A Merovingok és Karolingok uralma

A Merovingok és Karolingok uralma

/Harmat Árpád Péter/

 

A Merovingok a mai Franciaország területén fekvő kora-középkori frank állam megalapítói, a Karolingok pedig az egész Nyugat-Európát egyesítő Frank Birodalom létrehozói voltak. Mindkét dinasztia az V. és X. század közti Európa történetének legjelentősebb uralkodói családja volt. Uralmuk alatt jött létre Nyugat-Európa hűbériségre támaszkodó, és a keresztény egyházzal szoros kapcsolatokat kiépítő sajátos feudalista rendszere. Fél évezredes regnálásuknak magyar vonatkozása is volt, hiszen honfoglalásunk még a Karoling uralkodók idejére esett. (Cikkünk végén röviden írunk Heribert Illig elméletéről is.)

A Meroving uralkodóház egy Merovech nevű korai legendás száli frank vezérről kapta nevét, aki körülbelül 447-től 458 közt volt fejedelem. A ház felemelkedése Merovech fiához, I. Childerichez kötődik (458-481), aki népét a mai Belgiumban, a francia határhoz közel, Tournai városának környékén telepítette le. A rómaiakkal szövetségesi viszonyt ápolt, mely 476 –ban a Nyugatrómai Birodalom bukásakor (476) természetesen megszűnt. I. Childerich nevéhez fűződik a vizigótok, szászok, alemannok legyőzése is.

A frankok honfoglalása, a Galliába való bevonulás és letelepedés I. Childerich fiának I. Chlodvignak (ur.: 482-511) a nevéhez fűződik. A frankok száli törzsének területei ekkoriban a Rajna alsó folyásától nyugatra, a mai francia-belga határ mentén voltak, Tournai és Cambrai központokkal. 486-ban Ragnachar segítségével Klodvig legyőzte Syagriust, Nyugat-Gallia utolsó római helytartóját, akinek uralma Soisson környékére terjedt ki, azaz a mai Picardiára. E győzelemmel a Loire-tól északra fekvő területek túlnyomó része a frankok ellenőrzése alá került. Helyzetét bebiztosítandó Klodvig megerősítette szövetségét a keleti gótokkal: testvérét, Audofledát feleségül adta Nagy Theodorik királyhoz. Ő maga 493-ban Clotilde burgund hercegnővel kötött házasságot. 491-ben türingiaiak egy kis csoportjára mért vereséget északon, majd más frank törzsek vezetőivel közösen megverte az alemannokat a tolbiaci csatában. 497-ben vagy 498-ban felvette a katolikus kereszténységet, szemben más germán népek (vizigótok, vandálok) királyaival, akik az ariánus hitet választották. Klodvig döntésének eredményeként megerősödött a kapcsolat a germán hódítók és a római katolikus hiten lévő meghódítottak között. Bernard Bachrach ugyanakkor felhívja rá a figyelmet, hogy Klodvig katonai pozíciója ezzel meggyengült, ugyanis a frank előkelők nem nézték jó szemmel a hitüktől való eltávolodását.

A dijoni csatában (500) sikertelen kísérletet tett a burgund királyság elfoglalására, de néhány évre sikerült elnyernie a burgundok támogatását, akik később, az 507-es vouilléi csatábann segítségére voltak a toulouse-i vizigót királyság ellen. Győzelmével visszaszorította a vizigótokat az Ibériai-félszigetre és Aquitania nagy részét államához csatolta. Terjeszkedő birodalma székhelyének Párizst tette meg, ahol a Szajna déli partján Szent Péternek és Szent Pálnak szentelt apátságot alapított. Az apátságot később Párizs védőszentjéről, Szent Genovéváról nevezték el; 1802-ben lerombolták, egyedül a román stílusú Klodvig-torony (Tour Clovis) maradt meg, amely ma a IV. Henrik Líceum területén áll, a Panthéontól keletre.

A vouilléi csata után – Tours-i Szent Gergely történetíró szerint – I. Anasztáziusz bizánci császár konzuli címet adományozott Klodvignak, ám mivel neve nem szerepel a konzulok listáján, ez az adat bizonytalan. Szintén Gergely tudósít Klodvig vouilléi csata utáni hadjáratairól, melyek célja más frank vezetők eltávolítása: többek között Kölni Sigibert és fia, Chloderic; Chararic, a száli frankok egy másik vezetője, Cambrai Ragnachar, valamint testvérei, Ricchar és Le Mans-i Rigomer. Röviddel halála előtt, Klodvig zsinatra hívta össze Gallia püspökeit Orléans-ba, ahol egyházi reformokat kezdeményezett és megerősítette a korona és a püspöki kar közti köteléket. Kibocsátotta a Lex Salica-t, amely a meghódított vidéken a frank király hatalmát erősítette meg.

I. Klodvig 511-ben halt meg, a párizsi Saint-Denis-i apátságba temették el (apja és a korábbi Meroving királyok nyughelye Tournai). Halála után négy fia (Theuderic, Chlodomer, Chidebert, Chlotar) felosztotta egymás közt a birodalmat: Reims, Orléans, Párizs és Soissons központtal új politikai egységeket hoztak létre. Ezzel kezdetét vette a szétdaraboltság korszaka, mely – rövid kivételektől eltekintve – a Meroving-dinasztia uralmának végéig (751) fennállt. A francia hagyomány a frankokat tartja az ország megalapítóinak, s mivel Klodvig volt az első, aki a majdani Franciaország területének túlnyomó részét elfoglalta, őt nevezik az első francia királynak.

Chlodvig után a Frank területeket a teljes megosztottság jellemezte. Az utolsó Meroving király, aki még egy egységes Frank állam élén, valódi hatalommal uralkodhatott I. Dagobert volt. Uralkodási ideje: 629-639. Úgy szilárdította meg uralmát, hogy barátsági szerződést kötött Hérakleiosz bizánci császárral, legyőzte a gascogne-iakat és a bretonokat, továbbá keleti határán hadjáratot vezetett a szlávok ellen. 631-ben hadsereget küldött Spanyolországba, hogy segítse Svintilát, a vizigót trónbitorlót. Székhelyét Austrasiából Párizsba helyezte át, mert onnan jobban lehetett kormányozni a királyságot. Az austraiakat 634-ben azzal engesztelték ki, hogy hároméves fiát Sigebertet, megtette királyuknak. Dagobert híres volt az igazságszeretetéről, pártolta a művészeteket, Saint-Denis-ben pedig nagy apátságot alapított. Utódja III. Sigebert, majd másik fia Klodvig lett.

I. Dagobert halála után a Frank állam négy teljesen önálló területre bomlott: Austrásiára (nyugaton) Neustrásiára (keleten), Burgundiára (délen) és Aquitániára (délnyugaton). Ezen területegységek élén úgynevezett majordomusok (udvarnagyok) álltak. (A latin kifejezés szó szerinti fordítása: a ház nagy embere; magyar megfelelője: udvarmester, háznagy, vagy hoppmester – a német hofmeister szóból) I. Dagobert uralkodásától több mint egy évszázadon keresztül tehát ezen előkelők irányították saját területeiket, miközben névlegesen egy-egy Meroving király állt felettük, és uralta egész Frankföldet.

A Meroving királyok a gazdagabb előkelőket grófokká, őrgrófokká nevezték ki, s védelmi, közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatköröket ruháztak rájuk. A frankok államigazgatása a rómaiak összeomló közigazgatási és adóztatási rendszere és a felbomló társadalmi rend ellenében jött létre. A grófoknak hadsereget kellett fenntartaniuk; a hívükül szegődött lovagok szolgálatait földek adományozásával jutalmazták. (Ebből a rendszerből fejlődött ki a feudalizmus.) Ezeket a hadseregeket a király támadó és védekező feladatokra is összehívhatta. A grófok nem tartoztak adóval a királynak (a pénzmozgás ezért elég jelentéktelen volt). A király a saját birtokaiból származó magánjövedelméből élt, állami bevételei nem voltak, s az általa elajándékozott földek semmilyen módon nem kerülhettek vissza hozzá. Így természetesen egyre szegényebb és szegényebb lett, s ezzel együtt hatalma is csökkent. A 7. század uralkodói már nem tettek komoly kísérletet uralmuk megszilárdítására, és a semmittevésnek adták át magukat.

A hűbériség és hűbéri állam kialakulása

A hűbéri államot mind a mai napig egy olyan egyszerű szervezetű, alá- és fölérendeltségi viszonyon alapuló képződménynek szokás bemutatni, amely eleve magában hordozza a hűbéresek függetlenedését, a központi hatalom meggyengülését. A hűbéri állam egy nagyon bonyolult lekötelezési viszonyrendszer által meghatározott állam, ahol a hatalom centralizálódásának éppen úgy megvan az esélye, mint a partikularizálódásnak, az anarchiának. A hűbériség nyugat-európai intézmény, mely germán és antik elemek: a vazallitás és a benefícium szintéziséből fejlődött ki. A hűbéri államban az uralkodó (király) egy hierarchikus rendszer, a hűbéri piramis élén állva, a neki személyesen lekötelezettek (vazallusok) és ezek lekötelezettjei (alvazallusok) által, illetve velük megosztva gyakorolta a közhatalmat a hűbéri láncolatból kirekesztettek felett.

