Az Öböl-háború és az iraki háború története

Az Öböl-háború és az iraki háború története

/Harmat Árpád Péter/

 

Előzmények: az Irak-Iráni háború

Az Öböl-háború előzménye 1979 februárjára nyúlik vissza, amikor Iránban győzött az iszlám forradalom. Vezetője, Ruhollah Khomeini (1902-1989) ajatollah (síita jogtudós, eredeti jelentése: az Isten jele) – meghirdetve a forradalom exportját – egyetemes szerepet szánt a síita Iránnak. Ez aggodalommal töltötte el azokat az arab országokat - pl.: Irak, Szaud-Arábia - amelyekben jelentős arányú síita kisebbség élt. A közös fenyegetettség egy táborba hozta a korábban egymással ellenséges republikánus Irakot és a monarchista, konzervatív iszlamista Szaud-Arábiát: a két ország 1979-ben biztonsági szerződést kötött.

A másik világpolitikai kihatású esemény Afganisztánban történt: 1979 decemberében szovjet csapatok hatoltak be az országba. Az USA azonnal fenyegetéssel reagált, és Carter elnök kijelentette: ha bármilyen külső erő az Öböl megszerzését tűzné ki célul, az Egyesült Államok nem habozna erőt alkalmazni. Az arab országok számára tehát 1979-ben úgy tűnt, hogy az Arab-Öböl térségét mind Irán, mind pedig a két nagyhatalom (USA, Szovjetunió) szeretné befolyása alá vonni.

Az arab világ élére álló iraki elnök, Szaddam Huszein (1937-2006) 1980 februárjában előterjesztett pánarab chartájában azt javasolta, hogy az arabság védelmében folyamodjanak az erő alkalmazásához. A chartát, amelyet a síita, szovjet és amerikai veszély inspirált, Khomeini – iráni vezető – személye és országa elleni hadüzenetként értékelt. Így az Irak és Irán közt mindennapossá váló határincidensek végül háborúba torkollottak. 1980 szeptember 22-én Irak megtámadta Iránt.

A kezdeti iraki sikereket iráni ellentámadás követte, majd 1980 őszén a frontok megmerevedtek. Közben a szuperhatalmak érdeke is az lett, hogy a két ország harcoljon egymással, de egyik se győzzön. Azonban az elhúzódó háború az olajpiacon jelentős ármozgásokat okozott. 1981-ben a barrel (158 l) árát az OPEC 34 dollárra emelte, ám 1985 decemberére egy barrel már csak 15 dollárt ért. Ez már érzékenyen érintette Irakot is, amely arra kényszerült, hogy támogatóitól kölcsönöket vegyen fel: az egész háború folyamán a támogatóitól mintegy 50 milliárd dollárt kapott, nagyobb részét kicsiny, de nagyon gazdag déli szomszédjától, Kuvaittól. Irán szintén kimerülőben volt, 1987-ben hiába indított nagyszabású támadást, célját nem tudta elérni, ezért elkezdte támogatni – szintén eredmények nélkül - az iraki kurdokat.

Később 1987-re az olajár változások miatt megváltozott a két szuperhatalom háborúhoz való viszonyulása, így amerikai nyomásra 1987 júliusában megszületett az ENSZ BT 598. számú határozata, amely a feleket tűzszünetre és az eredeti határvonalra történő visszavonulásra szólította fel. Irak azonnal elfogadta a határozatot. Irán egy évig még habozott, de az iraki offenzíva nyomására 1988 július 18-án ő is így döntött. 1988-ra tehát véget ért a két Közép-keleti ország nyolc éven át tartó hosszadalmas háborúja, ám 1990-re a térségben újabb feszültségforrások keletkeztek. A hosszú háborúnak iraki részről 300-400 ezer, iráni részről 700-800 ezer áldozata volt. (Ez a halottak számát jelöli, melyről más becslések is napvilágot láttak: sokan az iraki veszteségre a 300 ezres számot látják inkább valósnak, és 500 ezerre teszik az iráni halottak számát, míg mások Irán esetében az egymilliós számot is elfogadják.)

