A ókori Egyiptom

Az ókori Egyiptom

/Harmat Árpád Péter/

A szó szoros értelmében vett Egyiptom a Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő területet jelentette, mely Afrika északkeleti részén helyezkedett el (és helyezkedik el most is) a tengerek és a Szahara sivatagjai által körbezártan, más civilizációktól elszigetelten. Mezopotámia mellett Egyiptomban alakult ki a Föld első civilizációja, mivel már az őskor végétől lakott terület volt, ahol Kr.e. 3000 -től jelentős kultúra jött létre. Egyiptom pontos határait tekintve: Északról a Földközi-tenger, délről a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolta.

Egyiptom éghajlata és földrajzi adottságai miatt az élet legfőbb meghatározója a térségben a Nílus volt, így a vallás, az első közigazgatás, a kultúra, és az első nagyszabású munkálatok és az ennek nyomán létrejövő első társadalmi modellek is a hatalmas folyóhoz kötődtek. Az egyiptomiak ugyanis – hasonlóan a mezopotámiaiakhoz - már az ősidőkben jelentős öntözőrendszereket és gátakat építettek, mely munkálatok megkívánták az irányítást, a szervezést, és ellenőrzést. A szerteágazó és bonyolult munka vezetése, megszervezése nyomán alakult ki az irányító, hivatalnoki és papi réteg.

Mezopotámiával ellentétben, Egyiptomban nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások. A Nílus mellett a legnagyobb értéket a kő jelentette: ez volt a legfőbb építőanyag, és a szerszámok alapanyaga is. A kőeszközök e területen sokáig használatban maradtak.

Az archaikus kor (Kr.e. 3000-2700)

A Kr.e. 4. évezredben elterjedt öntözéses földművelés nyomán két állam szerveződött: Felső-Egyiptom a Nílus felső, és Alsó-Egyiptom a Nílus alsó folyása mentén. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett felső-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az Egyiptomi Birodalmat, és annak első dinasztiáját.

Ebben a korszakban formálódtak ki az egyiptomi művészet, a vallás és az írás jellemző vonásai. Később mindhárom változott, de alapvető jellegzetességeik Egyiptom egész ókori története során magmaradtak. A legrégibb egyiptomi írás, a hieroglif írás (a görög elnevezés jelentése: szent véset). Írásjelei, a hieroglifák – amiket elsősorban kőbe véstek – élethűen ábrázolják az állatokat, növényeket. Mégsem tisztán képírással van dolgunk, hanem bonyolult mássalhangzóírással. Hieroglif írással örökítették meg a későbbiekben is a fontosabb ünnepélyesebb szövegeket.

Egyiptom legnagyobb, minden időkben legnépszerűbb, és leginkább tisztelt istene a napisten, azaz Ré volt, akit többnyire sólyomfejű emberként, vagy ritkábban szárnyas napkorongként ábrázoltak. Ré elsősorban a felső régiók, az ég ura volt, de jelentős befolyást gyakorolt a halottak sorsára is. Éjszakai utazása a fényt hozta el a halottak birodalmába, akik ezekben a boldog órákban kikeltek koporsóikból és hozzá fohászkodtak.

A vallási fejlődés régebbi időszakában a Nap volt a holtak bírája is - s bár később az ítélet kimondása Ozirisz hatáskörébe ment át-, Ré ilyen szerepének emléke is megmaradt. Ré és Ozirisz két ellentétes oldala az egyiptomi vallásnak, de ennek ellenére egyes papok megpróbáltak azonosítási lehetőségeket keresni kettejük között. Ozirisz Egyiptom legősibb istenei közé tartozott, amire némi bizonyíték az a domborműtöredék mely Dzsószer fáraó (óbirodalom, 3. dinasztia, i.e.2700 ) heliopolisi templomából származik. A rendszerint múmia alakban ábrázolt Ozirisz a hegyes, két tollal díszitett átef koronát viseli, kezében a pásztorbot és az ún. korbács.

