Vlad Tepes és Havasalföld története

Vlad Tepes és Havasalföld története

/Harmat Árpád Péter/

 

A mai amerikai filmgyártás, és a szórakozattó média eláraszt bennünket olyan témákkal, melyeknek gyökere létező történelmi eseményekhez és személyekhez kötődik! Így van ez egy bizonyos Drakula gróffal kapcsolatban is, akinek valódi megfelelőjét Vlad Tepesnek hívták és 1431 és 1476 közt élt a mai Románia területén.

Az angol Bram Stoker (1847-1912) 1890-ben ismerte meg Vlad Teps élettörténetét, mégpedig Vámbéy Ármintól (akivel a magyar utazó angliai utazásakor találkozott). Stoker számtalan könyvet elolvasott a havasalföldi fejedelemről (de soha nem utazot el Erdélybe) majd 1897-ben megjelentette regényét: "Drakula gróf válogatott rémtettei" címmel. A forásokban annyi kegyetlenséget talált Tepesről, hogy ezen rém-históiákból alkotta meg az emberek vérét kiszívó figura karakterét.

Vlad Tepes valóban legendásan kegyetlen volt. Igazi hazájának Havasalföld tekinthető, melynek teljhatalmú fejedelme lett 1448-ban (alig 17 évesen) Ellenségeivel szembeni kegyetlenségei legendás és hirhedt alakká tették személyét. Így számtalan film és vámpír történet fűződik alakjához! De ki is volt valójában Vlad Tepes? A válasz előtt érdemes visszatekintenünk Drakula gróf népének és tartományának történetére.

A románság története, vándorlása, letelepedése a szlávok lakta Kelet-európai térségben az egyik legérdekesebb  európai népkrónikák egyike. Mivel a kezdetektől szomszédaink voltak, így összefonódott történelmünk, és az együttélés minden korszakban meghatározó eseményekkel volt tele. A románok Erdély környéki megtelepedése Havasalföld kialakulásával függ össze, így a tartomány krónikája fontos és lényeges momentum volt a magyarság életében is. Havasalföld életében pedig az egyik leginkább legendásnak mondható fejedelem Vlad Tepes volt, akit az utókor leginkább Drakula grófként ismer. Írásunk tehát a románságról, Havasalföldről és annak sajátságos uráról Vlad Tepesről szól.

A románság korai története

A románok korai történetét illetően - a magyarok őstörténetéhez hasonlóan - sajnos nincs egységes, és egyértelműen bizonyított elmélet. A román nacionalizmus a szlovákok morva ősöket felvonultató, a franciák trójai gyökerekre támaszkodó és a magyarok hun rokonsággal büszkélkedő teóriáihoz hasonlóan szintén megteremtette a maga sajátos elméletét, melyet dákoromán kontinuitás elméletnek hívnak. A teória az ókor dák, és az azokat meghódító római nép leszármazottjaként igyekszik feltüntetni a románokat, ám megfelelő és hitelesnek tekinthető bizonyítékokat a mai napig nem tud felvonultatni. (A dákoromán kontinuitás elméletről bővebbet cikkünk végén olvashattok.) Tanulmányunkban a mai tudásunk szerint hitelesnek tekinthető, forrásokkal alátámasztott román őstörténetet igyekeztünk közzétenni.

A románok sajátos, még ma is több ponton vitatott módon kerültek a Duna és a Kárpátok közt húzódó területre.  A románság néppé formálódása mai ismereteink szerint a jelenlegi Koszovo vidékén történhetett, a görög-makedón határvidék hegyei között, az albánok szomszédságában, valamikor a 4-5. század környékén. Balkáni eredetüket bizonyítja többek közt a nyelvükben jelentős mértékben érezhető az albán hatás is. A románok ősei pásztorkodó - transzhumáló állattartással foglalkozó -, részben kereskedő tevékenységet folytató, trák eredetű (vagy azzal rokon) népesség lehetett, mely katonáskodást is vállalt a bizánci seregekben. Földrajzi elhelyezkedésük folytán korán kapcsolatba kerültek a Dalmát tengerpart romanizált – latin ajkú – népeivel. A kapcsolat 4. és 6. század közt biztosan fennállt és jelentős nyomokat hagyott a románok kultúrájában és nyelvében. Ezzel magyarázható a román nyelv latin szókészlete is. Később a 6. században megjelentek a Balkánon a számbeli túlsúlyban lévő szlávok, ám a románok megőrizték saját nyelvüket, és a szláv „tengerben” is igyekeztek elkülönülni. Idővel különállásuk miatt a környező népek „vlahoknak” kezdték nevezni őket. A kifejezés hátterében a „volcus” elnevezés áll, mely egy kelta törzset jelentett, és arról volt híres, hogy teljes egészében átvette a latin nyelvet és romanizált kultúrát. Idővel a szlávok minden romanizált népre alkalmazni kezdték a volcus – vlah kifejezést, így a románok is „megkapták”. Maguk a románok a romanusz kifejezés használták magukra, ugyanezen okokból, mivel ezzel jelezték szlávoktól való különállásukat, azaz a római kultúrával való szoros kapcsolatukat.

