A reneszánsz, a humanizmus és a felvilágosodás

A reneszánsz, a humanizmus és a felvilágosodás

/Harmat Árpád Péter/

Kapcsolódó cikk: A reformáció

 

Az emberiség történetében rendkívül hosszú út vezetett a kora középkori feudalizmus, gótika, inkvizíció, dogmatizmus és vallási fanatizmus korától a modern tudományosság, nyitottság és polgári életforma illetve nemzetállami berendezkedés kialakulásáig. A hosszú „utazásnak” fontos, mérföldköveknek tekinthető állomási voltak, melyeket a reneszánsz, a humanizmus, majd az ezek hatására kialakuló általános nyitottság, megismerni vágyás, a nagy földrajzi felfedezések, a reformáció és végül a felvilágosodás eszmeáramlata jellemeztek. A reneszánsz a 14. századi Itáliából kiinduló, majd szinte egész Európára átterjedő művészeti, irodalmi, tudományos és történelmi korszak és mozgalom volt, mely az antik, ókori görög és római kultúra emlékeinek felidézését, ezen kultúra újjászületését és a régi világkép megújulását hozta.

Maga a "reneszánsz" kifejezés francia eredetű és újjászületést jelent. A fogalom Itáliában keletkezett: a reneszánsz legnagyobb művészének, Michalengelónak a köréhez tartozó festő és életrajzíró, Giorgó Vasari (1511-1574) írta le először a renaissance, illetve rinascimento (újjászületés) kifejezést. Azt a korabeli véleményt akarta vele kifejezni, hogy másfél ezer év után, a gótika korszakának végén a művészet ismét visszatért „minden szépség forrásához”, a természethez, s ezzel a középkor által semmibe vett antik művészethez. A történészek a reneszánsz kort az átalakulás időszakának tartják, amelyik véget vetett a középkornak, és utat nyitott a tanulásnak és a tudománynak, végül pedig a 18. századi felvilágosodáshoz vezetett.

A 14. századot megelőzően is feléledt már az érdeklődés a klasszikus múlt iránt, például Nagy Károly császár udvarában a 8. században, majd a 12. században ismét, Arisztotelész műveinek újrafelfedezésekor. Azonban a 14. és 15. században több új körülmény jelentkezett, így például a bizánci birodalom hanyatlása és bukása. Már jóval Konstantinápoly 1453-as török kézre jutása előtt, görög tudósok rengeteg ókori görög kéziratot menekítettek át Itáliába. A korábban nyugaton ismeretlen művek olyan új tudományágak kifejlődéséhez vezettek, mint a matematika, a földrajz, az orvostudomány és a filozófia. A 14-15. században kialakuló másik jelentős változás a kontinens bizonyos régióiban megjelenő, majd megerősödő városi polgárság volt, mely mindennapos tevékenységében egyre inkább érdekelve volt a tudomány, elsősorban a természettudományok fejlesztésében, s amely történelmi helyzetéből kifolyólag a gyakorlat, az élet valósága, az ember megismerése fel fordult érdeklődésével.

A reneszánsz bölcsője tehát nem meglepő módon Európa egyik leginkább városiasodottabb régiója, Észak-Itália lett, ahol a feudalizmus törvényei, szabályai és korlátai a legkevésbé kötötték gúzsba a fejlődni, átalakulni akarás szándékát és a középkori élet mindennapjait. Észak-Itália Európán belüli különleges helyzetét erősítette az is, hogy a pápaság és a német-római császárság küzdelmének idején, a 12-13. században az itáliai városok jelentős kiváltságokra – például önrendelkezési jogokra - tettek szert. (1176-os legnanoi csatában Barbarossa Frigyes veresége.) Később tehát a viszonylagos szabadsággal és önállósággal rendelkező itáliai városállamok megerősödhettek. Elmondható, hogy a 15. század elejére Firenze, Ferrara, Pisa, Urbino, Velence és Milánó jócskán meg is gazdagodtak a nemzetközi kereskedelemnek és a pénzváltó-bankár tevékenységüknek köszönhetően. Ezen városokban kialakult a burzsoá rend, a kereskedelem és manufaktúra ipar, és a városállamok élén álló nagyhatalmú családok, mint a firenzei Mediciek és a milánói Sforzák, a művészetek nagy pártfogóivá váltak. Klasszikus stílusú könyvtárakat és templomokat építtettek, amelyekben a rend és a szimmetria érvényesült. Bőkezű adományokkal látták el azokat az egyetemeket is, amelyek tudósokat neveltek ki, valamint portrékat és pénzérméket rendeltek meg magukról, amelyek gyakran római császárként ábrázolták őket. Ily módon az Észak-itáliai városállamok a 15. századra különböző művészeti ágak nyüzsgő, lüktető központjaivá váltak, híres kézművesek és művészek, mint Alberti és Brunelleschi építészek, Donatello és Masaccio festőművészek, új festészeti, díszítési és építészeti stílusokat fejlesztettek ki a múltbéli ideálok alapján.

A reneszánsz kezdete

A reneszánsz három periódusra oszlik, a 14. századi trecentóra, mely még szinte csak az irodalomban nyilvánult meg, főként Dante Alighieri munkásságában, a 15. századi Quattrocentora, mely már minden művészeti ágban kiteljesedett, és a 16. századi Cinquecentora, mely a késő reneszánsz, ill. manierizmus korát hozta.

Dante Alighieri (1265-1321) firenzei olasz költő és filozófus a 14. század első harmadában, 1307 és 1321 közt írta meg nagyhatású elbeszélő költeményét az Isteni színjátékot (olaszul Divina Commedia), melyet a történészek és művészettörténészek többsége a reneszánsz első alkotásának, az új világszemlélet első művének tart. A munkát Babits Mihály a „világirodalom legnagyobb költeményének”, Jorge Luis Borges a „valaha írt legnagyobb irodalmi műnek” nevezte. A mű a maga egészében csak a költő halála után lett ismeretessé; életében csak egyes énekeit ismerték. De mihelyt Dante fiai a legelső teljes példányt közzétették, száz meg száz másolatban terjedt el az egész világon; a könyvnyomtatás feltalálása után pedig ez volt egyike a legelőször és legtöbbször sokszorosított könyveknek. Többek szerint a világirodalom legnagyobb költeménye, a három legnagyobb vallásos eposz egyike, vagy legalábbis a középkor legnagyobb allegorikus alkotása. A száz énekből álló alkotásban Dante Vergilius társaságában végigjárja és megismeri a Poklot, a Purgatóriumot és a Mennyországot. Útja során találkozik a múlt nagy szellemivel és kortársai halott lelkeivel is. Mindegyikükről véleményt alkot, véleménye a keresztény közerkölcstan szabályai szerint formálódik. Az Isteni színjáték megjelenése, az új találmány a könyvnyomtatás kiteljesedése, illetve háborúk - V. Károly és I. Ferenc itáliai csatározásai – miatt a nemzetközi figyelem Észak-Itáliára irányult, így a 14-15. században a reneszánsz rohamos gyorsasággal hódította meg az Itálián kívüli királyi udvarokat.

