A Monarchia külpolitikája

A Monarchia külpolitikája

/Harmat Árpád Péter/

 

A Monarchia: A kiegyezés idején a Monarchia 600 ezer km2 területet zárt határai közé, 35 millió lakót mondott magáénak, és milliós mozgósítható hadsereggel rendelkezett. Területi kiterjedését tekintve nagyobb volt, mint Franciaország, sőt mint az egyesített Németország. Lélekszám szerint Oroszország és Németország mögött a harmadik helyet foglalta el. Gazdasági tekintetben középső helyen állt Nyugat-Európa fejlett ipari országai és Kelet-Európa elmaradott agrárállamai között. Társadalmi-politikai berendezkedésére is nagyjából ez a középső helyzet jellemző. Az alkotmányos monarchia rendszere elvben a lakosság szélesebb rétegeinek politikai aktivitása számára nyitott teret. Ez a nyugati országok politikai rendszere felé közelítette a Monarchiát, viszont  az abszolutizmus erős maradványai mégis korlátozták a közéleti részvételt, ez pedig a keleti abszolutizmus jellemzője volt.

A Monarchia térképe (a zöld terület a Magyar Királyság)

A19.század utolsó harmadára Európában már az ipari potenciál és a nemzeti egység lett a modern hatalmi politika alapfeltétele. Az Oszrák-Magyar Monarchia azonban mindkét adottságot nélkülözte így már a kiegyezés korától érvényesült, hogy nem játszhatott olyan szerepet az európai politikában, mint amilyen területe és lélekszáma alapján megillette volna. A Monarchia külpolitikai irányítás rendszere tekintetében is középső helyet foglalt el a Nyugat alkotmányos parlamentarizmusa és a Kelet abszolutizmusa között. A birodalmi tanács és a magyar országgyűlés nem szólhatott bele közvetlenül a külügyekbe, ennek (pontosabban a külügyi tárca költségvetésének) jóváhagyása az évente egy alkalommal ülésező delegációkra hárult. A sajátos közjogi berendezkedés révén az uralkodó a külpolitika vezetésében sok tekintetben megőrizte abszolutisztikus jellegű befolyását.

A Monarchia egymást követő nyolc közös külügyminisztere (Beust, Andrássy, Haymerle, Kálnoky, Goluchowski, Aehrenthal, Berchtold, Burián István) által irányított külpolitika irányvonalait három tényező határozta meg: egyrészt a Németországhoz fűződő viszony és az ezzel összefüggő nagyhatalmi devalválódás, másrészt a balkáni térnyerés igénye és az ezzel összefüggő orosz viszony, illetve a belpolitikai változások.

A Monarchia külpolitikai útkeresése, a német viszony 1867-1871

A Habsburg-monarchia a 19. század közepéig nagyhatalmi politikát folytatott Németországban, Itáliában és a Balkánon. Az 1859. és 1866. évi vesztett háborúk következtében azonban kiszorult Itáliából, és Németországban is egykori befolyásának csak maradékait sikerült megőriznie. A dualizmus korának első külügyminisztere Friedrich Ferdinand von Beust a prágai béke után is fenntartotta a Monarchia külpolitikájának poroszellenes jellegét. 1867 tavaszán elutasította Bismarck szövetségi ajánlatát és inkább az ugyancsak poroszellenes Franciaországhoz közeledett. A hatvanas évek végén a poroszellenes hatalmakat – Ausztria-Magyarországot, Franciaországot, valamint a hozzájuk közeledő Olaszországot – a hosszú tárgyalásos érintkezés ellenére is csak laza szövetségi szálak fűzték egybe. Amikor 1870 júliusában a francia-porosz háború kirobbant, a Monarchia politikusai úgy vélték, elérkezhet az idő arra, hogy Ausztria mint Németország megoltalmazója tűnjön fel a világpolitika színpadán, és eltörölje az 1866-os béke intézkedéseit. Beust úgy gondolta, ha Poroszország döntő katonai vereséget szenved a franciáktól, akkor a Monarchia fellépése Németország oldalán újra biztosítaná a német területek feletti tradicionális Habsburg irányítást. Azonban Poroszország katonai sikereket aratott, és a Monarchia hiába tett diplomáciai lépéseket a porosz sikerek politikai kiaknázása ellen. / Csatlakozott az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez, Sedan után támogatta a harmadik köztársaság status quo szerinti fegyverszüneti tervét, és felemelte szavát a délnémet államok csatlakozási kísérlete ellen./

A Monarchia külpolitikáját, a porosz győzelem után újabb vereség érte, az 1871-es londoni konferencián. A konferencia témája Oroszország azon lépésének megtárgyalása volt, hogy a cár diplomáciája érvénytelennek nyilvánította a párizsi béke Fekete-tengeri korlátozását.

Beust részben – az oroszellenes magyar közvélemény nyomására – azt akarta elérni, hogy a konferencia csak olyan feltétellel fogadja el Oroszország lépését, hogy a tengerszorosokat minden nagyhatalom hadiflottája használhassa. A porosz-orosz együttműködés, és az angol közömbösség miatt azonban elvetették az osztrák-magyar javaslatot. Ezzel a Monarchia súlyos diplomáciai vereséget szenvedett, ráadásul már az elszigetelődés is fenyegette, hiszen Poroszország mellett az Orosz birodalommal is ellenséges viszonyba került.

A Németországgal szemben folytatott ellenséges viszony megszűnésében., és a közeledés megindulásában az 1871-es esztendő jelentette a fordulópontot. Ekkor proklamálták a német császárságot, ekkor írták alá a francia vereséget megállapító előzetes békét, és ekkorra vált egyértelművé a Monarchia vezetői számára, hogy az újonnan megszületett és katonailag nagyhatalomnak számító német nemzeti állammal rendezni kell a kapcsolatokat. Ezt kívánta az osztrák-német lakosság hangulata és a magyarok szándéka is, akik Németországot az oroszellenes tervek támogatása céljából akarták a Monarchia mellé állítani. Mindezek miatt végül a Monarchia elismerte Németország jogállását, és lehetővé vált az új Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmi és rokoni kapcsolatokon alapuló együttműködése.

