A sztálingrádi csata, a történelem legnagyobb ütközete

A sztálingrádi csata, a történelem legnagyobb ütközete

Kiegészítő írás: Magister blog: A sztálingrádi csata

/Harmat Árpád Péter/

 

A sztálingrádi ütközet volt a világtörténelem legnagyobb folyamatos csatája. A szűkebb értelemben 166 napig (1942 augusztus 21 – 1943 február 2) tágabb értelemben 199 napon át tartó állandó harcokban - az előkészítő és kiegészítő hadműveletekkel együtt -  a két oldalon összesen körülbelül 2 millió katona, és több százezer polgári lakos vesztette életét, esett fogságba, vagy sebesült meg súlyosan. (A fogságba került és sebesült katonák túlnyomó része később szintén elhalálozott.)  A sztálingrádi csata volt a második világháború  legfontosabb fordulópontja, a legvéresebb, és legtöbb áldozatot követelő összecsapása, és így a történelem eddigi legnagyobb csatája.

Előzmények

Az első világháború utáni Németországban a megalázó versaillesi béke, a világválság okozta nyomor és a kommunisták előretörése életre hívta a nemzetiszocializmust. A nácik élén Hitler 1932 nyarán választásokat nyert, így 1933 januárjában meg tudta kaparintani a teljhatalmat is. A német nép felsőbbrendűségére hivatkozva népe életterének megnövelését tűzte ki célul, és Csehország majd Ausztria békés megszerzése után további terjeszkedésekre készült.

Így Hitler parancsára a német hadsereg 1939 szeptember 1-én váratlanul lerohanta Lengyelországot, ezzel kirobbantva a második világháborút. Hitler a keleti szomszédot körültekintően akarta bekebelezni, így a támadás előtt megállapodott Sztálinnal az ország közös felosztásáról. A német és szovjet erők, így 1939 őszén teljes egyetértésben és összhangban tudtak osztozni a megsemmisített Lengyelország területein.

A rendkívül gyors lengyel hadjáratot Dánia és Norvégia lerohanása követte, majd 1940 májusában Hitler már Franciaország ellen küldte a német hadsereget. A fő ellenségnek és riválisnak tartott hatalmas nyugati szomszédot mindössze egyetlen hónap alatt sikerült térdre kényszerítenie a wermacht katonáinak. A francia győzelmet követően Nyugat-Európában már csak Anglia állt szemben a telhetetlen Németország hódítási vágyával. Azonban mivel Anglia sziget volt, Hitlernek a partraszállás sikere kedvéért előbb az angol légierőt kellett szétzúznia.

Az angliai csata néven ismerté vált légi háború 1940 augusztusa és októbere közt a németek számára nem hozott eredményt. A hatalmas Luftwaffe, és annak szintén hatalmas – befolyású, és testméretű vezetője Hermann Göring - nem bírták legyűrni a hősiesen küzdő brit légierőt. Hitler kénytelen volt elhalasztani a Brit szigetek lerohanását, és egyenlőre szövetségese Mussolini segítségére sietett. Az olasz hadsereg ugyanis Afrikában is és a Balkánon is vesztésre állt, amikor a Hitler sikereire féltékeny Mussolini Egyiptomot és Görögországot próbálta bekebelezni. Hitler Afrikában Erwin Rommel, a Balkánon pedig a magyar haderő segítségével újra gyors győzelmeket aratott, és 1941 áprilisára megszerezte Görögországot, illetve visszaverte Líbiából az angolokat.

Az 1941-es esztendő tavaszára Hitler uralta egész Európát, Anglia és a Szovjetunió kivételével. A Führer válaszút elé érkezett: melyik ország lerohanásával folytassa a hódításokat. Végül a Szovjetunió mellett döntött, melynek óriási területeit már gondolatban fel is osztotta, sőt a német népnek ígérte.

A Szovjetunió megtámadása

Alapos előkészületek után 1941. június 22-én a tengelyhatalmak csapatai a Barbarossa névre keresztelt hadművelet során a teljes határvonal 300 km –es arcvonalán megtámadták a 170 millió lakosú Szovjetuniót, és rövid idő alatt hatalmas területeket foglaltak el tőle. A támadás méreteit jól érzékelteti, hogy a közel 7 milliós német hadsereg állományának fele, közel 3,5 millió katona, 182 hadosztály, 3500 harckocsi, valamint 4000 repülőgép vett részt az offenzívában.

A német haderő a keleti fronton három irányba indította támadását: északon Wilhelm von Leeb vezetésével a Baltikum és Leningrád elfoglalás volt a cél, középen Fedor von Bock vezetésével Minszk, Szmolenszk és Moszkva megszerzése volt a feladat, délen pedig Gerd von Rundtedt parancsnokságával Kijev és a Fekete-tenger északi partvidékét akarták megszerezni.

A gyorsan előretörő német erők 1941 szeptemberére északon elérték Leningrádot, középen Moszkva felé közeledtek, délen pedig bevették Kijevet. A Szovjetunió elleni támadás három hónappal a hadművelet megindulása után teljes sikernek tűnt. Ám 1941 októberében a középső hadseregcsoport Moszkvához közeledve megtorpanni kényszerült, majd kezdetét vette egy elkeseredett és lassan kudarcba fulladó küzdelem, melynek eredményeképp a moszkvai csata néven ismerté vált harcok során (1941 október 2 - december 5) a németek elszenvedték első vereségüket. Ugyanis a Tájfun hadműveletben a wermacht csapatai miután november közepére 25 km-re megközelítették a szovjet fővárost, hátrálásra kényszerültek.

Az év végére Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall katonái már 150 km-re verték vissza a németeket, így Hitlernek bele kellett törődnie abba, hogy az orosz fővárost egyelőre nem fogja tudni bevenni. Ekkor még Hitler nem tudta ugyan, de a Szovjet főváros bevételének esélyét 1941 decemberében örökre elvesztette.

