gróf Károlyi Mihály élete

gróf Károlyi Mihály élete

 

Ősi, előkelő magyar nagybirtokos grófi családban született. Édesapja nagykárolyi gróf Károlyi Gyula, édesanyja nagykárolyi gróf Károlyi Georgina volt. Felesége csikszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Katalin, akivel 1914. november 6-án kötött házasságot Budapesten. Károlyi Mihály a budapesti egyetem jogi karán szerzett diplomát, és doktorátust. Fiatalabb éveit többnyire vidéken vagy külföldön töltötte. Nagybátyja, a politikusi pályára lépett Károlyi Sándor hatására kapcsolódott be a szövetkezeti mozgalom szervezésébe. Konzervatív agráriusként 1901-ben a Szabadelvű Párt tagja lett, de Zilahon alulmaradt a választásokon.

1905-ben szerzett először képviselői mandátumot a pétervásári kerületben, és ekkor lépett be a Függetlenségi Pártba. 1909–1912 között az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnöke volt, 1910-ben pártonkívüli függetlenségi programmal választották képviselővé a kápolnai kerületben. 1912-ben ismét a (Justh Gyula vezette) Függetlenségi Párthoz csatlakozott, melynek 1913-1916 között elnöke volt.

A konzervativizmussal való szembefordulásának fontos állomása volt, amikor 1912 júniusában a véderőtörvény megszavaztatása után Tisza István parlamenti házelnök rendőri erőszakkal vetett véget az ellenzék tiltakozásának. Az ülésteremből eltávolított ellenzékiek ekkor fogtak össze a parlamenten kívüli demokratikus és szocialista ellenzékkel, hogy közös népgyűléseket rendezzenek. Károlyi az elsők egyikén – 1912. június 16-án Miskolcon – a polgári radikális demokrata Jászi Oszkár és a szociáldemokrata Landler Jenő mellett lépett fel szónokként.

1916-ban Károlyi megalapította a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Pártot. Polgári demokratikus reformokat – földosztást és általános választójogot – és nemzetiségi egyenjogúságot követelt. Ellenezte az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország szövetségét: ehelyett a dunai népek barátsága és az antantbarát külpolitika híveként érvelt a háborúval szemben. Károlyi már 1915-ben követelte az országgyűlésben Magyarország háborúból való kilépését. Békepártisága a háború utolsó évében a – volt pártja kivált balszárnyából alakult – Károlyi Párt vezetőjeként igen népszerűvé tette.

Az őszirózsás forradalom

Az őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődött felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28-a és 31-e között. Nevét a katonák sapkarózsájának helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról kapta.

Az első világháború végén, a Monarchia és a dualista államrendszer összeomlása közepette körülötte mint a demokratikus és békepárti ellenzék vezetője körül alakult ki az a politikai szövetség, amely 1918. október 23-án az Astoria szállóban Magyar Nemzeti Tanács néven ellenkormányt alakított. A testület alapító tagjai a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, a Jászi Oszkár elnökölte Országos Polgári Radikális Párt és a Garami Ernő és Kunfi Zsigmond által vezetett Magyarországi Szociáldemokrata Párt voltak, elnökévé Károlyi Mihályt választották. A Nemzeti Tanács október 25-én tizenkét pontos, Jászi által megfogalmazott kiáltványt tett közzé, amely a háború azonnali befejezését, az ország függetlenségének megteremtését, a demokratikus reformokat és a nemzetiségekkel való megbékélést követelte az ország területi egységének sérelme nélkül.