A hatalom tényleges birtokosai magánjogi kapcsolatban álltak egymással, és ebből adódóan a közöttük lévő viszonyokat a hűbérjog határozta meg, míg a termelésre kényszerültek és kényszerítettek tekintetében a közjog érvényesült. A hűbériség puszta megjelenése azonban nem jelentette a hatalomgyakorlás karakterének feltétlen és azonnali megváltozását, a hűbéri állam kialakulásához további sajátos feltételek meglétére volt szükség.

A hűbériség gyökerei

Amikor Chlodvig leszármazottjai között a 6–7. században mind kíméletlenebb harcok folytak, egyre többen álltak – védelmet keresve – szabad jogállásuk megőrzése mellett olyan szabadok szolgálatába, akik hatalmuknál és gazdasági erejüknél fogva magánhadsereget tudtak fenntartani, illetve annak kiépítéséhez fegyverforgatók alkalmazására kényszerültek. Ezeket a védelemért szolgálatba lépő szabadokat a korabeli források függő szabadok (ingenui in obsequio) néven emlegették.

A függő szabadok társadalmi helyzete nagyon különböző volt. A királynak vagy királynőnek személyes szolgálatot teljesítő és ezért különös védelemben részesülő elitharcos (antrustio) származására való tekintet nélkül a társadalom legtekintélyesebb rétegébe emelkedett. Más hatalmasok (optimates, proceres) kíséretének tagjait, mint kevésbé előkelőket, a gasindus névvel jelölték, de használtak rájuk más, a szolgákra alkalmazott megnevezéseket is, így a latin puert (ifjú), a kelta eredetű, ugyancsak ifjat, szolgát jelentő gwast és ennek ellatinosodott változatát, a vassust, amely a 8. századtól már csak a függő szabadot, a „vazallust” jelölte.

A vazallusi viszony olyan kétoldalú szerződéssel keletkezett, amellyel a szabad jogállású személy egy úr védelmébe és hatalmába (patrocínium, germán eredetű szóval mundium vagy mut) „kommendálta” magát. A vazallus halálig tartó szolgálatot és engedelmességet fogadott, az úr pedig ellenszolgáltatásképpen védelmet és eltartást ígérve, új hívét háztartásába, illetve udvarába fogadta, vagy olyan helyzetbe hozta, hogy a vazallus önmaga tudjon megélhetéséről gondoskodni. Ez történhetett rendszeres tartásdíj fizetésével vagy benefícium adásával, tehát valamilyen földterület ingyenes rendelkezésre bocsátásával.

Benefícium alatt a 6. századtól a 8. század kezdetéig terjedő időszakban nem csak a szolgálatért ellenszolgáltatásként kapott földterületet értették, hanem a művelés megindítása végett haszonbérbe adott feltöretlen földeket is, melyeket a bérlő időlegesen, esetenként élethosszig használt vagyoni ellenszolgáltatás nélkül vagy csekély mértékű díj, esetleg terményjáradék fizetése ellenében. Benefíciumnak mondták azt a földbirtokot is, melyet valamely hatalmasság jóakaratának megszerzéséért engedtek át ingyenes használatba, valamint azt, amit pusztán bőkezűségből, erkölcsi kötelességérzésből ajándékoztak, adtak tulajdonba. A vazallitás és a benefícium tehát a 7. század végéig nem kapcsolódott össze szervesen, így ebben a korszakban még nem beszélhetünk hűbériségről.

A Pippinídák felbukkanása

A Pippin család sarjai I. Dagobert idején bukkantak fel, és első ismert tagjuk Landeni Pippin, vagy I. Pippin majordomusként szerezte meg Austrasiát, és tette családja saját királyságává. (Uralkodási ideje: 623-640.) Austrasia majordomusi székében fia, I. Grimoald követte (ur.: 640-657), akinek uralkodásától kezdve a Pippinek legfőbb törekvése a frank területek egyesítése, és a Merovingok megdöntése lett. Grimoald például rábeszélte a gyermektelen Meroving királyt (III. Sigebert) arra hogy fogadja örökbe fiát, és nevezze ki a trón örökösének. Azonban nemsokára, 652-56 körül a királynak fia született (II. Dagobert) akit a király halála után Grimoald egy kolostorba száműzött és a trónra saját fiát ültette. Hatalomátvételi kísérlete azonban kudarcot vallott, sőt mivel beleavatkozott a Merovingok trónöröklésébe, a szomszédos Neustria királya, II. Clovis elfogatta, megkínoztatta, és Párizsban lefejeztette. Grimoald után III. Sigebert egyik hadvezére, bizonyos Ansegisel került Austrasia élére, aki feleségül vette I. Pipin lányát, így házasságukkal a Karolingok őseinek két családja, a Pipinidák és az Arnulfingok egyesülhettek. Gyermekük II. Pippin (vagy Herstali Pippin, uralkodott: 685-714) kezdte meg a család igazi felemelését. Kemény harcokat vívott Austrasia ősi riválisával Neustrasiával. A háború során, 679-ben el kellett menekülnie, amikor szembeszállt Neustria nagyhatalmú majordomusával, Ebroinnal. Pipin és Martin, Laon hercege, együtt vették fel a küzdelmet Ebroinnal, aki az összes frank királyságot egyesíteni akarta uralma alatt. Ebroin a háború első szakaszában legyőzte az austrasiai sereget a Lucofao (Bois-du-Fay, Laon közelében) mellett vívott csatában és Pipin ekkor elmenekült.

681-ben azonban Ebroint ellenségei meggyilkolták és Pipin békét kötött utódával, Waratton-al. Azonban Waratton utóda, Berthar és a király, III. Theoderic (aki névleg minden frank királya volt 679 óta) ismét hadat üzentek. A két királyság között háború tört ki és végül Pipin 687 júniusában legyőzte a neustriai hadat Tertry közelében. Berthar és Theuderic Párizsba vonultak vissza, ahová Pipin követte őket és egy olyan békeszerződés kényszerített a királyra, amelynek értelmében Berthar elvesztette címeit.

Pipin ekkor szinte egyidőben előbb Austrasia, majd Neustria és Burgundia majordomusa címet szerezte meg magának (688) és ekkor kezdte el használni a frankok hercege (dux et princeps Francorum) címet is. Berthar a békeszerződés megkötése után elmenekült, felesége, Anstrude pedig hozzáment Pipin legidősebb fiához, Drogo-hoz, Champagne hercegéhez.

Az elkövetkező években, miután helyzete a frank királyságokban megszilárdult, Pipin sorra meghódította a frízek, alemannok és a frankniánok törzsét, területüket a frank birodalom részévé tette. Fredegar követője krónikájában feljegyezte, hogy vereséget mért Radbod fríz hercegre Duurstede közelében (kb. 692/97-ben). Ezzel egyidőben nekilátott a germán törzsek keresztény hitre térítésének. 695-ben idősebbik fiát, Drogot kinevezte Burgundia majordomusává, míg kisebbik fia, Grimoald Neustrasia majordomusa lett. 27 éves uralkodása után, 714. december 16-án halt meg a Liege közelében található Jupille településen. Mivel törvényes házasságából született két fia ekkor már halott volt, a majordomusi címet szeretőjétől született fia, Martel Károly örökölte.

Pipin első házasságából származó fiai apjuk előtt haltak meg, ezért első felesége, Plectrudis azt szorgalmazta, hogy címét Grimoaldtól származó unokájára, Theodebald-ra hagyja. Pipin így is tett és halála után törvényes unokái próbálták átvenni a hatalmat. Azonban Martell Károly, elsősorban katonai tehetsége révén hamarosan maga mellé állította a frank királyságok nemességét és mintegy három évig tartó polgárháborúban legyőzte Plectrudist és követőit, ezzel a három frank királyság majordomusa és de facto uralkodója lett.

Martell Károly uralkodása (715-741)

A 715-718 közt dúló 3 éves polgárháború végére Martel Károly lett minden frank királyság majordomusa. Károly első dolga az Austrasiába betört pogány szászok megbüntetése volt, ezért 718-ban feldúlta Weser, a Lippe és a Ruhr vidékén fekvő területeiket. 719-ben az ellenfeleit segítő frízeket támadta meg, megszerezve Nyugat-Fríziát. Sokat tett a germánokat térítő Szent Bonifác és a frízek apostolának nevezett Szent Willibrord munkáját segítendő. 724-ben az Anjou birtokában meghagyott Ragenfrid ismét fellázadt, de miután Károly könnyedén leverte, fiait adta túszul a grófságért cserébe. 720 és 723, majd 725 és 728 között Bajorország függetlenedő Agilolfing ura, Hugbert ellen fordult, és a saját hűségére kényszerítette, Swanachild hercegnőt pedig az ágyasává tette. 730-ban Lantfrid alemann herceggel végzett egy csatában, és nem is nevezett ki utódot számára.