A kék hadművelet – Sztálingrád és a Kaukázus elfoglalásának terve

A súlyosnak még nem nevezhető vereségből a németek 1942 tavaszára „magukhoz tértek” és szövetségeseikkel összefogva megszilárdították a moszkvai arcvonalat. Mivel azonban a Közép Hadseregcsoport (Heeresgruppe Mitte) túlzottan legyengült a téli harcok során, a Moszkva elleni további támadásról egyelőre nem lehetett szó. Hitler tudta azonban, hogy sokáig nem várhat egy újabb támadással, mivel az Egyesült Államok 1941 december 8-án, az előző napi Pearl Harbor ellen végrehajtott váratlan japán támadás miatt belépett a háborúba, és arra készült, hogy hatalmas iparát és növekvő haderejét Japán és Németország ellen vesse be.

Hitler és vezérkara így 1942 márciusában lázas tervezgetésbe kezdett arról, hogy hogyan tudnák gyorsan és véglegesen térdre kényszeríteni a Szovjetuniót. A tervezgetések alatt Sztálin három ponton is ellentámadást rendelt el: először a Krím félszigeten és Harkovnál 1942 januárjában, majd Leningrádnál 1942 márciusában. Ám a támadásokat a németek sikeresen visszaverték: Georg von Küchler vezérezredes (az északi hadseregcsoport parancsnoka Wilhelm von Leeb után) sikerrel hiúsította meg Leningrád felmentését és folytatta a város ostromát, délen pedig Erich von Manstein a Krími erők parancsnoka szorította ki az oroszokat a félszigetről. (Szevasztopol városát a németek majd 250 napig, 1941 végétől 1942 nyaráig ostromolták, mire 1942 júliusára végre a kezükbe került.)

A nagy arányú és döntő jelentőségűre tervezett német támadás végrehajtására Hitler és parancsnokai végül 1942 áprlis 5-én megalkották a 41. számú hadműveleti utasítást, mely később a kék hadművelet nevet kapta. A tervezet az előző évi Moszkva környéki kudarcokból és Leningrád elhúzódó ostromából levonta azt a tanulságot, hogy a német hadsereg nem képes a keleti front teljes szélességében egyidejű támadásra. Az erőket tehát egyetlen kiválasztott frontszakaszra kell összpontosítani és ott áttörni a Vörös Hadsereg védvonalát. A kiválasztott frontszakasz pedig Hitler utasítására a déli lett.

Hogy Hitler miért épp délen akarta először kicsikarni a győzelmet, annak több oka is volt. Először is gazdasági okok húzódtak Hitler indokai mögött, ugyanis a Kaukázus gazdag olajmezőinek elfoglalása jelentős utánpótlás jelentett volna a német harckocsik és repülők számára, ugyanakkor érzékeny veszteséget okozott volna a szovjeteknek elvesztésük. A másik gazdasági okot, a térség legnagyobb városa Sztálingrád (ma: Volgográd) stratégiai jelentősége szolgáltatta, mivel a Volga parti város kulcsfontosságú kereskedelmi útvonalak metszéspontjában feküdt. A gazdasági okok mellett ugyanakkor Hitler számára a Sztálin nevét viselő város elfoglalása fontos ideológiai és propaganda-győzelmet is jelentett volna.

A hadművelet kidolgozása után körvonalazódott, hogy az offenzívához, mely a hadmozdulatok két végpontja - Voronyezs és Baku - közt 4000 kilométeres szakaszon tervezte az előretörést, összesen 230 hadosztályra lesz szükség. Ám a német vezérkar ekkor döbbent rá arra, hogy a wermachtnak csupán 178 hadosztály áll rendelkezésére. A hiányzó 52 hadosztályt Hitler Németország szövetségeseitől akarta megszerezni, így a német külügyminisztérium és vezérkar képviselőit arra utasította, hogy képviselőikkel járják végig a csatlós országok fővárosait és kérjenek szövetségeseiktől fokozott katonai részvételt.

Hitler utasítására végül szinte minden csatlós állam jelezte részvételét az akcióban. A románok Antonescu miniszterelnök parancsára két hadsereg részvételét ígérték (3., 4., román hadsereg) és ezzel a németekkel szövetséges államok közül a legnagyobb haderőt irányították a tervezett offenzíva térségébe. Mussolini a 8. olasz hadsereget ajánlotta fel, Magyarország pedig a teljes 2. magyar hadsereget Jány Gusztáv vezetésével. Mindemellett a szlovákok két gyalogoshadosztállyal és egy motoros brigáddal képviseltették magukat. (Az arra vonatkozó német kérést, hogy Magyarország is vegyen részt egy esetleges nyári német támadásban, már 1942 január 6-án bejelentette Joachim von Ribbentropp külügyminiszter, amikor Budapestre látogatott, hogy Horthy Miklós kormányzóval folytasson tárgyalásokat.)

A csatlós államok haderejével kiegészülve tehát 1942 áprilisára Hitlernek rendelkezésére állt az offenzívához szükséges 230 hadosztály. A 2. magyar hadsereg április 11-én el is indult, hogy elfoglalja helyét a kék hadművelet legészakibb szakaszán, a Don folyó Voronyezstől délre eső 200 km-es vonalán. A magyar alakulatok a középső hadseregcsoporthoz tartozó 2. német hadsereg, és a tőlünk délre állomásozó - az offenzívában szintén résztvevő – 8. olasz hadsereg között foglalták el állásaikat. Legfőbb feladatuk a Don folyó 200 km-es szakaszának biztosítása és a három legnagyobb szovjet hídfő – Uriv, Korotojak és Scsucsje – elfoglalása volt.

1942 júliusára szinte minden készen állt a hatalmas offenzíva megindításához, ám előtte Hitler 1942 július 9-én még átszervezte a déli hadseregcsoportot, és két részre osztotta. A „B” hadseregcsoport Maximillian von Weichs tábornagy irányítása alá került és összesen 6 hadseregből állt, melyek északról dél felé haladva a következők voltak: 2. magyar hadsereg, 8. olasz hadsereg, 4. román hadsereg, 4. német páncélos hadsereg, 6. német hadsereg, és a 3. román hadsereg. Az „A” hadseregcsoport Wilhelm List tábornagy irányítása alatt német erőkből és román illetve szlovák hadosztályokból tevődött össze.