1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom délutánján, miután az utcai gyújtóbeszédektől - amelyekben Károlyiék minden baj okozójaként a régi rendszer vezetőit és a „felesleges” háborút nevezték meg - feltüzelt, a Nemzeti Tanácsra felesküdött katonai egységek elfoglalták Budapest középületeit (délután 5 óra körül egy fanatikus csoport meggyilkolta Tisza István volt miniszterelnököt), az uralkodó nevében József főherceg Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. Károlyi november elején felmentést kért és kapott az uralkodónak tett eskü alól, kormánya pedig „népkormányként” a Nemzeti Tanácsra esküdött fel. IV. Károly király novemberi lemondását követően az ideiglenes törvényhozói hatalmat gyakorló, addigra több száz fősre bővült Magyar Nemzeti Tanács november 16-án kikiáltotta a köztársaságot („népköztársaságot”, ami az akkori szóhasználat szerint parlamentáris demokráciát jelentett), majd 1919. január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választotta és felhatalmazta a „néptörvények” elfogadásának jogával. A miniszterelnökséget Berinkey Dénes vette át.

Belpolitikája

A Károlyi- illetve Berinkey-kormányok által beterjesztett és a Nemzeti Tanács által elfogadott több mint negyven néptörvény és csaknem négyszáz rendelet közül az új választójogi törvény alapján minden bármelyik hazai nyelven írni-olvasni tudó 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő szavazati jogot kapott. Az új törvény alapján tartandó általános választásokat 1919 áprilisára tűzték ki.

Törvénybe iktatták a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot. A háború következtében az összeomlás szélére sodródott gazdaság, a tömegessé vált nyomor és infláció körülményei között vezették be a szociális reformokat: a munkanélküli-segélyt, az adóhátralék elengedését, a 14 éven aluli gyermekek foglalkoztatásának betiltását, emelték a béreket, a leszerelt katonáknak jelképes végkielégítést adtak, tervezték a nyolc órás munkanap bevezetését és a társadalombiztosítás kiterjesztését. 1919. február 15-én a nagybirtokosok, a katolikus egyház és a szociáldemokraták különböző javaslatait ütköztető heves viták után fogadták el a kisgazdapárti Nagyatádi Szabó István által előkészített földtörvényt, amely az 500 holdnál nagyobb magán- és a 200 holdnál nagyobb egyházi birtokok kártalanítás ellenében való kisajátítását és egy-egy család eltartására alkalmas kis- és középbirtokokra való felosztását mondta ki. A parcellázást azonban csak Károlyi maga kezdte meg kápolnai birtokán 1919. február 23-án.

A demokratikus berendezkedés mellett a Károlyi-rendszer kormányai törekedtek a belső rend megszilárdítására is, de az önkényes földosztások, parasztlázadások, fosztogatások közepette sem hirdettek statáriumot. 1919 februárjában a kormány rendőri erővel lépett fel két, nemrégiben megalakult szélsőséges szervezettel szemben: feloszlatta a diktatórikus jobboldali kormányzatot és a történelmi határok fegyveres védelmét követelő, Gömbös Gyula vezette Magyar Országos Véderő Egyletet (MOVE), a Kommunisták Magyarországi Pártjának harminckét vezetőjét, köztük Kun Bélát pedig az 1919. február 20-i munkanélküli-tüntetés után, amely lövöldözéssel végződött, vizsgálati fogságba záratta.

Nemzetiségi és katonapolitikája

A Monarchia háborús vereségének és összeomlásának következményeivel Károlyi új, polgári demokratikus kormánya az antantbarátság és a nemzetiségek egyenjogúsításának régóta hirdetett politikája alapján igyekezett szembenézni. Olyan széles körű autonómiát akart biztosítani a nemzetiségeknek, ahol például nemcsak saját nyelvükön folyik az elemi iskolai, hanem a középiskolai oktatás is. Ebben azok a nemzetiségek is részesülhettek, akik nem helyezkedtek el összefüggő területen, mint a németek. Az egységes tömböt alkotó kisebbség területén kantonhoz hasonló szerveződések (entitások) megalakítását tervezték. Ilyen volt a szlovákok számára a Slovenská krajina, a ruszinoknak a Ruszka krajina, a szlovéneknek a Szlovenszka krajina, valamint Róth Ottó próbálta a Bánáti Köztársaságot kialakítani délen, az entikailag rendkívül vegyes Bánságban.