Ezt követően figyelme délnyugat felé fordult. Odo herceg 721-ben a toulouse-i ütközetben egyszer már súlyos csapást mért az Ibériai-félszigetről támadó muszlimokra, de Károly újabb támadásra számított. 732-ben aztán régi ellenségével, az aquitán herceggel összefogva a poitiers-i csatában végleg megfutamította az arabokat. (Az arab seregeket Abdul Rahman Al Ghafiqi vezette.) Az ütközetet sok történész fordulópontnak tekinti az európai történelemben. Nagyobb támadásra délről ezt követően már nem kellett számítani. Bár 736 – 737 során kisebb arab támaszpontok jöttek létre a Pireneusoktól északra, ezeket a poitiers-i csatában a Kalapács ragadványnévre szert tevő Károly felszámolta.

A hátralevő években Károly leszámolt a frízekkel (734), újjászervezte Burgundiát (730–735), és megakadályozott egy, a Földközi-tenger felől indított arab támadást. Ez utóbbi hadjárat során Narbonne kivételével az összes, a 720-as évek óta arab kézben levő támaszpontot (Montfrin, Avignon, Arles, Aix-en-Provence, Béziers, Nîmes, Agde) visszahódította (736–737). Ebben nagy segítségére volt szövetségese, Liutprand longobárd király. 738-ban a vesztfáliai szászokat kötelezte adófizetésre, 739-ben pedig egy provence-i lázadást vert le.

720-ban meghalt IV. Clotaire, és utódjául Károly a kiskorú IV. Theodericet tette királlyá. Theoderic 737-es halálát követően a majordomus nem nevezett ki maga mellé újabb koronás főt. Bár majordomusként adott ki rendeleteket, gyakorlatilag semmiféle hatalom nem korlátozta. Sokatmondó, hogy amikor III. Gergely pápa segítséget kért tőle a longobárdok ellen, subregulus (alkirály) névvel illette Károlyt, aki egyébként nem vonult szövetségese ellen. Károly nem félt elkobozni egyházi birtokokat sem, ha továbbadományozásukkal növelhette lovagseregét. (Károly a benefícium-rendszer következetes alkalmazója volt: a birtokokat feltételes használatra adta katonai szolgálat fejében katonáinak.) Ezzel kivívta a katolikus egyház haragját, de Szent Bonifác személyében hathatós védnökre talált, aki meg tudta értetni a pápasággal, hogy az egyházi javakat a kereszténység védelmére fogják felhasználni. Jutalmul a majordomus az általa megszervezett mainzi érsekség élére tette Bonifácot, és alárendelte neki a négy, újonnan kreált bajor egyházmegyét is (Salzburg, Regensburg, Freising és Passau).

741-es halálakor mintegy uralkodóként osztotta fel „országát” fiai, a Neustriát megkapó Kis Pippin és az Austrasia élére helyezett Carloman között. Ez utóbbi később kolostorba vonult, Pipin pedig leváltotta az utolsó Meroving uralkodót, és királyi dinasztiává tette a Karolingok családját.

A Karolingok

A Karolingok névadójának tekintett - valójában természetesen a Pipinek családjába tartozó - Nagy Károly édesapja, III. Pipin 715-ben Jupille-ben született, a mai Belgium területén található Liège város közelében. Apja Martel Károly, a Frank Birodalom teljhatalmú majordomusa, anyja Chrothrudis (690-724). Apja 741-ben bekövetkezett halálakor felosztotta a frank birodalmat két fia között: az idősebb, mélyen vallásos Karlmann lett Austrasia majordomusa. Öccse, Pippin Neustrasia majordomusa cimet kapta, illetve Burgundia, Provence, Metz és Trier ura lett. Károly második, Swanhilde-vel kötött házasságából származó fiát, Grifo-t két féltestvére egy kolostorba záratta és kisemmizte.

A két testvérnek számos felkeléssel kellett szembenézni: Frízia, Bajorország, Alemannia és Aquitainia is fellázadt ellenük. 743-ban hatalmuk szimbolikus kifejezéseként a trónra ültették az utolsó Meroving-királyt, III. Childeric-et, miután a trón az előző Meroving uralkodó, IV. Theuderic halála után üresen maradt. 745-ben Pippin kisajátította magának Alemanniát és Karlmann 747-ben visszavonult egy kolostorba, ezzel Pippin lett a Frank Birodalom egyeduralkodója, dux et princeps Francorum. Féltestvére, Grifo, körülbelül ebben az időben megszökött fogságából és Bajorföldre, Odilo bajor herceg udvarába menekült (Odilo felesége, Hiltrude, Pippin nővére volt). Odilo kénytelen volt elismerni a frankok fennhatóságát, 748-ban meghalt, és Grifo megpróbálta magának megszerezni a bajor trónt. Pippin ekkor megszállta a bajor hercegséget és fennhatósága alatt Odilo csecsemő fiát, III. Taszilót ültette a hercegi trónra.

A Merovingok megdöntés, III. Pipin uralma

III. Pipin a teljhatalom megszerzését követően megelégelte, hogy a névleges hatalom a még mindig a Meroving-király kezében van, és elhatározta, hogy kezébe kaparintja a frank uralkodói címet. III. Childerich eltávolításához a keresztény egyház fejével, I. Zakariás pápával lépett szövetségre. A pápa számára azért volt fontos a III. Pipinnel kötött szövetség, mert Rómát a longobárdok folyamatos támadásai fenyegették, és így égető szüksége volt egy erős hadsereg támogatására, az ostromlók elűzéséhez. Erre a támogatásra III. Pipin ígéretet tett a pápának és ezért „csupán” annyit kért, hogy Istentől kapott hatalmával járuljon hozzá megkoronázásához, és III. Childerich eltávolításához. A szövetség 751 –ben tehát megköttetett, és ugyanezen évben III. Pipin és I. Zakariás pápa megfosztotta trónjától Childeric-et és III. Pipin "Kis" Pippin néven (Pepin "le Bref") a frankok királya lett. A legenda szerint az alku megszületésekor Pippin megkérdezte a pápát, hogy mi a helyesebb, ha a királyi hatalom azé, aki a címet viseli, vagy azé, aki a tényleges döntéseket hozza? A pápa válaszában azt felelte, hogy a de facto hatalom fontosabb, mint a de jure hatalom. A pápa támogatását maga mögött tudva összehívta a frank nemesek gyűlését és 751 novemberében Zakariás pápa jóváhagyásával Soissons-ban Szent Bonifác mainzi érsek felszentelte. Childeric haját leborotválták és kolostorba zárták. Grifo folytatta lázadását Pippin ellen, de végül 953-ban a Saint-Jean de Maurienne mellett vívott csata során elesett.

Pippin hatalmát és tekintélyét jól szemlélteti, hogy a következő pápa, II. István egészen Párizsig utazott, és ott 754. július 28-án egy káprázatos ceremónia keretében, a Saint Denis székesegyházban felszentelte, a "patricius Romanorum" (a rómaiak patríciusa) címet adományozta neki és segítségét kérte a lombardok ellen. Ugyanekkor szentelték fel Pippin két fiát, a későbbi Nagy Károlyt és Karlmannt is.

Pippin király első cselekedete volt, hogy hadat indított Aistulf lombárd király ellen, aki rendszeresen betört a ducatus Romanum területére. Győzelme után arra kényszerítette Aistulfot, hogy visszaadja a pápának a korábban elfoglalt birtokokat és elismerje a pápa önállóságát (ezzel megfizetve a királyi cím elnyerése során biztosított pápai támogatást), illetve megerősítette a pápát Ravenna és Pentapolis város birtokában - ezzel hivatalosan is megalakítva a Pápai Államot.

759-ben a szaracénok ellen indított háborút, akiket kiűzött Galliából, elfoglalta Narbonne városát. 768-ban Waifar herceg halála után elfoglalta és beolvasztotta Aquitánia hercegségét birodalmába. Halála előtt hadjáratra készült a szászok ellen, de megbetegedett és ez a feladat már utódára, Károlyra maradt.

III. Pippin hadjárat közben halt meg 768-baN és holttestét visszavitték Párizsba és a Saint-Denis-i apátságban temették eL felesége, Bertrada mellé. A legenda szerint kívánsága az volt, hogy a bejáraton kívül arccal lefelé temessék el apja, Martel Károly bűnei miatt. Apjához hasonlóan egész életében folytatta a nehézlovas hadsereg fejlesztését és a korban elsőként állandó katonaságot tartott fenn, amely a hadjáratok során a hadsereg magját képezte. Apjához hasonlóan folytatta a mórok elleni küzdelmet, és nemcsak megállította őket, hanem Narbonne visszafoglalásával a mórokat a Pireneusok másik oldalára szorította vissza. Támogatta az egyház terjeszkedését és misszionáriusokat küldött Germániába és Skandináviába. Bármilyen jelentősek is voltak azonban tettei, apja és fia hírneve azonban mindig is a háttérbe szorította. Ennek ellenére a tény, hogy hivatalosan is elfoglalta a trón és nevezték Róma patríciusává, előrevetíti fia római császári címét. Bár nem volt kiemelkedő hadvezér, de életében nem vesztett csatát.

