A Magyar Tanácsköztársaság

A Magyar Tanácsköztársaság

/Harmat Árpád Péter/

 

Az 1919 -ben hatalomra jutott Magyar Tanácsköztársaság a Kun Béla vezette magyar kommunisták alig több mint négy hónapon, - egészen pontosan 133 napon - keresztül tartó diktatúráját jelentette, 1919 március 21 és 1919 augusztus 1 közt, egy háború sújtotta és elkeseredett országban. A sajátos történelmi helyzet a négy éve tartó első világháború okozta általános nyomor, és az orosz példa együttesen idézték elő mindazon feltételeket, melyek szükségesek voltak a kommunisták erőszakos hatalomra jutásához.

Az ország helyzete a háború végén

A századforduló időszakában Európában létrejött két hatalmi tábor, vagyis az antant és a Hármasszövetség közt 1914 őszén kirobbant első világháború 1916-ig kiegyenlített erőviszonyok közt folyt. Olaszország, és Románia az Antant oldalára állt, viszont Törökország és Bulgária a Hármasszövetséget kezdte támogatni. Az 1917 –es esztendő azonban jelentős erőviszony változásokat hozott: az Antant meggyengült, amikor Oroszország a bolsevik hatalomátvétel után kilépett a háborúból (Breszt-Litovszki béke: 1918 március 3), viszont ugyancsak 1917 –ben az USA csatlakozott az Antanthoz, és 1918 elejétől milliós hadsereggel támogatta az angol-francia erőket a nyugati fronton. Az 1918 –as év nyarán már minden fronton közeledett a német, osztrák és magyar csapatok végső összeomlása. Miközben a Monarchia gazdasága kimerült, Magyarországon a lakosság életszínvonala ugyanúgy mélypontra zuhant, mint a miniszterelnök - Tisza István (1913-1917) - népszerűsége.

A háború végére a parlamentben a konzervatív munkapárti vezetők, és Tisza legfőbb ellenzéke gróf Károlyi Mihály lett, aki saját pártja élén a néptömegek hármas követelését fogalmazta meg: kilépés a háborúból, perszonálunió Ausztriával (későbbi követelés: kilépés a Monarchiából) és általános-titkos választójog biztosítása. A három követelés támogatására 1917 június 6 –án egy sajátos politikai formáció alakult, a Választójogi Blokk, melyben Károlyi pártja, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt, a Vázsonyi Vilmos vezette Polgári Demokrata Párt és a Garami Ernő vezette SZDP fogott össze. Bár Tisza István 1918 október 17-én elismerte, hogy a Monarchia elvesztette a háborút, a Választójogi Blokk követeléseit mégsem akarta teljesíteni. Küszöbön állt egy forradalom, mely a régi hatalmi elit, a cenzusos választójogot támogató konzervatív vezetés megdöntését célozta meg.

Az őszirózsás forradalom végül 1918 október 27-én tört ki, és alig pár nap alatt győzelmet hozott a Károlyi vezette baloldali erőknek. Az uralkodó nevében József főherceg Károlyit nevezte ki miniszterelnökké, aki október 31 –én ünnepélyesen tette le kormányfői esküjét. A polgári kormány alig 5 hónapig működött csupán, és a kezdeti sikerek – mint a választójog általánossá tétele, polgári szabadságjogok biztosítása és a Monarchiából való kilépés – után kudarcok sorozata jellemezte! A földosztás elmaradásán túlmenően a nép elégedetlen volt a háború utáni nyomorúságos gazdasági viszonyok, az éhínség, a szegénység és a munkanélküliség miatt is. A válság és a nyomor miatt az emberek a szélsőséges politikai irányzatok felé fordultak. A szélsőjobboldalon már 1918 november 18 –án megalakult a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) Gömbös Gyula vezetésével, rá egy hétre – 1918 november 24 –én - pedig a baloldalon jött létre a Kommunisták Magyarországi Pártja Kun Béla elnökletével. A szélsőségek tüntetésekkel fokozták az országban egyre jobba eluralkodó zűrzavart. Károlyi kormányátalakításra kényszerült: ő maga 1919 január 11 –én ideiglenes köztársasági elnök lett, míg a miniszterelnöki teendőket Berinkey Dénes vette át. Az 1919 február 20 –i kommunista tüntetés után a polgári kormány a kemény kéz politikáját választotta és letartóztatta a kommunista vezetőket, majd betiltotta lapjukat, a Vörös Újságot. Azonban a kormány elleni demonstrációk nem csitultak, hanem tovább erősödtek. Emellett a gyűjtőfogházban lévő kommunista vezetők Kun Béla irányításával kapcsolatot kerestek a kormányban és a kormányon kívül lévő szociáldemokratákkal és a hatalom megragadására készültek.