A három császár politika korszaka 1872-1897

A nyugat-európai nemzeti átrendeződés lezárulása után Kelet-Európa, - főként a török uralom alatt álló, de a törökök számára nehezen biztosítható Balkán - maradt az osztrák-magyar külpolitika fő működési területe. Ez a tény magában hordozta, hogy a térség nagyhatalmainak – Oroszországnak, a Monarchiának, és a Monarchiával növekvő intenzitású kapcsolatokat építő Németországnak – előbb-utóbb meg kell egyeznie a keleti területek érdekszféráinak elhatárolásáról.

1871 novemberében Beust távozni kényszerült a Ballhausplatzról, és helyébe az addigi magyar miniszterelnök, a nemzeti és liberális nézeteket valló Andrássy Gyula lépett.( 1871-1879)

Számot vetett azzal, hogy a fejlődés a Balkánon is, miként Nyugat-Európában, a nemzeti államok kialakulása irányába halad. A bekövetkező balkáni nemzeti átrendeződésben Andrássy a Monarchiának a protektor szerepét szánta: kész volt arra, hogy a török uralom alól felszabaduló népeket pártfogásba vegye. Viszont úgy gondolta, hogy Délkelet-Európa apró államainak a Monarchia érdekeihez kell igazodniuk. Andrássy külügyminisztersége kezdetén még főként egy Oroszország elleni európai koalíció összehozásán munkálkodott sikertelenül. Ám később felismerte, hogy a Bismarck által kezdeményezett három császár kombináció az egyedüli posszibilis külpolitikai program a Monarchia számára. 1873-ban aláírta a Szent Szövetségre emlékeztető szerződést Németországgal és Oroszországgal. Ennek következménye az lett, hogy innentől kezdve figyelembe kellett vennie a másik két fél európai érdekeit is, így szakítania kellett Franciaországgal, a lengyel önállóság támogatásával, és az önálló balkáni politikával. A három császár közös szerződése két évvel annak aláírása után, az 1875-ös balkáni válság kapcsán került először próbatétel alá.

Az első balkáni válság 1875-1878 ban

A Balkán politikai viszonyaira, a kiegyezés utáni időszakban a kaotikus, instabil állapot volt a jellemző. A Balkán-félsziget gazdája a Török birodalom volt, ám az uralma alatt álló apró államok – Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Monte-Negró, Albánia, Macedónia, Kelet-Rumélia – mind a nemzeti önállósodásra törekedtek, és ezen politikai küzdelem különböző fokain álltak. Törökország belső válsággal küzdött, és nagy nehézségek árán is csak nehezen tudta fenntartani uralmát.

A balkán önállósodásának Piemontja egyértelműen Szerbia volt, hiszen az autonómia kérdésében – az 1830-ban függetlenségét kivívó Görögország után - neki sikerült legmesszebb jutnia.

Szerbia 1804-ben kísérelte meg először, hogy a janicsáruralom elleni lázadást, amikor Kara Djordje vezetésével általános népfelkelés kezdődött, amit végül Törökország levert. Később 1806 és 1812 közt az orosz –török háború után a bukaresti béke bizonyos autonómiát biztosított Szerbiának, ami végül nem valósult meg, mivel Oroszország kivonta csapatait és a napóleoni háborúk foglalták le. 1815-ben kezdődött a második szerb felkelés Milos Obrenovics vezetésével. Az ügyesen taktikázó szerb vezér az első sikerek után tárgyalásokat kezdett a Portával, és elérte, hogy a bíráskodás, adószedés joga a szerbek kezébe kerüljön. Obrenovics megerősítette személyes hatalmát, kivégeztette vetélytársát Kara Djordjét, és 1817-ben fejedelemmé választatta magát. ( A szerb nacionalisták ekkortól számítják az önálló Szerbia történetét.) 1829 es év a soron következő orosz-török háborút lezáró Drinápolyi béke miatt fontos dátum volt Szerbia történetében, hiszen nemzetközi szerződés biztosította belső önállóságát. Annak ellenére, hogy a török helyőrségek továbbra is Szerbia területén álltak. 1839-ben Szerbia már saját alkotmánnyal rendelkezett, mely korlátozta a fejedelem hatalmát. 1842-1858 közt az elkergetett Obrenovics helyét az első fejedelem fia Karadjordje Sándor foglalta el. 1860-tól pedig megint az Obrenovicsok jutottak hatalomra, Obrenovics Mihály személyében ( 1860-1868 ) Uralkodása alatt, 1867-ben vonult ki az utolsó török katona Szerbiából. 1869-es meggyilkolása után a kiegyezés utáni évek első szerb fejedelme, majd királya Obrenovics Milan lett ( 1869-1889 ) A Balkán többi államában a szerbhez hasonló önállósodási mozgalmak, küzdelmek zajlottak a század közepétől.

