Jugoszlávia kialakulása és megszűnése

Jugoszlávia kialakulása és megszűnése

/Harmat Árpád Péter/

 

Jugoszlávia előbb királyságként  1929 október 31 és 1941 április 6 közt, majd több köztársasági formában (föderatív köztársaság, föderítv népköztársaság, szocialista szövetségi köztársaság, szövetségi köztársaság)  1945 augusztus 10 és 2003 február 3 közt állott fenn a Balkán-félszigeten. Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő délszlávok nevében 1917. május. 30-án, Anton Korošec vezetésével adták ki a májusi deklarációt (Majska deklaracija) amiben azt követelték, hogy a monarchián belül kaphassanak önállóságot a délszlávok. A két délszláv irányzat között 1917. július 20-án jött létre a megegyezés, a Korfui deklaráció (Krfska deklaracija), amit a Genfi egyezmény (Ženevski sporazum) követett 1918. november 9-én.

1918. október 28-án, az I. világháború végén az osztrák Krajna tartomány Szlovénia néven függetlenné vált, hasonlóan Horvátország elszakadt a Magyar Királyságtól, Szerbia pedig győztes volt a világháborúban. 1918 őszén az új Szlovénia és Horvátország (utóbbi magában foglalt Bosznia-Hercegovina területét is) megalakították a Szerb-Horvát-Szlovén Államot, amely később Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven egyesült a Szerb Királysággal. Mindezek után, 1918. december 1-jén kiáltották ki a Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, amelyet elsőként Norvégia ismert el (12.055.715 lakosú ország lakosságának 39%-a volt szerb, 23,9% horvát és 8,5% szlovén)

A délszláv állam első nyolc éve lerombolta azt az illúziót, hogy a közös szláv gyökerek elsimíthatják az érdekütközéseket. A parlamenti acsarkodások arról győzhették meg a különböző erőket – többek között az ekkoriban illegalitásból figyelő kommunistákat –, hogy nincs élet a közös államban. Erre I. Sándor jugoszláv király 1929 január 6 -án felfüggesztette a törvényhozást és bevezette a királyi diktatúrát. Országának új nevet (Jugoslavija) és új addig soha nem látott területi felosztást adott.

1934. október 9-én a király és a francia külügyminiszter Marseille-ben merénylet áldozata lett. Még ma sem mondható ki erről a végső szó, de a királygyilkosság olyan csomópontja a délszláv állam történetének, amelyben tetten érhető minden konfliktusforrás. Az új király, II. Péter még gyerek volt, 11 éves. Az országot Pál herceg vezetésével a régenstanács kormányozta. 1939. augusztus 26-án a kormányfő és Maček egyezményt kötött meg a szerb–horvát kiegyezésről. Minderre három nappal a Molotov–Ribbentrop-paktum után és hat nappal Lengyelország megtámadása előtt került sor. A Németországhoz fűződő kapcsolatok csúcspontja az 1941. március 25-i csatlakozási szerződés aláírása volt. Pál régens ezzel túlfeszítette a húrt, s a katonatisztek egy része puccsot hajtott végre.

Jugoszlávia a második világháborúban

1941. április 6-án a náci Németország megtámadta, mivel az államcsíny következtében számára kedvezőtlen helyzet állt elő, és mivel a Balkán félszigeten nem látta biztosítva érdekeit, nem volt biztosítva az összeköttetés Görögországgal, ahol a vereségeket szenvedő olasz csapatok miatt súlyos helyzet állt elő. Reggel 5:15-kor német, olasz, és bolgár csapatok támadták meg Jugoszláviát. A német légierő egy héten át bombázta Belgrádot és más nagy jugoszláv városokat. A királyi hadsereg április 17-én kapitulált. A kormány Londonba emigrált.A tengelyhatalmak hamar elfoglalták Jugoszlávia területét, majd feldarabolták azt. Az államot részben feldarabolták, részben területeit elcsatolták, részben annektálták.

