A Horthy-kor megítélése és mérlege

A Horthy-kor megítélése és mérlege

 

A Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak 24 esztendeje - 1920 és 1944 között - egyike hazánk legvitatottabb időszakának. Másként tekintenek ezen évekre azok, akiknek családjában vannak például Holokauszt áldozatok, akiknek felmenői közt előfordulnak a Horthy-korban meghurcolt üldözöttek, vagy a Don-kanyarban meghalt rokonok, illetve megint másként viszonyulnak Horthyhoz azok, akiknek famíliájában alig-alig van kötődés ezen évekhez, és politikai irányultságuknak - illetve a bizonyos, 1990 utáni pártok retorikájának - engedve, a korszak dicsőségesnek tartott (vagy annak beállított) elemei alapján alkotnak véleményt Magyarország egykori kormányzójáról és az általa kialakított államrendről. Turbucz Dávid, kiváló, fiatal történész, a "Horthy-idők" egyik elismert szakértője például így fogalmazott egyik művében: " ... korlátozottan parlamentáris, tekintélyuralmi, a demokrácia és a diktatúra közötti átmeneti rendszer ... egy autoriter kultusz volt." (Forrás) Növeli a korszak megítélése körüli ellentmondásokat az is, hogy maguk a történészek is megoszlanak Horthy történelmi szerepének értékelésében. Véleményük alapján pedig jobb és baloldali megközelítésekről beszél maga a szakma is. Így nem mindegy, hogy például Krausz Tamás, Ormos Mária, Ungváry Krisztián, Karsai László tanulmányait, könyveit olvassuk a Horthy korról, vagy a kifejezetten jobboldalinak tartott Kun Miklós, Tőkéczki László, Gosztonyi Péter, esetleg Schmidt Mária munkáiból akarunk tájékozódni. Mégis kijelenthető: igenis létezik történészi objektivitás a szélsőséges álláspontok között is! Jelen írásunk ezen köztes "nyomvonal" mentén igyekszik bemutatni a korszakot és névadóját: Horthy Miklóst.

Az objektivitás talaján tehát tegyük fel a kérdést: vajon milyen is volt valójában ez az időszak? Mindenek előtt ki kell emelnünk egy tényt: Horthy Miklósnak döntő, mondhatni kulcsszerepe volt az 1920 és 1944 közti magyar államrend alkotmányos felépítésében, államformájában és úgymond politikai „játékszabályainak” és szokásainak kialakításában. Vagyis teljes körű a felelőssége a nevével fémjelzett korszak rendszeréért abból kifolyólag, hogy annak kialakításában döntő szava volt. Mindezeken túl személyes felelősség terheli az antiszemita rendelkezések bevezetésében (Numerus clausus és a négy zsidótörvény: 1938/15. tc, 1939/4. tc., 1941/15. tc., 1942/15. tc.) , bizonyos pártok betiltásában, az antidemokratikus választási rendszer kialakításában (különös tekintettel az 1938 előtti nyílt szavazásokra) mint ahogyan nyilvánvaló felelőssége volt a 30-as években foganatosított kommunista üldöztetésekben, kivégzésekben. Horthy politikai rendőrsége számtalan kommunista aktivistát "tüntetett el" nyom nélkül, ilyen volt például Rózsa Ferenc, a Szabad nép szerkesztője is, aki 1942 június 13-án a rendőrségi kínzásokba halt bele. A volt kormányzó a felelős a revízió állami szintre emelésében és az ehhez szervesen kapcsolódó német orientáció - Hitlerhez közeledés - hibás politikájában is. Horthy Miklós hozzájárulásával keveredett hazánk a második világháborúba, és ő küldte el katonáinkat a Don-kanyarhoz is, ahol 1943 januárjában 120 ezer magyar katona lelte halálát az értelmetlen harcokban (illetve az azt követő orosz fogságban). A második világháborús újvidéki mészárlásokban való érintettsége mind a mai napig nem tisztázott. (1942. január 20. és 23. között Újvidéken és a környező falvakban megtartott razzia során, a magyar hadsereg kijelölt egységei összesen, kb. 3500 szerb nemzetiségű és zsidó vallású lakost végeztek ki a nyílt utcán levezényelt sortüzek és Dunába lövések folyamán.) Bár az újvidéki mészárlás vádja alól 1946-ban hivatalosan felmentették Horthyt, - és nyilas főtisztek túlkapásainak minősítették az esetet - a volt kormányzó valós felelőssége, - a magyar hadsereg legfelsőbb parancsnokaként - nehezen tagadható.