Az 1875-ös első nemzetközi balkáni konfliktus, a hercegovinai, majd bolgár törökellenes felkeléssel kezdődött. A Monarchia kezdetben a status quo fenntartásáért lépett föl, és csupán a török uralom modernizálását kezdeményezte. Később viszont, amikor Szerbia is hadba indult Törökország ellen, és a háború kiszélesedett, Andrássy és Gorcsakov orosz külügyminiszter találkozót kezdeményezett. A reichstadti találkozón 1876 júliusában a két nagyhatalom arról egyezett meg, hogy ha Szerbia győzelmet aratna, akkor miként osztozzanak, a török fennhatóság alól felszabaduló területeken. ( A Monarchia annektálná Bosznia-Hercegovinát, Oroszország meg Besszarábiát ) Azonban mindkét ország meglepetésére, Törökország képes volt legyőzni Szerbiát, sőt egészen Belgrádig nyomult. Az új helyzetben Oroszország bevatkozást sürgetett. Bár Gorcsakov felvetette a közös katonai akciót, kezdetben mégis saját érdekei szerint igyekezett diplomáciailag fellépni. A beavatkozás mikéntje körül kialakult orosz-osztrák vitát végül Bismarck döntötte el: Oroszország háborút indíthat Törökország ellen, a Monarchia pedig segítő semlegességet mutat. Az orosz hadüzenet előtt, 1877 januárjában Budapesten titkos egyezményt kötött a Monarchia és Oroszország arról, hogy az orosz hódítás meddig terjedhet, és mely térségek tartoznak majd a Monarchia érdekszférájába. 1877 tavaszán az orosz hadsereg, és az újra háborúba lépő szerb katonaság megindult, és 1878 februárjára Konstantinápolyig verték vissza a törököket. Az orosz sikerek, és térnyerés kiváltotta Anglia tiltakozását (hadihajókat küldött a Boszporuszhoz) és Andrássy illetve Tisza Kálmán azon javaslatát, hogy a Monarchia üzenjen hadat, az egész Balkánt meghódítani akaró Oroszországnak. Javaslatukat Bécsben elvetették, és katonai lépések helyett diplomáciai bevatkozásról döntöttek. Közben 1878 márciusában Oroszország megkötötte az Európát is felháborító San Stefanó-i békét, mely figyelmen kívül hagyva a budapesti titkos egyezményt, megnövelte Szerbia és Montenegró területét, és megalakította a hatalmas kiterjedésű Bulgáiát. Andrássy az 1856-os párizsi szerződés megszegésével vádolta Oroszországot, és kezdeményezte egy nemzetközi kongresszus összehívását.

A Berlini Kongresszus

Az 1878 nyarán ülésező berlini kongresszus felülvizsgálta a San Stefanói békét: előírta, hogy az orosz megszállás legfeljebb 9 hónapig tarthat, feldarabolta Nagy-Bulgáriát, Bosznia-Hercegovina megszállására a Monarchiának adott engedélyt, és visszavette Szerbiától és Törökországhoz csatolta a Novi Pazari szandzsákat.

A kongresszus döntésével Szerbia – ha nem is a remélt területtel együtt, de – elnyerte teljes függetlenségét. Milan Obrenovics fejedelem, pedig 4 évvel később, 1882-ben Szerbia királyává koronáztatta magát, és megkezdte azon politikáját, mely egyre fokozottabb tiltakozással találkozott saját országában. Osztrákbarát, a Monarchiával gazdaságilag együttműködő elvek szerint irányította Szerbia külpolitikáját. Három évvel később az oroszbarát elveket valló Monarchia ellenes szerb radikálisok szembeszálltak vele, és kénytelen volt lemondania fia Sándor javára.

A berlini kongresszus döntései két fontos következményt hoztak: egyrészt heves belpolitikai vihart kavartak Magyarországon és Ausztriában főként Bosznia és Hercegovina okkupálása miatt, másrészt kiváltották Oroszország Németellenes politikáját.

A belpolitikai vihar három tényezőből adódott: 1) egyrészt a boszniai területek okkupálása a magyarokban aggodalmat keltett a szláv lakosság arányának növekedése miatt, 2.) az udvari körök (és a horvát, szlovén vezetők) kevesellték az okkupálást, és annexiót követeltek Angrássytól, és végül 3) a szerbek, és csehek vétót emeltek a szláv államalakulás akadályozása miatt. A belpolitikai krízis Bécsben elsodorta a kiegyezés óta kormányzó liberális pártot, és a konzervatív erők hatalomra jutását hozta, az 1879 nyarától működő Taaffe-kormány révén. Magyarországon, pedig megbontotta a Szabadelvű Párt egységét, és bukott politikusnak minősítette Andrássyt.

A külpolitikai következmény az lett, hogy Oroszország a berlini kongresszuson elszenvedett kudarcát Németországnak tulajdonította, és szembefordult vele. Bismarck felismerve, hogy fennáll a veszélye annak, hogy Oroszország esetleg Németellenes szövetségre lép a Monarchiával, 1879 augusztusában szövetségi ajánlatot tett Andrássynak.

Az 1879 októberében 5 évre aláírt, de négy évtizeden át érvényben lévő kettősszövetség Németország és a Monarchia közt, kölcsönös fegyveres segítségnyújtásról rendelkezett, ha valamelyik felet támadás érné. ( Ekkor még elsősorban egy esetleges Oroszország részéről érkező támadásra vonatkozott. )

Andrássy Gyula után 1879 novemberétől 1881 ig, Heunrich Haymerle (1879-1881) következett a külügyminiszteri székben. Hivatali időszaka kezdetén még liberális szellemben politizált, és azon fáradozott, hogy a kettősszövetség megkötésével nyert előnyös helyzetet kihasználva Német segítséggel megszilárdítsa a balkáni pozíciókat, és Oroszország fölé kerekedjen. Azonban 1880-tól Bismarck újra visszakanyarodott a három császár szövetséghez, és a konzervatív Taaffee kormányzat is az oroszokkal való megegyezést támogatta abban a reményben, hogy kiegyezve Oroszországgal ( átengedve a Balkán keleti részét és Konstantinápolyt) tovább terjeszkedhetnek a Balkán nyugati részén. Haymerle végül 1880 közepén a konzervatívok táborába állt, és 1881 júniusában aláírta a felújított három császár szövetséget. / Oroszország hozzájárult Bosznia-Hercegovina későbbi Monarchiához történő annexiójához, cserébe pedig a Monarchia hozzájárulását kapta Bulgária és Kelet-Rumélia egyesítéséhez./

Haymerle 1881 őszén váratlanul elhalálozott, és helyébe Gustav Kálnoky ( 1881-1895) kapott külügyminiszteri kinevezést. Kálnokynak az volt a véleménye, hogy a közös külügyminiszteri állást bármilyen parlamentáris befolyástól független birodalmi kancellári rangra kell emelni. Az Oroszországhoz való közeledést nem tartotta ellentétesnek az alapjában véve oroszellenes osztrák-német kettősszövetség további fenntartásával, sőt annak Olaszországgal, való kiszélesítésével. A Monarchia és Olaszország közeledésére mindkét félnek megvoltak az indokai, melyek erősebbnek bizonyultak, mint - az olaszok lakta területek osztrák birtoklásából adódó, és régóta fennálló - ellenséges viszony. A Monarchiának szüksége volt arra, hogy a balkáni tervei, és az oroszokkal való rivális, – esetleg háborúhoz vezető – helyzet közben biztosítva legyen délnyugati határa. Olaszországot pedig a Franciaországgal fennálló, és egyre rosszabbodó viszonya sarkalta arra, hogy szövetségre lépjen a Monarchiával. A Németország, Olaszország és Ausztria-Magyarország kapcsolatait szabályozó hármasszövetséget 1882 májusában írták alá Bécsben. A következő évben, 1883-ban Románia is szövetségi viszonyra lépett a Monarchiával: kölcsönösség alapján fegyveres segélynyújtásra kötelezte magát orosz támadás esetére.