Partizánmozgalmak

A Jugoszlávia területéből létrehozott államalakulatok nem voltak sem szuverének, sem működőképesek. A partizánok időről időre létrehoztak szabad területeket, annál is inkább mivel a megszállók főleg a városokra és az útvonalak biztosítására koncentráltak. Az első szabad terület az Uzsicei Köztársaság volt, amely rövid ideig állt fenn, tartósabb sikereket majd csak Olaszország kapitulációja (1943 szeptembere) után sikerül kialakítani. 1944 végétől az ország nagyobb része a partizánok fennhatósága alá kerül, és a megszállók kiűzése egyben az ország újraegyesítését és új területek megszerzését is jelentette. Eközben a partizánok tömeges gaztetteket követnek el, ideológiai és nemzeti alapon gyilkolnak meg civileket és áldozataikat összemossák a megszálló rendszer kiszolgálóival és az akkor elkövetett gaztettek végrehajtóival.

A partizánok 1944 végén már szuverén módon cselekedtek, és megszervezték a közigazgatást az általuk ellenőrzött területeken. Ezeknek a kiszélesítése folyt. Az utolsó ellenállás a hivatalos jugoszláv történetírás szerint 1945. május 15-én szűnt meg. Valójában a partizánok ellenfelei még a következő évben is erdőkben bujkáltak.

Josip Broz Tito (1892-1980)

A partizánok élére az a Josip Broz Tito került, aki a későbbi életében a Balkán XX. századi történetének legnagyobb formátumú politikusa lett. Tito Horvát-szlovén szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Josip Broz néven, a Tito nevet csak később vette fel. Tizenöt évesen lakatosinasnak állt Sziszeken. Itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal. Belépett a szociáldemokrata pártba, azért mert ez egyben szakszervezeti tagságot is jelentett.

1910-ben belépett a Fémmunkások Szövetségébe és Horvátország-Szlovénia Szociáldemokrata Pártjába is. Az év szeptemberére kitanulta a lakatosszakmát. Visszatért Zágrábba, ahol két hónap múlva Harmine lakatosműhelyében helyezkedett el. 1911 és 1913 között rövid ideig a szlovéniai Kamnikban, a csehországi Cenkovóban, továbbá Münchenben és Mannheimben is dolgozott. Németországban a Benz céghez állt, majd Bécsben a Daimler tesztvezetője lett. 1913 őszén besorozták a monarchia hadseregébe. 1915 áprilisában egész zászlóalja orosz fogságba esett, őt pedig egy ütközet során egy cserkesz a lándzsájával hátba döfte. 13 hónapig feküdt kórházban, ahol oroszul tanult. Novemberben Omszkban jelentkezett a Vörös Hadseregbe. 1918 tavaszán kérte felvételét az Orosz Kommunista Pártba. Ám Omszkot később a fehérek a cseh légióval visszavették és Tito egysége szétszéledt.

1920-ban Zágrábba költözött, és ott lett tagja a Jugoszláv Kommunista Pártnak (JKP) Titót 1925-ben lázításért bebörtönözték, 1926-ban pedig a kraljevicai hajógyár munkásaként sikeres sztrájkot szervezett. A sikeres sztrájk után elbocsátották, de ez egyben belépő volt a magasabb pártfunkciókra. Világos stílusa és bevethetősége miatt a pártban tisztelték. Tito vezető szerepe a kommunista pártban az 1928. január 25-i zágrábi konferencián kezdődött. Ezen a konferencián Broz volt az egyik a 32 delegált közül. Tito fellépett a frakciózás ellen, amivel elismerést vívott ki társai körében. Ugyanezen a tanácskozáson megválasztották a párt helyi szervezetének titkárává. 1928 novemberében ismét elítélték: ekkor öt évet kapott. A bírósági tárgyaláson radikális idealistaként viselkedett, ami hozzájárult a később róla alkotott kép kialakulásához. Itt mondta ki – amit később oly sokan idéztek –, hogy csak a kommunista bíróságot ismeri el. 1934-ben szülőfalujába vitték, és ott kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Nem sokkal később illegalitásba vonult; ennek az évnek a nyarán használta először a Tito nevet. A következő télen beválasztották a JKP Központi és Politikai Bizottságába.