Összességében Horthy Miklós életének öt olyan fordulópontja volt, melyek megítélése alapjaiban határozza meg a kormányzóról alkotott képet, ezek a következők: 1.Fehérterrorban betöltött szerepe 2.A háborúba való német oldalon történő belépésünkben betöltött szerepe 3.A Don-kanyarbeli katasztrófához kapcsolódó felelőssége 4.A német megszállás legitimálása 5.A holokausztban betöltött felelőssége.

Magyarország a második világháborúban körülbelül 600 ezer embert veszített, 300 ezer katonát, 80 ezer civilt és 200 ezer zsidó származású magyar lakost (hazánk mai határait tekintve), akik mind Horthy Miklós politikája miatt haltak meg. Horthynak komoly felelőssége volt abban is, hogy a náci Németország Biztonsági Főhivatalának Adolf Eichmann vezette IV/B ügyosztálya 1944 májusa és júliusa között – a magyar rendőrségre támaszkodva – Auschwitzba deportálhatta a teljes vidéki magyar zsidóságot.

Horthynál külön vizsgálat alá tartozik a második világháború előtti felelőssége, különös tekintettel az 1919-es fehérterrorban játszott szerepére. Ennek során 500 és 1000 közti a jogtalanul megöltek száma, és ha igaz is, hogy ezen áldozatok megölésére közvetlenül nem adott parancsot, maga a hadsereg - mely végrehajtotta az öldökléseket - az ő közvetlen irányítása alá tartozott. Így mindent összesítve Horthy Miklós egykori magyar kormányzó 1919 és 1944 közti „uralma” egy egész ország összeomlását, százezrek halálát és generációk testi-lelki megnyomorodását jelentette.

Történelmi környezet

A Horthy-kort megítélése különösen érdekessé válik ha - az objektivitás jegyében - történelmünk más korszakaival próbáljuk összevetni. Hazánk történetében sok dicsőséges és sajnos még több kevésbé szerencsés időszak követte egymást, többnyire váltakozó periodicitással. Az Árpád-kor ugyan megteremtette a keresztény Magyar Királyságot, ám a korszak vége szét is züllesztette azt. Aztán a vegyes-házi királyok kora 1301 és 1526 közt újra dicsőséget hozott hazánknak, egy gazdag, erős és nagyhatalomként működő európai monarchia létrehozásával. Később elérte országunkat a Török Birodalom és ez a nagyság azonnal semmivé foszlott. A törököket a Habsburgok űzték el, és ennek fejében tűrnünk kellett az osztrák elnyomás nyűgét.  A rabság másfél évszázada következett, ami alatt szabadságharcaink sorra elbuktak. Ám 1867- ben jött végre a kiegyezés és újra egy aranykor köszöntött ránk, a békés fejlődés fél évszázada. A dualizmus megteremtette a fejlett, modern magyar államot, létrehozta az ipart és a gazdasági fejlődés feltételeit. Ausztriával „kézenfogva” ugyan, de Európa egyik legjelentősebb nagyhatalmai lehettünk. Aztán jött az első világháború, és mi a rossz oldalon állva a világégés legnagyobb veszteseivé váltunk. Mindent elvettek tőlünk, területeinket, iparunkat, önbecsülésünket, végérvényesen kis állammá degradálva országunkat.