A polgári kormány kudarcai és bukása

A Károlyi kormány külpolitikai kudarcai rögtön a Belgrádi fegyverszüneti megállapodás aláírása után megkezdődtek. Linder Béla hadügyminiszter ugyanis elmulasztotta egyben tartani a magyar hadsereget, és meggátolni a környező országokat abban, hogy jogtalan módon átlépjék a fegyverszüneti egyezményben meghatározott demarkációs vonalat. A csehek 1918 decemberében bevonultak Eperjesre, Kassára és Pozsonyba, a románok birtokba vették Kolozsvárt, a szerbek a Muraközt, Pécset és Baját, a francia csapatok pedig a területeken vitázó szerb és román csapatokat egymástól elválasztva bevonultak Szegedre. Megérkezett az országba az antantmisszió is, mely Ferdinand Vix alezredes vezetésével angol, olasz, amerikai és francia tisztekből állt. A misszió mind a cseh, mind pedig a román előretörést törvényesítette. Vix 1918 decemberében közölte a Párizsból kapott utasítást, amely szerint a csehszlovák államnak jogában áll elfoglalni a szlovák területeket és egyben felhívta a magyar kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza csapatait onnan. A november végétől újult erővel meginduló cseh csapatok jelentős tért nyertek és csak hosszas tárgyalások és többször jegyzékváltás után jelölte ki a december 3-i antant jegyzék a csehekre nézve kedvező demarkációs vonalat, amely Pozsonytól a Duna északi partja mentén, majd az Ipolyt követve Losonc alatt Rimaszombaton át és Kassa alatt vezetett az Ung folyóig és ezt követte a régi határig. Amikor a románok is áttörtek a demarkációs vonalon, és december 24-én bevonultak Kolozsvárra. Vix alezredes már december 16-án hivatalosan közölte, hogy erre a román hadseregnek felhatalmazása van a szövetségesektől és 1919 január végén az általuk elért vonal Zámolytól északkeletre Nagyváradon át Nagybánya és Máramarossziget északi határainál húzódott.

A magyar kormány ugyan többször tiltakozott a demarkációs vonal többszöri átlépése miatt, de ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy a vérontás elkerülése végett nem fog fegyveresen fellépni a behatolókkal szemben. (Az erdélyi arcvonalon csak a Székely Hadosztály vette fel a harcot, de a nyomasztó túlerővel szemben folyamatosan hátrálni kényszerült.) Bartha, majd Festetics Sándor hadügyminiszterek csupán azzal voltak elfoglalva, hogy a frontról hazatérő katonák leszerelését megszervezzék, ugyanakkor megállítsák a hadsereg züllését és elkezdjék a belgrádi katonai egyezmény által engedélyezett 8 hadosztályos haderő felállítását. (November végéig mintegy 30 ezer főt sikerült úgy-ahogy csapatokba szervezni.)

