A legnagyobb magyar felfedezők: Kőrösi Csoma, Vámbéry, Germanus

A legnagyobb magyar felfedezők: Kőrösi Csoma, Vámbéry, Germanus

/Harmat Árpád Péter/

 

A Közép-Ázsiában felfedezőként, tudományos céllal utazást tett magyar vándorok közül, a három legnevezetesebb tudós – Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin és Germanus Gyula voltak. Természetesen hármójuk nagy utazásai közt jelentős az időbeni eltérés, hiszen míg Kőrösi és Vámbéry a XIX. században, addig Germanus a XX. században tette meg felfedezéseit, mégis összeköti őket számtalan dolog, többek közt az, hogy egyformán jelentős hírnevet szereztek parányi hazánknak.

Kőrösit és Vámbéryt tekintve is ki kell emelni, hogy felfedező útjaik közt mintegy 42 év telt el, hisz Kőrösi Csoma Sándor 1819 novemberében, Vámbéry Ármin pedig 1862 márciusában indult el. (Germanus Gyula pedig újabb 72 évvel később, egy teljesen új korszak utazójaként 1934-ben tette meg első nagy utazását) Kőrösit és Vámbéryt gyakran hasonlítják össze, hisz kettejük közt legtöbb a hasonlóság. Mindketten ugyanazon cél eléréséért – a magyar őshaza felkutatásáért – indultak útnak, mindketten készek voltak ezért életüket is áldozni, mindkettőjüket koruk kiemelkedő nyelvtehetségének tartották, és végül mindketten az őshaza megtalálása helyett más tudományos területen alkottak maradandót. Kőrösi Csoma Sándor a tibeti nyelv és kultúra, Vámbéry Ármin pedig a turkológia, és etnológia terén.

A kutatni vágyóknak, a hármójuk által hátrahagyott művek, levelek, tanulmányok, róluk szóló újságcikkek és egyéb források, szinte kimeríthetetlen lehetőségeket kínálnak. Élettörténetük, ifjúkori gondjaik, és főként a nagy utazásaikat előkészítő korszakuk küzdelmei a kiutazási engedélyért, az anyagi fedezetért, Vámbéry esetében a tudományos támogatásért érdekes és hű képet festenek a reformkort megelőző és a kiegyezés előtti Magyarország politikai, tudományos viszonyairól. Emellett Vámbérynál zsidó származásának ténye is külön érdekességet jelent, ha az életrajzában feljegyzett tapasztalatait olvassuk arról, hogy hogyan is viszonyult a magyar tudományos világ az 1860-as években, egy zsidó kutató munkásságához.

A térképeken nyomon követhető vándorlásuk során, általuk bemutatott népek, városok, országok, birodalmak és kultúrák leírásai érdekes képet festenek elénk, ha összehasonlítjuk a két tudós, ugyanazon térségről, közel fél évszázados különbséggel lejegyzett tapasztalatait. Hihetetlen kitartásuk, sokszor emberfeletti teljesítményük, és kitűzött céljuk elérése érdekében történt óriási kockázatvállalásuk – mely Csománál a térség háborús viszonyai közepette megvalósított utazásban, Vámbéry esetében pedig egy dervisruhás európai iszlám közegbe való beilleszkedésben testesült meg – példát mutat a mai embernek az akadályok leküzdésére, a történész pályára készülőnek pedig a tudományos alaposság igényére.

Kőrösi Csoma Sándor ( 1784 – 1842 )

Csoma Sándor a székelyföldi Kőrös faluban született, mely csak 1904-ben vette fel hivatalosan a Csomakőrös nevet, hogy a település nagy fiára emlékeztessen. A Kőrösön megtelepedett első Csomáról, Csoma Balázs lófőről az 1680-as lakossági lajstrom alapján adott hírt Debreczeny Sándor, aki a székely tudós őseire és családjára vonatkozóan igen értékes adatokat kutatott fel. Édesapja Csoma András és édesanyja Getse Krisztina három fiúnak és négy leánynak adott életet. A hét testvérből csak Sándor, a nála tíz évvel idősebb Júlia és hat évvel idősebb Krisztina, valamint Gábor öccse maradtak életben. A többiek kisgyermekként haltak meg.