A Horthy-kor mérlege

A Horthy-kor új országot próbált felépíteni a megelőző évek történelmi katasztrófáinak romjain, ám ugyanakkor az új rendszer vezetése a Trianonban elszenvedett trauma kiheverését és a nemzeti önbecsülésünk visszanyerését tűzte ki valódi céljául. Miközben pedig az ország a nagyhatalmi státuszának elvesztésén kesergett, sajátos módon nem a dualizmus-kor hibás külpolitikájának tulajdonította a kudarcot, hanem a háború utáni forradalmakat okolta. A téves tanulság leszűrése után a politikai inga az ellentétébe csapott át: Magyarországon köztársaság ellenes, jobboldali, konzervatív, nemzeti és nacionalista rendszer született, mely minden ízében tagadta a baloldali eszméket (mint minden bajának forrását). Királyság jött létre – pedig nem is volt uralkodónk – csak azért, hogy államformánk szimbolizálni tudja az ország új politikai irányultságát: a konzervatív, keresztényi ideológia megtestesülését.

Azonban ki kell emelnünk, hogy az új magyar állam egy sajátos politikai alku nyomán született meg, melyet a nyugati hatalmak kötöttek meg a hazánkat képviselő Horthy Miklóssal. Az antant országok ugyanis 1919 őszén kénytelenek voltak alkudozni a rendteremtés érdekében, hiszen a tanácsköztársaság bukása után nem volt Magyarországon olyan legitim kormány, mely aláírhatta volna az I. világháborút lezáró békét. Erre pedig égetően szükség volt, tekintve, hogy Párizsban a békekonferencia már 1919 januárja óta ülésezett, és Németország illetve Ausztria már rég aláírták a békeszerződést. (Németország 1919 június 28-án, Ausztria 1919 szeptember 10-én.) Az alku megkötésére egy angol diplomata, George Clerk érkezett hazánkba, hogy megkeresse azt a személyt, aki hatalmánál fogva képes a rendcsinálásra. Olyan embert kellett találnia, aki tekintélye latbavetésével képes új kormányt és parlamentet teremteni. Ez a személy 1919 októberében Nagybányai Horthy Miklós lett. Horthy korábban az Osztrák-Magyar Monarchia ellentengernagya volt, majd a szegedi ellenkormány hadügyminisztere lett. Ám az antant az ellenkormány felszámolására készült, így Horthy elhatározta, hogy saját nemzeti hadsereget teremt az antant ellenőrzés alatt álló területeken, Szeged környékén. Már 1919 június 6-án közzé tette rendeletét a nemzeti hadsereg felállításáról, és elkezdte maga köré gyűjteni azokat a tanácsköztársasággal ellentétes nézeteket valló tiszteket, akik dezertáltak a vörös hadseregből. Később azokat a közkatonákat is táborába hívta, akik a románokkal vívott vesztes összecsapások után még mindig harcolni akartak a hazáért, de nem a kommunisták vezetése alatt. Végül 1919 augusztusára nagyjából 30 ezres létszámúra nőtt saját hadserege, és így Magyarország legfőbb hadura lett. Bár a románok miután legyőzték a tanácsköztársaság seregeit megszállták az országot, Horthy kezében tudta tartani a Dunántúl egy részét. George Clerk ezért kereste meg őt és nem mást 1919 októberében. A nyugati hatalmak szemszögéből nézve Horthy ideális jelölt volt az új Magyarország megteremtésére, mivel egyértelműen jobboldali konzervatív nézeteket vallott, önálló erőt képviselt, és vitathatatlan tekintély övezte az országban. Ezen az összképen még az sem rontott túl sokat, hogy Horthy serege 1919 augusztusa és novembere közt fehérterrort valósított meg a kezén lévő területeken, és valóságos hajtóvadászatot folytatott a Tanácsköztársaság volt katonái, illetve a zsidó polgárok ellen. Az áldozatok száma meghaladta az ötszázat (más vélekedések szerint elérte az ezret) A bosszú és megtorló hadjárat legvéresebb tetteit a volt huszárszázados Prónay Pál irányítása alatt működő tiszti különítmény, valamint Héjjas Iván Kecskemét környékét még 1920 –ban is rettegésben tartó bandája hajtotta végre. A fővezérség kötelékében újraéledt az 1918 november 15 –én megalakult, majd 1919 február 11 –én feloszlatott Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE), melynek Prónay is tagja volt, illetve az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). Mindkét szervezet félkatonai egységeket is fenntartott és tevékenységük gyakran a zsidók és kommunisták felkutatására, illetve elfogására, megölésére irányult. Mindez azonban az antant szemében – bár nyíltan nem ismerték el, hogy tudomásuk van a fehérterror különítmények tevékenységéről – csak Horthy elkötelezett jobboldaliságát bizonyította. (A nyugat számára 1919-ben ez volt a legfontosabb szempont.)

