötelékek együttes fenntartása mellett, monarchista–legitimista meggyőződése mérsékelt szabadelvűséggel és klasszikus liberális konzervativizmussal párosult.

Forrás: [1]

38.) Ormos Mária

(Debrecen, 1930. október 1.) Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A 20. századi magyar és egyetemes történelem neves kutatója. 1984 és 1992 között a Janus Pannonius Tudományegyetem rektora, 1996 és 2000 között a Bölcsészettudományi kar megbízott dékánja. 1988 és 1989 között az MSZMP Központi Bizottsága tagja.

Az érettségi megszerzése után felvették a Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-magyar szakára, ahol egy éves budapesti kitérővel 1952-ben szerzett tanári diplomát. Már 1951-től az egyetemen dolgozott gyakornokként, majd a diploma megszerzése után tanársegédi állást kapott. 1953-tól a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje, majd adjunktusa volt, 1957-ben fegyelmi úton eltávolították az intézményből. Ekkor került az Magyar Országos Levéltárhoz, ahol segédmunkásként dolgozott. 1958-tól 1960-ig általános iskolai nevelő volt, majd az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének felelős szerkesztője lett, ahonnan 1963-ban távozott és az Történettudományi Intézetének munkatársaként kezdett dolgozni. Később főmunkatárssá nevezték ki. 1982-ben kezdett el tanítani a Janus Pannonius Tudományegyetemen, 1984-ben annak főállású oktatója lett, egyetemi tanári rangban. Ugyanebben az évben az egyetem rektorává választották, amely posztot 1992-ig viselt. 1996 és 2000 között az egyetem Bölcsészettudományi Karának megbízott dékánja volt. 2000-ben professor emeritává nevezték ki. Tudományos pályafutása során több külföldi egyetemen tett tanulmányutakat (Párizs, Bonn).

1968-ban védte meg a történettudományok kandidátusi, 1980-ban akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának és a Pécsi Akadémiai Bizottságnak lett tagja. 1987-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-ban annak rendes tagjává választották. A párizsi Európai Művészeti és Tudományos Akadémia is felvette tagjai sorába. Az 1990-es években az MTA Doktori Tanácsa tagja. 2007-ben a Századok című szakfolyóirat szerkesztőbizottságának elnöke lett.

Közéleti pályafutása

1951-ben belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, melynek annak megszűnéséig tagja volt. Az utódpártnak, a Magyar Szocialista Munkáspártnak csak 1969-ben lett tagja. 1988-ban a Központi Bizottság, majd 1989-ben a Politikai Intéző Bizottság tagjává választották. 1989-ben a Magyar Szocialista Párt alapító tagja volt, 1990-ig annak országos elnökségének tagjaként tevékenykedett. Az 1990-es országgyűlési választáson az MSZP országos listájáról szerzett mandátumot, de 1990 szeptemberében lemondott mandátumáról.

Munkássága

Kutatási területe a 20. századi magyar és egyetemes történelem, fő hangsúllyal az európai szélsőjobboldal történetére. Tudományos munkássága kezdetén Franciaország 20. század eleji történetét kutatta, később több monográfiában foglalkozott Adolf Hitler és Benito Mussolini életével. Foglalkozott a trianoni békeszerződést követő időszakkal is.

Közel kétszázharminc tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője, ebből harmincnyolc könyv/monográfia és több mint húsz könyvfejezet. Munkáit elsősorban magyar, francia, német és angol nyelven adja közre.