Az Ozirisz - kultusz

Az ősidőkben Ozirisz uralkodott Egyiptom felett, nővérével, Ízisszel együtt, aki felesége is volt.Ő terjesztette el a kúltúrát és a civilizációt, nemcsak egyiptomban, henem más népek között is. A boldog korszaknak összeesküvés vetett véget, melyet Ozirisz, rosszindulatú testvére, Tüphón (egyiptomi szövegekben Széth ) szőtt bátyja ellen, akinek trónját meg akarta szerezni.

Ozirisz ezen felül egy alkalommal részegségében akaratán kívül Nephtüsszel, Tüphón feleségével hált, akit Ízisznek gondolt.Tüphón (Széth) titokban mértéket vett Oziriszről, és egy megfelelő méretű pompás ládát csináltatott. Egy lakomán kijelentette, hogy azé lesz a láda, aki pontosan kitölti, ha belefekszik.Mikor Oziriszre került a sor, rácsapta a fedelet, és a ládát a Nílusba vetették.Ízisz megtudta, hogy a ládát a tenger a föníciai partvidékre, Büblosz városába sodorta. Büblosz partjain egy hangabokor nőtte körül a koporsót, és a növény csodálatosan megvastagodott törzsét a város királya palotájába vitette, és oszlopként állíttatta fel.Ízisz elutazott Bübloszba, beállt dajkának a király udvarába.A királyfit halhatatlanná akarta tenni, s tűzbe tartotta éjszakánként, de az anya megleste, és így megfosztotta ettől gyermekét. Ízisz ekkor felfedte kilétét, elkérte az oszlopot, és Egyiptomba vitte.

Tüphón (Széth) azonban ráakadt a holttestre, feldarabolta, és szétszórta. Ízisz megkereste a tetem részeit, és Egyiptom különböző városaiban sírhalmokat emelt férjének. A piramisszövegek számtalan utalásából megállapítható, hogy a mítosz fő vonásai -Ozirisz és Széth ellentéte, Ozirisz megölése, Ízisz mint férje segítője -már sz Óbirodalomban kialakultak. Egyiptomi ábrázolásokból és szövegekből tudjuk, hogy a mítosz szerint Ozirisz halála után sem vesztette el nemzőerejét, és felesége ekkor foganta tőle fiát Hóruszt, akit sok veszély közepette nevelt fel.Hórusz megbosszulta atyja halálát és elnyerte a királyi méltóságot is. Ozirisz pedig újjáéledt, de tevékenységét nem a földön folytatta, hanem a túlvilág birodalmának királya és bírája lett.

Az óbirodalom kora (Kr.e. 2700-2200 )

Ebben a korszakban a fáraónak despotikus, kizárólagos hatalma volt: istenként tisztelték, az egész ország felett rendelkezett, s mindenki az ő kegyétől függött. Az uralkodó a papságra és a hivatalnokokra (írnokok) támaszkodott, a termelőmunkát a közrendű szabadok végezték. Az Óbirodalom korában a szerszámok többsége már kő helyett rézből készült. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Sznofru (vagy Sznofrev), Hufu (vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén). Ezek a hatalmas gúla alakú kőépítmények a fáraók síremlékeként szolgáltak, és a fáraó korlátlan hatalmát jelképezték. Az egyiptomiak hite szerint a halál után a lélek továbbéléséhez a test fennmaradása is szükséges. Ezért igyekeztek megóvni az enyészettől a holttestet, s kialakították a mumifikálás eljárását. A múmiák készítése révén számos tudományos ismeret birtokába jutottak (pl.: a vérkeringés felismerése.)

Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket. Gíza a mai egyiptomi főváros, Kairó közvetlen közelében helyezkedik el.