Az alku tehát végül Horthy és az antant közt jött létre. Ebben az egyezségben a leendő kormányzó csak két dolgot kért, egyrészt azt, hogy az antant haladéktalanul parancsolja ki az országból a románokat, másrészt, hogy az új Magyarország első számú vezetője – egyenlőre még nem lerögzített minőségben – ő maga lehessen. Clerk ebbe belement, és egyúttal ő is benyújtotta a nyugat-európai hatalmak követeléseit. Mindössze két dologról volt szó: új kormány illetve parlament felállításáról, - mely a Habsburgoktól független és nem kommunista beállítottságú - és a Trianoni béke haladéktalan aláírásáról. Horthy mindkét követelés teljesítését megígérte, így a történelmi alku megszületett. 1920 március elsején megszületett egy új Magyarország, mely király nélküli királyságként nyilvánvalóvá tette jobboldaliságát és amelynek kormányzója Horthy Miklós lett.

Az új berendezkedés azonban folyamatosan rettegett, hogy az 1919-es forradalmak esetleg megismétlődnek és visszatér a köztársasági rendszer. Félelme elhárítása érdekében rendelkezések egész sorát hozta, melyekkel biztosítani próbálta a baloldali eszmék elfojtását, az alsóbb népelemek politikai jogokhoz jutását. Erre volt példa a híres rend törvény (1920/XXV. tc) mely gyakorlatilag betiltotta a kommunista pártot és a vitéz rend, mely közös táborba gyűjtötte a kommunisták ellen korábban fegyvert ragadó legmegbízhatóbb Horthysta tiszteket. Később a vitéz rend kibővült, és olyanok is tagjai lehettek, akik ugyan 1919 nyarán és őszén nem voltak tagjai a nemzeti hadseregnek, ám Horthy elkötelezett híveiként a rendszer legmegbízhatóbb támaszaivá váltak. Vitézzé avatásuk után nevük elé tehették a „vitéz” szócskát, mely rengeteg kiváltságot biztosított számukra és megkönnyítette az érvényesülést a korabeli Magyarország szinte minden területén. A Horthy rendszer a kommunisták működésének betiltásán és a vitézek kiemelésén túl például a felsőház létrehozásával (1926/XXII. tc) és a választójogi cenzus megtartásával is biztosítani tudta, hogy a magyar társadalom semmiképp se tudjon balra tolódni és kezdeményezéseik – különösen a köztársasági eszmék – ne tudjanak érvényre jutni.

A felsőház - melynek arisztokratákból, állami vezetőkből és főpapokból álló összetétele garancia volt rendszerhűségére – képes volt visszadobni minden olyan törvényjavaslatot, mely ellentétes volt a Horthysta Magyarország berendezkedésével és ideológiájával. A választójogi cenzus és a nyílt választás pedig eleve megakadályozták, hogy a baloldali eszmék iránt fogékony szegény és alacsonyabb műveltségű rétegek részt vehessenek a választásokban.