A Karoling-hűbériség rendszere

A vazallitás és a benefícium együttes jelentkezése Martell Károly, I. Karlmann és III. (Kis) Pippin időszakától vált gyakorivá. A 8. század első feléig szakadatlanul dúló frank belháborúk, valamint az alemannok, a bajorok, az aquitániaiak és a provanszálok ellen folytatott hadjáratok, továbbá a fríz, a szász és a szaracén veszély nagy létszámú, jól felfegyverzett, töretlen hűséggel szolgáló hadsereg kiépítését kívánta meg a frank majordomusoktól. II Pippin és fia, Martell Károly jelentős területeket osztott szét vazallusai között, hogy számukat megsokszorozza és a döntő fegyvernemmé váló lovasság erejét növelje. II. Pippin és Martell Károly birtokjuttatásai, amelyek az esetek többségében tulajdonba adást jelentettek, a hatalmas földterületekkel rendelkező frank egyház hátrányára történtek. Az ezzel járó jövedelemapadás az egyház szétzilálódásával fenyegetett. Ezt belátva, az utolsó majordomus, III. Pippin a 743–44-ben tartott frank zsinatokon kénytelen volt elrendelni a szekularizált javak visszaadását. A tulajdonjog visszaállítása ugyan megtörtént minden egyházi jószágra nézve, de a birtokok visszaadása sok esetben elmaradt. Sok vazallus maradhatott ugyanis élethosszig benefíciumában, melyet minden vagyoni ellenszolgáltatás nélkül használhattak, sőt haláluk esetén a majordomus, majd a király más vazallusoknak juttatta ezeket a földeket. Így e birtokok elvesztek az egyház számára, melyet III. Pippin azzal kárpótolt, hogy bevezette birodalmában az egyházi tizedet.

III. Pippin még majordomusként saját birtokaiból is adományozott vazallusainak élethosszra szóló és vagyoni ellenszolgáltatástól mentes benefíciumokat. Ettől az időtől vált szokássá az is, hogy hercegek, grófok és más világi hatalmasságok, valamint a püspökök és az apátok is elkezdtek a király példájára adományozni. Ennek következtében – különösen a birodalom Rajna és Loire közti területein – a vazallusok száma nagymértékben meg növekedett. Amikor 768-ban Nagy Károly trónra került, már alapvető változás állt be a lekötelezési rendszerben: megtörtént a vazallitás és a benefícium „minden kényszer nélküli”, de facto (tényleges) egyesítése.

A 8. századra bekövetkezett változásnak egy további sajátossága, hogy míg a 7. században a magukat kommendáló vassusok rendszerint alacsonyabb társadalmi rendbe tartozó szabadok közül kerültek ki, a Karolingok – egyházi és saját birtokaik benefíciumba adásával – az előkelők egyre bővülő csoportját, többek között a hatalmat képviselő grófokat is vazallitásukba tudták vonni. Ezek pedig megnövekedett vagyonuknak köszönhetően hasonló módon szaporíthatták vazallusaik számát. A társadalom elitjébe tartozók vazallussá válásával a vazallitás megtiszteltetéssé nemesedett. A 9. század derekára szinte teljesen eltűnt az intézmény alacsony eredetére emlékeztető gasindus (cseléd) megjelölés, s általánossá vált a vassus elnevezés.

A 8–9. században a benefíciumjuttatással párosuló vazallitás egyre szélesebb körben terjedt, ami jelentős mértékben összefüggött Nagy Károly területgyarapításaival, Aquitánia, Alemania, Bajorország stb. birodalomhoz csatolásával. A 9. század újabb minőségi változást hozott. Nagy Károly uralkodása óta a királyok és császárok hatalmuk megszilárdítása érdekében a grófokat, az őrgrófokat és a hercegeket nemcsak „elvárták” vazallusaik sorába, hanem kötelezték is őket arra, hogy királyi vazallitásba lépjenek. Ezzel a méltóságviselőkre kettős, vazallusi és hivatali hűségkötelezettség hárult. Természetesen a királyi vazallusok – vassi dominici, vasalli dominici (az úr vazallusai) –, különösen azok, akik benefíciumot is kaptak – vassi domini casati –, nagy tekintélyre tettek szert, és mindig bízhattak abban, hogy kötelezettségeik teljesítése esetén uruktól újabb benefíciumokat kapnak a birodalom valamely részében. A vazallusi kötelék létrehozására a Karoling-korszakban is a kommendáció szolgált, ami nem volt más, mint egy önátadási aktus, illetve a másik oldalról nézve: a „hódoló” kezének elfogadása, kézbe fogása. Ermoldus Nigellus beszámolója szerint, amikor 826-ban Harald dán király Jámbor Lajos vazallitásába lépett, „összetett kezekkel önszántából átadta magát [...], és maga a császár tiszteletre méltó kezeibe vette ezeket a kezeket”. A kommendációt eskü követte, amellyel a vazallus kötelezettségei teljesítésének szándékát és hűségígéretét erősítette meg.

A vazallus kötelezettsége általában katonai szolgálat teljesítésére szólt, de vonatkozhatott egyéb teendők ellátására is, mint például királyi vagy grófi vazallusok esetén bíráskodási, igazgatási, udvari, jószágkormányzói feladatokra. A vazallust hűségígérete arra kötelezte, hogy urával szemben semmit ne tegyen: ne törjön ura életére, ne árulja el, ne engedjen országába ellenséget, ne helyeselje más hitszegését, és ne titkolja azt. Az úrnak viszont gondoskodnia kellett vazallusa megélhetéséről. Az udvarában élőket, mint korábban is, „közvetlenül” látta el: ruházta, élelmezte őket, hadfelszerelést adott nekik, míg az udvaron kívül élőknek, különösen a saját földtulajdonnal (allódium) bíró előkelőknek, méltóságviselőknek benefíciumot adományozott. Nagy Károly uralkodásának második felétől ez leggyakrabban élethosszig szóló használatba adást jelentett, de megesett az is, hogy a király vagy a császár a benefíciumot tulajdonba (ad proprium) adta.

A 9. századra a benefícium juttatásának közvetlen oka mindinkább a vazallusi szolgálat elvárása lett. A benefícium átengedése általában a tulajdonjog fenntartásával történt; a vazallusi jogok az úr vagy a vazallus halálával, tehát a személyes lekötelezés megszűnésével enyésztek el. Ezzel a vazallitás és a benefícium de jure (jogi) kapcsolata is megteremtődött. A vazallitás és a benefícium jogviszonybeli kölcsönösségéből következett az is, hogy vazallusa életében az úr nem rendelkezhetett szabadon a benefíciummal, nem vonhatta el azt vazallusától a hűségszegést (hűtlenséget) vagy az azzal azonos elbírálás alá eső szolgálatmegtagadást kivéve. Az úr rendelkezési joga a benefíciummal azonban tovább korlátozódott. A vazallus ugyanis a hűbérúr halála esetén az új úrnak, az elhalt örökösének ajánlhatta fel a kommendációt, amit az esetek többségében automatikusan elfogadtak.

A rendelkezési jog korlátozásához vezetett a benefíciumban történő de facto öröklés is. Minthogy a lekötelezés a személyes tulajdonságok okán jött létre, és a benefícium a kommendáción alapult, az abban való öröklés lehetősége elvileg ki volt zárva, de ha a vazallus halála után annak fia a birtok tényéből fakadóan kommendációra jelentkezett, a hűbérúr azt rendszerint elfogadta. Az is megtörtént, hogy odaadóbb szolgálatteljesítést ígérve, az apa megállapodást kötött urával, mely szerint az ő halála esetén az úr vazallitásába veszi fiát.