A Magyarországtól elszakadni kívánó nemzetiségek azonban a Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter által felajánlott föderalizációt – a „Keleti Svájc” koncepcióját – visszautasították, a győztes antanthatalmak szövetségeseiként pedig a szerb, a román illetve a cseh-szlovák haderő, a „kisantant” belgrádi katonai konvenciót felrúgva elfoglalta a Délvidéket, Erdélyt, illetve a Felvidéket.

A közös hadseregben, melynek tisztikara nagyrészt Károlyi-ellenes volt, eredetileg is csak a magyarországi kiegészítésű ezredek negyedében volt 75%-osnál magasabb a magyar katonák aránya, azonban ez a haderő az 1918-as honvédelmi miniszter, Szurmay Sándor tábornok szerint teljességgel elég lett volna a történelmi Magyarország határainak megvédésére. A hadügyminisztérium november 8-án leszerelési rendeletet adott ki, egyben új magyar hadsereg felállításáról is szólt. Linder Béla – aki a Károlyi-kormány első hadügyminisztereként még a közös hadsereg leszerelését siettetve hangoztatta elhíresült kijelentését: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” A hadseregszervezésben járatos, háborús frontparancsnoki tapasztalatokkal rendelkező Szurmay Sándor tábornokot, korábbi honvédelmi minisztert Károlyi utasítására letartóztatták, és internálták. Károlyi – az antant óhajának engedelmeskedve – hasonlóan járt el a Budapesten át hazatérőben lévő August von Mackensen német tábornaggyal is, a Balkán-hadsereg parancsokával, aki Erdély felszabadításában játszott szerepe miatt a magyar lakosság körében nagy népszerűséget élvezette. Mackensent a magyar kormány letartóztatta és kiszolgáltatta az angoloknak. A hadsereg leszerelését szorgalmazó Linder Béla hadügyminiszter, majd az ő harmadik utóda, Böhm Vilmos, valamint Stromfeld Aurél hadügyi államtitkár meg is kezdték az hadsereg újjászervezését, elrendelték a toborzásokat is, de ez lassan és akadozva haladt. A magyar egységeknek december végén francia megfigyelők szerint katonai szempontból „semmilyen értékük” nem volt.

Károlyi – pacifista és wilsonista politikája jegyében – attól tartott, hogy a katonai ellenállás rontaná Magyarország esélyeit a háborút lezáró békekonferencián: a konvenció megsértése miatt ismételten tiltakozott, de az antant jóindulatában és az etnikai határok Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvében bízva, illetve használható és lojális hadsereg hiányában a határok fegyveres védelmére nem adott utasítást. Ezt a politikát Kolozsvár 1918. december 24-i román megszállása után kezdte felülbírálni, s az új hadsereg felállításának koncepciójáról szóló minisztertanácsi vitában februárban már azt mondta: „Ha a jog és az igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.” 1919. március 2-án Szatmáron a székely alakulatoknak pedig kijelentette: „Mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. […] Ha olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor […] én ezt a békét nem fogom aláírni.” Ezért azt kellett volna megmenteni, ami még menthető volt.

"Magyar szempontból bizonyára az lett volna a helyes, ha október 20.-a után minden magyar csapat a lehető leggyorsabban hazavonul, hogy megvédje az országot. De még a dinasztia érdeke is ezt parancsolta. Magyarország volt a monarchia harci akaratának és kitartásának legelső támasza, Magyarország volt a monarchia politikailag erősebb fele. A monarchia már a világháború alatt sem állhatott volna meg Magyarország nélkül. A világháború alkonyán pedig már csak Magyarország képviselt erőegységet. Ezért minden katonai erőfeszítésnek Magyarország védelmére kellett volna irányulnia. A nagy haderő azonban szinte megbabonázott állapotban várt az olasz fronton és ahelyett, hogy a megvédelmezendő területekbe visszasietett volna, ami közvetlenül október 20.-a után, bár igen nagy anyagveszteséggel, de még tűrhető rendben - és bizonyára hasonlítatlanul jobb fegyelemben, mint 10 nappal később az ellenség nyomása alatt - megkezdhető lett volna, megérthető okok nélkül elfogadta az utolsó csatát, amelynek elvesztése alig lehetett kétséges. Csatavesztés a fegyverszünet és béketárgyalás előtt csak hátrányos lehetett.