Kuvait iraki lerohanása

A sikertelen és költséges háború Irakban nagy változásokat eredményezett. Az ország összesen közel félmillió embert vesztett, az anyagi kár meghaladta a 10 milliárd dollárt, a külső adósság a 70 milliárdot. Bagdad kérése – majd követelése – Kuvait, az Egyesült Arab Emirátus és Szaud-Arábia felé az volt, hogy ugyanúgy támogassák az újjáépítésben, mint azt a háborúban tették. Konkrétan: azonnal 10 milliárd dollár segélyt kért és a háború alatt folyósított 30 milliárdos kölcsön elengedését. Ezt Szaddam Huszein a bagdadi arab csúcsértekezleten 1990 május 28-án fogalmazta meg. Ugyancsak itt fejtette ki az Egyesült Államokat végletesen felháborító javaslatát is, melyben azt kezdeményezte, hogy a kőolajtermelő országok ezentúl mindenkitől függetlenül maguk határozzák meg az olajárakat. Nem arról van tehát szó, hogy az USA nem nézte jó szemmel a kis Kuvait későbbi lerohanását 1990 augusztusában, hanem arról, hogy veszélyes volt számára az a helyzet, amely a nacionalista Irak megerősödésével járt volna, mert így az olajárak ellenőrzése részben vagy egészben kicsúszott volna az amerikaiak kezei közül.

Szaddam Huszein hevesen támadta a dúsgazdag kőolaj monarchiát, amiért alig három héttel az Iránnal vívott háború befejezése után (1988 augusztus 8-án) a napi másfél millió barrelos kitermelését 2,1 millió barrelre növelte. Ezzel tovább nyomta lefelé a már néhány éve amúgy is csökkenő árakat, ami súlyosan érintette Irakot: évi hétmilliárd dollárt veszített. Azzal is megvádolta Kuvaitot, hogy a két ország közötti vitatott területen (Rumajlah) lévő olajmezők kiaknázásával „lopta” tőle a fekete aranyat, s ezzel 2,4 milliárd dollártól fosztotta meg. Azonban Asz-Szabah kuvaiti uralkodó nem volt hajlandó megfizetni a kért összeget, annak csupán töredékét (500 millió dollárt) ajánlott fel, s Szaud-Arábiával együtt a kitermelés csökkentését is elutasította. Szaddam Huszein nyomban döntött Kuvait lerohanásáról. Ez 1990 augusztus elsejéről másodikára virradó éjszaka, éjjel 2 órakor meg is történt.

A Sivatagi Vihar hadművelet

Augusztus 8-án Szaddám Huszein bejelentette Irak és Kuvait egyesülését. Ugyan az Arab-Liga – Jemen, Szudán és a PFSZ kivételével – elítélte Irak akcióját, ám Szaddám Huszein a kuvaiti kérdést összekötötte az egész arab világot foglalkoztató palesztin kérdéssel és megígérte, hogy kivonul az olajsejkségből, ha Izral kivonul a megszállt területekről, Szíria pedig Libanonból. Ezzel óriási népszerűséget szerzett a világ arab lakosságának körében, és az egyszerű arab emberek valóban népeik vezetőjeként kezdtek rá tekinteni

Ám Kuvait lerohanása egyúttal meg is rémítette az arab világ vezetőit, főleg Szaud-Arábiát, amely joggal tartott attól, hogy a következő áldozat ő lesz. (Irak, Kuvait és Szaud-Arábia együttesen a világ kőolajkészletének 40%-ával rendelkezett) Ezért megengedte, hogy területén az USA katonai bázisokat építsen ki. Így 1990 decemberében már félmillió amerikai és mintegy 200 ezer más nemzethez tartozó katona állomásozott Szaud-Arábiában. Közben az ENSZ Biztonsági Tanácsa november 21-én, a 678. számú határozatában ultimátumot intézett Bagdadhoz, amelyben 1991 január 15-ig szabott határidőt a Kuvaitból történő kivonulásra. Az ENSZ égisze alatt, valójában amerikai vezetéssel széleskörű nemzetközi koalíció jött létre Irak ellen. Közben 1990 augusztus 12-i csúcsértekezletükön az arab országok is a nemzetközi koalícióhoz való csatlakozás mellett döntöttek.