Tizenöt évesen, 1799 -ben a Nagyenyeden működő Bethlen Kollégiumban kezdte meg tanulmányait. Mivel szülei tandíjat nem tudtak fizetni, így naponta több órányi szolgamunkát kellett végeznie az intézmény sütödéjében, az uradalom kertjében és az idősebb diákok mellett. Nagyenyeden olvasta először Pray György (1723 és 1801 közt élt jezsuita történetkutató) Annales regnum Hungariae 977-1564 című könyvét, mely a magyarok ujgur eredetét és közép-ázsiai őshazánk kérdését boncolgatta. Pray György szerint a magyarok az ujgur népektől származnak, melyek eredetileg Tibettől északra és a Góbi-sivatagtól délre éltek. Az ujgurok Közép-Ázsiából nyugatra vándoroltak, így Jugria vagyis a magyar őshaza ezen területektől nyugatra található. Csoma 1799 és 1815 között a Nagyenyeden töltött másfél évtized alatt Kennedy századoshoz intézett 1825-ös jelentése szerint: „A Bethlen Kollégiumban elvégeztem a bölcsészeti és hittudományi tanulmányokat.” 1815 tavaszán, 31 évesen végzett a Kollégiumban. Az itt eltöltött évek az őstörténetkutatás felé mozdították érdeklődését, és felszínre hozták Csoma Sándor hihetetlen nyelvérzékét. Az iskola befejezésekor már beszélte a Francia, görög, német és héber nyelveket.

Életpályájának következő állomása a göttingeni egyetem volt. Egyetemi tanulmányai megkezdéséhez Kőrösi Csoma Sándornak Abats János püspök előtt reverzálist kellett adnia, melyben vállalta, hogy a „papi szent hivatalra készül és hazájába visszajön”. E kötelezettségvállalás a tanulmányút elengedhetetlen feltétele volt. Már ezt megelőzően, ahhoz, hogy részesülhessen a fejedelmi alapítványból, azaz principista lehessen, már 1807-ben, teológiai tanulmányai megkezdése előtt kötelezte magát arra, hogy egyházi hivatalra készül. Göttingenben ismerte meg másik nagy hatású professzorát, Johann Gottfried Eichornt (1752-1827), aki jeles történettudós és a keleti nyelvek professzora volt. Csomát Eichorn professzor fordította végérvényesen Ázsia, és az arab, perzsa és török nyelvek felé. Göttingeni tanulmányait 1818 július 29 –én fejezte be. Azzal a határozott szándékkal tért haza Erdélybe, hogy amint lehetséges, elindul Ázsiába. Mivel eredetileg úgy tervezte, hogy orosz területeken keresztül fog eljutni az ujgurok földjére eldöntötte, hogy a nagy út előtt tanulmányozza a szláv nyelveket és beutazza Horvátországot. A több hónapos út után, végül 1819 november 23 –án megszerezte az ázsiai úthoz szükséges kiutazási engedélyeket, és Kenderesi Mihály kormányszéki tanácsos mecénási támogatása révén az úthoz szükséges 100 Ft támogatást. Bár útlevele csak 8 hetes bukaresti kiutazást engedélyezett, Csoma előre tudta, meg fogja szegni az előírásokat.

Az elindulást követő 3,5 év során (1819.november 23 – 1823.június 26) többnyire gyalogosan vándorolt a Tibet szomszédságában lévő indiai Zangla kolostorba. A vándorlás útvonala: Bukarestből a trákiai görög tengerpart Énosz nevű városából hajózott át az egyiptomi Alexandriába, ahol egy szerencse folytán egy laikus osztrák alkonzul (Francesco-Antonio Champion) vízumot pecsételt útlevelébe, ezzel törvényesítve további utazását. Cipruson keresztül Bejrútba majd onnan Aleppóba utazott, ahol ázsiai ruhát öltött és így folytatta az útját Bagdadba majd Teheránba. Teheránban négy hónapot töltött, az angol nagykövet – Henry Willock -  vendégszeretetét élvezve. Innen írt először haza, Erdélybe. Első levelében, melyet melyet 1820. december 21-én írt, a magyarországi „Nagyérdemű Hazafiak”- hoz címzett, akiket levelében „Érdemes Patrónus Urak”-nak is nevez.