A legnagyobb piramis Hufu (Kheopsz) piramisa az ókori világ Hét Csodájának az egyike. Körülbelül Kr.e. 2530 –ban épült. Oldalai 230 méter hosszúak, magassága pedig 137 méter (45 emeletes felhőkarcolóval azonos) A piramis felépítményét átlagban 1 köbméteres, 2 tonnás kváderekből építették, összesen körülbelül 2,5 millió köbméter mennyiségben, azaz ötmillió tonnás tömegben. A piramis örzője a Szfinx, az oroszlán testű emberfejű kőszörny, mely 20 méter magas, és 72 méter hosszú.

A piramisépítések mellett az óbirodalom korában zajlott az északi mocsárvilág (a Deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele is. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt. Az i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora, kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.

A Középbirodalom kora (Kr.e. 2060-1780)

Egyiptom ezen korszakban lépett a bronzkorba. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Mentuhotep (vagy Moncevhetep) egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. A középbirodalom évszázadaiban a fáraó hatalmát már jelentősen korlátozta a hivatalnok réteg, de méginkább a papság. A főpapok befolyása és hatalma kezdte megközelíteni a fáraóét. Egyiptom kormányzóságokra (nomoszok) oszlott, melyek vezetői szintén jelentős hatalomra és önállóságra tettek szert. A vezető réteg már nemcsak szolgálati. de saját birtokkal is rendelkezett.

A társadalom fontos változása volt, hogy megjelentek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Az iparosok számának emelkedésével a városok szerepe is megnőtt. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel. Egyiptom terjeszkedésének fő célja a délen fekvő Núbia volt, az ott található arany miatt. III. Szenuszert (Sesotris) az első és második katarakta közötti területeket hódította meg. Egyiptom észak-keleti határát erődrendszer (királyi fal) védte a betörések ellen, ugyanakkor III. Sesóstris hadjáratokat vezetett nyugatra a beduinok ellen, és keletre Palesztina földjére.

A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette (Kr.e. 1785-1580 ) A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században Kánaán irányából elfoglalták Egyiptom északi részeit, és magukhoz ragadták a hatalmat. Az elkövetkező évszázadban uralkodó XV – XVI. dinasztia 20 fáraója a hükszoszok közül került ki. A hükszoszokkal együtt érkeztek Egyiptomba az 500 évig itt maradó zsidók is, akik később rabszolga sorba süllyedtek. A hükszosz uralomnak Théba felemelkedése vetett véget, mely város Kr.e. 1600 körül felszabadító háborút indított a hükszoszok ellen, és visszaszorította őket.

Az újbirodalom kora (Kr.e. 1550-1000 )

Egyiptom az Újbirodalom idején érte el legnagyobb kiterjedését, és fénykorát. A fejlődés és terjeszkedés gazdasági alapjait az újítások teremtették meg: kialakult az ekés földművelés, és egy gémeskútszerű vízemelő szerkezet elterjedése lehetővé tette az öntözés fejlesztését. Új állatfajták honosodtak meg, mint a gyapjat adó juh, és a később szinte az ország jelképévé váló teve. A ló tenyésztését is megtanulták, de ebben a korban a lovat harci szekerek elé fogták. Megjelentek a vaseszközök, Egyiptom a vaskorba lépett. Az égetett tégla alkalmazásával az építőanyagok köre is bővült. Az Újbirodalom legismertebb, és legjelentősebb fáraói közé tartoznak Hatsepszut, III. Thotmesz, Ehnaton, Tutanhamon és II. Ramszesz.

Hatsepszut (Kr.e. 1479-1458 ) I. Thotmesz lányaként az első jelentős női uralkodó volt Egyitom élén. Építkezések terén túlszárnyalta a dinasztia korábbi fáraóit; ebben segítségére volt az is, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a birodalomban. Az ő halotti templomának épült a híres teraszos kiképzésű Dejr el-Bahari-i templom, mely arányos szépségével az ókori egyiptomi templomépítészet egyik legszebb épülete. Hatsepszut uralkodása alatt jelentősebb hadjáratok nem zajlottak, csak néhány núbiai felkelést kellett leverni. Virágzott a kereskedelem, melynek legékesebb példája a Dejr el-Bahari-i templomban is megörökített expedíció Puntba, ami valahol a mai Szomália környékén helyezkedhetett el. Puntból többek közt arany, fák és tömjén érkeztek. Megnőtt az egzotikus áruk iránti igény, a magánsírokban elefántcsontot, párducbőröket és élő elefántokat ábrázoltak.