Az ultimátum határidejének leteltével a több százezres koalíció vezetését Norman Schwarzkopf amerikai tábornokra bízták. A tábornok részben híres mondása révén lett "hallhatatlan" az USA ban:

A terroristákat illetően azt hiszem a megbocsátás Isten feladata, a mi dolgunk csak annyi, hogy megszervezzük a találkozót!

Végül irányításával megkezdődött az amerikai offenzíva: 1991. január 17-én az amerikai, a brit és szövetséges erők több hullámban támadtak iraki célpontokat, és ezzel kezdetét vette a „Sivatagi Vihar” (Desert Storm) nevű hadművelet. A háborúk történetének során először vetettek be cirkálórakétákat, amelyeket a Perzsa-öbölben úszó hadihajókról lőttek ki. A világ tájékoztatását tekintve az amerikaiak tanultak a vietnámi háborúból: akkor a sajtó – reális képet adva a frontokról, és a vietnámiak lemészárlásáról – alaposan keresztezte a hadvezetés érdekeit, gyengítette a harci morált, és felháborította a világot is. Így a Sivatagi Vihar hadműveletnél már nem követték el ezt a hibát, és a tényleges harci cselekmények bemutatása helyett a sajtóval csak a vezérkar által jóváhagyott, előre megszerkesztett kommünikéket közöltek, illetve csak lenyűgöző fényeffektusokkal kápráztatták el a világot a rendkívüli tekintélyt kivívó amerikai tévétársaság, a CNN jóvoltából.

A hadművelet első szakaszában a szövetséges repülők hat hét alatt 116 ezer bevetésen vettek részt, és megközelítőleg 85 ezer tonna bombát dobtak iraki katonai bázisokra, repterekre, hidakra, kormányzati épületekre, erőművekre és kommunikációs központokra. A ledobott bombák közel tíz százaléka lézervezérelt, ún. „intelligens bomba” volt, amelyeket egy másik gépről irányítottak. Válaszul a szövetségesek támadására Irak 1991. január 17-én Scud rakétákat lőtt ki az izraeli Tel-Avivra és Haifára. Izrael bejelentette hogy nem tervez válaszcsapást, tökéletesen megbízik a Scudok semlegesítésére gyorsan felállított amerikai Patriot rakéta kilövőkben. Az irakiak összességében 39 Scud rakétát lőttek ki Izraelre, amelyek pár embert megsebesítenek, és csekély kárt okoznak. Ugyanakkor február 25-én egy Scud a Szaúd-Arábiában fekvő dahrani amerikai bázisba csapódik, és megöl 28 amerikai katonát.

A légitámadások után 1991. február 24-én a szövetségesek egy összehangolt légi, szárazföldi és tengeri támadást indítottak Irak ellen. A szárazföldi offenzívában a francia erők és az amerikai 82. légiszállítású hadosztály a sivatagon át Szamava, az amerikai 101. légiszállítású hadosztály és a 24. gépesített hadosztály Nasziríja, majd Baszra irányába indított támadást. Az Észak-Kuvaitban és Baszrában védelmi állást felvett Köztársasági Gárdára az amerikai VII. hadtest és a brit 1. páncéloshadosztály alakulatai támadtak. A szárazföldi csapatok több ponton kezdték meg az inváziót a szaúdi határon, a Bászrát Kuvaittal összekötő autópályát pedig lezárták, hogy elvágják az iraki hadsereg utánpótlását. A támadásban szaúdi csapatok is részt vettek. A szövetségesek lebombázták az autópályán menekülő páncélosokat. A támadásban több ezer ember vesztette életét, ezért ez a hely a „halál sztrádájaként” vált ismertté. A visszavonuló irakiak több száz olajkutat gyújtottak fel. Alig száz órán belül az iraki hadsereg tulajdonképpen vereséget szenvedett. Irak február 26-án bejelentette, hogy kivonja csapatait Kuvaitból, de továbbra sem fogadta el az ENSZ-határozatokat. Jelentések szerint csak a szárazföldi hadműveletek során 25-30 ezer iraki vesztette életét.