A második balkáni konfliktus 1885-1888 ban

Az osztrák-orosz kapcsolatokat a három császár egyezményének 1881. évi felújítása óta a megállapodási készség jellemezte. A szerződés lejártakor, 1884-ben mindkét fővárosban az ismételt megújítás mellett döntöttek. Azonban 1885 –ben mégis jelentős válságba került a két birodalom viszonya. Az ok megintcsak a balkáni helyzet volt. 1885 őszén Filippopoliszban (a mai Plovdivban) nagyarányú bolgár felkelés tört ki, a török uralom ellen. A sikeresen induló felkelés révén a bolgárok egyesítették Bulgáriát és Kelet-Ruméliát, és megindultak a mind Törökországtól mind Oroszországtól független önálló Bolgár nemzetállam megvalósításának útján. A három császár szövetség érdekeinek, - főként az orosz érdekeknek - nem felelt meg az új balkáni helyzet, és számítani lehetett beavatkozásukra. Ezt a helyzetet próbálta meg kihasználni Obrenovics Milan szerb király, és területszerzés reményében háborút indított Bulgária ellen. A szerb csapatok Szófiáig nyomultak, de Szlivnicánál a bolgár csapatok – bizonyítva Európának a frissen megalakult Bulgária erejét – legyőzték a szerbeket. Közben a nagypolitika is aktivizálódott, és Giers orosz külügyminiszter a három császárság nagyköveteinek találkozóját kezdeményezte. Az 1885 őszén megtartott találkozón Oroszország, a balkáni status quo visszaállítást jelölte meg az orosz külpolitika fő érdekének, és a másik két hatalom segítségét kérte. A konstantinápolyi konferencián végül a három nagyhatalom támogatásáról biztosította Oroszországot. A balkáni konfliktus aktivizálta Angliát is, és pártfogásába vette Bulgáriát, sőt javaslatára a Mária von Hessen cárné családjából származó Battenberg Sándor grófot választották az egyesült Bulgária fejedelmévé. Ez a lépés végképp kiváltotta Oroszország szembenállását, és Bismarck illetve Kálnoky támogatásával elérte Battenberg trónfosztását, majd 1886 szeptemberében Szófiába küldve egy orosz diplomatát, orosz megszállást helyezett kilátásba.

Oroszország ezen lépése azonban komoly viszályt keltett a magyar parlamentben. A Szabadelvű Párt, és Tisza Kálmán tiltakozott Bulgária orosz megszállása ellen, és már Kálnoky külügyminiszter sem hagyhatta figyelmen kívül a legerősebb ellenzéki párt akaratát. 1886 októberében nyilvánosan szót emelt Bulgária önállósága mellett. Ezt követően Oroszország és Ausztria-Magyarország viszonya (1886 végétől) rohamosan rosszabbodni kezdett, amit súlyosbított az a tény, hogy 1887 nyarán a bolgár nemzetgyűlés Koburg Ferdinándot választotta fejedelméül. Pétervár Koburgot a Monarchia emberének gondolta. Az elmérgesedő helyzetben mindkét országban felerősödött a háborút akarók hangja. Magyarországon Tisza Kálmán és Andrássy Gyula, Ausztriában a katonai vezetők, Oroszországban pedig a pánszláv körök hangozatták a háború elkerülhetetlenségét. 1887 nyarától Oroszország nagyarányú csapatösszevonásokat rendelt el Galícia határán. A háború kérdésében folytatott belső vita végül is Németország nyílt állásfoglalása eredményeként dőlt el. Bismarck és Kálnoky megállapodása alapján 1888 februárjában nyilvánosságra hozták a kettőszövetség szövegét, melyből egyértelművé vált, hogy német segítség csak orosz támadás esetén várható. Mivel a német támogatás nélküli Oroszország elleni háborút senki nem, kívánta (Oroszország pedig nem akart támadni) így a háborút követelő körök elcsendesedtek. A konfliktus háború nélkül feloldódott. Bulgáriát pedig 8 évvel később 1896-ban végül Oroszország is elismerte. (Később 1908-ban pedig királyság rangjára emelkedhetett.)

A Monarchia külpolitikájára az 1885-1888-as balkáni konfliktust követő 10 esztendőben a mérsékelt oroszellenesség volt jellemző. Ennek egyik jelének tekintették, hogy a három császár szövetségének felújítását Oroszország elutasította, a Monarchia pedig 1887 decemberében oroszellenes osztrák – angol - olasz megállapodást kötött. A „keleti hármasszövetségnek” is nevezett egyezmény a balkáni status quo fenntartását, és az orosz terjeszkedés megakadályozását tartalmazta.

A századfordulós évek külpolitikája 1897-1909

A századfordulós évekre 1) a korábban kialakult szövetségi rendszerek (három császár szövetsége, hármasszövetség, kettősszövetség) átmeneti lazulása, 2) ezzel összefüggésben az Oroszországhoz való közeledés, illtetve 3) a Monarchia európai hatalmi poziciójának devalválódását ellensúlyozó balkáni térnyerés igénye volt jellemző.