A fáraónőt mostohafia III. Thotmesz (Kr.e. 1458-1425 ) követte a trónon, aki az egyik legnagyobb hódító fáraó volt; uralkodása alatt Egyiptom minden addiginál tovább terjeszkedett. Tizenhét hadjárata során Észak-Szíriától a núbiai negyedik kataraktáig terjesztette ki birodalma határait. Legjelentősebb hódítása Szíria volt, ahol 330 kis városállam Egyiptom ellenes szövetséget hozott létre, melyet az egyre fenyegetőbb ellenség, Mitanni is támogatott. III. Thotmesz Kr.e. 1457 –ben a megiddói csatában győzte le a szíriai koalíciót, így a térség fejedelmek hűséget esküdtek neki és átadták fegyvereiket és harci kocaijaikat. A hadizsákmány hatalmas volt – a pontos feljegyzések alapján 894 harci kocsi, 200 páncélzat (köztük Megiddó és Kádes fejedelméé), több mint 2000 ló és 25 000 más állat.

Ugyancsak nagy jelentőséggel bírt a Mitanni elleni hadjárat, melyben Thotmesz kocsikon vitette hajóit az Eufráteszig, melyen átkelve támadta meg az országot.  Az ellenség azonban kerülte a nyílt összecsapást és inkább eltűrte a pusztítást. Az egyiptomi seregek bevették Kádest, majd visszavonultak. Mitanni ugyan nem pusztult el, de hatalma jelentősen megingott, míg Egyiptom ezzel a hadjárattal a térség legerősebb államává vált. Ez újabb kihívásokat hozott magával. Ekkortól vált az újbirodalmi Egyiptom valódi birodalommá, amelynek állandó hadsereget kellett fenntartania és a diplomáciában és hírszerzésben is komoly hálózatott kellett működtetnie.

Az újbirodalom korának következő nagy uralkodója IV. Amenhotep (Kr.e. 1355-1337 ) kerek 70 évvel III. Thotmesz után lépett trónra. Leginkább átfogó vallási-kulturális reformjáról, az ún. Amarna-reformról ismert, mely során igyekezett bevezetni Egyiptomban az egyistenhitet, a napkoronggal fémjelzett Aton kultuszát állítva a központba. Neki szentelte új fővárosát, Ahet-Atont is. („Aton fényhegye”) illetve névváltoztatását, melynek során az Ehnaton nevet vette fel. Az Amon papság hatalmát visszaszorítani akaró fáraó vallási reformja azonban hamar elbukott, mivel a lakosság nem volt hajlandó áttérni az új vallásra.

Az Amarna-kor külpolitikáját illetően a legfontosabb történelmi dokumentumok az ún. Amarna-levelek, amelyeket Ehnaton palotájától nem messze, a királyi levéltárban találtak meg. A kb. 350 darab, akkád ékírással írt cseréptöredék legnagyobb része nyugat-ázsiai uralkodóktól érkezett, akik Ehnaton szövetségesei vagy vazallusai voltak. IV. Amenhotep alatt került hatalomra a Hettita Birodalomban I. Szuppiluliumasz (Kr.e. 1344-1322 ), aki megkezdet a Hettita világbirodalom kiépítését, és csapataival már mélyen be tudott hatolni Szíria területére, melynek északi részeiről kiszorította Mitannit. A hurriták állama ekkor szétesett, ugyanis keleti részeit az erőre kapó asszírok, nyugati részét pedig I. Suppiluliumas kebelezte be. Innentől a Szíria feletti harcban Egyiptom új ellenfele a Hettita Birodalom lett. Az összecsapások Kádes és Karkemis közt zajlottak. Közben tetézte a bajokat, hogy Egyiptomban járvány pusztított, és alig pár év leforgása alatt a királyi család több tagja is végleg eltűnik a színről. Ekkor halt meg főfelesége, a legendás szépségű Nofertiti, aki főként gyönyörű mellszobráról híres, mely az egyiptomi portrészobrászat talán legismertebb alkotása. Végül uralkodása 17. évében Kr.e. 1337 –ben meghalt IV. Amenhotep.