A szövetségesek bevetéseinek szaporodásával megnőtt a civil áldozatok száma is. A legsúlyosabb tragédia 1991. február 13-án történt, amikor amerikai gépek lebombáznak egy iraki gyermektápszer üzemet, amelynek rendeltetéséről ellenmondásos hírek érkeznek. Az Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke, Colin Powell azt állította, hogy biztosak benne, hogy az üzemben biológiai fegyvereket állítanak elő. Valójában a lakosok óvóhelyként használták, így a bombázások legalább 315 embert öltek meg, köztük 130 gyermeket. Eközben Huszein továbbfolytatta az iraki és kuvaiti lakosok élőpajzsként való alkalmazását gyárak és katonai létesítmények körül.

1991. február 27-én idősebb George Bush bejelentette, hogy másnap hajnali 4-től tűzszünetet hirdet. A szövetségesek addigra már több tízezer iraki katonát ejtettek foglyul, akik nagy része éhezett. Amerikai becslések szerint körülbelül 150 ezer iraki katona dezertált a háború alatt. Az irakiak veszteségét 60 ezer és 200 ezer közöttire teszik. A szövetségesek 148 katonát vesztettek az összecsapásokban, és újabb 145 embert „egyéb körülmények” között.

Ezalatt Dél-Irakban a síiták, északon pedig a kurdok robbantottak ki felkelést. A síitákét kíméletlenül leverte Bagdad. A kurdokéra is ez várt volna, ha az amerikaiak vezette intervenciós erők nem tiltották volna meg az iraki légierőnek a 36. szélességi fok átlépését.

Március 2-án az ENSZ BT elfogadta a tűzszünet feltételeire tett javaslatokat. A határozat előírta, hogy le kell mondania Kuvaitról, be kell számolnia vegyi és biológiai fegyvereiről. Továbbá szabadon kell engednie a külföldi foglyokat, és anyagi és erkölcsi felelősséget kell vállalnia a Kuvait elfoglalásakor okozott károkért. Az iraki vezetők Szaddám Huszein távollétében aláírták az amerikaiak előtt a tűzszüneti megállapodást a szafwani támaszponton..

Az iraki háború /2003-2011/

Az Öbölháború után Irak gazdasága mélypontra zuhant: a harcok elpusztították az áramtermelő kapacitás 92%-át, az olajfinomítók négyötödét, a vegyipari komplexumokat, a távközlési hálózatot, több mint száz hidat, utakat, vasútvonalakat, áruval teli tehervonatok százait, valamint cement-, alumínium- és textilüzemeket is. A kár az Arab Pénzügyi Alap becslése szerint elérte a 190 milliárd dollárt.

Az 1991 április 3-án megszületett 687-es számú ENSZ BT határozat tovább rontotta az ország helyzetét, mivel az iraki-kuvaiti határ elismerésén, a kötelező fegyverzetcsökkentésen (tömegpusztító fegyverek, 150 km-nél nagyobb hatótávolságú rakéták megsemmisítése) és az okozott károk kötelező megtérítésén túl embargót rendelt el Irak ellen, minden katonailag felhasználható eszközre, anyagra.

Az embargó miatt tulajdonképpen csak gyógyszer és élelmiszer volt szállítható az országba. A 90-es évek közepére Irakban szociális válság alakult ki: 1994-re több mint 600%-kal emelkedtek az árak, óriási lett a munkanélküliség, és a lakosság egy része az éhezés szélére került. Ám a növekvő nyomor dacára és a várakozásokkal ellentétben Szaddám Huszein népszerűsége és belpolitikai ereje továbbra sem csökkent. A világ azonban mégsem nézte tétlenül Irak teljes összeomlását, és 1996-ban életbe lépett az „olajat élelemért” program, amelynek keretében Irak bizonyos értékű olajat exportálhatott, de a fekete aranyért csak az ENSZ által engedélyezett élelmiszereket vásárolhatta meg.