Reneszánsz építészet

A képzőművészetek közül először a szobrászat mutatott reneszánsz vonásokat. Donatello, az egyik legismertebb korai reneszánsz szobrász Dávid című szobrával a meztelen emberi testről alkotott maradandó tanulmányt. Körülbelül egy évszázaddal később Michelangelo megfigyelte, hogy az építészeti struktúráktól teljesen eltérő alakzatok veszik körül az embereket, és fel is használta ezeket. Az ő Dávid-szobra szintén a meztelen testet ábrázoló tanulmány, ami azóta is széles körben ünnepelt mű még naturalisztikusabb vonásokkal. A reneszánsz festészet a realizmus perspektívájáról vált ismertté, valamint eltávolodásáról a vallási témáktól, ami a középkori művészet velejárója volt. Ehelyett az emberi test és a tájképek kerültek a figyelem középpontjába.

A Sixtus-kápolna

A figurák a gótikus festészet laposságához képest forradalmi újítást hoztak térhatású megformálásukkal. A legismertebb festők ebben a korban Leonardo da Vinci, Raffaello és Michelangelo voltak, képeik a legszélesebb körben ismert műalkotásokká váltak szerte a világon. Az Utolsó vacsora, az Athéni iskola és a Szent Család mind perspektivikus, élő és természetes bemutatásai embereknek és tájaknak. A reneszánsz festészet hatására alakult ki a 16. század környékén a manierizmus, ami főként tájakat és portrékat ábrázolt vallási témákkal, a figurák elnyúltabbá váltak, mozgásuk mesterkélt jelleget öltött.

Csakúgy, mint a festészetet, a reneszánsz építészetet is a klasszikusok inspirálták. A legkorábbi épületek, amelyek reneszánsz jellegzetességet mutatnak, Firenzében találhatók, a Filippo Brunelleschi által tervezett Santo Lorenzo és a Pazzi-kápolna. A reneszánsz stílus teljességében 1500 körül, Rómában bontakozott ki, ahol felépült a Szent Péter-bazilika, a kor leghíresebb építménye. Eredetileg Donato Bramante tervezte, aki az egyik legkeresettebb építész volt abban az időben, de az épületen végül majdnem minden ismert reneszánsz művész is dolgozott, köztük Michelangelo is. A késő reneszánsz kezdetét 1550-ben a kolosszeum-motívum megjelenése jelentette, ahol az épület homlokzatát két vagy több emelet magasan díszítették az oszlopok.

Az itáliai reneszánsz nagyjai

Leonardo da Vinci (1452-1519) akinek születésekor teljes neve Leonardo di ser Piero Da Vinci volt, ami azt jelenti, hogy ’Leonardo, ser Piero fia Vinciből’ 1469-ben, alig 17 évesen lépett be a firenzei Andrea del Verrocchio festő műtermébe gyakornoknak, ahol a nála 7 évvel fiatalabb Sandro Botticellivel, mondhatni együtt nevelkedett. Élete felnőtt korszaka szorosan összefonódott Észak-Itália vérzivataros 15. századi történetével, melyben Franciaország hosszú háborúkat vívott a térség birtoklásáért a spanyol Habsburgokkal és az önmagukat függetlennek tartó itáliai városállamokkal. Az itáliai városok történetét ekkor olyan nagyhatalmú családok írták, mint a Firenzét birtokló, spanyol Habsburgokkal szövetséges Mediciek, a Milánót vezető Sforzák és a franciákkal összefogó Borgiák.

Harminc évesen közelebbi kapcsolatba került a Milánót 1450 és 1535 közt fél évszázadig uraló Sforza családdal, amikor 1482 –ben Lodovico Sforza herceg udvari tudósa lett. Itt készítette el élete egyik fő művét 1498-ban a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskót, az „Utolsó vacsorát". Később visszatért Firenzébe, ahol 1502-ben az Észak-itáliai hatalmat átmenetileg megszerző és a franciákkal szövetségre lépő Cesare Borgia szolgálatába állt. Niccolo Machiavelli, aki a Mediciek átmeneti elűzésének éveiben létrejövő firenzei köztársaság diplomatája volt Borgia alakjáról mintázta a reneszánsz egyik híres művét, az 1512 –ben megírt Fejedelmet. (Machiavelli 1502-1503 fordulóján Borgia udvarában teljesített szolgálatot.) Leonardo is ezen korszakában, 1506-ban, 54 évesen festette meg a Mona Lisát (közismert olasz neve: la Gioconda). Élete utolsó éveiben a festői tevékenysége egyre inkább háttérbe szorult matematikai, fizikai, anatómiai tanulmányai mögött. Utolsó éveiben még megfordult Rómában ahol X. Leó pápa megbízásából egy ideig matematikai-természettudományi tanulmányokat folytatott, majd a francia uralkodó, I. Ferenc – Milánó meghódítója – franciaországi birtokaira hívta. Itt érte a halál, 1519-ben 67 évesen.

Leonardo egyetemes ember volt, mondhatni élete maga volt a reneszánsz szimbóluma, hiszen egy személyben volt festő, szobrász, építész, költő, zenész, természettudós, és feltaláló. A mindent megismerni és megérteni akarástól vezérelve kialakította a modern tudomány módszerét, a kísérletezésen alapuló induktív módszert.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564) Alig 23 évvel Leonardo da Vinci után látta meg a napvilágot, és ő is Firenzében a korszak egyik jeles festőműhelyében Domenico Ghirlandaio kezei alatt kezdte pályafutását. Tehetséges ifjúként egy véletlennek köszönhetően a Mediciek házába került Bertoldo mester mellé, és a hírneves firenzei uralkodócsalád felfigyelt a kamaszra. Egészen 17 éves koráig maradhatott a Medicieknél, amikor Firenze elüldözte Lorenzo de Medicit. Az ezt követő 9 évet részben szülőfalujában, részben Velencében, Bolognában és Rómában töltötte. Végül visszatért Firenzébe, itt készítette el 1501 és 1504 között a Dávid szobrot, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotását, amelyet a kortársak il Gigante (=„az óriás”) néven becéztek, több mint 4 méteres magassága miatt. A szoborral Itália legnagyobb mestereinek sorába emelkedett. A művészettörténetben páratlan esemény, hogy a művészet legnagyobb alakjai egy időben egy városban éljenek. Firenzében ez mégis bekövetkezett, mert bár a felkelés elsodorta a Mediciek híres tudóskörét, Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, 1504-ben pedig Raffaello is letelepedett a városban. A gyanakvó természetű Michelangelo egyiküket sem kedvelte; számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak a siralom völgyében.

A hírnevessé váló 30 éves Michalengelot 1505-ben II. Gyula pápa invitálta Rómába, és 1508-ban azzal bízta meg, hogy IV. Sixtus pápa egykori vatikáni házi kápolnájának falait freskókkal ékítse. Michalengelo páratlan módon, teljesen egyedül festette meg négy év alatt a világ legnagyobb mennyezetképét a sixtusi kápolnát mely a legnagyobb dicsőséget szerezte neki a kortársak szemében. Később 1520 és 1534 közt a pápák megbízásából síremlékeket készített Rómában. Azt a tényt, hogy Michelangelo rajong a szép, fiatal férfiakért, Rómában nyílt titokként kezelték. 1532-ben megismerkedett élete legnagyobb szerelmével, egy rendkívüli szépségű fiatal római nemessel, Tommaso de Cavalierivel (1516-1574), akihez több mint 300 szonettet és madrigált írt. Bár a korkülönbség 41 év volt, Cavalieri mindvégig hű maradt a művészhez, s kapcsolatukat Michelangelo szűk baráti köre is természetesnek fogadta el. Élete végén, 1550 és 1555 között, 80 évesen megfaragta saját síremlékére szánt Pietáját, amelyen Arimathiai József alakjában magát mintázta meg. Végül befejezetlenül hagyta, sőt darabokra törte. (Helyreállították, és 1722-ben a firenzei dómba került.) Végül 1564-ben, 89 évesen halt meg.