A haditerv részletei

A kék hadművelet (Fall Blau) egy négy lépcsős offenzívát jelentett, melyben, az első szakasz (1942 július 7 – 22 közt) főként a „B” hadseregcsoport számára szabta feladatul a Donyectől – azaz Kurszk térségéből - a Don folyóig történő előretörést, illetve a hadműveleti terület északi részén Voronyezs városának elfoglalását. Erre a feladatra a 2. német hadsereg a 2. magyar hadsereg (Jány Gusztáv vezetésével) és a 8. olasz hadsereg (Gariboldi tábornok vezetésével) volt kijelölve.

A hadművelet második szakaszában (1942 július 22 – aug. 1) a Don déli folyásának elérése, a Donyec és Don közti terület biztosítása – és így a Sztálingrád felé való előretörés előkészítése – illetve a tengerparti Rosztov elfoglalása volt a legfőbb cél. A hadművelet harmadik szakaszában (1942 augusztus 1 –től) az ”A” hadseregcsoportnak kellett a Don vonaltól délre megindulnia, és benyomulnia a Kaukázus területeire. Az offenzíva utolsó szakaszban pedig a „B” hadseregcsoport fő erőinek, azaz a Constatninescu tábornok vezette 4. román hadseregnek, a Hermann Hoth tábornok vezette 4. német hadseregnek, a Friedrich Paulus vezérezredes vezette 6. német hadseregnek és a Dumitrescu tábornok vezette 3. román hadseregnek kellett a Dontól kiindulva elérnie Sztálingrád körzetét.

A sztálingrádi körzetben északon 3. román, illetve délen a 4. román és a 4. német hadseregek feladata az volt, hogy a Volgát elérve, északon és délen elvágják Sztálingrádot a Vörös Hadseregtől, és biztosítsák a hatalmas szovjet település tényleges elfoglalására kijelölt - Paulus tábornok vezette - 6. német hadsereg gyors bejutását a városba. A Sztálingrádba történő betörés előtt Wolfram von Richtofen tábornagy vezette 4. légiflottának kellett a város bombázásával előkészíteni az ostromot, majd biztosítani később, a városi harcok alatt is a légi támogatást.

Maga Sztálingrád egy 600 ezer lakosú város volt a Volga mentén, előző neve Caricin volt, ma Volgográd. A szovjet olajipar egyik központjának számított, Sztálin iparosítással kapcsolatos terveiben fontos szerepe játszott. A város 40 km hosszan húzódott a Volga nyugati partja mentén, szélessége ugyanakkor mindössze 6,4-8 km volt. A Volga ezen a szakaszon mintegy 1,6 km hosszúságú volt, ami megakadályozta a város teljes bekerítését.

A szovjet védelem élén 1942 augusztus 9 –től Georgij Zsukov (Sztálin helyettese) és Alexandr Vasziljevszkij (vezérkari főnök) tábornokok álltak. A német offenzívát megelőző napokban mindketten számítottak egy nagyarányú német előretörési kísérletre, ha nem is akkora méretűre, mint ami végül bekövetkezett. A támadás megindulása után Sztálingrád körzetében három hadseregcsoportot állítottak fel: a várostól északra Vatutyin altábornagy vezetésével a Délnyugati Frontot (Szerafimovics városának közelében), Sztálingrád közvetlen közelében  - a településtől néhány kilométerre, északra – Rokosszovszkij tábornok vezetésével a Doni Frontot, és végül a várostól pár kilométerre, délre, Jerjomenko tábornok vezetésével a Sztálingrádi Frontot. Az utóbbi hadseregcsoporthoz tartozott a sztálingrádi csata hősének tekintett Vaszilij Csujkov tábornok, és az általa vezetett 62. hadsereg, mely a várost ostromló 6. német hadsereg legfőbb ellenfele lett.

Csujkov és Paulus

Az offenzíva első szakasza, a német sikerek

1942 Június 28-án a Kék hadművelet északi szakaszán végre megindult a várva várt offenzíva, és jelentős kezdeti sikereket hozott. A szovjet erők gyenge ellenállást tanúsítottak, és rendezetlenül menekültek kelet felé a sztyeppén. A gyorsan mozgó, bekerítő hadmozdulatokat végző német ékek meghiúsítottak minden, a visszavonulás megakasztására indított kísérletet. Két esetben jelentősebb csoportosítások bekerítésére és megsemmisítésére is sor került, az elsőre Harkovtól északkeletre július 2-án, a másodikra Millerovo körzetében egy héttel később.

Eközben a 2. magyar hadsereg a 4. német páncéloshadosztállyal együtt győzelmet aratott Voronyezsnél, és július 5-én elfoglalta a várost. Július végére sikerült a szovjet csapatokat a Don folyó mögé szorítani. A folyó mentén védelmi vonalat alakítottak ki, amelyet a szövetséges tengelyhatalmak csapatainak kellett tartani, és biztosítani a Sztálingrádot ostromló német csapatok szárnyait. Az olasz, román és magyar csapatok illetve a 4. német páncélos hadsereg felsorakozott a Don partján, miközben a 6. hadsereg - a kard hegye szerepet betöltve - megindult Sztálingrád elfoglalására, és már júliusban kilométerekre közelítette meg a várost. Így tehát 1942 augusztus elsejére a kék hadművelet első kész hadműveleti szakasza egyértelmű sikerrel zárult.