November elsején jutottak hadvezetőségünk tudomására az október végén kért fegyverszünet megalázó feltételei. Az antant nem kívánt kevesebbet, mint a teljes leszerelést, a tüzérségi anyag felének átadását stb., és az átvonulási jogot a monarchia területén az antant-csapatok számára. Mindezt a hadvezetőség kénytelen volt november 3.-án elfogadni, már csak azért is, mert a monarchia darabokra való oszlása ekkor már megtörtént és mert a magyar forradalmi kormány szomorú emlékezetű hadügyminisztere a magyar csapatok fegyverletételét követelte.

Az olaszok azonban a fegyverszünetet az elfogadás után csak 36 órával léptették életbe, aminek az lett az eredménye, hogy gyanútlan csapataink és hadtápalakulásaink jelentékeny része - több százezer fő - foglyul esett.

A balkáni arcvonalon már a magyar forradalmi kormány kötött fegyverszünetet Franchet d'Esperay seregével, egész feleslegesen, minthogy az olaszokkal kötött megállapodás minden arcvonalra kiterjedt. Franchet d'Esperay aztán Horvát-Szlavonországnak teljes átadását, a Bácskának, a Bánátnak és Erdély déli felének kiürítését, valamint Mackensen havasalföldi seregének internálását követelte, ha ez magyar földön való átvonulása folyamán november 20.-ig az országot el nem hagyja."

A világháború után az ország még elegendő nyersanyaggal rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes védősereget tarthasson. Csak arra utalok, hogy a Károlyi-kormányzat több havi rombolása és területfeladása (tehát hadianyagvesztesége is) után a bolseviki uralom 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110.000 főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulatai és 30 és feles mozsarai.

Ha ezt a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918 novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben elegendő és jó haderőt tud állítani. Semmi esetre sem szorul mai szűk határai közé. Vajon mikor tér vissza az 1918 végén elmulasztott kedvező alkalom?"

Gyakorlatilag az ellenállás hiánya rontotta az esélyeinket a béketárgyaláson. Mivel a Székely hadosztályon kívül senki sem harcolt a megszálló csapatok ellen, az antant és későbbi kisantant erők akadálytalanul szállták meg az országot, jó tárgyalási pozíciókat szerezve a környező országoknak. Komolyabb ellentámadásra csak a Tanácsköztársaság alatt került sor (Északi hadjárat).

A Vix-jegyzék és Károlyi bukása

1919. március 20-án Fernand Vix francia alezredes átadta a kormánynak a Párizsban ülésező békekonferencia döntését, a Vix-jegyzéket, ami – az oroszországi forradalom elleni intervenciót előkészítendő – engedélyezte, hogy a román csapatok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig nyomuljanak előre, ettől nyugatra pedig az Alföldbe mélyen benyúló, Debrecent, Békéscsabát, Gyulát, Hódmezővásárhelyt és Szegedet is magában foglaló semleges zónát hozott volna létre. Károlyi úgy vélte, ez végleges rendezési terv, amit nem fogadhat el a kormány, ezért március 21-én a kabinet visszautasította a jegyzéket és lemondott.

