A magyar arisztokrácia története

A magyar arisztokrácia története

/Harmat Árpád Péter/

 

A mai Nyugat-Európa országaiban mindenütt arisztokrata családok leszármazottainak százai - gyakran ezrei élnek. Az újkor nemességének arányszámait figyelembe véve,  az évszázadokkal ezelőtti Európában mindenhol a teljes népesség 5-10 %-át tették ki a nemesek, és ezen népességnek körülbelül 0,3%-a volt főnemes, azaz hercegi, grófi vagy bárói cím birtokosa. Ha ezen arányszámokat átültetjük korunk Európájába, akkor azt kapjuk, hogy a nagyjából 60 milliós Franciaországban és a szintén 60 milliós Angliában legalább 75 ezer angol és 75 ezer francia főnemesi leszármazott él (hercegek, márkik, grófok, bárók utódai)

Ezzel szemben mi a helyzet kis hazánkban? Adonyi Sztancs János újságíró, közgazdász és  autodidakta genealogus 2007-ben és 2008-ban megjelent "Arisztokraták ma" című könyvében (Editoral, Kossuth Kiadó) mindösszesen 21 Magyarországon élő, vagy hazánkhoz kötődő magyar főnemesi leszármazottról ír!

A felsorolás tehát nagyon rövid: gróf Almásy Antal, gróf Batthyány Bálint, báró Bánffy Miklós, gróf Benyovszky Móricné, gróf Bethlen Farkas, herceg Esterházy Antal, herceg Festetics György, báró Gudenus János, főherceg Habsburg-Lotharingiai Mihály, gróf Hunyady József, gróf Károlyi László, gróf Nyáry János, őrgróf Pallavicini Zita, gróf Pálffy István, báró Podmaniczky Erzsébet, báró Szalay-Berzeviczy Attila, gróf Széchenyi Kinga, gróf Teleki János, gróf Tisza Kata, báró Vécsey Nóra, gróf Zichy László.

Mi történt tehát a magyar arisztokratákkal, grófjaink, báróink színe-javával? Mikor és hogyan "tűntek el" társadalmunkból, meghaltak, külföldre vándoroltak, vagy esetleg  részben ma is köztünk élnek? A magyar történelem XIX. - XX. századi időszakában vizsgálva a nemesség számarányát, arra kell rájönnünk, hogy összesen két nagyobb trauma okozta a magyar arisztokrácia eltűnését!

Ha visszanyúlunk a történelemben, és fellapozzuk a magyar társadalom történetét kutató hírneves történészeink írásait, azt találjuk, hogy a reformkort megelőző évtizedekben, egészen pontosan 1800 körül, a Napoleoni háborúk időszakában a Magyar Királyság területén még 4 hercegi, 79 grófi, és 84 bárói család élt (forrás: Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867, Bp. 1990, 168.p) Az összesen 167 arisztokrata család összlétszáma, családonként 5 fővel számolva 835 körüli lehetett (saját becslés) Pontosan száz évvel később, a századelőn, 1900 körül még szintén 800 körüli arisztokratáról tudunk. Ám 1930-ra számuk már jelentősen lecsökkent, egészen pontosan 350 -re (forrás: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 190.p)

Azt mondhatjuk tehát, hogy 1800 és 1900 között nagyjából stagnált a magyar arisztokraták száma, ám 1900  és 1930 közt kevesebb, mint felére csökkent. Ennek pedig 5 oka volt: az első világháború, a trianoni elcsatolások, az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság, és végül a tanácsköztársaság leverését követő román megszállás,  politikai anarchia illetve fehér terror. A nemesség, főleg az arisztokrácia az ország három vérzivataros évtizedének megpróbáltatásai elől külföldi birtokaira menekült, vagyonát magával vitte és nagy részük többé nem is tért vissza. [A képen látható Szent Korona a magyar államiság, és nemzet mellett a magyar nemesség és arisztokrácia jelképe is a kezdetektől fogva.]