Azt a szokást, hogy az elhalt vazallus fia mintegy örökli a benefíciumot, először a 877-es Quierzy-sur-Oise-ben kiadott királyi határozat szentesítette. Kopasz Károly nyugati frank király azonban nem a benefíciumban való öröklést vezette be, hanem csak azt a tényt deklarálta, hogy a benefíciumban rendszerint az elhalt vazallus fia következik. A hűbéri–vazallusi viszony egy további sajátos formája, a többszörös vazallusi kapcsolat létesítése ugyancsak a 9. század terméke. Többszörös vazallusi kapcsolat akkor keletkezett, amikor valaki, aki már egy úr vazallusává vált – annak beleegyezésével vagy anélkül –, egy másik, esetleg több más dominusnak is kommendálta magát. Az újabb kommendáció általi benefíciumgyarapítási törekvés, az öröklési jog megszerzéséhez hasonlóan, a vazallusok allodizációs (tulajdonszerzési) ösztöneiből fakadt. A század eleji királyi tilalmak rövid idő alatt erejüket vesztették, s az első ismert, 895-ből származó forrás már nem szokatlan esetként számol be arról, hogy Berengerius, Le Mans grófja azzal utasította el a vazallusa ellen panaszt tevő Saint-Martin de Tours-beli prépostot, hogy „Patericus nem csak az ő vazallusa, noha benefíciumot bír tőle”, hanem más úré is, akitől pedig „egy nagyobb benefíciuma van”. A feljegyzés szerint Patericus másik ura Odo nyugati frank király fivére, Robert volt.

Nagy Károly uralkodása (ur.: 768-814)

Nagy Károly apja Kis Pippin (714-768. szeptember 24. uralkodott 751-től) anyja pedig Laoni Bertrada (720-783. július 12.), Laoni Caribert és Cologne-i Bertha lgyermeke volt. Megbízható források szerint két édestestvére Karlmann és Gisela voltak. Pippin halálakor a Frank Birodalmat felosztották, a hagyományok szerint, Károly és Karlmann között. Károly kapta a birodalom tenger felőli részét. Név szerint Neusztriát, nyugat Aquitániát és Austrasia északi részét, míg Karlmann kapta az alsó részt, dél Austrasiát, Septimaniát, kelet Aquitániát, Burgundiát, Provencet és Svábföldet és határos lett Itáliával. Talán Pippin elismerte Károly kitűnőbb hadi képességeit, de Karlmannt tartotta az érdemesebbnek a hatalomra, fiúként, de nem a hatalom birtokosaként, csak mint király.

A fivérek uralmának első jelentős eseménye az aquitánok és a baszkok felkelése volt, 769-ben, azon a területen amelyet Pippin ketté osztott fiai közt. Miután apjuk csatában megölte Weifer aquitániai herceget, most Hunald vezette a felkelőket egészen Angoulême-ig. Károly felkereste Karlmannt, ám az visszautasította az együttműködést és visszatért Burgundiába. Károly sereget gyűjtött és egyedül indult a lázadók ellen Bordeaux-ba, ahol Fronsac néven egy telepet alapított. Hunaldot megfutamította, aki II. Lupus baszk herceg udvarába menekült. Lupus, félve Károlytól, átadta neki az aquitániai herceget a békéért cserébe. Károly megkímélte az életét és egy kolostorba záratta. Aquitániát így teljes mértékben leigázták a frankok. A fivérek fenntartották a közömbös viszonyt egymással anyjukon, Bertradán keresztül, de Károly egyezségre lépett III. Tassilo bajor herceggel és elvette Desiderius lombard király lányát, akit valószínűleg Gerpergának hívtak. Mindezt azért tette hogy körülvegye Karlmannt a saját szövetségeseivel. III. István pápa kezdetben ellenezte Károly házasságát, mivel kissé aggódott a frank-lombard szövetség közeljövőbeli hatásaitól.

Nagy Károly eltaszította feleségét és gyorsan újraházasodott a 13 éves sváb hercegnővel, Hildegarddal. A „válás” után Gerperga visszatért apja udvarába Paviába. Ez felébresztette a lombardok haragját és örömmel szövetkeztek Karlmannal Károly ellen. Ám még mielőtt a háború kitörhetett volna Karlmann meghalt 771. december 5-én. A halott király felesége, Gerperga (valószínűleg különböző Károly feleségétől) Desiderius udvarába menekült fiaival védelmet keresve.

Lombardia megszállása

772-ben I. Adorján pápa igényét fejezte ki a Ravennai Exarchátus néhány városára, amelyek ezidőtájt Desiderius uralma alá tartoztak. A lombard király ahelyett, hogy megtámadta volna a Pentapolist, azaz a Pápai Államot, egyenesen Rómának támadt. A pápa követséget küldött Nagy Károlyhoz azzal a kéréssel, hogy erővel szerezzen érvényt apja, Pippin egyezségére a Szent székkel, mi szerint a frank uralkodó megvédi a Pápai Állam függetlenségét. Desiderius saját követei által visszautasította a pápa vádjait. Károly mindkét követséget Thionville-ben fogadta és a pápának adott igazat. Károly azonnal rá akarta kényszeríteni a lombard királyt a pápa kérésének teljesítésére, de az megesküdött, hogy soha nem adja át területeit önként. A megszállás nem váratott sokat magára. Károly és nagybátyja, Bernárd 773-ban átkeltek az Alpokon és Páviáig kergették a lombardokat. Károly egy időre otthagyta az ostromló sereget, hogy Adelchissel, Desiderius fiával foglalkozzon, aki Veronában gyűjtött seregeket. A frankok az Adriai-tengerig kergették az ifjú herceget, ahonnan az Konstantinápolyba menekült, hogy V. Konstantin bizánci császár segítségéért esedezzen. Ám a császár éppen a bolgárok ellen viselt hadat.

Pávia ostroma 774 tavaszára befejeződött, amikor is Károly meglátogatta a pápát Rómában. A pápa hálából érvényesítette a frank uralmat Észak-Itália felett, ám az téves feltételezés, hogy Velencét, Toszkánát, Emiliát és Korzikát is neki adta volna. A pápa a patriarcha címet adományozta Károlynak, mint Lombardia uralkodójának. Ezután Károly visszatért Páviába, ahol a lombardok átdták neki a várost.

Visszatérve mindennapi életükhöz a lombardok nyáron megnyitották a város kapuit. Desideriust a Corbie-i kolostorba zárták, fia, Adelchis, pedig Konstantinápolyban halt meg. Károly, tőle szokatlan módon, elfogadta a Lombardia vaskoronájával való megkoronázást Páviában, amely Lombardia hódolatát fejezte ki. Csak II. Arechis Benevento hercege utasította el, hogy alávesse magát a frank uralomnak és kinyilvánította függetlenségét. Nagy Károly így Itália ura lett, mint lombard király. Miután helyőrséget állított Paviában és néhány frank stílusú udvart építettet, elhagyta az országot.

Itália helyzete azonban 776-ra instabillá vált és Hrodgaud Friuli hercege és Hildeprand spoletoi herceg fellázadtak a frank uralom ellen. Károly visszasietett Szászországból és leverte Hrodgaudot egy csatában. Maga a herceg is elesett. Lázadó társuk, Arechis, nem bukott el, Adelchis, a lázadás másik támogatója, pedig sohasem indult el Bizáncból. Így Lombardia teljes egészében Károly hűséges „tartománya” lett.

Szász hadjárat

Nagy Károly egész uralkodása alatt folyamatosan csatákat kellett vívnia mindenhol birodalma környezetében, amiket elit testőr csapatai élén vívott legendás kardjával, a Joyeuse-vel. Tizenhárom évnyi háború és tizennyolc csata után (a Szász háborúk) Károly megszállta Szászországot és tovább indult hogy terjessze a római katolikus vallást fegyverrel is ha kell. A szászok négy törzsre oszlottak négy régióban. Austrasiához közel feküdt Vesztfália és a legtávolabb tőle Eastfália. Ezen két királyság között feküdt Engria és ettől a háromtól északra a Jütland-félszigeten Nordalbingia.

Első hadjáratában Károly 773-ban vezette Engria ellen, hogy meghódítsa és ledöntse a szászok legendás „világfáját”, az Irminsult Paderborn közelében. A hadjáratot viszont megszakította az Itáliai expedíció. A frankok 775-ben tértek vissza keresztülvonulva Vesztfálián és megszállva a Sigiburg erődöt. Aztán Károly átvonult Engrián ismét legyőzve a szászokat. Végül Eastfáliában megsemmisítő győzelmet aratott a szász vezéren, Hessin és áttérítette őt a katolikus hitre. Károly visszatért Vesztfáliába helyőrséget hagyva Sigiburgban és Eresburgban, amik később jelentős szász erődök lettek. Ám a szász ellenállás ezzel nem ért véget.

Miután Itáliában legyőzte Friuli és Spoleto lázadó hercegeit Károly 776-ban gyorsan visszatért Szászországba, ahol a lázadók lerombolták eresburgi erődjét. A szászok még egyszer felfegyverkeztek, de vezérük Widukind herceg, megszökött felesége hazájába, Dániába. Nagy Károly új erődöt építtetett Karlstadtban. 777-ben gyűlést hívott össze Padernbornba, hogy egyesítse a szászokat és beolvassza őket a Frank Birodalomba. Sok szász tért át a katolikus hitre. 779 nyarán ismét legyőzte a lázadókat és újra meghódította Eastfáliát, Engriát és Vestfáliát. A Lipcse közelében tartott gyűlésen missziós területté nyilvánította Szászországot és ott helyben tartott egy hatalmas keresztelő misét (780). Ezután visszatért Itáliába és először a hódítások óta nem tört ki azonnali felkelés. 780-tól 782-ig béke honolt az újonnan meghódított területeken.