Az Irak elleni újabb háborúhoz vezető politikai „vihar” az Öbölháborút lezáró ENSZ határozat fegyverzetcsökkentési részének ellenőrzése körüli vitákkal indult el. Ugyanis már 1991-től megkezdődött Irak fegyverzetellenőrzése, vagyis a 687-es számú határozatban rögzített tömegpusztító, nukleáris, vegyi, és biológiai fegyverek leszerelésének, és megsemmisítésének ellenőrzése. Ám az UNSCOM (United Nations Special Commission, azaz az ENSZ iraki fegyverzet-ellenőrzést végző szerve) már 1991-ben olyan megállapításra jutott, hogy Irak nagymennyiségű kémiai fegyverrel rendelkezik, jóval többel, mint amennyit bevallott. Sőt az ENSZ fegyverzetellenőrök megbizonyosodtak arról is, hogy Irak egészen közel áll az atomfegyver kifejlesztéséhez. (Állítólag 15 ezer ember dolgozott a program keretében)

Már a 90-es évek közepétől állandó viszály forrása volt, hogy az iraki vezetés bizonyos épületekbe (pl. elnöki paloták) nem engedte be a fegyverzetellenőröket, sőt 1998 őszén ki is utasította azokat. A 90-es évek végétől az USA vezető köreiben egyes politikusok mind gyakrabban kezdték hangoztatni, hogy Irakkal szemben újra fel kellene lépnie – akár fegyveresen is - az Egyesült Államoknak.

A 2001 szeptember 11-i támadás

Mindezek után következett 2001 szeptember 11-e, amikor muszlim terroristák az Al-Kaida megbízásából lerombolták New-Yorkban a Világkereskedelmi Központ ikertornyait, és körülbelül 3 ezer amerikai halálát okozták.

Az esemény a muszlim világ ellen fordította az USA közvéleményét, és az ország vezetésében is fölénybe kerültek az Afganisztán és Irak elleni keményebb fellépést sürgető, úgynevezett „háborús párti” politikusok. Az afganisztáni tálibok elleni katonai fellépés után a további katonai aktivizmust pártolók (pl. Donald Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese Paul Wolfowitz) úgy vélték, az iraki beavatkozáshoz nem szükséges bizonyítékot szerezni arról, hogy Bagdadnak bármi köze lett volna a szeptember 11-i terrormerénylethez. A Szaddam-rezsim elpusztításának szükségességét egyebek mellett azzal indokolták, hogy a bagdadi diktátor vegyi és biológiai fegyverekkel rendelkezik, sőt minden nappal közelebb kerül nukleáris fegyverei kifejlesztéséhez. Mindezek tetejébe – hangoztatták – Szaddám közvetlenül is támogatja a terroristákat, segíti kiképzésüket.

Az új amerikai katonapolitikai elképzeléseket a West Point-i katonai akadémián mondott 2002 júniusi avatóbeszédében maga Bush formálta doktrínává, amikor kijelentette: Amerika nem engedi, hogy kihívás érje katonai hatalmát, és fönntartja magának a jogot, hogy első csapást mérjen azokra az országokra, amelyek tömegpusztító fegyverekkel fenyegetik a világ békéjét. Irakkal kapcsolatban tehát 2001 után a határozottabb, a háborút elkerülhetetlennek tartó álláspont kerekedett felül. Azonban a Szaddám elleni hadművelet megindításának indoklását nehezítette, hogy a CIA –nek szívós munkával sem sikerült bizonyítékot szereznie arra, hogy Iraknak bármilyen köze lett volna Oszama Bin Ladenhez vagy a szeptember 11-i terrortámadás előkészítéséhez.

Az amerikai hadvezetés és diplomácia számára jelentős gondot jelentett az is, hogy európai szövetségeseik (főként Franciaország) nem osztották Irakkal kapcsolatos vélekedéseiket, és azt hangoztatták: ha Szaddám Huszein valahogyan atom- vagy biológiai, illetve vegyi fegyverekhez is jutna, azokat semmiképp sem játszaná át terroristáknak, hanem magának megtartva csupán az USA –ra és Izraelre próbálna velük politikai nyomást gyakorolni.