Károlyi államfőnek megmaradva nemzeti ellenállást készült hirdetni, és a lemondott kormány helyére tiszta szociáldemokrata kabinetet kinevezni. 1919. március 2-i szatmárnémeti beszédei szerint, végül revideálta pacifista és antantbarát felfogását (aminek káros, egyoldalú voltára például Apponyi Albert gróf is figyelmeztette), és terveket szőtt az ország fegyveres védelmére, de ezeket már nem valósíthatta meg. A szociáldemokraták többsége ugyanis 21-én délután megállapodott a gyűjtőfogházban őrzött kommunistákkal a két párt egyesítéséről és a hatalom átvételéről. Másnap Károlyi aláírásával jelent meg a Tanácsköztársaság hatalomátvételéről szóló proklamáció, amit később maga Károlyi és Berinkey miniszterelnök is hamisítványnak minősített.

Emigrációban

1919. július 4-én Károlyi emigrált, Ausztriában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában élt. Távollétében a Horthy-rendszer 1923-ban hazaárulás és hűtlenség vádjával elítélte és vagyonát elkobozta. 1924-től Londonban és Párizsban élt, az emigráció radikális szocialista, azaz „károlyista” szárnyának vezéregyénisége volt.

Bírálta a Horthy-rendszert, szót emelt és demonstratív gesztusokkal is tiltakozott a zsidótörvények majd a zsidóüldözés ellen. Hatvany Lajossal, aki tagja volt a Nemzeti Tanácsnak és akit a Horthy-rendszert bíráló írásai miatt 1927-ben bíróság elé állítottak, tíz évre megszakította kapcsolatát, amiért Hatvany „végtelenül gyengén viselkedett az ellene lefolytatott pör alkalmával, midőn megtagadott minden közösséget a baloldallal és a bírák megnyerése érdekében hazafias könnyeit törölgette” – írta. Amikor 1938-ban Hatvanynak másodízben is emigrálnia kellett, kibékült vele, hogy ezzel is demonstráljon a zsidóüldözések ellen. Magyarországi és emigrációban élő hívei hosszú időn át reménykedtek a polgári demokrácia visszatérésében az ő vezetése alatt; illegálisan hazacsempészett írásainak terjesztéséért, sőt olvasásáért is számosan vállalták a letartóztatás kockázatát.

Barátainak és politikai szövetségeseinek figyelmeztetései ellenére egyre erősebben rokonszenvezett a szovjet rendszerrel, s magát immáron szocialistának, sőt marxistának tekintette. Nem akarta például az októberi emigránsok csőd szélén álló lapját, a Bécsi Magyar Újságot az erre összegyűjtött pénzből megmenteni, mert ezzel becsapta volna az egykor a független demokratikus programra adakozó magyarokat, hiszen ő immár a „szocialista” Magyarországért akart küzdeni. Lepergett róla Jászi Oszkár minden figyelmeztetése is, hogy „az orosz vallás befolyása alatt” odadobja valódi történelmi szerepét, „ a jobbágyság végleges felszabadítását”.[forrás?]

Károlyi számára az emigráció alatt központi kérdéssé vált a dunai népek megbékélése, amelynek megvalósíthatóságában bízva keresett kapcsolatokat a kommunistákkal, és bízott a Szovjetunióval létrehozható náciellenes összefogásban. Hívei ekkorra már megfogyatkoztak: a második világháború kitörését megelőző hónapokban magyar emigráns kormány vagy bizottság létrehozását fontolgatta, amely a békekötéskor jobban képviselhetné majd Magyarországot, a háború alatt magyar szervezeteket hozott létre, földreformot tervezett, s a BBC magyar adásában felhívást tett közzé Horthy Miklós kormányzó „feudális és fasiszta” rendszerének lerombolására, valamint - a nyugat felé forduló magyarok tárgyalási pozícióit aláásva - tovább méltatta a sztálinista Szovjetunió szerepét a Duna menti Európa „felszabadításában”. Mindez viszonylag visszhangtalan maradt az emigránsszervezetek körében, ahol Károlyi nem volt népszerű. Fejtő Ferenc szerint, többek között a többi emigránssal való személyes és politikai ellentétei miatt, nem volt hajlandó sem a Molotov–Ribbentrop-paktumot elítélő nyilatkozat aláírására, de a benesi magyarellenes politika elleni tiltakozásban sem vett részt.