A Horthy-korszak államberendezkedése és törvényei tehát egy erősen jobboldali, konzervatív, vallásos és nacionalista rendszer fenntartását szolgálták, melyben a társadalmi rétegek határai megmerevedtek, és a köztük való átjárás (pl. felemelkedés) nagyon nehézzé vált. Aki például szegényparasztnak vagy zsellérnek (földtelen parasztnak) született, az jó eséllyel úgy is halt meg, bármilyen tehetséggel is áldotta meg a természet. A kispolgár társadalmi rangját tekintve már az „úri középosztályba”, a dzsentri rétegbe tartozott, és a paraszt illetve munkás felett állt. Önérzetesen őrizte elkülönülését és a többnyire hivatalnoki beosztásával járó magasabb társadalmi presztizsét. Ám szigorúan odafigyelt arra is, hogy a felette állókat rangjuknak kijáró címen szólítsa meg. A Horthy-korban ugyanis nagy jelentősége volt a különböző címeknek, annak, hogy kit kell nagyságos vagy tekintetes címekkel illetni, illetve ki az akinek már a méltóságos jelző, vagy a legmagasabb elismerésű kegyelmes, esetleg excellenciás megszólítás is megillet. A középosztálybelieknek többnyire kijárt a „nemzetes” megszólítás, különösen, ha a vitézi rend tagjai voltak. Az állami alkalmazottakat, hivatalnokokat (vagy egyszerű papokat, csendőröket) többnyire a „tekintetes” jelzővel illették, de ha vagyonosabbakká váltak, akkor ugyanezen réteg a „nagyságos” megszólítást is megkövetelhette magának, csakúgy, mint például az orvosok és ügyvédek (és magasabb rangú papok). Jelentős ugrás volt a „méltóságos” jelző, hiszen ehhez már valóban valamilyen méltóság szükségeltetett, vagy születési jogon (pl. bárói, grófi cím révén), vagy egy jelentős pozíció – igazgatói szék, osztályvezetői állás – megszerzésével, illetve ha az illető módos birtokos volt, vagy feljebb emelkedett a papi ranglétrán. A legmagasabb elismerést a „kegyelmes” és „excellenciás” titulusok hordozták, mert akiket ilyen módon szólítottak meg, azok már a városi, megyei, sőt az országos vezetés tagjai voltak, vagyis többnyire befolyásos arisztokraták, alispánok, polgármesterek, államtitkárok, miniszterek. (Magának Horthynak a „főméltóságú” jelző dukált.)

Társadalmi szempontból a rendszer legfontosabb, legmagasabb rangú szereplői – a nagybirtokosok, arisztokraták és főpapok – megelőzték a gazdag gyárosokat és bankárokat, még akkor is, ha összegszerűen kimutatott vagyonuk esetenként el is maradt a mágnásokétól.

Így a legfelső réteg cselédeket, szobalányokat, inasokat, sofőröket tartott és nagyon ügyelt a külsőségekre, mert mindenben utánozni akarta a történelmi arisztokrácia életmódját. Azok, akik vagyonukat polgári módon szerezték – befektetésekkel, banki ügyletekkel, nyereséges ipari-kereskedelmi vállalkozások üzemeltetésével – azok hatalmas városi házuk mellé többnyire megpróbáltak vidéken egy kisebb darab földet is szerezni és valami kastély félét építtetni rá. Ilyen módon közelebb kerülhettek a hőn áhított arisztokráciához, mely esetenként be is fogadta maga közé a legvagyonosabb felemelkedőket. Mindent megtettek a vitézi cím elnyeréséért, és ha tehették díszmagyarban jelentek meg a különféle állami rendezvényeken, mert ez a külsőség a rendszer egyik sajátos szimbóluma volt.

A Horthy-korban a társadalom minden rétegét áthatotta az az öt eszme, mely 1920 és 1944 között az egész országot jellemezve szimbolizálta magának a rendszernek a lényegét. Az első a revízió vágya (Trianon „visszacsinálása”), a második a buzgó keresztényi vallásosság, a harmadik a nemzeti hevület, azaz a nacionalista magyarságtudat, a negyedik a tekintélyuralom elve, vagyis a Szent Korona, az állami vezetés, a kormányzó, az arisztokrácia feltétel nélküli, megkérdőjelezhetetlen tisztelete és végül az ötödik, a szigorú baloldal ellenesség és antiliberlaizmus.