A századfordulóra nyilvánvalóvá vált a Monarchia számára, hogy a kiegyezéskor még nem feltűnően érezhető európai hatalmi pozíciója tovább romlott. A Monarchia ipari és katonai potenciálja már jóval elmaradt Németországé és a nyugati hatalmaké mögött. Politikailag pedig bele kellett törődnie abba, hogy megváltozott az a két évszázados múltra visszatekintő helyzet, melyben Anglia és részben Franciaország az európai egyensúly fenntartásában fontos európai szükségességnek látta a Monarchiát.

/ Az egységes Németország megléte mellett, már nem lehetett többé szó arról, hogy akár Franciaország, akár Oroszország európai hegemóniára tegyen szert./

Mindehhez társult, hogy a vezető európai hatalmak viszonylatában a gyarmati ellentétek kerültek előtérbe. Ugyan Németország és Anglia közt tengeri fegyverkezési verseny zajlott, de mivel Anglia gyarmati kérdésekben ekkor még szemben állt Franciaországgal és Oroszországgal, korántsem volt biztos, hogy Németország mely országokkal fog szövetségi kapcsolatokat kiépíteni. A századfordulón még úgy nézett ki, hogy a Monarchia csak az egyik, de korántsem legfontosabb szövetségese lesz Németországnak. A hármasszövetség lazulását az tette teljessé, hogy Olaszország rálépett a szövetségből való kilépés útjára. Olaszországot 1882-ben még a francia - olasz gyarmati ellentétek vezették a hármasszövetséghez, de a viszony rendezése után újra a Monarchiával való ellentétek lettek erősebbek. Részint a Monarchiában élő félmillió olasz kérdése, részint az olasz külpolitika balkáni (főként Albán) terjeszkedő tervei okozták a kiújuló ellenségeskedést. 1902-ben a hármasszövetség megújítása még megtörtént ugyan, de csak nagy nehézségek árán.

A Monarchia külpolitikája igazodott az új helyzethez, és Gusztav Kálnoky utóda Agenor Goluchowski külügyminiszter (1895-1906) érzékelve korábbi szövetségesek távolodását, a balkáni térnyerést és az Oroszországgal való megegyezést tűzte ki a külpolitikai céljaivá. Az udvari körök azt javasolták, hogy ismét határolják el a Balkánon az érdekszférákat, és a kölcsönösség alapján terjeszkedjenek a balkáni államok és Törökország rovására. Goluchowski a megegyezéssel egyetértett, de a terjeszkedés katonai megvalósítását elhamarkodottnak tartotta. A megegyezési szándék találkozott II. Miklós cár akaratával, mivel Oroszország a Távol-Kelet irányába fordult és ezen időre nyugati szomszédjával a stabilitás volt az érdeke. 1897 áprilisában, mikor Ferenc József és Goluchowski Pétervárra látogatott, megszületett egy Orosz-osztrák szerződés, mely a balkáni status quo fenntartását, és Törökország felbomlása esetére az érdekszférák tiszteletben tartását tartalmazta.

Hét évvel később újabb egyezmény született a két hatalom között, az 1904 szeptemberében megkötött semlegességi megállapodás képében. Az újabb megállapodásra a Monarchiát a balkáni területeken látszólag gyengülő pozíciója késztette: Szerbiában az osztrákbarátnak tekintett Obrenovics dinasztia helyzete egyre gyengült, és 1895-re a szerb radikálisok nyomására Szerbia már nem újította fel az 1881-óta fennálló szövetségi kapcsolatát. Emellett Bulgária korábbi osztrákokhoz közeledő, és Oroszországgal ellenséges viszonyát is felváltotta 1896-ban az oroszbarát politika. Oroszországot pedig az 1904-ben kezdődő Japán elleni háború ösztökélte a megállapodásra.

/ A semlegességi megállapodást az 1903-as macedón felkelés nyomán létrejött cári látogatás előzte meg Ferenc József mürzstegi vadászkastélyában. A két uralkodó a be nem avatkozás mellett döntött. /

A semlegességi megállapodás értelmében a Monarchia nem használja ki a cárizmus távol-keleti lekötöttségét, Oroszország pedig nem avatkozik be egy esetleges olasz háborúba.

A harmadik balkáni-konfliktus, az annexiós válság

A harmadik balkáni válság közvetlen előzménye volt, hogy a szerb radikálisok, és a hadsereg vezetői 1903-ra az osztrákbarátnak bélyegzett Obrenovics Sándor király ellen fordultak, és egy elszánt tiszti csoport 1903. június 11-én  Belgrádban meggyilkolta az uralkodót és feleségét. A gyilkosságot Dragutin Dimitijevics vezérkari százados (fedőneve: Apis) szervezte meg és irányította. Később ezredesként ő hozta létre és vezette a "Fekete kéz" nevű terrorszervezetet, amelynek fő célja az volt, hogy Szentpétervár és Belgrád megbízásából merényletsorozatokkal provokálja az Osztrák-Magyar Monarchiát, még egy háborús konfliktus árán is. (Ez a mozgalom végzett 1914 június 28 -án, a Boszniába látogatott Ferenc Ferdinánd trónörökössel és feleségével is.) Az uralkodói székbe az akkor Genfben tartózkodó Karagyorgyevics Péter került, akinek hatalomra jutását kezdetben a Monarchia is támogatta.

Az új király azonban szakított elődje politikájával, és Szerbiának a Monarchiától való gazdasági-politikai függetlenedését, és a nyugati hatalmakhoz való közeledést tűzte ki célul. Ennek szellemében a gazdasági kapcsolatokat, mindenekelőtt a hadfelszerelések megvásárlását nem a Monarchiával, hanem francia vagy más nyugat-európai országokkal kapcsolatba lépve akarták megszervezni. Emellett a szerb kormány egy bolgár-szerb vámuniót létesítésén is fáradozott, mely szintén sértette az osztrák érdekeket. Az ellentétek az 1904 decembere és 1905 májusa közt lezajló az „ágyúválságban” törtek először felszínre. A Monarchia ragaszkodott ahhoz, hogy Szerbia továbbra is a Skoda-műveknél, bécsi bankkölcsönökkel vásárolja meg ágyúit, hadfelszereléseit. Ezt Szerbia megtagadta, így Goluchowski megtorlásként 1906 január végén felszólította a magyar miniszterelnököt, hogy rendelje el az állatbehozatali tilalmat. A kérést ugyan teljesítette a magyar koalíciós kormány, de a közvélemény helytelenítette a Monarchia és Goluchowski fellépését. A konfliktus végül vámháborúvá fajult. Az iparcikk-kivitel és sertésbehozatal korlátozásától a Monarchia Szerbia meghátrálását várta. Azonban ez nem következett be, sőt az 1906 ban kezdődő és 1910-ig elhúzódó vámháborúban - melyet később disznóháborúnak is neveztek - a magyar közvetítő kereskedelem szenvedett érzékeny veszteséget, és a magyar ipar is elesett szerbiai felvevőpiacától.