Az új utód Tutanhaton lett, Ehnaton fia, aki feleségül vette Anheszenpaatont. Az ifjú – kamaszkorú - fáraónak vissza kellett térnie a régi valláshoz, nevét is Tutanhamonra változtatta. Tutanhamon (Kr.e. 1335-1325 ) már uralma kezdetén elhagyta az apja által építtetett fővárost Ahet-Atont, és apja emlékének megtagadására kényszerült. (Ehnaton emlékének „intézményesített” üldözése igazán csak később, Horemheb uralkodása alatt kezdődött meg. Ekkor nevét és családtagjaiét eltüntették, kivakarták a falfeliratokból, szobrainak arcát pedig összetörték, városát elkezdték lerombolni.) Történelmi szempontból mérsékelten fontos uralkodó volt. Hírneve nagyrészt annak köszönhető, hogy sírja, a Királyok völgye 62, amit 1922-ben tártak fel Howard Carter vezetésével, az egyetlen, épségben megmaradt fáraósír. Fiatal kora miatt Tutanhaton helyett a királyi család egyik idősebb tagja, Ay (Tije királyné testvére), valamint a hadsereg vezetője, Horemheb tábornok tartotta kezében a hatalmat. Horemheb volt a régens, ami többek között azt is jelentette, a fáraó őt jelölte ki utódjának arra az esetre, ha gyermektelenül hal meg.

Tutanhamon uralkodása alatt Egyiptom kezdett újra több figyelmet fordított a külügyekre. Horemheb valószínűleg már az első években harcolt az egyre erősödő hettitákkal. A hatalmi egyensúlyon azonban nem sikerült változtatnia: Egyiptom megtartotta ugyan a vazallus Palesztinát és Libanont, sőt elfoglalták Kádest is, és lázadást szítottak a hettita függőség alatt álló déli területeken, de a hettiták már a következő évben visszafoglalták elvesztett területeiket. Núbiában viszont Egyiptomnak sikerült megerősítenie a hatalmát.^[22] Uralkodása utolsó éveiben maga a fáraó is részt vehetett valamelyik hadjáratban; az is elképzelhető, hogy egy csatában szerzett sebébe halt bele.

Kr.e. 1325 körül Tutanhamon halálával Egyiptom komoly válságba került. A hatalmat az elhalálozott ifjú uralkodó egyik, majd másik gyámja vett kézbe, így először Ay uralkodott Kr.e. 1325-1321 közt, majd Horemheb Kr.e. 1321-1294 közt. Eközben Tutenhamon özvegye – Anhesenamon – (aki Ehnaton lánya is volt) gyermektelenül maradt, így felmerült benne a gondolat, hogy felkéri Suppiluliumast, hogy küldje egyik fiát Egyiptomba és vegye feleségül. Suppiluliumas végül elfogadta az ajánlatot, és elküldte egyik fiát Egyiptomba, de a királyfit még megérkezése előtt meggyilkolták (Valószínűleg valamelyik befolyásos udvari csoport, talán Horemheb állt a merénylet mögött). A gyilkosság után ugyanis ő maga került  atrónra. Horemheb elsősorban a belső viszonyok konszolidálásra törekedett, és nem a hettiták elleni háború felújítására. A háborúk időszaka alatt hadifoglyok ezrei kerültek Egyiptomba, így elterjedt a rabszolgatartás. (Ám termelésben betöltött szerepük továbbra sem volt jelentős.)