Nagykövetként a Rákosi-rezsim mellett

1945 áprilisában a főváros egyik képviselőjeként az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választotta a Budapesti Nemzeti Bizottság. 1946-ban a kisgazda többségű új nemzetgyűlés törvénybe iktatta érdemeit, és semmisnek mondta ki az ellene hozott ítéleteket.

Károlyi ennek ellenére nehezen szánta rá magát a hazatérésre: nem látta, milyen szerepet tölthetne be, bár a szovjet megszállás dacára is bízott a különutas magyar szocializmus megvalósíthatóságában. Neve a szociáldemokratáknál felmerült köztársasági elnökjelöltként is, ám miután a választásokon a kisgazdapárt 57%-kal nyert, annak elnökét, Tildy Zoltánt választotta meg a nemzetgyűlés államfővé. Károlyi ezt követően, huszonhét évi emigráció után 1946. május 9-én érkezett haza, azzal az elhatározással, hogy pártokon felül álló politikus marad. Ez azzal járt, hogy nem juthatott jelentősebb szerephez, mert a pártok politikai alkut kötöttek a fontos hatalmi pozíciók paritásos elosztásáról. Rákosi Mátyással, a kommunista párt vezetőjével, majd más politikai pártok képviselőivel folytatott tárgyalásai után végül a párizsi magyar követség vezetését vállalta el 1947 augusztusában.

Nagyköveti jelentéseiben főleg a francia és az angol belpolitikai eseményekről, emellett a nyugati emigráns szervezetek életéről tájékoztatta a külügyminisztériumot, többnyire reálisan, néha tévedésekkel. Jelentéseiben nem bírálta, de más követekkel ellentétben nem is dicsérte a szovjet diplomáciát. Nyilvánosan nem emelt szót ellene, de a külföldi reakciókra hivatkozva óvott például a Pfeiffer-párt törvényellenes felszámolásától (a képviselők mandátumfosztásától), továbbá Mindszenty József hercegprímás meghurcolásától. A főpap 1948 karácsonyi letartóztatása és kirakatpere idején Károlyi sikertelenül próbált közvetíteni a per igazságos lefolytatásáért és az enyhe ítéletért, illetve azért, hogy Mindszenty a Vatikánba távozhasson.

Mindennek ellenére ekkor még megmaradt nagykövetnek, miközben a politikai rendőrség rá állított emberei és a követség egyes munkatársai is rendszeresen küldtek jelentéseket róla, a kommunista rezsim melletti kitartása pedig több régi barátját és küzdőtársát – köztük Jászi Oszkárt – indította a vele való végleges szakításra. „[…] tagadom a demokrácia és az emberi szabadság megvalósításának a lehetőségét a bolsevista célkitűzés és a bolsevista morál alapján. Ellenkezőleg, ezek által csak mindjobban eltávolodunk tőle” – írta neki Jászi.

Károlyi végül 1949. június 2-án, Rajk László május 31-i letartóztatásáról értesülve adta be a lemondását, amit el is fogadtak, majd amikor a volt külügyminiszter ellen felhozott vádak nyilvánosságra kerültek, Párizsban nyilvánosan leplezte le ezek hazug mivoltát. Utolsó éveiben ismét emigrációban, a dél-franciaországi Vence-ban élt.

Utóélete

Hamvait felesége, Andrássy Katinka kezdeményezésére 1962-ben szállították haza, és temették újra a Kerepesi temetőben. Szobrát (Varga Imre művét) 1975-ben, születésének századik évfordulóján állították fel a Parlament közelében.

Szerk.: Dr. Horváth Péter (Wikipédia alapján