A magyar antifasiszta mozgalom

A magyar antifasiszta mozgalom

/Harmat Árpád Péter/

 

Magyarország a Horthy-rendszer revíziós célkitűzéseitől vezérelve már a 30-as évek közepétől németbarát politikát folytatott. Később, 1941 június 27 –én hazánk Németország szövetségeseként, a fasiszta hatalmakat tömörítő Háromhatalmi Egyezmény aláírójaként lépett a második világháborúba. (Ekkor üzent hadat a Szovjetuniónak.) A közhangulat támogatta a revíziót, és amikor a bécsi döntések nyomán országunk 1938-ban, majd 1940 -ben visszakapta Dél-Szlovákiát és Észak-Erdélyt, a németbarát politika pozitív visszaigazolást nyert, így a lakosság még inkább kiállt a Németország melletti szövetség gondolata mellett. Németellenes érzelem – mely egy esetleges ellenállás támaszkodhatott volna – 1941 ősze előtt a magyar tömegek közt nem alakult ki, és a nyugati orientációjú politikusok - az öngyilkosságot elkövetett Teleki köre – is elzárkóztak minden németellenes, antifasiszta szövetség létrehozásától. Ugyanakkor kiemelhető, hogy a csatlós országok közül egyedül nálunk működhettek legális ellenzéki pártok (köztük a Szociáldemokrata Párt) A Német szövetségtől való elszakadás, a nemzeti erők összefogásának gondolata lassan hódított teret. Az első antifasiszta demonstrációk 1941. október 6-án kezdődtek, amikor az aradi vértanúk emléknapján fiatalok tüntettek a Batthyány-örökmécsesnél.

Később, november 1-jén a Kerepesi temetőben Kossuth és Táncsics sírjának megkoszorúzásán megjelentek az SZDP és a polgári ellenzék képviselői is. A Népszava 1941. december 26-i ünnepi számában megszólalt a németellenes és antifasiszta irányzatok szinte valamennyi képviselője: polgári politikusok, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szekfű Gyula, a szociáldemokrata Szakasits Árpád, Gosztonyi Lajos, a népi írók, közöttük Darvas József, a kommunista Kállai Gyula, Földes Ferenc. A magyar antifasiszta mozgalmak történetében fontos fordulópontot jelentett 1942 februárjának közepe, amikor létrejött a Magyar Történelmi Emlékbizottság, mellyel egy népfront jellegű politikai szerv született a legális baloldali pártok, értelmiségiek, valamint az illegális Kommunista Párt tagjainak részvételével. Az emlékbizottság komoly hatású, tömeges háborúellenes tüntetéseket kezdett szervezni, megmozgatva a munkástömegeket is. Ilyen jelentős tüntetés zajlott 1942. március 15-én is két – három ezer ember részvételével (munkások, munkásfiatalok megjelenésével) a budapesti Petőfi-szobornál. A hatóságok ekkor figyeltek fel a szervezetre, melyre április másodikán már le is sújtottak, amikor letartóztatták elnökségének tagjait: Bálint Györgyöt, Cserépfalvi Imrét, Háy Károlyt és Kovács Imrét.

A magyar rendőri szervek az emlékbizottság működésének leállítása után 1942 tavaszán a kommunisták ellen fordultak, és június elsején letartóztatták Rózsa Ferencet a Kommunisták Magyarországi Pártja központi bizottságának titkárát, a Szabad Nép szerkesztőjét és megkínozták, majd június 13-án megölték. Ezt követően több száz embert tartóztattak le, és végeztek ki. Mindez 1942 nyarára megtörte a kibontakozó népfront lendületét. Később, az 1943 január tizenkettedikén bekövetkező doni katasztrófában elesett és fogságba került 150 ezer magyar katona híre óriási nemzeti gyászként rázta fel a magyarságot. A németek sztálingrádi veresége valódi fordulópontot jelentett a háború menetében, és ez a magyar lakosság is érezte. 1943 őszén sztrájkok sorozata jelezte: az országban mind erősebb a békevágy. Bár a Kállay kormány titokban – de Horthy tudtával és beleegyezésével – a nyugati hatalmakkal kezdett tárgyalásokat, belföldön továbbra is szigorúan lépett fel minden háborúellenes megmozdulás ellen.