Humanizmus

Humanizmusnak a 14. századi Olaszországban szárnyat bontó, a reneszánsz talaján kialakuló, annak főként irodalmi vetületeként létrejött, és az emberi egyéniség szabad fejlődését középpontba állító ideológiai és kulturális irányzatot nevezzük, mely a 15-16. századra szinte egész Európában elterjedt. A humanisták megkérdőjelezték a középkori egyház merev tekintélyelvét, a művészet középpontjába pedig Isten és a túlvilág helyett az embert és az egyént állították. Véget ért a kiközösítéstől rettegő, csak közösségben érvényesülő ember korszaka, helyébe az „én” forradalma került, vagyis eljött a sokoldalú, önmegvalósító, cselekvő egyéniség kora. A humanizmusban jelentősen megváltozott Isten és ember viszonya is, mely a korábbi rettegéssel vegyes alázat helyett egy személyes, bensőséges kapcsolattá vált. Megkezdődött a természettudományok felé fordulás, vagyis előtérbe került a vizsgálódás és kísérletezés, a teológia mellett pedig a literatúrák, csillagászat, orvoslás, jogászat is teret kaptak a tudományok között.

A humanizmus révén felértékelődtek a klasszikus ókori görög auktorok művei, melyeket latinra fordították. A könyvnyomtatás elterjedése pedig nagymértékben segítette a latin- görög műveltség gyors elterjedését. A humanizmus egész áramlata alapvetően irodalmi jellegű volt, amit főként az ókori beszédkészség csodálata jellemzett. Így a nyelv (grammatika, retorika, dialektika) a humanista gondolkodás központi témája volt, amely az ókori szövegek újrakiadásának filológiai munkája is ösztönözött.

A humanizmus kezdete

A humanizmus alapítójának Francesco Petrarca (1304–1374) tekinthető, aki a korabeli gondolkodók közül elsőként tekintette az embert az önálló döntés és gondolkodás képességével rendelkező racionális és érző lénynek. A humanizmust „elindító” nagy hatású műve a Daloskönyv (Canzoniere) 1347-ben íródott, és 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 ballatát és 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik

Petrarca majdnem négy évtizeddel született a reneszánszt elindító Dante Alighieri után, a Közép-itáliai Toscana tartományban. Gyermekkora és tanulmányai nagy része, élete kezdetén Dél-Franciaországhoz kötötték, ahol főként a jogi és filológiai tudományokkal ismerkedett meg. Később, 23 évesen, 1327. tavaszán a Santa Chiara templomban pillantotta meg először Laurát, életének nagy szerelmét s verseinek legfőbb ihletőjét. Alig három évvel később, 1330-ban fölveszi az alsóbb papi rendeket és Giovanni Colonna bíboros szolgálatába áll. A Colonna család támogatása révén európai utazásokat tesz. Végül hosszas dilemma után Dél-Franciaországban telepedik le (Vaucluse -ban) de közben sokat tartózkodik Avignonban is. Mindössze 37 éves, amikor a nápolyi uralkodó (Anjou Róbert) felfigyel költészetére, és udvari költővé nyilvánítja. Élete egy rövid periódusában kedvet kap a politikához is, amikor egy ifjú római néptribunus felkelését támogatja, majd Firenzében a Visconti család diplomatája, követe lesz (követként Prágában, Párizsban is jár). Élete ezen szakaszában figyel fel Giovanni Boccaccióra, akivel levelezésbe kezd. Élete utolsó éveit Padovában tölti, és itt folytatja levelezéseit tanítványaival, köztük Bocaccioval, akivel ekkorra már bensőséges, baráti viszonyt alakít ki. Halála közeledtével végrendeletébe is belefoglalja az anyagi gondokkal küszködő költőt, és segítségképpen 50 aranyat hagyományoz rá. Végül 1374-ben, 70 évesen hal meg.

Giovanni Boccaccio (1313-1375) Petrarca 9 évvel fiatalabb tanítványa, Firenzében nevelkedett, majd Nápolyban tanult, ahol alig huszonévesen egy gazdag kereskedő feleségének lett a szeretője. A hölgy Fiammetta néven köszön vissza műveiben. Később 36 évesen vesztette el apját, így visszatért Firenzébe és 1353-ra megírta élete főművét, a humanizmus csodálatos alkotását a 100 novellából álló Dekameront. A mű keretcselekménye szerint hét nő és három férfi egy vidéki kastélyba menekül az 1348-as firenzei pestisjárvány elől. Itt történetek mesélésével szórakoztatják egymást. A történetek témáját az előző este megválasztott király vagy királynő határozza meg. Mindenki mindennap mond egy-egy mesét, így tíz nap alatt száz történet hangzik el. A reneszánsz szellemiségével összhangban a Dekameron az élet örömeihez való jogot, a túlvilági léttel szemben (mellett) az e világi örömök fontosságát, sőt elsődlegességét hangsúlyozza. Boccaccio elsősorban a történetek előadásában jeleskedik, magukat a mesélőket nem jellemzi különösebben: a 7 hölgy és 3 ifjú ugyanazon társadalmi osztályt képviseli. A műre Petrarca is felfigyelt, és levelezésbe kezdett az ifjúval. A két humanista művész közt őszinte és erős barátság alakult ki. Boccaccio élete utolsó húsz évét humanista tanulmányainak szentelte. Tudós munkáit latinul írta, s ezekre volt a legbüszkébb. Ám eközben anyagi gondok is gyötörték. Alig egy évvel barátja és mestere Petrarca halála után, 1375 végén távozott az élők közül, Certaldóban, családja ősi házában.

Magyarországi humanizmus

A humanizmus európai viszonylatban nagyon hamar jelent meg a Magyar Királyságban, Hunyadi Mátyás udvarában, viszont korai megjelenése dacára csak nagyon szűk körre gyakorolt hatást. Elsősorban maga Mátyás és az 1476 –tól Budán tartózkodó spanyol gyökerekkel rendelkező nápolyi felesége Aragóniai Beatrix igyekezett humanista udvart kialakítani. Megélénkültek az olasz-magyar kulturális kapcsolatok; főként Firenze és Lorenzo de Me­di­ci reneszánsz udvara vált irányadóvá. Olasz művészek, humanisták és mesteremberek özönlöttek Budára; a ve­zető pozíciók egy részét is olaszok foglalták el. Megváltozott az élet a budai udvarban, az előbbi egy­sze­rűbb szokások, életvitel helyébe új módi, "olasz erkölcs" lépett. Minden szebb lett, mint a királynő volt fel­ol­va­sója, Antonio Bonfini írja, "még az istentisztelet is: a királyi kápolna számára egész Francia- és Né­met­or­szág­ból szedték össze az énekeseket". A háttérbe szorult konzervatív magyar urak morgolódtak az "olasz er­köl­csök" térfoglalása miatt.

A korai reneszánsz központokhoz, legfőképpen Mátyás udvarához fűződik a reneszánsz építészet, kép­ző- és iparművészet meghonosítása, formáinak, stílusának Itáliából való átplántálása. Megkezdődött a bu­da­i palota reneszánsz stílusú továbbépítése. Mátyás nem elégedett meg azzal, hogy ahol csak lehetett, a legjobb olasz művészeket foglalkoztatta, ha­nem igyekezett hazai bázist is teremteni, műhelyeket létesíteni. Mátyás művészetpártolásának jóvoltából így nemcsak a reneszánsz művészet meghonosodásáról, hanem egyúttal egy budai művészi iskola ki­a­la­ku­lá­sá­ról is beszélhetünk, bár Mátyás korában még csak egy-két tucatnyi magas értelmiségi alkotja a humanista réteget. Legtöbbjük köz­nemesi származású, főként a Vitéz-rokonságból és pártfogoltak közül való. Kivétel nélkül egyháziak, a nagy­kancelláriai szolgálatokat ugyanis egyházi javadalmakkal - kanonoksággal, prépostsággal és püs­pök­ség­gel - volt szokás fizetni. Humanista értelmiségünk műveltségét külföldön szerezte. Egyetemünk nem volt; az 1468-ban Vitéz Já­nos által alapított pozsonyi studium generale is életképtelennek bizonyult, még a kifejlődés stádiumában el­sorvadt. Az élvonalbeli humanista műveltséget a 15. században csak távoli, költséges itáliai iskolákban, il­let­ve egyetemeken lehetett megszerezni. A 15. század negyvenes éveitől kezdték a magyarok látogatni azokat az észak-itáliai iskolákat, a­me­lyek a kor legfelkészültebb, humanista műveltségű diplomatáit, értelmiségieit képezték. Bizonyos fokig reneszánsz művészi terméknek számít a 15. századi humanista kéziratos könyv, a kó­dex is. E kódexek már nem egyházi scriptoriumokban készülnek, hanem világi műhelyek állítják őket elő, gyakran rendelésre, és kereskedők árusítják keresett, drága portékaként.

Vitéz János és Jannus Pannonius

Az első hazai humanista könyvgyűjtő és bibliofil Vitéz János (1408-1472) volt, aki a maga korában már híressé vált könyvtárat gyűjtött össze. Könyvei közül csupán 26 ismeretes ma is előttünk, ezek négy kivételével mind díszes kivitelű hártya-kódexek. Vitéz könyvei 1472-ben bekövetkezett bukásuk, illetve haláluk után Má­tyás király könyvtárát gazdagították. Vitéz János a zágrábi püspökség jeles egyházi személyisége, fiatalon került a Hunyadiak szolgálatába, és lett Hunyadi János kormányzóságának titkára, illetve a gyermek Mátyás nevelője. Később, 37 évesen a kormányzó ajánlásával lett Várad püspöke, 1445-ben. Ezidőtől kezdve igen fontos szerepet vitt az országban és fontos küldetésekkel bízták meg, ő irányította a Hunyadi liga diplomácia lépéseit és követségeket vezetett, tárgyalt Európa sok városában. 1448-ban részt vett Hunyadi oldalán a 2.rigómezei ütközetben. Hunyadi János halála után atyai gondossággal őrködött fiai felett. Mátyás megválasztatásában jelentékeny szerepe volt. Ő ment Prágába Podjebráddal alkudozni, hogy Mátyást bocsássa szabadon. Mátyás trónra lépése után kancellárjává nevezte ki és az ország ügyeire nagy befolyást engedett neki, így például 1465 februárjában esztergomi érsek lett.

Saját költségén Pozsonyban megvetette egy négy karból álló egyetem alapjait (1465, Academia istropolitana), amelynek tanszékeire a külföldi főiskolák nevezetesebb tudósait nyerte meg. Ugyanakkor Esztergomban fényes palotát emeltetett, kép- és könyvtárt alapított. Kétségtelen, hogy a tudományok és művészetek bőkezű pártfogása Mátyás által, főleg Vitéz befolyásának volt köszönhető. Később azonban, amikor Mátyás megindította költséges és az ország nemessége által feleslegesnek tartott csehországi háborúit, megromlott viszonyuk, és a király ellen összeesküvők megnyerték maguknak Vitéz János támogatását is. Mátyás először még megbocsátott egykori nevelőjének, ám a második szembeszegülést követően letartóztatta. Vitéz ezt követően halt meg, 64 évesen.

Jannus Pannonius (1434-1472) Vitéz János unokaöccse a Dráva menti (azóta eltűnt) Csezmice községben született, Csezmiczei János néven. Alig 13 évesen Guarino da Verona ferrarai magániskolájába került. Guarinónál együtt nevelkedett a korabeli itáliai ifjúság színe-javával, s a koraérett gyermekben hihetetlenül gyorsan bontakozott ki a költői tehetség. Guarino nemcsak latinra, de görögre is tanította. 1454-ben Padovában jogi tanulmányokba kezdett. Hunyadi Mátyás a magyar trónra kerülvén, Janust hazahívták rokonai, egyenesen az udvarba; mert az új ország építéséhez jól képzett emberek kellettek. A királyné kancellárja, majd királyi kancellár – azaz az udvari hivatalok vezetője lett; rokona, Vitéz János bíboros, prímás esztergomi érsek pedig nemcsak az egyház hazai vezetőjévé, hanem Mátyás uralkodásának korai éveiben a király legfőbb tanácsosává – Mátyás után az ország második emberévé és a politika jelentős irányítójává vált. Mátyásnak szüksége volt arra, hogy az egyház feltétlenül mellette legyen központosító politikájában, ezért a püspökségek élére legmegbízhatóbb híveit állította. Így lett Vitéz kinevezése után Janus Pannonius pécsi püspök. Nem hagyta abba költői munkásságát sem, leginkább az epigramma és az elégia műfajában alkotott. Közben 1471-re Viéz Jánoshoz hasonlóan ő is szembefordult Mátyással, köpontosító politikája, magas adói és háborúi miatt. Az 1471-es nagy főúri zendülésnek Vitéz Jánossal együtt ő volt a szervezője, ezt azonban a király ügyesen leverte. Jannus ekkor úgy döntött, Itáliába, pontosabban Velencébe menekül, de útközben, 1472. március 27-én Medveváron tüdővérzésben meghalt.

Európai hírű volt Mátyás könyvtára a Bibliotheca Corvina. A Corvin-könyvtár több mint ezer kö­tet­ből állt, amely közel 3000 művet foglalt magában: szinte mindazt a tudományanyagot, amelyet a humanisták ér­demesnek tartottak ismerni és olvasni. Kiváltképpen az újplatonista érdekű munkákat ölelte fel tel­jes­ség­gel, de híres volt klasszikus latin és görög szövegeiről is. Elvétve egy-két magyar  kódex is a könyvtárba ke­rül­hetett, bár csak egy ilyenről tudunk: Báthori László szentírás-magyarázatáról. A Bibliotheca Corvinát Má­tyás egész uralkodása alatt fejlesztette. A díszes illuminált hártyakódexek nagy része firenzei műhelyek mun­kája. Másoló és könyvfestő műhelyt Mátyás Budán is felállított, s melléjük könyvkötő műhelyt is szervezett.