A vámháborúval párhuzamosan, a szerb nacionalista körök előretörése is a két ország viszonyának elmérgesedését okozták. A nacionalisták elsősorban Bosznia-Hercegovina megszerzését kívánták. A feszült helyzetben került a külügyminiszteri székbe, a Goluchowskit felváltó Aloys Lexa Aehrenthal báró (1906-1912). Hivatali ideje alatt játszódott le az imperialista blokkok elrendeződése, amely a hagyományos gyarmati ellentétek elsimítását jelentette, és egyben a régi vetélytársak összefogását a mindenki számára veszélyes új követelővel, Németországgal szemben. 1904-ben Anglia és Franciaország lépett egyezségre, 1907-ben pedig Oroszország és Anglia kötött megállapodást. Ezzel kialakult az „entente cordiale” vagyis Antant, a hármasszövetséggel szembenálló imperialista blokk.

/ A már a századforduló óta akadozó három császár szövetségének felújítása innentől elvesztette értelmét./

A nagyszerb törekvések, illetve az 1878-ban okkupált Bosznia-Hercegovina kormányzásának nehézségei hozták napirendre a bécsi kormánykörökben a két terület annektálásának ügyét. Különösen Burián István közös pénzügyminiszter – akinek pénzügyminiszteri hatáskörébe tartozott az okkupált területek kormányzása – és Aehrenthal külügyminiszter sürgették a Monarchiához csatolást. Aehrenthal egy trialista átalakítás tervét dédelgette, melyben Horvát-Szlavónország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesítése szerepelt volna.

Aehrenthal az annexió előkészítésének szánta azon lépését, amiben felajánlotta a Török Birodalomnak, hogy kivonja a Monarchia csapatait a novibazari szandzsákból – átengedve azt Törökországnak – ha hozzájárulnak a két balkáni tartomány annektálásához.

A tervezett annexió előkészítésére nézve „kapóra jött” az orosz külügyminiszter Izvolszkij ajánlata is. Az orosz politikus 1908. július elején egy alkut javasolt Aehrenthalnak : felajánlotta, hogy a tengerszorosokra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás megváltoztatásának osztrák-magyar támogatása fejében Oroszország elvileg hajlandó elismerni az annexiót. Aehrenthal két kézzel kapott az ajánlat után, már csak azért is, mert az 1908 júliusában lezajlott ifjútörök mozgalom azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az új, parlamentáris török állam érvényesíteni fogja a Bosznia-Hercegovina fölötti szuverenitását és visszaköveteli a két tartományt.

Az alku tehát mindkét fél számára előnyöket ígért, de a két ország közül csak a Monarchia részesült ténylegesen az előnyökből. Ugyanis Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését, (és a katonaság kivonását a szandzsákból) viszont Oroszországnak nem sikerült elérnie, hogy a nyugati hatalmak hozzájáruljanak a tengerszorosok tervezett revíziójához. A kialakult helyzet kárvallottjai, Szerbia és Oroszország szembefordultak a Monarchiával. Az orosz diplomácia a Monarchia lépése ellen nemzetközi konferencia által kimondott elítélő határozatot követelt, Szerbia pedig intenzív fegyverkezésbe kezdett. A Monarchia kénytelen volt csapatokat összevonni a szerb határon. A hat hónapig húzódó annexiós válság végül Belgrád és Pétervár meghátrálásával zárult 1909 márciusában. ( Belgrádot Bécs, Pétervárt pedig Berlin bírta rá a helyzet elfogadására.) Külpolitikai következményeként az Oroszországgal való egyezkedéseknek mindenkorra vége szakadt, sőt a jövőben a cárizmus haragjával kellett számolni.

Az annexió tervébe a magyar minisztereket 1908 szeptemberében avatták be, és Andrássy kivételével mindannyian támogatták. Október elsején a proklamáció megfogalmazását Apponyi vezetésével már ők végezték el. Október 3-án pedig a magyar minisztertanács nyilvánosan is kiállt a proklamáció mellett. A tanácskozáson Andrássy célszerűtlen és kockázatos lépésnek tartotta az annexiót, sőt kétségbe vonta, hogy a bekebelezés megszüntetné a szerbek mozgalmát. A magyar polgári sajtó kezdetben hangzatos szavakkal támogatta a lépést („Boszniába magyar!”)  de később a háborús feszültség kialakulása után az újságok már az annexió harcos ellenfelei lettek. A következetes ellenzők táborába Andrássyn kívül csupán Mocsáry tartozott, és a szociáldemokrata sajtó.

Az első világháborút megelőző külpolitika

Az annexiós válságot követő években Oroszország fokozta Monarchiaellenes külpolitikai aktivitását, viszont Aehrenthal fékezte az osztrák katonai körökben feltámadó további hódítási vágy kiteljesedését.

Az orosz külpolitika osztrákellenességére volt példa, az 1909 októberében Racconigiben aláírt olasz-orosz megállapodás, amely a balkáni status quo megbomlása esetén az etnikai elvet nyilvánította az újjárendezés alapjául.