  • Revízió a hivatalos állami külpolitika szintjén
  • Buzgó keresztényi vallásosság
  • Nacionalizmus
  • Tekintélyuralom
  • Baloldal ellenesség, antiliberalizmus, antikommunizmus

Jól bemutatja ezt a furcsa világot az irodalomban Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula művei, és a filmiparban a Kabos filmek, Jávor Pál, Karády Katalin munkássága. Ezekből kiderül, hogy akkoriban az emberek hogyan is éltek, milyen volt ez a tekintetes – méltóságos, cselédekkel teli, díszmagyarba öltözött vitézi csendőrvilág, a maga vallásos keresztényi és nacionalista hevületében. Tény, hogy akkoriban az emberek sokat törődtek a hagyományokkal és a vallással. Egymás után alakultak a hagyományőrző és hitbuzgalmi egyesületek, és a mindennapi élet természetes velejárója volt a rendszeres templomba járás, a hittan oktatás és a közös iskolai ima. Óriási szerepe volt a szimbólumoknak, a jelképeknek és magának a tekintélynek is.

Érdekes világ volt, de ugyanakkor egyoldalú világ is, melyben hazánk az igazságtalanságok, a megkülönböztetések, a nyomor és a kirekesztés országává vált! Ráadásul a Horthy-kor tele volt sikertelenségekkel is. A kezdetén, 1920 és 1929 közt az első világháború traumáját próbálta kiheverni az ország. Nemzetközi szinten elszigetelődtünk, hisz a háború győztesei nem kereskedtek velünk, a vesztesek pedig még nem bírtak üzleti kapcsolatokat kiépíteni, mert hasonló gazdasági bajokkal küzdöttek, mint mi. Nyögtük a jóvátételt, miközben óriási volt a nyomor, a nélkülözés és az infláció. Nem voltak munkahelyek, a vidéki parasztság pedig nyomorúságos körülmények közt tengődött. Aztán Bethlen István kormánya lassan konszolidálta a helyzetet, kölcsönöket vett fel a Népszövetségtől, létrehozta a Magyar Nemzeti Bankot, és Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter munkásságának hála egy lassú emelkedés vehette kezdetét. Ám alighogy beindult a növekedés, megérkezett a nagy világválság, és a magyar gazdaság újra visszasüllyedt a háború utáni szint közelébe. Gömbös Gyula idején – a 30-as évek közepére - aztán végre kilábaltunk a válságból, mert Németország,. Ausztria és Olaszország felvásárolták mezőgazdasági többleteinket. A gazdaság talpra állása után az ország-vezetés már a revízióra is gondolni tudott, és külföldi támogatókat kezdett keresni a trianoni diktátum újratárgyalásához. Ám csupán egyetlen külföldi politikus figyelt oda problémáinkra, egyetlen európai vezető volt hajlandó megígérni, hogy támogatja nagy-Magyarország visszaállítását, mégpedig Németország kancellárja Adolf Hitler. A támogatásért viszont magas árat kért, mégpedig az elköteleződést Németország oldalán. Miközben Hitler ígérete szerint visszajuttatta számunkra Dél-Szlovákiát és Észak-Erdélyt, ennek fejében be kellett vezetnünk a szégyenletes zsidótörvényeket, ki kellett lépnünk a Népszövetségből, és csatlakoznunk kellett a fasiszták Háromhatalmi Egyezményéhez. Hazánk követte a nagy szövetségest a második világháborúba is, és 1943 január 12-én elpusztult hadseregünk a Donnál. A második világháború meggyötörte és kivéreztette a magyar népet, hullottak katonáink a fronton és nagy volt a nyomor idehaza is. Horthy – ha későn is, de – ráébredt: Németország oldalán nemzeti tragédia felé sodródik az ország. Már 1942 –ben utasította Kállayt, hogy próbáljon titokban - Hitler háta mögött – tárgyalni a szövetségesekkel Magyarország átállásáról. Azonban a titkos tárgyalások – melyek csak 1943 elején kezdődtek meg - mégis a Führer fülébe jutottak, és Hitler elhatározta: félreállítja Horthyt és megszállja Magyarországot.