Az USA álláspontja azonban fokozatosan mégis elfogadottá vált a világ tőkés államaiban, és az ENSZ BT 2002 november elején kiadta a 1441-es számú határozatát, mely az amerikai „háborús párt” akarata szerint ultimátumszerűen előírta Irak számára, hogy 30 napon belül nyilatkozzon tömegpusztító fegyverprogramjáról, engedje vissza az ENSZ fegyverzetellenőreit, és azokat minden korlátozás nélkül engedje be összes épületkomplexumába. Ám az ultimátumban előírt 30 nap leteltével Hans Blix a fegyverzetellenőrök vezetője arról számolt be, hogy Irak továbbra sem működött együtt teljes mértékben az ENSZ ellenőreivel.

Az Irak elleni invázió

Bár az Irak elleni katonai támadásról voltaképp sosem született engedélyező BT határozat, mégis létrejött egy koalíció az invázióban résztvevő országokból. Körülbelül 100 000 katona és tengerészgyalogos amerikából, 26 000 Nagy-Britanniából, kisebb csapatok több másik országból állomásoztattak csapatokat Kuvaitban a háború megkezdéséhez. Északi frontot is akartak nyitni, de Törökország visszautasította területeinek átadását ilyen célokra. A legtöbb ország csak az invázió után küldött csapatokat Irakba.

Ezeket az erőket nevezzük a „hajlandók koalíciójának” (Coalition of the Willing), melynek Magyarország is tagja lett. Az iraki haderő létszámát csak becsülni lehet. Körülbelül 389 000 rosszul felszerelt katona (350 000 gyalogos, 2000 haditengerész, 20 000 légierős, 17 000 légvédelemi), Fedayeen Saddam hadserege 44 000 fő és 650 000 tartalékos. Az iraki légierő és haditengerészet gyakorlatilag nem játszott szerepet a háborúban.

Irak lerohanása 2003. március 20-án kezdődött, a hadművelet neve „Operation Iraqi Freedom” (angolul: Irak Szabadságáért Hadművelet) volt. Az Egyesült Államok hadereje az északi kurd lázadókkal összefogva, nemzetközi koalíciós erők támogatásával támadott. Ezt tekintjük a 2003-as iraki háború kezdetének. Irak lerohanása (2003 invasion if Iraq) alig több, mint egy hónapig tartott, 2003 március 20 és 2003 május 1 között.

A szövetségesek összehasonlíthatatlan informatikai és tűzfölénnyel rendelkeztek, és a levegőből is akadálytalanul vadásztak az irakiakra. A pokoli körülmények és a harc reménytelensége ellenére – a vártakkal ellentétben - Irak védői nem dobálták el fegyvereiket. Már az első csata helyszínén meglepetés várta a szövetséges csapatokat: az iraki olajkikötőt, Umm Kaszrt nem lehetett sokáig tartani, mégis napokba tellett, amíg az utolsó szívós ellenállási fészket is felszámolták. Naszírijában és Nedzsefben is napokig tartó szívós ellenállás volt a jellemző. Sokan joggal tették fel a kérdést: mi lesz ezek után a fővárosban, és hol van a híres köztársasági gárda, Szaddám elit egysége? Az első hetek kínos meglepetéseit azonban a szövetségesekkel gyorsan elfeledtette az a megkönnyebbülés, amelyet Bagdad villámgyors eleste – s ezzel voltaképp megmenekülése – okozott. A Köztársasági Gárda ahelyett, hogy elbarikádozta volna magát a fővárosban, a nagyszámú civil lakosságot kitéve a házról-házra folyó ostromnak és a légitámadásoknak, fegyverzetével együtt „elpárolgott”, ahogyan Szaddám Huszein és legközelebbi hozzátartozói, hívei is.