Az ország szétszakítása közben, 1919 március 20 –án került átadásra az Antant legfrissebb utasítása, a Vix-jegyzék, mely végleg megpecsételte a polgári kormány és Károlyi sorsát. Eszerint ugyanis a magyar csapatokat a Debrecen-Gcoma-Orosháza-Hódmezővásárhely vonaltól 5 kilométerre nyugatra kellett volna visszavonnia a magyar kormányzatnak. A jegyzék visszautasítására Károlyinak sem ereje, sem bátorsága nem volt, elfogadása pedig teljes belpolitikai csődjét eredményezte volna. Károlyi így a lemondását elkerülhetetlennek tekintette, nem is látta a kiutat a válságossá vált helyzetből. Kunfi Zsigmond miniszterelnöki kinevezését s vele egy szociáldemokrata kormány kinevezését latolgatta. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy Károlyi a kommunistákat egyáltalán nem akarta bevonni a hatalomba (Az az állítás és szemlélet miszerint Károlyi átadta a hatalmat a kommunistáknak, a Horthy-korszakban terjedt el, de egyes elemei ma is fel-felbukkannak.)

Károlyi tépelődései közben, 1919 március 20 –án a szociáldemokrata Landler Jenő a gyűjtőfogházban pártja nevében alkut kötött a kommunista vezetőkel: közösen fogják átvenni a hatalmat, majd pártjaik egyesülése után közösen fogják kikiáltani a tanácsköztársaságot, és bevezetik a proletár diktatúrát. Másnap, 1919 március 21 –én megtörtént az államcsíny, Budapesten szórólapokon tudatták a lakossággal azt a hamis hírt, hogy Károlyi lemondott, és a kommunisták illetve szociáldemokraták átvették a hatalmat. Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

A Magyar Tanácsköztársaság (1919 március 21 – augusztus 1)

A tanácsköztársaság gyakorlatilag teljhatalmú irányító szerve – kormánya – a Forradalmi Kormányzótanács (FK) lett. A Forradalmi Kormányzótanács miniszteri feladatokat ellátó tagjai a népbiztosok voltak, a névleges vezetője Garbai Sándor volt, ténylegesen azonban Kun Béla külügyi népbiztos volt a legbefolyásosabb politikus. A Tanácsköztársaság parlamentje a Tanácsok Országos Gyűlése lett. (A TOGY mindössze egyszer ült össze 1919 június 14 és 23 között.) A Kormányzó Tanács karhatalmai szerve a rendőrség és a csendőrség feloszlatása után a Vörös Őrség lett.

A Tanácsköztársaság első döntései

1. Pártegyesülés: A Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesült, majd 1919 április 7 –én tanácsválasztásokat tartottak, melyen csak ezen párt tagjai indulhattak. A választások után összeült Tanácsok Országos Gyűlése megkezdte egy új alkotmány kidolgozását. (1919. április 2.-től minden 18. életévét betöltött férfi és nő szavazati joggal bírt, azonban nem választhattak a korábbi hatalom képviselői és a papság.) Az új alkotmány 1919 június 23-án született meg, és kimondta, hogy az állam új elnevezése: Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság.

2. Megindult az államosítás és a szociális jelegű rendelkezések végrehajtása: a) államosítás: Kártérítés nélkül állami tulajdonba vették a 20 főnél nagyobb létszámú üzemeket. Az államosított gyárak vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány „szakember” az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést. Államosították az áruházakat, a földbirtokokat, az iskolákat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, a lakóházakat, egyes helyeken a kisiparosok műhelyeit és szerszámait a pénzintézeteket és a lakóházakat, ipari-, bánya- és közlekedési üzemeket. Kisajátították a közép- és nagybirtokokat (ugyanakkor a földeket nem adták a parasztoknak, mert szövetkezetesítést terveztek), június végétől a szegényparasztoknak veteményeseket osztottak. A földről szóló rendelet szerint földtulajdon nem illetett meg olyan személyt, aki nem dolgozott rajta. A földosztás elmaradása miatt a földre hiába váró földművesrétegek fokozatosan kiábrándultak a proletárdiktatúrából; a földjüket egy újabb kisajátítástól féltő parasztgazdák pedig fokozatosan szembehelyezkedtek az új rendszerrel.

b) Szociális rendelkezések: Bevezették a 8 órás munkaidőt, húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80%-kal megemelték a jövedelmeket. Egységes élelmezést vezettek be, de a jegyrendszer érvényben maradt. Kiterjesztették a társadalombiztosítást, rendelkeztek a gyermekek és tanoncok védelméről, valamint a nők egyenjogúságáról. Kezdeményezték a nemzetiségi elnyomás felszámolását, deklarálták a nemzetiségek jogait, betiltották a prostitúciót, létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát.