A harmadik hadműveleti szakaszban a Kaukázus elfoglalására kijelölt „A” hadseregcsoport erői a Rosztov térségéből, a tervek szerint megindultak délre, és augusztus 8-ra el is érték Majkopnál a Kaukázus hegyláncait és az első kisebb olajmezőt. Ám a területen csak felrobbantott olajkutakat találtak. Némi vigaszt hozott az első csalódásra, hogy augusztus 21-én a német a hírügynökségek nagy diadallal adhatták közre a Wermacht főparancsnokság jelentését: az Elbruszra, a Kaukázus legmagasabb pontjára (5642 m) felhúzták a horogkeresztes zászlót. A német csapatok augusztus 25-én érték el a grozníji olajmezők északi pontját, és magát Groznijt is 90 km-re megközelítették. Ám ekkor elkezdődtek az első problémák, ugyanis a kaukázusi offenzíva ezen a ponton lelassult majd teljesen elakadt. A német seregeknek 3 irányban kellett volna tovább haladniuk: dél felé, a Kaukázus teljes területét megszerezve, nyugat felé, a Fekete-tengerhez kijutva, és kelet felé, hogy elérjék a Volgát és a Kaszpi-tengert. Ám a túl nagy területen szétszór Wermacht egységek augusztus végére megrekedtek.

1942 szeptember 10-én az „A” hadseregcsoport teljesítményével elégedetlen Hitler leváltotta Wilhelm List tábornagyot, és közvetlenül ő maga vette át a hadseregcsoport irányítását. Azonban ez a helyzeten semmit sem változtatott: a német terjeszkedés elérte végső, legnagyobb határát, és a további előretörés szinte lehetetlenné vált.

A sztálingrádi területen azonban ekkor még sikeresen zajlott az előretörés, és augusztus 5-e és 18-a között a város körül állomásozó szovjet csapatok bekerítése volt a németek fő célja. A 3. román hadsereg Sztálingrádtól északra, a 4. román és a 4. német páncéloshadsereg pedig délre igyekezett elérni a Volgát, így augusztus végére sikerült elvágniuk a Vörös Hadsereg jobb és bal szárnyát is a várostól. Augusztus végére a "B" hadseregcsoport kijutott a Volgához, először a várostól északra, majd délre. Szeptember 11-étől a városban rekedt szovjet csapatokat csak a folyón keresztül lehetett ellátni, folyamatosan a német tüzérség és harci repülők tüzében. A támogató hadseregek sikereinek hatására augusztus 19-én Paulus tábornok utasítást adott Sztálingrád elfoglalására.

Az ostrom előkészítéseként 600 repülőgép kezdte meg a város bombázását, ennek során a civil lakosság hatalmas veszteségeket szenvedett, a házak nagy része összedőlt, város gyakorlatilag lakhatatlanná vált. Ennek ellenére Sztálin megtiltotta a civilek evakuálását, azzal a szándékkal, hogy városban rekedt nők és gyerekek látványa erősebb ellenállásra serkentse a várost védő katonákat. Az itt maradt polgári lakosságot erődítmények építésére vezényelték. Augusztus 23-án a német légierő gyújtóbombákkal támadott, és az ettől keletkező tűzviharban több ezer lakos veszítette életét. Szinte a teljes város leégett, az épületekből csak romkupacok és kiégett fal-csonkok maradtak.

1942 szeptember 10-én a 6. német hadsereg első hadosztályai bevonultak a városba, melynek romjai között az apránként beérkező szovjet 62. és 64. hadseregek gyárépületekből és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig védték. A városba történő bevonulás utáni 3 napban a település külső területei szinte azonnal a németek kezébe kerültek, ám a város közepét és a keleti városrészeket – a Volga partot – védelmező Csujkov vezette egységek szeptember 13-án megállították a németeket.

Mivel a németek fölénye a repülők, a tüzérség és főként a harckocsik terén volt jelentős, a szovjetek pedig a létszám tartalékaik terén élveztek előnyt, így az orosz katonák sajátos városi harcmodorhoz folyamodtak, vagyis a frontvonalat igyekeztek az ellenséghez olyan közel tartani, amennyire az fizikailag lehetséges volt. Csujkov mondta, hogy a németeket „átölelve” harcoltak. Ez a taktika arra kényszerítette a németeket, hogy vagy saját csapataikat kockáztassák a túl közelre irányított csapásokkal, vagy hagyják a gyalogságot egyedül harcolni. Így jobban érvényesült a szovjet létszámfölény, és nem sikerült kihasználni a finoman összehangolt német hadigépezet előnyeit.

Minden utcáért, gyárért, házért és emeletért elkeseredett harc folyt. Volt, hogy egy lakáson belül napokig folyt a harc, és volt, ahol minden egyes lépcsőfok többször gazdát cserélt. A németek patkányok háborújának (Rattenkrieg) hívták ezt, az eddig még soha nem tapasztalt harcmódot, és keserű viccek születtek arról, hogy a „konyha már a miénk, de a nappaliban még harcok folynak”.

A Sztálin által még az ostrom előtt, 1942. július 27-én kiadott 227. számú hadparancs automatikusan haditörvényszék elé rendelt el minden olyan szovjet parancsnokot, aki felsőbb utasítás nélkül visszavonulásba kezdett, így az "egyetlen lépést sem hátrálni!" jelmondatot betartva az orosz katonák sokszor magukat is feláldozva harcoltak.

A sztálingrádi városi harc

1942 szeptember 13 –ától az addig lendületes német előretörés Sztálingrádban is lelassult, szinte állóháborúvá vált. A németeknek csak szeptember végére sikerült a város középső és déli, elsősorban lakónegyedeket tartalmazó részét elfoglalniuk. A szeptemberi harcok két legfontosabb célpontja a Mamajev-domb illetve a vasútállomás volt. Mindkettő legalább ötször cserélt gazdát, mire óriási veszteségek árán végül szeptember 16-án a németek végre elfoglalhatták.

1942 októbere a városi harcok csúcspontját hozta. A németek már a város túlnyomó részét ( egyes becslések szerint 90%-át) birtokba vették, és a fő hadszíntér az északi ipari negyed lett, ahol három nagy gyár – a Vörös Barikád fegyvergyár, a Vörös Október Acélmű és a Dzserzsinszkij traktorgyár – birtoklásáért kezdődött meg a harc. A németek minden erejüket és tartalékukat mozgósítva október 14-én 5 hadosztállyal (3 gyalogos és 2 páncélos) indultak meg az ipari negyed elfoglalására, és sikerült bekeríteniük a traktorgyárat, illetve kettévágniuk a negyedben védekező és a Volga partra szoruló szovjet egységeket.

A helyzet a szovjetek számára 1942 október közepe és november közepe közt kritikussá vált. Csujkov felettese Jerjomenko tábornok, majd Nyikita Hruscsov politikai népbiztos – Sztálin közvetlen megbízottja – is ellátogatott Csujkov főhadiszállására és a végsőkig való kitartásra utasított mindenkit. A város kitartása ellenére, az oroszok október végére a Volga partra szorultak, ám a folyó túloldalán álló Krasznaja Szloboda faluból a kezükön lévő kikötő, illetve a két rögtönzött pontonhíd segítségével folyamatosan tudtak utánpótlást küldeni harcoló bajtársaiknak. Emellett tüzérségi ütegeket állítottak fel a Volga keleti partján, és ezekkel ágyúzták a németek állásait.

A kölcsönös ágyúzás hatására a város egyetlen nagy romhalmazzá vált, sok helyen 8 m magasra tornyosuló törmelékkupacokkal. Ilyen körülmények között a német harckocsik bevetése teljesen reménytelen lett, számuk emellett folyamatosan csökkent. A német légierő is kezdte elveszteni fölényét, így 1942 novemberére Sztálingrádban a németek kezdeti előnyét biztosító két legfontosabb fegyvernem, a harckocsi és a repülő másodlagos erőnek számított. A rommá lőtt városban a harcok legfőbb tényezője a gyalogság lett, és a romok közti harcmodor, melyben mind a létszámot, mind a harci tapasztalatot és helyismeretet tekintve a szovjet katonák élveztek fölényt.

A romok között különösen sikeresen tevékenykedtek a szovjet mesterlövészek. A leghíresebbek, Iván Mihajlovics Szidorenko és Vaszilij Grigorjevics Zajcev (1915-1991) Az utóbbi zovjet források szerint 225 német (vagy velük szövetséges) katonát és tisztet ölt meg, köztük 11 mesterlövészt. A szovjet propaganda beszámolt egy mesterlövész-párbajról is, Zajcev és Heinz Thorvald mesterlövészek között, amely a német halálával végződött. (Ennek a párbajnak az alapján készült az Ellenség a kapuknál című nagy sikerű amerikai film.) Ami a második világháború legjobb mesterlövészeit illeti, a csúcstartó - és így minden idők legeredményesebb mesterlövésze - egy finn tizedes volt, bizonyos Simo Häyhä (1905 december 17-2002 április 1) becenevén „Fehér Halál”. A finn katonának 505 hitelesített fejlövéssel megölt szovjet katona a rekordja! A nem hivatalos finn frontvonal mentén a Kollaa harcmezőn Häyhä 542-re emelte sikeres és hiteles fejlövései számát. Carl Gustav Emil Mannerheim  finn marsall a háború során tizedesből alezredessé léptette elő. (A történelemben soha senki nem kapott előtte ilyen drasztikus előléptetést.)

Bár az október 14-én végrehajtott első, és a november 11-én végrehajtott második nagy német támadás is ért el bizonyos eredményeket, - hiszen a város egyes pontjain 80-100 méterre közelítették meg a Volgát, és a folyó mentén már csak mindössze három hídfőállásban tudtak védekezni az oroszok – mégis egyértelművé vált: a német erők kimerültek, és már nem képesek további előretörésekre. Így Paulus vezérezredes október közepén felvette a kapcsolatot felettesével Franz Halder vezérezredessel, a szárazföldi erők főparancsnokságának (OKH) vezetőjével, és közölte vele: a tél beállta előtt nem képes Sztálingrád elfoglalására. Emellett kiemelte, szükségesnek tartja, hogy a 6. német hadsereget a Don mögé vonják vissza – időlegesen feladva a várost – különben a szovjetek bekeríthetik erőit. Halder helyet adott Paulus kérésének, és Hitlerhez fordulva maga is a város feladását javasolta. Válaszul a Führer szinte dührohamot kapott, és amikor Halder másodszor is megtette csapatkivonási javaslatát, leváltotta pozíciójából. (Helyét Kurt Zeitzler vette át.)

A szovjet ellentámadás és a 6. hadsereg bekerítése

A német támadások alatt Zsukov marshall és Vasziljevszkij 1942 szeptembere és októbere közt kidolgozták Sztálingrád felszabadításának tervét. A tervezet zsenialitása abban állt, hogy a két magas rangú szovjet tiszt felismerte azt az óriási német stratégiai és taktikai hibát, amelyet a támadásban résztvevő katonai egységek kijelölésekor és elhelyezésekor követett el a német főparancsnokság. Ugyanis Sztálingrád német ostroma alatt a "B" hadseregcsoport minden erejét a városért folyó harcra összpontosította, miközben a hadseregcsoport szárnyainak biztosítása a szövetséges olasz, magyar és főként román hadseregekre maradt, akik mind felszerelésben, mind kiképzésben elmaradtak a németektől.

Különösen a város felett és alatt elhelyezkedő román alakulatok száma és felszereltsége volt alacsony szinten, amellett harci tapasztalatuk és így harcértékük is messze elmaradt a Wehrmacht erőitől. A román parancsnokok ugyan többször hangsúlyozták a helyzet súlyosságát és intézkedéseket sürgettek először a szövetséges német, majd saját felső vezetésük felé, azonban kéréseik süket fülekre találtak. Hitler csak és kizárólag Sztálingrádra tudott gondolni, ahol az általános vélekedés szerint napok kérdése volt a döntő német győzelem, tehát a szárnyak megerősítésére meggyőződése szerint nem lehetett komoly szükség.

A szovjetek ezen hibákat fedezték fel 1942 októberében, így olyan tervet hoztak létre, mely kifejezetten a gyenge frontszakaszok áttörésére irányult. A terv az volt, hogy a német csapatokat lekötik a városban, majd északon és délen áttörve a románokon, bekerítik az így Sztálingrádban rekedő, és a többi német alakulattól elszigetelődő teljes 6. német hadsereget és a 4. német hadsereg egy hadtestét (együttesen körülbelül 300 ezer német katonát.) Az 1942 októberében véglegesített Uran hadműveletet összehangolták a német Közép hadseregcsoport ellen indított Marsz hadművelettel.

November 19-én hajnalban, sűrű hóesésben, ködben, és körülbelül -28 fokos hidegben, mintegy kétórás tüzérségi előkészítést követően a Vörös Hadsereg megkezdte az Uran-terv végrehajtását. Vatutyin tábornok parancsnoksága alatt három teljes hadsereg, (az 1. szovjet gárdahadsereg, az 5. páncélos hadsereg és a 21. szovjet hadsereg) lendült támadásba a Sztálingrádtól északra állomásozó 3. román hadsereg állásai ellen, Szerafimovics térségében. A román parancsnokság szinte azonnal erősítést kért, ám a korábbi kéréseikhez hasonlóan, ezúttal sem kaptak ígéretet jelentős erősítésekre. A páncélelhárító eszközökkel gyengén felszerelt, túl hosszú arcvonalon széthúzott román hadsereget a támadó szovjet páncélosok elsöpörték.

November 20-án megindult a támadás következő lépcsője, a várostól délre védekező 4. román és 4. német hadsereget két szovjet hadsereg támadta meg. A bakatovkai hídfőből kiinduló elsöprő erejű szovjet támadás súlya alatt a román csapatok itt is órák alatt szétforgácsolódtak.

A Sztálingrádtól északra és délre egyaránt áttörő szovjet hadseregek november 21-én, az ellentámadás 3. napján a város mögött fekvő Kalacs városánál találkoztak, és ezzel befejezték Sztálingrád bekerítését. A gyűrű bezárása után Vatutyin csapatai haladéktalanul két védelmi vonal kiépítésébe kezdtek. A "belső" vonal volt hivatott megakadályozni a német kitörési kísérleteket, a "külső" pedig a felmentő csapatok ellen készült. Paulus serege így egy 40 kilométer hosszúságú és 20 kilométer szélességű katlanba szorult, mely lényegében a várost és a peremén fekvő Pitsomkin repülőtér területét ölelte fel.

A rastenburgi főhadiszálláson a német vezérkar, különösen a „B” hadseregcsoportot vezető Weichs vezérezredes azt javasolta Hitlernek, hogy engedélyezze a 6. hadsereg kitörését. Zeitzler – aki elődje menesztésén okulva, nem mert Hitlerrel nyíltan szembeszállni – szintén óvatos kísérletet tett arra, hogy meggyőzze a Führert: mentse meg a biztos pusztulástól a 6. hadsereget, és mondjon le Sztálingrád megtartásáról. Ám november 24-én, amikor Hitler már-már kezdett belenyugodni az elkerülhetetlenbe, és készült kiadni a visszavonulási parancsot, megjelent a főhadiszálláson Hermann Göring, a Luftwaffe parancsnoka, és meggyőzte Hitlert arról, hogy légierejével el tudja látni a katlanban rekedt 6. hadsereget, amíg egy felmentés el nem éri őket. A Führer újra bizakodó lett, és parancsba adta, hogy Paulus ne kísérelje meg a kitörést, mert hamarosan elrendeli erőinek felmentését.

Ám a Göring által ígért légihíd szinte azonnal kudarcot vallott. A szovjet légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők sok szállítógépet lelőttek, és a kemény tél szintén problémákat okozott a repülőgépek üzemeltetésében. Átlagosan csak a szükséges utánpótlás kb. 10%-át sikerült leszállítani. Azok a szállítógépek, amelyek sikerrel bejutottak a városba, visszaúton sebesülteket és nélkülözhetetlen szakembereket hoztak ki. A 6. hadsereg éhezett és fázott. Előfordult, hogy a gépek kirakodására rendelt katonák annyira le voltak gyengülve az éhségtől, hogy képtelenek voltak a leszállított élelmiszert kirakodni.

Német felmentési kísérlet

Hitler a tervezett felmentésre átszervezte a térség katonai egységeit, és 1942 november 19-én a szétvert román hadseregekből és 4. német hadsereg maradványaiból, valamint a Kaukázusból átirányított erők és bizonyos hátországi erősítések összefogásából létrehozta a Don hadseregcsoportot, melynek élére november 27-én a krími győzőt Erich von Manstein tábornagyot nevezte ki. A tábornagy első, legnagyobb félelme az volt, hogy a szovjetek Sztálingrád bekerítésén túl, Rosztov felé előretörve, elvágják a Kaukázusi német seregeket is, így még teljesebbé teszik a veszteségeket. Ezért elsőként a Kaukázusi erők Donhoz történő kivonását kérelmezte. Ezt Hitler először elutasította, ám december 16-án, amikor a szovjetek pontosan a Manstein által előre megjósolt útvonalon, - a 8. olasz hadsereg 300 km-es szakaszon védekező, rosszul felszerelt csapatain áttörve - megindították Rosztov felé a Malij Szaturn („Kis Szaturn”) hadműveletet, végül elrendelte a Kaukázus feladását, és a német csapatok Donhoz rendelését.