1909-től kezdődően új irányvonalak érvényesültek a Monarchia külpolitikájában. Az új irányvonalra a legnagyobb hatással az a tény volt, hogy Németország Bülow kancellár révén kiállt az osztrák érdekekért, és az annexiós válság alatt nyomást gyakorolt Pétervárra, és Ausztria-Magyarország balkáni ügyeiért vállalta az orosz konfliktus kockázatát. Az új irányvonalra nézve, a másik fontos tényező az volt, hogy a németek nem csak a Monarchián keresztül, hanem közvetlenül is érintve lettek a török ügyekben, és balkáni kérdésben, mivel a bagdadi vasút építése révén Törökország német érdekkörbe került. A két új külpolitikai tényezőt mérlegelve Aehrenthal felismerte: nem folytatható tovább a balkáni terjeszkedő politika, és ellentétben az osztrák katonai körök szándékával a Monarchiának a Balkánon Németország érdekeit is figyelembe véve, elsősorban Törökország állásainak megszilárdítására kell törekednie. Így a Monarchia 1909 tavaszától az Aehrenthal-féle elképzeléseknek megfelelően minden vonatkozásban tartózkodó politikát folytatott. A viszony Oroszországgal még sokáig feszült maradt, de mindkét részről kerülték az újabb összekülönbözést. Az orosz külpolitika irányításában 1910 elején személyi változás következett be: Izvolszkij helyébe Szazonov lépett. Az új orosz külügyminiszter a balkáni status quo politikai híve volt, maga kezdeményezte a Monarchiához fűződő kapcsolatok normalizálását. Aehrenthal örömmel fogatta az orosz közeledést, így 1910 közepétől a két nagyhatalom viszonyában lényeges javulás következett be. A Monarchia 1911 őszén kirobbant olasz-török háborúban a be nem avatkozás álláspontjára helyezkedett. Aehrenthal 1912 februárjában bekövetkezett halála után gróf Leopold Berchtold (1912-1915) lett az új külügyminiszter, aki Aehrenthalhoz hasonlóan az Oroszországgal való jó kapcsolatok fenntartását szívügyének tekintette.

Az első Balkán-háború ( 1912. október 17 – 1913. május 30. ):

Az olasz-török háború megmutatta, hogy a török kormány képtelen érdemleges erőfeszítést kifejteni saját területeinek megvédésére, és a világ elé tárta az egykori világbirodalom megdöbbentő gyengeségét. A balkáni nemzeti államok gyorsan levonták a következtetést: elérkezett az alkalom, hogy nagyhatalmi segítség nélkül, saját erőik összefogásával kiszorítsák Európából a százados ellenséget. 1912 tavaszán Szerbia és Bulgária között katonai egyezmény jött létre, amely megfelelő alkalom előálltán fegyveres fellépést helyezett kilátásba Törökország ellen. A megállapodáshoz rövidesen Görögország és Montenegró is csatlakozott. A Balkán-szövetség és Törökország közötti háború kirobbanása ettől kezdve csak idő kérdése volt. Az Európai nagyhatalmak 1912 őszén jelezni próbálták, hogy nem támogatnak egy háborút Törökország ellen, és kollektív nagyhatalmi jegyzéket juttattak el Belgrádba illetve Szófiába, melyben a balkáni kormányokat a békére intették. Ennek ellenére 1912 októberében a Balkán szövetség megindította hadműveleteit Törökország ellen. A háború fő terheit Bulgária viselte: Kelet-Trákiában keleti irányban egyedül támadott, és Drinápolyig tört előre ( Szavov tábornok) miközben a görögök Janina, a montenegróiak Szkutari, a szerbek pedig Monasztir (Macedónia) térségében támadtak. Eközben a Ballhausplatzon tartózkodtak minden katonai intézkedéstől, és szabad folyást engedtek a balkáni eseményeknek. Ám 1912 végére nyilvánvalóvá vált: ugyan Konstantinápolyt nem képes bevenni a szövetség, mégis a szerb csapatok révén elfoglalta egész Macedóniát, a montenegrói erők révén betört észak Albániába, – Szkutariba - és a görög hadsereg révén kiszorította a törököket egész észak Görögországból. A Balkán-Szövetség gyors és egyértelmű sikerei miatt a Monarchia kénytelen volt kilépni addigi tartózkodó állásából, de céljai eléréséhez továbbra is csak diplomáciai eszközöket kívánt felhasználni. A Monarchia balkáni politikai érdekeit az 1912. december 17-én kezdődő londoni béketárgyalásokon próbálta meg először érvényesíteni. Az ún. Balkán-program, melyet a harcoló felek és hat európai hatalom részvételével folytatott béketárgyaláson mutatott be, három lényeges elemből állt: egyrészt Szerbia korlátozásából ( területnövekedés elismerése csak gazdasági kapcsolatok kiépítésével ), önálló Albánia létrehozásából ( egyszerre szolgálta azt a célt, hogy Szerbiát elzárja a tengertől és azt, hogy meggátolja Olaszország terjeszkedését ), és Románia megnöveléséből ( kompenzáció szövetségese számára, Bulgária gyarapodása miatt ).

A Monarchia Balkán-programja az osztrák – orosz viszony romlásához vezetett, ugyanis Oroszország egy adriai kikötő szerb birtoklását, és Albánia feldarabolását kérte. A feszült viszony 1912. december – 1913. január közt elmérgesedett, és már-már úgy nézett ki, hogy a szerb és albán konfliktus orosz-osztrák háborút fog eredményezni. A helyzetet Hohenlohe volt pétervári katonai attasé zseniális javaslata oldotta meg, mely az uralkodók közti személyes összefogást tartalmazta. 1913 februárjában a Monarchia és Oroszország kompromisszumot kötött Szerbiáról: ha befejeződik a háború, Szerbiát elzárják ugyan az Adriától, de más albán területekből kompenzációt kap. Az első Balkán-háború második szakasza 1913. február 3 – május 30 közt inkább álló háború jellegét mutatta és Janina görög elfoglalásával ( 1913. március 6 ), Drinápoly bolgár és szerb bevételével ( 1913. március 26. ) és Szkutari feladásával zárult le.