Később 1920 és 1945 közt  a nemesi réteg némileg "pótlódott", vitézi rend megjelenésével. Ekkor a magyar nemesség új formája jelent meg, a vitézek avatásával. Ennek során tisztes polgárokból "fabrikáltak" - kétséges európai elismeréssel bíró - nemeseket.

A magyar arisztokrácia 1944-ig hazánkban maradt, még országunkhoz ragaszkodó tagjai, a második világháború alatt kerültek újabb megpróbáltatások kereszttüzébe.

A háború éveiben számos főnemes náciellenes politikusként vált ismertté, és emiatt 1944-ben bujkálásra kényszerült, vagy koncentrációs táborba került. Közülük többen – gr. ifj. Pallavicini György, gr. Pálffy József – aktívan részt vettek az illegális németellenes szövetség, a Magyar Front megszervezésében. 1945-től viszont azt kellett látniuk, hogy antifasiszta múltjuk ellenére nincs lehetőségük a politikai életbe való újbóli bekapcsolódásra. Azok, akik mégis megkísérelték, keserűen tapasztalhatták próbálkozásaik hiábavalóságát. A származás hátránya erősebbnek bizonyult a személyes érdemeknél. Bethlen Istvánnak 1944 márciusától előbb a német rendőri szervek elől kellett bujkálnia, majd a szovjet csapatok megjelenése után a Szovjetunióba hurcolták. A moszkvai vezetés olyan döntést hozott, miszerint Bethlen magyarországi jelenléte potenciálisan veszélyt jelenthet számukra, s a két világháború közötti időszak egyik jelentős államférfija végül szovjet fogságban halt meg, valamikor 1947–1950 között.

A Horthy-korszak elmúltával tehát újabb "traumák" érték a magyar arisztokráciát: a második világháború, a háború utolsó szakaszában kialakuló nyilas uralom, majd az azt követő szovjet megszállás. Elmondható, hogy 1947 és 1949 között Magyarországon a kommunisták a szovjet hadsereg támogatásával átvették a hatalmat. A pártokat beolvasztották a Függetlenségi Népfrontba (1949 február 1) aztán megtartották az első egypárti választásokat (1949 május 15) és az új, kommunista parlament új alkotmányt teremtett. Megindult az erőszakos téeszesítés, a vállalatok, áruházak, bankok államosítása.

Az 1945. évi földreform a gazdasági alapokat szüntette meg azzal, hogy az 1000 holdon felüli nagybirtokokat teljesen kisajátította, maximum 100 holdat hagyott meg az eredeti tulajdonosok kezén. Kivételképpen az antifasiszta ellenállók – külön eljárás keretében – további 200 holdat tarthattak meg. Emellett államosításra került mintegy 1500 kastély és kúria is. A helyzetet súlyosbította, hogy az előírásokat a gyakorlatban számos helyen áthágták, a nagybirtokok és a kastélyok felszerelését, berendezését pedig – a háborús zűrzavar közepette – a helyi lakosok többnyire széthordták.

Néhány magyar főnemes a politikai életben próbált meg érvényesülni, például gróf Pálffy József 1945-ben sikertelenül próbálkozott egy kereszténydemokrata arculatú párt létrehozásával, a későbbiekben több párt oldalán is politizált, de 1947-ben az ország elhagyására kényszerült. Legrosszabbul a legitimisták (Habsburg királypártiak) jártak, miután velük szemben mind a magyar, mind a szovjet hatóságok kíméletlenül jártak el. Ifj. Pallavicini Györgyöt 1946-ban legitimista szervezkedés vádjával a Szovjetunióba hurcolták, és két évvel később ott is pusztult el egy szibériai lágerben, de hasonló sorsra jutott gr. Pálffy Géza is. Az arisztokráciának reakciós ellenséges elemként való megbélyegzése azt jelentette, hogy az 1946. évi nagy B-listázás kapcsán, vagy attól függetlenül, a mágnások sorra kikerültek az államigazgatásból és a hadseregből. Viszonylag legtovább a külügyi apparátusban maradhattak meg, itt csak 1947 februárja, a békeszerződés aláírása után került sor tisztogatásra.

A még ezt követően is itt maradó magyar főnemeseknek alá kellet vetniük magukat az 1947/IV. törvénynek, mely eltörölte és megtiltotta főnemesi megszólításaik - gróf, báró, vitéz, herceg - használatát.

Bár a veszteségek súlyosak és vélhetően fájóak voltak, a többség bizonyos fokig beletörődve vette tudomásul a történteket. Jellemző módon a főnemesi rangokat eltörlő törvény megsértése miatt sohasem került sor bírósági eljárásra. Hg. Esterházy Pál, aki a földreformmal teljesen elveszítette magyarországi vagyonát, nem költözött át ausztriai birtokaira, hanem megházasodott, egy színésznőt vett feleségül, és szerényen, visszahúzódva élt fővárosi lakásában.

A főúri réteg számára valamiféle beilleszkedés az első években nem tűnt reménytelennek, a korlátozások ugyanis inkább a közélet különböző színtereit érintették, s nem terjedtek ki a magánszférára. Műveltségüket, széles nyelvtudásukat kihasználva egyelőre lehetett boldogulni, s többen különböző gazdasági vállalatoknál helyezkedtek el, vagy maguk fogtak vállalkozásba. Lehetőség nyílt arra is, hogy a korábbi társasági életet, kapcsolatokat, informális keretek között, de fenntartsák.

Az arisztokrácia igazi "kálváriája" 1951-ben kezdődött, amikor a"rendszer" ellenségeinek lettek nyilvánítva, és 1951 május és julius között rendészeti határozattal - azaz bírósági ítélet nélkül - megkezdték 13 ezer nemesnek tekintett, vagy vagyonos személy Hortobágyra és más vidéki falvakba történő áttelepítését, vagyonuk elkobzását. A nemesi kúriák, kastélyok és más ingatlanok állami kézbe kerültek, majd sok esetben kommunista pártfunkcionáriusok költöztek ezekbe. Feljegyzések szerint 1951-ben 52 gróf és 41 báró mellett 30 gyárost és mintegy 85 tábornokot "ítéltek" teljes vagyonelkobzásra.

Sztálin 1953. március 5-i halála, valamint az azt követő változások bizonyos enyhülést jelentettek az arisztokrácia számára. Az internálás és a kitelepítések megszüntetése valóban bizonyos fokú szabadságot hozott, az alapvető egzisztenciális gondokon azonban nem segített. Korább államosított lakásaikat az arisztokraták nem kaphatták vissza, anyagi kárpótlásban nem részesültek, és munkavállalási, valamint tanulási szempontból továbbra is diszkrimináció érvényesült velük szemben. Így azután nem véletlen, hogy a korábban kitelepített Pallavicini-Andrássy Borbála fenntartásokkal fogadta a Nagy Imre-kormány enyhülési politikáját.

Az 1956-os forradalom diktatúraellenességével egy új és szabadabb élet lehetőségét villantotta fel a főnemesi származásúak számára is. A forradalom után hatalomra került kádári vezetés az események ellenforradalmi jellegét többek között azzal kívánta alátámasztani, hogy bebizonyítsa: az októberi eseményekben a régi hatalmukat helyreállítani óhajtó arisztokraták fontos szerepet játszottak. Érdemi bizonyítékokkal azonban nem tudtak szolgálni, a forradalmi erők között ugyanis csak elvétve és igen csekély szerepben jelentek meg arisztokraták, nem véletlenül. A korábbi, évekig tartó társadalmi perifériára szorítottság, a különböző retorziók hatására kialakult bennük a fokozott óvatosság és visszahúzódás reflexe.