II. (Nagy) Ramszesz uralkodása (Kr.e. 1279-1213 )

A Ramszesz nevű fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt (Kr.e. 1279-1213 ) érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. (Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora.)

Ramszesz leghíresebb csatája a hettitákkal vívott kádesi csata, melyre uralkodása ötödik évében került sor (Kr.e. 1296)  II. Muwatallis (Kr.e. 1295-1272 ) hettita király előre értesült az ellene induló hadjáratról, és hatalmas sereget toborzott, Ramszesz jóval kisebb sereggel indult a hettiták ellen. A négy hadtestre osztott sereg letáborozott Kádestől délre. Itt elfogtak két beduint, akik elmondták, hogy a hettiták még mindig kb. 200 kilométerre járnak Kádestől. Ramszesz azonnal elindult, hogy elfoglalja a várost, nem tudván, hogy a két beduint Muwatallis küldte, hogy félrevezessék az egyiptomiakat. A hettita sereg valójában a közelben volt a király öccse, a későbbi III. Hattusilis király parancsnoksága alatt.

A két napig tartó csatában mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett, mégis mindkét oldal nagy győzelemnek állítja be; Ramszesz szinte minden templomában nagy gonddal megörökíti az eseményt, ahol állítása szerint hősiességével egymaga döntötte el a csata sorsát, míg a hettita feljegyzések szerint az egyiptomiaknak kellett meghátrálniuk. A hettitáké maradt Kádes, visszafoglalták Amurrut, és elfoglalták az Egyiptomhoz tartozó Upét, ahol Hattusilis lett a helytartó. Egyiptom befolyása egyre csökkent a hettiták javára. A hettita harcokat végül béke zárta le Ramszesz uralmának 21. évében. A békeajánlatot Hattusilis tette meg, a hettitákra ugyanis újabb veszély leselkedett: az asszírok. A hosszas tárgyalások után megszületett a békeszerződés – az első, napjainkig fennmaradt békeszerződés a történelemben –, melyben kötelezték magukat a kölcsönös segítségnyújtásra, és Ramszesz megígérte, hogy támogatja Hattusilis fiát abban, hogy apja halála után ő lépjen trónra. A határok tiszteletben tartásáról nem esett szó, de hallgatólagosan elismerték azokat

Ramszesz nagyszabású építkezéseivel is igyekezett elérni, hogy neve örökké fennmaradjon. Az általa alapított új főváros, Per-Ramszesz nem maradt fenn, de halotti templomának, a Ramesszeumnak romjai, illetve az Abu Szimbel-i két templom napjainkban is lenyűgözőek. Jelentősen bővíttette a karnaki és luxori templomokat is, befejeztette apja abüdoszi templomát és gurnai halotti templomát, és Abüdoszban saját templomot is építtetett. Núbiában Abu Szimbelen kívül még számos templomot emeltetett. Ramszesz volt Egyiptom utolsó nagy fáraója; alakja még hosszú időn át például szolgált az utána következő fáraóknak, akik több dologban is példaképüknek tekintették; a dinasztiáját követő XX. dinasztiában például a dinasztiaalapító Széthnaht kivételével minden fáraó felvette a Ramszesz nevet; Széthnaht fia, III. Ramszesz pedig építkezéseivel, uralkodói neveivel, sőt, gyermekei neveivel is a nagy elődöt utánozta. Számtalan szobrának, építményének és feliratának köszönhetően neve sosem merült feledésbe, mint egyes, csak az újkorban újra felfedezett fáraóké, hanem különböző formákban mindvégig ismert maradt.