Szkutari státusza nemzetközi válságtényező lett, ugyanis a város török parancsnoka a nemzetközi tiltás ellenére Montenegrónak adta át a területet. Berchtoldnak nem volt többé türelme a diplomáciához. Az adriai osztrák flotta március végén blokád alá vette az albán partvidéket, majd áprilisban, amikor Szkutari megadta magát, az osztrák-magyar seregek elindultak a montenegrói határ irányába. Ekkor azonban Montenegró királya a nemzetközi nyomásnak engedve május 4 –én kiürítette a várost, melyet brit parancsnokság alatt álló nemzetközi tengerészalakulat szállt meg. Az első Balkáni-háborút lezáró békét 1913. május 30 –án Londonban írták alá. A béke szerint létrejött Albánia, Bulgáriáé lett Szalonikitől keletre az Égei-tenger partvidék és Dél-Dobrudzsa, Szerbiáé lett Macedónia, Görögországé pedig Észak-Görögország Szalonikiig. A Monarchia kérésére a békekonferencia a vele szövetségben lévő Romániának ítélte Szilisztrát környékét.

A második Balkán-háború ( 1913. június 29 – július 30. )

Az első Balkán-háborút lezáró béke legnagyobb nyertese Bulgária volt. Görögország és a délszláv vezető szerepre aspiráló Szerbia 1913. június 1 –én tartva Bulgária túlzott megerősödésétől szerződést kötött, melyben kölcsönös katonai segítségnyújtást ígértek egymásnak egy bolgár támadás esetére. ( Görögország Kelet-Macedónia megszerzésére is aspirált ) Románia, mely elégedetlen volt az előző békekötésben szerzett területek nagyságával és további gyarapodásra vágyott Bulgária rovására, csatlakozott a görög-szerb szövetséghez. Ezzel a Balkán-szövetség felbomlott és bolgár ellenes szövetséggé alakult. Oroszország a Balkán-szövetség fenntartásában volt érdekelt, így 1912 őszén Bécshez hasonlóan türelemre intette a balkáni országokat.

1913. június 29 –én Ferdinánd bolgár király és Danev miniszterelnök akarata ellenére a bolgár hadsereg tiszti kara támadást indított Szerbia és Görögország ellen. Bécsben praktikus meggondolásokból szabad folyást engedtek az eseményeknek, hiszen a Balkán-szövetség végső felbomlását és Bulgária várható győzelmével Szerbia visszaszorítását várták. Az új háború mindössze egy hónapig tartott, hiszen Bulgária ellen négy ország hadserege harcolt: Szerbia, Görögország, Románia és Törökország. ( Ez utóbbi az Edirne környéki területek visszakövetelése miatt ) Bulgáriában új kormány került hatalomra ( Radoszlavov kormány ), mely július 29 –én béketárgyalásokat kezdeményezett Bukarestben. A fegyverszünetet július 30 –án, a háborút lezáró bukaresti békét augusztus 10 –én írták alá. A háború nagy vesztese Bulgária kénytelen volt lemondani Románia javára egész Dél-Dobrudzsáról, Szerbia javára Kelet-Macedóniáról, Görögország javára Szalonikiről és Nyugat-Trákiáról és Törökország javára Edirnéről. ( Ez utóbbiról két hónappal a bukaresti béke után a konstantinápolyi béke rendelkezett ) A második Balkán-háborútól kezdve Szerbia végleg kitört a jelentéktelen kisállam státusából és területben illetve tekintélyben megnövekedett erőteljes katonai állammá vált. ( 81% -kal nőtt területe 87400km2 –re 50% -kal nőtt lakossága 4,5 millió főre ) Szerbia etnikai gyökereit mélyen a Monarchia határai mögé eresztette terjeszkedése a török birodalom összeomlása után mostmár északi irányba fordult. Szerbia már 1913 szeptemberében kísérletet tett arra, hogy Albániában tengeri kijáratot szerezzen, és katonákat küldött az országba, de Bécs október 17 –én egy ultimátum megküldésével ezt megakadályozta.

A bukaresti békének Szerbia hatalmi súlyának megnövekedésén túl 4 további következménye volt: 1.) Románia csalódva a központi hatalmak segítségében, innentől kezdve megpróbálta lazítani a hármas szövetséghez fűződő kapcsolatait. 2.) Görögország antantbarát politikát folytatott. 3.) Radoszlavov bolgár kormánya nyíltan közeledett a központi hatalmakhoz. 4.) A Monarchiában újjáéledt a kiegyezés korának heves orosz-félelme. Meggyőződéssel állították, hogy Oroszország a Monarchia megtámadására készül.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Könyvkiadó, Talentum Kft, Budapest, 2001.
  • Diószegi István: Az Osztrák – Magyar Monarchia külpolitikája 1867 – 1918. Vince Kiadó Kft. / Tudomány – Egyetem sorozat, Főszerkesztő: Glatz Ferenc. / Budapest, 2001.
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20. századi egyetemes történet I. 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • Hanák Péter: Magyarország története IV. 1849 – 1918. Az abszolutizmus és a dualizmus kora. Tankönyvkiadó, Budapest, 1975.
  • Jászi Oszkár: A Habsburg – Monarchia felbomlása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Pach Zsigmond Pál: Magyarország története tíz kötetben sorozat 6. kötete. Magyarország története 1849 – 1890. Főszerkesztő: Kovács Endre. ( 897. – 911. oldalig )
  • Pach Zsigmond Pál: Magyarország története tíz kötetben sorozat 7. kötete. Magyarország története 1890 – 1918. Főszerkesztő: Hanák Péter. ( 235 – 261, 1065 – 1083. oldalig )
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 
  • Sára János Dr.: A Habsburgok és Magyarország 950 – 1918. Athenaeum 2000 Kiadó
  • Taylor A. J. P.: A Habsburg Monarchia 1809 – 1918. Az Osztrák Birodalom és az Osztrák – Magyar Monarchia története. Scolar Kiadó, 1998. /Fordította: Nagy György/
  • Zöllner, Erich: Ausztria története. Osiris Kiadó – 2000, Budapest, 1998. / Fordította: Bojtár Endre /
  • Vadász Sándor: 19.századi egyetemes történet 1789-1890. Korona Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------