Manstein második fő feladatának természetesen Sztálingrád felmentését tekintette, és a várostól délre, Kotyelnyikovo térségét jelölte ki az áttörés helyszínének. A felmentési kísérlet 1942 december 12-én indult meg, ám a Hoth tábornok vezette 4. német páncélos hadsereg a tervezettnél lassabban tudott haladni, és december 21-én is még 45 kilométerre volt Sztálingrádtól. Azonban ennél közelebb nem tudott kerülni a Volga parti városhoz. Ha Paulus tábornok ezen idő alatt, - amikor Hoth erői legközelebb állomásoztak a városhoz – elrendelte volna a 6. hadsereg kitörését, remény lehetett volna a katlanból való menekülésre, ám a tábornok továbbra sem kapott Hitlertől engedélyt a kitörésre, és amellett vélhetően hadereje is kevés lett volna már ekkor a kitörés sikeres végrehajtásához.

A felmentési kísérletet végül Malinovszkij tábornok gárdahadseregének ellentámadása hiúsította meg végleg, amikor december 24 és december 29 közt megállította, majd kiinduló pontjára vetette vissza Hoth tábornok német páncélos hadseregét. Így 1942 december utolsó napjaiban már Sztálingrádtól 200 km-re állomásoztak a német „felmentő” csapatok.

A végső német vereség

A Sztálingrádban körülzárt német csapatok egyre inkább szorultak vissza a belvárosba. A hiányos légi utánpótlás miatt alig volt lőszerük, és élelmük. A katonák legyengültek, de még így is elszántan védekeztek, és a szovjetek által 1943 január 8-án kibocsátott megadási felhívást is elutasították. 1943 január 10-én megkezdődött az utolsó előtti orosz offenzíva. Mintegy 2000 löveg tüze után északról és nyugatról áramlottak a szovjet tankok a bekerített német csapatok ellen. Január 25-ére elveszítették mindkét repülőterüket, ami teljesen lehetetlenné tette a további utánpótlást és a sebesültek elszállítását. A katlan területét egynegyedére szorították vissza.

1943 január 22-én a szovjet hadsereg megindította az utolsó rohamot. A bezárt egységek három részre szakadtak, s a német csapatok többsége magába Sztálingrád városába vonult vissza. Január 26-án az oroszok északról és nyugatról törtek be a városba, s nemsokára a Mamajev-dombnál, oly sok csata színhelyén egyesültek Csujkov 62. hadseregével, mely szeptember óta a többi szovjet csapatoktól elszigetelve védte a város még szovjet kézben lévő töredékét. A német csapatok most már tömegesen adták meg magukat, s a rádió-összeköttetés is megszakadt a bezárt egységekkel. Január 30-án Hitler egyik utolsó üzenetében marsallá léptette elő Paulust. Mivel Paulus előtt még soha egyetlen német marsall sem adta meg magát, Hitler feltételezte, hogy Paulus a végsőkig fog harcolni, vagy öngyilkos lesz.

Másnap a három kis katlan közül a déli katlant a szovjet csapatok felszámolták, s február elsején harckocsijaik már azt a GUM áruházat is körülzárták melynek pincéjében Paulus tábornagy főhadiszállása volt berendezve. Paulus megadta magát, de ezt követően az északi katlan még 24 órán keresztül ellenállt. Rokosszovszkij ugyan felszólította Paulust, hogy rendelje el a megmaradt német erők kapitulációját, ám ezt Paulus elutasította, mondván: egy hadifogoly nem adhat parancsot harcoló alakulatoknak.

Ennek ellenére Paulus elfogásának híre futótűzként terjedt a németek közt, és így másnap, február 2-án az északi katlan 91.000 beteg, éhező, és reményvesztett német katonája, 2500 tisztje és 22 tábornoka szintén megadta magát. Azonban a különböző városrészekben, pincékben elszigetelten védekező német katonai egységek egészen február 12-ig folytatták a harcot, mire február 13-ra végre elcsendesedett a Volga parti város. Egyes vélekedések szerint, még ezt követően is volt körülbelül 11 ezer Wermacht katona, aki nem tette le a fegyvert, és egészen márciusig harcolt a csatornákban, pincékben. Szovjet források szerint a fegyverletétel után 2.418 katonát öltek még meg harcban és 8.646-ot fogtak el.

A német közvéleményt 1943 januárjáig nem tájékoztatták a vereségről, azonban a megszokott heti rendszerességű győzelmi jelentéseket egy ideje már abbahagyták, így lehetett sejteni, hogy nincs minden a legnagyobb rendben. Kisebb-nagyobb katonai kudarcokat korábban is elszenvedett már a Harmadik Birodalom, de ehhez fogható csapás még nem érte. Joseph Goebbels propagandaminiszter a vereség hatására mondta el február 18-án híres beszédét a berlini Sportpalotában, ahol totális háborúra szólította fel a német népet.

A csata veszteségei

Megütköző erők nagysága: a Sztálingrád város területén folyó csatában német oldalon 300 ezer katona vett részt, míg a szovjet erők létszáma 190 ezer körül mozgott. A tágabb értelemben vett „kék hadműveletben” azonban összesen 230 hadosztály vett részt, azaz körülbelül 3 millió német, román, szlovák, olasz és magyar katona, valamivel kevesebb szovjet haderővel szemben. Elmondható, hogy az egész keleti fronton állomásozó német haderő 70-75%-a részt vett az akcióban.

Ami veszteségeket illeti: különbséget kell tennünk a kifejezetten Sztálingrád városán belüli és a teljes hadműveletre vonatkozó adatok között. A halottak száma: német oldalon, a szűkebb értelemben vett sztálingrádi csatában 209 ezer fő. Ők harc közben estek el. A csata végén 91 ezer Wehrmacht katona került fogságba, akik közül mindössze 6 ezren tértek haza. (Az utolsók 1955-ben.) Ami a szovjeteket illeti: a csata során kötrülbelül 200 ezer orosz katona lett a harcok áldozata. A polgári áldozatok száma ismeretlen (Sztálin mindenfajta adatközlést megtiltott.) De azért sejthető, hogy az 1943-ban 500 ezer lakosú Sztálingrád népességének legalább 20% -a áldozat lett, azaz legalább 100 ezer fő. (Más becslések szerint ennél is több.) 