A Jagellók alatt nem fejlődött a könyvtár tovább, gyarapodás helyett elkezdődött lassú pusztulása. A drá­ga kó­dexek közül az ittjárt külföldi követek, illetve a kíséretükben idejövő humanisták egyet-egyet kö­zü­lük ajándékba kértek és kaptak, vagy más módon eltulajdonítottak. Egyre több Corvin-kódex vándorolt így ki az országbólúrát. Az itt maradt kódexeknek azonban még rosszabb sors jutott: a Mohács után Budát is el­pusz­tító török a könyvtárat feldúlta, felperzselte, s csupán egy részük került hadizsákmányként Kons­tan­ti­ná­poly­ba, ahonnan 15 darab a török szultán ajándékaként jutott a múlt században vissza Magyarországra. A vi­lág­hírű könyvtárbó mintegy 160-170 kódex maradt, világ minden tájának könyvtáraiban szétszóródva. Ma­gyar­országon csupán harmincegynéhány Corvina található.

A század nagy találmánya (a könyvnyomtatás) százával ontotta a különböző könyveket. Nyomtatott köny­vek a Corvinában is szép számmal voltak, kezdetben - fejedelmi használatra - ezeket is miniálták és il­lu­minálták. Az 1470-es évek elején megalakult az első hazai nyomda, Kárai László óbudai prépost, al­kan­cel­lár kezdeményezésére, aki 1470. évi római követsége alkalmával Hess András nyomdászt Budára hívta. E rö­vid életű budai nyomda termékeiből kettőt ismerünk, közülük a legnevezetesebb az egyik 14. századi kró­ni­ka­változat kiadása, a Budai krónika (1473). Hess nyomdája kérész életű volt, akárcsak az a másik hazai ős­nyo­mda is, amelyet a Confessionale nyomdája címen tart számon a szakirodalom, s amely 1477-1480 körül mű­ködött Magyarországon, - talán Pozsonyban. Hazai nyomdák működésére Mátyás korában még nem ér­tek meg a feltételek. Az emelkedettebb reneszánsz életformához hozzátartozott a mecénáskodás, vagyis a közüggyé ne­me­sített humanista műveltség terjesztésének és a literatúra fejlesztésének hatékony anyagi segítése, közvetett elő­mozdítása. Ennek két módozata volt: az egyik a tehetséges ifjak taníttatása, a másik pedig az alkotó hu­ma­nisták patronálása, s ezen keresztül irodalmi és tudományos alkotások létrejöttének, illetve meg­je­le­né­sé­nek és megjelentetésének elősegítése.

A kor felfogása szerint a megjelent mű az író és a mecénás munkája, mindkettőjük nevét "hal­ha­tat­lan­ná" teszi, - amit az író vagy a tudós a műve elé függesztett ajánlásban, felmagasztalva mecénását és annak "hu­manitas"-át, nem győz eléggé hangsúlyozni. A reneszánsz kultúra kialakulásának szakaszában Magyarországon szívesen fogadtak udvarukba kül­föl­di vándor humanistákat, vagy hívtak meg híres tudósokat, mint például Vitéz János Regiomontanust (1436-1476), aki 1467-ben Esztergomban írta és magyar patrónusának ajánlotta az égitestek pályafutását be­mu­tató táblázatait. E vándorhumanisták legtöbbje olasz volt: főként Mátyás király foglalkoztatta őket, fel­hasz­nálva tollukat saját nagyságának, tetteinek, dinasztikus, politikai terveinek propagálására.

A felvilágosodás

Az emberiség történelmében a reneszánsz és humanizmus 14. és 16. század közt érvényesülő hatását a reformáció, a nagy földrajzi felfedezések, és az újkor eljövetele után a felvilágosodás eszméje vitte tovább, hozzájárulva új elvek, eszmék, más szellemi áramlatok és új államberendezkedések, a modern nemzetállamok kialakulásához. A felvilágosodás 17. századi Európában kezdődő és 18. századra uralkodóvá váló, polgári társadalmat megteremteni akaró, az értelmet, logikus gondolkodást, tapasztalati megismerést és a hagyományos intézmények, szokások, erkölcsök és egyházi hatalom kritikai megkérdőjelezését középpontba állító eszmeáramlat volt. A hagyományokra épülő világ alapfogalmai helyett új, szintén megkérdőjelezhetetlen alapelvek kerültek az emberek gondolkodásába. Ezek legfontosabbika, hogy minden változik, fejlődik. A társadalomról elmélkedve a felvilágosult gondolkodók máig értékálló elveket hirdettek meg: toleranciát, türelmet hirdetve elutasították a vallási fanatizmust; a szabadságot eszményítve elvetették a zsarnokságot. A 18. században a művelt Európát – társadalmi különbségek nélkül – magával ragadó eszmeáramlat szinte divattá, korszellemmé vált. A felvilágosodás szellemisége és a művelt közönség igénye hívta életre először Angliában a korszak tudásanyagát átfogó, mégis könnyen áttekinthető és forgatható kiadványokat, az enciklopédiákat. Ezek szócikkekbe szedve tartalmazták az ismereteket. A felvilágosodás követői és nagy gondolkodói Isten létét többnyire nem tagadták. Többségük szerint Isten, „az első mozgató” megteremtette a világot, de működésébe nem avatkozik be Ez volt a deizmus tana. Az egyházat azonban sokan a tudatlan világ félrevezetőjének tartották, és támadták.

A felvilágosodás előfutárai

A korai felvilágosult gondolkodókat általában az ész mindenhatóságába vetett hit vezette, és úgy vélték, a társadalmi jelenségeket is a természeti törvényekhez hasonló, racionálisan megmagyarázható törvényszerűségek irányítják. A társadalom problémáira igyekeztek racionális válaszokat adni. A felvilágosodás a 17. század végén született Németalföldön és Nagy-Britanniában, majd innen került Franciaországba a 18. század közepén.