Az ’56-os forradalom igazi jelentősége inkább abban állt az arisztokrácia számára, hogy a még börtönben lévők kiszabadulhattak, és a határok megnyílásával újabb emigrációs hullám indulhatott el.

A forradalom katonai leverése után eleinte úgy tűnt, az új hatalmi berendezkedés a forradalom előtti rendszer egyszerű restaurálása lesz, sőt a megtorlás részeként az arisztokrácia ismét kiemelt ellenséggé válik. Az 1960-as évektől azonban olyan enyhülési politika indult el, amely érzékelhető változásokat hozott. Bár ideológiai síkon az arisztokráciát változatlanul 1956 októbere egyik kulcsszereplőjének állították be, ennek gyakorlati következményei nem lettek. Az 1963. évi általános amnesztia alapvetően lezárta a megtorlás folyamatát. Az életszínvonal növelését, a szociális reformokat előtérbe helyező kádári politika széles rétegek – köztük az arisztokraták – számára hozott javuló életkörülményeket. A munkavállalásnál korábban létező korlátozások fokozatosan enyhültek, és – a vezetői pozíciókat kivéve – az értelmiségi pályák is megnyíltak előttük. Ennek részeként 1962-ben sor került a felsőoktatási intézményekbe történő felvételiknél a származási korlátok eltörlésére. Bár főiskolákra, egyetemekre az átlagosnál nehezebben juthattak be, az esélytől többé nem voltak elzárva.

A Kádár-korszak végére a volt főnemesek mintegy kétharmada Budapesten élt, és több mint 80 százalékuk diplomával rendelkezett. A reintegráció részeként a nyolcvanas évekre már a közélet szintjén is lehetett mágnásnevekkel találkozni: közülük gr. Esterházy Móric volt miniszterelnök két unokája, az író Péter és a labdarúgó Márton váltak a legismertebbekké.

Összefoglalva elmondható, hogy az első két történelmi trauma (forradalmak kora, illetve szovjet megszállás) után hazánkban maradó nemesség többsége a sorozatos diszkriminációk hatására az emigráció mellett döntött, és a több hullámban bekövetkezett kivándorlás után csak mintegy 20 százalékuk maradt végleg idehaza. A külföldre távozottak életpályája lényegesen differenciáltabb képet mutatott az itthon maradottakénál. Egy szűk csoport viszonylag kedvező helyzetbe került azáltal, hogy be tudott illeszkedni az európai arisztokráciába. Többségük számára azonban a külföldi lét, az új egzisztencia kiépítése meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult. Nem rendelkeztek könnyen hasznosítható szaktudással, itthoni vagyonukat pedig egyáltalán nem vagy csak töredékben tudták külföldre menekíteni. Egyesek egyéni rátermettségüknek, ügyességüknek köszönhetően jelentősebb karriert futhattak be: így például a Brazíliában letelepedő gr. Károlyi Lajos egy nagy iparvállalat vezető beosztású alkalmazottja lett. A mágnások egy része megpróbált a különböző emigráns mozgalmakba bekapcsolódni, felemás sikerrel. Publicisztikai és irodalmi téren az erdélyi származású b. Wass Albert számított a legelismertebbnek. Politikai oldalról számos emigránsszervezet kínált lehetőséget számukra, s közülük többen – nézeteiknek, politikai orientációjuknak megfelelően – csatlakoztak is hozzájuk. Elsősorban azok vállalkoztak efféle szerepre, akik már idehaza is kitűntek politikai tevékenységükkel. Így például gr. Dessewffy Gyula 1946 tavaszáig a Kisgazdapárt oszlopos tagjának számított. 1947-es emigrációja után egy ideig – 1951–54 között – a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának vezető posztját is betöltötte, 1949-ben pedig bekerült az emigránsok csúcsszervének számító Magyar Nemzeti Bizottmányba.