Díjai, elismerései

  • Akadémiai Díj (1984)
  • Szent-Györgyi Albert-díj (1995)
  • Széchenyi-díj (1995)
  • Deák Ferenc-díj (2001)
  • Pulitzer-emlékdíj (2001)
  • Hazám díj (2003)
  • Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2008)
  • Húszéves a Köztársaság Díj (2009)[1]

Főbb publikációi

  • Az 1924. évi államkölcsön (1964)
  • Merénylet Marseille-ban (1968)
  • Franciaország és a keleti biztonság (1969)
  • A Matteotti-ügy (1973)
  • Padovától Trianonig (1983)
  • Mussolini (1987)
  • Nácizmus – fasizmus (1987)
  • „Soha, amíg élek!” (Az utolsó koronás Habsburg puccskísérletei 1921-ben) (1990)
  • „Civitas fidelissima.” Népszavazás Sopronban 1921 (1990)
  • Hitler (1993)
  • Magyarország a két világháború korában (1998)
  • Európa a nemzetközi küzdőtéren (Majoros Istvánnal, 1999)
  • Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós I–II. (2000)
  • Hitler élete és kora (2003)
  • A történelem és a történettudományok (2003)
  • A gazdasági világválság magyar visszhangja (2004)
  • A történelem vonatán (2005)
  • Magyarország a két világháború korában 1914–1945 (2006)
  • Közép-Európa – Van? Volt? Lesz? (2007)

Forrás: [1]

39.) Pölöskei Ferenc

(Réde, 1930. április 6.) magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a 20. század agrár-, jog-, illetve politikatörténete. 1982 és 1990 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar dékánja.

1949-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsésztudományi Kar magyar–történelem szakán, ahol 1953-ban szerzett tanári diplomát. Diplomájának megszerzése után az ELTE Bölcsésztudományi Kar új- és legújabbkori magyar történelem tanszékén lett tanársegéd. 1958 és 1962 között adjunktus volt, majd 1962 és 1970 között egyetemi docensként dolgozott. 1970-ben vette át egyetemi tanári kinevezését. 1972-ben bízták meg a tanszék vezetésével. 1982-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánjává választották, amely tisztséget 1990-ig töltötte be. 2001-ben emeritálták.

1960-ban védte meg a történettudományok kandidátusi, 1969-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának, az Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottságnak, valamint a Művelődéstörténeti Bizottságnak lett tagja. 1987-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1995-ben annak rendes tagjává választották. Kutatási területe a 20. század agrár-, jog-, illetve a politikatörténete.

Főbb publikációi

  • Földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmak Magyarországon: 1848–1948 (társszerk., Táncsics Kiadó, 1962)
  • A koalíció felbomlása és a Nemzeti Munkapárt megalakulása (1963)
  • Kormányzati politika és parlamenti ellenzék: 1910–1914 (Akadémiai Kiadó, 1970)
  • Agrárpolitika és agrárátalakulás Magyarországon a felszabadulás után (társszerk., 1975)
  • Horthy és hatalmi rendszere: 1919–1922 (Kossuth Könyvkiadó, 1977)
  • Hungary after two revolutions: 1919–1922 (1980)
  • Tisza István (Gondolat Könyvkiadó, 1985)
  • A dualista Magyarország államrendszere és továbbélése (1987)
  • A rejtélyes Tisza-gyilkosság (Helikon Kiadó, 1988, ISBN 963-207-977-9)
  • A köztársasági eszme és mozgalom története Magyarországon (1990)
  • Skandalum: Magyar közéleti botrányok 1843–1991 (1993, ISBN 963-7977-32-5)
  • Párhuzamos politikus-portrék a XX. századi Magyarországról (1994)
  • Az 1867-es kiegyezés alternatívái (Korona Kiadó, 1995)
  • 20. századi magyar történelem 1900–1994 (egyetemi tankönyv, szerk., Korona, 2001)
  • A magyar parlamentarizmus a századfordulón: politikusok és intézmények (História, 2001)
  • Magyar miniszterelnökök (Kossuth Kiadó, társszerző, 2002)
  • Deák Ferenc utolsó évei (Éghajlat Könyvkiadó, 2004, ISBN 978-963-865-3802)

Forrás: [1]

40.) Ránki György

(Budapest, 1930. augusztus 4. – Budapest, 1988. február 19.) Kossuth-díjas történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia (l. 1976; r. 1982) tagja.

Zsidó származása miatt középiskolásként koncentrációs táborba hurcolták. 1949-ben érettségizett. Előbb (1949-1951) a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd (1951-1953) az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatta tanulmányait.

