A magyar nemesség története

A magyar nemesség története

/Harmat Árpád Péter/

 

A magyar nemesség miként Európában mindenhol a nobilitas, feudális előjogokkal, születési és származási alapú kiváltságokkal, és többnyire földterületekkel rendelkező uralkodó társadalmi osztály volt. Tagjait évszázadokig magával a magyar néppel azonosították, akik az ország vezetésére hivatottak. A magyar nemesség története egészen a honfoglalásig, és az akkori magyar társadalom törzsi, nemzetségi berendezkedéséig vezethető vissza. Maga nemes szó sem jelent mást, mint "nemzetes", nemzetséghez tartozót.

A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencét nemzettségeik szerint osztották fel maguk között. Az így keletkezett, egy család (nemzetség) birtokában lévő területek képezték a későbbi családi birtokok alapját. A Magyar Királyság létrejötte után mindazon földterületek, melyek nem álltak egy-egy nemzetség fennhatósága alatt, a király birtokába jutottak. Ez a nagy, királyi földterület alapozta meg a királyi adományrendszert, melyben az adományozott föld teljes mértékben egyenrangú a nemzetségi birtokokkal (nem úgy, mint a nádor által adományozott földek).

Így aztán a királytól kapott föld az adományozottat mindjárt a nemesség körébe emelte, majd később – miután elfogyott a szétosztható föld – a nemesítés eszköze a kiváltságlevél lett. A középkori magyar nemesség több pontban is jelentősen különbözött a középkori európai többi nemesi rendszerétől.

Mivel a magyar nemesi címeket a közjó érdekében tett szolgálatért adományozták (laurea virtutis, ami gyakran a király szolgálatát jelentette (sic.)) a magyar nemességbe könnyebb volt bekerülni, mint egyéb európai államokban, és emellett a magyar nemesség etnikailag is lényegesen heterogénabb volt, mint bárhol máshol Európában. Jogi szempontból minden nemes egyenlőnek volt tekintendő, nem tartozott hűséggel más nemeseknek, csupán a királynak (pontosabban a koronának). A középkor folyamán elnevezésük folyamatosan változott (maiores, optimates, proceres, nobiles), de a 14. században már báróknak (barones), illetve mágnásoknak (magnates) nevezték őket

A XIII. századra kialakult a nemesség rétegződése is, melynek során az örökbirtokokkal rendelkező korábbi nemzetségfők-törzsfők mágnásoknak - később báróknak - nevezett rétege mellett létrejött a szerviensek egyre gyarapodó csoportja is, akik módos szabadokként fegyverrel szolgálva az uralkodót, a királytól szolgálati birtokokat kaptak. II. András (ur.: 1205-1235) idején a szerviensek mozgalmat indítottak szolgálati birtokaik örökbirtokká nyilvánításának elérése érdekében. Később mozgalmukhoz csatlakozott a mágnások azon része is, akik sérelmezték, hogy a király külföldi kegyenceknek adományoz birtokokat és méltóságokat.

A nemesi mozgalom 1222-ben az Aranybulla kiadásával érte el céljait, ugyanis a szerviensek birtokai örökletessé váltak, beiktatásra került a nemesi adómentesség, és a király elismerte, hogy az ország nemeseivel szemben még őt is korlátozzák bizonyos szabályok (pl.: személyes szabadságuk garantálása, hadviselés szabályai …stb) Sőt  azAranybulla 31. pontjában lehetőséget adott a nemességnek a királlyal szembeni engedetlenségre (ellenállási jog). Ezt a nemesség később igen sokszor felhasználta. Végül az Aranybulla folyamányaként Magyarországon megindult a köznemesség kialakulása. [Az Aranybulláról szóló cikkünk elérhető: ITT.]

Később 1267-ben IV. Béla törvénye megerősítette a szerviensek jogait, kiváltságait, és már egyértelműen nemeseknek nevezte őket. A mágnások (főnemesek) megnevezése ezen dokumentumban már a „báró” címmel járt együtt – megkülönböztetésül az előbbi rétegtől.

Az utolsó Arpád-házi uralkodók a trónharcok illetve a hatalom megszilárdítása érdekében jelentős földbirtokokat adományoztak egyes nemeseknek, ami ezen családok gazdagodását, és mások elszegényedést jelentette. Ez végül is két eredménnyel járt: Kialakult a familiaritás, azaz az elszegényedett nemesek a gazdagabb báróknak hűséget fogadtak (ez volt a hűbéresi rendszer magyar megfelelője) Továbbá a nemesség hatalmának jelentős gyarapodása a királlyal szemben. Mindez akkor csúcsosodott ki, mikor a gazdagabb nemesek az interregnum idején a királlyal vetélkedő hatalommal bíró tartományúrrá (kiskirállyá) váltak.

Jelenlétük az ország szétdarabolódásával fenyegetett, így mikor Károly Róbert király hatalomra jutott, első dolga volt legyőzni a kiskirályokat. Ebben támogatták őt a familiáris rendszer függéséből szabadulni vágyó nemesek. Az uralkodó 1312-ben a rozgonyi csatában legyőzte az Abákkat, 1316-ban a Kőszegieket, 1317-ben a Borsákat. Azonban Csák Mátét, a legnagyobb hatalommal rendelkező kiskirályt nem tudta legyőzni, így csak annak 1322-ben bekövetkezett halála után jutott a Felvidék is Károly Róbert kezére.

A vegyesházi királyok alatt a nemesség és a társadalom szerkezete egyre inkább hasonlított az Európában jellemző középkori modellre, ugyanakkor a XIV. századtól megint egy új jelenség alakult ki Magyarországon, mégpedig a bárói ligák rendszere. A jelentős hatalmat kezükbe koncentráló főurak ellen történő védekezésül 1351-ben a magyar köznemesség elérte az ősiség törvény megalkotását és királyi szentesítését. A törvény a köznemesség védelmében előírta, hogy a föld semmilyen kényszer – bárói fenyegetés – hatására sem adható el, vagyis csak örökíthető-örökölhető. Az ősiség törvény szabályozta először azt, hogy a nemesség addig eltérő jogállású elemei – pl.: várjobbágyok, szepesi szolgáló nemesek – egységes és azonos jogi meghatározás rendszerébe kerülhessenek.

Később Luxemburg Zsigmond (ur.: 1387-1437) csökkentette, majd Hunyadi Mátyás (úr.: 1458-1490) megtörte a bárói ligák hatalmát, és a köznemesség egyre nagyobb mértékben tudott előretörni. A köznemesség megerősödésének csúcspontját Werbőczy István ítélőmester – a köznemesi párt vezére, és későbbi nádor – által 1514-ben megírt Hármaskönyv (Tripartitum) jelentette. A híres dokumentumot ugyan a király nem szentesítette, ám az országgyűlés elfogadta, és a magyar jogrendszer szerves része lett egészen az 1848/48-es forradalom és szabadságharc idejéig. A Tripartium a fő- és köznemesek közti jog azonosság kimondása mellett összefoglalta a köznemesség addig kivívott jogait, és kimondta, hogy az ország egységét a szent korona jelképezi, melyet a rendek és a király együtt alkotnak. (Vagyis a nemesség joga a törvényalkotás és a szabad királyválasztás.)

A mohácsi katasztrófa, majd a Habsburg hatalom és a török elleni küzdelmek egy új korszakot nyitottak a magyar nemesség történetében.

A magyar arisztokrácia újkori története

A főnemesek tekintélyét részben birtokaik, részben tisztségeik, részben pedig pedig a király által adományozott, örökletes címeik biztosították. A főrendűnek tekintett családok körének megszilárdulása, előjogaiknak törvényi rögzítése és örökletéssé válása azonban csak a 16-17. század folyamán történt meg. E folyamat lényegét úgy határozhatjuk meg, hogy korábban az előkelők személyre szólóan, külön-külön kaptak meg olyan tisztségeket (országos bárói méltóságot, illetve főispánságot) vagy jogokat (személyes országgyűlési részvétel, saját zászló alatti hadba vonulás, vörös viasszal pecsételés joga, stb.), amelyek főrendű állásukat biztosították, a 17. század végére pedig már mindannyuknak örökletes, királyi oklevél útján kapott rangja volt. A bárói rangot adományozó oklevelek például úgy fogalmaztak, hogy az adományozott élhet „mindazon kegyelmekkel, előjogokkal, rangokkal, engedélyekkel, mentességekkel, szabadságokkal, és kiváltságokkal, amelyekkel a Magyar királyság … mágnásai és bárói jog és régi szokás folytán, vagy más módon használnak, bírnak és élveznek”.

E folyamatot mutatta be jogi szempontból: Schiller, Főrendiség. A 16. századi arisztokrácia eredetéről: Pálffy Géza, Szent István birodalma a Habsburgok közép-európai államában: A magyar királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században, akadémiai doktori értekezés, Bp., 2008, 148-153. A 18. századi főnemesség közjogi helyzetéről ld.: Pálmány Béla, A magyarországi nemesség társadalmi tagolódása (1686–1815), in Mágnások, birtokosok, címereslevelek: Konferencia: Pécsvárad, 1995. szept. 12-13., szerk. Ódor Imre–Pálmány Béla–Takács Péter, Debrecen, 1997 (Rendi társadalom – polgári társadalom, 9), 37-96: 48-67; Szijártó M. István, A diéta: A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792, Bp., 2005, 46-49, 424-425.

Ha tehát a meg akarjuk határozni a 16-17. századi főrendű családok körét, nem hagyatkozhatunk csupán királyi oklevélben adományozott rangokra, hanem figyelembe kell vennünk egyéb szempontokat is. (Már csak ezért is, mert a rangemelési oklevelek kutatási szempontból is nehézséget jelentenek, hiszen szétszórtan találhatók különféle családi levéltárakban, és nincs olyan gyűjtemény sem, ahol adataik hiánytalanul megtalálhatók lennének.) A főrendű családok körét tehát három szempont: (1) a bárói méltóságok betöltése, (2) az örökletes bárói cím, és (3) a személyes országgyűlési meghívások alapján igyekeztünk meghatározni.

1. Bárói méltóságok

Főrendű állást a középkori Magyarországon kezdetben kizárólag az országos méltóságok viselése biztosított. Az 1320-as évektől a méltóságviselőket megillette a nagyságos (magnificus) megszólítás, amelyet később tisztségük letétele után is megtartottak (Engel, Pál, Nagy Lajos és bárói, in Történelmi Szemle 3[1985], 393-413: 402). A bárók részt vehettek a királyi tanácsban, nevüket pedig tartalmazta a ünnepélyes formában kiállított királyi oklevelek hitelesítésére szolgáló ún. méltóságsor (series dignitatum). A 16. század elején Werbőczy István nagyhatású jogi munkája, a Hármaskönyv (Tripartitum) a következőképpen sorolta föl őket: „Az igazi bárók tehát, kiknek neveit a törvényekbe és a királyi megerősítő levelekbe régtől fogva be szokták iktatni: az ország nádora,  az országbíró, Dalmácia, Horvát- és Szlavónia bánja, az erdélyi vajda és székely ispán, a szörényi bán, mert a macsói bánságot a mi időnkben megszüntették. Továbbá a királyi királynői tárnok- ajtónálló-, pohárnok-, asztalnok- és lovászmester, nemkülönben a temesi és pozsonyi ispánok” (Werbőczy István Hármaskönyve, s. a. rend. Kolosváry Sándor–Óvári Kelemen–Márkus Dezső, Bp., 1897 [Magyar Törvénytár], pars I, tit. 94).

E fölsoroláshoz hozzá kell tennünk a következőket:

a) Kamarásmester. Werbőczy nem említette, de szintén bárói (tehát magnificus-nak címzett, a méltóságsorokban szereplő) tisztség volt a kamarásmesterség, amelyet 1490-ben, II. Ulászló uralkodásának kezdetén hoztak létre (Kubinyi, Bárók, 149, 192; Kubinyi András, A királyi udvar élete a Jagelló-korban, in Kelet és Nyugat között: Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére, szerk. Koszta László, Szeged, 1995, 309-335: 317-318). Báróként említette az 1553/1554-ben készült, Négyeskönyv is (QP, pars I, tit. 17).

a) Az ajtónállómester Werbőczy idejében egyben udvarmester is volt, majd miután az 1530-as években a két tisztséget külön személyek töltötték be, mindkét méltóságviselő bárónak számított.

d) Kincstárnok: A 15. század végétől szerepelt egyes méltóságsorokban a kincstárnok (thesaurarius) is, akit a Jagelló-korban szintén megilletett a magnificus megszólítás (vö. Szilágyi Loránd, A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban 1458–1526, in Turul 1930, 45-79: 56; Kubinyi, Bárók, 150). Mivel azonban ezt a fontos tisztséget gyakran főpapok töltötték be, és 1528-ban, és a Magyar Kamara megszervezés után megszűnt (vö. Soós Ferenc, Magyarország kincstartói 1340-1540, Bp. 1999), archontológiai összeállításunkban nem vettük figyelembe.