1937-ben Titót Sztálin a még mindig törvényen kívüli párt főtitkárává nevezte ki, majd egy évvel később a Komintern főtitkára, Georgi Dimitrov kinevezte a jugoszláv kommunista párt megbízott ideiglenes elnökévé. A Komintern csak 1939. január 5-én erősítette meg tisztében, ekkor lett a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. Ettől a naptól kezdve egészen a haláláig betöltötte ezt a tisztséget. Tito precízen végrehajtotta a Szovjetunióból jövő parancsokat. A pártot bolsevizálta, és megtisztította „a trockistáktól, a szektásoktól és az opportunistáktól”. Miközben Pál herceg és tanácsadói a megadást fontolgatták, magas rangú tisztek palotaforradalmat kíséreltek meg, amely megdöntötte a régensherceg uralmát. Az 1941. március 27-i puccs kapóra jött Titó(ék)nak, és ellenkezve a moszkvai parancsokkal tömegmozgalom szervezésébe kezdett. Mivel még nem voltak fegyvereik, nem volt módja kilépni a nyílt színre.

A német hadüzenetet április 7-én adták át. A nagyszabású támadás után a németek azt jelentették, hogy jugoszláv hadsereg letette a fegyvert. (A németek lelőttek minden jugoszláv katonát aki megadta magát.) Az usztasák vezette Független Horvát Állam náci bábállamként működött, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia és Szerbia egyes részeivel német, az ország többi része olasz és bolgár megszállás alá került, a Délvidék egy része pedig visszakerült Magyarországhoz. Tito az okkupáció kezdetekor Zágrábban volt. 1941. április 15-én megalapította a Katonai Bizottságot, és közzétette, hogy elérkezett az idő a kapitalizmus felszámolására. Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Tito összehívta a Központi Bizottságot, és megalapították a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító és Partizánosztagot (Narodnooslobodilačkih i partizanskih odreda Jugoslavije - NOPOJ). Elrendelte a mozgósítást és meghirdette a fegyveres harcot. Július 7-én a jugoszláv partizánok Bela Crkvában megkezdték harcukat. Tevékenységük német megtorlásokat (tömeggyilkosságokat) provokált: a nácik minden megölt németért 100, minden sebesültért 50 délszláv civilt végeztek ki. Tito fejére Hitler százezer német márka vérdíjat tűzött ki – aranyban.

1942. december 4-én, miközben az ország nagyobbik része még mindig a tengelyhatalmak megszállása alatt állt, Tito kinevezte az ideigelenes jugoszláv kormányt. A délvidéki partizánok között jelentős számban voltak magyarok is. A leghíresebb magyar partizán alakulat a Petőfi Sándor-zászlóalj volt, amely később a Petőfi-brigád nevet vette fel. Ennek ellenére, Délvidék visszafoglalásakor Tito partizánjai, megtorlásként az 1941-es magyar bevonulást követő partizánellenes harcok keretében 1942-ben megölt kb. 3 000 szerb áldozatért (lásd: Újvidéki vérengzés), mintegy 40 ezer magyar civilt mészároltak le (lásd: Délvidéki vérengzések) Tito partizánjainak legfőbb riválisai a túlnyomórészt szerbekből álló csetnikek voltak, akik hosszú időn át angol támogatást élveztek. Az 1943-as év volt a háború fordulópontja. Ekkor a partizánok két jelentős ütközetet is megnyertek. Januárban a Neretva völgyében zajlott le a Neretvai, majd május 15-én az Sutjeska-völgyi csata. Ez a két csata megnövelte a partizánok önbizalmát és számát. 1941-ben 60-70 ezren voltak, míg 1943-ban már 300 ezren.

1943. november 29-én került sor az AVNOJ második tanácskozására. A konferencián született meg a döntés, amely szerint Jugoszlávia szövetségi állam lett (e dátum később megjelent az ország címerében is). A tanácskozást Tito vezette, akinek a Jugoszlávia marsallja címet adományozták és az ország miniszterelnökévé választották meg. Ezzel elkezdődött a személyi kultusz sajátos délszláv folyamata. 1945 április 5-én megállapodást írt alá a Szovjetunió hadvezetésével „szovjet csapatok jugoszláv területeken történő ideiglenes állomásoztatásáról”. A Vörös Hadsereg segítségével a partizánok 1945-ben győztesen kerültek ki a felszabadító háborúból. A felszabadulás pillanatában a partizánok óriási erőfölényben voltak, amit bosszúállásra is kihasználtak. Leszámoltak a megmaradt ellenfeleikkel (usztasák), rojalisták (csetnikek, polgári elemek, nemzetiségek).