1953-tól az MTA Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa, majd 1957-től munkatársa, 1960-tól tudományos titkára és a legújabbkori osztály vezetője. 1962-től az intézmény igazgatóhelyettese, 1986-tól igazgatója volt.

1961-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 1964-ben pedig egyetemi tanári katedrát nyert a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A Magyar Tudományos Akadémia 1976-ban levelező, 1982-ben rendes tagjává választotta. 1981-től intézeti munkájának fenntartásával a bloomingtoni (USA) egyetem magyar tanszékének vezetője lett. Az MTA Filozófia és Történettudományok Osztályának 1985-től osztályelnökhelyettese, 1987-ben osztályelnöke volt. 1967-től haláláig tagja, 1985-től első alelnöke volt a Nemzetközi Történettudományi Bizottságnak. A mainzi Institut für Europäische Geschichte tudományos tanácsának is tagja lett. Felelős szerkesztője, majd főszerkesztője volt az Akadémia hivatalos lapjának, a Magyar Tudománynak, továbbá tagja volt a Danubian Historical Studies szerkesztőbizottságának is.

Munkássága

Tudományos érdeklődése először a 20. századi magyar gazdaságtörténet, azon belül is elsősorban az ipartörténet felé fordult. Ebből bontakozott ki szélesebb gazdaságtörténeti érdeklődése a 19-20. századi Kelet-Európa, általában az európai periféria, és végül egész Európa gazdaságtörténete iránt. Emellett behatóan foglalkozott Magyarország 20. századi politikai történetével, nemzetközi helyzetével is, kibővítve az európai kisállamok és a nagyhatalmak viszonyának kutatásával. Mindamellett a II. világháború története is szorosan vett szakterületének számított.

Forrás: [1]

41.) Romsics Ignác

(Homokmégy, 1951. március 30.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A 20. századi magyar történelem neves kutatója.

1970-ben vették fel a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, ahol 1974-ben szerzett tanári diplomát. Ugyanebben az évben kezdte meg egyetemi posztgraduális tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsésztudományi Karának történelem szakán, ahol 1976-ban szerzett diplomát.

Tudományos pályafutását a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársaként kezdte Kecskeméten, miközben egyetemi tanulmányait folytatta. 1977-ben az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa lett, majd 1986-ban a Magyarságkutató Intézethez került, ahol igazgatóhelyettes lett. 1991-ben az ELTE újkori magyar történeti tanszék docense lett, 1998-ban pedig megkapta egyetemi tanári kinevezését. 1999 és 2002 között Széchenyi professzori ösztöndíjjal kutatott. 1993 és 1998 között több megszakítással az Indianai Egyetem (USA) magyar tanszékének vendégtanára volt, de oktatott a Szegedi Tudományegyetem új és legújabbkori magyar történeti tanszékén is. Jelenleg az egri Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézetének főállású oktatója. 2010-ben Szilárd Leó professzori ösztöndíjban részesült.

1985-ben védte meg a történelemtudományok kandidátusi, 1994-ben pedig akadémiai doktori értekezését. A Történettudományi Bizottságnak lett tagja. 1996-ban habilitált. 1997 és 2000 között az MTA Közgyűlés képviselője volt, 2001-ben pedig az akadémia levelező tagjává választották. 2010-ben az MTA rendes tagja lett. 1999 és 2007 között a Magyar Történelmi Társulat főtitkára volt. Dolgozott a Rubicon, a Századok és a The Hungarian Quarterly című szakfolyóiratok szerkesztőbizottságában is.

Munkássága

Fő kutatási területe a 20. század magyar politikatörténete, különös tekintettel a két világháború közötti időszakra. Külön foglalkozott Bethlen István életével és politikájával. Kutatásai a nagyhatalmak Magyarországgal kapcsolatos politikájának kérdéseire is kiterjednek. Nagy jelentőségű munkája a 20. századi magyar történelmet taglaló monográfiája, amely több kiadást is megélt.