3. Vix jegyzék elutasítása, proletár hadsereg felállítása: A Tanácsköztársaság harmadik, és egyben legfontosabb döntése a Vix-jegyzék azonnali elutasítása (március 24) és az Antant által támogatott cseh, román és szerb erőkkel szembeni harc megindítása volt. Válaszul a békekonferencia Budapestre küldte tájékozódni Jan Christian Smuts brit tábornokot, aki április 4-én egy kedvezőbb javaslatot tett, megígérve a gazdasági blokád feloldását, és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. De a kormányzótanács csak akkor fogadta volna el az új demarkációs vonalat, ha a megszálló csapatok nem avatkoznak bele az ország gazdasági és politikai viszonyaiba, valamint Szegeden és Aradon visszaállítják a proletárdiktatúrát. Erre Smuts befejezte a tárgyalásokat és elutazott Budapestről. Ezt követően az Antant szabad kezet adott a szerb, francia, román, cseh intervenciónak. A franciák koncentrált támadás megindítását tervezték. A román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérték a Tisza vonalát, a csehszlovákok pedig elfoglalták Sátoraljaújhelyt, és folytatták az előrenyomulásukat Miskolc, Eger, és Salgótarján irányába. A FK intézkedései nyomán a 40 ezres Vörös Hadsereg 60 ezresre duzzadt, ám a román offenzívát megállítani nem tudta: 1919. május 1-jére a Tiszántúl elveszett.

Azonban május végére a Vörös Hadsereg létszáma már elérte a 200 ezer főt. Főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke – tényleges vezetője – pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt. A Magyar Tanácsköztársaság 2 hónappal megalakulása után sikeresen újjászervezte a magyar hadsereget, létszámát felszereltségét ütőképessé tette, és alkalmassá arra, hogy ellentámadást kezdjen. Az ellentámadást északon május 20 –ra terveztek.

A tanácsköztársasággal szembeni belső ellenállás

A földosztás elmaradása miatt a földre hiába váró földművesrétegek fokozatosan kiábrándultak a proletárdiktatúrából; a földjüket egy újabb kisajátítástól féltő parasztgazdák pedig fokozatosan szembehelyezkedtek az új rendszerrel. Az elégedetlenkedő parasztok megfélemlítésére, az "osztályellenség" megsemmisítésére, a belső felkelések letörésére terrorista különítményeket hoztak létre ("Lenin-fiúk"), amelyek Szamuely Tibor népbiztos irányítása alá tartoztak. Június második felében parasztgazdák, hadviseltek felkeléssorozata robbant ki a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. Szamuely büntetőkülönítménye kegyetlenül leverte és megtorolta a felkeléseket. A tanácsrendszer elleni legnagyobb fegyveres akcióra június 24-én került sor a fővárosban. A ludovikások (tisztiiskolások) megszállták a telefonközpontot, a Dunán monitorok vonultak a pártközpont ellen. A fegyveres próbálkozás azonban elszigetelt maradt, a Vörös Őrség és a hadsereg fővárosi egységei heves tűzharc után rövid idő alatt felszámolták. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források.