Az ellenállásban az újabb fordulatot 1944 márciusa hozta el, amikor 19-én a Wermacht 9 hadosztálya váratlanul megszállta Magyarországot. A németellenes hangulat gyors növekedésnek indult, s számos, korábban a kormánypárthoz tartozó vagy azzal együttműködő politikai erő hajlandónak mutatkozott a baloldallal és a kommunistákkal az antifasiszta együttműködésre. A német megszállási rendszer megszüntette a Kisgazda Párt és Szociáldemokrata Párt legalitását, ezért e pártok állásfoglalása is egyértelműbbé vált. Az 1944 nyarán megalakult Magyar Fronthoz, a Függetlenségi Népfront szervezetéhez valamennyi baloldali párt csatlakozott. Sztrájkra, szabotázsra szólította fel a lakosságot, s perspektívában a megszállás elleni fegyveres felkelés kirobbantását vette tervbe. A Népfront bár kapcsolatokat keresett a fegyverszünetet kérő Horthyval, a kormányzó mégsem vonta be a magyar ellenállást az 1944 október 15-én végrehajtott – de kellően elő nem készített – kiugrási kísérletébe, mely így azonnal elbukott.

Bajcsy-Zsilinszky Endre vezetésével 1944 november 9-én létrejött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. A nemzeti felkelési terv a baloldali erőkre, mindenekelőtt a munkásságra támaszkodott volna, valamint a hadsereg egy részére. Ám a nyilasok november 22 -én - alig két héttel a megalakulás után – már le is tartóztatták a bizottság 11 vezetőjét, akik közül Kiss János altábornagyot, Nagy Jenő ezredest és Tartsay Vilmos századost december 8 -án a Margit körúti fogház udvarán ki is végezték. Bajcsy-Zsilinszky Endrét mentelmi jogának felfüggesztése után, a többiektől elkülönítve, 16 nappal később, december 24-én Sopronkőhidán végezték ki. A többieket 10-15 évi fegyházra ítélték. Ezzel a szervezett katonai ellenállás Magyarországon gyakorlatilag megszűnt. Ám 1944 végén az ország több területén bontakozott ki fegyveres harc, és jött létre kisebb-nagyobb partizánmozgalom. Sajnos ezen egységek azonban már nem rendelkeztek központi irányítással. Többségükben kommunisták által vezetett csoportok voltak, melyeknek tagságát Szovjetunióban kiképzett partizánok alkották. Ilyen volt a Rákóczi Egység, a Petőfi Egység, és a Mokan Komité. A partizán szervezetek az országban fél éven át zajló harcok alatt – 1944 októbere és 1945 áprilisa közt – helyi összecsapásokat vívtak, hasonlóan a budapesti partizáncsoportokhoz. Német katonákat támadtak meg, szabotázsakciókat hajtottak végre, akadályozták a magyar üzemek gépeinek Németországba hurcolását.

A magyar partizánegységek Wermacht ellen folytatott harca, a lakosság passzív ellenállása a németekkel és a nyilasokkal szemben, és a kibontakozó antifasiszta szellem mind hozzájárult – bár sajnos nem meghatározó módon - az ország felszabadításához! Azt is ki kell emelnünk, hogy Európában Jugoszláviától Lengyelországig, Franciaországtól Belgiumig, a partizánok, ellenállók és mártírok soraiban nagyszámmal harcoltak magyarok. Hősies küzdelmük bizonyította a magyarság szabadságszerető tenni akarását, a fasizmus embertelen és elfogadhatatlan elnyomásával szemben.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------