Az aradi vértanúk

Az aradi vértanúk

/Harmat Árpád Péter/

 

Október 6., az aradi vértanúk nemzeti gyásznapja, az 1848/49 -es magyar forradalom és szabadságharc leverése utáni osztrák megtorlás, számunkra legszomorúbb eseménye, a nyolc törvényben rögzített magyar emléknap egyike. (Február 25 - a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, április 16 - holokauszt emléknap, június 4. - Trianon gyásznap és a nemzeti összetartozás napja, június 16. - Nagy Imre újratemetésének emléknapja, június 22 - a nándorfehérvári diadal emléknapja, augusztus 23 - a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja, október 6 - aradi vértanúk nemzeti gyásznapja, november 4 - az 1956-os forradalom leverésének emléknapja.) De mire is emlékezünk, amikor október 6-án az aradi vértanúkra gondolunk?

Az 1848/49 -es szabadságharc a polgári átalakulást célzó forradalmi vívmányokért illetve egy új alkotmányos berendezkedésért, a császárságon belüli nagyobb magyar önállóságért indult. A harc törvényes volt, mivel az uralkodó 1848 áprilisában szentesítette az átalakulást tartalmazó törvényeket. Ausztria és Magyarország közti konkrét harci események akkor kezdődtek, amikor 1848 nyarán az udvar kísérletet tett ezen új alkotmány revidiálására, és kihasználva a magyarokkal szembe helyezkedő szerb és horvát szabadságmozgalmakat, megpróbálta hazánkat visszaszorítani a korábbi, Ausztriával szoros függésben álló rendszerbe. A magyar nemzet összefogott és saját hadsereget teremtve - alkotmánya védelmében - harcot kezdett a túlerőben lévő osztrák császári hadsereggel. A szabadságharc 1849 tavaszára magyar győzelmeket hozott, ám Ferenc József ekkor szövetségeséhez Oroszországhoz fordult, mely hatalmas haderejével eltiporta a több mint egy éve folyó harcokban kivérzett magyar seregeket. Az utolsó összecsapások a délvidéken, a Szeged-Temesvár-Arad háromszögben zajlottak.

A szabadságharc utolsó csatája

1849 augusztus 9-én zajlott a szabadságharc utolsó nagy csatája a temesvári csata. Egyik oldalon a Bem József vezette 57 ezer főt számláló magyar fősereg állt, míg vele szemben a másik oldalon Julius Jakob von Haynau táborszernagy 29 ezres (fele akkora) osztrák főerői sorakoztak fel. A csata során Bem József felbukott a lovával és eltörte vállcsontját, mire a kísérete hátravitte a tűzvonalból. Ezzel délután fél 5 és 5 óra között gyakorlatilag minden központi irányítás megszűnt a magyar seregnél. A főparancsnok elvesztése végzetesnek bizonyult a magyarok elvesztették a csatát.

Az összecsapásról Kossuth és Görgey másnap értesültek, így augusztus 10-én még találkoztak az aradi várban egy utolsó egyeztetésre. Ekkor megállapodtak abban, ha Temesvárról Bem a vereség hírét juttatja el hozzájuk, akkor Kossuth lemond a hatalomról, és Görgey leteszi a fegyvert. A temesvári vereség után, 1849 augusztus 11-én reggel az utolsó minisztertanácsi ülésen Kossuth kinevezte Görgeyt fővezérnek és megbízta a fegyverletételi tárgyalások vezetésével. Ugyanazon a napon délután Kossuth lemondott és minden polgári és katonai hatalmat Görgeyre ruházott. Ezt követően Kossuth Orsovánál elhagyta az országot, Görgey pedig felvette a kapcsolatot az oroszokkal. A tárgyalások után augusztus 13-án Görgey Aradtól 30 km re északkeletre Világosnál, a szőlősi mezőn 30 ezer katonájával együtt letette a fegyvert.

Az aradi vértanúk

A szabadságharc leverése után megkezdődött a Haynau vezette - egy éven át tartó - véres megtorlás. Ennek első lépése volt tábornokok aradi, és Batthyány Lajos miniszterelnök pesti kivégzése 1849 október 6-án. A szabadságharc kezdetén az aradi vértanúk mindegyike még az osztrák császári hadsereg tisztje volt, ám az összecsapások alatt a magyar honvéd hadsereg vezetőinek sorába léptek. Közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy tábornoki rangot viselt.

Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József, Lázár Vilmos, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézich Károly, Nagysándor József, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly és Leiningen-Westerburg Károly.

A 13 honvédtiszt átlagéletkora 46 év volt, a legidősebb közülük a kivégzés napján Aulich Lajos volt, a maga 56 évével, a legfiatalabb pedig Leiningen-Westerburg Károly és Lázár Vilmos. Előbbi 30, utóbbi 32 évesen várta a kivégzését. Lázár Vilmos ezredest azért kezelték tábornokként, mert a szabadságharc végén a tábornokokhoz hasonlóan önálló seregtestet irányított. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a katonához méltó golyó és lőpor általira változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült e kegyelemből, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért mert a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, végül Schweidel József azért, mert csak a scwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált, továbbá mert Pest városparancsnokaként alkalma volt jó szolgálatot tennie a hadifogoly osztrák tiszteknek.

A kivégzések

A 13-ak ítéletét október 6-án – szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, ami ezért a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyászünnepe. Az alkalomra ideiglenesen felállított - mondhatni összetákolt és egyáltalán nem szabályos - akasztófákat készítettek az Arad melletti síkon.

Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor): Lázár Vilmos, főtiszt (ezredes), Gróf Dessewffy Arisztid (tábornok) Kiss Ernő (tábornok), Schweidel József (tábornok) 12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjával intett és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra tüzeltek.

Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után): Lovag Poeltenberg Ernő (tábornok), Török Ignác (tábornok), Lahner György (tábornok), Knezićh Károly (tábornok), Nagysándor József (tábornok), Gróf Leiningen-Westerburg Károly (tábornok), Aulich Lajos (tábornok), Damjanich János (tábornok), Gróf Vécsey Károly (tábornok).

Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, mert őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie. A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek holttetemét közszemlére tették ki. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottak testét levetkőztetve a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait.

További aradi vértanúk

1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát – őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni – és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.

Aradi vértanúk rövid életrajza

Kiss Ernő (Temesvár, 1799. június 13. – Arad, 1849. október 6.) Gazdag, örmény eredetű családban született. Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg egy dzsidásezredében kezdte. 1845-ben a 2. (Hannover) huszárezred parancsnoka volt. A pákozdi csata előtt Batthyány Lajos őt kívánta megbízni a magyar fősereg vezetésével, de kinevezésére végül nem került sor, mert a sukorói haditanácson Móga János vállalkozott a horvátok elleni harcra. Kiss Ernő így csak megfigyelőként vett részt a csatában, majd ott volt abban a küldöttségben, amely megkötötte Jellasiccsal a fegyverszünetet. Október 12-én – a honvéd hadseregben elsőként – honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki és átvette a bánsági hadtest parancsnokságát, katonai képességei azonban nem álltak arányban a kapott feladat nagyságával. December 12-én – ismét elsőként – honvéd altábornaggyá nevezték ki, de az 1849. január 2-ai pancsovai ütközet után a tisztikar követelésére lemondott és január 9-én átadta a hadtest parancsnokságát Damjanich Jánosnak. „Kárpótlásul” Debrecenben az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetőjévé nevezték ki. Március 9-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. A világosi fegyverletétellel került orosz cári, majd osztrák császári fogságba.

Dessewffy Arisztid (Csákány, 1802. július 2. – Arad, 1849. október 6.) Jómódú, magyar, evangélikus családba született. Tanulmányait a kassai és az eperjesi gimnáziumban végezte. 18 éves korában jelentkezett a császári hadsereg 5. (Radetzky) huszárezredébe kadétnek.1848 szeptember 22-étől nemzetőr őrnagyként részt vett a Sáros vármegyei nemzetőrség szervezésében. November 26-án alezredessé és a felső-tiszai hadtest dandárparancsnokává nevezték ki. Részt vett a december 11-ei budaméri ütközetben. Az 1849. január 4-ei kassai ütközetben az ő vitézségének és az általa vezetett hadosztály kitartásának volt köszönhető, hogy a Mészáros vezette hadtest nem szenvedett még nagyobb veszteségeket Schlik tábornoktól. Klapka György parancsnoksága alatt részt vett a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd dandárával kiválóan szerepelt a Schlik-hadtest elleni Tisza mentén vívott győztes ütközetekben. Február 14-én ezredessé léptették elő. Február 18-án Kompoltnál két huszárosztály élén szétvert egy császári vértes különítményt. Kitüntette magát a kápolnai csatában, majd a tavaszi hadjárat ütközeteiben, ezért április 18-án megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát, majd április 30-án az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokává nevezték ki. Hadtestével jelen volt Buda ostrománál. Június 2-án átvette a IX. hadtest parancsnokságát, egyben megkapta vezérőrnagyi kinevezését. Július elejétől a felső-magyarországi hadsereg lovassági főparancsnokaként feladatul kapta az orosz sereg előrenyomulásának akadályozását. A lovasság élén kiválóan szerepelt a július 20-ai turai ütközetben. A Szeged környékén összpontosított magyar főerők lovassági főparancsnoka, majd augusztustól ismét a IX. hadtest parancsnoka lett. Részt vett az augusztus 5-ei szőregi, majd az augusztus 9-ei temesvári csatában. Augusztus 16-án átadta a hadtest parancsnokságát Lázár Vilmos ezredesnek. Lehetősége lett volna Törökországba menekülni, de volt bajtársa, Franz von Liechtenstein herceg altábornagy biztatására augusztus 19-én Karánsebes mellett a császári csapatok előtt letette a fegyvert. Liechtenstein tábornok utóbb valóban közben is járt bajtársa érdekében, de eredménytelenül: az aradi hadbíróság Dessewffy Arisztidet kötél általi halálra ítélte. Mivel császári csapatok előtt tette le a fegyvert, ítéletét Haynau később „kegyelemből” golyó általi halálra változtatta. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában másodikként lépett a kivégző osztag elé.

Schweidel József (Zombor, 1796. május 18. – Arad, 1849. október 6.) Katonai pályafutását a császári seregben kezdte, a negyedik huszárezredben mint hadapród szolgált, később a kapitányságig vitte. Tanítója a híres Simonyi óbester volt. Harcolt a napóleoni háborúkban, ott volt többek között a párizsi csatánál is. Az 1848-as forradalom kitörésekor hazavezette Bécsből az ezredét. Ezután Bács megyében a táblabírák közé iktatták. A katonai ranglistán gyorsan emelkedett, először ezredessé nevezték ki, majd a schwechati csatában tanúsított bátorságáért az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848. október 28-án tábornokká avatta. 1849. május 9-én Pest városparancsnoka lett. Világosnál tette le a fegyvert. Ő volt az egyetlen, akit az aradi vészbíróság kegyelemre javasolt Haynaunak, ő azonban ezt elutasította, és kötél általi halálra ítélte. Ezt felesége könyörgésére „kegyelemből” golyó általi halálra változtatták, ő volt a negyedik golyó által kivégzett vértanú. (Itt érdemes újra kiemelnünk: katonák és főleg nemesek, arisztokraták, vagy más előkelőségek számára az akasztás - mely ősidők óta a köztörvényes bűnözők és a köznép elterjedt kivégzési módszere volt - kétszeres megaláztatásnak számított. Ugyanakkor a golyó általi halált, mely a harcban történő hősies elesést "idézte" elfogadott és méltó végnek tartottak.)

Lázár Vilmos (Nagybecskerek, 1817. október 24. – Arad, 1849. október 6.) Örmény származású magyar nemesi családban született. Katonai szolgálatát 1834-ben kezdte a 34. gyalogezredben. Az 1848-as események hatására belépett a magyar seregbe. Október 19-én a győri 39. honvédzászlóaljban főhadnagyi rangot kapott, november 13-ától az első utászzászlóalj századosa lett. Részt vett az utászkar szervezésében, majd 1849 januárjában Perczel Mór hadtestében teljesített szolgálatot. Február 1-jétől, őrnagyi rangban Répásy Mihály tábornok segédtisztje volt. Tábornoka képviseletében jelen volt a március 3-ai tiszafüredi gyűlésen, ahol Görgei kikényszerítette Dembiński lemondását.

Április 5-én kinevezték egy zemplénben állomásozó dandár parancsnokának, feladata a megye Galíciai határának biztosítása volt. A hónap végén dandárjával a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez osztották be, június közepétől a hadtest egyik hadosztályának parancsnoka lett. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. Augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregével Lugos irányába vonult. Karánsebesnél elvált Dessewffy Arisztidtól, s Hátszeg felé vette az irányt, azonban augusztus 19-én hadteste mintegy 4600 főnyi maradványával kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert.

Poeltenberg Ernő (Bécs, 1808. február 20.[2] – Arad, 1849. október 6.) Gazdag osztrák szülők gyermekeként született, édesapja, Leopold Poelt von Poeltenberg, ügyvéd volt. Alig 22 évesen, 1830-ban lépett katonai szolgálatba a császári hadseregbe, ahol két évvel később a 4. Sándor huszárezredben hadnagyi kinevezést kapott. Ugyanitt később a kapitányságig vitte, de 18 évi szolgálata alatt ennél magasabb rangra nem jutott. 1848 tavaszán helyezték ezredével Magyarországra, holott ő több ízben kérelmezte, hogy az Olaszországban állomásozó lovasezredhez helyezzék. Magyarországon a szabadságharc ügyének lelkes hívévé vált. Először Jellasics horvát bán serege ellen harcolt, az osztrák határ átlépésének gondolatával azonban nem értett egyet, ezért sokáig bizalmatlanság övezte. Később Görgey Artúr parancsnoksága alá került, akinek javaslatára 1848. október 27-én honvédőrnaggyá, később, decemberben alezredessé nevezték ki. A kápolnai csatában (február 26–27.) kitüntette magát. 1849. április 14-e után a hetedik hadtest parancsnoka, ezredes, majd június 2-án tábornok lett. A nyári hadjárat idején Haynau túlerejével szemben visszavonulni kényszerült. Részt vett a komáromi csatában (július 2. – július 11.), majd a váci ütközetben (július 15. – július 17.). Görgey bizalmasaként ő közvetített a tárgyalásokon a cári seregekkel a fegyverletételről. Ezután fogták el az osztrák hatóságok.

Török Ignác (Gödöllő, 1795. június 23. – Arad, 1849. október 6.) Kisbirtokos magyar nemesi családból származott. Középiskolai tanulmányait a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) végezte. A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, a császári hadsereg kötelékébe hadnagyként lépett (1816). 1839-ban a nemesi testőrséghez került, ahol erődítés elméleteket oktatott. Tanította többek között Görgey Artúrt és Klapka Györgyöt is. A forradalom előtt előbb Lembergben, majd alezredesi rangban Zágrábban szolgált. 1848 októberében a Komáromi várban szolgált, ekkor a vár teljes állománya csatlakozott a honvédekhez. 1848-1849 telén Komáromban a vár erődítését, kiépítését szervezte meg. Windisch-Grätz sikerei után Komárom parancsnokát, Majthényit, aki a vár átadására készült, a vár tisztjei lemondásra kényszerítették, és a parancsnokságot a legidősebb tisztre, Török Ignácra ruházták. A döntést a kormány megerősítette, és január 28-án tábornokká nevezték ki. 1849 áprilisában posztjáról Lenkey János váltotta le. A kormány utasítására a júniusban a felszabadított Budára rendelték, hogy a Hentzi által épített budai erősítések lerombolását vezesse, majd Szegedre, hogy a Tisza jobb partján sáncokat emeljen.

Láhner György (Necpál, 1795. október 6. – Arad, 1849. október 6.) A Túróc megyei Necpálon született 1795-ben, német polgári családban. A magyar nyelvet törve beszélte. Katonai szolgálatait 1848 tavaszán ajánlotta fel a magyar kormánynak. A magyar nyelvet törve beszélte. A harmadik honvédzászlóalj parancsnokaként 1848 szeptemberéig a déli területeken tevékenykedett. Októberben A Honvédelmi Minisztérium hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelővé nevezte ki, ezredesi rangban. Ebben a minőségében a pesti központú magyar fegyvergyártás felfuttatása volt a feladata. Lahner hatalmas szervezőmunkát fejtett ki, ennek következtében a lőfegyvergyártás többszörösére nőtt. 1848 decemberében azonban a hadsereg Windisch-Grätz támadása miatt kénytelen volt feladni Pestet, ezért a hadiipart keletre kellett telepíteni. Lahner az üzemek leszerelésével és elszállításával, a gépsorok és a szakemberek kimenekítésével biztosította a lehetőséget a harc folytatásához. 1849. február 6-ától tábornokká nevezték ki. A szűkös lehetőségekhez képest feladatát kiválóan oldotta meg, a megmentett gépekkel és munkásokkal felállíttatta a nagyváradi fegyvergyárat, mely minimális időkieséssel újra termelni kezdett, s lehetővé tette a tavaszi hadjárat offenzívájának elindítását. A nagyváradi vár fegyvergyára a legnagyobb hadiipari központ lett az országban. A fegyvergyárban különböző lőfegyvereket, szuronyokat és kardokat is készítettek. A vár környékén puskaporgyár és ágyúöntöde volt. A vár kazamatáiban pedig fegyvergyutacsokat készítettek. Lahner az ágyúkra Zrínyi utolsó hadtudományi munkájának jelmondattá vált főcímét íratta: „Ne bántsd a magyart!” 1849 májusában a haditanács katonai események miatt döntést hozott a fegyvergyárak Pestre való visszaköltöztetéséről. Lahner ezt is példásan vezényelte le.

Knézich Károly (Veliki Grđevac, Horvátország, 1808. szeptember 6. – Arad, 1849. október 6.) Édesapja horvát volt, aki osztrák szolgálatban határőrtisztként dolgozott. Az 1848. március 15-ei forradalom után felajánlotta szolgálatát a magyar seregnek. Először a bányavárosokba küldték zászlóaljával a szlovák nemzeti mozgalom elfojtására. Részt vett a szerbek elleni hadjáratban, 1849 februárjában Törökszentmiklós környékén tevékenykedett. Várkony alatt találkozott Damjanich Jánossal. A tápióbicskei csatában ő foglalta el a Tápió hídját, a Komárom melletti csatában pedig a sáncokat. Részt vett az isaszegi és a nagysallói csatában is. Katonai sikereinek köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán, Damjanich János lábtörése után vezérőrnaggyá és a harmadik hadtest főparancsnokává nevezték ki, e minőségében vett részt Buda ostromában. A peredi csata után Görgey Artúr leváltotta. Kossuth Lajos kinevezte a felső-tiszai hadtest parancsnokává, majd a Honvédelmi Minisztériumban szolgált. Kossuth kiszemelte Erdély kormányzójának posztjára is, de a hadi helyzet romlásával inkább egy rögtönzött hadosztály élére állították.

Nagysándor József (Nagyvárad, 1803. október 17. – Arad, 1849. október 6.)Tanulmányait a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) végezte. Katonai szolgálatát a császári hadseregben kezdte, 1823-tól előbb az ötödik, majd a második huszárezredben szolgált. 1844-ben nyugállományba vonult. 1848-ban ismét szolgálatba állt a magyar hadseregben, őrnagyi kinevezést nyert a Pest vármegyei lovas nemzetőrségnél. A déli harcokban való kiváló teljesítményéért előbb alezredessé majd ezredessé léptették elő. Damjanich Jánossal együtt Kiss Ernő lemondását sürgette. Amikor Damjanich János átvette a bánsági hadtestet, a lovasdandár parancsnoka lett. Először az 1849. március 5-ei szolnoki csatában szétvert ellenség maradványait üldözte. Az ütközetben tanúsított hősiességéért 2. osztályú érdemjellel tüntették ki. Részt vett a nagysarlói, majd április 26-án a komáromi csatában is. Ezután Torontál vármegyébe vonult, ahol október–decemberben sikeresen akadályozta meg az aradi és a temesvári osztrák helyőrségek érintkezését. 1849 januárjában Kiss Ernővel részt vett Pancsova megtámadásában is. Damjanich Duna–Tisza közti harmadik hadtestével együtt részt vett a szolnoki, tápióbicskei, isaszegi és váci csatákban, ekkor (április 5-én) tábornokká léptették elő. Görgey Artúr táborában harcolt Buda ostromában. Az ószőnyi csatában mint utóvéd játszott szerepet.

A tokaji átkelés után 1849. augusztus 2-án Debrecen mellett megütközött a hatszoros túlerőben lévő cári sereggel, amelytől vereséget szenvedett. Görgeyhez Nagyváradon csatlakozott, seregeivel Schlik tábornokkal készült megütközni, de Görgey parancsa ebben megakadályozta. Amikor tisztjeivel Lugosnál Bem seregeihez akart csatlakozni, megjelent a Görgey diktátorságáról szóló proklamáció, így ő követte Görgeyt Világosra, ahol letette a fegyvert. Nem tartozott a Görgeyt támogató tisztek közé, többször is felhívta Kossuth Lajos figyelmét a szemmel tartására. A hadtanácsban kijelentette: „hogyha valaki diktátorrá akarna lenni, ő Brutusává válnék”. Aradon kötél általi halálra ítélték, kilencedikként végezték ki (ötödik volt a kötél által kivégzettek sorában).

Aulich Lajos (Pozsony, 1793. augusztus 25. – Arad, 1849. október 6.) Német anyanyelvű polgári családba született. Aulich Lajos tizenkilenc évesen, 1812-ben hadapródként kezdte katonai pályafutását a pozsonyi székhelyű 2. (Hiller) gyalogezredben. 1848. szeptember 21-én alakulatával részt vett Szenttamás harmadik ostromában. A délvidéki harcok során Aulich bizonyságot adott megbízhatóságáról és szaktudásáról, így Beöthy Ödön teljhatalmú kormánybiztos javaslatára az Országos Honvédelmi Bizottmány október 24-én, október 15-étől számítandó ranggal ezredessé léptette elő. Később Görgei Artúr bizalmába fogadta a parancsokat mindig lelkiismeretesen végrehajtó ezredest és a Windisch-Grätz csapataival szemben a határon felálló magyar hadsereg egyik dandárának parancsnokává nevezte ki. Az iratok tanúsága szerint Görgei távollétében ő helyettesítette a fővezért. Részt vett a tavaszi hadjáratban, majd 1849. július 14-étől a magyar kormány hadügyminisztere lett. A kormány és a képviselőház 1849. augusztus 1-jén Aradra tette át székhelyét. A szintén áttelepült hadügyminisztérium osztályainak egy része azonban nem Aradon, hanem Lugoson működött. Komolyabb tevékenységet már csak a táborkari és a kinevezési ügyeket intéző osztály fejtett ki. Aulich az aradi végnapokban, számos tiszttársához hasonlóan, hitelt adott azoknak a reményeknek, amelyeket az orosz tárgyalópartnerek nem hivatalos célzásai ébresztettek a tisztikarban, így jóhiszeműen javasolta Vukovics Sebővel és Csány Lászlóval együtt ő is Kossuthnak, hogy a teljes főhatalmat adja át Görgeinek. Részt vett a kormány utolsó, 1849. augusztus 10-ei ülésén,[21] majd augusztus 11-én lemondott a hadügyminiszterségről. Ezután csatlakozott Görgei hadseregéhez és azzal együtt a szőlősi síkon tette le a fegyvert.

Damjanich János (1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.) Szerb nemzetiségű, vagyontalan családból származott, apja katonatiszt volt a császári-királyi seregben. Ő is katonapályára állt, a temesvári katonaiskolában végzett. 1820-tól hadapród, 1848 áprilisától már főszázados. Honvédzászlóaljával a tűzkeresztségen a július 14-i Szenttamás körüli harcokban esett át. 1849 január 9-én a bánsági hadtest (a későbbi III. hadtest) parancsnoka lett. Később Vetter Antal ugyan Damjanichot nevezi ki a közép-tiszai hadsereg élére, de az új beosztásban megfosztja hadseregparancsnoki rangjától, ezért Damjanich vele is összeveszik, Vetter betegszabadságra megy, és Görgei Artúr lesz az ideiglenes fővezér. Részt vett a tavaszi hadjáratban és a komáromi csatában. Április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, azonban mikor kikocsizott csapatai megszemlélésére, még aznap eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált, a szabadságharc hadserege ezzel elveszítette egyik legtehetségesebb tábornokát. Július 11-étől az aradi vár főfelügyelője lett, július 27-étől várparancsnok. Augusztus 17-én a cári csapatok előtt kegyelemre tette le a fegyvert.

Vécsey Károly (Rzeczniów, 1803. november 24.[* 1] – Arad, 1849. október 6.) Rangos főnemesi családba született. Alig 17 évesen, 1820-ban hadapródként kezdte katonai pályáját a 4. (Savoyai Jenő) dragonyosezredben. 1821-ben hadnagyi rangban áthelyezték az 5. huszárezredbe, majd 1845-ben a 2. huszárezred őrnagya lett. A helyszínen lévő alakulata a kezdetektől részt vett a délvidéki harcokban. Vécsey Károly ott volt a hadszíntér jelentősebb ütközeteiben. 1848 december 15-én, december 12-ei hatállyal vezérőrnaggyá léptették elő. 1849. április 7-én pedig kinevezték az aradi várat ostromló V. hadtest élére. Az 1849. augusztus 9-én lezajlott temesvári csatában az V. hadtest gyalogságából Bem több zászlóaljat – mintegy 4000 főt – Guyon Richárd IV. hadtestéhez csatolt. Vécsey megmaradt csapatai továbbra is a várat zárták körül, a csata alatt ismét kitörő várőrséggel ütköztek meg, és a többi magyar alakulathoz képest viszonylag kis veszteséget szenvedtek, így rendezettek maradtak az összecsapás végére is. A visszavonulókat az V. hadtestnek ez a része és Kmety György zászlóaljai fedezték.

Leiningen-Westerburg Károly (Ilbenstadt, 1819. április 11. – Arad, 1849. október 6.) Hessen nagyhercegségben született, olyan család gyermekeként, amelynek több tagja is katonaként szolgált, így szinte természetes, hogy testvéreivel együtt a császári hadsereg szolgálatába állt. 1848 őszén Temesvárra rendelték ezredének törzskarával együtt, ahol is önként jelentkezett a szerbek ellen vívott hadjáratba. 1848 decemberében őrnagyi, 1849 márciusában alezredesi, áprilisban ezredesi ranggal tüntették ki. A tavaszi hadjáratban további érdemeket szerzett, amik elismeréséül július 1-jén tábornokká léptették elő. Július 2-án kiverte Benedek Lajost Szőnyből. Július 28-án gesztelyi győzelme. Görgey Artúr jó barátja volt. Ő tekinthető a legfiatalabb aradi vértanúnak, mivel kivégzésekor 30 és fél éves sem volt még.

 

Harmat Árpád Péter

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció​: ITT

 

Felhasznált irodalom:

  • Hermann Róbert : 1848-1849. A szabadságharc története. Budapest, 2001.
  • Katona Tamás: Az aradi vértanúk. Corvina Kiadó, Bp., 2003.

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

 

------------------------