A tanácsköztársaság háborús sikerei

1919. május 20-án általános ellentámadásba lendült a Vörös Hadsereg. A cél a román és cseh erők közötti ék kialakítása, a két ellenséges hadsereg szétválasztása, Miskolc és Kassa visszafoglalása, továbbá a Kárpátok megközelítésével a szovjet-orosz Vörös Hadsereggel való későbbi együttműködés lehetőségének megteremtése volt. Miskolc visszafoglalása sikerrel járt, ezután indult az ún. északi hadjárat, mely szintén sikeres volt: három hét alatt, 1919 június 19 –re a magyar csapatok visszafoglalták a Felvidéket a Nyitra-Zólyom-Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. (A visszafoglalt városokra már nem magyar trikolór, hanem vörös zászló került.) A tanácsköztársaság csapatainak váratlan sikerei miatt Clemenceau francia miniszterelnök kénytelen volt egyezkedést kezdeményezni. A Clemenceau jegyzék június 13 -án a Vix jegyzéknél kedvezőbb, de a Belgrádi fegyverszüneti megállapodásnál kedvezőtlenebb - nagyjából a későbbi trianoni határokkal egyező – határmódosítást javasolt. Cserébe követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé, de megígérte hogy ezt követően a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot. Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a román csapatok nem mozdultak a Tisza mellől.

A tanácsköztársaság hadvezetése Clemenceau és a románok hitszegésére válaszul 1919 július július 20-án 60 ezer fővel offenzívát indított a románok ellen a Tiszántúl felszabadítására. A magyar csapatok Tokaj, Szolnok és Csongrád térségében sikeresen át is keltek a Tiszán, ám 4 nappal később az offenzíva elakadt.

A Tanácsköztársaság bukása

A kudarcba fulladt nyári magyar támadást teljes összeomlás követte. A románok ellentámadása folyamatosan hátrálásra kényszerítette a demoralizálódott magyar erőket, így a román hadsereg 1919 július végén szinte akadálytalanul indult meg Budapest bevételére. A főváros végül 1919 augusztus 2 –án került a románok kezére. A románok bevonulása előtti napon – augusztus 1-én - a pártvezetőség és a FK együttes ülésén a tanácskormány lemondott, és a mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló Peidl-kormány vette át a vezetést. A FK népbiztosai különvonattal Bécsbe menekültek. Augusztus 2-án a román királyi hadsereg előőrsei megérkeztek Budapest határába, és augusztus 4-én már a hadsereg rendes alakulatai, az antant tilalma ellenére, bevonultak Budapestre, és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget, munkászászlóaljakat, és a Vörös Őrséget, és letartóztatásokat is eszközöltek.

A tanácsköztársaság 1919 augusztus 1 –én történő bukása, illetve Horthy Miklós 1919 november 16 –án történő budapesti bevonulása közt eltelt 106 nap hazánk történelmének legzűrzavarosabb időszaka volt. E három és fél hónapban Magyarországon három hatalmi központ alakult ki: az egyiket a megszálló román csapatok alkották, akik kezükben tartották hazánk keleti részeit, a fővárost, és az Észak-Dunántúlt. A második hatalmi tényező a budapesti kormány volt. A tanácsköztársaság bukása utáni 6 napban Budapesten Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány vette kezébe az irányítást – ám hasonlóan az őt követő kormányokhoz - nem rendelkezett tényleges hatalommal. Mindössze visszavonták a kommunisták rendeleteit, és az állam megnevezését ismét Magyar Népköztársaságra változtatták. Augusztus 6-án, a román hadsereg által támogatott, Friedrich István mátyásföldi gyáros nevével fémjelzett Fehérház Bajtársi Egyesület ellenforradalmi csoport és tisztekből álló különítmény lemondatta a Peidl-kormányt, és egy puccsal átvette a kormányzást. A Friedrich-kormány 3,5 hónapig volt hivatalban (1919 augusztus 6 – november 24.) A harmadik hatalmi tényezőt az ellenforradalmi árnyékkormányok, majd az ezekből kiváló Horthy Miklós és környezete alkotta. Végül az antant támogatásával Horthy lett az ország egyetlen ura, és 1920 tavaszától megkezdődött hazánkban a nevével fémjelzett negyed évszázados korszak!

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp., 2001

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------