A hanyatlás kora (Kr.e. 1200-323)

A hanyatlást megelőző fontos esemény a Kr.e. 1200 körül következett a tengeri népek támadása volt, mely ugyan megsemmisítette a rivális Hettita Birodalmat, de fenyegette magát Egyiptomot is. Azonban III. Ramszesz (Kr.e. 1198-1166 ) az újbirodalom utolsó nagy hatalmú uralkodója meg tudta tőlük védeni országát.

A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy XI. Ramszesz (Kr.e. 1101-1070 ) kénytelen volt megosztani hatalmát Herihór Ámon-főpappal (aki Thébát és egész Felső-Egyiptomot uralta) Herihór Thébában gyakorlatilag átvette a fáraó szerepkörét anélkül, hogy Ramszeszt elmozdította volna helyéről. Panehszi núbiai alkirály rovására szerzett egyre nagyobb hatalmat és egyre több címet; Panehszit száműzte is Thébából. Rivalizálásuk Herihór utódja alatt polgárháborúvá szélesedett. Ramszesz uralkodása alatt Egyiptom külpolitikai tekintélye is sokat romlott.

A tengeri népek hadjáratait líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd i. e. 525-től a II. Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a Nagy Sándor vezette makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik tartománya volt.

A hellenisztikus kor (Kr.e. 323-30)

Nagy Sándor I. e. 323-as halálakor Ptolemaiosz nevű hadvezére volt Egyiptom kormányzója, aki kezdettől fogva önálló hatalom kiépítésére törekedett. I. e. 305/304 során vette fel a királyi címet, követve a többi diadokhosz példáját. A Ptolemaidák birodalma történetük során több más területet is magában foglalt (Küréné vidéke, szíriai-palesztinai területek, hellaszi birtokok, Ciprus), de központjuk mindvégig Egyiptom, fővárosuk pedig a korabeli világ egyik legnagyobb városa, Alexandria maradt. A dinasztia első uralkodói (II. Ptolemaiosz Philadelphosz, III. Ptolemaiosz Euergetész) alatt, azaz nagyjából az i. e. 3. század során a birodalom minden szempontból a fénykorát élte, azonban a századforduló után a trónharcok, a lázadások és a Szeleukida Birodalom támadásai jelentősen meggyengítették a monarchiát, ami kiszorult Európából és Ázsiából.

Egyiptom mindinkább hajdani kereskedelmi partnere és szövetségese, a Római Köztársaság befolyása alá került. Az egyre terjeszkedő birodalom állandó piacot jelentett Egyiptomnak, és segítséget is nyújtott a támadók megfékezéséhez, azonban az i. e. 1. századra a kiszolgáltatottság egyértelművé vált: XII. Ptolemaiosz Aulétész (i. e. 80–51) már évekig küzdött azért, hogy Róma országa bekebelezése helyett elismerje uralmát, de még így is el kellett fogadnia Küréné és Ciprus provinciává szervezését. A római polgárháborús időszakban uralkodó utolsó Ptolemaida, VII. Kleopátra előbb Julius Caesar, majd hadvezére, Marcus Antonius szeretőjeként tudott rövid időre nagyobb befolyást szerezni, de végül Kr. e. 30-ban Antonius riválisa, az Augustusként uralkodó Octavianus legyőzte és öngyilkosságba kergette a két szeretőt.

Római kor

Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása után Augustus egy lovagrendű tisztviselőre (praefectus Aegypti) bízta a fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet.

Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt. Egyiptomiaknak a felsőbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérő pályázónak adták el, valamint előny volt, ha a jelölt római polgárjoggal is rendelkezett.

Rómától való távolsága miatt kevés császár utazott ide, azonban ők rendbe tetették Egyiptom infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl. Hadrianus császár Karnakban).

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza: Az ókor története II. Az ókori kelet története (Egyiptom és Elő-Ázsia) Szerk.: Dr. Hahn István. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995
• Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976
• Kákosy László: Ré fiai. Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979
• Paul Johnson: Az ősi Egyiptom civilizációja. Európa Kiadó, Budapest 2003
• Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1964