Az eszmeáramlat előfutárainak első köre azonban inkább itáliai és német területeken élt és alkotott. Ide sorolható – az első közt – Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) lengyelül Mikołaj Kopernik, aki bár Lengyelországban született, mégis Itáliában folytatta egyetemi tanulmányait, és Nürnbergben tette közzé 1543-ban főművét, melyben leírta, hogy megfigyelései szerint a világegyetem középpontja nem a Föld, hanem a Nap (heliocentrikus világkép). Bár Kopernikuszt az egyház eretneknek nyilvánította, mégis néhány évtizeddel később Johannes Kepler (1571-1630) német csillagász bizonyítani tudta tanai igazságát. A sort Giordano Bruno (1548-1600) folytatta, aki odáig merészkedett, hogy kijelentette: a világegyetem végtelen. Az egyház pert indított ellene, melynek során azzal a kijelentésével haragította fel leginkább a főpapokat (több száz évvel megelőzve korát), hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek, s azokon a földihez hasonló élet lehetséges. Tanait az egyház annyira veszélyesnek tekintette, hogy máglyahalálra ítélte, de elégetése előtt még nyelvét is kitépték, hogy ne tudja szétkiabálni veszélyes tanait. Giordano Brunot, egy újabb olasz természettudós, Galileo Galilei (1564-1642) követte, aki szintén kivívta az egyház haragját, amikor a szabadesés és a bolygómozgás elméletéről értekezett. Az invizíció őellen is pert indított, melynek végén ugyan élete végéig háziőrizetre ítélték, ám máig fennmaradt híres mondása: „Eppur si muove – mégis mozog a Föld

Galilei után a felvilágosodás előfutárainak sora már Franciaországban, Németalföldön és Angliában folytatódott René Descartes (1596-1650) munkásságával. Descartes tekinthető az analitikus geometria és a racionalizmus megalapítójának. A francia gondolkodó, filozófus, természetkutató szembefordulva az addigi hagyományos világnézettel, valamint a puszta hit alapján elfogadott előítéletekkel, az összes addigi igaznak elfogadott ismeret lerombolását, majd racionális érvelések útján való újjáépítését tűzte ki fő feladatának. Vagyis hitte: a világ jelenségeit általános elméletekkel kell magyarázni. Híressé vált mondása: „Cogito ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok”. A portugál származású, de Amszterdamban felnövekvő Baruch Spinoza (1632-1677) megjelenésével a felvilágosodás gondolata megjelent Németalföldön is, ugyanis a hollandiai filozófus Etika című művében már az ész hatalmáról és az ember szellemi szabadságáról értekezett.

Az angol felvilágosodás kezdetei

Angliában a felvilágosodás az angol polgári forradalom által teremtett újító és átalakulást követelő politikai légkörben kedvező „táptalajra” lelt. Az új gondolatokat Angliában Francis Bacon (1561-1626) kezdte rögzíteni, aki a forradalom előtti parlamentnek is tagja volt, ám hírnevét mégis a tudományok rendszerezésének elméletével szerezte, és azzal, hogy Johannes Ludovicus (1492-1540), spanyol humanista munkásságát folytatva megalkotta az empírizmust. Ezzel a felvilágosodás korábban kialakult új eszméje, a Descartes által hirdetett racionalizmus mellé, egy másik, új ideológiai áramlatot teremtett. Az empírizmus szerint az ismeretekre csak tapasztalataink segítségével tehetünk szert. Az angol felvilágosult gondolkodók sorát Thomas Hobbes (1588-1679) folytatta, aki Itáliában személyesen is találkozott Galileivel. Főművében (Leviatán) már arról írt, hogy az állam olyan mesterséges személy, amelyre minden egyén átruházza jogait, amennyiben az a védelmüket szavatolja. Bacon és Hobbes után az angol felvilágosodás legsokoldalúbb személyisége John Locke (1632-1704) következett, aki előbb Shaftesbury grófjának – Lord Ashleynek – orvosa, gyermekeinek nevelője volt, majd a gróf ajánlásával hivatali pályára lépett. Művei széles körben terjedtek Angliában, főként a forradalom lezárulta, Orániai Vilmos hatalomra kerülése után. Locke az alkotmányos monarchia rendszerét tartotta követendőnek, és kijelentette: minden ember veleszületett jogokkal rendelkezik, melyek egy részéről lemond a társadalom működőképessége érdekében. Nagy hatású volt a hatalmi ágak - törvényhozás, végrehajtó hatalom, és a föderatív hatalom - szétválasztásáról írt munkája is. A haladó eszméket képviselő angol gondolkodók sorát Isaac Newton (1643-1727) folytatta, aki Trinity Kollégiumban önszorgalomból olvasta a nagy elődök Descartes, Galilei, Kopernikusz és Kepler műveit. Később élete delén megalkotta a tömegvonzás törvényeit, és megalkotta a mechanika tudományának alapjait. A Newton-törvények, melyeket röviden csak a Principia néven ismert könyvében írt le, a térről, az időről, a tömegről, a mozgásról és az általános tömegvonzásról alkottak korszakalkotó megállapításokat.

A francia felvilágosodás

A felvilágosodás franciaországi megjelenésekor a hatalmas ország lakossága már több mint egy évszázada az abszolutizmus rendszerében élt. IV. Henrik (1589-1610) az első Bourbon uralkodó, miután sikeresen úrrá lett az ország 16. századi anarchikus állapotain (vallásháborúk) nekilátott a központosítás megvalósításának. Utóda XIII. Lajos (1610-1643) fejezte be munkáját és ő volt az utolsó francia uralkodó, aki 1614-ben még összehívta a rendi gyűlést. Ezt követően azonban a francia koronás fők 175 éven keresztül, egészen 1789-ig a rendek nélkül uralkodtak. A korszak az Ancien Regime (régi rendszer) elnevezést kapta. Angliából, ahol a polgári forradalom 1689-es győzelmének köszönhetően a felvilágosodás eszméinek jelentős része a megvalósulás útjára léphetett, az új tanok gyorsan átterjedtek a szomszédos Franciaországra is, ahol Montesquieu, Voltaire, Rousseau és az Enciklopédia megalkotásában fontos szerepet játszó Diderot és d’Alambert munkássága révén jelentős mértékben hozzájárultak a nagy francia forradalom kirobbanásához. A francia gondolkodók többsége abból indult ki, hogy a szabadság az ember természettől kapott joga. Olyan társadalmat és államot akartak, amely biztosítja ezt. Az angol államelméletből és – a mintának tekintett – angol alkotmányos királyág rendszeréből indultak ki.

Montesquieu (1689-1755) eredeti nevén Charles-Louis de Secondat (1716-tól La Brède és Montesquieu bárója) annak híve volt, hogy a hatalmat a nép választott képviselők útján ellenőrizze. Azt azonban elfogadta, hogy a képviselőket csak azok válasszák, akik egy meghatározott vagyonnal rendelkeznek (cenzusos rendszer). A zsarnokság, az egyeduralom elkerülésének alapvető feltételét a hatalmi ágak megosztásában látta. Montesquieu a felvilágosodás természeteszményét túlhangsúlyozva azt állította, hogy a társadalom működése alapvetően a földrajzi környezettől függ (földrajzi determinizmus). Véleménye szerint az éghajlat befolyásolja az emberek vérmérsékletét, az államok nagysága maghatározza, hogy milyen az államberendezkedés (pl.: kis államokban köztársaság a jellemző).