Ebben a levelében röviden összefoglalta addigi életútját, kihangsúlyozva utazása célját : „…megbizonyíthatom…nemzetünk elszármazását és régibb történeteit.”. Teheránban megtanulta a perzsa nyelvet, majd perzsa öltözetben folytatta útját Meshedig, ahol megváltoztatta európai nevét, és mohamedán szokás szerint Szkander bégnek, azaz Sándor úrnak neveztette magát. Bokharán keresztül 1822 január 6 –án érkezett Kabulba, ahonnét a pandzsabi maharadzsát szolgáló két francia katonatiszt segítségével jutott be Indiába, Lahore városába. Itt döntő elhatározásra jutott: észak felé fordulva Tibeten keresztül megy el Újgur földre. Első lépésként, 1822 június 9 –én Leh városába érkezett, itt történt meg élete egyik sorsdöntő találkozása. 1822 július 16 –án találkozott William Moorcrofttal, aki az angol kormány megbízásából térképezte fel az angol terjeszkedés irányába eső észak-indiai területek terepviszonyait. Moorcroft kormánya nevében egy fontos ajánlatot tett Csomának: ha készít egy tibeti-angol szótárat (mely a későbbiekben komoly segítséget jelenthet az angolok Tibet felé terjeszkedésében) akkor Anglia pénzügyi támogatásban részesíti és a londoni kormány támogatásával a Himalája hegyei közt lévő kolostorokban is több hónapot eltölthet.

Így Kőrösi Csoma Sándor angol támogatással jutott el a zanglai kolostorba, ahol Szangje Puntszog láma segítségével 16 hónapon keresztül tanulmányozta a tibeti nyelvet és vallást. Mivel a láma 1824 októberében váratlanul magára hagyta, Csoma Szabathuba ment, hogy a telet az angol felségterületnek számító határvárosban töltse. Itt írta meg híres önéletrajzát 1825 január 28 –án, a katonai parancsnok – Kennedy százados kérésére. A határvárosban vette fel vele a kapcsolatot a kalkuttai Ázsia Társaság, mely a szótár elkészüléséig havi 50 rúpia fizetést határozott meg számára. Szabathuból Csoma a 3904 méter magasban lévő Phouktal lámakolostorba távozott, ahol további 14 hónapot töltött. Mivel a munkáját segítő láma, idővel passzivitásba vonult, a szótár hátralévő munkálatait Kanam kolostorában fejezte be, ahol 3 évet töltött (1827 novemberétől 1830 novemberéig) Ezen időszakban értékes meteorológiai, földrajzi, orvostudományi munkákat is készített. Munkája befejeztével Delhibe ment, ahol az angol kormány képviselőinek beszámolt munkájáról, majd Kalkuttába távozott. A városban töltött 11 év alatt a Bengáli Ázsia Társaság alkalmazottjaként előkészítette tibeti-angol szótára kiadást, majd könyvtárosként dolgozott.

Híres szótára 1834 január 5 -én jelent meg Kalkuttában, 500-500 példányban. Miután teljesítette az 1822 ben, angol kezdeményezésre megszületett nagy tervét – mely egyben élete főműve is lett – elhatározta, hogy visszatér az őshazakutatáshoz. 1842 –ben elhagyva Kalkuttát, Nepálba indult, hogy Nagy-Tibet fővárosán – Lhászán - keresztül jusson el Dzsungáriába, a jugarok földjére. Útja során 1842 március 24 –én érkezett meg az angol gyarmatbirodalom határvárosába, Dardzsilingbe. Itt azonban maláriát kapott, és ágynak esett. Hihetetlenül szívós szervezete megadta magát a betegségnek, és 1842 április 12 –én, 58 évesen meghalt.

"Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy ellentétben a finn–magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe." 1

Huszonhárom évvel útjának megkezdése után az őshazakutatás helyett egy egészen más terület, a tibetológia megalapítójaként ismerte meg az egész világ. 1858-ban gróf Széchenyi István halála előtt lefestette Csoma síroszlopát, bekereteztette, és az alábbi feliratot vésette bele:

„Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.” 2

Vámbéry Ármin ( 1832 – 1913 )

A világ talán legnagyobb turkológusa, a leghíresebb magyar etnológus, és nyelvtehetség családja Bajorországból, Bamberg városából került Magyarországra a XVIII. században. Nagyapját, aki már magyar földön született Bamberger néven vették lajstromba, és jómaga is hosszú ideig a Wamberger nevet viselte. Pozsony vármegye Szent-györgy nevű városkájában látta meg a napvilágot. Édesapja, aki kevéssel fia születése után meghalt, tudós hajlamú ember volt, s élete értelmét a héber teológia buzgó művelésében látta. Morvországi édesanyja hamarosan újra férjhez ment, és vállalta a család eltartásának gondját. Vámbéri Ármin gyermekévei a nyomor, az ortodox zsidó vallási nevelés, és béna lába okozta lelki megterhelés jegyében teltek. Az elemit Dunaszerdahelyen, a gimnáziumot a szentgyörgyi piaristáknál és a pozsonyi bencéseknél végezte, miközben házitanítói munkát is vállalt.

Hamar ráébredt hihetetlen nyelvérzékére, így tizennyolc évesen már hét nyelv oktatására vállalkozott. Tanári megbízásai az ország legkülönbözőbb részeibe vezetik: egy ideig Szlavóniában és Bécsben is megfordul, ahol találkozik Hammer-Purgstallal, kora első turkológusával. Édesanyja halála után dönti el, hogy nyelvtanulás és őshazakutatás céljából  Keletre utazik. Miközben útjához keres támogatókat, kapcsolatba kerül Eötvös Józsf báróval, akinek révén útlevelet kap, és 1857 márciusában egy dunai gőzhajón elindul Isztambulba. A városban eltöltött négy esztendő fordulópontja volt, amikor a konstantinápolyi magyar emigráció tagjai – mindenekelőtt Kmetty tábornok – révén eljut a befolyásos Hüseyin Daim pasa házába házitanítónak. 1858 –ban megjelenik első tudományos munkája, egy német-török zsebszótár, amit követ az elismerés, hogy 1861 –ben az Akadémia levelező tagja lehet, és a hazatérés öröme.

A nagy utazás (1861 december – 1864 április): Pesten csak néhány hónapot tölt, ugyanis egy lényegesen hosszabb út tervezése körvonalazódik felyében. Dessewfyy Emil gróf az Akadémia elnöke, és Eötvös József segítségével 1861 végén ezer forint útisegélyt és a perzsa követséghez szóló ajánlólevelet tudhat magáénak. Az Akadémia úticéljául a török-tatár nyelvek tanulmányozását és a magyar nyelvnek az altaji nyelvekhez fűződő kapcsolatát jelöli meg számára. 1862 márciusában, már Konstantinápolyot maga mögött hagyva úton van Perzsia felé. Teheránban azonnal akadályokba ütközik, és 6 hónap kényszerpihenő vár rá, ugyanis hírét veszi, hogy a további útvonalába eső kokandi, buharai és hivai kánságokban minden orosz vagy angol kémnek vélt európait megölnek.

A megoldás merész terv formájában születik meg: rongyos dervisnek öltözik, és álruhában, szent zarándoklatot folytató mohamedánként fogja folytatni útját. A Kaszpi tenger felé fordulva, majd a Türkmén-sivatagon átkelve jut el az európaiak számára életveszélyes Hivába. Itt Vámbéry Ármin nyelvtudása és iszlám ismerete komoly próbatétel elé kerül, mivel személyesen a kán elé vezetik. Az audiencián azonban jól vizsgázik, így egy ajándék szamárral folytathatja útját Buharán keresztül Szamarkandba, ahol 8 napot tölt. Az új uticél az afganisztáni Herat városa, egyben egész utazása legveszélyesebb helye is lesz. 1863 őszén a herati kán elé vezetik, akinek gyanússá válik a dervis ruhás vándor európaias arca. A kis hijján életébe kerülő találkozóról így ír 1865 –ben készült Közép-ázsiai utazás című művében:

 

„ … a fejedelem erősen szemügyre vett; láttam, hogy meg van lepve, s midőn áment mondék s az egész társaság velem együtt szakállát simogatá, félig felemelkedett székéből. S ujjal rám mutatva, félig nevetve, félig csudálkuzva felkiáltott: „Vallahi billahi suma ingiliz hestid!” ( Istenemre, esküszöm, hogy ön angol)! … ugy tevén, mintha a tréfát már kissé sokallanám, mondám: ”Szahib mekun ( hagyd el ); ismerni fogod e mondást: a ki igazhivőt, bárcsak tréfából hitetlennek tart, maga lesz azzá. Adj inkább valamit fatihámért, hogy tovább utazhassam.” Komoly tekintetem s az elrecitált hadisz kivették az ifjut sodrából, félig-meddig elszégyelve magát ismét leült, s avval mentegetődzött, hogy soha bokharai hadzsit még nem látott ily arczvonásokkal. Azt felelém neki, hogy nemis Bokharából, hanem Konstantinápolyból való vagyok …” 3

 

A veszélyes audiencia után a perzsiai Mesed városába, majd innen már angol támogatással 1864 január 19–én Teheránba érkezik. A perzsa fővárosban 2 hónapot tölve megkezdi utazása tapasztalatainak lejegyzését, majd Tabrisz, Trebizond városain keresztül hazatér Pestre.

A fogadtatás, és tudományos munkásság: A pesti tudós közvélemény Vámbérytől konkrét tudományos eredményeket várt, s mivel ezt nem kapta meg hüvösen fogadta a vándort. Így Vámbéry, a sokkal jobban érdeklődő Angliában adatta ki első útleírását, 1864 őszén. Váméry mellőzöttsége évegik tartott. A budapesti egyetem török tanári állását maga az egyetem tagadta meg tőle, és három évig csak tanítói minőségben tevékenykedhetett. Az Akadémia rendes tagságát is csak tizenkét évvel Közép-Ázsiából való visszatérése után kapta meg. Azonban tudományos munkássága – 29 kiadott könyve (felerészben angolul, németül és franciául írva) hét turkológiai műve, három nyelvészeti-etnológiai könyve, négy politikai országbemutatása, kilenc Ázsia életéről szóló tanulmánya – végül eljuttatták az elismertség révébe. Az 1882 –ben megjelent „A magyar eredete. Ethnologai tanulmány” című műve révén az utókor egy új elmélet – a félig türk eredet - zászlóvivőjeként emlékezik rá. 1913 szeptember 15 -én, 81 évesen hunyt el Budapesten.

Germanus Gyula ( 1884 – 1979 )

Germanus Gyula, a magyar orientalisztika ismert képviselője, arab nyelvészeti és művelődéstörténeti író volt. Első keleti utazását az érettségi után, Boszniába és Hercegovinába tette. Hazatérve kezdődtek meg egyetemi évei. A budapesti egyetemen Vámbéry Ármin tanítványa lett, majd a bécsi, lipcsei egyetemeken folytatta tanulmányait. 1904 –ben a Keleti Akadémia igazgatója, és tanára, Kúnos Ignác hívta tanulmányútra Isztambulba, ahol a beíratkozott az egyetemre, és beutazta az országot. Közben megismerkedett az ifjútörökök forradalmi eszméivel. Az ifjútörökökkel fenntartott kapcsolatai miatt egyszer le is tartóztatták, és több ízben halálos ítélettel fenyegették meg. 1912 –től a Keleti Kereskedelmi Akadémia, majd 1920 –tól a Közgazdaságtudományi Egyetem tanára lett. Közben az I. világháború idején a Vörös Félhold megbízásából gyógyszerküldeményt kísért Törökországba. 1929 –ben a nagy bengáli költő, Rabindranáth Tagore Balatonfüreden gyógyíttatta betegségét. Germanus Gyula felkereste őt, és felajánlotta szolgálatait a Bengáli Egyetem iszlamologiai tanszékének megszervezésére.

Indiában igyekezett megismerni a hatalmas országot, megfordult Delhiben, bejárta Kasmírt és a Haidarabad fejedelemséget. Hazatérve a már moszlimmá lett Germanus a mekkai és medinai zarándoklatra készült. A nagy út előtt arab tudása tökéletesítése céljából az Al-Azhart egyiptomi mecsetiskolába utazott, és néhány hónap múlva már, mint a nagyhírű teológiai iskola seikje, tanárként távozott onnan.

Már 50 éves volt, amikor 1934 –ben Kairóból Dzsiddán keresztül Mekkába utazott. Minden lépésnél halálos veszély fenyegette,  mert ha kitudódott volna, hogy nem valódi moszlim, a mohamedán jog előírása szerint halállal kellet volna bűnhődnie. Ő azonban olyn mesterfokon ismerte a nyelvet, a vallást és a zarándoklattal kapcsolatos előírásokat, hogy született mohamedánok sem jobban. Zarándoklata idején, majd azt követően többször, fogadta őt a vahhabiták rettegett uralkodója, Ibn Szaud király is. Mekából Medinába, majd hazatérve megírta Allah Akbar című kétkötetes munkáját, amelyet joggal nevezhetünk az iszlám enciklopédiájának. Mivel 1935 –ben súlyos betegsége miatt hirtelen kellett elhagynia Medinát, 1939 őszén, Egyiptomon keresztül tért vissza az Arab félszigetre, hogy félbehagyott kutatásait befejezze. Bejárta az egész Arab félszigetet, útvonala Alexandriából Dzsiddába, majd onnan autóval Mekkába és Medinába vezetett. Itt több hónapot töltött, majd 1940 –ben egy karavánhoz csatlakozva utazott tovább olyan területek felé, ahol európai ember még nem járt. Khaibar érintésével jutott el Riyádh városába. Élményeiről a Kelet Varázsa című könyvében számolt be. Kalandos arábiai utazásai után hazatérve, 1948 –tól a budapesti tudományegyetem arab tanszékének volt professzora.

A második világháború után már mint az arabisztika elismert tudósa és tanára tette közzé újabb kutatásainak eredményeit. Kairóban, 1954 –ben jelent meg az Arab Geographers Islamic Review című műve, kései munkái közül pedig az 1957 –ben napvilágot látott A fakó félhold fényében, valamint az 1966 –ban megjelent Kelet fényei felé című munkái emelkednek ki. Számos tanulmányutat tett ezután is a Közel- és Távol-Keleten, melyek során rendszeresen előadásokat tartott a török, egyiptomi, szíriai, marokkói és indiai egyetemeken; 1956 –ban a kairói, 1962 –ben a bagdadi, 1966 –ban a damaszkuszi Tudományos Akadémia választotta tagjává. A római Accademia del Mediterraneo, az Accademia Leonardo da Vinci és a londoni Institute for Cultural Research tagja lett. 1973 –ban már a delhi –i Institute of Islamic Studies tagságát is megkapta. Nemzetközi elismerését a hetvenes években az iraki írók egyesületének tiszteletbeli tagja, és az ammani Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja címekkel is gyarapította.

Szerkesztői utóirat

Kőrösi Csoma Sándor és Vámbéry Ármin is mindketten nyelvzsenik voltak. Egyes források szerint Vámbéry 20 nyelven beszélt, írt és olvasott 30 éves kora előtt! Kőrösi pedig perfect megtanulta a szinte még ma is elsajátíthatatlan tibeti és szanszkrit nyelveket.

Nem akadt senki a sok tízmilliós Brit Birodalomban aki csak megkísérelte volna, hogy utána csinálja. Egészen egyedi és elképesztő teljesítmény volt tőle. Persze Kőrösinek az egész útja hihetetlennek tetszhet mai szemmel, hisz gyakorlatilag gyalog jutott el mindenhová. És persze a Himalája azért még ma, oxigénpalackal, korszerű eszközökkel sem éppen sétagalopp. Hullanak is rendesen arra felé a hegymászók, és sajnos még hazánk fiai is szép számmal. Hiba ... 8 ezer méterre felmászni nem a szittyának való. :-) Ez persze csak vicc, de akkor is nagy dolog ez egy XIX. századi székely fiatalembertől. (38 volt amikor először feljutott a zanglai kolostorhoz)

Azt sem hiszem hogy sok mai ember kibírta volna azon körülményeket, amelyek a kolostorokban fogadták: kőpadlón alvás minusz 20-30 fokban, oxigénhiányos levegőben , szinte fűtés nélkül, egy kémény nélküli - így a füstmérgezés veszélyét folyamatosan magában hordozó - cellányi kis helyiségben, miközben szinte egyetlen táplálékod az okádék ízű, vérrel és faggyúval kevert jaktej. Na innen szép nyerni ...