A szláv betelepüléseket követő időszakban, a 7-11 században a román törzsek vándorlásba kezdtek a Balkánon, de pontos körülhatárolt államot sehol nem hoztak létre. Szórványosan, szigetszerűen megtelepedtek a Balkán több pontján, egészen az Isztriáig, de legfőbb szállásterületük mindvégig a Koszovo környéki térség maradt. Közben teljesen magukévá tették a bizánci kereszténységet és nagyobb részben az ochridai görög patriarchátus kötelékében éltek. A XII. században változott a helyzet, és a román törzsek egyértelműen észak felé húzódtak, vélhetően a fokozódó bizánci elnyomás miatt. Szállásterületeik központja ekkorra már módosult, és egyértelműen a Duna déli partja közelébe került. Itt jött létre időlegesen Bulgaro-Vlachia, azaz a bolgár területeken létrehozott román szállásvidék. Új területeikre magukkal hozták görög egyházukat, görög neveiket és görög-szláv egyházi kifejezéseiket is (bolg. krestin, rom. crestingor. basilika, rom. biserica). A kun és tatár veszély elöl idővel felhúzódtak a Kárpátok lejtőin futó magyar határhoz, ahol magyar uralom és közigazgatás volt. Erdélyt a románok a magyarból elferdített Ardeal és nem Dacia néven ismertek meg, hiszen ezt a szót közöttük senki sem ismerte. A magyar nyelvből vették át a varos (oras), határ (hatat), vám (vama), pecsét (pecset), bíró (birou), gazda (gasda), mester (mester), stb, szavakat, mert ezekre a fogalmakra korábban nem voltak külön kifejezéseik.

Román bevonulás Havasalföldre

A románok a XII. század végén - a kun uralom gyengülése után - telepedtek meg először a Dunáttól északra, Havasalföldön, a magyar határ védett hegyei közelében (Kárpátok) a kunoktól és tatároktól elhagyott bolgár telepek romjai között. Így jöttek létre az első vonalban Arges es Szucsava, a masodikban Jassy es Tergovist, a harmadikban Bukarest es Krajova (megannyi bolgár elnevezés). Mikor III. Bela magyar kiraly 1182-ben görög rokonai megmentésére vonult, csapataiban balkáni vlahok is voltak, ami arra enged következtetni, hogy amint egykor a görög elnyomás elől az önkormányzattal bíró Bulgáriába húzódtak, most a bolgár nemzeti megújhodáskor szenvedett üldözések idején Kunorszag urától, a magyar királytól vártak védelmet.

A románok Erdélybe özönlésének, vagyis a Kárpátokon való átkelésnek a hátterében a bolgár-konstantinápolyi háborúk álltak. Ugyanis a 1204-ben a konstantinápolyi latin császárság üldözni kezdte a bolgárokat, akik azonban 1208-ban (plovdivi csata) sikeresen megvédték magukat. Így a románság a megerősödött bolgár állam elől még északabbra, a Kárpátok túloldalára, azaz Erdélybe akart menekülni. Arról, hogy tömegesen mikor jelentek meg először Erdélyben nehéz konkrét forrásokat találni, de 1205 és 1209 közti időkből már maradtak fenn okiratos emlekek, melyek a románok magyar földön - Erdélyben - való tartózkodására utalnak. Fogaras vidékén bukkantak fel elsők között. Az itteni konkrét jelenlétükről egy 1222-ből származó oklevél is tanúskodik, mely Terra Blachorum (vagy Terra Blakorum vagyis vlahok földje) névvel illeti Fogaras vidékét.

A Szörényi Bánság és a magyar uralom

Magyarország számára az eleinte besenyők, majd később kunok, végül főleg románok (és kisebb részben kunok) lakta Duna - Kárpátok közti vidék az 1200 -as évekre egyre fontosabb határvidékké vált. Fontos volt részint azért mert a térségbe a tatárok elől menekülve (1223-Kalka menti csata) jelentő számú kun népesség érkezett, mely  Bortz (Barsz) kun fejedelem parancsára önként behódolt a magyaroknak. Az új népcsoport igazgatása, ellenőrzése és keresztény hitre térítése új feladattá vált a magyar uralkodók számára. Másrészt a térség geopolitikai szempontból is felértékelődött, hiszen a terjeszkedő Bolgár Birodalommal szemben hatékony határvédelmi övezetet jelentett. II. András (1205-1235) először úgy gondolta a kunok ügyét a Német Lovagrendre bízza, és 1222 -ben átadta számukra a Kárpátok és az Al-Duna közti vidéket. Ám három évvel később önálósodásuk és terjeszkedő törekvéseik miatt meggondolta magát, és elűzte őket. Ezt követően 1226-ban fiát, Béla herceget nevezte ki Erdély élére, és rábízta a határmenti térség ügyeinek intézését is. Béla egyik első teendője az volt, hogy a Kárpátok és a Duna közti területet - Havasalföldet - kettéosztotta az Olt folyó mentén egy kisebb nyugati (főként kunok lakta) és egy nagyobb keleti (főként románok lakta) régióra. A nyugati térséget teljes egészében Magyarországhoz csatolta, és nevét Szörényi Bánságra változtatta. Az első szörényi bánt 1233 -ban említi meg egy oklevél Lukács bán néven, aki Béla herceg alattvalója volt. Béla később további terjeszkedésekkel is próbálkozott, és 1228-ban megostromolta a Havasalföldön túl fekvő, Dunamenti Vidin bolgár erődöt is, ám ennek során nem ért el sikereket. A Szörényi Bánság egy évszázadon keresztül, 1330 -ig állt fenn, mint a Magyar Királyság határvédő tartománya. A szörényi bánok névsora csak töredékesen ismert, de annyi tudható, hogy eleinte magyar főméltóságok, később már helybéli - főleg román - vajdák igazgatták a magyar király nevében. Idővel a havasalföldi terület keleti részén kialakuló román kenézségek és vajdaságok megerősödtek és mindinkább függetlenedtek a magyar befolyástól, majd igényt kezdtek tartani Havasalföld magyarok uralta nyugati felére, a Szörényi Bánságra is. Ennek első jeleként 1272-ben Litvaj román vajda akarta elszakítani a területet a magyar koronától, de a megtorló hadjáratban csatát és életét vesztette.

Az önálló Havasalföld kialakulása

Vlad hazájának Havasalföldnek, mint politikai értelemben vett tartománynak és államalakulatnak a története igazából 1330-ban kezdődött, amikor egy bizonyos Basarab János a Kárpátok és a Duna közti alföldi területeken egyesítette  a magyar királyt hűbérurukként elismerőlévő kisebb román és kun kenézségeket és vajdaságokat, és felvette a Havasalföld Nagy Fejedelme címet. I. Basarab néven 1310-1352 közt uralkodott, és eleinte elismerte a magyar királyt (Károly Róbert) hűbérurának. Később azonban tágítani szerette volna állama területét, így katonáival bevonult az Olt folyón túl elterülő Szörényi bánságba. A magyar uralkodó, Károly Róbert nem engedhette, hogy Basarab elfoglalja az értékes határvédelmi övezetet, így büntető hadjáratot vezetett ellene. Azonban 1330 novemberében a Posadai csatában a Basarab nagy győzelmet aratott a magyar király felett, így kiharcolta Havasalföld teljes függetlenségét. Később, Basarab fia Miklós Sándor és a további fejedelmek időlegesen újra elismerték ugyan a magyar királyt hűbérurukként, de Havasalföld mégis önálló államalakulatként létezett Magyarország szomszédságában.

Havasalföld további története 3 szakaszra bontható. Az első időszakban, az 1330 és 1394 közti 64 évben a terület jórészt a mindenkori magyar király hűbéri hatalma alatt, de önálló belpolitikai kormányzattal működött (például 1370 körüli évektől önálló ezüstpénzt veretett) Az 1394-es évben azonban a Török Birodalom és élén I. Bajezid szultán (1389-1402) nagyarányú támadást intézett Havasalföld ellen. A támadás során 1394 október 10-én a rovinei csatában I. Mircea havasalföldi fejedelem nagy vereséget szenvedett a törököktől. Ezzel kezdetét vette Havasalföld történetének második rövid időszaka: 1394 és 1418 közt! Ezen években a tartomány nem fizetett adót a töröknek, és fejedelmei hol behódoltak a töröknek, hol pedig a magyar király mellé állva fellázadtak ellene. Az 1418-as éve megint fordulatot hozott, mivel innenetől Havasalföld a Török Birodalom állandó adófizetője lett.

A tartomány harmadik korszaka 1418-tól 1856-ig tartott. Ez a nagyon hosszú, majd fél évezredes időszak a török uralom elnyomását jelentette. (Az 1853-as Krími háborút lezáró Párizsi béke rendelkezett először arról, hogy Havasalföld a nagyhatalmak védnöksége alá kerül, továbbra is török névleges vezetés alatt) De ezen korszakolást tekintve hol is helyezkedett el Havasalföld 29. fejedelme Vlad Tepes. Amikor először hatalomra jutott, 1448-at írtak, vagyis ekkor már a tartomány a törökök adófizetője volt. Önállósága már csak névlegesnek sem volt mondható.

Vlad Tepes (Drakula gróf) élete:

Vlad Tepes (1431-1476) más néven Karóbahúzó Vlad, másutt III. Vlad havasalföldi fejedelem, megint másutt Drakula gróf, a legelső havasalföldi fejedelemnek, Basarabnak volt egyenesági leszármazottja - egész pontosan szépunokája. Basarab fia ugyanis Miklós Sándor fejedelem volt, annak fia I. Radu, akinek gyermeke I. Mircea nem más volt, mint Vlad Tepes nagyapja! A Drǎculea, vagy Dracul (azaz sárkány) nevet igazából apja kapta meg legelőször még 1431 -ben, amikor felvételt nyert a Luxemburg Zsigmond által alapított Sárkány Lovagrendbe. (A dracul a modern román nyelvben ördögöt jelent, de Vlad korában sárkányt és démont is jelentett. Latinul a sárkány draco.) Ragadványnévként a Ţepeş vagy Cepes - azaz karóba-húzó - jelzőt az utókortól kapta halála után, mert a legkedveltebb kivégzési módszere a karóba-húzás volt (gyakran tömeges méretekben). Az oszmánok Kazıklı Bey néven ismerték, ami Karóbahúzó Herceget jelent. Vladot több korabeli írásban Draculaként említették meg, mint például az erdélyi szászok feljegyzéseiben és Jan Długosz krónikájában.

Vlad 1431. november 8-án született az erdélyi Segesvár erődjében, II. Vlad Dracul és Cneajna moldáv hercegnő második közös gyermekeként, I. Öreg Mircea uralkodó unokájaként született. Bátyja, Vlad Mircea, 1427-ben született, öccse, III. Szép Radu, 1437-ben vagy 1439-ben született. Bár Vlad hazája Havasalföld volt, a családjával Erdélyben élt, mivel apját az oszmánpárti bojárok kiűzték az országból. Születésének évében apját Nürnbergben a Sárkány Lovagrend tagjává választották. Ötéves korában a fiatal Vladot is szintén beavatták a lovagrendbe.

Vlad édesapja 1436-ban Havasalföld uralkodója lett, és az akkori fővárosba, Tergovistyébe költözött. Vlad és öccse, III. Szép Radu követték apjukat. Hat évig éltek az uralkodóházban. Az oszmán szultán felőli hatalmas politikai nyomás miatt Vlad apja megígérte a szultánnak hogy a vazallusa lesz, ezzel megelőzve egy esetleges inváziót. Az egyezség értelmében az apa feladta két fiatalabb fiát, így azok az Oszmán Birodalomba kerültek túszként. Ezek az évek nagy mértékben befolyásolták Vlad személyiségét, mivel az oszmánok gyakran megkínozták önfejűsége és gorombasága miatt.

1447-ben lázadó bojárok a Bălteni melletti mocsárvidéken meggyilkolták apját, állítólagosan Hunyadi János parancsára. Még ugyanebben az évben idősebb testvérét, Mirceát a politikai ellenfelei Tergovistyében megvakították, majd élve elégették. Vlad Ţepeş csupán 17 éves volt, amikor egy kölcsönkapott török hadsereg élén saját országa ellen vonult, de II. Vladislav legyőzte.

Vlad Ţepeşnek 1456. augusztus 20-án sikerült megkaparintania Havasalföld trónját, amit hat éven keresztül sikeresen meg is védett. Trónra lépése után karóba húzatta apja fő gyilkosait, a többinek pedig gyalog kellett megtennie egy meglehetősen hosszú sétát, mielőtt belepusztultak egy erődítmény építésébe.

Uralkodása alatt még kis értékű lopásért is karóba húzás járt. Kedvelt kínzási módszerei között szerepelt az élve karóba húzatás, testcsonkítás, nyúzatás és – az ezek után megváltásnak tekinthető – lefejezés. Hirhedt kegyetlenségei már életében is misztikummal ruházták fel nem csak Havasalföldön, de Magyarországon, sőt a Török Birodalomban is. Halála után pedig tettei legendákká váltak, élete kitalált mítosz lett.

A fennmaradt adatok alapján fantáziája határtalannak bizonyult a kínzások terén. Előszeretettel üldözte a szászokat a kereskedelme végett, komoly külkereskedelmi korlátozásokat vezetett be, hogy megőrizze országa gazdaságát. Vlad a koldulást és a „közveszélyes munkakerülést” bűnözésnek tekintette, kegyetlenül üldözte. Egy legenda szerint egyszer vendégségbe hívta Târgovişte koldusait és szegényeit, majd megkérdezte őket, szeretnének-e mindörökké megszabadulni szegénységüktől. Amikor megkapta az igenlő választ, rájuk gyújtatta a termet.

Néhány építkezést végeztetett a târgoviştei palotán (melyek közül napjainkban a Chindia torony a legjelentősebb maradvány), megerősített néhány várat, mint például a poienarit, ahol a közelben saját háza is volt. Különböző templomoknak és monostoroknak is adott adományokat, az egyik ilyen volt a Sznagov-tó melletti monostor, ahol később feltételezhetően őt is eltemették. Egyes vélekedések szerint Bukarestet is ő alapította.

Még a legkevésbé fontos pozíciók betöltésénél is mellőzte az öreg bojárokat, ehelyett lovagokat, illetve szabad parasztokat jelölt ki betöltésükre. A havasalföldi előkelők hatalmának kulcseleme volt az erdélyi szász telepesek autonóm igazgatású városaival fenntartott kapcsolatuk, ezért Vlad felszámolta e városok havasalföldi kereskedelmi előjogait, és rajtaütéseket szervezett ellenük.

1459-ben beszüntette az adófizetést a törököknek, és 1460-ban új szövetséget kötött Mátyás királlyal a törökök még nagyobb elégedetlenségére, akik megkísérelték elmozdítani őt. Ez nem sikerült nekik, mert Vlad az elfogására küldött Hamza basát kézre kerítette, és karóba húzatta, fővárosa, Târgovişte körül egész karóerdő díszelgett, rajta a basa és kísérete.

Később, 1461/62 telén Vlad átkelt a Dunán miután elfoglalta Giurgiut, sőt néhány észak-bulgáriai várat is elfoglalt, nagyszabású tömegmészárlást hajtott végre, amikor 38 ezer törököt gyilkoltatott le a Duna mentén. A monda szerint két adókövetelő török tisztviselőnek pedig szögekkel rögzítette a turbánjukat a fejükhöz, mivel nem voltak hajlandóak előtte levenni azt.

A török válaszcsapás nem késett, II. Mehmed szultán, Konstantinápoly nem egészen egy évtizeddel azelőtti meghódítója, aki 1462 tavaszán megindult Havasalföld felé, háromszoros túlerővel támadott. Visszavonulásában Târgovişte-ig Vlad felégette a falvakat és megmérgezte a kutakat, gerillacsapásokkal jelentős sikereket ért el, és sikerült demoralizálnia a török hadat. A végső csapást egy szörnyű, de taktikailag ügyes húzással mérte: előrenyomulásukban a törökök megpillantották „Tepes erdejét” azaz húszezer karót rajtuk törökök fejével. A kiéheztetett és megfélemlített törökök visszavonultak. II. Mehmed szultán Valachiát – a meg nem hódított országot – Radunak, Vlad öccsének ajándékozta, aki nagy török hadakkal megtámadta testvérét. Radu ügyesebbnek bizonyult, és Arges váráig üldőzte testvérét. A legenda szerint itt lett öngyilkos Vlad felesége, aki leugrott egy hatalmas szikláról. A jelenetet Francis Ford Coppola is feldolgozta Drakula filmjében. Vladnak sikerült Erdélybe menekülnie, ahol találkozott Mátyás királlyal. Radu azonban 1462 augusztusában nyélbe ütött egy megállapodást a magyar királlyal. Ennek következtében Hunyadi Mátyás börtönözte be Vladot Visegrádon (továbbá az is szerepet játszott ebben, hogy az erdélyi szász városok korábbi sérelmeik miatt azzal vádolták meg, hogy lepaktált a törökökkel).

Vlad Tepes halála:

További élettörténetéről különböző források mást állítanak. Az egyik szerint 1476 decemberében kivégezték, nem sokkal azelőtt, hogy Havasalföld újra uralkodójának ismeri el.

A másik szerint négy évnyi tömlöc után már házban lakhatott, katolikus hitre tért, és megint más források még hozzáteszik, hogy be is nősült a Corvin házba, majd 1476-ban Vlad és Báthory István erdélyi vajda betört Havasalföldre egy vegyes haderővel, amely erdélyiekből, néhány elégedetlen havasalföldi bojárból, és egy moldáviai csapattestből állt, melyet Vlad unokatestvére III. István moldvai fejedelem küldött. Vlad Radu nevű féltestvére ekkor már egy éve meghalt, és már Basarab Laiotă cel Bătrân (Öreg Basarab) ült Havasalföld trónján a Dăneşti családból. Vlad serege közeledésének hírére Basarab és csapatai elmenekültek, néhányan a törökök védelmébe, mások a Kárpátok rejtekébe. Miután Vlad elfoglalta helyét a trónon, Báthory és a sereg zöme visszatért Erdélybe, gyenge helyzetében otthagyva Vladot. Túl kevés volt az ideje arra, hogy támogatókat gyűjtsön össze mielőtt a nagy létszámű török sereg behatolt az országba azzal a céllal, hogy Basarabot visszaültesse a trónra. Vlad arra kényszerült, hogy a rendelkezésére felállt kevesebb mint 4000 fős haderővel induljon meg a törökök ellen. E verzió szerint a törökök elleni ütközetben ölték meg Bukarest közelében 1476 decemberében. Mások azt mondják, hogy a hűtlen havasalföldi bojárok gyilkolták meg. A történelmi források egyetértenek abban, hogy a feje a törökökhöz került (az első verzióban Mátyás küldi el a holttestet) és azok karóba húzva állították ki, így bizonyítván hatalmukat az Ördög felett.

Dákoromán kontinuitás elmélet

A teória az ókor dák, és az azokat meghódító római nép leszármazottjaként igyekszik feltüntetni a románokat. Az elmélet két középkori megfigyelésen alapul: az egyik, hogy a román nyelv latin grammatikájú, és szókincsében is erős latin hatások érvényesülnek, másrészt a román nép neve a római = romanus nevekkel mutat hasonulást. A XIV. századi itáliai humanisták mindezen "bizonyítékokból" azt a következtetést vonták le, hogy az Európa peremvidékén 1330-ban kialakult, és nem sokkal későb a terjeszkedő törökökkel szemben gátat jelentő Havasalföld lakói alighanem az ókori római népek és a dákok leszármazottai. Amikor egy évszázaddal Havasalföld kialakulása után trónra lépett az itáliai humanizmust felkaroló Hunyadi Mátyás, az elmélet felerősödött, hisz a román felmenőkkel (egyesek szerint kun ősökkel) rendelkező Mátyás királyt római patríciusok leszármazottaiként akarták feltüntetni. Háromszáz évvel később az 1780-as években az erdélyi románság nemzeti öntudatra ébredése kezdődött meg, melynek során az ortodox román papság a románok számára kiválstságokat kezdtek követelni. Újra megkezdődött a románság ősi népként való beállításának programja.

A Dákoromán kontinuitás elmélet szerint a dákok a Krisztus előtti 4. században érkeztek a későbbi Erdély vidékére. Az egymástól külön élő dák törzseket Boirebisztasz egyesítette i. e. 63 és i. e. 60 között. Uralkodása alatt a dákok meghódoltatták a tőlük délre és nyugatra élő kelta és illyr népeket, sőt komolyan fenyegették a római Macedonia provinciát is. A Dák Királyság fennhatósága alá kerültek a basztarnák is. Dacia megerősödött, és aranybányái révén meggazdagodott. A Római Birodalom nem tűrhette egy határain kívül álló gazdag és erős  állam létezését, így végül Traianus császár meghódította az I. és II. dák háborúban (101-102, 105). Fővárosát Sarmisegethuzát elfoglalta és lerombolta, a dák király - Decebál - öngyilkos lett. A 105-ös utóbbi hadjárat eseményeit örökíti meg a Traianus-oszlop. Az elmélet szerint Dacia ezután római provincia lett, és az itt élő dákok átvették a római kultúrát és a latin nyelvet. Később, Krisztus után 271-ben Aureliánus császár kivonta a római seregeket Dákiából és feladta a tartományt. Tehát a teória szerint a 164 éven keresztül, 271-ig tartó római uralom alatt végbement a dákok és a rómaiak összeolvadása, azaz a románság kialakulása. Az elmélettel kapcsolatos első jelentős hitelességi problémák itt merülnek fel. Ugyanis egyrészt a források szerint Kr.e. 107-ben Dácia római elfoglalásakor a dák nép nagy része elpusztult, másik része pedig elmenekült a római invázió alatt. A másik gond az, hogy a kiürült provinciába a rómaiak nem latinokat (római polgárokat) hanem helléneket (görögöket) telepítettek, akik azonban a római kivonuláskor, Kr.u. 271-ben szintén távoztak a tartományból. Így természetesen nem történhetett meg a római - dák összeolvadás, hisz az állítólagos összeolvadáshoz elengedhetetlen résztvevők - a rómaiak és a dákok - már nem tartózkodtak a területen. (Legfeljebb szórvány népelemek maradhattak.) A volt Dák provinciában élő lromanizált görögök pedig alig 164 éve alatt nem terjeszthették el az őslakosok közt  a latin kultúrát és nyelvet, mert ehhez sok sok évszázad szükséges (Galliában és Hispániában a folyamat 500 évet vett igénybe.)

A Dákoromán elmélet szerint a római kivonulás után a tartományban élő latin nyelvű és eredetű dák-római lakosság átvészelte a népvándorlást, a germán, hun, avar, kelta, bolgár és szláv támadásokat, majd egységét megőrizve "fogadta" a honfoglaló magyarokat is. Az elmélet ezen részét a teoria hívei Anonymus irásával igazolják, melyben a történetíró azt rögzítette, hogy a honfoglaló magyarok vezére Vlackus román vezérrel küzdött meg a terület birtoklásáért. Ezzel a gond a következő: Anonymusnak csekély forrásanyaga volt a születése előtt 300 évvel lazajlott Honfoglalásról, így a hézagokat saját korának eseményeiből merített információkkal pótolta ki. Vagyis úgy gondolta, ha az ő idején Erdély térségében éltek a románok, akkor biztos ott lehettek a honfoglaláskor is. Anonymus magyar családi hagyományokat használt (ő írta le először a Turul-mondát) és elsősorban regényes gesztát készített melyben a fő cél az olvasók szórakoztatása és a magyar királyok, előkelők dicső származásának igazolása volt. Éppen ezért perdöntő bizonyítékként való elfogadása meggondolandó.

Összességében a Dákoromán elmélet bizonyításához, - mint minden más történelmi teória kritikájához - a régészet, az írott emlékek, a nyelvi bizonyítékok, és a történelmi tendenciák összefésülése volna szükséges a logika talaján igazolva a felvetés hitelességét. Ám az elmélet nem állja ki ezen próbát, hiszen például a régészetet tekintve nincs semmilyen leletanyag a Krisztus után 271 -et követő időszakban a románok erdélyi jelenlétéről, és más tárgyi vagy írott forrásanyagok sem bizonyítják a teória hitelességét.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Bp., 2000.
  • Klaniczay Gábor: Európa ezer éve. A középkor I-II. Osiris Kiadó, Bp., 2004