Elterjedt tévhit, hogy Tito szakított Sztálinnal. Valójában Sztálin intézett támadást ellene és tört az életére. Sztálin a Kominform belgrádi székhellyel történt megalakítása révén arra is törekedett, hogy megakadályozza Tito különutas politikáját.

Sztálin támadásának okáról néhány egymást nem kizáró feltételezés létezik. A legelterjedtebb szerint Sztálin féltékeny volt Titóra a kommunista országok körében szerzett tekintélye miatt. A második feltételezés Milovan Đilas emlékiratain alapszik: Sztálin azért haragudott meg, mert Georgi Dimitrov és Tito nem avatták be egyesülési terveikbe. Ezeket ugyan először a Szovjetunióban vetették fel, de a nyugati kapcsolatok miatt állandóan elodázták, ugyanakkor Tito és Dimitrov már konkrét lépéseket akart tenni. Harmadrészt Sztálin esetleg amiatt döntött a jugoszláv vezető eltávolítása mellett, mert Tito csapatokat küldött Dél-Albániába.

A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság

A jugoszláv egységet hirdetők hamar szövetséget kötöttek a kommunista partizánharcosokkal, akik a Szovjetuniótól kaptak hadi segítséget. A Demokratikus Föderatív Jugoszláv Köztársaság 1943. november 29. és december 4. között Jajcán alakult meg, a királyi kormány nélkül. 1945. november 29-én alakult meg a kommunista Jugoszlávia, amely ülést szintén Jajcán rendeztek meg. Ivan Ribar lett az államfő, a kormányfő Josip Broz Tito. A szerbiai partizánok 1944-ben kivívták Szerbia függetlenségét, a többi jugoszláv tartományból 1945-ben űzték el a németeket.

A második Jugoszlávia 1946. január 31-én alakult meg és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság nevet viselte. Ez egy föderatív alapon szerveződő szocialista állam volt, de nem kötelezte el magát a sztálini Szovjetuniónak. A hidegháború alatt semleges maradt. 1961-ben az egyiptomi Gamal Abden-Nasszer, az indiai Nehru és Tito alapították a harmadik világ országaival szoros kapcsolatokat ápoló elnemkötelezett országok mozgalmát.

Tito 1953-tól államfő, 1963-tól örökös államfő lett, amely tisztséget haláláig betöltött. Noha integráló politikájával arra törekedett, hogy népeit egységesítse létrehozva a jugoszláv nemzetet, a mélyen levő gazdasági és nemzetiségi ellentéteket nem tudta eltörölni. 1981-ben a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak, ám Tito halála és a kis népek nacionalizmusa erősödésével párhuzamosan számuk egyre csökkent, s mára már nagyon kevesen vallják magukat jugoszlávnak.

Az ország neve 1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi köztársaság (szerbhorvátul Socijalistička Federativna Republika Jugoslavija), röviden SFRJ lett. 1971-ben leverték a horvát ellenállást, az ún. horvát tavaszt. Ez volt a legjelentősebb felkelés a rendszer ellen a hetvenes években.

Tito halála

Tito utolsó szereplése 1979-ben volt Havannában az el nem kötelezett országok mozgalmának konferenciáján. 1980 január elején keringési problémákkal a Ljubljanai Klinikára került, ahol bal lábát nem sokkal később amputálni kellett. Május 4-én, három nappal 88. születésnapja előtt hunyt el. Holttestét a szlovén fővárosból a híres „Kékvonat” vitte Zágrábon keresztül Belgrádba.

Temetése hatalmas politikai- és médiaesemény volt. A résztvevő politikusok és külföldi delegációk száma alapján a világ addigi legnagyobb szabású gyászszertartása volt: 127 ország 209 delegációja jelent meg. A temetésen 4 király, 31 államelnök, 22 miniszterelnök, 47 külügyminiszter és ismert személyiség (Indira Gandhi, Margaret Thatcher, Willy Brandt) vett részt. A belgrádi Képviselőházban felállított ravatala előtt százezrek rótták le kegyeletüket. Földi maradványait a belgrádi Virágház (Kuća Cveća) nevű mauzóleumba temették el, egy márványtömb alá, amelyet később emlékmúzeummá alakítottak.