A tágabb értelemben vett hadműveletben viszont jóval nagyobb veszteségek realizálódtak: összesen 841 ezer német, és 1 129 000 szovjet katona esett el. A polgári áldozatokkal együtt a hadművelet 199 napja alatt a két oldalon összesen majdnem 2 millió ember halt meg.

A doni katasztrófa

A sztálingrádi 6. hadsereg felszámolásával és a Kaukázusból történő német visszavonulással még nem fejeződött be a szovjetek téli offenzívája, ugyanis 1943 januárjában megkezdődött Rosztov ostroma (a város eleste: feb.14) és nagyszabású támadás indult a voronyezsi fronton is, ott, ahol a 2. német, a 8. olasz és a 2. magyar hadsereg állásai voltak.

A 2. magyar hadsereg 1942 nyara és ősze folyamán többször sikertelenül kísérelte meg a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolását, és a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A hadsereg vezetése már ekkor felismerte, hogy képtelen a hosszú 208 kilométeres folyószakasz védelmére, de sürgetése ellenére sem kapta meg a beígért fegyverzetet és felszerelést.

A szovjet 40. hadsereg támadása 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben kezdődött meg az urivi hídfőből kiindulva, az első napon 8-12 kilométer mélyen ékelődtek be a magyar védelembe. Január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is támadás indult, a 3. harckocsi-hadsereg a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. Az első napokban a magyar csapatok szívósan ellenálltak, de mert a hivatalosan Jánynak alárendelt német hadtest vezetését Hitler magának tartotta fenn, Jány csak tétlenül szemlélhette a mind rosszabbra forduló helyzetet. Már január 15-én elrendelhette volna ugyan a visszavonulást, amivel a hadsereg egy részét megmenthette volna, de nem merte megszegni Hitler december 27-i kérésére Horthy által kiadott visszavonulást tiltó parancsot.

Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a hadsereget, az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik. Jány január 17-én hajnalban rendelte el a VII. hadtest visszavonását, az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest még harcolt és csak január végén sikerült kijutnia a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból". Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadiparancsának megfogalmazására: "...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét". A 3. pont deklarálta: "A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani.". A sértő és igazságtalan parancs a tisztek körében is felháborodást keltett, sok helyen ki sem hirdették.

A maradék csapatokat március 5-én hátravonták a Dnyeper nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal hagyta el a Szovjetuniót, Horthy 1943. augusztus 5-én felmentette hadsereg parancsnoki tisztéből. 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélték és 1947. november 23-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett miatt emelt vád alól.

A magyar veszteségeket még számba venni is nehéz. Az 1942 tavaszán még 200 000 főt számláló második magyar hadseregből 40 000 katona a Don-kanyarban lelte halálát, 70 000 részben megsebesült, részben szovjet fogságba került, és további 7000 katona pedig a visszavonulás során lelt fagyhalált. A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége volt, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember pusztult el, mint a mohácsi csatában.

Német visszavonulás A Donyec folyóig

A szovjet csapatok 1943 februárjában szinte mindenütt nagyarányú támadásokat folytattak. Moszkva környékén Rzsevet és Vjazmát foglalták vissza, s a német frontvonalat újabb 150 kilométerre nyomták hátra Moszkvától nyugatra, Leningrádnál pedig a Ladoga-tó partján egy 8-10 kilométer szélességű folyosót tettek szabaddá, melyen keresztül rendszeres utánpótlási vonalat alakítottak ki az ostromlott város ellátására.

A sztálingrádi csata utáni legnagyobb arányú előretörés azonban természetesen a déli frontszakaszon történt. Az 1943 januárjában megindított offenzívájuk folytatásában a Don folyótól a Donyecig hatolva 200 kilométert törtek előre, és visszafoglalták február 8-án Kurszkot, majd 8 nappal később Harkovot. Ekkor azonban a nagy arányú és gyors győzelmek hatására a szovjet vezetés meggondolatlanná vált, és az ellenség haderejének pontos felmérése nélkül utasítást adott a Donyec folyón való átkelésre, és a további előretörésre. A németek azonban 1943 február végére már rendezni tudták soraikat, és február 19-én ellentámadást tudtak indítani, melynek során március 16-án visszafoglalták Harkovot.

1943 márciusára a frontvonal nagyjából a Donyec folyó mentén újra megszilárdult. A sztálingrádi nagy csata valójában ekkor ért véget. Befejeződött az a nagy szovjet ellentámadás, mely fordulatot hozott a második világháború egész menetében. A szovjet győzelem közvetlen jelentősége abban állt, hogy a szovjet erők északon 200, délen 600 kilométer mélységben visszanyomták a német vonalakat, megsemmisítettek több német és szinte valamennyi, a Keleti Fronton harcoló csatlós hadsereget, visszafoglaltak mintegy 480 000 km2 –nyi területet, az 1942-ben, de részben már 1941-ben elvesztett falvakat és városokat is.

A sztálingrádi győzelem kétségtelenül a második világháború legjelentősebb hadieseménye volt, s egyben a háború egészének fordulópontja. Ezzel a gigantikus ütközettel megszűnt a német előrenyomulás, a stratégiai kezdeményezés véglegesen a Wermacht kezéből a Vörös Hadsereg kezébe ment át, és egyszer és mindenkorra véget ért a német hadsereg legyőzhetetlenségéről terjedő legenda. Megindulhatott a második világháború második szakasza, az antifasiszta koalíció általános támadása, mely két év kemény, áldozatos harcával nemcsak a hitleri új rend, de a hitleri Németország összeomlásához is vezetett.

 

készítette: Harmat Árpád Péter

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

 

Felhasznált irodalom:

  • Stephen Walsh: Sztálingrád (1942-1943), a pokoli katlan. (20. század hadtörténet sorozat) Héjja és Fiai Könyvkiadó, Budapest, 2001.
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20.századi egyetemes történet. I.kötet 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos: 20. századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Budapest, 2001.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
  • Külföldi forrás:http://padresteve.wordpress.com/2010/01/30/the-anniversary-of-disaster-stalingrad-67-years-later/