Montesquieu fiatalon jogi tanulmányokat végzett, majd az 1721-ben megjelent társadalom kritikája, a Perzsa levelek révén országos ismertségre tett szert. (Ebben egy perzsa utazó szemén keresztül bírálta hazája visszásságait.) Ezt követően Bordeaux környéki birtokairól Párizsba költözött. Megfordult a királyi udvarban, bejáratos lett a legelőkelőbb szalonokba, és 1728-ban a Párizsi Akadémia tagjává választották. Egy európai körutazást követően hazatérve Madame de Pompadour a kegyeibe fogadta, eljárt az Akadémia üléseire, valamint részt vett szabadkőműves páholyok összejövetelein. A körutazás úti jegyzeteit később Gondolataim címmel jelentette meg. Filozófiai és történettudományi értekezései és a Gondolatok képezik az alapját „A rómaiak nagysága és hanyatlása” (1734) című munkának. Fő művén, melynek címe „A törvények szelleméről” mintegy tizennégy évet dolgozott, s megjelenése után (1748) nagy sikere miatt többször újranyomtatták. Az eredetileg névtelenül megjelentett könyv azonnal elsöprő hatást váltott ki. A művet Franciaországban mind a hatalom támogatói és ellenzői ellenségesen fogadták, a legsúlyosabban egyházi körökből támadták. Hiába írta meg 1750-ben A törvények szellemének védelmét, a könyv 1751-ben tiltólistára került. Montesquieu még korábban Párizsban összeismerkedett Denis Diderot-val és Jean le Rond d'Alembert-rel, a fiatal enciklopédistákkal, akik csodálták munkáit, és felkérték egy Eniklopédiában megjelenő cikk megírására. A cikket azonban már nem tudta befejezni, 1755. február 10-én, Párizsban, egy járványban meghalt.

Montesquieu legradikálisabb munkája három osztályba sorolta a francia társadalmat: a királyi udvar, az arisztokrácia és a köznép. Kétféle hatalomtípust különböztetett meg: szuverén és hivatali. A hivatali hatalom megoszlik a három fő típus között: törvényhozó hatalom, végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás. a „társadalmi rendet” az biztosítja, hogy mindegyiknek van hatalma a másik felett. Ez az elv szélsőséges volt, mert a papságot teljesen kihagyta az állam működéséből és a feudális rend utolsó nyomait is eltörölte. Az államformák körül szintén hármat különböztetett meg. Ezek voltak a királyság, ahol a kormányt a király vagy a királynő vezette és a tekintélyre épült, a köztársaság, amelyet választott vezető irányított, valamint a despotizmus, ahol a kormányt egy diktátor vezette és a félelemre épült. Úgy gondolta, hogy a királyság a legjobb államforma, a brit alkotmányt tartotta ideálisnak.

Voltaire (1694-1778) eredeti nevén François-Marie Arouet középosztálybeli polgárcsalád sarja, a filozófiai elbeszélés, az ironikus fejtegetések mestere volt. A fejlődést gátló hagyományokat, a dogmákat ostorozta. Elsősorban az egyházat támadta. „Tiporjátok el a gyalázatost!” – jelentette ki, bár Isten létét nem tagadta, s a nép erkölcsei szempontjából kívánatosnak is tartotta: „Ha Isten nem volna, ki kéne találni”! A hitet nem tagadta, hiszen sok kortársával együtt a világ első mozgatójának tekintette Istent. De fellépett az egyház ellen, amelyet a vakbuzgóság, az álszentség és a népbutítás eszközének tekintett. A toleranciát hirdette, de az egyházzal szemben maga is fanatikusan harcolt: csak a rossz oldalát hangsúlyozta, eltúlozta a visszásságokat.

Voltaire szintén jogi végzettséggel rendelkezett (Montesquieau –hoz hasonlóan) de később mégis az irodalom felé fordult, és színdarabok írásába kezdett. Első sikeres színdarabjának címe Oidipus volt. Ennek szűk körű bemutatása után azonban meggondolatlanul az orleansi hercegről is írt egy szatírát, ami miatt egy évre megjárta a Bastillet is. (Itt változtatta meg nevét Voltaire-ra.) Kiszabadulása után (1718) az Oidipus bemutatták a „Comédie-Française”-ben és a nézők jól fogadták, a királyi udvarban is elismerést nyert. A darabot negyvenöt estén mutatták be, sikert és vagyont hozott a számára. Alig hét évvel később, 31 évesen személyes viszályba keveredett egy nemesifjúval, aminek következtében majdnem párbajt vívott, így száműzetésre ítélték. Angliába távozott, ahol megismerte John Locke és Newton tanait. Tanulmányozta az angol alkotmányos monarchiát, vallási türelmet és szólásszabadságot, ezeket a vívmányokat a társadalmi és politikai változások szükséges előfeltételeként látta. Angliát a fejletlen Franciaország számára hasznos modellként ismerte meg. Voltaire három év száműzetés után 1729-ben visszatért Franciaországba és folytatta irodalmi pályafutását. 1733-ban jelenteti meg Filozófiai levelek című művét, melyben vallási és politikai szabadságért kiált. Ezt hazájában úgy értelmezték, mint a francia politikai rendszer kritikáját és támadást az egyház ellen. A következmények elől a független Lotaringia hercegségbe menekült, Cirey várába.

Cireyben termékeny írói korszak köszöntött rá, miközben levelezésbe bocsátkozott Nagy Frigyessel, sőt 1740-ben találkozott is a porosz uralkodóval. Később Richelieu bíboros és Madame de Pompadour is kegyeibe fogadta, aminek eredményeképpen udvari történésszé és kamarássá nevezték ki, ezáltal bizalmas társadalmi és gazdasági feladatokat látott el (1745). Már 57 éves volt, amikor elfogadva Nagy Frigyes invitálását, három évet a porosz uralkodó udvarában töltött, ám nyughatatlan természetes nehezen tűrte porosz rendet. Poroszországi tartózkodását a franciák hűtlenségnek tartották, így Párizsba nem térhetett vissza, így egy ideig Genfben élt, ahol egy magánszínházat hozott étre, és Jean-Jacques Rousseauval levelezett. Később a német-svájci határra költözött, ahol 1759-ben megírta főművét a Candide –ot. Később 83 évesen hősként ünnepelve tért vissza Párizsba, hogy megnézze utolsó színdarabja, az Irene bemutatását. Az utazás, az ünnepségek és a fogadások okozta izgalmak azonban túlzottan megterhelték szervezetét, ágyba fektették és még aznap, 1778. május 30-án meghalt.

A voltaire-i életmű meghatározó jelentőségű alkotása, a Candide vagy az optimizmus egyszerre tézis- és kalandregény. Hősét, az egyszerű és hiszékeny ifjút – akit filozófus nevelője, Pangloss a nagy Leibniz nyomán arra tanít, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika – Voltaire végigvezeti benne az egész földgolyón, Vesztfáliától Hollandián keresztül Portugáliáig és Eldorádóig, majd vissza, Európán át Isztambulig és végül Rodostóig. Candide útja társaival együtt háborúból háborúba, katasztrófából végveszélybe visz; végigszenvedik mindazt a rosszat, ami igencsak ellentmond mestere tanításainak. Candide ki is ábrándul ez utóbbiakból, de nem esik kétségbe.
Voltaire a filozófiával szemben az élet elsődlegességét hirdetve ráébreszti hősét, hogy földünk nem mennyország ugyan, de nem is pokol. Candide földet vásárol, és imádott hölgye, Kunigunda, meg a többiek társaságában békés munkálkodásba fog.