Kézikönyvek, monográfiák, tanulmánygyűjtemények

  • Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve, 1919–1929 (Gondolat, 1982)
  • Duna-Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–1919-ben (Akadémiai, 1982)
  • Bethlen István. Politikai életrajz 1874–1946 (Magyarságkutató Intézet, 1991)
  • Helyünk és sorsunk a Duna-medencében (Osiris, 1996)
  • Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században (Napvilág, 1998)
  • Magyarország története a XX. században (Osiris, 1999)
  • A trianoni békeszerződés (Osiris, 2001, 2007)
  • Volt egyszer egy rendszerváltás (Rubicon könyvek, 2003)
  • Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről (Osiris, 2004)
  • Az 1947-es párizsi békeszerződés (Osiris, 2006)
  • A 20. század rövid története (Rubicon-Ház Bt., 2007)
  • A 20. század képes története (Rubicon könyvek, 2007)
  • Történelem, történetírás, hagyomány (Osiris, 2008)

Szerkesztett kötetek

  • Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról (Typovent, 1992)
  • Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről (Osiris, 2002, 2003, 2005)
  • Magyarország története (Akadémiai, 2007)
  • Csonka Mihály élete és világképe (Osiris, 2009)
  • A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 (Osiris, 2009)

Forrás: [1]

42.) Zsigmond László

(Mohács, 1907. december 3. – Budapest, 1992. április 14.) Kossuth-díjas történész, az MTA tagja

A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett. 1945 és 1953 között az MKP (majd MDP) pártfőiskolájának tanára, az egyetemes történelem tanszék vezetője volt. 1949-ben Kossuth-díjjal tünteték ki. 1953–56 között a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetében az egyetemes történelem osztály vezetője, 1956–60 között igazgatóhelyettese volt. 1960-tól 1977-ig az ELTE az új és legújabb kori egyetemes történelem tanszéken tanszékvezető professzor. 1977-ben nyugdíjba vonult. A Századok szerkesztőbizottságának tagja, 1970-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1979-től rendes tagja.

Kutatási területe

A 19–20. századi politikai gondolkodásának története, az 1918 utáni nemzetközi diplomácia, illetve a munkásmozgalmak története Németországban, Franciaországban és az USA-ban.

Főbb művei

  • 1962 – Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához : 1936-1945 ( szerkesztő )
  • 1961 – A német imperializmus és militarizmus újjáéledésének gazdasági és nemzetközi tényezői : 1918-1923
  • 1969 – Franciaország 1789–1968
  • 1970 – Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (társszerző)

Forrás: [1]

43.) Ungváry Krisztián

Ungváry Krisztián (Budapest, 1969 október 30. –) magyar történész, borász. Kutatási területe a 20. századi had- és politikatörténet, valamint a kommunista időszak titkosszolgálatai és az állambiztonság. Ungváry Rudolf könyvtáros, publicista és Monspart Éva újságíró fia.

1984-ben kezdte meg középiskolai tanulmányait a budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, ahol 1988-ban érettségizett. Ezt követően fél évig a Hadtörténeti Múzeumban dolgozott. 1989-ben vették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar német-történelem szakára. Egyetemi időszaka alatt A miskolci Egyetemi Diákparlament története 1956-ban című pályaművével elnyerte a Magyar Történészhallgatók Egyesülete által kiírt pályázatot és az Országos Tudományos Diákkörök konferenciájának első díját. Diplomáját 1995-ben szerezte meg. 1991 és 1994 között az ELTE BTK tudományos ösztöndíjasa, 1993–94-ben köztársasági ösztöndíjas volt. 1993-ban német ösztöndíjjal Freiburgban tanult és kutatott a Katonai Levéltárban, valamint a koblenzi Szövetségi Levéltárban.