Károly 782-ben tért vissza, kiadott egy törvénykönyvet és kinevezte az új grófokat, frankokat és szászokat is. A törvények drákói szigorral juttatták érvényre a vallási törvényeket és szigorúan tiltotta a germán eredetű helyi tradíciókat. Ez kiélezte a konfliktust. Azon év őszén Widukind visszatért és egy új lázadás élére állt, ami az Egyház elleni támadást eredményezett. Erre válaszul Károly Verdunben, Alsó-Szászországban állítólag 4500 szász lefejezését rendelte el, akik továbbra is gyakorolták a pogány vallást, miután áttértek a katolikus hitre. Ez az eset a „véres verduni ítélet” vagy „verduni mészárlás” néven vált ismertté. A mészárlás, amelyet modern forrásokkal egyáltalán nem lehet alátámasztani, kétéves véres háborút eredményezett 783-tól 785-ig. Ekkor került Frízföld teljes frank uralom alá és Károly felégettette a teljes fríz flottát. A háború Widukind megkeresztelkedésével ért véget.

Ezen felül a szászok fenntartották a békét hét éven keresztül, de 792-ben Vesztfália népe ismét fegyvert ragadott a hódítók ellen. Eastfália és Nordalbingia is csatlakozott hozzájuk 793-ban. Ám a felkelés nem hozott nagy sikert és a frankok 794-re leverték. Engriában 796-ban ismét felkelést tört ki, de Nagy Károly és a hozzá hű szászok és szlávok jelenléte hamar véget vetett lázadásnak. Az utolsó függetlenedési próbálkozásra 804-ben került sor, közel harminc évvel az első frank hadjárat után. Ebben az utolsó ellenállásban már a nordalbingianiak sem tartották magukat jogosultnak a lázongásra.

Spanyol hadjárat

A paderborni gyűlésen a hispániai muszlimok, Gerona, Barcelona és Huesca uralkodói is képviseltették magukat, akiket I. Abd ar-Rahman córsobai emír sarokba szorított az Ibériai-félszigeten. A mór uralkodók felajánlották földjeiket hűbérbe a nagy frank királynak cserébe a katonai segítségnyújtásért. Reménykedve a kereszténység és egyéni hatalmának terjeszkedésében és hallgatva a lojális szászokra Károly elfogadta az ajánlatot.

778-ban átvezette a neustriaiakat a nyugati Pireneusokon és átküldte az austrasiaiakat, a lombardokat és a burgundokat a hegység keleti vonulatain. A seregek Zaragozában találkoztak, ahol az uralkodó elfogadta Soloman ibn al-Arabi és Kasmin ibn Yusuf emírek hűbéresküjét, bár Zaragoza nem adta meg magát elég hamar a frankoknak. Miután Nagy Károly elszenvedte élete legnagyobb vereségeit úgy döntött, hogy szedi a sátorfáját és haza megy. Hasonlóan a mórokhoz a baszkokkal sem bírt el, akiktől Pampola ostrománál kapott ki. Úgy döntött elhagyja Ibériát, de a baszkok rajtaütöttek Roncesvallesnél, ahol a frank uralkodó pályafutásának egyik leghíresebb eseményére. A baszkok megtámadták a frank hátvéd és utánpótlás hordó csapatait és teljesen elsöpörték azt. A Roncesvallesi csatában sok híres ember esett el, például az udvarmester, Eggihard, Anselm grófja és a breton seregek felügyelője, Roland, akinek az alakja a Roland-énekben vált halhatatlanná. Ezzel ért véget a spanyol hadjárat.

Nagy Károly és gyermekei

Az első értékes hosszúságú béke alatt (780-782) Károly elkezdett címeket adományozni fiainak, de a birodalom sorsát még nem határozta meg, a régi frank hagyomány szerint. 780-ban kitagadta legidősebb fiát, Pippint, mert az lázadást szított ellene. Ám Pippint rászedték. A főurak csapdájába esett és emiatt fordult apja ellen és állt a nemesek lázadásának élére, amely a herceg szülei, Károly és Himiltrude ellen irányult. Károly másik fiát, Karlmannt átkeresztelte Pippinre, hogy fenntartsa a nevet a dinasztiában. 781-ben első három megmaradt fiát királlyá tette. Az első, Károly, Neustria királyságát kapta, ami magában foglalta Anjou, Maine és Tours fennhatóságát is. A második fiút, Pippint (az eredeti Karlmannt), Itália királyává koronázták a vaskoronával, amelyet apja is használt 774-ben. Harmadik fia, Lajos, pedig Aquitánia királya lett. Megpróbálta fiait neustriai, itáliai, illetve aquitániai stílusban nevelni és nekik adta néhány környező ország kormányzását is, de a valódi hatalom az ő kezében maradt, amíg egyszer fiai öröklik a birodalmát.

A fiúk rengeteg háborút vívtak apjuk nevében amikor eljött az ideje. Károly figyelmét teljesen lekötötték nyugati szomszédai, a bretonok, akik két alkalommal is megtámadták a hatalmasra növő Frank Birodalmat, ám mindkétszer vereséget szenvedtek. Ám Károly sokszor elszólították a szász ügyek. 805-ben és 806-ban Böhmerwaldba (Bohémia) kellett mennie, hogy az ottani szlávokkal (csehekkel) foglalkozzon. Fényes győzelmet aratott. Frank uralom alá hajtotta a területet és letarolta az Elba völgyét és adófizetésre kényszerítette a helyieket. Pippin tartotta az avar és a beneventoi határt, de harcolt a szlávok ellen is északon. Egyedülálló módon tartózkodott a Bizánci Birodalom elleni fegyveres konfliktustól, amely nagyon közelivé vált Nagy Károly császárrá koronázásakor és a velencei lázadáskor. Lajos nagy sikert aratott a spanyol hadjáratban, majd még egyszer Dél-Itáliba ment Benevento hercege ellen harcolni.

Nehéz meghatározni Nagy Károly lányaihoz fűzött kapcsolatát. Egyikük sem kötött egyházi házasságot. Ez talán egy kísérlet volt arra, hogy ellenőrzés alatt tartsa számos szövetségesét. Károly visszautasította, hogy elhiggye a történeteket (jobbára helyesen) lányai vad viselkedéséről. Károly halála után még életben lévő lányai zárdába vonultak, vagy oda kényszerítette őket saját fivérük, Jámbor Lajos. Végül egyiküknek, Berthának, elfogadták a kapcsolatát Angilberttel, Nagy Károly udvari körének egyik tagjával, feltéve hogy nem házasodnak össze.

A szász béke kora

787-ben Károly elküldte utasításait, az Arechis vezette független Beneventoba. A frank uralkodó megostromolta Salernot és Arechis letette neki a hűbéri esküt. Habár 792-es halálával a város ismét kinyilvánította függetlenségét a halott herceg fia, III. Grimoald vezetésével. Az új herceg többször is szembe került Károly, vagy fiai hadseregével, de Nagy Károly személyesen soha többé nem tért vissza Mezzogiornóba (Dél-Itália) és Grimoaldot sohasem kényszerítették frank fennhatóság alá.

788-ban Károly figyelme Bajorország felé fordult. Tassilot, a helyi uralkodót, alkalmatlannak nyilvánította az uralkodásra esküszegés miatt. A vádak alaptalanok voltak, de Tassilot így is eltávolították a trónról és Jumièges kolostorába száműzték. 794-ben a frankfourti zsinat őt és családját is arra kényszerítette hogy mondjanak le a bajor trónról. Bajorországot is frank tartománnyá nyilvánították, ahogy annak idején Szászországot.

789-ben megismerve új, pogány szomszédait, a szlávokat, Károly egy osztrák-szász hadjáratot indított ellenük. A Witzin vezette szlávok azonnal megadták magukat. Károly beleegyezett a megadásba, de túszokat kért ellenfeleitől és a misszionáriusok zavartalan térítő munkáját a pogány régióban. A seregek ezután a Baltikumba indultak mielőtt körbejárták és kifosztották volna a Rajna vidékét. Az adófizető szlávok hűséges szövetségesekké váltak. 795-ben végetért a szászokkal fennálló béke, de ekkor már a szövetséges szlávok is segítséget nyújtottak a lázadást leverni induló frankoknak. Witzin meghalt egy csatában. Nagy Károly azzal bosszulta meg halálát, hogy lemészárolta az eastfáliaiakat. Utódja, Thrasuco, a nordalbingiaiak ellen vezette embereit és átadta vezetőiket Károlynak, aki bőségesen megjutalmazta őt. A „meghódított” szlávok még Károly halála után is hűségesek maradtak és a frankok oldalán harcoltak a dánok ellen.