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) a közvetlen demokráciában hitt, és elvetette a képviseleti rendszert, mivel az nem teszi lehetővé a néphatalom (népszuverenitás) érvényesülését. Felfogása szerint a népnek közvetlenül kel részt vennie a döntésekben. Ezt úgy látta megvalósíthatónak, ha a hatalmi rendszer a társadalom kisebb közösségeire épül. Eszmerendszerében a hatalmi ágakat nem választotta szét, mert – mivel a nép hoz minden döntést – a hatalom nem szorul ellenőrzésre. Sőt, a többségi akaratnak – amit a közjóval azonosított – az egyén szabadságát is alá kell rendelni. Rousseau a magántulajdonra vezette vissza az emberi társadalom bajainak jelentős részét. Az őskort, „a vademberek” életét az emberiség boldog korszakának tartotta, mivel felfogása szerint e korban sem vagyoni, sem társadalmi különbségek nem léteztek. Rousseau eszméi – a közvetlen demokrácia, a tulajdon korlátozása – a szabadság kiterjesztését szolgálták. Ám később, a francia forradalom idején eszméinek első megvalósítási kísérlete diktatúrához vezetett (jakobinusok uralma). Rousseau politikai eszméi hatást gyakoroltak a nagy francia forradalomra, sőt a kommunizmus és a szocializmus eszméinek kifejlődésére, valamint a nacionalizmus megjelenésére.

Rousseau genfi polgárcsaládban nőtt fel, majd alig 16 évesen jobb anyagi lehetőségek reményében Torinóba költözött. Itt azonban egy katolikus kollégiumban tudott csak megfelelő kosztot és szállást szerezni. Két év után Madame Warens, a frissen katolizált ifjak pártfogójának a házába került és tíz éven keresztül szerelmi viszonyt folytatott a jóval idősebb hölggyel, de közben végigolvasta a 17–18. század ismert filozófusait: John Locke, Malebranche, Leibniz, Descartes, Voltaire, Fontenelle műveit. Alig 29 évesen ment Párizsba, ám két év után Velencében kötött ki, mert egy befolyásos hölgy közbenjárásának köszönhetően a velencei francia követ, Mantaigu titkára lett. A rövid kitérő után újra Párizsba költözött, ahol a Le devin du village ( A falusi jós) című vígoperája meghozta számára az első sikert, és megismerkedett a Thérèse Levasseur nevű szobalánnyal, akivel – számos félrelépés közepette – élete végéig együtt élt. Közben 38 éves volt, amikor a dijoni akadémia egy pályázatot hirdetett, melyre filozófiai értekezéseket várt egy díj kiosztása fejében. Ezt a díjat 1750-ben Rousseau nyerte. Az 1750–es évektől Rousseau a „genfi polgár” írói nevet választotta magának. Később, 1756–ban Rousseau Montmorency-ba költözött, Madame d'Épinay kastélyába. Itt írta meg legfontosabb műveit: az Új Héloïse-t (1760), A társadalmi szerződést (1778) és az Emilt (1762). Az Emil egyaránt irritálta a katolikus és a protestáns ortodoxiát. A társadalmi szerződéspedig még nagyobb felháborodást keltett, mivel a demokráciát hirdette és tagadta a királyok isteni jogát. E két könyv a hivatalos szervek olyan mérvű rosszallását váltotta ki, hogy Rousseau kénytelen volt Franciaországba menekülni. Végül Nagy Frigyes jóvoltából Mortiers-ben, Neuchatel mellett telepedett le. Három évig maradt itt, egészen 1775-ig, amikor a falu lakói először méregkeveréssel vádolták, majd megkísérelték meggyilkolni. Rousseau-nak sikerült elmenekülnie Angliába, ahol David Hume fogadta be. Alig néhány év után újra hazatért, és 1772-ben a lengyel hazafiak kérésére alkotmányt dolgozott ki a felosztott Lengyelország nemzeti egységének megőrzésére. Végül 1778. július 2-án halt meg, néhány nappal nagy vitapartnere, Voltaire után.

Az Encyclopédia

A híres Encyclopédie-nek, a 18. század egyik legnagyobb és legjelentősebb irodalmi vállalkozásának előzménye 1745-re nyúlik vissza, amikor egy egyetemi professzor (Gottfried Sellius) néhány kollégájával kísérletet tett egy átfogó művészeti és tudományos munka elkészítésére. A megjelenés után azonban kiderült: a mű tele van hibákkal, így a francia filozófia oktatás köztiszteletben álló professzora (Jean Paul de Gua de Malves ) teljes felújítást javasolt és ehhez sikerült megnyernie több tudós és művész közreműködését, akik között volt Antoine Louis, Étienne Bonnot de Condillac, Jean le Rond d'Alembert és Denis Diderot. A nagy mű 35 kötet lett, 71 818 cikket és 3 129 illusztrációt tartalmazott. Az első 28 kötetet Diderot szerkesztésével 1751 és 1772 között jelentették meg. További 5 kötetet más szerkesztők állítottak össze 1777-ben, végül 2 kötet névmutató jelent meg. A francia felvilágosodás több ismert alakja dolgozott a művön, többek között Voltaire, Rousseau, és Montesquieu.

A felvilágosodás közgazdasági elméletei

A merkantilizmus rendszerét a korszakban a fiziokrata tanok váltották fel. Az elmélet kidolgozói - Quesnay és Turgot – a felvilágosodás eszméit a gazdaságra is alkalmazták. Szerintük a gazdaság akkor működik jól, ha szabad, és fejlődésében senki nem korlátozza. Az állam feladata csak a tulajdon és a vállalkozás szabadságának biztosítása, így a gazdasági életben a legjobb szervező elv a termelők közötti szabad verseny. Koruk franciaországi viszonyaiból kiindulva úgy vélték, hogy csak a mezőgazdaság teremt új értékeket (innen elnevezésük). Így a mezőgazdaságot állították a gazdaság középpontjába. Az iparosodottabb Angliában élő Adam Smith (1723-1790) a közgazdaságtudomány atyja, már az ipar és a kereskedelem jelentőségét is felismerte (1776). A szabad verseny feltételei között az egyéni érdektől ösztönzött munkát tartotta a gazdasági fejlődés motorjának.

A felvilágosult abszolutizmus

A 18. században a fejlett nyugat-európai vidékektől elmaradó területeken – amelyeket a centrumhoz képest a történészek perifériának neveznek – az abszolút uralkodók változtatásokra kényszerültek. Országuk nagyhatalmi helyzetének megtartása vagy megszerzése érdekében gazdasági és óvatos társadalmi reformokat hajtottak végre. Lebontották a belső vámokat, pártolták az iparfejlődést, fejlesztették az oktatást, a hadsereget, védték a jobbágyokat a túlzott nemesi követelésekkel szemben és megadóztatták a nemességet. Azonban úgy akartak társadalmi és gazdasági reformokat, hogy közben az alapvető politikai viszonyok – például a szinte korlátlan királyi hatalom – érintetlenek maradjanak. Európában II. Frigyes (1740-1786) és II. Katalin (1762-1796) egyaránt ezt az utat választotta, csakúgy mint Mária Terézia, uralkodásának második felében (1764-től) és fia II. József a teljes regnálási ideje alatt! Magyarországon 1764 és 1790 közt egyáltalán nem hívták össze a diétát (rendi gyűlést) csupán uralkodói rendeletekkel kormányoztak.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Végvári Lajos: Az európai művészet története. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1989
  • Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor. II. kötet. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Beke Csilla (szerk), Bíró Júlia, Sziklai István, Kovács Kristóf (ford.): 5000 év, a világtörténelem krónikája. Geopen Kiadó, Budapest, 2008