A külföldre távozó mágnások nem mutattak különösebb összetartó erőt, lényegében szétszóródtak, és beilleszkedtek új hazájuk társadalmába. Az arisztokráciához való tartozás megőrzésére, a hagyományos családi értékek fennmaradására leginkább azoknak nyílhatott esélye, akik Nyugat-Európában maradtak, és ott bekapcsolódhattak valamilyen módon a helyi arisztokrácia társadalmi életébe.

A kommunista rendszer bukása, az 1989–90 folyamán bekövetkező rendszerváltozás elvileg új távlatokat nyitott a számukra, amit elsősorban a korábban külföldön élő arisztokraták használtak ki. A Magyarországon élő főnemesi leszármazottak nem kívánták a fokozottabb közéleti szerepvállalás arisztokrata tradícióját követni.

A privatizáció során széles lehetőségek nyíltak arra, hogy a gazdasági életbe bekapcsolódjanak, esetleg visszavásároljanak valamit régi földjeikből vagy ingatlanaikból, ezt azonban behatárolt anyagi lehetőségeik miatt nem tehették meg. Bár az Antall-kormány kárpótlási reformja számukra is nyújtott bizonyos anyagi juttatást, ám ez a reformba beépített korlátok miatt meglehetősen szűkre szabott volt. A külföldön élő mágnások közül többen hazatelepültek, tevékenységük színterét vagy annak egy részét Magyarországra helyezték. A közvéleményben a legnagyobb visszhangot IV. Károly egyik unokájának, Habsburg Györgynek Budapestre költözése váltotta ki, amely szimbolikusan kifejezte a család Magyarország iránti figyelmét is. Néhány arisztokrata – Bethlen István a Magyar Demokrata Fórum politikusaként, Szapáry György a Nemzeti Bank egyik alelnökeként – komolyabb politikai, közéleti pozícióhoz is hozzájutott. Többségük az itthon maradottakénál kedvezőbb anyagi körülmények között élt külföldön. Ez – már korábban is – lehetőséget nyújtott a hazai rokonok támogatására, de nagyobb méretű gazdasági vállalkozások beindítására már elégtelennek bizonyult. Erőfeszítéseiket ezért rendszerint arra korlátozták, hogy a család korábbi vagyonának egy részét – földet vagy különösen a kastélyt – megvásárolják, illetve helyreállítsák. Jellemző példája ennek a nádasladányi Nádasdy-kastély sorsa. Bár az épület állami tulajdonban maradt, a kilencvenes években lezajlott nagyszabású helyreállítási munkálatokban, valamint a kastély további hasznosításában a család leszármazottai, illetve az általuk létrehozott alapítvány komoly szerepet vállalt.

Csoportidentitásuk 1990 után némi erősödést mutatott. Az egymás közötti kapcsolatok újjászervezésére, erősítésére, kulturális hagyományaik újraélesztésére, társadalmi tevékenységük koordinálására néhány egyesület számottevő erőfeszítéseket tesz napjainkban is. Kiemelhető közülük a karitatív tevékenységet folytató Máltai és Johannita lovagrend, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete, valamint az Apor-bált évente megrendező Apor Vilmos Alapítvány. A rendszerváltozás után felfokozott érdeklődés nyilvánult meg a közvélemény részéről az arisztokrácia iránt, s immár maguk az érintettek is egyre nagyobb készséget mutattak arra, hogy a nyilvánosság előtt nyilatkozzanak életükről, családjuk múltjáról. A megnövekedett érdeklődést, az érintettek részéről a megnyilatkozás vágyát számos interjú, publicisztikai írás és önéletrajz megjelenése mutatja. A múlttal való szembenézés irodalmi megnyilvánulásaként látott napvilágot Esterházy Péter önéletrajzi ihletésű Harmonia Caelestis című könyve is.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. (Magyarok Európában sorozat III.) Háttér lap- és könyvkiadó Budapest, 1990
  • Püski Levente: Arisztokrácia a XX. századi Magyarországon. /korunk.org/