A német megszállás után, vagyis 1944 március 19-től a magyar kormányzó elvesztette valódi hatalmát, az ország élére Edmund Veesenmayer német diplomata került, aki az SS –elegyeztetve – Horthy megkérdezése nélkül – elrendelte a magyar zsidóság azonnali deportálását. A folyamat sajnos példátlan magyar segítséggel zajlott, mert erre az időre a magyar nácik és nyilasok mind a csendőrség, mind a tisztikar köreiben megszerezték a kulcspozíciókat. Emiatt volt sikeretlen Horthy második kísérlete is az események megfordítására. A kormányzó 1944 október 15-én végrehajtott kiugrási kísérlete kudarcba fulladt, mert a nyilas tisztek szabotálták parancsait, az SS pedig elrabolt fiával zsarolta meg. Horthyt végérvényesen eltávolították, helyére a nyilasvezér Szálasi került, aki a német érdekeket maradéktalanul kiszolgálva biztosította, hogy a magyar seregek a végsőkig kitartsanak a nácik oldalán. Amikor a németek Horthyt eltávolították a hatalomból front elérte hazánkat és fél évig tartottak a harcok a magyar földön.

Horthy 1944 őszén eltűnt a történelem süllyesztőjében, szerepét és felelősségét pedig azóta vitatják a történészek. Az álláspontok széles skálán mozognak a háborús bűnös - hazaáruló és a körülmények áldozataként beállított szerepkör között. Akárhogyan is vélekednek azonban a kormányzóról, vannak tények, melyek nem kerülhetőek meg. Az egyik ilyen, hogy Horthy Miklós tevékenyen részt vett a róla elnevezett és közvetve irányított államberendezkedés létrehozásában, az antidemokratikus választási struktúra és törvények megalkotásában, legalizálásában. Sokan őt okolják a háborúba való belépésünk miatt is, ám a Szovjetunió megtámadása egy bonyolult politikai döntés eredménye volt, melyben a magyar parlament nagyobbik része mérlegre tette, hogy ha Románia megteszi, mi pedig nem, akkor Németország Erdély kérdésében az ő javukra fog majd dönteni. (Az országgyűlés többsége – a miniszterelnökkel együtt - pártolta a németek melletti kiállást, mert bízott Dél-Erdély megszerzésében is.) A háborús során azonban Horthy felelőssége volt, hogy  későn eszmélt rá, hogy az ország a németek oldalán a tragédia felé sodródik, és későn engedélyezte a szövetségesekkel a titkos kapcsolatfelvételt. Később a német megszállás ugyan megfosztotta valós hatalmától, de ha 1944 március 19-én nyilvánosan lemond, akkor nem legitimálja a németek magyarországi hatalmát és mérsékelhette volna hazánk későbbi negatív megítélését is. Ugyanakkor tény, hogy lemondása nem sokat változtatott volna a vidéki zsidóság legyilkolásán, melyben a németekhez hű miniszterelnök, az SS, a megszálló német haderő és a nyilas csendőri szervek, valamint a közigazgatás apparátusa Horthy nélkül is közreműködtek volna. A pesti zsidók szervezett kiirtásának elkerülésében kétségkívül játszott némi szerepet, mert bár hatalma 1944 nyarán már valóban szimbolikus volt csupán, a németek fronthelyzete olyan ingataggá vált, hogy maradék befolyása is elegendőnek bizonyult Eichmann csapatának "elzavarására". Ugyanakkor ide tartozik, hogy a pesti zsidók megmentésére tett lépései mögött már a politikai előrelátás húzódhatott meg, elsősorban az a szándék, hogy saját szerepét a háború után jobb színben tudja majd feltüntetni. (Nem beszélve a nemzetközi nyomásról, melyet 1944 nyarának végén, már bőrén érezhetett.) Horthy megítélése tehát vegyes, és az is marad, amíg a politikai irányultság befolyásolja az emberek hozzá való viszonyulását.