Jugoszlávia nemzeteit hazafias nemzeti gyász hatotta át. Mahmut Bakalli albán nemzetiségű pártfunkcionárius később így emlékezett vissza ezekre a napokra: Valamennyien sirattuk, de még nem tudtuk, hogy Jugoszláviát temetjük”

A válság

Tito halála után több elnök és miniszerelnök vezette Jugoszláviát, ám egyikük sem tudott már olyan integráló politikát folytatni, mint ő. Az 1990-es évekre erősen megnövekedett a nacionalizmus. Szerbiában Slobodan Milošević a szerb (ortodox), Franjo Tuđman a horvát (katolikus), Alija Izetbegović pedig a bosnyák (muzulmán) lakosságban ébresztette fel a nacionalizmust. Ekkor feloszlatták a Jugoszláv Kommunista Pártot. 1991. június 25-én kivált Szlovénia, ettől a naptól kezdve számítják Jugoszlávia széthullását.

Jugoszlávia jövőjéről folytatott sikertelen tárgyalások sorozata után 1991. június 26 –án Szlovénia és Horvátország kihirdette függetlenségét. Szlovénia kezdeményezőként demonstratívan átvette a szövetségi hatóságoktól a határellenőrzést és a légi irányítást, leállította a vámilletékek befizetését a szövetségi büdzsébe, elkezdte a szlovén-horvát határ felállítását. A nagyszerb politika, azaz Milošević és köre nem emelt kifogást Szlovénia függetlensége ellen, habár nyilvánosan ellenezték. Számításaik szerint egy felesleges féltől szabadulhatnak meg, hiszen Szlovéniában nem éltek szerbek. A honvédelmi miniszter - Veljko Kadiljević tábornok, aki horvát és szerb szülőktől származott - többször kifejtette, hogy ha a szlovén és a horvát vezetőség Jugoszlávia alkotmányában lefektetett területi integritást megsértené, a haderő azonnal beavatkozna. A JNA tábornokai számára, kik közül nem egy horvát és szlovén származású is volt, Szlovénia és Horvátország megtartása még elérhető célként szerepelt. A jugoszlávizmust képviselő egyetlen intézmény a haderő maradt.

A haderő korlátozott erők bevetését hajtotta végre 1991.junius 27-én a határellenőrzés visszavétele céljából. Az államelnökség, azaz a formális főparancsnokság működésképtelensége miatt, az alkotmány 25-i rendelkezésére hivatkoztak, mely a szövetségi kormány határellenőrzéséről rendelkezett. Konrad Kolšek a JNA zágrábi Ötödik hadosztályának parancsnoka és helyettese Andrija Rešeta tábornok vezették a hadműveleteket (mindketten szlovén származásúak voltak). A szlovén fél és a JNA állandó rádióösszeköttetésben volt. A néphadsereg minden lépéséről tájékoztatta a szlovéneket. A furcsa háború tíz napig zajlott, mely végül a TO győzelmével ért véget. A JNA elhagyta Szlovénia területét.(Juhász 1997 pp. 75-76/Silber-Little pp. 210-212)

A haderő sikertelensége egyrészt belső okokra vezethető vissza. A szövetségben a hadsereg magára maradt, ezen kívül a külföldi közvélemény is elítélte a beavatkozást. Így a korlátozott, bizonytalan fellépés csak a sereg imázsát rombolta és nem vezetett eredményre. Milošević és köre számára viszont világossá tette azt, hogy egy kevés manipulációval erős fegyveres testületet kaphat maga mellé. Történt még egy nagyon fontos esemény. Amikor az elnökség elrendelte 1991. július 18-án a JNA kivonását Szlovéniából a JNA megszűnt létezni. Mert már nem lehet szó a  a Délszláv Népek Hadseregéről, ha a szlovénok nem képviseltetik magukat. A horvátok is egyre inkább megtagadták a kötelékbe való belépést. A haderő összetételét ekkor már nagymértékben a szerbek határozták meg.

Horvátország  háborúja

„Tudjman úgy értékelte, hogy Horvátország nincs abban a helyzetben, hogy felvehetné a harcot a JNH-val. Kezdettől fogva nem katonai akcióban, hanem a nemzetközi jóakaratba vetette hitét”

Nem készültek fel a fegyveres összecsapásokra. Horvátország sorsa megpecsételődött. A Szlovénok gyors sikere köszönhető volt többek között annak, hogy a TO- fegyverraktárait sikerült időben megkaparintaniuk, a szervezettségük bizonyította, hogy már jó előre előkészített forgatókönyv szerint haladtak a függetlenség elérése felé. Amikor a háború kitört, kérték a horvátok segítségét, de azok visszakoztak. Horvátországban a TO raktárait a hadsereg lefoglalta, ezzel megakadályozta, hogy kialakuljon egy erős területvédelem.