Diplomájának megszerzése után az ELTE BTK-n volt történelemtudományi doktori hallgató, ebben az időszakban az egyetem oktatója. 1999-ben (jeles eredménnyel) védte meg PhD-disszertációját. A Budapest 1944-45-ös ostromát feldolgozó doktori disszertációja könyv alakban is megjelent. A mű hat magyar, négy német, két angol és két amerikai kiadást élt meg. 2000-től az 1956-os Intézet tudományos munkatársa. Emellett az egri Eszterházy Károly Főiskola doktori képzésén témavezető. Emellett 2007 és 2009 között a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is tanított. 2005 és 2008 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában tevékenykedett szakértőként, ahol az Emlékezet és Szolidaritás Alapítvány német-magyar-lengyel ügyeiben vett részt. 2005-ben lett tagja a német elűzések elleni központ tudományos tanácsának. Kutatási témái Magyarország 20. századi hadtörténetét, 1945 utáni politikatörténetét és állambiztonsági szolgálatatinak történetét öleli át, valamint foglalkozik falerisztikai (kitüntetéstani) kutatásokkal is.

Országos ismertségre 2010-ben egy nagy port kavart ügy okán tett szert, amikor Kiss László alkotmánybíró korábban több pert indított ellene egy, az Élet és Irodalomban 2007-ben megjelent, a pécsi Dialógus-csoportról szóló tanulmánya miatt. A rágalmazás vádja alól felmentették Ungváryt, azonban a Legfelsőbb Bíróság hárommillió forintos nem vagyoni kártérítésre kötelezte Ungváryt és a lapot. A Facebook nevű közösségi oldalon gyűjtést szerveztek Ungváry számára tőle függetlenül, ahol kétmillió forint gyűlt össze. 2013 decemberében az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy Ungvárynak történészként joga volt a kutatásokkal megalapozott szakmai véleménye közléséhez - Ungváry ezt úgy interpretálta, hogy Strassbourg neki adott igazat. Kiss László véleménye szerint azonban az ügynökvád jogerősen is elbukott Strassbourgban, emiatt újra beperelte Ungváryt.

Történészi munkája mellett borászattal foglalkozik. Mezőgazdasági őstermelőként Olaszliszka határában, a Vayi-dűlőben két hektárnyi területen saját szőlészetet és borászatot is üzemeltet. Emellett okleveles borbíráló és borszakíró. A cserkész mozgalomban is aktív: 1988. október 15-én a Magyar Cserkészszövetség egyik alapító tagja volt, valamint a 293. Szent Kapisztrán cserkészcsapat tagja.

Publikációi:

  • Budapest ostroma 1944–1945 (Corvina Kiadó, 1998) ISBN 963135377X
  • A magyar honvédség a második világháborúban (Osiris, 2004) ISBN 9789633896853
  • Magyarország és a második világháború (Osiris, 2005)
  • Budapest 1945 (Corvina, 2006) Tamási Miklóssal. ISBN 9789631355048
  • Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990 (Corvina, 2008) Tabajdi Gáborral. ISBN 9789631357172
  • Budapest a diktatúrák árnyékában. Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek (Jaffa, 2012) Tabajdi Gáborral. ISBN 9786155235344
  • A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon (Jelenkor, 2012) ISBN 9789636765224

Forrás: Wikiédia, Ungváry Krisztián

44.) Turbucz Dávid

Születési hely, idő: Budapest, 1984. szeptember 29. Érettségit a Baár-Madas Református Gimnáziumban szerzett. 2003 és 2009 közt az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Karának Történelem szakán tanult. Diploma minősítése kiváló lett. Később, 2004 és 2010 közt az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Karának Politológia szakán is diplomát szerzett. 2009 és 2011 közt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelemtudományok Doktori Iskola Új- és jelenkori magyar történelem doktori programjában vett részt, témavezetője: Prof. Dr. Romsics Ignác egyetemi tanár (az MTA rendes tagja) volt. 2011-től: az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskola Magyarország története 1918-tól napjainkig doktori programjának ösztöndíjas hallgatója: 2011/2012) Témavezető: Prof. Dr. Romsics Ignác egyetemi tanár, az MTA rendes tagja. Jelenlegi munkahelye 2012-től: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos segédmunkatárs (fiatal kutató). Kutatási tevékenység 2007-től: a Horthy-kultusz 1919 és 1944 között.