A nemzetközi hatóságok nem tekintették háborús bűnösnek, amikor 1945 szeptember 24 és december 24 közt kihallgatták a háborús bűnösök nürnbergi perében. Döntésükben szerepet játszott XII. Pius pápa közbenjárása, és Sztálin azon véleménye is, hogy nem lehet háborús bűnösnek tekinteni valakit, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményez, és hivatalosan is bejelenti országa átállását. A szovjet vezető szemében a legtöbbet számító mentő körülmény tehát az volt, hogy Horthy 1944 őszén szembefordult Hitlerrel, és fegyverszüneti delegációt küldött Moszkvába. (A Horthy által Moszkvába menesztett békeküldöttség vezetője, Faragho Gábor vezérezredes 1944 október 11-én írta alá az előzetes fegyverszüneti feltételeket.) A bíróság így végül nem ítélkezett Horthy felett, de azért hazatérni sem engedték. (Sokat nyomott megítélésében az is, hogy lépéseket tett a pesti zsidók megmentéséért.) A volt kormányzót 1948 decemberében Portugáliába költöztették, ahol 9 évvel később elhunyt. Összességében mi tehát az igazság? Bűnös volt, vagy sem? Horthy Miklós nem volt hazaáruló és nem volt fasiszta sem, viszont bűnrészes volt a háborús túlkapások - például az újvidéki események - megtörténtében, és közvetett módon felelősség terheli az antiszemita törvényekért is, illetve az egész 20-as, 30-as évekbeli Magyarország antidemokratikus berendezkedéséért. Nevével kapcsolatban többször felmerül a "tömeggyilkos" kifejezés is, mivel sokan őt teszik felelőssé a magyarországi zsidó deportálásokért. Ám ebben Horthynak nem volt konkrét felelőssége, mivel a deportálások idején - 1944 nyarán - az ország valódi vezetése már nem az ő kezében volt. Nem volt tehát hazaáruló, de nagy államférfi sem, hiszen ha az lett volna, akkor politikai pályafutása végén nem egy szétbombázott és megnyomorított országot hagyott volna hátra, 300 ezer katona, 80 ezer civil és 200 ezer zsidó származású honfitársunk meggyilkolása árán. A magyarságnak meg kell tanulnia objektívan viszonyulnia Horthyhoz, amibe beletartozik, hogy tömeggyilkossá nyilvánítása éppúgy túlzás, mint számára szobor emelése és dicsőítése.

Amikor 1944 október 16-án az SS fogolyként Németországba internálta Horthyt és családját, lezárult hazánk történelmének egy két és fél évtizedes korszaka. Egy olyan időszak ért véget 1944 őszén, mely igazságtalan berendezkedésével, gőgös nacionalista külpolitikájával pusztulásba és tragédiába sodorta országunkat és népünket. A Horthy-kor dicsőítése napjainkban nem csak értelmetlen, de felelőtlen is, mert követendő példaként állít be egy kirekesztő, gyűlölködő és háborút pártoló rendszert, mely annyi honfitársunk halálát okozta.

 

Felhasznált irodalom:

  • Horthy Miklós, Emlékirataim, szerk. Antal László, Budapest, Európa, 1993
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Bp., 2010
  • Pintér István, Ki volt Horthy Miklós (életrajz), Budapest, Zrínyi, 1968.
  • Gosztonyi Péter, Miklós von Horthy (Admiral und Reichsverweser), Göttingen, Zürich, Frankfurt, Musterschmidt, 1973.
  • Vas Zoltán, Horthy, Budapest, Szépirodalmi, 1977

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------