Avar hadjárat

568-ban az avarok (Einhard szerint hunok) érkeztek Európa földjére Ázsia sztyeppéiről s a mai Magyarország területén telepedtek le, meghódítva Friulit és Bajorországot. Károly figyelmét 790-ig más dolgok kötötték le, de ebben az évben hadjáratot vezetett a Duna völgyébe és végigpusztította a Rába környékét. Ezután egy Pippin vezette lombard sereg megtámadta a Dráva környékét és betört Pannóniába. A hadjárat még folytatódott is volna, ha a szászok nem lázadnak fel 792-ben, megtörve a hét éves békét.

A következő két évben Károly ismét szláv segítséggel harcolt a szászok ellen. Pippin és Erik Friuli hercege eközben folytatták Pannónia körgyűrűs erődrendszerének meghódítását. Kétszer is megtámadták az avar fővárost. A zsákmányt elküldték Károlyhoz Aachenbe, aki szétosztotta azt hívei és szövetségesei között. Sőt, a jó viszony ápolásának kedvéért még Offa merciai királynak is küldött belőle. Hamarosan az avar törökök megadták magukat és Aachenbe utaztak, hogy hűbéresküt tegyenek Károlynak és megkeresztelkedjenek. Károly el is küldte Abraham atyát az avarokkal az antik kagán címmel. Abraham jól lépést tartott az avarokkal, de 800-ban a bolgárok Krum vezetésével elsöpörték az avar államot. A 10. században a magyarok hódították meg a bolgárok uralta Alföldet és új kort nyitottak Nagy Károly utódainak történetében.

Károly elküldte instrukcióit a szlávokhoz és a déli avar khaganátusokba, Karantániába és a szlovénekhez, akiket a lombardok és a bajorok szálltak meg és tettek adófizetővé, de sohasem olvadtak be a frank államba.

Hispánia és a szaracénok

Az itáliai hadjárat során került Károly kapcsolatba a szaracénokkal, akik ekkor uralták a Mediterránumot. Ám fia, Pippin inkább kapcsolatban volt velük itáliai királyságában. Károly egy ismeretlen időpontban meghódította Korzikát és Szardíniát és 799-ben a Beleár-szigeteket. A szigeteket gyakran fenyegették szaracén kalózok, ám Nagy Károly uralma alatt a genovai és toszkánai flotta számtalanszor legyőzte őket. Károly eközben a bagdadi udvarral is felvette a kapcsolatot. 797-ben (vagy talán 801-ben) a bagdadi kalifa, Harun al-Rashid, megajándékozta a frank uralkodót egy Abul-Abbas nevű ázsiai elefánttal és egy mechanikus órával. Hispániában pedig a mórok elleni harcok Nagy Károly fél uralkodását végigkísérték. A déli frontot Lajos fiára bízta, míg ő máshol harcolt. 785-ben seregei megszállták Geronát és kiterjesztették a frank hatalmat Katalóniára is. Az észak-hispániai muszlim vezetők folyamatosan lázadtak a córdobai fennhatóság ellen, így szívesen nyújtottak segítséget a frankoknak. A frank front lassan de biztosan terjedt ki dél felé. 795-re már Gerona, Ausona és Urgel is a kezükre került.

797-ben Barcelona, a térség legnagyobb városa is elesett, amikor Zeid, a város kormányzója fellázadt Córdoba ellen. A mórok 799-ben foglalták vissza. Azonban Lajos teljes seregével átkelt a Pireneusokon és 800-801-ben ismét elfoglalta a várost. A frankok ismét megindultak a córdobai emír ellen. 809-ben bevették Tarragonát és 811-ben Tortosát. Végül az Ebro egész torkolatvidékét megszerezték és betörtek Valenciába, rákényszerítve I. al-Hakam emírt hogy elfogadja a hódításukat 812-ben.

Nagy Károly császárként

Nagy Károly uralkodása a 800. év környékén érte el a tetőpontját. 799-ben III. Leó pápának gondja támadt a rómaiakkal, aki megpróbálta kiszúrni a szemét és kivágni a nyelvét.Lemondatták és kolostorba zárták. Nagy Károly, Yorki Alcuin javaslatára, elutasította a lemondatás elfogadását. 800 novemberében Rómába utazott és egy gyűlést tartott december 1-jén. December 23-án Leó ártatlansági esküt tett. A karácsonyi misén (december 25.) Károly letérdelt az oltár elé és a pápa a fejére helyezve a koronát Imperator Romanorumá („a rómaiak császárává”) koronázta a Szent Péter Bazilikában. Ezzel a pápa kísérletet tett hogy átvegye az irányítást Károly felett Konstantinápolytól.

Sok modern tudós szerint viszont Károly sokkal elővigyázatosabb volt a koronázáskor. Ezt az eseményt kihasználva Nagy Károly már „jogosan” kezdhetett hozzá tervéhez, hogy feltámassza a 476-ban elbukott a Nyugatrómai Birodalmat. Hogy elkerülje a súrlódásokat Bizánccal Károly később az Imperator Romanum helyett az Imperator Romanum gubernans Imperium („a rómaiak császára a Birodalomban”) címet.

Az ikonoklaszita háború után 800-ban Eiréné bizánci császárnő megszerezte a teljes hatalmat Konstantinápolyban. Ezek a körülmények kedveztek a pápai intézkedéseknek, hogy felélesszék a császári címet nyugaton. Elsősorban a pápai hatalmat akarták megerősíteni, annak védelmezőjével, Nagy Károllyal és megoldják a konstantinápolyi problémákat, amik félelemben tartották Európát amíg a császár segítő keze nem állt a pápa mögött. Nagy Károly felvette az augustus címet. Ez tiltakozásokat eredményezett Bizáncban a császárné és trónbitorló szeretője I. Niképhorosz ellen, akiknek nagy szerepe volt a tiltakozók kivégzésében.

A bizánciak, habár sok területet birtokoltak Itáliában, többek között Velencét (Ravennai Exarchátus), Reggio (Calabbria), Brindisi (Apulia) és a Nápolyi Hercegség. Ezek 804-ig kívül estek a frankok hatáskörén. Ekkor a velenceiek összekülönböztek Bizánccal és Pippinnek, Itália királyának ajánlották fel hűségüket. A Nicephhori béke véget ért. Nicephorus elpusztította a partokat a flottájával. Ekkor megkezdődött az egyetlen háború a történelem során amit a frankok vívtak a bizánciak ellen. A harcok 810-ig eltartottak, amikor Velence vezetői ismét átadták a várost Bizáncnak és Európa két császára békét kötött. Nagy Károly megszerezte az Isztria-félszigetet és 812-ben I. Mihály bizánci császár elismerte császári címét Imperator Romanorum gubernans imperiumként.

Dán támadás

Nordalbingia megszállása után, a frank határ egészen Skandináviáig nyúlt. A pogány dánok Charles Oman meghatározása szerint: „őseik eredete ismeretlen, de fiaik túl ismertek”. A Jütland-félszigetre való betelepülésükről számos történet származik Widukind-tól és szövetségeseitől, akik ide menekültek Nagy Károly hódítása elől és a katolikus király dühöngő pogányellenessége elől.

808-ban, Godfred, a dánok királya felépítette a Danevirket Schleswig szorosaiban. Ez a védelmi rendszer, amit egészen az 1864-es porosz-dán háborúig használtak, 30 kilométerenként bástyákkal volt megerősítve. A Danevirke védelmet biztosított Dániának és lehetőséget adott Godffrednek hogy rajtaüssön Frízián és Flandrián kalóz portyái során és legyőzte a frankokkal szövetséges Wiltzeket és Abotriteket.

Godfred meghódította Fríziát és azzal tréfálkozott, hogy ellátogat Aachenbe, de még mielőtt bármit is tehetett volna meggyilkolta egy frank bérgyilkos vagy saját embereinek egyike. Godfredet unokaöccse, Hemming, követte a trónon, aki megkötötte Károllyal a Heiligeni szerződést 811 vége felé.

Nagy Károly halála

813-ban Károly magához hivatta egyetlen életben lévő törvényes fiát, Jámbor Lajost, Aquitánia királyát. Megkoronáztatta őt örökösévé és visszaküldte Aquitániába. Aztán elment őszi vadászatra mielőtt november 1-jén visszatért volna Aachenbe. Januárban megbetegedett. Január 21-én ágynak esett. Nagy Károlyt 814-es halála után az aacheni katedrálisba temették. Egyetlen túlélő fia, Lajos követte a trónon, akit az előző évben koronáztak meg. Lajos halála után fiai szétosztották a birodalmat megteremtve a modern Franciaország és Németország alapjait.

A Frank Birodalom szétesése

Lajos éppen Doué-la-Fontainei villájában tartózkodott Anjouban, amikor tudomást szerzett apja haláláról. Aachenbe sietve rögtön megkoronáztatta magát és az egész birodalomban kihirdetette a nemesekkel: Vivat Imperator Ludovicus.