A Hadsereggel szemben gyengén felszerelt horvát milíciák és terület védelmisek elkeseredett küzdelmet kellett  hogy vívjanak, ráadásul nem számíthattak a szlovénok segítségére sem. Milošević Szlovéniát könnyen „elengedte”, de Horvátországban, már területi igényei voltak. Etnikai tömbként Krajinában szerb etnikum élt. Ezért a krajinai események váltak a konfliktus kiindulópontjává. Miközben a horvát politikusok vitái arról szóltak, hogy kell e hadat üzenniük, vagy inkább várakozó álláspontra helyezkedjenek e, addig a krajinai szerbek nem tétlenkedtek. A belgrádi vezetés is jogosnak ítélte meg a terület védelmét .A harcok délen Gospić-tól  Karlovácig , kelet felé Pakracon, Okučanin át Vukovárig alakultak ki . A horvát nemzeti gárda (ZNG) a laktanyákat ostromolta. Elvágták a laktanyák összeköttetéseit (telefont,távírót) ,az élelmiszer utánpótlást. A horvát-szerb határon fekvő Vukovárt a JNA egységei és a szerb szabadcsapatok blokád alá helyezték és elkezdték az ostromot. Közben Milan Martić ultimátumot intézett a kijevói rendőrséghez. Felszólította őket, hogy negyvennyolc órán belül hagyják el a rendőrséget. Kijevó tulajdonképpen egy „zárvány” volt a „zárványban”, azaz a Horvátország szerb lakta Krajina területén egy horvát falu. Az összeköttetést is zavarta Knin és a többi szerb település között, ezért le kellett törölni a föld felszínéről. Kijevó ebben az esetben azért lesz fontos, mert első alkalommal mutatkozik meg a háború speciális jellege, amit a későbbiek során etnikai tisztogatásként ismer meg a nemzetközi közvélemény. Kijevót a birtokfosztás és annak eltervezése különbözteti meg a többiektől.  Ratko Mladić a JNA alezredese a krajinai szerbekkel tökéletes összhangban volt. Kijevót tizenkét órás tüzérségi tűzzel rommá lőtték.

„A szerb csapatok a JNH-val együtt a köztársaság területének több mint egyharmadát tartották ellenőrzésük alatt.”

A szerb vonalak mögött a JNA szabadon csoportosíthatta át egységeit, ám a horvát vonalak mögött lebénult. Számos laktanya Horvátország területén blokád alá került. A Dél-Horvátországi Gospić városát rommá lőtte a laktanyában rekedt helyőrség, miközben megpróbált kitörni. Végül a laktanya elesett. A Horvát Gárda a katonákat foglyul ejtette, a parancsnok „tűzpárbajban” elesett. A gospići lakosság megtapasztalhatta a horvát gárdisták terrorját. szerb professzorokat, bírókat végeztek ki. Az eszéki helyőrség nem várta meg, hogy a gospićiak sorsára jusson. Kitörtek és a város körül foglalták el állásaikat.

Zágrábtól délkeletre állomásozott a JNA egyik legnagyobb harckocsi dandárja.Radovan Tašića parancsnok megfenyegette a rendőrfőnököt, ha nem ad szabad elvonulást, akkor elpusztítja a várost. Néhány hét alkudozás után a Horvát Nemzeti Gárda szeme láttára, és nagy szomorúságára a laktanyát kiürítették, és szabadon elvonulhattak nehézfegyverzetükkel (160 harckocsi, páncélozott járművek, föld-levegő rakéták, páncéltörő-légvédelmi ütegek) együtt Bosznia Hercegovina irányába. (Silber- Little 1995. pp. 234-235)

Belgrád elrendelte a harcok kibővítését. A parancs a JNA helyőrségeinek felszabadítására vonatkozott. Szlavónia elleni támadás kulcsfontosságú feltétele volt, hogy Vukovár városát ellenőrzés alá kell vonni.

Az elkövetkező években kitárultak a pokol kapui....

Harmat Árpád Péter