e) Királynéi udvari méltóságok. A Jagellók uralkodása alatt, a 16. század elején a királynéi udvari méltóságviselők, – bár magnificus-nak címezték őket – már nem szerepeltek a királyi oklevelek méltóságsoraiban (vö. Kubinyi, Bárók, 149). A Habsburg-házi királyok alatt azonban e tisztségek megszűntek és János király udvarából sem ismerjük őket, így összeállításunkban nem vettük figyelembe.

f) A határ menti báni méltóság. A szörényi bán és a többi határ menti bánok a 15. század közepétől nem számítottak bárónak (vö. Engel Pál, Honor, vár ispánság: Válogatott tanulmányok, szerk. Csukovits Enikő, Bp., 2003, 39). Ráadásul az oszmán hódítás miatt nemcsak a macsói bánság szűnt meg 1496-ra (Pesty Frigyes, A macsói bánok, in Századok 1875, 361-380, 450-467: 465; A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára 1198–1536, szerk. Thallóczy Lajos–Hodinka Antal, Bp., 1907 [Monumenta Hungariae Historica / Magyar Történelmi Emlékek, I/33, Magyarország melléktartományainak oklevéltára, 2], 460), hanem 1524-ben hasonló sorsra jutott a szörényi bánság, majd 1552-ben a temesi ispánság is. 1556-tól a magyar királyok erdélyi vajdát sem neveztek ki többé. A szörényi bánokat tehát egyáltalán nem, a másik kettőt pedig csak megszűnésükig vehettük figyelembe.

A bárói méltóságok nem voltak örökletesek, de mivel a bárók egyben az ország nagybirtokosai voltak (birtokaik gyarapodásához méltóságukkal járó befolyásuk is jelentősen hozzájárult), és vagyonuk öröklődött, leszármazottaikat is számon tartották az ország elitjében, még akkor is, ha a családból éppen senki nem viselt méltóságot. A 15. század végén a tágabb királyi tanácsban már nemcsak az éppen méltóságviselő bárók voltak jogosultak részt venni, hanem az egykori méltóságviselők, sőt örököseik is (Kubinyi, Bárók, 169, 176). Utóbbiakat nevezték a 15. század végén bárófiaknak (filii baronum), magyarul „úrfiaknak”, továbbá természetes vagy név szerinti báróknak (barones naturales, barones solo nomine), tehát tágabb értelemben a bárókhoz sorolták őket (Schiller, Főrendiség, 265-266; Kubinyi András, in Századok 107(1973), 753-757; Kubinyi, Bárók, 151-152, 195; Fügedi Erik, Uram, királyom…: A XV. századi Magyarország hatalmasai, Bp., 1974, 211).

A föntiek következtében a 16-17. században a főrendűség egyik fontos (bár önmagában nem döntő) ismérvének kell tartanunk azt, hogy a családból ki viselt bárói méltóságot. Az alacsony származású méltóságviselők közül ugyanis csak elvétve találunk olyat (ilyen például csebi Pogány Péter vagy tóti Lengyel János), akinek utódai nem kerültek be a főrendek közé.

2. Rangemelések

Az „igazi bárók” kinevezése mellett a magyar királyok a 16. század elejétől elkezdtek tisztségviselés nélküli, de örökletes bárói címeket id adományozni. „Titeket és örököseiteket … báróknak nevezünk, választunk és teszünk, valamint a bárók testületébe (coetus baronum) írunk és számítunk” – írta például 1507-ben II. Ulászló király Drágffy Jánosnak és Györgynek, az eredetiben fönnmaradt legkorábbi ilyen oklevélben. (Podmaniczky János hasonló oklevele ugyan néhány évvel korábban, 1503 és 1506 között kelt, de csupán formuláskönyvből ismert.) A bárói címadományozások előfutárának tekinthetők a vörös pecsétviasz használatának engedélyezéséről szóló oklevelek is (a legkorábbit ismereteink szerint I. Mátyás király adta 1483-ban Bánffy Miklós pozsonyi ispánnak és öccsének (vö. Schiller, Főrendiség, 169-270), hiszen a későbbi bárói rangemelő oklevelek szintén mind említik ezt a jogot.

A 16. század végére Magyarországon már a méltóságviselőkhöz képest többségben voltak azok a bárók, akik királyi rangemelés útján nyerték báróságukat. A század végétől az erdélyi fejedelmek is adományoztak bárói rangot (Báthory István és Bocskay István), amelyek a királyi rangemelésektől csak abban különböztek, hogy „Magyar Királyság bárói” helyett „Magyarország és Erdély báróit” említették. 1606 utáni erdélyi bárói rangemelésre vonatkozó adatot nem találtam, ami összefügghet azzal, hogy 1607-től kezdve az erdélyi országgyűlések többször is határoztak arról, hogy a „liber baronatusság”, amelyen a nagybirtoknak a megyei joghatóság alóli exemptióját értették „Erdélyben in genere mind pedig a partiumban minden helyekről tolláltatott, az egy Fogarason és ahhoz való fiscalis jószágokon kívül” (1540–1848. évi erdélyi törvények, s. a. rend. Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen–Márkus Dezső, Bp., 1900 (Magyar Törvénytár), 91; ld. még EOE, V, 175; VII, 543; IX, 432; vö. Schiller, Főrendiség, 280).

A 17. század elején kezdték meg a magyar királyok a bárónál előkelőbbnek tekintett grófi (comes) cím rendszeres adományozását, nyilvánvalóan a Német-Római Birodalomban szokásos hasonló rang mintájára. Voltak azokban a grófi címnek hazai előzményei is. Egyes német birodalmi vagy dalmáciai grófságokat birtokló családok ugyanis Magyarországon is birtokossá váltak (Cilleiek, Blagayak), majd az ő példájukra némely nyugat-magyarországi, szlavóniai és horvátországi arisztokraták (Kőszegi, Szentgyörgyi és Bazini, Zrínyi) is viseltek örökletes comes címet, már a 14. századtól kezdve (Schiller, Főrendiség, 228-238).

A grófi cím magyarországi elterjedését nagyban befolyásolta, hogy a comes a magyarországi latinságban elsősorban nem örökletes rangot, hanem a megyésispáni tisztséget jelentette, tehát a latin oklevelek alapján az örökös főispánságról és a grófi címről szóló királyi adományok nehezen különböztethetők meg. Az első ilyet, a „zagoriai gróf” (comes Zagoriae) címét a Cillei család tagjai, majd örökösük, Vitovec János viselték, miután Cillei Hermann 1399-ben megkapta Zsigmond királytól Varasd megye nyugati várait. (Alispánjaikat szintén a comes-nek nevezték). Zagoria megye ugyan nem létezett, de Varasd vármegye ispánját, aki egyben a zagoriai várak várnagya volt, a 14. század közepétől sokszor zagoriai ispánnak nevezték (vö. Pesty, Eltűnt vármegyék, II, 308-314; Engel, Archontológia, I, 223). Szintén inkább ispánságnak tekinthető a Hunyadiak „besztercei grófsága”. A besztercei kerület ugyanis királyi magánuradalom volt, amelynek élén ispán állt (tisztségét 1344-től a székely ispán viselte; vö. Engel, Archontológia, 111). Amikor pedig V. László király 1453-ban azzal tisztelte meg Hunyadi Jánost, hogy besztercei comes-szé nevezte ki (liber et perpetuus comes Bistriciensis), akkor a besztercei kerületet egyúttal megyei rangra emelte. Örökletes főrendi címre utal azonban az a tény, hogy a „comes Bistriciensis” titulust nemcsak Hunyadi János, hanem kiskorú fiai, László és Mátyás is viselték (Pesty, Eltűnt vármegyék, II, 59-65; 124-125; Schiller, Főrendiség, 245-248). A harmadik középkori örökletes ispánság 1465-ben keletkezett, amikor I. Mátyás király 1465-ben Szapolyai Imrét és utódait az örökös szepesi ispánokká („super castro et discrictu Scepus in perpetuos et liberos comites”) nevezte ki.

Ebbe a sorba illik a Ferdinánd királytól 1527-ben Nádasdy Tamásnak és Majláth Istvánnak adott fogarasvidéki örökös ispánság is (amely korábban a havasalföldi vajdák magyarországi hűbérbirtoka volt. vö. Pesty, Eltűnt vármegyék, II, 59-65), azzal a különbséggel, hogy a „perpetuus comes terrae Fogaras” titulust mind a Nádasdyak, mind a Majláth-leszármazottak egyértelműen grófi címként értelmezték és használták, azután is, hogy Nádasdy Tamás már 1530-ben, a Majláthok pedig 1567-ben megváltak az uradalomtól (vö. Majláth Béla, A Majláth család nemzedékrendje, in Turul 1888, 1-11: 5-8; Bessenyei József, A Nádasdyak, Bp., 2005, 29). Nem teljesen világos azonban az Erdődyek „monoszlói grófi” (comes Montis Claudii) címének eredete. Erdődy Pétert ugyan 1565-ben Miksa király nevezte ki Monoszló grófjává, de a címet már néhány évvel korábban is viselte, és a királyi oklevél is hivatkozott egy korábbi elveszett adománylevélre.

Az első szabályos grófi rangemelésnek csak a Thurzó György számára 1606-ban adott oklevél tekinthető, amelynek szövege már egyértelműen fogalmazott: „Magyar Királyságunk bárói és mágnásai közül … kegyesen kivéve … ugyanazon Magyar Királyságunk … szabad, nagyobb és örökös grófjainak németül Groffoknak nevezett rendjébe és rangjára emeljük és vesszük”. Azt ezt követő grófi rangemelő oklevelek is mind tartalmazták azt a magyarázó kitételt, hogy a comes nem a megyésispánnak, hanem a német Grafnak megfelelő jelentésben (a Germanica natione Groff vocatus) értendő.

Az örökletes főrendi címekről szólva végül meg kell említeni, hogy voltak olyan családok is Magyarországon, akik bárói címüket nem a magyar királytól vagy az erdélyi fejedelemtől, hanem a német római császártól kapták, akár ottani birtokuk révén (mint például Kanizsai János. Különösen az 1510-es években volt jellemző, hogy a I. Miksa császár magyarországi híveit bárói címmel jutalmazta, sőt 1517-ben Perényi Imre nádor a „sárosi herceg” (dux Sárosiensis) címet is megkapta tőle. Mivel ezeket a címeket többnyire Magyarországon is elfogadták és használták (csakúgy mint a Magyarországon befogadott külföldi nemesek, az indigénák címeit), a birodalmi bárói, grófi vagy hercegi rangokat a magyar királyok által adományozott rangokkal azonos értékűnek kell tartanunk.

3. Az országgyűlésekre személyesen meghívott főrendek

„A magyar országgyűlésekre meg szokták hívni a főpap urakat, a bárókat, a mágnásokat és minden tanácsost, akiknek neveit tudják őfölsége titkárai … Azon bárókat és mágnásokat is [meg szokták hívni], akik többen vannak testvérek, és megosztottan birtokolják javaikat, ahogy az most főként Szlavóniában és Horvátországban teszik. … Felszólítandók továbbá [követek küldésére] a bárók és mágnások özvegyei. És mivel a férfi és a női nem külön javakat birtokol, az olyanokat külön szokás meghívni, a birtokok okán, amelyeket külön bírnak” – írta egy talán Mátyás főherceg számára készült följegyzés az 1601. márciusára tervezett országgyűlés előtt (MOE, IX, 488).

Valóban, a magyar országgyűlések középkorban kialakult szokásjogának része volt, hogy az előkelőket a király személyesen hívta meg. Azonban hogy kiket kellett meghívni, azt írott szabály nem rögzítette. Az idézett följegyzés is éppen az ezzel kapcsolatban fölmerült kérdésekre próbált válaszolni. A király ugyanis a 16. század végén nemcsak bárókat hívott meg, hanem „az is szokásba hozatott,” – írta a följegyzés – „hogy külön meghívassanak a nemesek rendjéből is a jelesebbek, akik birtokukkal, ítélőképességükkel és bölcsességeükkel a többiek közül kitűnnek.” Egy, az 1569-es országgyűlésen készült névsor úgy említette őket, mint „a királyság jelesebb nemeseit, akiknek váraik vannak” (nobiles regni potiores castra habentes). Az 1601-es följegyzés tehát javasolta, hogy olyanokat hívjanak meg, akik „a békére és az egyességre törekszenek és jó szándékaik vannak”. Róluk névsort is mellékelt, amelyből kiderült, hogy például Horvátországból és Szlavóniából minden nemest meg kellene hívni, „akik katolikusok és soha nem pártoltak el Ausztriától”.

A királyi kormányzat efféle szándékai természetesen sok vitát szültek, amelyekre végül az 1608. évi országgyűlés idézett 1. törvénycikke tett pontot. Ez leszögezte, hogy Magyarország négy rendje közül a főpapok és a bárók (vagy mágnások) személyesen, a nemesek és a szabad városok pedig képviselőik útján vehetnek részt az országgyűléseken, és „a Királyi Fölség ezeken a rendeken kívül királyi meghívólevéllel, senkit a közönséges országgyűlésre meg ne hívhasson.” Ugyanakkor „a mágnások rendjére nézve megállapították, hogy a közönséges országgyűléseken megjelent összes báróknak és mágnásoknak a főpapok, bárók és mágnások gyülekezetében helyük és szavazatuk legyen.” A 19. század végén Schiller Bódog ezt a törvényt tekintette a főnemesi rend születésének, mivel ez tett először alapvető közjogi különbséget a nemesek és a főnemesek között (Schiller, Főrendiség, 195-206).

Szempontunkból viszont az az érdekes, hogy az egyes országgyűlésre meghívottak névsora alapján elvileg teljes képet kaphatunk a magyar arisztokráciáról. Ezeket a névsorokat – mint arra az idézett 1601. évi följegyzés is utalt – a királyi kancellárián tartották nyilván. Az első ilyen meghívási jegyzék (catalogus diaetalis) azonban kutatásunk jelen állása szerint csak az 1583-as országgyűlésről ismert.

A magyar nemesség a 18-19. században

1787-ben több mint 400 ezer nemesi rangú személy élt Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben. A nemesség arányszáma Angliában volt a legalacsonyabb, a legmagasabb pedig Lengyelországban és utána Magyarországon, ahol az összlakosságnak mintegy 5 százaléka bírt nemesi kiváltságokkal, vagyis minden huszadik ember nemes volt. A politikai és társadalmi vezetést egészen a 18. század végéig szinte kizárólag a világi és egyházi – katolikus – nagybirtokos főnemesség tartotta kézben. Ennek tagjai töltötték be a legmagasabb tisztségeket. Ők voltak a megyék (comitatus) főispánjai (comes), valamint a katolikus érsekek és püspökök. Ez a legfelső, főnemesi réteg mintegy 70-80, kissé szélesebb kört tekintve nagyjából 200 családból állt. Ezek közül Esterházy, Batthyány, Erdődy, Pálffy és más ismert családok – és azok különböző ágai – képviselték azt a régi főnemességet, amely már az előző századokban is szerephez jutott.

A magyar nemesség 18. századi összképét azonban színesítette (egyesek szerint davalválta, sic.) az a tény, hogy a korábbi évtizedekben a törökök kiűzése után a kincstár eladósodott, így az udvar sokszor földadományozásokkal és így nemesítésekkel fizette ki azon császári tiszteket, tanácsosokat, hadseregszállítókat és hitelezőket akiknek a korona pénzel tartozott. Így jutott nemesi címhez és birtokhoz a korábban linzi pékmesterből lett élelmezési főbiztos Harruckern János is, aki 1729-ben már Békés vármegye fősipánja és a Dél-Alföld egyik legnagyobb birtokosa lett. A Rákóczi szabadságharc után az emigrációba ment vezetők, így a fejedelem és Bercsényi Miklós elkobzott birtokait ugyancsak a kincstár vette át, majd adta tovább adományként olyanoknak, akiket az udvar jutalmazni kívánt (Trautson hercegnek-Tokajt; Schönborn grófnak-Munkácsot)

Később, Mária Terézia uralkodásának négy évtizede alatt több mint kétszáz kastély és jó néhány udvarház építéséről tudunk. Egy új, a vallásosság régi és szigorú formáitól elforduló felvilágosultabb nemesség kezdett kialakulni. Ekkor kapott bárói vagy grófi címet az Orczy (1736), Szapáry (1722), Sztáray (1747), Dessewfy (1754), Andrássy (1735) és Almássy (1771) család. Az 1760-as évek derekától kezdve pedig főleg olyan középnemesekkel bővült e kör, akik nem annyira ősi vagyon és társadalmi pozíciók elismeréseként, hanem hivatali érdemekért kaptak az udvartól grófi, bárói címet. Így a felvilágosult abszolutizmus reformpolitikájának támogatásáért jutott a grófok sorába a Niczky (1765) a Festetich (1766) és a Podmaniczky család.

Sajátos, kelet-közép európai jelenségnek inkább a köznemesség viszonylag nagy arányát és lassan mind jelentősebbé váló szerepét kell tekintenünk. A köznemesek – tehát a főnemesi címmel nem bírók – felső rétegét a jómódú, pár ezer holdas birtokosok, a nobiles bene possessionati alkották, akik alispánként vezető posztokat töltöttek be a megyék, a nemesség helyi önkormányzati szerveinek életében. Mintegy háromezer ilyen családról beszélhetünk. Ezek tagjai magasabb hivatali vagy katonai pályát rendszerint nem futottak be. Rendszerint a nagyvilágtól elzárva, meglehetősen elszigetelten éldegéltek vidéki otthonaikban, hagyományos formák között, régies patriarchális módon irányítva gazdaságukat. Tevékenységüket a megyei élet és annak főbb eseményei: a választások, tisztújítások, perek határolták körül, és féltékenyen ragaszkodtak rendi kiváltságaikhoz. A köznemesség ezen rétege magát tekintette nemzetnek, szemben az „idegen” főurakkal, polgárokkal, jobbágyokkal. Fiai sokszor jogot tanultak, és utóbb mint táblabírák szerepeltek a megyei törvényszékek ülésein.

A nemesség zöme az előbb említett köznemesi rétegnél jóval alacsonyabb szinten élt. Legtöbbjük kisebb birtokos vagy éppen törpebirtokos volt. Ilyen sorra jutottak az olyan famíliák leszármazottai, akiknek birtoka felaprózódott az egymást követő nemzedékek kezén, illetve felszívódott a nagybirtokba.

A 16-17. század elég sűrű nemesítései során külön birtokadomány nélkül kaptak nemesi oklevelet egyes csoportok, akiket armális nemeseknek neveztek. Egész falvakat találunk, amelyeknek lakói ilyen kisnemesek voltak. (Később a 18. században ez a típusú tömeges nemesítés megszűnt.)

Összességében elmondható, hogy a 18. századi Magyarországon a nemesség nem volt bizonyos foglalkozáshoz, életmódhoz kötve. Voltak nemes kocsmárosok, csizmadiák és más kézművesek, egyszerű alkalmazottak, egyenruhás hajdúk a nemesi megye szolgálatában. És persze értelmiségiek, hiszen a szegényebbnemes családok fiai, amikor valami megélhetést; foglalkozást kellett keresniük, gyakran igyekeztek értelmiségi pályát választani.

A 19. századi modernizáció és polgárosodás

1. Modernizálás “felülrõl”, az abszolutista állam többnyire merkantilista gazdaságpolitikájának segítségével, a mindenek felett álló államérdeknek alárendelve. Ez az “üvegház”-típus, amely Mária Terézia és II. József korszakától egy jó évszázadig, az 1860-as évekig tartott, jelentõs támogatást nyújtott az osztrák és a cseh tartományoknak az alapozásban, az infrastruktúra kiépítésében, a külkereskedelemben, a vámpolitikában, de az iparosításban kevés maradandó eredményt ért el. Az új fellendülés a múlt század második negyedében már részben vállalkozói kezdeményezés eredménye volt és együtt járt a polgárosodás híveinek növekvõ ellenzékiségével Ausztriában, még inkább Magyarországon.

Az 1848-at követõ abszolutizmus idején bebizonyosodott, hogy a felülrõl vezényelt modernizálás megreked, ha a politikai rendszer a polgári vagy a nemzeti szabadság sziklafalába ütközik. Kitûnt, hogy a tõkés modernizáció kiteljesedéséhez alkotmányosság, liberalizmus és a burzsoá etosz befogadása kellett.

2. A nemesség segítségével történő modernizálás bizonyos fokú tartományi vagy nemzeti autonómia keretében, az átalakulást alátámasztó reformok: a jobbágyság fokozatos megszüntetése, polgári szabadságjogok, mezõgazdasági meliorizálás, iparfejlesztés, a nemzeti kultúra felvirágzása, a nemzettudat politikai erõként való fellépése. Ez a típus sokáig sikeres volt ott, ahol a reformnemesség és a gazdag polgárság szövetségre lépett egymással. Ez a típus, fõleg Magyarországon, az 1848-as forradalom idején s az 1867-es kiegyezés utáni konjunktúra-ciklusban kulminált, a kapitalista szabadverseny körülményei között azonban megtorpant, deformálódott. Egyrészt a nemesség polgárosodása a gyakorlatban jórészt illúziónak bizonyult. A nemzeti liberalizmus polgárosodás-eszményének valósága a nemesség nagy részét, fõként a deklasszálódó gentryt, kiábrándította, és fokozatosan antiliberális-antimodernizációs irányba terelte. Másrészt a zömmel asszimilált elemekbõl rekrutált nagyburzsoázia nem tudta a gazdaságban elfoglalt vezetõ szerepét a társadalomban és a politikában is megszerezni.

A középosztály

A fentiekbõl már kitûnhet, hogy mindenütt a középosztály a hangadó és mérv-adó tényezõ, bármennyire rangosabb és homogénabb volt is felül a fõnemesség, és tömegesebb, szervezetebb alul a munkásság. A Habsburg-monarchia arisztokráciája származás, rokonság, pozíció és mentalitás tekintetében kiváltképpen homogén csoportot alkotott, még ha a tartományi fõnemességet a lokálpatriotizmus, a magyarok jó részét pedig határozott nemzettudat kötötte a hazájukhoz is. A közép-európai arisztokrata elit összehasonlítása nem lenne különösebben nehéz, de különösebben reveláns felfedezés sem.

A középosztály azonban olyan bonyolult, heterogén képzõdmény, amelyet lehet és érdemes alkotóelemeinek összetétele szerint strukturálisan is, a csoportidentitások változásai szerint dinamikájában is megvizsgálni. Az elsõ módszer alkalmasabb az összehasonlításra, a második viszont jobban tükrözi a történetiséget, a változó helyzetekhez való alkalmazkodások mozgástrendjét. Kezdjük az elsõ metódussal, egy rövid összehasonlító strukturális vázlattal.

A középosztály a klasszikus angol fejlõdésben is meglehetõsen heterogén alakulat. Eric Hobsbawm definíciója szerint a middle classes “különbözõ polgári csoportok összessége, amely társadalmilag a fõnemesség–gentry és a kis- polgárság–munkásosztály között helyezkedik el. A brit középosztálynak bizonyos közös vonások kölcsönöznek gazdasági-társadalmi koherenciát, és fûzik az osztály ideáltípusához, az ipari tõkéshez”, ámbár a kereskedõ- és pénztõkés csoport nála jóval gazdagabb, a diplomás értelmiség jóval mûveltebb volt. Hugh Seton-Watson három nagyobb csoportot sorol a középosztályba, a tulajdonképpeni gazdasági burzsoáziát, a hivatalnokságot és a szabad foglalkozású értelmiséget, bár ez mindkettõtõl különbözik mentalitásban és társadalmi funkcióban. Abban viszont mindketten megegyeznek, hogy ez volt “az az osztály, amelyet általában a közösség legokosabb és legeredményesebb részének tartottak”. Ez az osztály az erõs mobilitás révén bizonyos konvergenciát teremtett önmagán belül, és egyszersmind kapcsolatot az alsó és felsõ rétegek között.

Nem nehéz felismerni, milyen nagy különbség állott fenn az angol (a nyugati) és a közép-európai középosztályok között. Elõször is, régiónkban a középosztály gerincét hosszú idõn át a közép- és kisnemesség alkotta. Hozzá zárkózott fel a hagyományos és az új, tõkés polgárság, amely kisebb-nagyobb mértékben asszimilált elemekbõl került ki, és nem olvadt össze a régi vezetõ réteggel. Másodszor, a középosztály soknemzetiségû és sokvallású volt, mindenütt a nemzeti eszme hordozója, az autonómia vagy a szeparatizmus képviselõje. A kisebbségi népek közép-osztályai ipso facto nem egyesültek a többségi nemzet amúgy is heterogén középosztályával. Ez a megosztottság áthatotta mind a birtokos burzsoáziát — amelynél a nemzeti konfliktusok gyakran keresztezték a gazdasági érdekközösséget —, mind a mûvelt polgárságot, amelyet a hatalmi pozíció és a társadalmi funkció is sokszorosan megosztott. Ezek szerint világosan meg kell különböztetnünk egy ország lakóinak, és a benne elõ nemzeteknek a társadalmi tagozódását. (Nyilván egészen más lesz a csehországi vagy magyarországi és a cseh vagy magyar társadalom struktúrája.) Ellentétben a nyugati fejlõdéssel, a közép-európai középosztály-formálódás fõ tendenciája az eleve adott heterogenitást politikai és szervezeti síkon is kifejezõ divergencia volt.

A kialakuló magyar középosztály eredetét és jellegét tekintve lényegesen különbözött az osztráktól. Zömét a középbirtokos nemesség, a hozzá tartozó nemesi értelmiség és a nem-nemes honorátiorok alkották, akiket — a német fogalmat adaptálva — “Bildungsadel”-nek nevezhetnénk. Erre a nemesi középosztályra erõsen hatott a felvilágosodás, majd a liberalizmus. Anyagi helyzetének romlása, a feudális rendszer globális válsága és a Habsburg-abszolutizmus merev konzervativizmusa ráébresztette a modernizáció elkerülhetetlenségére. A magyarországi polgárosodás élén a nemesi középosztály liberális elemei állottak, akik mögött a gyermekcipõben járó vállalkozó polgárság, nagyrészt a szepesi szászok és az asszimilált zsidó polgárok vékony rétege állott. A városi céhpolgárság zöme a kormánypárti konzervatív fõnemességgel rokonszenvezett. A nemesség vezette nemzeti szövetkezés a levert szabadságharc ellenére inkább megerõsödött, és képesnek bizonyult az ország alkotmányos szabadságának, az 1867. évi kiegyezéssel biztosított belsõ autonómiájának kivívására. A század utolsó negyedében azonban Magyarországon is megváltozott a középosztály összetétele és belsõ tagozódása.

A kiegyezést követõ fél évszázad alatt a birtokos nemesi családok száma 14-15 ezerrõl 6-7 ezerre csökkent. A lesüllyedtek zöme köztisztviselõi pályára lépett, ahol a vékony felsõ réteg a hatalmi elithez kapcsolódott, de a többség a középosztály szerényebb módú alsóbb rétegeibe szorult. Akárcsak az osztrákban, a magyar középosztályban számra és súlyra roppant befolyásos volt a hivatalnokság, amely 1867 elõtt nagyrészt megyei és városi szinten mûködött, és a szabadfoglalkozású értelmiség, amely az 1848. évi választójogi törvény szerint a diplomásokat: tudósokat, mûvészeket, lelkészeket és tanítókat foglalta magában. Számuk, akárcsak Ausztriában, rohamosan nõtt az 1840-es években becsült 60-70 ezerrõl 1910-ben 320 ezerre. Szakmailag a réteg köztisztviselõkre, magántisztviselõkre és diplomás értelmiségre oszlott. Az egész rétegnek csupán 18%-át tették ki a nemzeti kisebbségek. A köztisztviselõk mintegy a negyede volt gentry származású, ennyire tehetõ részesedésük a diplomás csoportban is. Érdekes hogy a zsidóság részaránya az elsõ csoportban elenyészõ, a másodikban 40%, a szabad diplomások csoportjában egynegyednyi, az egész rétegben 23% volt.

A középpolgárság etnikailag, vallásilag, vagyonilag roppant heterogén volt. Ide sorolták a jómódú üzletembereket, fõként német és zsidó kereskedõket, vállalkozókat, a nemzetiségi burzsoáziát, de a tradicionális kiskereskedõket és iparosokat is. Ezt a “habarék-polgárságot” — ahogyan a kortársak nevezték — sem érdek-, sem értékközösség nem kapcsolta össze, többnyire a felettük elhelyezkedõ mintaképhez igazoltak. A polgárság nagy része hamarosan átvette a gentry értékrendet, sõt beolvadt az “úri” középosztályba. Ezzel szemben a tõkés szellemû polgárság s a diplomás értelmiség zöme nem tudott, nem is akart összeházasodni, sem politikailag, sem társadalmilag a gentryvel. •Õk alkották a liberális polgári középosztály gerincét.

A magyar nemesség a dualizmus idején (1867-1918)

A dualizmusban kettős társadalomszerkezet jött létre, vagyis a hagyományos, feudalizmusra jellemző rétegek – mint a parasztság, kis és középbirtokosság és nagybirtokosság - mellett kialakult a modern polgári államokra jellemző társadalmi tagozódás is, vagyis megjelent a munkásság, kispolgárság és ipari-tőkés nagypolgárság is. Ám ki kell emelni, hogy a nagybirtokos arisztokrácia tekintélye, társadalmi presztizse és gazdasági-politikai primátusa, illetve hatalma megmaradt a dualizmus idején is.

A legnagyobb földesurak körébe tartozó alig kétezer család kezén volt a földterületek 30%-a, ám még köztük is voltak különbségek. A legfelső 300 család óriás latifundiumokat birtokolt, melyek mérete 10 ezer holdat is meghaladta. Ide tartoztak például az Erdődyek, Nádasdyak, Majláthok, Károlyiak, Batthiányiak, Széchenyiek, Andrássyak, Zichyk. Alattuk a néhány ezer holdas nemesek helyezkedtek el, akik a miniszterek, főispánok, diplomaták rétegét alkották, majd az ezer holdas birtokosok következtek és azok az újburzsuá elemek, akik bár hatalmas vagyonnal rendelkeztek, gazdagságukat nem a birtokaikból szerezték, csupán a társadalmi felemelkedés miatt szereztek földeket. Összességében elmondható, hogy a nagybirtokos arisztokrácia jelen volt az ország politikai vezetésében, a birtokrendszerben és az ipari nagyvállalatok igazgató tanácsában is, így a legfőbb hatalom az ő kezükben összpontosult.

A középosztály már korábban említett rétege a dualizmus idején jelentősen kiszélesedett. Az elszegényedett és így birtokaikat elvesztett köznemesi elemek társadalmi rangjuk megőrzése érdekében hivatalvállalással igyekeztek érvényesülni, így kialakult a dzsentri réteg. Magán és állami tisztviselők, katonatisztek, értelmiségi szabadfoglalkozásúak (jogászok, orvosok, mérnökök) egyre nagyobb része a hajdan birtokokkal rendelkező, de földjeiket elvesztett középbirtokos nemességből kerültek ki. Nagy részük jól csengő nemesi nevét, esetleg címét tudta csupán „áruba bocsátani” és vagyontalanul igyekezett beházasodni egy-egy újgazdag, ám korábban alsó sorból felemelkedő polgári családba. (A Mikszáth Kálmán által 1906-ban megírt Noszty fiú esete Tóth Marival című mű, jól bemutatja a jelenséget.)

A valóban földjein gazdálkodó középnemesség száma a dualizmus során folyamatosan csökkent, és a korszak második felére már csak 5-6 ezer családot jelentett. Ezzel szemben a nemesi címmel bíró, ám csupán parányi földterülettel rendelkező elszegényedett kisnemesség száma megnövekedett. Egy részük életmódját, vagyonát és földjei nagyságát tekintve alig különbözött a parasztság felső rétegeitől.

A dualizmus korszakának 700-800 ezer főt kitevő nemesi rétege tehát egy rendkívül kiszélesedett vagyoni skála mentén élte életét. A néhány holdas kisnemestől a polgárosodó köznemesen át, a több tízezer holdas arisztokratáig, a „nemes” megnevezés sokféle gazdasági és vagyoni helyzetet takart. A magyar nemesség társadalmi megbecsülése, presztizse – eltérő mértékben ugyan – de mégiscsak minden résztvevő esetében biztosított egy különleges elsőbbséget és érvényesülési lehetőséget Magyarországon.

A magyar nemesség a Horthy-korban

Az első világháború elvesztésének traumája, a Monarchia felbomlása (1918) és a Magyar Királyságnak a Trianoni diktátumban történő megcsonkítása a nemesség megítélésben is némi változásokat hozott, különösen a forradalmak után (1919) kialakuló Horthy rendszer konzervativizmust és hagyománytiszteletet megteremteni akaró légkörében.

Mindazonáltal az ezer holdon felüli birtokkal rendelkező földtulajdonosok száma a határváltozások következtében megcsappant. A századelőn még több mint kétezer nagybirtokost, s ezen belül nyolcszáz arisztokratát mutattak ki a statisztikák. Ám 1930-ban azonban már 745-öt illetve 350-et.

A vagyonukat elvesztők közé tartozott többek közt Bethlen István, aki a háború előtt 5500 holdas földbirtokkal rendelkezett Erdélyben, s ebből származó jövedelme meghaladta az akkori miniszteri fizetést. Az imperiumváltozás és a romániai földreform következtében a szülői kastély, a kastélypark s némely ingóságai kivételével szinte mindenét elvesztette, s azért, hogy a földtől ne szakadjon el teljesen, 1923-tól 1500 holdas birtokot bérelt a Dunántúlon. Ugyanígy vagy ehhez hasonlóan járt Teleki, Apponyi, Károlyi Gyula s még sokan mások.

A nagybirtok gazdasági súlya ennek ellenére nem csökkent, hanem nőtt a trianoni Magyarországon. Az 1000 holdon felüli nagybirtokosság az ország földterületének 1935-ben 30%-át tartotta kezében, miközben 1895-ben, az akkori országterületen csak 24%-át. Többen – elsősorban az új helyzettel és ezen belül Horthy kormányzóságával megbékülni nem tudó habsburgiánus, katolikus és „dunántúli” arisztokraták – a politikának is hátat fordítottak. Azok az arisztokraták, akik a Horthy-korszak negyedszázada alatt irányító szerephez jutottak, többnyire az „ősibb” és magyarabbnak tartott főnemesi családokból kerültek ki. Ezt az is példázza, hogy a kor három grófi miniszterelnöke közül kettő, Teleki és Bethlen egyaránt Erdélyből származott, s Bethlen ezen kívül még kálvinista is volt.

Megingott, de még mindig hatalmas gazdasági erejére, történeti hagyományaira, és változatlanul nagy társadalmi presztízsére támaszkodva a nagybirtokos arisztokrácia mindazonáltal a Horthy-korszak politikai életének is meghatározó tényezői közé tartozott. Ugyanakkor a dualizmus korához képest az uralkodó eliten belüli különleges helyzetük csökkenőben volt, és egyre inkább osztozniuk kellett a hatalmon a nagypolgársággal.

Az úgynevezett középosztályba 1930-ban mintegy 360 ezer kereső, az eltartottakkal együtt pedig 780 ezer fő, tehát a kereső és az össznépességnek egyaránt mintegy 9%-a tartozott. A századelő történelmi középosztályának legfelső csoportjai, így például a 200 és 1000 hold közötti úri középbirtokosok – mintegy 2200 család – jelentős része, továbbá az államapparátus vezető tisztviselői – ugyancsak néhány ezer család – lényegében a nagybirtokosság és a nagypolgárság mellé emelkedtek, s az 1920-as évek elejétől az uralkodó elit harmadik nagy csoportját alkották. Közülük került ki a legfőbb állami hatalom birtokosa Horthy Miklós, s ők tartották kezükben a hadsereg, a csendőrség és a közigazgatás számos kulcspozícióját is. 1927-ben a nemesi, de nem arisztokrata származásúak töltötték be a miniszterelnöki hivatal vezető posztjainak 52%-át, a Külügyminisztériumban 45, a Belügyminisztériumban 43, s a Pénzügyminisztériumban 33%-át. A 24 alispánból ugyanekkor 13 minősült dzsentrinek.

A Horthy-korszak hivatalos állami ideológiájaként emlegetett „keresztény nemzeti gondolat” jellemzői közé tartozott a hagyományokhoz ragaszkodó konzervativizmus, a revizionalizmus, az egyházak támogatása és a nemesség megbecsülése, elsőbbségének biztosítása. Ennek egyik jele volt, hogy az 1926/22 törvény újra létrehozta a főrendi házat felsőház néven, és ebben abszolút elsőbbséget biztosított a főnemesség és egyházvezetők számára. (A felsőház 242 tagjából 152 –őt az arisztokrata családok maguk közül választottak meg, illetve 33 egyházi főméltóság is helyet kapott a testületben. Így elmondható, hogy a felsőház minimum 76%-a főnemesekből és főpapokból állt.)

A Horthy-korszak nemesi társadalmában különleges, és Európában sajátságosnak tekinthető formája volt a kormányzó által kezdeményezett nemesítés vagy nemessé tétel. Mivel a bárói és grófi címek adományozása szigorúan királyi felségjog volt, és Magyarország 1918 óta nem rendelkezett uralkodóval - lévén hogy államformánk 1920-tól király nélküli királyság volt - így nem volt olyan személy, aki a nemesítést megtehette volna. Viszont Horthy mindenképp ki akart alakítani egy személyéhez és rendszeréhez teljesen hűséges, és megbízható réteget, akiket részint múltbéli hűségük jutalmazása, részint a jövőbeni hűségük szavatolása miatt egy erős kapoccsal szeretett volna magához láncolni és megkülönböztetni. Így jött létre a vitézi rend 1920 augusztus 10-én.

Vitézi címet kormányzó is adományozhat, és ezzel is ugyanazon megkülönböztetési cél elérhető, mint a bárói-grófi címek adományozásával. Így kialakult a nevek előtt használható „vitéz” szó, a címmel adományozott vitézi birtok (50 hold) rendszere és az az új presztízs amellyel a vitézzé nyilvánított korábbi polgárok Horthy jóvoltából rendelkezhettek.

A Horthy-korszakot és a második világháborút követő szovjet megszállás véget vetett a nemesség elsőbbségének és megkülönböztetett helyzetének. Az 50-es évekre a magyar főnemesi családok túlnyomó része külföldre menekült, egy részük az üldöztetések és kényszermunka táborok áldozatául esett, és egy igen kevés részük „beolvadt” az új társadalmi rendszerbe. Az 1947. évi IV. törvény eltörölte – és megtiltotta – a nemesi rangok, címek és előnevek használatát

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000
  • Koltai András: A magyar arisztokrácia családi kapcsolatrendszere a 16-17. században. http://archivum.piar.hu/arisztokrata/10bevezetes.htm
  • Markó László: A magyar állam főméltósága Szent Istvántól napjainkig. Magyar Könyvklub. Budapest, 2000
  • Ágoston Gábor-Oborni Teréz: A tizenhetedik század története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000
  • Ifj. Barta János: A tizennyolcadik század története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000
  • Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. (Magyarok Európában sorozat III.) Háttér lap- és könyvkiadó Budapest, 1990
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004