Mottójaként a Renovatio Regni Francorum kifejezést verette pénzérméi hátlapjára. Ennek jegyében céljául tűzte ki a Római Birodalom felélesztését teljes fényében. Rögtön „morális tisztogatást” rendelt el, minek keretében összes hajadon nővérét zárdába küldette, így lemondva arról, hogy házassági szerződések kötésére felhasználva őket megelőzze az erősebb hatalmakkal felmerülő konfliktusokat. Megkímélte illegitim féltestvéreit és kolostorba külte apja unokatestvéreit Adalardot és Walát, külön helyre, Noirmoutier-en-l'Île-be és Corbie-be, elkerülendő a későbbi összeesküvéseket.

817-ben Lajos és egész udvartartása éppen egy fa galériát tekintett meg az aacheni katedrálisban, amikor az összedőlt, kioltva több ember életét. Lajos túlélte a szerencsétlenséget, de érezve a halál közelségét kiadta az Ordinatio imperiit, amely utódainak öröklését tartalmazta. 815-ben már tett lépéseket arra, hogy megossza a hatalmát első két fiával, amikor Lothárt Bajorország királyává koronáztatta, Pipint pedig Aquitánia urává, de nem adott neki királyi címet. Most viszont az egész birodalmat felosztotta három fia között:

Lothár, aki ekkor már király volt, társcsászári rangra emelkedett és megkapta a birodalom legnagyobb harmadát, amely magában foglalta egész Itáliát. Így apja halála után ő lett a birodalom császára és öccseinek feljebbvalója. Pipin megkapta az Aquitánia királya címet és mellé még néhány szomszédos országot. Lajos, a legfiatalabb, pedig megkapta Bajorországot és néhány szomszédos országot.

Ezzel az egyességgel Jámbor Lajos megpróbálta egyesíteni birtokait, a papság segítségével, egy császár alatt. Ahelyett, hogy régi frank szokás szerint egyenlő mértékben ossza el birtokait és címeit fiai között, elsőszülött fiát, Lothárt, a többiek fölé helyezte és rá hagyta a birodalom legnagyobb részét. Lothár tudatában volt a társcsászári címmel járó hatalomnak és meg is védte örökségét.

I. Lothar társcsászár 824-ben Rómában kiadott törvénye, a „Constitutio Romana” újra megkövetelte a pápától a felszentelése előtt a császárnak tett hűségesküt. Az egyházi tanácsot állandó császári megbízott, a missus felügyelete alá helyezte. Ezzel újra megvalósult a császárnak a pápa feletti fennhatósága. I. (Német) Lajos 828-ban felszámolta Pannónia kettéosztottságát, a tartomány új neve Regio Pannonia lett. 829-ben Jámbor Lajos második feleségétől, Welf Judittól származó fiának, a későbbi II. (Kopasz) Károlynak juttatta Lothar területének egy részét, mire három idősebb fia fellázadt apja ellen és fogságba vetette, majd visszahelyezte a trónra. Három évvel később következett be a fiúk második lázadása. Seregeik Kolmar előtt már egymással szemben álltak, de Jámbor Lajostól még a csata előtt elpártoltak csapatai. A Frank Birodalom meggyengülésének jeleként értékelhető a normannok 834.évi első betörése és rablóhadjárata a Loire vidékén és a fríz partokon.

A birodalom felosztását elrendelő szerződések

A birodalom második felosztására 839-ben Pippin halála után került sor Wormsban. Ekkor Pippin birodalomrészének nyugati részét Kopasz Károly, Itáliát és a középső részt Lothar, a keleti tartományokat Lajos kapta. 840-ben meghalt Jámbor Lajos. Kopasz Károly és (Német) Lajos szövetségre lépett Lothár ellen, akinek seregét 841-ben Fontenay mellett le is győzték. A 843-ban megkötött verduni szerződésben immár az egészet tekintve véglegesen felosztották a birodalmat, és ennek elfogadására Lothárt is rákényszerítették. A szerződés értelmében Lotaringia és Észak-Itália Lothár Középső Frank Királysága lett, és Lothár kapta a császári címet is. A Keleti Frank Királyság, a későbbi Német-római Birodalom magja Német Lajoshoz került. A harmadik fiú, Kopasz Károly pedig a Nyugati Frank Királyságnak lett a királya, amelyből később a Francia Királyság kialakult. Lothar területén (Lotaringia) az ő és fia halála után I. (Német) Lajos és II. (Kopasz) Károly osztozott a merseni szerződésben 870-ben.

A végső felosztás, a ribémont-i szerződés (880)

876-ban meghal Német Lajos keleti frank király. Három fia tovább osztozott birodalmán: Karlmann Bajorországot és a délkeleti grófságok, III. Lajos a Rajna-vidék, Kövér Károly pedig Alamannia ura lett). 877-ben elhunyt Kopasz Károly nyugati frank király is, akit három utódja, II. (Hebegő) Lajos 879-ben, és ennek fiai, III. Lajos 882-ben és Karlmann 884-ben) is hamarosan követtek a sírba, így 885-ben Kövér Károly ismét – ideiglenesen - egyesítette Nagy Károly egész birodalmát, de 887-ben le kellett mondania a keleti frank koronáról, mert a nemesség elégedetlen vele, mivel nem tudta az országot megvédeni a normannoktól. Közben 880-ban a ribémont-i szerződéssel ifjabb Lajos keleti frank király megkapta a nyugati III. Lajostól és Karlmanntól Lotaringia nyugati részét.

Az utolsó Karolingok

A Ribemonti szerződés után a Karolingok a Keleti Frank Királyságban még 39 évig, a Nyugati Frank királyságban pedig 107 évig uralkodtak.

A Keleti Frank Királyság

A Keleti Frank Királyság Karoling uralom alatt 880 (vagy a Verduni Szerződés szerint 843) és 919 közt állt fenn. Ugyanis 919 –ben halt meg az utolsó keleti frank Karoling uralkodó I. Konrád. A trónra ekkor a Liudolfing dinasztia sarja, I. (Madarász) Henrik került, és ezzel megalapította a Szász-dinasztiát. A dinasztia egyik legfontosabb tagja, I. Ottó 962 –ben hozta létre a Német-Római Birodalmat, Itália uralma alá hajtásával.

A Nyugati Frank Királyság

Nyugati Frank királyság, melynek neve később lett Franciaország, egészen 987 –ig állt a Karolingok uralma alatt, ugyanis a dinasztia francia ágának kihalása ekkor következett be. Közben az ország számos normann, muszlim és magyar betörést szenvedett el, a birtokait eladományozó királyok hatalma pedig megrendült és hatalmas hűbéreseik befolyása alá került. Az utolsó Karoling uralkodó V. Lajos halálakor az ország egyik legnagyobb hűbérurát, Île-de-France hercegét, Párizs grófját, Hugo Capet-t koronázták királlyá. Az ő leszármazottaiból alakult meg az országot uraló második nagy dinasztia, a Capetingeké, akik Franciaország trónját egyenes ágon egészen 1328-ig, a szintén tőlük származó Valois-k és Bourbonok révén pedig 1848-ig, a Francia Királyság végső megdöntéséig foglalták el.

Herbert Illig elmélete

Heribert Illig német germanista szerint a kora-középkor három legjelentősebb vezetője - III. Ottó német-római császár (996-1002), II. Szilveszter pápa (999-1003), Bíborbanszületett Konstantin (913-959) - a X. század végén rejtélyes (és furmányos) módon összeesküdtek az időszámítás manipulálására, hogy 300 évet "elcsalva" egy kitalált korszakot teremtsenek az európai történetírásban. Legfőbb céljuk az volt, hogy a pápaság intézményének megfelelő legitimitást és multat teremtesenek és Nagy Károly birodalmával a középkor alapjait jelentő összefüggéseket - például hűbériség, császárnak - földesuraknak - papoknak való engedelmesség stb - kialakítsák. Illig elmélete két feltételezésen alapul: az egyik, hogy MINDEN kora-középkori írott forrás, oklevél, megmaradt irat csakis hamisítvány lehet (és így kizárólag a régészeti leleteket kell figyelembe venni), a másik, hogy az időszámítás logikai és matematikai hibái kizárólag egy összeesküvéssel magyarázhatóak meg. Illig elméletét a komolyabb történészek máig nem fogadják el, mert bizonyítatlan, egyoldalú és nem kellően alátámasztott (de Illig által tényként kelezelt) összefüggésekre támaszkodik. Honlapunk osztja a többségi véleményt és Illig elméletét csupán feltételezésnek tekinti.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Katus László: A középkor története. Egyetemi tankönyv. Pannonica-Rubicon Kiadó, Budapest, 2001
  • Georges Duby (szerk.): Franciaország története. Osiris Kiadó, Budapest, 2005
  • Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. A középkor. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Béli Gábor cikke a Rubicononline oldalon: A hűbéri állam
  • A Wikipédia cikke Nagy Károlyról: I. Károly frank császár