Szóval le a kalappal Kőrösi előtt, és minden tiszteletem Vámbérynak is. Őnála nem a hatalmas gyalogtúra vagy a hegymászás volt a lényeg, hanem az, hogy bármikor megölhették. Ugyanis európai volt és amellett zsidó. Azokon a területeken pedig többszörösen is halál várt volna rá, ha kiderül származása: 1. Angol vagy orosz kémnek nézhették, és a tadzsikok, üzbégek, türkmének, pastuk ma is inkább először lőnek utána kérdeznek. 2. Dervis, azaz muszlim hívő álruhájában elfogott keresztény vagy zsidó számára a túlélésre annyi az esély mint féllábúnak a fenékberúgó versenyen. 3. A herati (afgán) uralkodó udvarába bekerülve olyanokat láthatott, melyet csak az iszlám hívőinek volt szabad. Ott és akkor egy hajszálon múlt az élete.

Vámbéryt a herati kán udvarában is, és előtte is egyetlen dolog mentette meg újra és újra a biztos haláltól: az, hogy tökéletesen beszélte a muszlim nyelveket (törököt, perzsát, tadzsikot) és tökéletesen ismerte a muszlim szokásokat. Gondolok itt a szertartásokra, köszönésekre, szófordulatokra és legfőképp a Koránra. Hihetetlenül kevés ma is az olyan ember, aki ilyen szinten ismeri az iszlám szokásait. Szerény véleményem szerint főleg ezért szívják meg mindig az amerikaiak amikor CIA ügynököket próbálnak úgymond "bedobni" a muszlim területekre. Hiába minden álruha, meg szakáll, meg sötét bőr, két perc alatt lebukik mind amint az első muszlim szertartás hibáját elkövet. Elég egy köszönés, egy kézmozdulat, egy szó.

készítette: Harmat Árpád Péter

 

Idézetek:

1. Kőrösi Csoma Sándor: Kőrösi Cs.S dolgozatai (összegyűjtötte és életrajzzal bevezette:
Duka TivadarI Bp, Buddhista misszió, 1984
2. Kubassek János: A Himalája magyar remetéje. Magyar őstörténeti és Kiadó Kiadó Kft, Bp
1999 (224. p)
3. Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át. Gondolat Kiadó, Bp., 1966. (259. p)

Felhasznált irodalom:

  • Bernard Le Calloc’h: Kőrösi Csoma Sándor utinaplója. ( Fordította: Örvös Lajos ) Bp.  Püski Kiadó, 2000.
  • Baktay Ervin ( 1890 – 1963 ) Kőrösi Csoma Sándor. Negyedik kiadás. Bp., Talentum Könyves és Kereskedő Kft., 1999
  • Baktay Ervin: A világ tetején: Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain nyugati Tibetbe. Negyedik kiadás. Bp., Franklin Kiadó, 1943.
  • Csetri Elek: Kőrösi Csoma Sándor. Bukarest, Kriterion Kiadó, 1984
  • Hazai György: Vámbéry Ármin. Akadémiai Kiadó, Bp.1976 ( A múlt magyar tudósai sorozat könyvecskéje, Főszerk: Ortutay Gyula )
  • Jakabos Ödön: Indiai utinapló: Kőrösi Csoma Sándor nyomában. Bukarest, Kriterion Kiadó, 1983., 2.kiadás: Csíkszereda, Pallas Akadémiai Kiadó, 1998.
  • Kőrösi Csoma Sándor: Kőrösi Cs. S. dolgozatai ( összegyűjtötte és életrajzzal bevezette Duka Tivadar ) Bp., Buddhista Misszió, 1984.
  • Kubassek János: A Himalája magyar remetéje. Kőrösi Csoma Sándor életútja. Panoráma Kiadó, Budapest, 2003
  • Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át. Gondolat Kiadó, Bp., 1966
  • Vámbéry Ármin: Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából. Bp., 1868. / Somogyi: 915V27 /
  • Borsody Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárók ( összeállította, szerkesztette: Agárdi Ferenc ) Bp. 1954., Művelt Nép.