Tudományos eredmények, különdíjak, kitüntetések:

  • 2009: Pro Scientia Aranyérem Különdíj: Magyary Zoltán Felsőoktatási Közalapítvány.
  • 2009: XXIX. OTDK I. helyezés: történettudomány Téma: A Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulásának és Horthy Miklós kormányzóvá-választásának tizedik évfordulója Témavezető: Prof. Dr. Romsics Ignác egyetemi tanár, az MTA rendes tagja.
  • 2007: XXVIII. OTDK I. helyezés: politikatudomány Téma: A politikai rendszer jellege a Horthy-korszak első tíz évében Témavezető: Dr. Balogh László egyetemi docens. Különdíj: Magyary Zoltán Felsőoktatási Közalapítvány

Az önéletrajzok forrásai:
[1] Wikipédia
[2] MTA honlapja
[3] Magyar Életrajzi Lexikon

A felsorolásokból kimaradt, további történészek:

 

Magyar diplomatikusok: Cornides Dániel, Fejérpataky László, Horvát Árpád, Horvát István, Jászay Pál, Knauz Nándor, Kovachich József Miklós, Kovachich Márton György, Szentpétery Imre

Vallás és egyháztörténészek: Babik József, Balogh Elemér, Bartholomaeides János László, Batizfalvy István, Batthyány Ignác, Békefi Remig, Benczédi Gergely, Benoschofsky Imre, Bíró Vencel, Bod Péter, Bunyitay Vince, Buzogány Dezső, Dedek Crescens Lajos, Ember Pál, Erdő Péter, Fabó András, Galla Ferenc, Gergely Jenő, Haan Lajos, Hegyi Dolores, Hevenesi Gábor, Kálniczky Benedek, Karácsonyi János, Kecskeméti Lipót, Kerényi Károly, Keveházi László, Kmoskó Mihály, Kollányi Ferenc, Kövy Zsolt, Lonovics József, Marton József, Némethy Lajos, Obál Béla, Pesthy Mónika, Pfeiffer János, Polgár Mihály, Rapaics Rajmund, Révész Imre, Révész Imre, Székely Sándor, Szilágyi István, Szimonidesz Lajos, Trencsényi-Waldapfel Imre, Vaszary Kolos, Vermes Géza, Zoványi Jenő

Filozófia történészek: Boros István, Geréby György, Ivánka Endre, Jáki Szaniszló, Jánosi Béla, Kelemen János, Kiss Endre, Maróth Miklós, Mátrai László, Munkácsy Gyula, Weiss János

Gazdaság történészek: Eckhart Ferenc, Jakó Zsigmond Pál, Kováts Ferenc, Mátyás Antal, Molnár Erik, Pach Zsigmond Pál, Polányi Károly

Genealógusok: Adami Mihály, Albrecht József, Almássy Dénes, Alvinczi Péter, Andretzky József, Apor Péter, Baán Kálmán, Baranyai Béla, Bárczay Oszkár, Barcsay-Amant Zoltán, Barna János, Barna Mihály, Bartal Aurél, Bartholomaides László, Belleny Zsigmond, Benkó Imre, Blaskovics József, Bojti Veres Gáspár, Boldisár Kálmán, Boncz Ödön, Borovszky Samu, Bunyitay Vince, Daróczy Zoltán, Éble Gábor, Esterházy János, id., Ethey Gyula, Fejérpataky László, Forgon István, Forgon Mihály, Forgon Péter, Gudenus János József, Házi Jenő, Herpay Gábor, Horvát István, Illéssy János, Iványi Béla, Karácsonyi János, Kempelen Béla, Komáromy András, Kubinyi Miklós, Kubinyi Péter, Lehoczky András, Méhes Mózes, Miskolczy-Simon János, Nagy Iván, Orosz Ernő, Pálmay József, Radvánszky László, Rajcsányi Ádám, Rakovszky István, Rexa Dezső, Rugonfalvi Kiss István, Sándor Imre, Schneider Miklós, Sebestyén József, Szilágyi László, Szluha Márton, Terray István, Tersztyánszky Dezső, Wagner Károly, Wertner Mór

Hadtörténészek: Bánlaky József, Földi Pál, Kápolnai Pauer István, Király Béla, Kiss Károly, Korponay János, Pilch Jenő, M. Szabó Miklós, Szakály Sándor, Szendrei János, Zachar József

Hebraisták: Bacher Vilmos, Bak Hirs, Ballagi Mór, Bauer-Márkfi Herman, Bergel József, Bettelheim Leopold, Bettelheim Éva, Dessauer Gábriel, Dukes Lipót, Görgey Etelka, Sylvester János

Helytörténészek: Arató Antal, Balassa Benő, Bartholomaides László, Czirják Károly, Dankó Imre, Ebenhöch Ferenc, Ethey Gyula, Fauth Márk, Feiszt György, Fekete János, Ferenczy Miklós, Gyimesi Endre, Gyulai Rudolf, Hornyik János, Kováts Dániel, Lengyel András, Nagy Szeder István, id., Schneider Miklós, Szénássy Árpád, Tóth Tamás, Xantus Ignác

Heraldikusok: Abod Mihály, Adami Mihály, Áldásy Antal, Altenburger Gusztáv, Alvinczi Péter, Bárczay Oszkár, Béldi István, Borovszky Samu, Cornides Dániel, Csoma József, Feiszt György, Fejérpataky László, Házi Jenő, Horvát István, Ivánfi Ede, Kemény József, Kubinyi Miklós, Kumorovitz L. Bernát, Mátyás Flórián, Radvánszky Béla, Rajcsányi Ádám, Rugonfalvi Kiss István, Sándor Imre, Sebestyén József

Jogtörténészek: Balogh Elemér, Bartal György, Bónis György, Botka Tivadar, Csiky Kálmán, Csizmadia Andor, Eckhart Ferenc, Gerics József, Gyárfás István, Hajnik Imre, Holub József, Illés József, Iványi Béla, Kollányi Ferenc, Kovachich József Miklós, Kovachich Márton György, Krajner Imre, Marton Géza, Mezey Barna, Máthé Gábor, Nótári Tamás, Révész T. Mihály, Rugonfalvi Kiss István, Timon Ákos, Wenzel Gusztáv

Középkor kutatók: Barabás Samu, Déri Balázs, Feiszt György, Fejérpataky László, Galántai Erzsébet, Gerics József, Illés József, Molnár Erik, Nótári Tamás, Piti Ferenc, Vizkelety András

Levéltárosok: Id. Alapi Gyula, Albrecht József, Andretzky József, Balogh Gyula, Bánkiné Molnár Erzsébet, Barabás Samu, Bárány Ágoston, Baranyai Béla, Barcsay-Amant Zoltán, Bártfai Szabó László, Béres András, Biás István, Blazovich László, Bojti Veres Gáspár, Bónis György, Borsa Iván, Czinár Mór Pál, Csánki Dezső, Csernoch János, Csiffáry Gabriella, Dedek Crescens Lajos, Diem Gusztáv, Dóka Klára, Éble Gábor, Erdélyi László Gyula, Ethey Gyula, Feiszt György, Fejérpataky László, Fekete János, Házi Jenő, Herpay Gábor, Herzog József, Hodinka Antal, Hornyik János, Illéssy János, Iványi Béla, Jakab Elek, Jakó Zsigmond Pál, Jánosi Ferenc, Jánossy Dénes, Károlyi Árpád, Kelemen Lajos, Knauz Nándor, Kollányi Ferenc, Komáromy András, Kovách Aladár, Kovács István, Kövy Zsolt, Kumorovitz L. Bernát, Matunák Mihály, Miskolczy Gyula, Miskolczy-Simon János, Pálmay József, Pauler Gyula, Paur Iván, Pető Iván, Rainer M. János, Rajcsányi Ádám, Rexa Dezső, Romhányi János, Schneider Miklós, Sümeghy Dezső, Szabó T. Attila, Szakály Sándor, Szalay László, Szögi László, Szűcs Jenő, Tagányi Károly, Thallóczy Lajos, Varga Lajos, Vincze Gábor, Zsoldos Benő

Forrás: Wikipédia