A volt iraki elnököt 2003 december 13-án, az invázió megkezdése után 9 hónappal, szülővárosa Tikrit közelében lévő tanyai lakóépület pincéjében fogták el. (Egy oldalfalba nyíló lyukban bújkált, Ad-Dawr mellett egy tanyán.)

A CNN jelentése szerint Szaddámot az elfogása után a bagdadi repülőtérre vitték, s ott szembesítették korábban elfogott egykori iraki vezetőkkel, hogy azok azonosítsák őt. Az ideiglenes iraki kormányzótanács soros elnöke azt közölte, hogy egy elvégzett DNS-teszt igazolja, hogy valóban Szaddámot fogták el.

Az iraki bíróság 2006 novemberében ítélte akasztás általi halálra Szaddám Huszeint az 1982-es, 148 halálos áldozatot követelő dudzsaili mészárlás miatt. (Az irak-iráni háború alatt, 1982-ben a Bagdadtól 80 km-re északra fekvő síitta településen 148 lakost végeztek ki megtorlásul egy Szaddám elleni merényletkísérlet miatt.) A volt iraki diktátort 2006. december 30-án, közép-európai idő szerint hajnal 4 óra körül akasztották fel. Beszámolók szerint a Koránt vitte magával. A kivégzésről készült felvétel szerint – és több szemtanú állítása szerint is – a volt iraki elnök ellenezte csuklya felhelyezését az akasztáshoz, közvetlenül a halála előtt nyugodt volt, iszlám imát mondott, amikor kinyilt alatta a csapóajtó.

Az invázió 2003 végére nagyrészt végretért, ám 2004 -ben a lázadás egyre szervezettebbé vált, leginkább a már említett szunnita háromszög területén. A háromszög magában foglalja Bagdadot, és az iraki nép 35%-át. A lázadók csak gerilla módszerekkel tudtak kárt okozni, többek között öngyilkos bombamerényletekkel, út menti bombákkal, házilagos robbanószerkezetekkel, gránátvetőkkel. Ezen kívül megpróbálták tönkretenni az elektromos, víz és olajszállítási infrastruktúrát.

2006-ra semmit nem csökkent a bombatámadások száma, sokszor azért támadtak, hogy gátolják a hatalomra segített új iraki kormány működését. Az ellenállóknak sikerült civileket is fogságba ejteniük, főleg újságírókat és munkásokat. Napjainkban a koalíciós erők megpróbálják fenntartani az új kormányt, hogy megerősödve önállóan is hatalmon tudjon maradni, ám mindmáig ez nem sikerült. Bár Barack Obama új amerikai elnök hatalomra kerülésekor arra tett ígéretet, hogy ki fogja vonni az amerikai csapatokat, ám Irak még most is anarchikus és megosztott ország, mely nem tudni mit fog kezdeni új önállóságával.

Az iraki háború hivatalos vége 2011 december 13-án jött el, amikor Barack Obama amerikai elnök a Fehér Ház Ovális Irodájából közvetített beszédében bejelentette: az amerikai csapatok harci küldetése Irakban véget ért!

"Ma este bejelentem, hogy az amerikai harci küldetés Irakban véget ért. Az Iraki Szabadság Hadművelet befejeződött, és most már az iraki népé a fő felelősség az országa biztonságáért."

Az iraki háború 8,5 évének számadatai

A hosszú háborúban összesen 1,5 millió amerikai fordult meg. A háború csúcspontján, 2007-ben 170 ezer amerikai katona állomásozott egyidejűleg a közel-keleti országban. (Az utolsó évben, 2011-ben alig 50 ezren maradtak.) Az áldozatok száma amerikai részről: 4487 halott, iraki részről 100 ezer áldozat. Az Egyesült Államok több mint 800 milliárd dollárt költött a katonai akciókra a 8,5 esztendő alatt! Összehasonlításképp: a vietnámi háborúban - az amerikai részvétel 13 éve alatt (1960-1973) összesen 58 253 amerikai esett el, és egyszerre, egyidejűleg a legtöbb ott állomásozó katona (1969-ben) 543 ezer fő volt!

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom: